Nem várt a másikra, legalábbis nem aktívan, mert nem ostoba; tudja, hogy a nyilvánosan történtek, valamint Fabrizzio családi helyzete megspékelve Matteo-val nagyon sok amúgy is a másiknak, úgyhogy annyit tehet, hogy vár. Csendben, ahogy mindig szokott, és jelenleg nem szerepel a tervei között sem egy kósza üzenet, sem egy mondvacsinált telefon, sem az irodában való váratlan megjelenés, amivel nehezíthetné a másik dolgát. Az ajánlata őszinte volt és tartja magát hozzá, így ha három hónap múlva Patrizia egyszer csak előkerül, nem fogja egyetlen másik nő oldalán sem találni ezt a férfit. Talán, csak mindketten már könnyebb élethelyzetben lesznek.
A döntését rengeteg gondolat előzte meg; ott van a felesége, akivel üzletileg és papíron szinte még minden hivatalosan összeköti, és bárki azt hihetné, hogy huszonöt évet nem az elmúlt fél év rossza határozza meg, mert legyen bármilyen nagy a baj, azt ők rendbe fogják hozni. Fabrizzio próbált mindent, amivel elérhette volna ezt a célt, azonban Viviana kitartása és a vendégházba való kiköltözése mintha megtört volna benne valamit, és az akarás még az évekre való tekintettel sem tért vissza belé. Ezen felül ott van a közeg, akik napok óta Tiziano dolgán, így Patrizián is csámcsognak, ezért senkivel nem tud sem üzleti, sem baráti, csak ismerősi minőségében normálisan időt tölteni, hiszen a csapból is ez folyik. Persze Tiziano mossa kezeit, és a nő issza a levét az egésznek. Nagy szerencse, hogy a másikat ez az egész nem éri el, és reméli, hogy már nem is érdekli. Azonban szinte napokkal később felajánlani egy jövőt annak a nőnek, aki nem is olyan régen még Nápoly bújtatott üdvöskéjének számított a Pellegrini fiú mellett minden, csak nem életbiztosítás.
Az új főnök, akit Alessandro helyére kvázi ez a férfi tett aztán felhívja egy nappal később a délutáni órákban, és közli vele, hogy a felesége ott járt és a két nő összeszólalkozott szinte mindenről. A beszélgetést rövidre zárja, mert Patriziától akarja hallani a részleteket, azonban mielőtt a nevére tudna koppintani a készülékén, az irodából hívják egy másik számról, ez pedig a nő asszisztense ezúttal, aki elmondja, a felesége nem akarja aláírni a papírokat, így döntse el, mi legyen az ingatlannal. A részleteket lebeszéli ezzel a nővel, és így, mivel a következő napra kapott Patriziához időpontot, úgy dönt, nem hívja fel. Az irodában pedig aláírja a papírokat, elnézést kér Viviana viselkedésért, és távozik is.
Az irodába lépve a jelenlétére érdekessé válik a levegő; nem mondaná feszültnek, nem is fagy meg, de egyértelműen a tudtára adja mindenki, aki látja most őt, figyeli is, hogy mi fog még itt miatta történni. A legjobb védekezés a támadás, szokták mondani, ezzel azonban Fabrizzio nem ért egyet. Ő úgy szokott védekezni, hogy egyértelművé teszi minden mozdulata és gesztusa, hogy az adott dolog rajta nem képez fogást, mert nem érdekli.
Az asszisztens mosolya viszont mintha még valami olyanról árulkodna, amit egyelőre nem ért. Néhány kopogás és egy jól leplezett mély levegő, és benyit Patrizia irodájába.
- Üdvözletem, Ms. Ferrara. Remélem nem várattam sokat. - Egyetlen percet késett a falióra szerint, ami rá egyáltalán nem jellemző, de pontosan ennyi kellett neki az ajtó előtt állva, hogy összeszedje magát, és üzletre koncentráljon szenvedélyes csókok helyett.
Mert ha egy gát ledől, az ár viszi a többit is.
- Ezúttal, ha nem haragszik meg, túl sok időm nincsen. Csak aláírnám a papírokat és indulnék tovább. - Nem kerüli a másik pillantását, azonban részben füllent, hisz valóban menni akar tovább, de nem azért, mert várnak rá bárhol. Hanem, hogy elkerüljön bármit és mindent, ami a négy fal kihoz belőlük minden alkalommal.

Nehéz ez a férfit meglepni, mivel természetéből adódóan képes sokféle végkimenetelre akár tudat alatt is felkészülni. És készül ő ma szinte mindennel; fejben a próbálkozásai arra, hogy távol maradjon a másiktól általában fele-fele arányban voltak sikeresek, pontosan úgy, ahogy az Patrizia házában is történt. Abban a pillanatban, hogy mennie kellett volna, éppen afelé dőlt a mérleg nyelve, amit végül meg is tett, és amit azóta sem képes kiverni a fejéből. De felkészült, mert üzletről lesz szó, és mégsem dobhatja fel a másikat az asztalára, akkor sem, ha a lelkében a vágyak már legszívesebben erre vezetnék. Szeretne úriember maradni, ameddig csak lehetséges.
Viszont a nővel kapcsolatban összegyűjtött tapasztalatai alapján számítania kellett volna valami hasonlóra; nem látszik az arcán a döbbenete, mert ügyel erre, de most valóban a földről kellene felszednie az állát, ha nem fojtaná magába a meglepettségét. Ha ebben az irodában sosem történik semmi aszerint, ahogyan kéne, akkor mégis mi óvja majd meg őket - azon kívül, hogy igyekszik gyorsan távozni - bármi továbbitól?
Nem az egész képet, de részleteket képes összerakni azt illetően, mi történhetett, és ehhez a végső kapocs az asszisztens furcsa mosolya számára, amit azelőtt látott az arcán, hogy bejött a másik irodájába. Próbálná fejben megfejteni, miért lehetett ez jó az említett alkalmazottnak, de sokkal több mindenre kell most odafigyelnie, amik fontosak is, mert ez az aspektus kevésbé az.
Örül, hogy láthatja a nőt. Akkor is, ha nem várta, mint kiderül.
- Semmi gond, nyugodtan végezze a dolgát. - Mondja előzékenyen, hiszen azok után, ami történt már nem tudná kizárólagosan üzleti partnernek nevezni magát, így haragudni sem fog semmiért, ami most itt történik. Maximálisan elfogult, már ami a nőt illeti, de ezt már Patrizia is biztosan észrevette rajta, annyiszor adott hangot neki bizonyos esetekben és témákban. És mivel nem siet sehova, nem kell az órát sem nézegetnie, amíg megérkeznek a papírok.
