- ... de nem szeretnél tudni róla – fejezi be a nő helyett a mondatot, ereszkedő hangsúllyal, halk tárgyilagossággal, akár egy emésztgetett, végső konklúziót, amit a hirtelen elhallgatás hátterében vél, és a másik talán tapintatból hagyott kimondatlanul. Érti ő. Figyel rá, hogy a vonásait – amennyire lehet – rezzenéstelenül tartsa, és ne árulja el egyetlen apró izomrándulás sem, hogy valóban fájó ponton érintették ezek a szavak, még ha az ő ajkairól is születtek meg. A tekintete viszont lesiklik a nőről, és átmenetileg máshol keres menedéket, mielőtt Dahl bármit is kiolvasna a szemeiből; olykor egy árnyalatváltozás elég volt, hogy megsejtse a mögötte húzódó gondolatokat: ezúttal nem akarta, hogy nyitott könyvként lapozgasson benne. Dühös volt rá, amiért ennyire mellőzte ma este, és ezt nem is állt szándékában eltitkolni előle, de azt azért nem akarta, hogy lássa: még mindig küszködött, hogy el tudja fogadni a döntését.
Ahogy belegondolt, hogy mit is jelentenek ezek a szavak, és hogy ezzel mennyire teljesen és végérvényesen kivágnák egymást az életükből, mintha egy váratlan, gyorsan lezúduló lavina omlott volna végig a mellkasán, hogy aztán egyetlen, égető, sűrű pontban gyűljön össze a gyomra mélyén. Az egész csak egy pillanat műve volt, de aztán, a tompa lüktetés újra meg újra végiggyűrűzött rajta. Velük mindig történik valami... Megnyalta a száját, mielőtt újra megszólalt volna.
- Fine. Majd meghagyom, hogy hírzárlat van, és átíratom az értesítési számot – sorolja fel a gyakorlati lépéseket, amik hirtelen eszébe jutottak, és amiket talán már eddig is meg kellett volna tennie, de még addig sem jutott el, hogy egyáltalán beismerje az osztag előtt, hogy válófélben vannak. Gyakorlatilag még alá sem írta... Érezte, hogy az izmai enyhén megfeszültek, mind az arcán, mind a ruhái alatt, amivel elérte, hogy a háborgó érzései ellenére határozottság költözzön a hangjába és a vonásaira. – De én nem tudlak csak így kivágni az életemből. Megpróbálhatod eltitkolni előlem, mint ma este, de akkor kibaszottul jól kell csinálnod, mert ha mégis megtudom, nem fogok úgy tenni, mintha sosem ismertelek volna. Sajnálom, de akkor sem, ha ezt várod tőlem. – Még ő is kiérezte, mennyi makacsság színezte a hangját. A benne munkáló hév, ami ilyen vehemensen tiltakozott, talán egy pillanatra akaratlanul le is dózerolta a másikat. A tekintete most már sokkal keményebben fordult vissza felé, hogy palástolja a mögötte bujkáló, gyengéd érzelmeket, amik olyan félelmetesen sebezhetővé tették a füstöskék íriszek előtt. De annyira nem akarta beismerni. És ennek, a nő szavaival élve, valóban nem lett volna már létjogosultsága.
Dahl levezető szavaira nyel egyet. Azt nagyon is megérti, hogy nehezére esik kezelnie a helyzetet, ezzel ő maga is így volt, az előbbi kirohanása is éppen ezt tanúsítja. Felsóhajt, ellöki magát a pulttól, és inkább sétára indul a konyhában, hogy csillapodjon benne a felindulás… és minden más, ami nem a látogatása céljához igazodott.
- Talán nem is most kellene ezt megbeszélnünk. Sajnálom, hogy letámadtalak vele. Most az a lényeg, hogy pihenj és jobban legyél – állapodik meg az ablaknál, és a párkányra támaszkodva lepillant az odalent várakozó kocsijára. Megfordul a fejében, hogy ironikus módon talán éppen azzal járulna hozzá jobban a nő gyógyulásához, ha magára hagyná, de valahogy képtelen volt megtenni. Érezte a késztetést, hogy a karjaiba vonja és gyengéden megcsókolja a homlokát, majd halántékát, az ajka szélét, mígnem érzi, hogy a vágy már szinte bizsereg az ajkaiban, hogy egy szenvedélyes csókkal zárja a sort. Lehunyja a szemét, és emlékezteti magát, hogy nem ezért volt itt, de olyan nehezére esett visszafognia magát, mikor úgy érezte, a nőnek szüksége volt a törődésre. A keserű igazság viszont az volt, hogy nem tőle.
De mégis, ha nem tőle, akkor kitől kaphatta volna meg ebben a helyzetben?
Ahogy erre gondolt, a szívéből elpárolgott az előző indulat, olyannyira, hogy a másik éllel tűzdelt megjegyzéseit, amiket a borospohárral kapcsolatos kérdése váltott ki, már képes volt helyén kezelni. Védekezés volt. Pedig nem állt szándékában sem ítélkezni, sem meggyanúsítani, egyszerűen csak kicsúszott a száján, mert aggódott érte. De sejtette, hogy Dahl esetében ennek a hirtelen támadt dühnek miből táplálkozott a lángja. Ő is emlékezett még arra a veszekedésre, mikor a baba-projekt sikertelenségét övező megtépázott érzéseik és a felgyülemlett feszültségük heves vádaskodásig fajult, jó sok mindent egymás fejéhez vágtak, köztük az ital is elhangzott. Méghozzá általa.
Nem csodálkozott rajta, hogy azóta nyomógombbá változott a téma, ahogy azon sem, hogy a felelőtlenséggel kapcsolatos leghalványabb képzelt vagy valós utalás is éles védekezést váltott ki a nőben, így inkább megpróbálta kizökkenteni, és egy kis játékos szemtelenséggel másfelé terelni a figyelmét, ami először – a haragos szemeket és az összepréselt ajkak szigorúságát látva – egyáltalán nem úgy tűnt, mint ami valóban bevált volna, de aztán valahogy mégis…
Az idegesség apránként kisimult a vonásaiból és hallgatagságba burkolózott, mint aki egészen elgondolkodott valamin. Wade már kezdett a visszatérő rosszullétre gyanakodni, így közelebb lépett és óvatosan a karjára simított. Nem volt benne biztos, hogy a halvány rezzenés minek is szólt pontosan, de nem akarta erőszakkal áttörni a nő meghúzott határait, így is örült, hogy egyelőre nem küldte még haza. Inkább a felemlített hűtő felé indult, azért belenézett, de csak kíváncsiságból, a várandós hónapok óta egész rutinos játékos volt már hányinger-veszély-minimalizálás terén. A gyümölcsös lötyi illatával sem akarta megkockáztatni, hogy újra felkavarja a kisasszony gyomrát, helyette inkább a mélyhűtőt dézsmálta meg: kiemelve a jégkockatartót, hogy aztán a tartalmát körbetekerje a pultról lenyesett frissentartó fóliával, majd egy-két fiókot kihúzva, keresett egy tiszta konyharuhát is, amivel a sajátos kis csomagot körbeburkolta.
Végül ezzel és két pohár vízzel tér vissza a nappaliba. A poharak az asztalon koppannak, ő pedig a kanapé végébe csüccsen, és az ölébe húz egy nagyobbacska párnát.
