A kislányoknak általában az anyukájuk ad tanácsokat és tanítja meg őket az élet minden apróságával kapcsolatban a helyes lépésre. Szerintem az anyukák ezerszer jobb tippeket tudnak adni randizás terén is, mert arról már igazán nem szeretnék beszélni, hogy apa milyen ebben a témában, vagy hogy éppen hogy sikerült az a beszélgetés vele, amikor védekezésről és nemi betegségekről beszélgettünk. Szerintem nem csak én nem akartam, hogy akár csak egy szó is kijöjjön a száján ezzel kapcsolatban, hanem ő is utálta az egészet. Igazán sajnálom szegényt, amiért két lánnyal áldotta meg az ég - akárhogy is, ketten lettünk Jadievel. Jobban belegondolva talán valahogy tennem kellene róla, hogy fiú unokája szülessen - már ha létezik valamilyen praktika, amivel elérhetem, hogy fiam szülessen. Sógort nem mernék neki ígérni, mert hosszú távon minden kapcsolatomnak az lett a vége, hogy a férfi delikvens nem akart hosszútávon a részese lenni.
Én arra fogom, hogy ennyire szarul válogatok, hogy nem volt, aki tippeket adjon abban, hogy pontosan milyen srácokat is kellene kitüntetnem a figyelmemmel. Apa erre már nem vállalkozott, ezért mondhatni a barátaim voltak azok, akikkel ezeket mindig is meg tudtam beszélni. Nem tartom magamat hűtlen barátnak, s bár sok új embert ismertem meg azóta, hogy vége a középiskolának, attól még mindig nagyon fontosak voltak számomra azok a kapcsolatok, amiket akkor alakítottam ki. Szokták mondani, hogy a középsuli életünk egyik legmeghatározóbb időszaka és én hiszek is ebben. Nyilván voltak, akikkel nem volt olyan könnyű tartani a kapcsolatot, de ha az ő részükről ez megszakadt volna, akkor egy idő után egyszerűen azt tekintettem volna a feladatomnak az életben, hogy megkeressem őket és jól megfojtogassam érte őket. Az én barátságomat nem lehet csak úgy eldobni.
Sokkal kevésbé voltam agresszív kismalac a mindennapokban. Jelen pillanatban talán a munka miatti fáradtság és a meglepetés ereje volt, ami miatt automatikusan bekapcsolt nálam ez a védelmi reakció. A másik lehetőség az lett volna, hogy nyomban elpusztulok a szívrohamtól, amit mint kiderült, Noel okozott nekem. Próbáltam minél vádlóbban nézni rá, amikor végre megpillantottam az arcát, de néhány röpke másodpercen túl semmi ilyesmire nem voltam képes. Túlságosan örültem neki, hogy látom őt.
- Majdnem meghaltam miattad, hogy tudsz ilyen szépen vigyorogni? - A felháborodásom annyira teátrális volt, hogy a tíz méteres körzetünkben tartózkodó emberenek is nyilvánvaló lehetett, hogy nem gondolom komolyan. Mondjuk arra is kíváncsi lennék, hogy valaki meg tudja-e mondani, hogy pontosan mikor vagyok komoly. Szerintem egy olyan életnek nincs értelme, ami fásulttá és cinikussá tesz.
- Itt? - Előbb az épületre pillantottam, aztán vissza Noelre. A magyarázata közben egyre inkább összeszűkültek a szemeim. Mire a végére ért, a tervem már készen volt a fejemben, így gondolkodás nélkül ugrottam fel lábujjhegyre, hogy megpróbáltam elkapni a vállát és lehúzni a megfelelő magasságba őt. - Te meg a takarítás, hogyne. Még hazudsz is nekem. - Nevetve borzoltam össze a haját, ha hagyta magát és megszánt a magasságkülönbségünk miatt.
- Ha tudnád hogy hiányoztál! - Sóhajtva öleltem őt át, miközben a gondolataim végig azon jártak, hogy milyen nyugalmas volt még, amikor gimisek voltunk. Nem kellett számlákkal és munkahelyekkel törődnünk, csak ültünk a lépcsőkön és joghurtot ettünk, meg olyan dolgokról beszélgettünk, amiből talán egy részletet sem tudnánk már visszaidézni.