Mélyet lélegzik, amikor elhalad mellette a másik, és azt veszi észre magán, mennyire hiányzott neki az illata az elmúlt két napban. Sokat könnyít a lelkén, hogy legalább a lánya már bizalmasa a történetben, és nem kell ezt is egyedül cipelnie. Megtenné, de Livia tökéletes társa abban, hogy higgadt és valóban úriember tudjon maradni.
- Szóval nem említette, hogy én veszem meg? - Kérdezi érdeklődve, amikor átveszi a papírköteget a másiktól; igen, Fabrizzio arra számított első körben, hogy bejön ide, már az asztalon várja a szerződés, majd aláírva a fontos pontokat köszön és elsétál. Nem mondaná magát naivnak, de ez lett volna az a tökéletes helyzet, amiben nem történhet semmi.
Mosolyogva áll meg az ablak közelében a papírokkal végül, és látszik rajta ismételten a szórakozottság a helyzet végett, ami nem túl gyakori vonása, de Patrizia miatt sűrűn megéli mostanság.
Néhány perc alatt átnézi azokat a részeket, amiket fontosnak tart, majd a zakójának elülső zsebéből előveszi a tollát - ami egy gravírozott, drága darab -, és néhány tollvonással készít javításokat a szerződésben.
- Egy kis munka az asszisztensének. - Vigyorog a másikra, és bár nem szándékos gonoszság ez a részéről, de jól jött ki a lépés, ha már kellemetlen helyzetbe akarta Patriziát a barátnője hozni. Fabrizzio mondjuk nem érzi kellemetlennek, mert a nő után űr volt benne, amit most nem érez.
Közelebb sétál hozzá, egészen közel, mintha már nem tudná felmérni a megfelelő vagy illendő távolságokat, és így nyújtja át a javítandó lapokat.

A mosolya, amivel azt a bizonyos mindent megválaszolja némán, sokat elárul a gondolatairól; mindenkinek, aki épeszű akar maradni az ő helyzetükben, kell egy bizalmas, és úgy tűnik, ezt mindketten megtalálták. A jókedvet a vonásaira azonban inkább a szó mögötti pillanatok váltják ki, leginkább a csók, ami a férfi bőrén, szinte láthatatlanul táncol, arra várva, hogy mikor kerül elé a következő pillanat, amikor megteheti azt, vagy annál is többet. Nem érti, honnan a boldogság, amit a másik közelében érez, hiszen egy lehetetlen helyzetbe ugrottak fejest, ráadásul mentőöv nélkül.
- Adja át neki majd, hogy részemről nincs harag. Sőt. - Az utolsó szóban ugyanúgy ott van minden, mint az előbb a mosolyában volt. Ő, bár látja, hogyan szóródik szinte szét Patrizia a helyzet miatt, nem haragszik egyáltalán a barátnőjére, bár arra őszintén kíváncsi lenne, mit akart tényleg ezzel elérni. Néhány lopott perc, talán a pillanatban sokat segít a hiányon bennük, de később csak rosszabb lesz tőle.
Hiszen nem a másik hívta, így Fabrizzio kérdések nélkül is tudja, hogy nem áll még készen őrá.
- Nem gond, elintézzük a bizalmasával. - És megint mosolyog, mert ő ezzel utal most arra, hogy értette, amit az imént próbált kifejezni a másik. A felesége előző nap itt balhét csapott, így nem sokat számít már, ki és mennyit tud. Egyedül a családja szeretné, ha tőlük tudná meg a válást, leginkább az öccse, aki hamarosan a születésnapja miatt hazautazik Nápolyba. Néhány hét, és napvilágot lát majd az egész, így Naomi tudása nem oszt vagy szoroz Fabrizzio számára.
Amíg kiviszi a papírokat a másik, a szavai visszhangoznak a fülében Matteot érintően, és megfogalmazódik benne egy ötlet ezzel kapcsolatban. Nem tudja, mit szólna hozzá Patrizia, ha saját magát ajánlaná be a lehetőségre, mindenesetre Fabrizzio örülne neki, ha vigyázhatna néhány órán át a kisfiúra, akkor is, ha a józan esze távol akarja magát tudni tőle, a biztonsága érdekében. A hiányt miatta is érzi, mintha egy olyan család távoli tagja lenne, amihez valójában semmi köze nincsen.
Hallja a kérdést, és nem is szokott ilyenkor kérdéssel felelni, de látja a másikon, ahogy nagyon igyekszik, ő pedig le akarja venni a terhet a válláról.
- Sikerült megoldani? - Kérdezi, de igazából csak addig vár, amíg Patrizia rávezeti a tekintetét, és folytatja is. - Szívesen vigyázok rá, ha Önnek nem gond, szabad az estém. A szerződést pedig aláírjuk egy másik alkalommal, amikor tudja is, hogy érkezem. - Halványan mosolyogva vezeti fel a lehetőséget a nőnek, számítva arra, hogy nem kér többet a segítségéből, hiszen távol kellene tartaniuk magukat egymástól, márpedig a nő házában lenni elég közelinek tűnik a férfi szemében.

Nem szokása kísérteni a sorsot, és bár valóban szeretné, ha könnyedén megoldódna Patrizia és Matteo problémája, az valószínűleg nélküle is megtörténne, és úgy is volna a legbiztonságosabb. Nem olyasvalaki, aki nehéz helyzetbe hozná a nőt, és ezzel egyidejűleg még nehezebbé tenné esetleg a napját a jelenlétével, és hisz benne, hogy éppen eleget mutatott magából ahhoz, hogy Patrizia képes legyen idővel meghozni a megfelelő döntéseket. Mégis, a Matteoval együtt töltött idő lehetőségén felül játszik a bőrén valami más is, amit csak a nőhöz tud kötni, mégsem akarja megfogalmazni ezt pontosan a fejében.
Lehet csak arra gondol, hogy beszélniük kell, és ezt a másik házában tudnák legbiztonságosabban megejteni. Lenne még kibúvója, ha nem lenne ennél nagyobb tartása azzal, hogy felhozza Tizianot, hiszen látta őt megérkezni Patriziához két napja, amikor ő már elhajtani készült az utca másik oldalán, kicsit távolabbról. De se nem szokása kibújni felajánlott segítség alól - mindegy, mennyire biztonságos vagy sem -, se nem akarja elrontani a másik kedvét ezzel, mikor így is megoldandó probléma előtt áll.
- A sietségemnek nem sok köze van az elfoglaltságomhoz, Patrizia. - Ennél egy leheletnyivel egyenesebben szokott fogalmazni, azonban tudja, hogy az irodában jelenleg a falnak is füle van, abban pedig egészen biztos, hogy a tekintete elárulja a lényeget, amennyiben a szavai esetleg nem tennék a jelen helyzetben.
