Össze voltam zavarodva. Az agyam még lázasan dolgozott a történtek, a sokk és az okozott károk feldolgozásán, ezért a valóság felfogására már csak félgőzzel maradt kapacitásom. A józan ész szabadságra ment, az ösztönöknek maradt csak hely, a képlet pedig így vált egyszerűen bonyolulttá. Vér. Fájdalom. Remy feszült. Még több vér. Még több fájdalom. A benyomások egyetlen kimenetelt tudtak aktiválni: a túlélési ösztönt.
Inkább az adrenalin juttatott a mosdóba, mint a cselekvőképesség, a benti hamis biztonságérzet pedig csak nőtt azzal, hogy az ajtó épen maradt - és csukva. A gondolkodás ettől nem vált könnyebbé, sőt, az adrenalinszintem visszacsökkent, a túlélő-üzemmód pedig ismét felértékelődött. Főleg, amikor egy idegen férfihang is csatlakozott a kinti zajokhoz, közvetlenül a bejárati ajtó nyitódása, majd csukódása után.
- Ella? - Összerándultam Remy hangjára, a hirtelen mozdulattól a fejfájásom még élesebbé vált. - Ella, nyisd ki az ajtót... Hoztam segítséget.
Eszem ágában sem volt megmozdulni. Megmarkoltam a térdeimet, kissé összehúztam magam, és felkészültem arra, hogy az ajtó ezúttal majd tényleg berobban... de ehelyett az idegen hang hallatszódott még közelebbről. Orvos? Bizalmatlanul méregettem az ajtót kissé nehezen fókuszáló szemeimmel, mintha átlátnék rajta. Ha jobban belegondoltam, a hang haloványan mintha ismerős lett volna, de egyszerűen nem tudtam hová rakni, emlékeket nem tudtam hozzákapcsolni. Egyébként is csak a félelemérzet nőtt bennem, mert azt egyértelműen érzékeltem, hogy mindketten egyre feszültebbek voltak.
Az ujjaim már olyan erősen szorították a térdeimet, hogy elfehéredtek az ízületeim, de az idegen türelmetlen kérdésére nem az volt Jeremy válasza, amire számítottam.
- Elmegyek, Ella, rendben? Elmegyek, csak nyisd ki az ajtót. Kérlek - mondta ahelyett, hogy berúgta volna az ajtót. Eléggé ismertem már a lakás sajátos zajait ahhoz, hogy tudjam: ezután el is indult, a léptei távolodtak a parkettán.
Egy kicsit kivártam. Elszámoltam tízig. Úgy éreztem, ez még mindig lehet egy csapda... ugyanakkor azt is tudtam, hogy nem maradhatok örökké a vécéülőke tetején ülve. Összeszedtem magam, amennyire tudtam, a szűkös helyet kihasználva a falnak támaszkodva húztam fel magam, aztán lassan elfordítottam a kulcsot a zárban. Először csak résnyire nyitottam ki az ajtót, de ez is elég volt ahhoz, hogy megpillantsam Remyt a folyosó másik végén. Egy pillanatra megtorpant, amitől én is megálltam a mozdulatban, de a tekintete nem félelmet keltő, inkább nyomasztó volt. Nem a düh tette feszültté, hanem a szomorúság és a bűnbánat. A szívem összefacsarodott, rögtön meg is feledkeztem mindenről; ő eltűnt a fal mögött, én pedig már tártam is szélesre az ajtót, hogy utána siessek...
Aminek csak az lett a vége, hogy megszédültem és az utolsó pillanatban tudtam csak megkapaszkodni az ajtófélfában, mielőtt szó szerint nekiestem volna valakinek. A látásom és a mozgáskoordinációm még mindig nem volt a régi, de azért felemeltem a fejemet, hogy aztán újabb sokkhatás érjen.
- Dr. Monti? - szólaltam meg kissé rekedten, de nem kevésbé megrökönyödve. Persze nem lepett volna meg, ha ő nem emlékezett volna rám, szerintem nekem is inkább a tanítással töltött évek alatt csiszolódott névmemóriám segített, na meg a megannyi traumatikus élmény, amikor a Presbyterian várótermében ücsörögve figyeltem a műtők felé vezető folyosó ajtaját, hogy kinyílik-e már.
Törvényszerű volt, hogy emlékezzek arra, aki néhány alkalommal kijött, hogy tájékoztasson róla, hogyan ment a férjem épp aktuális műtétje.
