aali

you're the poison in the wine

Mindig megfogadom, hogy nem én leszek az, aki teper a másik után. Megérdemelné, hogy ő is szenvedjen egy kicsit! Erre most mi a gecit csinálok? Na mit?! Hát persze, hogy már megint én vagyok az kettőnk közül, aki itt nyüszít az ajtaja előtt, mint egy kivert, a viharban órákon keresztül bolyongó kutya, arra várva, hogy végre beengedje. Az anyám egyszer azt mondta -amikor valamiféle rejtelmes csoda folytán józan volt, és épp nem akart belefulladni a saját hányásába-, hogy Aali csak kihasznál. Hogy -idézem-, "Ez az újgazdag, szakadt kis cafka a szép pofádért van veled. Ahogy rájön, hogy nincs pénzed, lelép valami gazdag kis faszfejjel."
Kurva nagy szerencséje volt, hogy még azelőtt korrigáltam a mozdulatomon, hogy teljesen elmentek volna otthonról, így az épp a kezemben lévő konyhakést az anyám hülye feje helyett a csirkemell filébe állítottam bele. Néha már bánom. Senkinek sem tűnt volna fel egy gyógyszerfüggő, piás, őrült MILFF hiánya... Na, majd legközelebb! Most a Carbonárán van a hangsúly, és hogy álmaim nőjét visszatulajdoníthassam. Egyedül az én kulcsom passzol az ő zárjába, jobb ha egyszer, s mindenkorra végre belenyugszik a sorsába, ami én vagyok. Ki más?!
Nem mondom, hogy nem fagy belém még a szar is, amikor nagy lendülettel csapódik mögöttem a bejárati ajtó, ennek ellenére felfestek a képemre egy undorítóan tenyérbe mászó mosolyt, már-már olyan jól csinálom, hogy a pupilláim helyén is lüktető szívek jelennek meg, aztán kishíján mélytorokra veszem a baseball ütőt, és hirtelen minden eddigi romantikától tocsogó gondolatom, érzésem elillan. Határozottan fogok rá az ütőre, és azzal együtt rántom közelebb magamhoz Aalit. Már-már intim közelségbe, ha az ütőt nem tartanám szorosan kettőnk között. De még így is, hogy akadályba ütközünk, egész közelről nézünk farkasszemet, ő az ütő egyik, én meg a másik oldalán állva.
-Ne már Aaliii! - Ejtem végül hátra a fejem, fürdős kurvákhoz hasonlóan nyafogva, s amint megbizonyosodom arról, hogy nem fogja felhelyezni egyik testnyílásomba sem az ütőt, leengedem azt kettőnk közül.
-Annyiszor elbasztuk már, de te is tudod, hogy mindig ugyanaz a vége. - Nézek a szemeibe, és már-már egész komolynak is tűnhetnék, ha az a pofátlan, rohadék félvigyor nem játszana ott a szám szélén. Mivel szeretek veszélyesen élni, és nem félem a halált, vállától indulva végig simítom a karját, egészen kézfejéig, amin körözni kezdek mutatóujjammal, egy elárvult kis korcs kérlelő tekintetével sandítva fel rá közben.
-Mi nem ilyenek vagyunk. - És valóban nem. Egyszer megölnénk egymást, a következő percben meg, mint a szerelmes, nyálban tocsogó kis suttyók, tekeredünk rá a másikra, sziklaszilárd meggyőződéssel arról, hogy minket már semmi és senki nem választhat szét.
-Hiányzol! Mindennap, minden percében. Nem alszok, nem eszek, annyit narkóztam az utóbbi hetekben, hogy csoda még nem állt le a rohadt szívem. - Nem merném biztosan kijelenteni, hogy most teljesen józan, tiszta vagyok, de ma két szál füves blázon kívül mást még nem toltam, itt dögöljek meg, ha hazudok. Készültem erre a napra, mindent aprólékosan, lépésről lépésre megterveztem. Ha ezek után azt merészeli mondani, hogy nem számít nekem, hogy egy fűszálat sem vagyok hajlandó megmozdítani érte, biztos kitekerem a nyakát.
-Csak próbáljuk meg még egyszer, utoljára. - Kezdek szánalomra méltó alkudozásba. Ujjaim lassan végig simítanak Aali ujjain, begyeinél kissé elidőzve, megcirógatva őket, majd tenyerén is körözni kezdek, mígnem elérem végső célomat, hogy kezünk végre egymásba kulcsolódjon. Már ha engedi
-Te is tudod, hogy mi ketten összetartozunk. Akármennyire is próbálkozol, nem tehetsz ellene semmit, egyszerűen csak beletörődsz a sorsodba. - Vonok egyet a vállamon. Én már rég megemésztettem ezt az egészet. A káosz elméleten alapuló kapcsolatunkat, azt hogy a mi esetünkben soha, semmi nem megy könnyen, normálisan ahogy mondjuk másoknál. De asszem' ha néha nem lennének ilyen faszom drámák közöttünk, hamar unalmassá és egyhangúvá válna az egész, és ezzel Aali is tisztában van. Mi így vagyunk jók ahogy vagyunk. Most pedig itt az ideje a jól megérdemelt smárnak, és hogy félholtra töcsköljük egymást a konyhaasztalon...