- Alakul – billenti oldalra a fejét a kérdésre. Általában akkor használta ezt a szót, ha nem akarta bevallani, hogy baromira nem haladt valamivel. Mikor észreveszi, hogy Dahl tekintete a bőrét néhány foltban elszínező fémforgácsra téved, behúzza az ujjperceit, de a tekintete azért megcsillan a nő érdeklődésére. – A hétvégi riasztásnál bedöglött a robot. – Csak azért nem teszi hozzá, hogy megint, mert kötődik ahhoz a „kis” masinához, de tény, hogy az utóbbi egy évben állandóan volt vele valami. – Azt mondták, javíthatatlan, és inkább küldenek egy újat, de azért próbálkozom vele. Főleg, mert McLain szerint nem értek hozzá – vonja fel a szemöldökét még most is érezhető daccal. Az a fajta ember volt, akit nem lehetett ilyesmivel cukkolni, mert ki volt zárva, hogy megállja a bizonyítást. Ha valaki, hát Dahl ezt igazán jól ismerte már.
- Gyere, hajtsd ide a fejed – invitálja közben magához a nőt. – Hadd vizsgáljam meg én is azt az agyrázkódást – lóbálja meg a jeges borogatást, szuggesztíven pillantva rá, mint aki nagyon is elszánt az ügyben.

Wade és a makacssága, amivel mintegy meggyőző hökkentséggel mormogja, hogy az ő müzlije bizony  nem jött volna vissza. Más esetben mosolyt csalna az arcára, még ha egészségügyi értelemben nincs sok esély arra, hogy a meggyőződése takarná a valóságot mégis.... megmosolyogtatná. De ennek nem érzi létjogosultságát, egyrészt a háborgó bensője miatt az örömködés ezen az estén nem lesz jó barátja – egy mosoly vagy nevetés gondolatára is még jobban sajogni kezd a feje, mennyi izommunkába telne-, másrészt elveszettnek érzi magát a döntésben, helyes lenne e biztatnia még csak egy csekély pozitív visszajelzéssel is a férfit.
Eljött, beadta a papírokat. Mennyire mutatná szánalmas nő képét, ha egy ilyen eset után kapva az alkalmon magához rángatná Wadet? Pedig akarja. Igazából az elmúlt hónap eseményei mind-mind arra voltak jók, hogy elfoglalja magát mással, és ne a múlton merengjen, és becsípve írogasson a konyhájában ácsorgó embernek.
Válaszként így csak fújtat egyet, ráhagyva a férfira ez hogyan csapódik le köztük a térben. Nem akar veszekedni, de ez náluk mindig így indul. Egyikük sem akar, aztán persze újra és újra megtörténik. Pedig azt lehetne hinni, akik ennyi ideig együtt vannak, és ennyire összecsiszolódtak mint ők, azok nehezen beszélnek el egymás mellett – és láss csodát, most is sikerül. Bár tény, ezúttal Dahl kezdi az éles felkérdezést, és a passzív-agresszív odacsapást, a logikára hivatkozva, diplomatikusan próbálva valami reálisnak tűnő kibúvót keresni arra, ami igazából csak a saját makacssága, és az elmúlt hónapok, vagy talán már egy év következménye – a megtört bizalom.
Nem abban nem bízik, a férfi mindent hátrahagyva érte jött volna e. Nem is abban, ne támogatta volna teljes mellszélességgel. A saját falaiban nincs bizodalma, hogy nem omlanak le, és nem találja magát újra Wade karjaiban. Mellkason ütik a szavak, és a hangsúly, no meg a tekintet, amivel Wade őt illeti. Még így, nem túl stabil világgal maga körül is érzékeli, megbántotta a másikat. Viszonozza a pillantást, csak pár pillanatra merengve el, mennyire imádja azokat a kék, aggódó szemeket amik épp rámerednek futólag.
- Tudom, hogy érdekel. Engem is érdekel, és érdekelne fordított esetben de.... - érvelne, de kénytelen elhallgatni, egyrészt mert hányingere támad a hangoskodástól, amit saját maga felemelt hangtónusa szít, másrészt kicsit elbizonytalanodik, hogy foglalja össze azt ami benne kavarog érzelmek terén. Halkít, és úgy fojtatja - ...Wade, velünk mindig történik valami nagyobb, már csak a munkánkból adódóan is. Ha ez mindig felülírja azt ahol épp tartunk... - képtelen fojtatni, mert görcsbe szorítja a félelem a gyomrát a gondolattól, hogy ha a  - technikailag még – férjével történik valami, nem tudná meg, épp a most könnyelműen elpuffogott érve miatt. Hogy érezné magát? Nem törne épp úgy rá, ahogy most tette a másik? Picsába is.
Lehunyva a szemét lélegzik mélyeket, végül hangosabban fúja ki a levegőt az ajkai között.
- Igazad van, bocsánat én csak.....ezt nem tudom most kezelni. - nyomja meg az „ezt” szót, értve kettejükre, és a helyzetükre.
A bűntudata nem tart sokáig, így kiteljesedni sem tud igazán, mert a felé idézett kérdést élesebbnek érzékeli, mint ami. A szikra, ami belobbantja oly' mélyről jövő konokságát és a vele járó dühöt merevebb válaszra sarkallja, ezzel próbálva felülkerekedni a vádon, amire egyébként olyan jól ráérzett a férfi – s ami a korai megjelenése miatt amúgy nem valósulhatott meg. Nem akarja még magában sem sokat boncolgatni a tényt, az elmúlt időszakban többször támad ivós programja, vagy kerül be a kosarába egy-egy üveg bor, mint régebben. De a baba-projektnek lőttek, más társasága ritkán akad esténként, és még az idegeit is megnyugtatja, csaknem akkora bűn ez! A függőségtől pedig naagyon messze áll. Bizony!
Felfrissítik a kortyok, habár a nyelés a koponyájában csapódik vissza, akár egy fájdalmas visszhang, de a szervezete úgy dönt, még nem akarja viszont látni a leküldött italt, így gyomra kissé lecsillapodik. Elrebeg magában egy hálát, és némi erőre kapva kérdezi fel újfent a mellette állót, éllel, mert a boros pohár még mindig ott figyel vádlón kettejük között. Kékjei dorgálón villannak a mókamester irányába, aki pont ezt a pillanatot érzi úgy, hogy leckeként ellene fordítja azt a kurva tudást, amit bizony ő sulykolt nem egyszer Wadbe-be, mikor fordított helyzetben voltak. Hogy utálja most ezért? Igen. Határozottan, és ez egy bosszankodó ajak-összepréselés formájában ki is ül a mimikájára. Persze a másik tovább fokozza, és nemelégszik meg egy kis kioktatással, virtuálisan még az orrára is koppint a folytatással. Ronda szavak tódulnak a torkára, el akarja küldeni a picsába, és megkérni, hogy ne oktassa ki ám.....a szórakozott kis gödröcske megjelenik Wade arcán, miközben az okító szavakat regéli, és ez eltereli Dahlia figyelmét. Csak egy pillanatra, épp annyira, hogy pillantása végigfusson a férfi egész lényén, a nyúzottság okozta karikákra a szemei alatt, a gyűrött ruhájára, le az ujjaira, amikből némelyikre valami fekete anyag ragadt – vélhetően a szerelésből, vagy valami fizikai munkából, amivel rendszerint lefoglalja magát odabent, ha üres járat van. Ez az összkép elgyengíti. Követi a másik tekintetét, és a pohárra mered, amit az ujjai közt szorongatva lógat, miközben a mosogatóra támaszkodik.