- Én... - Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Megköszörültem a torkomat és megráztam a fejem, bár ettől a fejfájásom hullámzóan hasogatóvá vált, a látásom pedig egy pillanatra megszűnt létezni. Erősebben szorítottam az ajtófélfát. - Itt most már minden rendben lesz, biztosan van ennél sürgősebb dolga is - igyekeztem elmismásolni a dolgot. Nyilván, mivel én abban a hitben voltam, hogy csak a tüneteket kell elrejtenem előle; tükör híján arról fogalmam sem volt, hogy az arcom bal oldalát a halántékomtól a nyakamig vér borítja.

A valóság csak lassú és ráérős léptékben kezd el visszatérni hozzám. Hirtelen fogalmam sincs, hol vagyok, mi történt, vagy hogy kerültem ide; olyan érzés, mint amikor a legmélyebb álmodból ver fel az ébresztő, neked pedig még ahhoz is hosszú másodpercek kellenek, hogy felfogd, honnan jön a zaj. Az egyetlen különbség abban rejlik, hogy a fejem úgy hasogat, mintha valaki most is kalapáccsal ütné a halántékomat. Megpróbálom kinyitni a szemem, de a mozdulat szánalmasan nagy erőfeszítést igényel. Megpróbálok megmozdulni, de a végtagjaim elég szokatlanul helyezkednek el. Miért van a kezem a fejem alatt...?
- ...igen, lélegzik. Honnan tudjam? Nem te vagy az orvos?
Jeremy feszült hangja úgy tör be a csendbe, mint egy újabb kalapácsütés, pedig a hangja némileg tompán jut el hozzám, mintha a szomszéd szobában lenne. Újra megkísérlem a mozgást, kihúzom a kezem a fejem alól, ami ettől csak még jobban kezd fájni, ezért halk, fájdalmas nyögéssel hunyom le újra a szemem. Kezdem felfogni, hogy azért kényelmetlen a fekvés, mert a földön vagyok... és azért furcsa, mert stabil oldalfekvésben fekszem. Mi a... Elkínzott szusszanással nyúlok a legfájóbb ponthoz a fejemen, az ujjaim azonban valami meleg és ragacsos dologba érnek.
- Nézd nekem a te számodat adták meg, hogy... - szűrődik be egy újabb hangfoszlány. - Ő... elesett. Megbotlott és beverte a fejét. Nem, nem vihetem kórházba!
Újra felnyílnak a szemeim, és bár a világ némileg forog körülöttem, Remy szavai és pattanásig feszülő hangja nyomán lassan képek villannak be. A kocsikulcs. Megint az autóról kérdeztem. Már ivott, mire hazaértem, nekem pedig hosszú napom volt, ezért nem tudtam csendben maradni és... Körülnézek. Látom a földön a széttört sörösüveg szilánkjait; hallom a fülemben, ahogy dühében lesöpörte az asztalról és ripityára törte. Megrándul az arcom; érzem, ahogy az ökle találkozik az állammal. Halványan dereng, hogy elveszítettem az egyensúlyomat, de másra nem emlékszem.
- Most akkor tudsz segíteni vagy nem? - csattan fel Remy a másik szobában, bennem pedig fellobban az adrenalin és elnyomja a fájdalmamat. Szédelegve és bizonytalanul, de feltápászkodom a földről; a kezem megcsúszik a tálalószekrény szélén, amit ugyanaz a ragacsos, meleg és vörös dolog csúfít el, amibe a fejemen is belenyúltam. Pánikszerűen ziháló lélegzettel küzdöm át magam a szobán, miközben Jeremy a lakcímünket diktálja le valakinek.
- Igen, itt vagyunk a... Ella? - Megdermedek az ajtóban, amikor rájövök, hogy észrevett. - Negyedik emelet - hadarja gyorsan a telefonba, de látom, hogy már felém mozdul. - Ella! - szól utánam.
Nem várom meg sem azt, hogy leteszi-e a telefont, sem azt, hogy elérjen. Az eredeti tervem ugyan dugába dől, de bejárati ajtó helyett elérem a kisebb fürdő ajtaját, ahova be tudok rontani és még magamra is tudom zárni az ajtót. Nincs tükör, hogy meg tudjam nézni, mennyire súlyos a helyzet, de legalább le tudok ülni a vécéülőke lehajtott tetejére... bár viszonylagos biztonságban csak akkor kezdem érezni magam, amikor Jeremy tizenöt percnyi könyörgés és dörömbölés után sem rúgja rám az ajtót, pedig megtehetné.
Amikor viszont meghallom odabentről a bejárati ajtó nyitódását, aztán egy kissé ismerős, de alapvetően mégis idegen férfihangot is, már fogalmam sincs, mit gondoljak.