mi újraélesztjük

Önző, és magadnak való vagy! Nem tudsz különbséget tenni jó és rossz döntések között! Miért nem tudod fékezni az indulataid? Tönkre teszed magad! Nem eszel rendesen, nem tanulsz! Nem mozogsz annyit, mint régen! Túl sokat iszol, és cigizel! Most már verekedsz is? Ne csodálkozz, amiért szarul vagy! Hasonló elmés, kéretlen megjegyzésekkel telt az egy hét felfüggesztésem, és persze magyarázhattam volna anyámnak mit miért tettem/teszek, de aligha hiszem, hogy megértésre találtam volna a szemeiben. Például, hogy azért dohányzom sokat, mert attól viszonylag kisebb lesz a stressz bennem, és legalább addig nem szorongok, amíg azt a kibaszott egy szálat elszívom. Vagy, hogy a drogok arra vannak, ha kis időre is, de kiléphetek a mindennapok fojtogató sűrűjéből. De akár azt is mondhattam volna, hogy nem tudok eleget tenni az elvárásainak. Nem tudok jól viselkedni, és ha okot adnak rá, elpattanok annyira, hogy jól esne egy üres vodkás üveggel fejbekúrni valakit, vagy akármivel, csak fájjon neki. Szóval mint mondtam, úgysem értené, de ja.. tényleg szarul vagyok.

Általában reggelente kócosan, fekete festék maradékos szemmel kaparom össze magam a párnák közül. Három kávé, négy-öt cigi.. szinte rutinszerűen jön, ahogyan az előző napról maradt életigenlés levakarása is az arcomról, aminek a helyére megpróbálok festeni egy újat. Reggelizek, amihez épp kedvem van, vagy nem eszek, amiért aznap épp kövérnek látom magam. A suliban az órákon nem figyelek, épp csak annyira vagyok jelen, ne vegyék észre, hogy felszippantottam egy csík kokaint a mosdóban. Rideg, szótlan, érzelemmentes, hideg, távolságtartó felszínes picsának mutatom magam, és a lehető legfeltűnőbb módon ignorálom Zaint. Mindenhol. Messengeren, instán, a snapeket amiket küld, sosem nyitom meg. Mégis.. ma például azon kaptam magam, hogy bámulom az iskola folyosón, majd eltűntem, még mielőtt esélye lett volna szóba állnia velem. Nem is tudom.. Mintha azzal hitegetném magam, ha nincs szemkontaktus, akkor könnyebben elfelejtem, és elengedem, hiszen megakarok szabadulni tőle, de akárhogy próbálom nem megy. Ott motoszkál a fejemben, és őrjítően magatehetetlennek érzem magam ilyenkor. Lassan már azt sem tudom, hogyan élek túl egy-egy napot, mivel nélküle legtöbbször olyan, mintha beszippantana magába az üresség, máskor viszont megkönnyebbülés, amiért nem mérgezzük tovább egymást. Épp ezért érzem úgy, hogy túl sok a kérdés, és az agyam olyan gondolatokkal van tele, amit a szívem már nem igazán tud értelmezni. Mintha csak elfáradt volna, vagy csak bezavart valaki, akire nem számítottam.