Hiszen azért akart minél előbb távozni, hogy ne zavarja össze magukat további tekintetekkel és utalásokkal, melyeket ezen a ponton már kevésbé tud megállni, mint szeretné.
- Ha Ön szerint Matteot ez nem érintené érzékenyen vagy hirtelen, akkor nincs más dolgom, és szívesen rászánom az időmet. - Ezt is számításba kell venniük, ismerve a kisfiú igényeit, emiatt nem is ragaszkodna mindenáron hozzá, hogy ő vigyázzon rá, amennyiben Patrizia úgy látja, többet ártanának a férfi gesztusával, mint használnának. Ezzel pedig, ha a másiknak van bármilyen alternatívája, van eszköze küldeni még Fabrizziot, elkerülve.. mostanra talán bármit.
- Mikor kellene a háznál lennem? - Kérdezi még, ha beleegyezik a másik a felajánlottakba, neki pedig nem probléma akár most elindulni, legalább útközben megoszthatja vele a másik a napirendet akár telefonon, amíg a házhoz tartanak. Fabrizzio van annyira precíz, hogy gond nélkül végigvigye percre pontosan a délután és az este hátralévő részét, amennyiben a nő nem ér haza időben, bár úgy gondolja, az altatáshoz biztosan rá lenne szükség, és azért a szülői értekezletek sem szoktak olyan sokáig tartani.

Nagyon nehezen hagyta ott néhány napja a másikat, de akárhányszor végigrágta a dolgot, mindig arra a következtetésre jutott, hogy a legoptimálisabban cselekedett. Mint kiderült, mindössze néhány perccel a távozását követően, nem csak egy elhamarkodottnak vélt döntéstől óvta meg magukat, de magától Tiziano Pellegrinitől. És bárki hihetné, hogy ezalatt egy botrány elkerülését érti, de az ő szemében inkább Tiziano járt jobban, hogy már nem volt ott a férfi, ugyanis a látszat ellenére olyan dühöt érez a fiú iránt, amitől lehet, eljárt volna a keze, amiért odapofátlankodott egy ilyen megszégyenítés után még a nő házához. Nem sok jót gondolt eddig sem róla, de az elmúlt napokban végleg leírta őt.
Aznap, amikor a filmnézés elől lett elhívva, hogy segítsen, fogalma sem volt arról, hogy idáig jutnak majd; sem a kisfiúhoz való furcsa kötődése, sem a Patrizia iránt érzett csillapíthatatlan vonzalma nem volt a lehetőségek között, de egyikre sem tudná azt mondani, hogy sajnálja.
- Persze, ahogy jónak látja. - Egyelőre nem érzi túlságosan ingoványosnak a talajt kettejük között, Matteo társaságában pedig nem lehet más, mint talpig úriember, hiszen az nem az a lehetőség, amikor egyáltalán gondolati szinten bármi átfutna az elméjén a másikat érintően.
- Rendben. - Bólint finoman és nem is akar a papírokra több szót fecsérelni, hiszen az, hogy hol írja alá, neki nem fontos, és jobbnak látja, ha minél előbb pontot tesznek a ház témájának a végére. Nem csak a kettejük között alakuló, szinte tiltott viszony végett, de azért is, mert bőven elég kellemetlenséget okozott már akarva-akaratlan ennek a nőnek, ő pedig egyáltalán nem ilyen férfi, sem üzletben, sem a magánéletében. Egyetlen dolgot sajnál, az pedig az, hogy a házat érintő kérdésekkel többet nem fordulhat majd hozzá, de talán idővel nem is lesz már szüksége efféle eszközökre.
A komoly megszólításra először arra gondol, hogy Patrizia inkább meggondolta magát, ami miatt ő nem haragudna; továbbra is az a felállás, hogy a nápolyi maffiát semmilyen körülmények között nem kellene a másiknak közel engednie magához és talán Fabrizzio is csak a boldog békeidők végett ennyire bátor Patrizia és Matteo testi épségét illetően. Régóta tartó állapot ez azonban, mégsem gondolja a férfi, hogy mostanában változna meg radikálisan.
Egészen más érkezik azonban a nőtől, és elmosolyodik, mielőtt válaszolna.
- Tudja, hogy semmi szükség hálálkodásra. - Hiszen ezt a csarnoknál sem engedte jószerével, és nem is vár semmit azért cserébe, mert tesz valamit a nőért és a családjáért. Azt az oldalát sosem fogja megismerni, amikor komoly üzlet bújik meg minden jótett mögött, mert Patrizia nem abban a rétegben mozog, és Fabrizzio szeretné is, ha a kegyetlen oldalát soha nem kellene látnia. Nem lovalja magát azonban olyasmibe, hogy a nő mellett milyen normális férfi lehet, mert szükségtelen; Fabrizzio tudja a helyét a világban, és nem áltatja magát azzal, hogy valaha olyan társa lehetne a másiknak, akinek a közege normális és veszélytelen.
Nevet vele együtt, mert arra nem számított, hogy máris késésben lennének. Szerencsére neki csak ki kell lépnie az irodából, mert semmit nem hozott ide magával, úgyhogy az ajtó felé lép néhányat, és mielőtt kitárja azt, visszafordul Patriziához.
- Ott fogom Önöket várni. - Az arckifejezése sokatmondó, mert nem csak kényelmesen mozog ebben a hirtelen jött helyzetben, de jól is érzi magát benne, amiért végül nem úgy alakult a délután, ahogy tervezte, és nem kell olyan hamar csupán a gondolatai között keresgélnie a másikat. Vet egy hasonlóan sokatmondó pillantást az asszisztensre a húzásáért- amiben inkább a hála, mint a rosszallás csillan fel -, aztán kilép az utcára, és a másiktól függetlenül távozik a helyszínről, hogy elinduljon az otthona felé.

Ahogy egyedül marad az autóban, a gondolatai összekuszálódnak a történtek miatt, és kénytelen a lányát tárcsázni kihangosítón, amikor már úgy az út felénél járhat. Liviának elmondta, hova megy délután, aki hívást úgy kezdi, hogy ő bizony tudta, és hallgatja, mi történt. Fabrizzio nem mindig tudja követni a lánya gondolatmenetét, mert bár éles az esze, kicsit mintha a nőre hasonlítana abban, hogy hajlamos kapkodásra és hirtelenségre, csak amíg Patriziát egy tornádóhoz hasonlította eddig, addig a lánya inkább futótűz, a kellemesebbik fajtából. Már, ha ilyen létezik.