Meglesznek nélküle. Érzi, ezt nem egészen így adta elő bent, mert ismeri már jól, milyen az ha a másik elhatároz valamit – jelen esetben azt, hogy eljön onnan. És bassza meg jólesik neki, hogy jött, hogy itt van. Minden logikus érv ellenére, amit a józanabbik fele sikít, nem akarja, hogy visszamenjen dolgozni. Ma este nem. Reggelre lehet megbánja, amiért most elgyengült, de a teste kellően ramatyul van ahhoz, hogy kelljen neki egy segítő kéz... a lelkéről nem is beszélve.
- Rendben. - nyögi ki, megrezzenve az érintéstől, bárnem azon indíttatásból, mert ne akarná, csupán most ő volt az, aki magába temetkezve megszüntette a külvilágot egy kicsikét. - Van gyümölcslé a hűtőben, ha nemcsak vizet innál. - pillant fel és hagyva, hadd segítsék ki ténylegesen a nappaliba sétál, és anélkül ül le, hogy ő maga szolgálná ki a férfit. Ha kinyitja a hűtőt, észre fogja venni a töményet, és a bort is, ha esetleg arra vinné a lélek most, Dahl csak azért nem említi, nehogy megint a borospohárra terelődjön a téma. Jólesőn sóhajt, ahogy a nagy kanapén eldőlve félig ültében hátra tudja ejteni kicsit a fejét, a szédülése nem rosszabbodik, de a tényleges elfekvést nem próbálja még megkísérelni.
- Hol tartasz a szereléssel? Összeállt már amin dolgozol? - követi a szemével a megjelenőt, és utal egyúttal az ujjain észlelt anyagra.

A nyíló ajtó mögött felbukkanó arc neki azért elhozza a vágyott megkönnyebbülést. Hiába hallotta már több felől is a történtekről szóló beszámolókat, amíg nem láthatta a saját szemével, hogy valóban nincs nagy baj, és a másik csakugyan egyben van, nem tudott volna megnyugodni. A pillanatnyi fellélegzés helyét viszont szinte azonnal átvette a sűrűsödő gombóc, ami a nő feldúlt állapota láttán furakodott a torkába. Ismerte, ő mindig jól volt; ha nem, általában akkor is megpróbált úrrá lenni az érzésein, és azt mutatni a világ felé, hogy tökéletesen kezelni tudja a helyzetet. Mintha nem akarta volna megengedni magának, hogy egy pillanatra is elgyengüljön, az pedig, hogy most így látta, egyértelműen azt üzente neki, hogy az elmúlt néhány óra komolyan megviselte. Legalábbis biztosan jobban, mint amit készen állna bevallani neki, vagy talán még önmagának is.
Hogy neki nem szólt, még ha nem is értett vele egyet, de tudta miért történt, az viszont, hogy sehol senki, és egyedül akarta eltölteni ezt az estét, ugyanerről a makacsságról árulkodott. Mindig is tisztelte benne ezt az erőt, de ettől csak még jobban szerette volna átölelni és azt suttogni a fülébe, hogy nem kell egyedül átvészelnie ezt; szeretett volna mellette maradni, de kételkedett benne, hogy a nő ezt megengedné neki. Vajon a szükség volt erősebb benne, ami a jelenlétére vágyott – mert vágyott, ha nem is ismerte volna el, még benne élt valahol, erről meg volt győződve –, vagy a tartás, a sérelmek és a büszkeség parancsa, ami miatt végül elköltözött tőle és beadta a válási papírokat?
Míg a nő a fürdőszobában küszködik, ő a frissen felfedezett kölyökmacskával ismerkedik; szerette ezeket a játékos kis szőrmókokat, akkor is, ha a szervezete rendszerint bosszút állt ezért az ártatlannak tűnő hóbortért. Végül is, ez sok más szokásáról is elmondható volt: ha iszik, verekszik és újabban a cigire is visszaszokott, miért épp a macskákat kerülné el, nem igaz?
A gondolatai közben folyamatosan pörögnek, a figyelme a kiszűrődő hangokat követi, így azt is tudja, mikor álljon fel, és pillantson át a konyhaszigeten, Dahl vonásait fürkészve. A kérdésre, hogy honnan szerzett tudomást a történtekről, számított, de a folytatást övező, élces tónusra nem eléggé.
- Például – ad létjogosultságot az elhangzottaknak enyhén felvont szemöldökkel, nem magára véve a megjegyzésben fészkelő gunyorosságot. Igen, valószínűleg ő próbálta volna mérsékelni vagy megelőzni a rosszullétét, ahogy még sok mást is megtett volna, hiszen aggódott érte, és ez az érzés nagyon is valódi volt, még ha a másik ezt jó ideje kétségbe is vonta. – Az én müzlim nem is jött volna vissza – teszi hozzá, mint aki mellesleg efelől meg volt győződve. Ő meg tudta volna nyugtatni, legalább annyira, hogy némiképp csillapodjon benne a stressz és az adrenalin. A legnehezebb pillanatokban rábízhatta volna magát valakire… elég ideig volt zsaru, hogy tisztában legyen vele, adott esetben ez mennyit számíthat.
A szűkösen megosztott információkra aprókat bólint, ezekről már ő is tudott. Bármennyire is nem akarja, a fülébe beékelődik az a két, halkan elhintett szócska. Reális értelme? Ismétli meg magában újra.
- Már hogy ne lett volna… - A hangja halk, de kihallatszik belőle az egyet nem értés. Próbálja mérlegelni, hogy mennyit mondjon ki, hogy a nőnek nem a számonkérésére volt szüksége jelen pillanatban, de ha nem vágja át magát a védőbástyáin, akkor esélye sincs közelebb jutni hozzá.
Nem arról volt szó, hogy miért nem szólt neki, mert lefulladt alatta a kocsi, vagy mert arrébb kellett húzni egy fél tonnás virágcserepet. Ezeknek tényleg nem lett volna reális értelme, mert egy kis szervezéssel megoldja az ember, de a fenébe is, itt most rálőttek. Ez azért marhára más kategória volt.
- Attól, hogy vannak problémáink, még nem muszáj úgy tenni, mintha nem is ismernénk egymást – ingatta meg a fejét, ebbe az apró mozdulatba sűrítve minden értetlenséggel vegyes bosszúságát. – Azt gondoltad, nem érdekel, hogy hogy vagy? – kérdi úgy, mintha a pillantásával már meg is válaszolta volna a kérdést. Kékjei a földön ücsörgő nőébe merülnek, ha ő is hajlandó ráemelni az övét.
Végül a vizesblokk irányába mozdul, fél füllel hallja, hogy Dahl is feltápászkodik, de arra számít, azért, hogy valamilyen ülőalkalmatosságot célozzon meg. A borospoharat letéve, meglepett árnyalat suhan át az arcvonásain, mikor a konyhapultnál ismét találkozik a pillantásuk. Szóval tegnap. Őszintén remélte, hogy valóban így volt. Hogy kinézte-e belőle, hogy magányában borral akarta volna tompítani a ma esti zaklatottságot? Pár hónapja még magabiztosan rávágta volna, hogy nem, de ugyanezt mondta volna a válóperrel kapcsolatban is.
