Baromi felkavaró volt ez a pár nap, szóval még örülök is kicsit, hogy most kapunk pár hét pihenőt. Így van időm rendezni a gondolataimat anélkül, hogy a gondolataim oka és tárgya folyamatosan körülöttem lebzselne. Arra az elhatározásra jutok, hogy akkor már produktívan töltöm az időt. Úgysem voltam már workshopon egy ideje, pedig mindig izgalmas új technikát tanulni. Az agyag meg mindig segít kikapcsolni a folyamatosan pörgő agyamat, szóval két legyet is tudok ütni egy csapásra.
Vagy legalábbis azt hiszem, amikor még csak indulok otthonról. Nem nagyon számítok semmiféle ismerősre, mert az ilyesmi mindenki szerint ciki, szóval itt legalább magamban lehetek általában. Csak nem ma. Ahogy beállok a sorba, egy ismerős arc bukkan fel, én pedig kikerekedett szemekkel bámulok rá. Eleinte nem is nagyon akarok vele beszélni, csak ráhagyom, hogy tegyen ő is úgy, mintha nem ismerne, mint a nővére, már kezdem megszokni, de ő nem tágít. Én persze magamban fortyogok, mert pont hogy egyedül akartam lenni. De győz a kíváncsiságom. Tudni akarom, hogy mi folyik itt.
De mielőtt még bármit is kérdezhetnék, valaki nemes egyszerűséggel belém gyalogol. Már fordulnék meg, hogy ráripakodjak, amikor rájövök, hogy Miyo áll mögöttam. Persze… gondolhattam volna, hogy együtt jöttek. Minek jönne ide a húga egyedül?
-Már hozzászoktam. - grimaszolok. -Mondd, hogy lehet, hogy ő emlékszik rám, te meg nem? - kérdezem bosszúsan. Szent meggyőződésem, hogy valami ronda átverés áldozata vagyok, és egyáltalán nem díjazom. Egyébként sem szeretem a meglepetéseket, és azt sem értem, hogy miért nem lehet engem békén hagyni a nyomorommal legalább. Tán fizet neki valaki, hogy gyötörjön? Mert akkor szívesen fizetek kétszer annyit, ha cserébe abbahagyja.
Összefonva a karjaimat sértett hallgatásba burkolózom és előre fordulok, elvégre a sor is előre megy, nem hátra. Még az is megfordul a fejemben, hogy esetleg hazamegyek, elvégre én azért jöttem, hogy kikapcsolódjak és magam lehessek, erre pont az ellenkezője történik. És azt nem fogja megetetni velem, hogy még mindig szerepben van, mert az a karakter egészen biztosan nem menne soha fazekas-tanfolyamra. Ahhoz túl karótnyelt.
 

Nem szokásom igazából kérdéseket feltenni a múltamról így mindenki meglepődött azon, amikor arról kezdtem el őket faggatni, hogy igazából kaptam-e valaha is leveleket valakitől. Mármint, ha kaptam volna is nem válaszolok, mert hát nem igazán tudom mire válaszoljak. Bár az a levél tartalmától is függött volna, meg attól is, hogy mégis milyen kedvem van, hogy egyáltalán rájuk nézek, vagy egyszerűen csak hagyom, hogy porosodjanak. De semmi levél nem érkezett hozzám elvileg soha sem legalábbis a nagybátyám nem tud semmi ilyesmiről. Mondjuk azt mondta, hogy utána néz, de nem kell, mert hát nem szükséges, de minden lehetőséget megragad arra, hogy valahogy azt érje el velem szemben, hogy egy picit emlékezni akarjak. Ha nem is mindenre, de egy kicsire, valami apróságra. Mondjuk nem hiszem, hogy így válogathatnék azok között, hogy mire akarnék emlékezni és mire nem. Szerintem egyszerűen csak a nyakamba borulna az egész, mint egy túlpakolt szekrény, amit senki sem akar kinyitni.
Lehet, hogy békésen haladt tovább a folytatás, nem kergetett, nem kérdezősködött egyszerűen csak addig foglalkoztunk egymással, míg jelentünk volt, ami így könnyebbé tette az egészet. Lehet, hogy hozzá kellett volna szólnom, hogy nem kaptam semmi levelet, de az meg talán csak még inkább arra késztette volna, hogy beszéljen, de az megint olyasmi, amire nem tudok válaszolni, úgyhogy inkább nem is próbálkoztam.
Legszívesebben végig otthon maradtam volna, de csak sikerült a barátnőmnek kirángatnia, hiszen nem lehetek mindig a munka kellős közepében még akkor sem, ha éppenséggel nagyon is élvezem. Így elhozott egy nem is tudom milyen órára, nem igazán figyeltem csak azt mondta, hogy nem kell túlgondolnom majd a helyzetet. Így persze szívesebben jöttem el, de hamar ki akarok fordulni az egész helyről, ahogy beleütközöm valakibe véletlen és, ahogy megfordul tudatosul bennem, hogy kibe is sikerült belemennem. - Szia.. Öh, ne haragudj. - Tényleg nem volt szándékos, de annyira fel akartam mérni a környezetemet, hogy csak azt nem néztem, hogy éppenséggel hova lépek. Az más kérdés, hogy nincs egyedül, hiszen a húgom van tőle nem messze, aki nagyon mosolyogva néz fel rá, de hamar le is hervad a mosolya, ahogy megpillantja, hogy megint csak egy légtérben létezem vele.