Őszintén váratlanul ért Ezra hatása rám. Az viszont biztos, hogy ő életem legnagyobb hibája, ahogy én az övé, mégis valamiért elkövettük, megfeledkezve arról, mennyire fontos személy mindkettőnknek Zain. Hiszen őt szeretem a világon a legjobban, valamiért ez sem volt elég visszatartó erő. Nem hogy egyszer, de többször sem. Fogalmam sincs mi ütött belém. Vigasz, vagy bosszú szexnek fogtam fel eleinte, azonban van valami Ezraban, ami érdekelni kezdett. Többet akartam belőle, és egyes napokon feledtetni tudta velem Zaint, majd minden egyes alkalommal, amikor hazaértem újra eszembe jutott, és van bűntudatom. Ugyan nem vagyunk együtt, ez sosem igazán igaz, mert mi mindig úgy kezeljük a szakításainkat, mintha továbbra is egymás tulajdonai lennénk. Furán vagyunk bekötve az egyszer biztos. Ahogyan az is, hogy ha ma hazaérek annyira kiütöm magam, hogy mégcsak esélyem se legyen gondolni a két srácra. Kukába velük, csak összezavarnak.

Nem vágyom másra, mikor végre már a táskámban keresem a lakáskulcsot, hogy vegyek egy forró fürdőt, és tényleg kábultan essek be az ágyba, de amikor nyitnám az ajtót, meglepetésszerűen ér, hogy nincs rá szükség. Gyanús, mert apám ilyenkor még bőven szolgálatban van, és erős tippem van arra, ki merészkedett be engedély nélkül, főleg a zene hallatán, amit már az előszobában hallani lehet. Ez Zain. Minden kétséget kizáróan, miután eszembe jut, hogy elfelejtettem visszakérni a kulcsot, leginkább azért, mert egyből anyám otthonába lettem száműzve a felfüggesztésem idejére. Ennek ellenére az ajtó mögé támasztott baseball ütőt a kezembe emelem, és úgy teszek, mintha fogalmam sem lenne ki lehet itt, és amúgy is, fő a biztonság. Óvatos léptekkel haladok a hang felé, ami a konyhába vezet, és annak ellenére, hogy már a szemem elé tárul Zain látványa, nem eresztem le az ütőt. Stabilan fogom, mert kiakarom kergetni, de amikor már egyértelművé válik mire készül, kezd az ütőn a szorításom finomodni.
- Azt hittem egyértelmű voltam legutóbb, hogy nem akarlak többet látni. Ha a suliban nem is kerülhetlek el, de itt semmi keresnivalód. Kiabálom túl a zenét, ha esetleg azon még nem halkított volna, és nem, nem fogom ezúttal beadni a derekam, csak azért, mert ő a világ legédesebb pasijának szerepében akar tetszelegni. Meddig? Egy napig, esetleg kettő, vagy van olyan szerencsém, hogy egy hétig is kitart? Tele van már a nem létező tököm kettőnkkel, és túl sokat szívtam már magunk miatt. Nem engedhetem, mégha hiányzik is, hogy a védőpáncol, amit felhúztam, újra lehulljon, csak mert ő most úgy döntött helyrehozná a hibáit. Na és az enyéimet ki fogja?