Mindenesetre a válasz alá simulva bólint, jelezve: nem azért kérdezte, mert vitát akarna faragni belőle; ahogy Dahl átveszi tőle a bögrét, a konyhaszekrénynek háttal állva, két kezével ráfog a pult szélére, és lazán nekidöntve a csípőjét szembefordul vele. A pillantása önkéntelenül is elidőzik a nyakán, ahogy a kortyok egymás után csúsznak végig a torkán, végül az ismert gödröcskén állapodik meg, ahová ezernyi csókot hintett már. A nő szavai ébresztik rá, hogy elkalandozott.
- Eszemben sincs felelőtlennek nevezni, de ne felejtsük el, hogy agyrázkódásod volt… – rezzen egy alig látható, huncutságba hajló ránc a szája sarkában, ahogy kimondja a tagadhatatlan érvet, amit perpillanat nem volt rest felhasználni. Mintha azt üzenné vele, hogy ez a tény az összes felmerülő kétségét legitimálja. Hiányzott neki az a könnyed játékosság, ami régebben olyan jól működött köztük, ami normál esetben talán a másik arcára is halvány mosolyt csalna, és szemtelen visszacsipkedésre sarkallná. Tisztában volt vele, hogy most milyen távol álltak ettől, de akkor sem tudta megállni.
- Agyrázkódás esetén pedig a másodlagos agysérülés elkerülése érdekében az alkoholfogyasztás szigorúan tiltólistán van – idézi magabiztosan a nemrég átböngészett házidoki oldalakat. Rendőrként őt is gyorstalpalták egyészségügyből, de sosem volt kifejezetten az erőssége. Mikor Dahl nem vette fel neki, egyenesen a kórházba telefonált. Katie-től megtudta, mi történt, neki pedig első dolga volt rákeresni, mi ilyenkor a teendő. – És a folyadékpótlás is fontos… - vándorol le a pillantása a kezében tartott vizes pohárra, remélve, hogy ez benne is marad.
- Azt mondták, mára meglesznek nélkülem. – Nem teszi hozzá, de a tekintetében és a testbeszédében ott bujkál az elhallgatott folytatás: ha esetleg szeretné, hogy itt maradjon vele. Úgy döntött, nem veszi észre a nő szavaiban rejlő sürgetést.
- Nem szédülsz? Gyere, üljünk le, én pedig készítek be még egy pohárral – lép hozzá óvatosan közelebb, és finom mozdulattal a felkarjára simítja a kezét.

Annak aki kint áll valóban nem kell név szerint bemutatkoznia, a hangját bármikor felismerné, így automatikusan nyitja is az ajtót, anélkül, mélyebben belegondolva ez milyen következményekkel fog járni. Történetesen azzal, hogy Wade be is jön. De a jelenlététől nem önti el sem a megkönnyebbülés, sem a boldogság, ahhoz jelen pillanatban túlságosan is lefoglalja a háborgó gyomra, és hogy időben érkezzen a fürdőszobába, habár nincs már mit kiadnia magából. Nem hallja a visszakérdezést, sem azt a mozdulatot, ahogy a férje mondhatni édesen felkészül arra amit a „macska” szó takarhat, kezdve egy négylábú támadásától kezdve igazából tudja az ég még mire. Nincs ideje megmagyarázni sem, így csak reméli, Wade még van annyira szemfüles, hogy kiszúrja a vajszín macskát a konyhában, hacsak a kis szőrmóknem indul meg amúgy is kíváncsian az ajtó nyílódására. Dahlia mindmáig nem tud kiigazodni a jószágon, néha úgy érzi, hogy a sok emberekkel töltött munkaóra után egyenesen analfabéta egy négylábú életben tartásához.
Miután gyomra erőszakos összerándulásai alábbhagynak, hátratűri a még nedves haját, és nem kevés ziláltsággal mászik el az ajtófélfáig, hogy abban kapaszkodót lelve kibukjon legalább annyira az előtérbe, hogy elérjen a hangja a férffig. Nem hallotta az ajtócsukódást, de ez nem jelenti azt, hogy a porcelánba imádkozás közben nem történt meg, ám így is újra kér, kissé érthetőbb módon, miközben maradék meglévő erejével lehuppan a fenekére, hátát a fának döntve, fejét nekiejtve. Koponyája úgy tűnik a szíve dobbanására vagy a légzése ritmusára akar lüktetve felrobbanni, ezt próbálja kitalálni, miközben mintegy realizálja Wade valós jelenlétét a lakásában. Abban, ami csak az övé. Amiben nem lenne helye a másiknak, mégis most úgy mozog benne, mintha itt lakna. Hallja ahogy kibújik a cipőjéből, csendes lépteit csak a suttogás után tudja beazonosítani merre vitték. A macskához. Szemeit lehunyva hallgatja, ahogy gyengéd hangon beszél hozzá, annak ellenére, hogy allergiás rájuk. Szereti ezt az énjét, hogy hiába vörösödik ki utána a szeme, és lesznek viszkető foltok a testén minden kézmosás és allergiagyógyszer ellenére, minden alkalommal megsimogatja Hella macskáját is. Ha kell játszik is vele, mert az a lányt boldoggá teszi, a fekete ördög pedig mintha érezné, nem annyira tesz jót, állandóan körülötte nyüzsög, ahogy belépnek a házba. Minden bizonnyal Hógyolónál sem bírja ki, hogy ne simogassa meg. Van itthon gyógyszere? Régen mindig volt nála egy-egy erősebb készítmény, hogy ne durranjon annyira be a másik szervezete....nem mer rá megesküdni, hogy most is van. De gondolatait nehéz rendszereznie a hasogató fájdalom miatt, így lemond róla, hogy kitalálja most mi lehet a fürdőszobaszekrényben.
A kérdésről viszont nem mond le, kibukik, nem vádlón, még csak nem is ellenségesen, sokkal inkább nyúzottan. Szívében az áruló jóérzés, ami Wade macskához intézett szavai nyomán kél felbosszantja. Nem szabadna hiányoznia neki. Elköltözött, tartania kellene magát az ezzel járó távolsághoz.
Megrándul az arca a visszakérdezésre. Mázli, hogy szemei még mindig lehunyva próbálják egyben tartani a lassan pépesedő agyát, mert most biztosan bűntudatos kamaszként sütné le a szempilláit.
- És akkor mit csinálsz? Te tukmálod belém a műzlit a munkatársaid helyett? - nem mer hangosan megszólalni, mert a belső szervei még mindig nem döntötték el, elég volt ennyi a felfordulásból, vagy még megkísérlik egyszer kétszer megkínozni. S habár így a hangereje nem a legerősebb, tónusában ott az őszinte nem értés. Valójában persze érti. És a mentőben nagyon erős késztetést érzett rá, hogy meg is tegye. Hogy odahívja a másikat, még akkor is ha pihenős. Az érintése, vagy csak az, hogy az ismerős illatú nyak hajlatba fúrhatta volna a fejét ír lett volna az idegeire. Mindig az volt. De mire lett volna jó? Újabb fájdalmas és kínos beszélgetésekhez? Vagy újra elindulni egy olyan nosztalgia vonaton, aminek nincs már állomása? Sóhajt, és megdörzsölve a szemeit végül Wade felé pillant. - Ne haragudj. De te is tudod, sok reális értelme nem lett volna. - ezzel a mondattal fogalma sincs magát, vagy a másikat próbálja meggyőzni jelen esetben. - Kihallgattak, nem egyedül jöttem haza, hazahoztak. - magyarázza, mintegy megnyugtatásképp.