- Azt mondták, hogy valahogy le kelle vezetnek az energiáimat és ha nem ütnélek, hanem mást csinálnék, akkor nem feljelentenél, hanem a rendőrök vinnének el közszemérem sértés miatt. Nem néznék ki narancs kezeslábasban, ezt már megbeszéltük egyszer, emlékszel? - Nem is próbáltam visszafogni a nevetésemet, ami kitört belőlem. Egyedül az hallgattatott el, amikor egy kisfiú hangosan ráköszönt Noelre, amitől rögtön valami "aaw" szerű jött ki a számon. - De irtó cuki! Mindenki csókolomozik téged? Hogy hívnak? Noel bácsi? - Előbb vigyorogva néztem fel a srácra, aztán újra elnevettem magamat. - Nálunk miért nem dolgoztak az általánosban ilyen jóképű emberek? Tuti ő lett volna az első szerelmem. - Őszintén szólva lehet, hogy apa nem bánta, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogyan. Ha elsőben rögtön szerelmes leszek az egyik tanáromba, ki tudja milyen tendenciát folytattam volna egészen a középsuliig?
- Tiéd az irányítás, én nem tudom mit fogunk csinálni. - Előbb védekezően felemeltem a kezeimet, aztán mindkét kezemmel Noel karjába kapaszkodtam, amikor ő is felém nyúlt. - Az olyan pici gyerekeket tanítod, mint aki ránk köszönt? - Ez tűnt a leglogikusabb magyarázatnak. Azt már a legelején nem hittem el, hogy köze van bármilyen takarításhoz itt.
- Én ezt már eldöntöttem. Inkább leszek ráncos, de tudjak miiiindenről, amire csak kíváncsi vagyok. Minden pletykát! Nem érdekel más. - Vigyorogva magyaráztam neki a dolgot, ezúttal tényleg komolyan gondolva a szavaimat. Szeretem a meglepetéseket, de csak az olyan fajtákat, amelyekkel kapcsolatban semmilyen sejtésem sincsen. Ha tudom, hogy lesz valamilyen ajándékom, vagy meglepetésem, egyszerűen nem bírok magammal. Általában a karácsony is ezért akkora tortúra nekem az ajándékokkal.
- Na és milyen háborúban szerezted te ezeket a sérüléseket? - Megpaskoltam a karját, mintha tényleg azt várnám, hogy beszámol itt Vietnámról. Noelt ismerve én egyértelműen úgy gondolom, hogy nem neki való a katonaság - mondjuk egyébként kinek való, ha egyszer békét szeretnénk a világban? Ettől függetlenül nagyon is hajlandó voltam belemenni a játékba vele.
- Hmm.. A rövid, vagy a hosszú változatot szeretnéd? - Igazából nem volt választási lehetősége, mert pár másodpercen belül folytattam is. - Elvégeztem egy sminkes tanfolyamot, szóval ha mondjuk lenne egy menyasszonyod, akit ki kell sminkelni a nagy napra... - A szemöldökömet emelgetve fordultam felé, egyben azt remélve, hogy beszámol majd a szerelmi életéről, ami egyértelműen létezhetettt New Yorkon kívül is. - De most egy állatkórházban dolgozom. Szerintem én vagyok az öreg nénik terapeutája, amíg várnak az állataikra. - Utóbbi csak mellékes információ volt, mondhatni magamban morfondíroztam erről. - Bronxban lakom, van egy lakótársam, neki meg egy macskája, akit el akarok lopni, de eddig ez nem volt valami egyszerű dolog. Apa még mindig rengeteget dolgozik, de! Kézpeld, azóta sem csuktak még le, szóval valamit jól csinálok. - Hümmögve gondolkodtam, hogy milyen nagyon fontos, de szórakoztató dolgot tudnék megosztani Noellel.
- Nagyjából ennyi. És most havi lebontásban kérem, hogy te mit csináltál nélkülem. Remélem nem találtál még egy olyan menő barátnőt, mint amilyen én vagyok! - "Fenyegetően" emeltem felé a kezemet, és ráztam meg a kinyújtott mutatóujjamat is. Vannak dolgok, amik soha nem változnak - és most nem az agresszív kismalac hozzáállásomra gondolok, hanem arra, hogy Noel meg én az évek alatt sem veszítettük el azt a hullámhosszot, amin annyira jól működtünk.

1035 || ruhácska || szia, te || ✧✦

Amikor apa meglátta az első tetoválásomat, akkor eléggé kiakadt, hiába voltam már 20 felett a megcsináltatás időpontjában. Mindig azzal érvelt, hogy bűnbandák tagjai égetnek mintákat a bőrükbe, én pedig szegényt jól kinevettem és elgondolkoztam azon, hogy mennyire vicces dolog ez a kulturális különbség közöttünk. Nem én voltam az, akinek nehezebb volt megemészteni az egészet, mivel egyrészt az édesapámról volt szó, másrészt anya igyekezett nem barbárnak nevelni, ezért tisztelni tudtam a nálam jóval idősebb szülőmet még akkor is, ha éppen olyan dolgokat mondott, amik nekem talán annyira nem tetszettek.
