Amarilla e Diana

“Ci vorrebbe un amico I would need a friend / Qui per sempre al mio fianco Forever here by my side /
Ci vorrebbe un amico nel dolore e nel rimpianto”

Visszakézből, játszi könnyedséggel vágott pofán az élet és (jóformán) – a megbotránkozást és a kezdeti döbbenettől lebénult agyam értetlenkedését leszámítva – összecsuklottam, mint egy kártyavár, hogy azonnali ismeretséget kössek a padlóval. (Képletesen.) A napok elteltek, valahogyan. (Leginkább pokoli lassúsággal.) Mert, az elmúlt… két hétben – plusz-mínusz néhány nap – rádöbbentem a csalódást keltő tényre, hogy mindeddig gyanútlan – és ostoba – voltam. Naivan hittem abban, hogy – kis túlzással élve – sikerült eltemetni feldolgozni a múltbéli fájdalmaim, sérelmeim valamennyiét. (Meg a többi szarságot, amelyek ezeken keresztül jöttek és kvázi kézen fogva húzták egymást.) De most… Nem vagyok biztos abban, hogy bármelyiken is túl tudtam jutni. Igazán túljutni. Nem csak azt mondani. Viszont jelenleg azt érzem, hogy minden korábbi konfliktust (nem számít, hogy belső tényezők vagy külső ingerek hajtották) csak olyan… tessék-lássék módjára hantoltam el.
Pedig… esküszöm (!), hogy minden terápiát tényleg – úgy igazán – komolyan vettem és igyekeztem. Egyetlen „házifeladat” sem maradt ki, minden gyakorlatot a legjobb tudásom szerint próbáltam elsajátítani és szüntelenül igyekeztem valamiféle önreflexiót tanúsítani. Nem hagytam ki egyetlen alkalmat sem. Még a csoportos órákra is szorgalmasan jártam, akár a kisangyal, ellenére annak, hogy olyan szó-szó módon hittem a hasznosulásukba, de úgy gondoltam… Miért ne? Hátha segít valamit azon, hogy nyitottabb legyek mások irányába. (Mondjuk, ez többé-kevésbé sikerült, de az eredendő probléma nem feltétlenül ez volt.)

Az üresjárattal eltöltött óráim száma – vagy azokkal, amiket egyébként élvezek csinálni – rohamosan elkezdtek csökkenni, míg a munkába temetkezési óráim száma jelentősen megemelkedett. Egyszerűen arról van szó, hogy elkezdtem azt csinálni, amiben überülhetetlenül jó vagyok: túlterhelni magamat, valamint terelni magam előtt a problémákat – olykor félre lökni azokat – hogy majd csak akkor foglalkozzam velük, amikor már késő és ég a lábam alatt a talaj. Vidámságos, állapítom meg tényszerűen. Persze, mindez idő alatt teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy semmi sincs rendben – rohadtul semmi – ellenben egy jó darabig tényleg kitűnően ignorálom a helyzetet és vele együtt a szükségtelen értelmeket, míg rám nem ég a ház.

Mindeközben több-kevesebb sikerrel – inkább kevesebbel, semmint többel – minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy figyelmen kívül hagyjam azt a tényt, hogy Zarek Declan bármelyik pillanatban feltűnhet. Ez az energiáim nagyrészét felemészti, de szerencsére nem annyira, hogy esténként jól tudjak aludni. Dehogyis. Szeretném azt hinni, hogy Declan az a fajta szellem, amihez elég az, hogy a lakáson – és a munkahelyen – körbe szaladjon valami vudu-boszorkány-szellemírtó némber, aki minden sarkot megzsályáz, de nem. (Pedig próbáltam, hátha alapon, mert ennyit megért.) Nem, Declan az a fajta lidérc, amit az űzött volna ki a fejemből, hogyha azt a csokrot lenyelem.

Nem értem – pontosabban: értem, de nam vagyok képes felfogni vagy elfogadni – hogy egy múltból érkező lidércnyomás, ennyi év elteltével, hogyan képes átvenni az irányítást a mindennapjaim felett és visszataszítani a saját magam poklába. Alig egy szempillantásnyi időa alatt fordította ki a világomat a sarkaiból és húzta ki a lábam alól azt a padlót, amire ráestem.
A gondolataimba költözött és csak ideig-óráig tudom őt onnan kitúrni. Az elején attól tartottam, hogy a munkábanlét maga a pokol legsötétebb bugyra lesz, de tévedtem. Orbitálisan tévedtem. A munka, amíg valami lekötötte a figyelmemet, túlélhető, de itthon…?! A falak nyomasztóak és frusztrálóak. A lefekvés előtti és az ébredés utáni lustálkodás lehetőségéről lemondhattam, mert amint a gondolataim szabadon lehettek, a maguk urává váltak. (És mindent ledomináltak, amit tudtak.)

A borzasztó az, hogy alig látom őt. Az elmúlt két hétben mindössze négy-öt ilyen találkozás esett meg (ebből kettő a közelező volt), de mégis… mintha mindenhol ott lenne és arra várna, hogy mikor lankad a figyelmem, hogy lecsapjon. Mire is? Teszi fel a kérdést az agyam azon szűk keresztmetszerű pillanatokban, amikor kitalál tulajdon téveszméimből, mert a válasz nem is lehetne egyszerűbb: a maga módján adja meg nekem a teret, hogy akkor menjek oda hozzá, amikor készen állok rá – legalábbis a szép duma ez volt, amikor azon az ominózus pénteken az irodájába hivatott.
A gondolatra is összehúzódik a gyomrom.
Elmélyíti a fájdalmas, csalódott érzéseimet és zavarossá teszi a gondolataimat, amelyeknek egyike sem eredményez semmi jót, csak a tehetetlenséget és a zavarodottságot. Egyik sem nyűgöz le. Szeretem érteni és átlátni magam körül a dolgokat anélkül, hogy különösebb erőfeszítéseket kellene tennem. Én szeretem a világot egyszerűen, feketén-fehéren, mert sallangoktól mentes. Minden rendben volt, évek óta, minden a sínen haladt, mondhatni. Nem blokkoltam le, nem kellett kínlódva a szavakat keresnem senki jelenlétében és nem kellett több konteót gyártsak, mint egy összesküvés-elmélet hívő.

Úgyhogy, most sem csinálok mást, mint próbálom a gondolataimat magam előtt tolni és figyelmenkívül hagyni, ezért is a csajos nap – délután – ma. Az este legjavát azzal töltöttem, hogy befejeztem a desszeretet – tiramisùt – és a házi készítésű spagettit a spaghetti alla puttanescához, míg délelőtt bevásároltam az a szószhoz és elkészítettem azt, miközben a nonnina bőszen szórakoztatta az új lakótársaimat, ahelyett, hogy segített volna. (Bezzeg, ha csak a boltból lemertem volna venni a spagettit és a szószt, minden ujjamat is megpálcázta volna.)

Úgyhogy, amint hallom az ajtócsengőt, szaporán sietek is kinyíitni.
– Szia, Amarilla! Gyere csak! – Állok félre az ajtóból, hogy be tudjon jönni. – Ne lepődj meg, de van itt egy bosszantó öregsszony – véletlenül se, olyan hangon mondom, hogy az említett ne hallja meg – tudtommal lassan távozik. – Ő is és a szórakoztatottja is, aki már lehet, hogy hamarabb is megindult volna, de az asszonyt nem lehet lelőni se, ha elkezd dumálni.