- Köszönöm. - hálásan biccent, de rögtön fintorba is torzul az arca, ahogy a fejmozdításra ismét átfutja a dübörgő kín a koponyáját. Vakon kap az ajtófélfa felé, és húzza magát kissé szédelegve egyenesbe, hogy ne kelljen a férfinak odavinnie a vizet, amúgy sem érzi komfortosan magát a padlón. Résnyire húzott szemhéja alól látja a megakadt mozdulatot, tekintete rátalál az okozójára a másikkal együtt, miközben az fel is emeli, és megszaglássza a poharat. Kínos pír futja el az arcát, akaratlan reakcióként, mintha csak egy függő bukott volna le először. De ő nem függő. Lehet, hogy kicsit több csúszik le munka után egy üvegnél ha nagyon rossz napja van, de az sem minden nap....ugye? Áh, fáradt, hogy ezen most rendesen elgondolkodjon, pláne, mert a kérdés szinte vádlón – legalábbis ő így érzékeli – szeli át köztük a teret, és ülepszik meg az az után beállt csendben. Összeszorított ajkakkal áll meg a konyhaszigetnél, alkarját a hideg márványra fektetve, amitől elkapja egy pillanatra az inger, hogy az arcát is oda tapasza.
- Tegnap. - egy szó, hűvös daccal gördül közéjük, a gyérebb fényben immár normálisra nyitott szemekkel állja a másik kékjeinek vádló pillantását. Még nem mérges, de a harag apró kis lángja már belobban benne. - Hamar eljutottunk a „de aggódtam érted”-ből az „ennyire felelőtlen lennél?” kérdéskörbe. - önti a gondolatait szavakba, és felegyenesedve Wademellé sétál, kivéve a kezéből a poharat megtölti helyette a csapnál, és mohón belekortyol, majd ki is issza, imádkozva utána, vissza ne akarjon rögtön jönni. - Nem hiányolnak a munkában? Ha jól értelmeztem bent voltál. - képtelen nem védekezőn visszavágni. Zavarja a tény, hogy a férfi, akit fogalma sincs szeret e még az otthonában épp bírálón mered rá. Azért, mert ő nem férfiakba temetkezik, hogy elnyomja az érzelmeit, hanem némi italba. Mintha az bűn lenne. Mintha ezért magyarázkodnia kéne!

Az első csengetés után nem érkezett válasz. A karjait átfonta a mellkasa előtt és egy fél lépést hátrébb lépve, a szakállát morzsolgatva várakozott, mielőtt a fejében egy-két perc, a valóságban nagyjából harminc másodperc múlva újra ráfeküdt a gombra. Igyekezett türelemre inteni magát, de a bőre alatt tompán lüktető aggodalomak nehéz volt parancsolni. Az is megfordult a fejében, hogy a nő már lefeküdt, ő meg most jól felzavarja, aminek a gondolatára némi bűntudat is felkúszott a mellkasán, de akkor is látni akarta. Látnia kellett.
Ha felhívta volna, akkor most nem kellene éjnek évadján rátörnie az ajtót. Már ha egyáltalán fel tudja ébreszteni… ha teletolta magát altatókkal vagy fájdalomcsillapítóval, akkor nem sok esélye volt rá, és tekintve, hogy idefelé jövet egyszer sem tudta elérni ennek egyre magasabb százalékpontot adott.
Nem tudott nem arra gondolni, hogy mennyivel egyszerűbb dolga lett volna egy kulccsal. Az elején sérelmezte is, hogy Dahlnak erről más elképzelése volt, de aztán belátta: a szétköltözésnek nem sok értelme lett volna, ha gyakorlatilag akkor jön-megy, amikor csak akar, még ha csupán elméletben is. Nehezen jutott el odáig, hogy megértse, Dahl nem azért hurcolkodott át, mert környezetváltozást akart, hanem mert őt akarta távol tartani. Oké, akkoriban tényleg sokat veszekedtek, de azért, az ő részéről ezt mégiscsak elég drasztikus megoldásnak vélte. És itt az élő példa, hogy a kulcs-témában mégis igaza volt.
Nehéz volt megmondani, hogyan jutottak el idáig. Mint mikor valaki rácsap egy üvegasztalra, és az első hajszálrepedések, ahogy lomhán telik az idő, megállíthatatlanul terjednek szerteszét, míg egyszer csak azt veszed észre, hogy a kezdeti vékony barázdák veszélyesen mély törésvonalakká formálódtak, és úgy behálózták az életed, hogy a legkisebb nyomásra is bármikor darabokra törhet.
Egyiken sem akarták, hogy ez megtörténjen, ő inkább máshol adta ki a mardosó, belső feszültséget, Dahl pedig végül a távolságot választotta. De valóban gyógyító lett volna a hiánya? Valóban ez lett volna a megoldás? Ő nem akart hinni ebben, talán a makacs férfiegó mondatta vele, talán a szíve mélyén ülő ragaszkodás, de nem, ő még nem volt kész rá, hogy belássa. A fenébe is, Dahlia, nyisd már ki azt az istenverte ajtót.
A hirtelen fellobbanó sürgetésnek engedve, harmadszor is megnyomta a csengőt, mire egy alig kivehető, rekedtes pillanat reagált is végre. Sóhajtva vette tudomásul, hogy otthon volt, ébren volt, és vélhetően nemsokára a saját szemével végigmustrálhatja majd: mennyire egyben.
- Én vagyok – költözött a hangjába az ismerős, mély zönge, ami egyrészt a lefojtott aggodalmából fakadt, másrészt a puszta tény, hogy kinek az ajtajában ácsorgott, egy sor akaratlan reakciót hívott életre benne. Tudta, hogy ez a két szó nem szorul több magyarázatra, arra viszont nem számított, hogy ilyen gyorsan és csak így szó nélkül bebocsátást is nyer.
A nyíló ajtó mögül még éppen sikerült egy tűnő pillantást vetnie a fürdőszoba felé igyekvő nőre. A nedves haja arról árulkodott, hogy nemrég még a zuhany alatt állhatott, ami legalább felmentette a felébresztése miatt érzett bűntudat alól, de az a sápadt, színtelen arc, ami fogadta, és az összetéveszthetetlen, sírás hagyta duzzanat a szemei körül azt üzente neki, hogy a történtek talán nem is fizikailag viselték meg jobban. Részleteket nem tudott, így egyelőre tippelgetni sem akart.
- Milyen macska...? – futott ki belőle automatikusan, zavart ábrázattal pislogva fel a gondolatai iszapos rétegei alól, és radarállásba helyezkedve pillantott körbe, mígnem a tekintete ráakadt a konyhaszekrény mellett falatozó apróságra.
Úgy tűnt, a kaja mégiscsak vonzóbb volt nála, mert egyelőre a füle bojtját sem mozdította az érkezésére, de mikor a mosdó felől a mondat megkésett folytatása is elért hozzá, hirtelen összeállt előtte a kép. Ó. Be is csukta maga mögött az ajtót, amivel eddig figyelmetlenül nem foglalkozott, az a kérlek viszont még akkor is ott visszhangzott a fejében, mikor a cipőjéből kilépve odasétált a macskához, hogy üdvözlésképp megsimogassa a fejét. Nem sokan szóltak így hozzá, Dahl ajkai közül mindig is varázsszónak bizonyult ez a másnak talán fel sem tűnő semmiség, de őt, a megfelelő hangsúllyal és pillantással valahogy mindig képes volt torkon ragadni. Most pedig tette ugyanezt a nyomában felbukkanó érzés: nem is vette észre, mennyire hiányzott, hogy hallja.