Hamar kiderül, hogy Livia sejtései szerint nem tudnak ők ketten meglenni békességben egymás mellett, addig legalábbis, amíg nem mennek végre bele a komolyabb dolgokba, és nem próbálják onnan vizsgálni a helyzetet. Fabrizzio valahol szerencsés, amiért a lánya nem ragaszkodik az elmúlt huszonöt évhez, amiből ő huszonkettőt töltött a család eredeti formájában, viszont, mivel ez az édesanyjához fűződő rossz viszonyából ered, mégsem tökéletesen szerencsés. Fabrizzio szerette volna, ha békességben és szeretetben élik le az életüket, mégsem tartotta vissza a lányát, amikor pár éve felhozakodott a Rómába költözés ötletével. Ott keresett magának egy neves iskolát, így volt mire fogni, de a férfi előtt nem titok, hogy Viviana elől akart elmenekülni a lánya. Már akkor sejtenie kellett volna, hogy idővel minden borul, de, mint a szerelmes fiatalok, nem látott át a ködön.
A telefonhívás éppen annyira rendezi a gondolatait, amennyire szükséges, bár eredményre nem jutnak; Fabrizzio tartja magát ahhoz, hogy a távolság jobb megoldás lenne, abban azonban Liviának igaza van, hogy ennek sosem lesz vége ténylegesen, amíg nem adja meg magát Patriziának és fordítva.
Az autó mellett várakozik, és amikor meglátja őket közeledni Patrizia kocsijával - amit reméli, elvitt szervizbe azóta a nő - ő szándékosan úgy áll, hogy ne takarja semmi, és Matteonak egyértelmű rálátása legyen, ki is jött rá vigyázni.
Már akkor vigyorog, amikor közeledik a kisfiú, és finoman kezet rázva vele mutatkozik be ő is megint, alkalmazkodva ahhoz, ahogy ő ezt csinálni szeretné. Patriziának csak egy bólintással válaszol, és valójában ő nem aggódik semmiért. Nincsen annyi tapasztalata, mint a nőnek, ez egészen nyilvánvaló, de nem okozott még neki fejtörést egyetlen helyzet sem az életében.
Kivéve a másikat, gondolja, ahogy az ismerős otthonba belépve arcon csapják az emlékek.
A lányának igaza van abban, hogy ez ilyen formában nem mehet tovább, a lelke mélyén azonban szeretne ragaszkodni ahhoz, amit mondott múltkor a nőnek. Szeretné, ha készen állna rá, és reméli, hogy értette a szavaiból, hogy ez a férfi készen van.
Leveszi a cipőjét, felakasztja a zakóját, és elkezdi feltűrni a fekete inget az alkarján, jelezve a testbeszédével, hogy a délutánra is ugyanúgy készen áll.
- Nem szükséges, köszönöm. - Sem a villában, sem a szőlősben sétálva, sem sehol, ahol ő otthon érzi magát, nem szokott papucsot vagy zoknit hordani. Természetesen a zokniját nem fogja levenni ennek margójára, és nem is arról van szó, hogy ő itthon érzi magát teljesen, de elég kényelmesen ahhoz, hogy elutasítsa a felajánlást.
A nő szavait a tekintetével követi szinte, ahogy felméri a ház azon részeit, amikkel érthető okokból nem találkozott a múltkori alkalommal. Végül a kerti részről és a sátorról vezeti vissza a szemeit a másikhoz.
- Mennyire képes kommunikálni az igényeit? - Mert tudja, hogy a buktató inkább ott fedezhető fel Matteo kapcsán, nem abból, mi hol található. Fabrizzio figyelni fog az igényeire, inkább az az érdekes, hogy tudja-e a kisfiú, hogy ő ezekkel most találkozik majd először, és mennyire várja majd el a szokásosat ennek fényében tőle.
- Mikor fog enni és mit? - Mert ami az autókkal való játékot megakaszthatja, az esetleg az éhség, különben a férfi tökéletesen el lesz órákon át az információáradattal, és az azzal járó kooperációval.

Hiába új a helyzet, Fabrizziot valószínűleg némi kiabálás nem fogja kizökkenteni belőle, főleg, ha néhány órát át kell tudnia megoldani azt. Nem is tart egyébként ilyen részletektől, mert nem úgy ismeri magát, mint akinek ez gondot okozna; meglehet a három gyermeke nem olyan igényű volt kiskorában, mint Matteo, azonban a közös érdeklődés végett egy elrepült délutánra gondol jelenleg, semmi egyébre. Korábban nem kifejezetten kedvelte, ha meglepik őt, de Patrizia mellett kezdi megtanulni, hogy ezt is legalább annyira jól tudja kezelni, mint az életében mindent. Egyébként sem volt soha olyan apa, aki kisgyermekkorukban az akaratát a gyermekeire erőltette volna, az a részlet pedig, hogy idővel a maffia miatt a közeg által diktált irányokba kellett vezetnie őket, itt nem játszik. Talán ebből kifolyólag még könnyebb is lesz számára egyszerűen csak azt nézni, mi a jó a kisfiúnak, mert nincsen egy veszélyes, nagyobb kép, ami a feje felett lebeg közben.
Figyelmesen hallgatja a másikat, elteszi a megfelelő polcokra a kapott információhalmazt, ám mielőtt reagálna még néhány kérdéssel, amik a délután tekintetében érdekesek lehetnek, a kisfiú a lábaihoz szalad, kissé neki is ütközik a lendülettől, és nyújt felé egy kisautót, éppen olyat, amit a csarnokban közösen tárgyaltak ki múlt alkalommal. Emlékezve arra, hogyan kommunikált Patrizia Matteoval a közös program elején, leguggol hozzá, és ha engedi, elveszi tőle az autót, mondva neki, melyik ez, ezúttal szándékosan nem hibázva, ezután pedig húzza a kezét a szobája felé a kisfiú, hogy megmutathassa a többit.
- Nem szokásom feladni, Patrizia. - Nem szeret utalásokat tenni, annál ő sokkal egyenesebb, de mivel társaságuk van, és a fejük felett lebegő kérdéseknek sincsen itt az ideje, hogy megválaszolják őket, most ennyi van az eszköztárában. Egyedül a tekintete árulkodik többről, mint ami Matteot érinti, de Patrizia biztosan tudja már róla, hogy amit most mondott, az igaz. Gondoljon akármire éppen a szavai jelentése mögött.
- Menjen csak, nehogy elkéssen. Ha földindulás lenne, felhívom. - Nem fogja Matteo türelmét semmi többnek kitenni saját maga miatt, mint ami szükséges, így ha valami végett kezdene katasztrófába fulladni a délután, nem fogja magát tovább ráerőltetni. De egyébként Fabrizzio nem számol ilyesmivel.