Biztos voltam benne, hogy ha apa velünk tart az Államokba, akkor most talán más ember lennék, mint amúgy. Mivel az anyukám túlságosan szeret úgy, hogy egy szem fia vagyok, egyszerűen képtelen lett volna azt mondani, hogy ne barátkozzak annyira a lányokkal, ha nekem az úgy jó. Ha lehet úgy fogalmazni, apa 30%-ban feminim és 70%-ban maszkulin. Nálam ez az arány sokkal kevésbé volt éles, úgy 40-60-ra lőttem volna be.
Talán ezért is jutottak eszembe azok az idők, amikor a középiskolában a lánybarátaimmal pletykáltam a lépcsőn ülve, és joghurtot ettünk. Nyilván ehhez az is kellett, hogy felvegyem a kapcsolatot Lanával, de határozottan az volt a tervem, hogy valami hasonlót ismételjünk meg, ha már lehetőség nyílik rá. Minden bizonnyal bőven van mit mesélnie nekem, mivel elég régóta távol voltam az országtól ahhoz, hogy lemaradjak az itt maradt barátaim életét érintő történetekkel.
Nem az volt a feltett szándékom, hogy kinyírjam a lányt, ezért halkan nevettem fel, viszont közben igyekeztem valamennyire megtartani őt, ezért a tenyerem az alkarjára csúszott. Egy pillanatra pont úgy nézett ki, mint aki seggre is ül a kis akcióm miatt. Talán túlságosan látványosra sikerülhetett a kis akcióm, mivel megpillantottam egy velem szembe közlekedő személyt, aki szintén rajtunk nevetett, ettől pedig én még kevésbé tudtam abbahagyni a saját röhögésem.
- Dolgoztam – teljesen komoly arccal mondtam ki a következő szavakat – Tudod, a fordítókra nem volt szükség, ezért eljöttem takarítani. Jobb, mint a semmi, nem?
Lanával nem tisztáztam le pontosan, hogy mi a menete annak, hogy tanárként dolgozhassak. Ha egyetemen akarok majd tanítani egyszer – egyáltalán nem most tervezek hasonlót, mert sokkal jobban szeretek a gyerekekkel lenni – ahhoz még egy kicsit képeznem kell majd magam, de szerintem jól hangzana a nevem úgy, hogy Dr. Noel Bae. vagy a Bae Hyun Jae jobb?
Nem tudtam túl sokáig élvezni azt, hogy Lana ölelget, pedig már épp arra készültem volna, hogy egy kicsit felemelem őt, amikor elhúzódott tőlem és a vállamat kezdte el ütni.
- Meg se jöttem még, és már bántasz – elég egyértelműen túlreagáltam a helyzetet – Elég bátor vagy, hogy az utcán verekszel, ugye tudod? A következő ilyennél majd feljelentelek!
Talán fiatalabb voltam nála, de már voltunk annyi ideje barátok, hogy minden következmény nélkül merjek neki feleselni. Főleg, hogy volt nálam kaja, így már szinte biztos voltam benne, hogy előnyben vagyok vele szemben.
- Csókolom – egy elég erőteljes hangot hallottam a hátam mögül, amikor elrohant mellettem a kisfiú, mosolyogva fúrtam az ujjaimat a hajába, aztán egy pillanatig még figyeltem, ahogyan az anyukájához megy. Fél füllel hallottam, ahogyan mesélni kezd a napjáról, de igyekeztem Lanára figyelni a továbbiakban is.
- Itt dolgozom, most végeztem – direkt nem mondtam el neki, hogy mivel foglalkozom, bár talán egyértelművé vált számára, hogy az emberkereskedelem az nem az én asztalom – Na szépen vagyunk. Versz, aztán pedig megvádolsz azzal, hogy eladnálak. Egyébként meg indulnunk kellene, mielőtt minden ötödik diák megtalál.
Mivel közel volt egy park és nagyon jó idő van, arra gondoltam, hogy az jó lehet a mai programunkhoz. Lana kijelentésére csak elmosolyodtam, ahelyett pedig, hogy válaszoltam volna, egyszerűen csak belekaroltam a lányba és így indultam el vele.
- Te is jól nézel ki – nyilvánvaló volt, hogy folytatni fogom a piszkálódást – De ha ennyit kíváncsiskodsz, ugyanúgy szép leszel, csak emellett még ráncos is. Vagy olyan háborús sérüléseket szenvedsz el, mint amiket én szedtem magamra.