- Helló, kisöreg – mormogta, ahogy a fehér szőrzsák végül megállt a habzsolásban és ráemelte kíváncsi macskaszemeit, mérlegelve megnyalintva az ujja hegyét. – Sajnálom, de arra még szükségem lesz – engedte meg azért, hogy ismerkedve megharapdálja egy kicsit. Adni akart Dahlnak néhány röpke másodpercet, hiszen hallotta a rosszulléte hangjait. Végül, mikor a kérdés elhangzott, felegyenesedett és a fürdőszoba ajtajának dőlő nő felé fordult. A pillantása vizslató volt, a gyengéd érdeklődés, de a mellőzése miatti neheztelés is egyaránt megbújt benne.  
- A kérdés inkább az, hogy te miért nem – irányította inkább arra a pontra a lényeget, ami az ő csőrét bökte. Nem akart veszekedést provokálni, de muszáj volt tudatnia a nemtetszését. – Bent voltam. Ott lehettem volna. – Veled. Ezt már nem tette hozzá, de amilyen állapotban most megtalálta, egyáltalán nem örült neki, hogy a jelek szerint egyedül csinálta végig ezt az egészet. És ha rajta múlt volna, most is bezárkózott volna a lakása mélyére.
- Kérsz egy pohár vizet? – ajánlotta, de a választ meg sem várva beljebb lépett a konyhába, és kinyitotta az első, sejtése szerint bögréket őrizgető szekrényt, a pillantása pedig megakadt a néhány maradék-kortyot rejtő borospoháron. Két ujját az öblös domborulat alá csúsztatva az arcához emelte, hogy meglöttyintse és beleszagoljon: mennyire volt friss, majd kelletlenül vissza is illesztette a talpát a pultra.
- Te boroztál? – állapította meg felvont szemöldökkel, mégis választ várva az egyértelműre.

Ha lenne társasága – mint ahogy azt hazudta az őrsön -, akkor nem lenne ennyire maga alatt. Talán elterelné a figyelmét, vagy talán, mint ott a sok zsaru közt is, nem akarna szánalmas, síró és szétesett szemétkupacnak tűnni, mert valójában nem őt kellene sajnálni. Nem ő az este igazi áldozata, így az, hogy mások előtt sírjon, undorral átitatott tiltakozást váltana ki belőle. Talán. Az is lehet, hogy mégis összeomlana, és nyomorék beakadt lemez módjára ismételgetné ugyan azt, ami igazából a fejében jár körtáncot szüntelen: nem tudott segíteni, pedig orvos. De ezt akarja valakinek? Dehogy. Valahol önző egoizmusában azt a tényt sem akarja elfogadni, hogy a kollégái a csodájára jártak, mint holmi cirkuszi látványosság. Nem is ez az egoizmus, mert ez nem töltötte el sem elégedettséggel, sem hálával – többnyire csak mereven bólogatott,és hangoztatta, hogy jól van -, az a része az egoizmus, hogy tudja, mind inkompetensnek ítélték meg magukban, mert nem tudott segíteni a férfin. Más lett volna ott, talán tud. Ha más találja meg....ha Ary, ha Leilani....francba akár Fifi is.... Ezért nem értesítette egyiket sem, bár egy bizonytalan kérdése azért mégis volt, miszerint Ary bent van e, ám amint megtudta műt, valahogy megkönnyebbülést érzett, és sebtében le is állította a kollégát, aki fel akarta hívni telefonon. Csak egy kósza, önsajnáltató gondolatfoszlány volt, hogy megkérdezze, mindent jól csinált e....hallani akarta a szakmája legjobbjától, akit ismer a feloldozást. De az ötlet után egyből jött a kétkedés, s nem is a kétkedés magva, nem, ez már szárba szökkent faként tornyosult, gátat szabva, önszabotálva: úgy is azt a választ kapta volna, hogy elcseszte. Még a gondolatát sem képes elviselni, és a zuhany alatt is úgy nyüszít fel a felbukkanó kisördögre, mint a kutya akibe belerúgtak. Az a fajta szégyen ömlik végig rajta, ami összehúzza a szemet, és kínos grimaszba rántja az arcot, mert még a légzés is fáj, ha visszagondol a jelenetre – legyen az vélt vagy valós.
Végül csak kikecmereg a saját poshadó mocsarából, Hópihe kis tappancsai segítik, fickándozó, éhes-macska lénye pedig a jelenben is tartja. Nevetséges, hogy a kis bolyhos szőrgolyó az, aki ezen átsegíteni látszik őt. Nem lehet elég hálás Hellának, amiért megajándékozta vele. Ez a gondolat elég, hogy ismét könnybe lábadjon a szeme, és kis híján újra elsírja magát a mérőpohárral a kezében a tápos zsák felett. Helyette azonban mély, önnyugtató lélegzetet vesz, így is annyit bőgött már, képtelen lenne kifacsarni még egy könnycseppet, a feje is enyhén zúg már a grimaszoktól, amit öntudatlan zokogásában vágott, és a torka is porzik, annyi vizet veszített ezzel. Nem kellene borral pótolnia, pláne nem, mert az enyhe agyrázkódás ugyan, mint a neve is mondatja, enyhe, de azért alkohol? Dahlia baszdmeg.
Kiszórja az ételt a kis reteknek, aki mint egy éhező etióp kisgyerek bukik rá, s míg nézi ahogy az falatozik, a csengő hangja feszíti meg az izmait, ugyanis összerezzen rá. Vad szívdobogással fordul az ajtó felé, majd az órára néz, és tanácstalanul ráncolja össze a szemöldökét. Elfelejtettek volna valamit a rendőrök? Vagy netán más az?
Persze a „más” gondolatára beugrik neki az állandó érzése, ami a Leilanival való este óta néha fel-fel tör benne: valaki követi. De ez már aznap este is baromságnak bizonyult, mert Pierre – aki épp aznap este döntött úgy, meglátogatja – nem látott senkit a ház előtt. Lehetséges, hogy ő lenne? Agya gondolkodni képtelen gubancként csomósodik össze, és kell neki pár pillanat – tán még egy újabb csengőre ráfekvés is -, hogy moccanjon, de átsétálva a konyhán tudatosul benne, hogy még a törölközőben van. Így nem kéne...még akkor se ha...nem.
Mintha látná is az illető, emeli meg a kezét, és tartja fel az ujját „egy pillanat” módjára, amit a szavai is megerősítenek, mik erőtlenül, kissé rekedten buknak elő a kiszáradt torkán, és sarkon fordulva siet a hálóba, hogy magárja rántson valamit, amiben nem érzi ennyire szétesettnek, és kiszolgáltatottnak magát. Előtúr egy rövid nadrágot, és egy kék ujjatlan tirkót, magára húzkodja, nem törődve vele, hogy a feje egyre jobban széthasad, és lüktető koponyával tántorog vissza az ajtó elé, megtorpanva, a fának támaszkodva, lehunyva a szemét, mert megszédül. Ismét enyhén émelyegni kezd, gyomra úgy dönt, még nincs itt az ideje annak, hogy ajtót nyisson a...kinek is?