Hagyja őket elköszönni egymástól, ha Matteo is úgy akarja, aztán a fiú szobájában végül elmerülnek a közös érdeklődésben, egy időre, mielőtt a kisfiú jelezné, hogy enni szeretne valamit. A konyhában meglepetésére precízen elnavigálja őt a fiú, egy pillanatra sem eresztve közben az autók témáját, és a férfi úgy véli, a másik kifejezetten örül annak, hogy van valaki, akivel a tudásuk nagyjából egyezik. Fabrizziot ismét lenyűgözi az, hogy Matteo többet tud az oldtimerekről még nála is, a szerencséje a kisfiúnak pedig az, hogy a férfi képtelen a témát megunni, valószínűleg valaha az életében. Mondhatni, emberére akadt.
Az uszonnát követően a kertbe vezeti őt, ahol, ahogy Patrizia is említette, először vonakodik beengedni őt a sátorba, ez azonban a férfinek nem probléma. A zokniját leveszi a fűben, úgy megy végül és ül le a sátor elé, amíg Matteo bent rendezi az ottani autókat és plüssjátékokat. Egy idő után a fiú néhány percre mintha elnémulna, vesztene a lelkesedéséből, ahogy folyton a bejárathoz kell vinnie a játékokat, hogy megmutassa a férfinek, amikor pedig Fabrizzio megkérdezi tőle, hogy mi a baj, a kisfiú nyújtja felé a kezét, hogy jöjjön be.
Próbálja ezt úgy fogadni, mintha teljesen normális gesztus lenne, hisz az is, de a nő által elmondottak alapján még az ő szívét is megérinti a dolog. A sátorban törökülésben ülve végül egy könyvet nyom a fiú a kezébe, hogy olvassa, ami természetesen a Maserati cég történetét mondja el, valamint az egyes modellek specifikációit tartalmazza. Ahogy Fabrizzio olvas, a fiú egyes részeket szinte vele szinkronban mond, ebből is látja a férfi, hányszor kellett neki elolvasni ezt a szöveget, és mennyire odavan ténylegesen az autókért.

Fabrizzio az életét érintő dolgait viszonylag rövidre szokta zárni, kifejezetten abban az esetben, ha azok bonyolultak. Erre megannyi eszköz van a tárházában, a kedvestől a kegyetlenig, de eddig váltig hitte, minden bonyolító tényezőnek ez a sorsa nála. De aztán találkozott a nővel.
Annyi minden szól Patrizia ellen, hogy felsorolni is eltartana jó ideig, pedig ő nekifutott nem egyszer, csak valami mindig közbejött. Vagy csak egyszerűen az élet és a teendői, amik a figyelmét követelték, vagy a kifogásai, amikkel nem szeret élni, így sosem jutott a probléma végére. Ugyanis nem érzi a nőt annak, sohasem érezte, csak kibillentette a megszokott macsó figurájából, és elő kellett vennie valami mást; önmaga lehetett a másik társaságában kezdetektől, és ez sokat jelent a férfinek, mégsem kellene ez akkora súllyal legyen, hogy ostobaságot csináljon.
Nem tudja, mit akar elérni, mit kerget, mi értelme az egésznek, csak azt, hogy mire vágyik. Ezen pedig nem segített sem két nappal ezelőtt, sem ma, hogy a másikat a természetes közegében látja mozogni, ami még vonzóbbá tette egy csinos arcnál és formás idomoknál. Valahol ez átlibbent a férfi fejében, és túlságosan jól érzi magát ebben a házban, Matteo társaságában ahhoz, hogy ne nézzen szembe az egésszel úgy, ahogy azt a történet megérdemli.
Mégsem tudja, mit fog mondani, amikor tudnak később beszélni. A józan ész az egész viszony megszakítását követeli tőle a fejében, valami azonban folyamatosan az arcába üvölt, hogy ezt a hangot elnyomja. Pedig, ha bármi bántódása esne a kisfiúnak, vagy a nőnek, azt sohasem lenne képes magának megbocsájtani. Mert a botrányok sokasága egy dolog lenne, a közeg csámcsog egy ideig rajta, aztán kiköpi, és megy tovább a következőre.
Az idő meglepően gyorsan repül, ahogy a sátorban ő olvas, Matteo pedig körülötte játszik, végül nem sokkal azelőtt, hogy Patrizia megérkezne, a kisfiú leül mellé, hogy lássa a könyvben szereplő ábrákat, a férfi pedig lejjebb engedi a könyvet ennek érdekében. A sátor bejáratának háttal ülnek mindketten, így amikor a hangot észlelik, hátranéznek a nőre, és mosollyal fogadják őt, meg a kérdését.
Matteo legalábbis elég lelkesen felpattan, és elsuhan mellettük az épület irányába, mintha sejtené, mi is az a vacsora valójában.
- Már ennyi lenne az idő? - Kérdezi ismét azzal az új keletű szórakozottsággal az arcán, ahogy kikászálódik a sátorból, amiben egyébként pont kényelmesen elfértek, de egyértelműen nem a férfi méreteit vették számításba a készítésekor.
Mikor már a füvet a talpa alatt érzi, odafordul a másikhoz.
- Egészen jól alakult. - Mondja vigyorogva, de nem büszkének hat a gesztus tőle, hanem letaglózottnak, a kisfiú ugyanis teljesen elvarázsolja felnőtt férfi létére, és úgy érzi, feltöltődik tőle minden egyes alkalommal, amikor lehetőségük van találkozni. Rendszert nem csinálhat ebből, ezzel tisztában van, lehet emiatt is annyira becses számára, amikor valamilyen okból kifolyólag ez mégis megtörténhet.
- Hogy ment a szülői? - Kérdezi, ahogy befelé lépkednek egymás oldalán, Patrizia pedig már tudhatja róla, hogy nem társalgás és időhúzás végett kérdez, amikor megteszi, hanem mert valóban érdekli. Nem is annyira az ott elhangzottak, csak a másik élménye, mert ha őt valaki, mint ember érdekli, akkor a vele kapcsolatos összes dolog is.

A tekintete Matteot követi befelé, de ez nem szándékos a részéről, és nem Patrizia szemeit próbálja meg vele elkerülni. Sőt, amikor szóba kerül, hogy nem tudja, miről volt szó, kifejezetten érdeklődővé válik a már amúgy is mosolygó tekintete, és még mielőtt belépnének a házba, kénytelen megkérdezni.
- Miért nem tudja? - Fabrizzionak semmi szüksége nem lenne egyéb visszajelzésre a továbbiakban, mint amit már eddig is kapott a másiktól, így nem feltétlenül érti magát, és a kérdését sem. Van egy sejtése, így meglehet inkább a kíváncsiság hajtja, pedig valószínű, hogy erre nem most fog választ kapni. Viszont türelmes férfi lévén meg tudja várni, amíg Matteo elalszik, ha pedig nem marad addig - vagy azért, mert időben megjön az esze, vagy mert Patrizia kéri távozásra -, akkor meg tud várni egy következő alkalmat.
Mondjuk a feleségéért ma szeretne bocsánatot kérni, az az egyedüli, ami nem várhat.