aali

you're the poison in the wine

Egyszerűbb lett volna, ha bevágódok a KFC-be, és összevásárolok minden szart, de az utóbbi időben mondjuk úgy, szeretek veszélyesen élni. Jah...
A pofám még mindig sajog Eddie öklöseitől. A faszom se gondolta volna, hogy ilyen erő van ebben a nyikhaj kis pöcsben, és azt se gondolta volna a faszom -intelligens dákó, van agya-, hogy a gimi ügyeletes kis top-modellje lesz az, aki miatt egyszer beveri a gyerekkori haverja képét. Egyik szemem sír, a másik meg csak úgy elvan. Azé' valahol büszke vagyok rá, egyrészről azért, mert komoly, nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozott, másrészről pedig, mert így végre megbizonyosodhattam afelől, hogy heteró a srác. Régen azért akadtak kétségeim efelől. De hát az embert mindig érhetik meglepetések, vagy mi a tököm...
A sulis balhé óta nem beszéltünk, nem találkoztunk Aalival. Az a szemét kis ribi egyértelműen kerül. Ha véletlenül a suli kantin felé tévedek, és ő épp bent van, képes félbehagyni a kajálást, hogy még véletlenül se kelljen ugyanazt a levegőt szívnia velem. A koxot se tőlem szerzi -márpedig hót' biztos, hogy még mindig tolja, a napszemüveg sok mindent elárul-, és ha ezen pörgök, hamar eléri az agyvizem a maximális forráspontját. Állandóan arra gondolok, mivel fizethet a cuccért, és hogy mennyi szintetikus szarral nyomják tele azt a retket, amit vesz, és ami előbb utóbb lehet, hogy kicsinálja. Mivel már hetek óta nem alszok miatta normálisan, az agyam pedig állandóan kattog, mint valami szar techno zene, és már a fű sem képes arra, hogy megfékezze a rohadt indulataimat, úgy döntöttem, a mai nappal véget vetek ennek a nevetséges játszmának, félreteszem férfiú büszkeségemet a békülés reményében. Nem utolsó szempont azért az sem, hogy kibaszottul ki vagyok már éhezve a puncijára, szóóóvaaal...! A mai menü: Carbonara. Vagina ízű carbonara. Nekem legalábbis. Kurvára remélem!
A faterja a napnak ebben a szakában még bőven korrupt zsaruskodik, Aali pedig -ha nem változott azóta az órarendje-, épp hazafelé tart. Legalábbis kibebaszottul ajánlom neki, hogy ne tegyen kitérőt semerre! A nemtudomszámontartani hányadik drámai szakításunk annyira hevesre sikerült, hogy egy dologról megfeledkezett. Visszakérni a lakásuk kulcsát. Saját magát hibáztassa érte. A kezemben lévő walmartos szatyor roskadozik a benne lévő cuccoktól. Még egy nejlonért szarrágó voltam kiadni pár centet, a szatyor tartalma bezzeg nem baszott földhöz, pedig jócskán feléltem a család egyheti melegételére félretett lóvét. Mázli, hogy a húgom és az öcsém nagy fanatikusai az akciós mirelit pizzának. Úgy érzem magam, mint egy rohadt betörő, annak ellenére, hogy kulccsal jutok be a házba. Számítok rá, hogy nem lesz itthon senki, ami pont kapóra is jön. Húsz percem van előkészíteni a terepet, utána ráérek a zabálnivalóval foglalkozni. A szatyorból sorban előkerülnek a Carbonara alapanyagai, egy középárkategóriás édes pezsgő, egy doboz rohadt jól kinéző, de biztos, hogy kurva szar ízű eper, ízesített óvszer, csoki, teamécsesek és az a kurva gyűrű is, amit a suli folyosóján hozzám vágott, miután majdnem lenyomta a torkomon. Ez az ékszer az én átkom! Az emeleten lévő szobájához kettesével veszem felfelé a fokokat, s mikor benyitok, ugyanaz a látvány fogad, mint általában. A bevetetlen ágy, ruhák széthajigálva mindenfelé, a fésülködő asztalon átláthatatlan káosz attól a sok szartól, amit az arcára szokott kenni. Egyedül, ami rögtön feltűnt, ami ököllel gyomorszájon talált, az az emlékfaláról hiányzó fotóink, a közös mozizásokról megtartott jegyek, és még sorolhatnám jövő karácsonyig, de akkor esélyem se lenne a békülésre, ugyanis nem lennék kész a meglepetéssel, ami majd talán meglágyítja a kicsi szívét. Vagy ötven darab mécsest vettem, amiket a szobaajtótól indulva, egészen az ágyáig felsorakoztatok, mintha egy ösvény lenne, az ágy közepén pedig, a gyűrött ágyneműkupac tetején autentikusan elhelyezem a kurva gyűrűt. Egy hetet se jártunk még jegyben, de már vagy harmadjára kérem meg a kezét. Hát baszd meg, ez az én formám! Még nem gyújtom meg a gyertyákat, bármennyire is utálom az apját, nem célom leégetni a kecóját. Ráérek a gyertyagyújtással akkor, ha kicsit forróbbá válik köztünk a helyzet, és úgy dönt Aali, végre megkegyelmez a lépten-nyomon utána csaholó farkamnak...
Magamhoz veszem a laptopját, ami alvóállapotban van, lerongyolok vele a konyhába -legnagyobb meglepetésemre a jelszó még mindig az évfordulónk-, és -bár ehhez nagy önuralomra van szükségem-, de figyelmen kívül hagyom a böngészőben nyitva maradt instáját, facebookját meg a többi szart, rákeresek a carbonara receptjére, telefonommal rácsatlakozok a nappaliban lévő házimozira, és mialatt a kajával kezdek tökölni, zenét kapcsolok. Én vagyok a legprímább pasi a világon!