Margo egy rendkívül határozott, céltudatos és életvidám nő volt, aki igyekezett mindenben a pozitívumot meglátni. A baleset óta sok minden változott, gyakran rátör a rosszkedv és elég nehezen találja ebből a kiutat, bár próbálkozik, de a fájdalmai ezen nem enyhítenek. Emiatt kénytelen szedni azt a sok bogyót is, de már-már kezd függővé válni. Egyébként imádja a társasági életet, szereti a fiatalok társaságát és fontos számára, hogy a fiatalokat motiválja, segítse őket az előmenetelükben. A tanítást sem veszi oly komolysággal, mint ahogyan azt a legtöbb pályatársa, ő egy kicsit lazább típus, ám mégis követel. Gondolkodásra ösztönzi a fiatalokat, nem azt akarja, hogy bemagolják a sablonos szövegeket. Viselkedésében néha fiús, ez már csak abban is megmutatkozik, hogy bizonyos helyzetekben keményen állja a sarat, nem riad vissza egy több kilométeres hegyitúrától sem, nem fog nyávogni, ha pók mászik a vállán és nem rohan el egy kisegér láttán. Imádja a természetet, kedvenc sportja a longboard, ami ugyan nagyon veszélyes, mégis adrenalinnal tölti fel.

- 000, Sydney Segélyhívó, miben segíthetek?
- Keily Nichols vagyok és és...autóbalesetünk volt, több a sérült,  kérem küldjenek azonnal valakit...úristen..
-  Mi a helyszín?
- Én...nem tudom...a Grand Pacific Driveon vagyunk, ami a Jervis kikötő felé vezet azt hiszem, de nem tudom pontosan, hogy hol és három súlyos sérült van és...és néhány könnyebb. Ne! Mr. Hunter..
- Kérem nyugodjon meg, bemérjük a telefonját a szám alapján, a mentők hamarosan odaérnek. Milyen a sérültek állapota?
- Mr. Huntert most éleszti újra az egyik orvosis srác. Mrs. Reuven kirepült a szélvédőn, eszméletlen és én nem tudom, küldjön már valakit az istenért!...


- Margo, üdvözlöm, Dr. Grant vagyok és Ön most a St. Vincent Kórházban van. Emlékszik arra, hogy mi történt? - még mindig hunyorogtam, hogy szokjam az ablakon áttörő fényt, miközben körvonalazódott előttem a hozzám beszélő férfi arca, akit soha korábban nem láttam még. A fejem fájt, a jobb lábamban különös zsibbadást és lüktetést éreztem, s mielőtt még bármit is válaszoltam volna, elgondolkodtam a kérdésen. Mi történt? Aztán bárhogy is próbáltam koncentrálni, csak emlékfoszlányok villantak be előttem, ahogy jókedvűen beültünk az autóba, miután egy hosszú kört lementünk a deszkáinkkal, majd Hunter felvett minket. Jókedvűen beszélgettünk, szólt a zene és....bámm. Ahogy bevillant az emlék, a hirtelen elénk száguldó kisteherautó és az a hatalmas robaj.
-  Nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy autóban ültünk, és valami történt, onnantól nem tudom. - az orvos is láthatta rajtam, hogy kissé zavartnak tűnök, erre csak csöndesen bólintott, s nyugtázta a szavaimat.
- Igen Dr. Reuven, súlyos autóbalesetet szenvedtek. Az állapota most már stabil, de tudnia kell arról, hogy néhány perc erejéig elveszítették a kollégák. Belső vérzése is volt, és enyhe koponyasérülése, de szerencsére nem történt károsodás a központi idegrendszerben. A jobb sípcsontja azonban eltört, ami miatt azonnal meg kellett műtenünk. Emiatt elég erős fájdalomcsillapítókat kap, és talán most nem érzi, de erősebb lesz a fájdalom, és hosszú gyógyulási folyamat elébe néz. Nyolc héten át nem mozoghat, fekvőgipszet kap. Ezt követően megkezdődhet majd a rehabilitáció, és aztán majd meglátjuk, hogy szükség lesz-e még egy műtétre. - míg hosszan ecsetelte, hogy pontosan milyen sérüléseket is szenvedtem, s mi vár majd rám a jövőre nézve, nem hagyott nyugodni az, hogy mi történhetett a többiekkel. Hogy mi van Hunterrel és a diákjaimmal.
- És a többiek?
- Mrs. Reuven, megértette, amit mondtam?
- Megértettem, de mi van a többiekkel? Hogy vannak a srácok, Keily és a többiek? És Hunter? - ahogy feltettem a kérdést, óhatatlanul is görcsbe rándult a gyomrom az aggodalomtól, s valamiért rosszat sejtettem. A doki arca pedig nem sugallta azt, hogy minden rendben lenne. Gondterhelten masszírozta meg a homlokát, s vett egy mély levegőt, mielőtt megszólalt.
- A fiatalok jól vannak, őket is ide szállították be, de már mindannyian elhagyták a kórházat. Mr. Hunter...Mr. Hunternek súlyos sérülései voltak, őt sajnos a kollégák már nem tudták megmenteni. Őszinte részvétem...

---

Azoknál az embereknél, ahol az ego mindennél előrébb való, azt mondják, hogy soha semmit nem bánnak meg. De ha nem mondod ki valakinek, hogy szereted, csak mert túl makacs vagy, gőgös, vagy nem tulajdonítasz ennek jelentőséget, csak később döbbensz rá arra, hogy mekkora hibát vétettél. Mondjuk akkor, amikor már nem mondhatod. Mondanád te, de már nincs kinek. S lehettél előtte bármilyen király vagy királynő, még a te lábad alatt is megremeghet a föld.
Azt hiszem, hogy a fájdalmak mellett talán Hunter halálát volt a legnehezebb feldolgoznom. De tudtam jól, hogy meg kell ezzel küzdenem, akár csak a kínzó fájdalommal, mely nem hagyott nyugodni. Hiába teltek el hónapok, ugyanúgy fájt, s már nem volt elég az a mennyiség. Azt hiszem, hogy talán most lettem csak igazán olyan, mint az anyám, aki világ életében függő volt. Alkoholfüggő. Nekem a pirulák jutottak. S bár eltelt a három hónap, visszatérhetek dolgozni, de azt hiszem, hogy valami megváltozott. S hogy képes leszek-e újra talpra állni?
Talán.
Hit kell hozzá, erő, s akarat.  

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Átélni egy balesetet, mi több feldolgozni azt, kínzó feladat. Különösen, ha az emlékek csak szép lassan csordogálnak vissza a tudatunkba, ha egyik pillanatban nem tudnánk felidézni hogyan is történhetett meg ez a katasztrófa, a másikban rémálomként elevenedik meg előttünk minden apró részlet és egészen olyan, mintha újra átélnénk azt... Akár az emberi lélek és pszichológia szakértője valaki, akár nem, erre azt hiszem egyik órán sem készítenek fel. Mint ahogyan arra sem, hogy valakivel a legszebb pillanatink lehetnek akár a legutolsók is. Őszintén sajnálom a veszteséget, amit át kellett élned és azt, hogy olyan módokhoz kellett folyamodnod a történtek feldolgozásáért, mint a gyógyszerek. Tudom, mondani mindig könnyebb, hogy az idő majd megszépít mindent, de talán a Te esetedben is igaz lesz és lesz még olyan nap, amikor úgy ébredsz fel, hogy ez az egész talán egy újabb esély számodra. Hogy ezúttal ne felejtsd el kimondani azokat a dolgokat, amiket másnak már nem tudsz megtenni.  
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!