- Tökéletes lesz. - Válaszolja egy mosollyal, az evőeszköz kérdésére pedig ez csak szélesebb lesz; nem gondolja, hogy Patrizia kinézné belőle ezt, sőt, szinte érzi, hogy udvariasságból kérdezte, mindenesetre szórakoztató az elképzelés, ahogy ez a férfi evőeszközzel eszi a pizzát.
- Nem köszönöm. - Olyan jó a kedve, hogy érez tőle magában egyfajta pimaszságot, ennek azonban nem enged teret egyelőre, nehogy miatta a jókedvnek hamar vége szakadjon. Egyébként sem tudja értelmezni, honnan az indíttatás benne ilyesmire, mikor a magánéletében sem feltétlenül jellemző ez.
- Én biztosan, Matteo szerintem még bírta volna. - Persze ő is bírta volna még, de a helyzetben nem ő számít, hanem a kisfiú, így nem is akarja maga köré helyezni a választ. Igazából a férfi bármeddig képes lett volna ott ülni a sátorban, és egy olyan ártatlan, fiatal lélekkel tölteni az idejét, mint a kisfiú. Sejti, hogy időnként nagyon nehéz vele, de akkor is tiszta marad a lelke, ettől pedig a férfi is gondtalannak érzi magát a közelében.
Elvigyorodik a kérdésre, és most már van rajta némi büszkeség, ami teret enged a pimaszságnak is ezúttal.
- Kérem, Patrizia, ahogy mindenki. Invitáció útján. - És még szélesebb lesz a vigyor az arcán, ahogy kimondja, annyira, hogy végül fel is nevet, aztán hirtelen összeakad a jókedve közepette a tekintete a másikkal. A vonások mit sem változnak, de a levegőt ki kell engednie a tüdejéből, ahogy a gondolatai megint el akarnak szabadulni.
- Igazán kivételes kisfiú. - Tereli a témát vissza Matteora, hiszen ő a lényeg ma továbbra is, attól függetlenül, hogy valószínűleg beszélni fognak később, és az nem minden pontján lesz kellemes.

Nem volt tiszte játszani a másikkal, és ha tehette volna egyenesen rákérdez arra mi jár most a fejében, ami elterelte a gondolatait az értekezletről. A meg sem érkező válasz számára elég, hiszen többet mond szavaknál valójában, ennek kapcsán pedig igyekszik majd jobban figyelni bármiféle utalásra és pillantásokra, mert Matteo különleges helyzetétől függetlenül is tudja, a gyerekek észrevesznek mindent.
Szeretne segíteni Patriziának a terítésben, viszont nem akarja magát túlságosan otthon érezni, ezért amíg Matteo kezet mos, csak figyeli a nő mozdulatait és egész lényét, közelebb lépve az asztalhoz, ahol annyi minden elhangzott alig két napja. Bőven kapott megfejtésre váró gondolatokat a múltkor, amiket nem nagyon eresztették az elméjét, az pedig valahol szerencsés, hogy úgy fest, nem kell majd hónapokat várnia a válaszokra. Csak talán még néhány órát, ha csak egy részükre is.
Matteo visszaérkezésével megvárja, amíg mindenki elhelyezkedik az asztalnál, majd leül a számára kijelölt helyre a másikkal szemben, és vesz magának egy szelet pizzát a dobozból.
- Azt hiszem, én is. - Mondja csendesen, és bár így fogalmaz, a férfi már nem csak hisz ebben, de tudja is. Sosem volt szüksége arra, hogy a szíve és az esze között kelljen döntenie, mert a közege megkívánja tőle, hogy míg előbbit szorítsa háttérbe, addig utóbbit mindig a tudásának legmegfelelőbben alkalmazza, gyakran azt kockáztatva, hogy életekről van szó. Fabrizzio nem beszél róla, mert Patrizia mellett az életének ezen aspektusának valahogy nincs része, mégsem szabad egyikőjüknek sem megfeledkezni arról, mi a jövőjének legnagyobb feladata, az pedig az, hogy hamarosan az apja helyére lépjen, és ezzel talán majd a vezető családok közé is.
Annyira természetes minden a másik két személy társaságában számára, hogy néha erről egészen megfeledkezik, holott nem lenne szabad. Néhány percig emiatt pedig némán harapja a pizzát, és csak az arcán maradt mosoly rejti el a gondolatait, illetve azok mélységét és fontosságát.
A gondolataiból a következő jelenet szakítja ki, ahogy végig nézi a nő ügyetlenkedését az első szelettel, és bár nem rosszindulatból, de halkan felnevet, amikor még a feltétek is potyogni kezdenek a nő pizzájáról. Erre Matteo is felfigyel, aki csatlakozik a nevetéshez, lehet azért, mert viccesnek találja, lehet azért, mert mint szociális gesztust, le akarja másolni.
A pír a másik arcán pedig dobbant egyet a szívén, egészen váratlanul, mert mikor legutoljára látta rajta, épp az ajkaitól szakadt el a férfi, néhány lépésre csupán az asztaltól.
- Elnézését kérem. - Mondja, de a vigyor az arcán valamennyit elvesz ebből, és nyúl az asztalra kitett evőeszközök után, hogy átnyújtsa a másiknak.
- Evőeszköz? - Kérdezi úgy a nőtől, ahogy előbb kérdezte tőle, és, hogy ne érezze magát Patrizia esetleg rosszul, elvesz ő is egyet, hogy a második szeletet, amit a dobozból kivesz, már azzal kezdje el enni.
Annak érdekében pedig, hogy ne maradjanak a helyzetben, Matteo felé fordul, hogy érdeklődjön afelől, hogyan érezte magát a mai délutánon.

Sosem gondolta volna, hogy szüksége lehet valamire, ami ennyire kívülálló minden tekintetben azzal szembeállítva, amit eddig ismert; az élettapasztalata miatt elkényelmesedett az elmúlt években a világot tekintve, és már bőven megszokta, hogy a kerekek úgy forognak, ahogy ő akarja, így nem kellett már jóformán semmihez sem alkalmazkodnia. Most sem azért teszi, mert muszáj, hanem mert magától jön, ez pedig nem egyszer meglepte már, amikor utólag megvizsgálta a helyzeteket, olykor pedig óva intette magát attól, hogy, nos..
Mondjuk egy asztalnál üljön a nővel és a kisfiúval, kényelmesen vacsorázva. Az elméjének egy része továbbra sem engedi teljesen beleélni magát a helyzetbe, hiszen a legokosabb az volna, ha a mai este után valóban nem keresné őket többet, függetlenül attól, milyen ajánlatot tett. Fabrizzio nem az a fajta, aki elhinné a saját közegének a békét, ahhoz túl sok vért látott már folyni az évek alatt. Ostoba valahol, hogy kiteszi magát ennek, még ostobább, amiért a nőt is, de elkezdett vágyódni más iránt, pedig ennek a vágyakozásnak eddig a létezéséről sem tudott. Nem akar egyszerű férfi lenni, mert az nem méltó hozzá, de valami méltó a másiknak szívesen lenne, még ha ez lehetetlen is.