Mivel tele voltam tapaszokkal, akár igaz is lehetett volna, amiről beszélek. Minden bizonnyal egy csapatnyi általános iskolást eléggé sokkolná az, hogy tele vagyok sebekkel. A tetoválásokat csak a tekintély miatt próbáltam lefedni, hogy az idősebb diákjaim ne nézzenek feltétlenül túl jó fejnek, mert amúgy sem voltam túl jó a rend megtartásában.
- Mesélj valamit, mi történt azóta, hogy utoljára találkoztunk? – vetettem rá egy oldalpillantást. Nyilvánvalóan én is fogok neki, de egyelőre túlságosan élveztem azt, hogy egy kicsit tudtam húzni az agyát.

Ásítva bámultam a semmibe és igyekeztem magamhoz térni annyira, hogy fel tudjam fogni, pontosan mit is olvasok az üzeneteimben, hogy még véletlenül se adjam el magamat valakinek. Nem mintha félnem kellett volna, hogy Noel kiszolgáltat engem valamilyen arab országba, vagy egyéb diktatúrába, mondjuk Dél-Amerikába... Jobban belegondolva mivel Noelről van szó, sokkal inkább valamilyen ázsiai helyre küldhetett volna, mivel Kínához és Dél-Koreához volt kötődése, de hittem benne, hogy akármilyen rég láttuk is egymást, ő nem tenne ilyet. Ha pedig véletlenül tenne sem hibáztatnám miatta, mert biztosan nem direkt csinálná. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy meg tudnék vele barátkozni, hogy a saját barátaim egyike tesz emberkereskedelem áldozatává, de ettől lényegében nem is kellett tartanom...
Részben pontosan azért is, mert Noel nem olyan. Részben pedig azért, mert amióta Jordannel élek, úgy érzem ő valamiért nagyon is odafigyel arra, hogy biztonságban legyek, még ha nem is mindig van ott, hogy ezt ellenőrizze. Nem ülhet állandóan a munkahelyemen - az estin - és nem is várnám el tőle, másrészt meg azt hiszem valamilyen szinten zavarna is, ha ő nézné a lányokat, amíg én el vagyok foglalva a munkámmal. Nem azért, mert úgy gondolnám, hogy nekem kell lennem az egyetlen OLYAN nőnek az életében, hiszen mi nem vagyunk annyira kompatibilisek, hogy hosszútávon kibírjuk egymás mellett. Hiába fejezi ki rendszeresen az aggodalmát az egyik munkahelyemmel kapcsolatban, attól függetlenül gyakran összekapunk, vagy szimplán csak nem férünk meg egymás mellett. Szóval úgysem működne.
Nyilván azt sem igazán hiszem, hogy ha Noel terve mégis az lenne, hogy elad engem, akkor majd lesz ott épp valaki, akivel egyébként mégis kompatibilisek vagyunk. Végig nagyon kíváncsi voltam arra, hogy pontosan mi fog várni a megadott címen, amit Noel küldött nekem. Direkt nem akartam rákeresni, mert akkor az egésznek elment volna a meglepetés érzése. Viszont amikor megérkeztem, kifejezetten tanácstalan voltam, mert az út legutolsó részén mégis kénytelen voltam legalább egy gps erejéig ránézni a telefonomra, ami történetesen egy... Suli elé vezetett? Határozottan nem hittem abban, hogy nekem itt kellene lennem, ami miatt nézelődni kezdtem a környéken, hátha felfedezek egy olyan vendéglátóipari egységet, ami szimpatikus lehet és ahol történetesen Noel várhat.
Amikor a vállamra csapódnak a kezei, kis híján szívrohamot is kapok és úgy kapok levegőért, mint aki szellemet látott. - Jééézusom!- Tudom, nem szabadna így káromkodnom, de mi jár annak az embernek, aki képes ennyire megijeszteni? Örüljön, hogy nem ütöttem meg. - Noel! Hát te meg mit keresel itt? - Felpillantok, hogy szemügyre vegyem az iskolát, ez azonban csak pár másodpercig tart. Mivel ezt követően úgy fordulok, hogy megölelhessem a barátot, aki gimiben egyike volt a legfontosabb embereknek - nem csak az én életemben. - Persze, hogy örülök! - Rögtön elhajoltam, hogy meg tudjam ütni a vállát, ami inkább sikerül valami suhintás félére, de legalább abba is mindent beleadtam.
- Mit keresünk itt? Azt hittem el akarsz adni, aztán megláttam ezt a sulit és még azt is gondoltam, hogy elütötted a címet helytelenre. - Végül is bárkivel megtörténhet bármi. Főleg egy olyan városban, mint a miénk.