- Ki...ki az? - leheli fojtottan, de ezt nem a félelem okozza, s a hangsúlyában is inkább a fájdalom tükröződik, mintsem a bizonytalanság. Tudni akarja mert....nem biztos, hogy képes mindenki előtt elszaladni hányni, és ha nem olyan bensőséges az illető, inkább kint tartja, míg elrohan, újabb pillanatot...inkább percet kérve.
Csakhogy a kint ácsorgó nem idegen, s nem is olyan, aki előtt ne borult volna már a porcelán isten elé jó párszor – mikor terhessége azon periódusában állandóan forgott a gyomra. Automatikusan nyitja, bele sem gondolva igazán látni akarja e most az illetőt, a sürgetés, mi már a torkát kaparja nagyobb, így elfordítja a kulcsot, ránt egyet az ajtón, de annyi ideje van csupán, hogy szétesve kinyögje.
- A macska..... - és már fut is a mosdóba, omlik ismét elé, de üres hasa aligha tud kiadni bármit is, az elmásíthatatlan hangokon kívül. S mert a másik nem sejti, hogy a kirohanása azt akarta jelenteni ne engedje kiszökni a jószágot, lihegve szedi össze magát, és az ajtófélfába kapaszkodva bukkan ki a feje a folyosóra. - A macskát ne engedd ki...kérlek. - pihegi, s miután ezt mint egy maratonfutó kinyögte, áll össze a kép igazán a szemei előtt, mit művel, ki előtt, és igazából ki is látogatta meg.
Felnyög, és behunyva a szemét, mint aki undorítóan másnapos a félfának dönti, hátha enyhül a lüktető kín. - Ki mondta el? - megannyi kérdése lenne, de a legsürgetőbb ez, mert annak személyesen akarja majd kitekerni a nyakát.

- Dahl nem féltékeny még erre a robotra? Ha az alvást és a közlekedést nem számoljuk, lassan több időt töltesz vele, mint otthon.
- Inkább add ide azt a csipeszt. Nem megy bele a fogó – tette le halk koppanással a feleslegessé vált szerszámot, és ösztönzően Martin felé nyújtotta a kezét, mivel épp a szerelőállvány alatt feküdt, nem nagyon akaródzott kimászni érte.
- Ha tudná, hogy emiatt az ócskavas miatt vállalsz túlórákat, szerintem szétrúgná a segged.
- Mióta is lettél házassági tanácsadó?
- Hékás, ez nem ócskavas. Majd ha kihoz helyetted egy TATP-töltetű ajándékcsomagot, jobban fogod értékelni – kelt a bedöglött kis kabalájuk védelmére Em. Wade kifejezetten hálás volt, amiért tovább terelte a szót. Mostanában ő volt az egyetlen, aki nem táncolt folytonosan az amúgy is megtépázott idegein, mintha megérezte volna, pedig neki sem árulta el, hogy Dahllal több mint két hónapja szétköltöztek. Se a kollégáknak, se a családnak. Attól tartott, ha megtenné, az valahol azt is jelentené, hogy elfogadta: a házasságának ténylegesen befellegzett.
Néha, mikor végigdőlt az ágyon, a némán ásítozó falak között, és a tekintete végigfutott az eleven emlékeket őrző bútorokon, valóban így érezte. Hogy már nincs mit tenni. Elvesztette őt. A bűntudat és a Dahl után maradt sűrű üresség pedig olyan szorongatóra nőtt, hogy muszáj volt lefoglalnia magát valamivel. Bármivel, csak ne maradjon egyedül a saját gondolataival.
- Hát ez biztos nem. Előbb halna le félúton.
- Mint látod, ezért szükséges megjavítani – tette fel a lábát a hölgy tüntetőleg Martin székére, miközben olyan hangszínt ütött meg, mintha egy különösen értetlen óvodással beszélgetne, és tovább gyilkolta a tekintetével.
- Akkor mért nem küldjük vissza a központba? Wade nem is ért hozzá.
- Muszáj neki – csatlakozott be, a frissen belépő Kyle bujkáló vigyorral és egy jó adag, gőzölgő kávéval, amit a szokásos, második emeleti kitérőjén zsebelhetett be. – McLainnel fogadtak, hogy meg tudja javítani. Két hét alatt. Segítség nélkül. A határidő pedig már jócskán a nyakán terpeszkedik.
- Meg is fogom – hangzott az eltökélt válasz, valahonnan a férfi felsőtestét elnyelő műszerek mögül.
- Ajánlom is, mert húsz dolcsit tettem rád. Egyébként, azt hallottam, hogy a nejed bent járt ma este.
- Dahl? Miért?
- Nem tudom pontosan. Valami gyilkossági ügy. Nem hívott fel? – kortyolt bele a kávéba, de lenyelni már nem volt ideje, Wade előbukkant az emelő alól.
- Mi? Mi az, hogy gyilkossági ügy?
- Állítólag szemtanú volt, felvették a vallomását. Többet én se tudok.
- De jól van?
- Nem tudom, baszki. Hívd fel. A te feleséged.
Mogorva pillantást vetett rá, de nem mondott semmit, csak előhúzta a telefonját. Hát éppen ezaz, az ő felesége, mégsem tudott semmiről. Rossz érzés furakodott a bőre alá, a vonásait tompa, morajló feszültség járta át.
- Azért az furcsa, hogy fel sem hívott… - jegyezte meg félhangosan Em. – Nyugi. Ha baj lenne, biztos keresett volna.
Csakhogy ebben Wade már nem volt olyan biztos. Ritkán fordult elő vele, hogy nem tudta egyértelműen eldönteni, melyik verziót is remélte jobban: hogy Dahl üzent neki, mert számított rá, csak balfasz módra nem vette észre - létezett volna?, vagy azt, hogy nem, és ezek szerint nem is volt olyan lényeges az ügy.
Azt az eshetőséget egyszerűen nem akarta számba venni, hogy nem szólt volna neki, ha bajba kerül, vagy ha szüksége lett volna rá. Márpedig ha valóban gyilkosságról volt szó... A gondolatok egymást kergetve spiráloztak a fejében, míg végül Dahl újdonsült lakásánál leállította a járgányt.
Utálta ezt a helyet, már akkor is, mikor a költözésnél felcibálta a legszükségesebb holmikkal teletömött bőröndöket és a sebtében felcímkézett dobozokat. Mert hát ilyen egy igazi balfék, nem igaz? Még abban is segített, hogy elhagyják. Akkor járt itt utoljára.
Az épület sötéten és barátságtalanul tornyosult fölé, nem ismerte, melyik lehet Dahl ablaka, de ahogy futólag felpillantott, nem sok fény pislogott vissza rá. Későre járt már az idő, de muszáj volt eljönnie, meg kellett győződnie róla, hogy tényleg egyben van. Akkor is, ha a nő bizonyára szándékosan kerülte el odabent, és szándékosan ignorálta a hívásait is. Míg a lépcsőfokokat szedte, egy kis hang a fejében azért megpróbálta meggyőzni, hogy talán csak lenémítva maradt.