Mert ez az idill ma este hamis, és ezt valószínűleg mindketten tudják, anélkül is, hogy szóba kerül akár később.
Mégis magába rántja az érzés, pont őt, akit a torony irányít, amióta az eszét tudja, mert olyanokat mond a másik, mint ami most is elhangzik. Így pedig nem tud nem úgy nézni, ahogy már megbeszélték, és ahogy megélték azóta már jó néhányszor. Nem érzi magát ettől gyengének, sőt, erőt ad neki a nő, ami csak még veszélyesebbé teszi az egészet.
- Igyekszem majd erre odafigyelni. - A szavai is hamisak, még ha nem is szándékosan, hisz pontosan úgy tesz, amit igyekszik nem elkövetni, és egy sóhaj az ajkai közül annak szól, hogy muszáj beszélniük, mert addig a feje sem tud kitisztulni sem a vonzásból, sem a vágyaiból. Egyensúlyra is vágyik, mert neki, amint kiteszi innen a lábát, olyan férfinek kell lenni, aki szemrebbenés nélkül követ el bármit, amit megkövetelnek tőle. Erről pedig Patriziának elképzelése sem lehet, és Tiziano sem volt a legjobb példa az életében arra, hogyan is néz ez ki a gyakorlatban, ahol idillnek helye sincsen.
Közben pedig azért valamennyire valóban igyekszik, ezért tereli a figyelmet Matteora, és adja meg a lehetőséget arra, hogy ő beszéljen, bármiről, amihez kedve tartja. Ez sem feltétlenül a jó irány, ha okos szeretne maradni, mert minden elhangzott szó, minden gesztus tovább erősíti benne, mennyire kivételes gyermek, akinek kötődni egy ilyen férfihoz szinte öngyilkosság.
A vacsora végén, amikor Matteo elmegy kezet mosni, elkezdi összeszedni a tányérokat, hogy legalább ennyivel segítsen, ha már a múltkor itt hagyta a nőt, sajnos sokkal többel, mint amit egy befejezetlen vacsora, és néhány mosatlan jelentett. De ha akkor nem megy el, akkor a maradásáról az összes szomszéd hamar tudomást szerzett volna.
Gátat kell szabnia a gondolatainak, de a másik mellett olyannyira nem megy, hogy már nem is emlékszik, hogy csinálta egy életen keresztül.
- Ha szeretné, szívesen maradok. - Tekint a másikra, amikor a tányérokkal végez, és a mosogatóhoz sétálva leteszi őket a pultra, utána fordul vissza a nő felé. - Gondolja, hogy maradhatnék tovább is? - Egy pillanatra odaülnek a vágyak a szemébe, szinte csillognak tőle, de aztán képes magát összeszedni, és folytatni, mielőtt félreérti a másik, mit akart mondani ezzel. - Néhány dolgot meg kellene beszélnünk. - És legyen bármilyen hihetetlen, ő erre törekszik, semmi másra, éppen ezért gyorsan vissza kell találnia saját magához, mert az önfegyelem nagy fegyvere volt mindig is, minden helyzetben.

Legutóbb, amikor itt járt, nem volt még ennyi tényező, amik sötét felhőként lebeghettek volna felettük; talán a kettesben töltött idő vette el annyira az eszüket, hogy csak most realizálódik bennük, kit veszélyeztetnek igazán. Ma már gazdagabb egy délutánnal, amit a kisfiúval töltött, meg egy csók emlékével, amit képtelen kiverni a fejéből, de talán annyira még nem őrült meg, hogy ne lássa, merre billenne a mérleg nyelve, ha végül döntést kell hoznia. Azzal pedig nem áltatja magát, hogy Tiziano is ugyanezt a veszélyt hozta a másikra, hiába volt a kapcsolatuk nyilvános; az, hogy ő a Pellegrini fiú nem hoz felelős döntéseket, az ő válláról - és most már szívéről is -, nem fogja levenni a terhet.
Nincs megoldása és akkor sem volt, amikor megismerte a másikat. Mert, ő ezt akarta, ezt sohasem fogja letagadni, de semmivel sincsen előrébb, hogy működőképessé varázsolja. Talán sosem ezt szánta nekik a sors.
Mégis, ahogy a másik viccet csinál a szavajárásából halk nevetésre készteti, de nem csak arra; a gyomra görcsbe rándul, még ha ez egyetlen porcikáján sem látszódik kívülről, és bár az érzéseit illetően nem jutott még dűlőre, attól még felfogja, hogy ha ennek véget vetnek - ezúttal végleg -, akkor nagy veszteség éri őt. Ahogy azt is megérti a mai nap után, hogy Patrizia sosem lesz rá készen, de nem azért, mert ne akarna esetleg.
- A méz elveszi az ízét. - Néz a másikra megint pontosan úgy, ezért inkább elvonja a tekintetét, és elfoglalja magát mondva csinált pakolással, ahogy az evőeszközöket szétválasztja az egymásra rakott tányérokról, és külön-külön teszi őket a mosogató kagylójába. Tudja, hogy azt az estét ő provokálta ki maguknak, az pedig további súlyokat rak a szívére, hogy még az sem volt elég neki a hátrálásra, hogy sikeresen járt el. Hiszen kiborította a másikat, otthagyta az asztalnál, és el kellett volna sétálnia; ehelyett most azon gondolkozik, hogyan tehetné jóvá, de annak a módja szinte tiltva kellene legyen kettejük között.
Egyik pillanatban győz felette a józan ész, a következőben a másik mond valamit, és megint egészen máshol járnak a gondolatai.
Amíg Matteo fürdik, ő a kanapén ül le, és türelmesen megvárja, amíg végeznek vele, hogy a tőle kívánt olvasást meg tudja ejteni. A telefonját egyetlen pillanatra vette elő, amikor is meglátta a lányától azt a rengeteg, faggató üzenetet, és egy pillanatra a férfiszíve megbánja, amiért beavatta őt a magán jellegű dolgaiba. Az apai szíve azonban repes, mert büszke a lányára, meg a hozzáállására, éppen csak a benne lévő tűz túl sok néha a földelt lelkének.