- De jól nézel ki! - Még egy picivel távolabb hajoltam, hogy fel tudjak rá pillantani és látványosan végig mérjem őt. Én megtehetem. - Jó nagy meglepetés vagy egy magadban, szóval elfogadom. - Határozottan bólintottam, az arcom pedig teljesen komoly volt, miközben beszéltem.
- Abban mi van? - A Noel kezében tartott dolog felé bökök. Mindig is olyan szintű kíváncsisággal rendelkeztem, mint egy három éves gyerek, az éveim száma pedig hiába változott és sokszorozódott ezzel a számmal, egyszerűen képtelen voltam visszafogni magam. Egy ilyen helyzetben meg egyébként hogyan is lehetne?

578 || ruhácska || szia, te || ✧✦

- Noel bácsi, ez mi? – a vékony kislányhang ebben a pillanatban már kevésbé hatott kedvesnek, mint a beszélgetésünk legelején. Én a magam részéről világ életemben szerettem a gyerekeket, és egyáltalán nem bántam meg azt, hogy lényegében hattól tizennégy évig tanítom őket egyes órákon. Az már sokkal inkább fárasztónak tűnt, amikor például felügyelőtanár voltam a felsősöknél a napköziben, vagy a magam szétszórtságát legyűrve kellett azon matekoznom, hogy most az elsőseimmel lesznek-e óráim, vagy az esetlegesen végzős diákjaimmal. Mivel Shen Yue anyukája még nem ért ide, megengedtem neki, hogy elkísérjen a tanáriba, ahol én magam is összeszedhettem a dolgaimat, meg kipakolhattam a hűtőt, ahova eltettem a délután folyamán rendelt ételek egy részét.
- Jaj, azt ne szedd le! – óvatosan fejtettem le a hatalmas, fekete szemű lányka ujjait a tetoválásomat elfedő tapaszról, de mivel túl későn kaptam oda, valamennyit volt szerencséje látni belőle. Ebben az iskolában szigorúan veszik ezeket a dolgokat, általában pedig szoktam figyelni arra, hogy rajtam legyen a zakóm, vagy hosszú ujjú cuccokban jöjjek el, de a mai reggel siettem, ezért a tanáriban ragasztottam le őket, két óra között. Komoly pillantást vetettem a gyermekre, majd finoman az orrára koppintottam, és a következőt mondtam neki.
- Emlékszel, hogy a múltkor tanultunk a manókról, ugye? – amikor visszajelzett a bólogatással, én egyszerűen folytattam a megkezdett gondolatmenetemet – Tudod, hogy a manók gonosszá tudnak válni, ugye? Azt a rajzot egy manó csinálta, mert rosszat csináltam és elátkozott. Ha megnézed, te is el leszel átkozva!
Szinte éreztem, ahogyan a tanáriban megfagyott a levegő, többen is felém pislogtak. A csend éppen kezdett kínossá válni, amikor Shen Yue végül egészen frusztráltan közölte velem a következőt:
- Noel bácsi, te madárnak nézel engem? – a kérdés teljesen jogos volt, mivel már tíz és háromnegyed éves volt a gyerek. Ezt ő hangsúlyozta már egy ideje – Mindenki tudja, hogy tetoválásaid vannak! Li bácsi szerint azért van ez, mert fiatalon eltévedtél az utadon!
Hangosan nevettem fel a kislány szavain, a tanáriban tartózkodó kollégáim is hasonlóan reagáltak a szájalására. Mivel hamar sikerült összeszednem a dolgaimat, és a piknikhez szánt kosarat is megtöltöttem már a finomságokkal, a kisdiákom kezét fogva léptem ki az épületből. Út közben megbeszéltük, hogy hétvégén kirándulni volt a családjával, és mennyire utálta, mert ő a strandra szeretett volna menni, nem pedig a hegyekbe, de végül az apukája csinált neki hamburgert, ezért megbocsátott a családjának. Alig léptünk ki az ajtón, már észre is vette az anyukáját, akihez hangosan kiabálva futott oda, az én pillantásom pedig hamar megtalálta az összezavarodott Lanát… Akinek a délelőtt folyamán azt írtam, hogy prémium minőségű ajándékot tud átvenni ezen a címen, délután négy órakor.
- Meglepetés! – hátulról kerültem meg a lányt, és szándékosan hirtelen szólaltam meg, aztán pedig mind a két kezemet a vállaira csaptam – Én vagyok a te meglepetésed! Örülsz, ugye?