A kapunál az egyik távozó vendég, vagy kilépő lakó ugyan megkímélte a kétes eredménnyel kecsegtető csengetéstől, de a megfelelő ajtó elé érve most már kénytelen volt megnyomni a gombot, lelkiekben felkészülve rá, hogy akkor is be fogja dumálni magát, ha Dahl esetleg megkísérli rácsukni az ajtót.

“Biztosan nem kér egy kis vizet?”
“Biztosan nem kér egy kis időt?”
“Ha bármikor meg akar állni vagy szünetet szeretne szóljon”
“Nem kér valamit enni? Egy kis cukorkát? Nagyon sápadt, had hozzak valamit”
“Biztosan haza akar menni? Az agyrázkódása ugyan enyhe de jó lenne ha legalább valaki felügyelne önre”
Elege van a kérdésekből, már azokból amik rá vonatkoznak. Abból viszont úgy érzi nem tettek fel eleget, amik a férfire és a támadóira irányultak. Mindent megpróbált kipréselni magából, kásás gondolatai közt kutatott, de mintha nehezített pályán mozogna és a szirupos emlékeiből a legegyszerűbb adatokat is nehéz lenne kihalászni. Az nem segített, hogy a koponyája találkozott a betonfallal, amikor vakon bevetette magát a konténer mögé. Agya hasogatva adja tudtára, hogy amit tudott, megtett, és ideje lenne lazítani, mert fel fog robbanni – még ha orvosként tisztában is volt vele, ez lehetetlen. A kezéről a vért tessék-lássék módon lemosta még a kórházban, de a rendőrök nem hagytak sok időt a szépítkezésre, tekintve a megtámadott férfi még a mentőben elvérzett, így Dahlia az egyetlen szemtanú ahhoz, hogy elkapják a két támadót. Nevetségesen hangzik, de amilyen élesen élt az emlékeiben közvetlen az incidens után az arcuk, épp annyira volt nehéz visszaemlékezni rá később, így csak részleges leírások adására volt képes. Zagyva káoszként törtek fel, dobta ki az agya a szennyet, ami megfertőzte, hogy aztán papírra vessék, és megnyugtassák ez természetes, mindahányszor könnyek törtek fel belőle a saját haszontalansága okán.
A könnyek mostanra elapadtak, a váltás ruha amit a kórházban kapott hirtelen irritáló lesz, ahogy kitépődve a spirálban forgó gondolatai közül becsukja maga mögött az ajtót, és az oldala mellé jeti a kezét. Undorodva, hányingerrel küzdve indul meg a fürdő felé, mikor ujjaival megcsippentve a pólót húzza el magától, ne érjen annyira zavarón hozzá, és észreveszi a vérmocskos körmeit, melyek alá mint valami parazita ette be magát a szinte feketének ható megszáradt emberi vér. A látvány visszaszippantja a kis utcába, ahol, miután a lövések eldördültek és szerencsétlenül hívta a 911-et, majdnem ő is ott maradt. Észrevették. Érte indultak. Az volt a szerencséje, hogy egy egység volt annyira közel, hogy megfutamodásra késztesse a két alakot. De elmenekültek. Még így is!
Ő pedig hiába próbálta csillapítani a vérzést a férfin….a sálját nyomta rá a lövedék ütötte sebekre de hiába…. A karja, a ruhája, a térdei is úsztak a meleg folyadékban, ruhája mohón itta be, hűlt ki, később pedig vacogásra késztette őt. Vagy az a sokk volt?
Majd’ felrúgva az örömében elé ugrándozó játékos kiskamasz macskát rohan a fürdőbe, épp hogy sikerül felemelni a vécé fedelét, hogy ne mellé hányjon, de a haja így se ússza meg, a lendülettől előre omlik, és még csatakosabb lesz. A műzliszelet amit étvágytalanul elnyammogott, csak hogy ne hanyatt fekve az ájulásveszély miatt hebegje el a vallomását, most kárörvendőn úszkál. A gyomra bukfencet vet újra, de csak öklendezés és köhögés tör fel a torkán, nincs több tartalom amit kiadhatna. Levegő után kapkodva huppan le a csésze mellé, szerencsétlennek és szánalmasnak éretve magát, ahogy úrrá próbál lenni a pánikon, ami gombócként úgy érzi fojtogatja. Nyelni próbál, csukott szájjal lélegezni, lassítani a száguldó szívverésén, de akarata mintha foszló kötél lenne, ő pedig képtelen lenne rendesen megragadni, folyton csak kicsúszik a kezéből az irányítás.
Puha mancsok támaszkodnak fel az alkarjára, amitől összerezzen, de nem söpri le, mert követelőző nyávogás tolakodik a saját csempéről visszapáráló zihálásába. Újabb mancsok, kis súly és az erőszakos szőrgombóc már a hasán van, törleszkedik fel az arcához, élvetegen szimatolva a nedves haját.
Ez segít, mert azt a tényt az agya taszítja, és képtelen lenne befogadni, hogy ez a kis szar még nekiálljon azt ott lenyalogatni, vagy akármi. Nem, nem és fúj nem! Undorodó fintorral ragadja meg óvatosan a testet, és rakja le magáról, kocsonyás tagjait mozgásra ösztönözve lapátolja össze magát álltába, és nekiállva megszabadul az összes cuccától és beáll a tus alá.
Fogalma sincs meddig áll ott, mennyi vizet fogyaszt, csak annyi biztos, hogy az első etapban úgy sikálja a testét, mint aki le akarja vakarni a saját bőrét. Lényegében ez a terve, mert mindenhol mocskosnak érzi magát. Nem úgy mint egy nő, akit megbecstelenítettek. Messze nem. Ez az érzés verejtéket von a bőrre, görcsöt a hasba és tiltakozó feszültséget az izmokba. Az agyat pedig örökös farkát kergető állapotba taszítja, hogy újra és újra a sikertelenséget és a kudarcot vetítse elé, végtelenített szalagként. Nem tudott segíteni. Hiába orvos. Hiába dolgozik be a sürgősségire. Hiába ért a vérhez. A sok év egyetem, a sok sok továbbképzés, mind kibaszottul hasztalannak bizonyult.
Ő hasztalannak bizonyult.
Csempének támaszkodik, miután elfáradva sem a hajából, sem a testéről nem tud már lesikálni semmit, csak a saját felhorzsolt bőre ég, és hagy rózsaszín csíkot a lefolyó felé. Tagjaiból gondolataival párhuzamosan szökik ki a mániákus erő, s mint egy leeresztett marionett bábú kucorodik végül a tálcára, és hagyja, hogy a víz még mossa, ameddig újra megeredő könnyei el nem apadnak.
A macska már kaparja az üveget, pici tappancsai nevetségesen aranyosan hatnak a párás üveg mögött megbúvó szerencsétlenséggel ellentétben. Ajkára üres halovány mosoly kunkorodik, majd nevetést hallat. Magán nevet, a saját nyomorán és a saját undorító ö sajnáltatásán. Holott ő él. Nsm ő halt meg. Nem neki ért véget az élete, nem neki szakadtak félbe a tervei, az álmai.
Fogcsikorgatva újfent felhorgad benne az önutálat, de most dühvel párosul. Felnyúlva elzárja a vizet, feltápászkodik, törölközőt kerít, és azt maga köré csavarva csattog ki, hogy enni adjon a követelőző szőrös lénynek ami megmenti a saját poshadó lelkivilágától. Míg ezzel ügyködik sem gondolkodik. Nem akar.