Lehet a napirend felborulása, a harmadik féle vacsora, vagy az ő jelenléte, mint idegen fárasztotta le ennyire a kisfiút, de amikor az ágya szélére ülve autók adatait kezd neki felolvasni a kérésének megfelelőn, Matteo viszonylag hamar elbóbiskol tőle. Fabrizzio nem emlékszik, hogy bármelyik gyermekét valaha ilyen gyorsan sikerült volna elaltatnia, azonban ezt követően nem időzik sokat a szobában; nem feltétlenül Patrizia miatt, hanem mert úgy illendő kezelnie magát ezen a helyen, ami. Idegenként.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire gyorsan elalszik. - Amikor az ő gyerekei túlpörögtek az adott napon valamitől, sokszor látszólag kezelhetetlenek lettek, de megvoltak mindig a módszerei, hogy közös nevezőre jussanak. De akkor sem volt ennyire egyszerű szinte soha a dolga, ezért mosolyogva sétál közelebb a másikhoz.
- Biztosan nem gond, ha most ejtjük meg a beszélgetést? - Ez nem kihátrálás, sokkal inkább udvariasság a részéről. Fabrizzio nem túl jó alvó, emiatt későn szokott lefeküdni szinte minden este - vagy inkább már a következő nap óráiban teszi ezt meg -, így frissnek mondaná még magát az élmények ellenére is. De ha a másik fáradt, akkor nincs itt az ideje.. nem is tudja, pontosan minek.

Elhiszi a másiknak, hogy valóban így gondolja, ám, lássunk csodát, nem ért vele egyet; a sors, vagy véletlen, vagy nevezzék, aminek akarják többször hozta őket össze, mint kellett volna, ő pedig abban szeretne hinni, hogy ami megtörténik, annak meg kell, és számára ugyanez igaz a végekkel is. Nem ezért engedte el olyan hamar a feleségét, mint mondjuk normális lett volna talán, de pontosan ezért van most itt a másik házában. A szemei nem látják még ezt a véget, de a tudatalattija már szinte tudja, hogy elkerülhetetlen.
Elveszi a bort a másiktól, de ő csak kisebbet kortyol, mielőtt összefűzné a saját gondolatait az övével. Sosem célja senkit meggyőzni semmiről, ő egyszerűen csak szereti, ha minden úgy alakul, ahogy azt előre látta, akkor is, ha senki nem hitt neki előzőleg. A baj most onnan fakad, hogy nem látja, hogyan fog alakulni. Okos, intelligens felnőttek mindketten, a férfi mégis itt vacsorázott, megvárta a fürdetést, könyvet olvasott Matteonak, és maradt, hogy beszéljenek fontos dolgokról.
Véletlenül senki nem követ el sorban ennyi hibát. Tudatosan megtéve pedig nem lehetne hibának nevezni; a világ igazsága legalábbis így nézne ki, az övék pedig kérdéses.
- A tendencia nem ezt mutatja. - Leteszi a borospoharat, miután megitta ő is, pedig kortyolni tervezte, ahogy szereti inni a borokat; kényelmesen és megfontoltan, ízlelve az összes ismert és még ismeretlen réteget benne. Most a helyzet ezt másként kívánja meg, ezért nyúl az üvegért, és tölt maguknak egy következő pohárral.
Minden érzékével egyszerre veszi észre a változást a másik viselkedésében; amit egyrészről megért, sőt, kicsit magát látja benne, hiszen a múltkor ez a férfi akarta odáig rontani a hangulatot, hogy az már túl sok legyen, és elsétálhasson. Ez is egy megoldás, és ha úgy érzi majd, hogy Patrizia túl erősen akarja az előbbit, meg fogja tenni, ha elmondta a saját részét, és elnézést kér, amiért szükséges.
- Természetesen. - Bólint a kérésre, elveszi a lapokat, és a tollat, és ahogy a nő irodájában is tette, kicsit arrébb sétálva kezdi azokat ellenőrizni. Ilyenkor térre van szüksége, és kivételesen ez nem a másiknak szól, csak egy bevett szokása, amikor nagyobb volumenű döntéseket hoz, ez a ház pedig minden szempontból annak számít.
Körbesétálja az asztalt, precízen mérve ki minden lépését, így semminek nem megy neki. Mire visszaér a másikhoz, meg a borhoz, a fontos részek végére ér, így leteszi a lapokat az asztalon, és aláírja mindenhol, ahol a neve szerepel. Mert Fabrizzio nem az a férfi, akinek mutogatni kell, hol szükséges aláírnia, ő ezeket a részleteket sem hagyta a figyelme nélkül.
- Ha már felhozta a papírokat, Patrizia. - Az ő hangja nem hideg, mert nem tud az lenni; lágyan kezd bele ebbe a részbe, mert bár nem hívta fel a másikat, attól még borzalmasan érezte magát amiatt, aminek Viviana kitette őt. Pedig, hiába az érzései - legyenek azok bármik - Patrizia iránt, egy csókon kívül semmi sem történt. A feleségét nem is kellene, hogy érdekelje a helyzet, de Fabrizzio tudta, hogy nem lesz ilyen egyszerű az elválás.
- Tudom, hogy Viviana tegnap Önöknél járt az irodában, és elfogadhatatlanul viselkedett. - Sóhajt egyet, mert tudja, hogy egy bocsánatkérés semmit sem tesz jóvá, közben pedig bizseregni kezd a bőre, mert bőven lenne eszköze elfeledtetni Patriziával, ami történt. Azonban azok közül semmit sem szabad megengedniük maguknak.
- És kérem ne kezdjen bele, hogy nem kell magyarázkodnom. Meglehet, a jelen helyzetben azt nem is tudnék, mert az este sosem érne véget, mindenesetre fogadja őszinte bocsánatkérésemet a történtekért. Túl sok minden csattant már magán ebből az egész őrületből, de tudnia kell, egyszer sem volt célom hasonlót elérni. - És amint észreveszi, hogy megint úgy néz a másikra - azzal a tekintetével ami sokkal többet mond mindig, mint amiről az adott pillanatban szó van -, el is vonja a szemeit, hogy a pohárért nyúljon, és kortyoljon belőle egyet.
Aztán, mint a mágnes húzza vissza magához a szemeit a másik.
- Ami pedig a két napja történteket illeti. - Lehet azt hitte Patrizia, hogy itt befejezte, és csak ennyit tudott mondani, de nem így van. Megismerhette már annyira, hogy tudja, egyenes férfiről van szó, aki nem fél esetenként parázson járni a nő körül.
- Azért, amit a teraszon tettem, nem vagyok képes elnézést kérni. - Azért, hogy itt hagyta, szívesen megtenné, de azt követnie kellene akkor valaminek, amit igyekszik ma este elkerülni. A másik hűvössége erősíti benne, hogy lassan visszavonulót kell fújnia, és békén kell hagynia őket egy életre, addig viszont kimondja, amit súlyként cipel, hogy amikor már nem látja többet, ne kelljen tovább.