A lakótársam-per-barátnőm ma reggel előállt azzal a zseniális, ám de halva született ötletével, hogy nekem pasi kell! Tudom mire gondolsz. Nincs szüksége ellenségekre annak, akinek ilyen barátai vannak. De most komolyan, minek kellene nekem egy faszi, amikor épp most próbálok megszabadulni az egyik szemétládától? Még a válást sem mondták ki hivatalosan, és már tegyem ki a gyenge idegrendszeremet egy másik baromnak? Na de Jenny-nek mindenre van egy jó-nak tűnő válasza. Ne hosszútávra keressek! Csak valaki olyanra van szükségem, aki egy ideig elszórakoztat, és segít elfeledtetni velem Adamet. Hát őszintén, kétlem, hogy ez lenne a megoldás, igazából a szívem szerint egyelőre tartanám a három lépés távolságot a város összes hímnemű egyedével, de Jenny levakarhatatlan, és attól tartok, talán még sosem tapasztalta a férfikusz undoritisz súlyos tüneteit magán. A tudtomon kívül, talán már napokkal ezelőtt, leszervezett egy dupla randit a pasijával, meg annak unokatestvérével, aki szerinte nagyon be fog jönni nekem, és már nincs menekvésem. Beletörődtem a sorsomba. Oké, egy randiba még senki nem halt bele. Vagyis tulajdonképpen igen, az emberek a legártalmatlanabbnak tűnő helyzetekben is képesek kipurcanni, sajnos mentősként már csak tudom, de most optimista leszek. Viszont kikötöttem, hogy a helyet én fogom kiválasztani. Semmi kedvem puccparádéban díszelegni egy méregdrága helyen, ahol az is elviszi a fél fizetésedet, ha csak ránézel az étlapra. Ilyenekben volt részem elég Adam mellett. Egy kocsma vagy pub pont megteszi, megiszunk pár italt, és aztán mehetünk is. Nyilván nem a legromantikusabb, de pontosan ez a lényeg. Még csak arra sem veszem a fáradtságot, hogy keressek valami felkapott, új helyet, ami esetleg jelenthetne némi változatosságot, mert oda akarok menni, ahová a munkába állásom kezdetén és előtt is már sokat lógtam Bronxban. Igazából egy ideje már nem jártam erre, a házasságom Manhattanbe költöztetett, utána pedig Queensben kötöttem ki, így szépen elveszítettem a kapcsolatot a régi megszokott társasággal. De ahogy erre számítani lehetett, megérkezve máris akad néhány ismerős arc itt-ott, és akik még megismernek, illetve nem gondolják, hogy az elmúlt évek alatt egy sznob picsa lett belőlem, aki nem érdemli meg a pillanatnyi figyelmüket sem, még rám is köszönnek, amit örömmel viszonozok. Végül helyet foglalunk a sarokban az egyik bokszban, és be kell vallanom, a továbbiakban az este sokkal jobban alakul, mint vártam. Mármint Peter, a kuzin, egyáltalán nem az esetem, de cserébe abszolút jófej, hamar megtaláljuk a közös hangot, jól el lehet beszélgetni és tréfálkozni is vele, és a négyes fogatunk az elfogyasztott italmennyiség növekedésével párhuzamosan válik egyre vidámabbá. Aztán egyszer csak Jenny meg a hapsija kitalálják, hogy nekik haza kell sietniük megetetni a szomszéd macskáját. Aha, na persze! Ennél bénább módon még senkitől nem hallottam megfogalmazni, hogy rájuk jött a tudjuk mi. De Pete-tel olyan jól elvagyunk, hogy pont teszek rá, hogy mit csinálnak. Csak rendelünk egy újabb kört, és traccsolunk tovább, jelenleg épp a kedvenc sorozataink legutóbbi epizódjait tárgyaljuk ki, amikor a kocsma másik felében egy egyre hangosabbá váló szóváltás magára vonja a figyelmünket. Valójában mire oda fordulunk, már ki is tör a verekedés. Először annyira valójában nem érdekel a dolog, de aztán kiszúrom, hogy az egésznek a közepében egy régi ismerős, Aiden áll, akinek, már most látom, hogy bizony szüksége lesz gyors ellátásra, mert bekapott néhány csúnya ütést.
- Bocs, mindjárt jövök – lököm oda a „randipartnernek”, és közelebb sétálok az események epicentrumához. Épp meghallom, hogy valaki máris a mentőket emlegeti, miközben valaki más lepisszegi, pontosan tisztában vagyok vele, hogy miért. A legtöbb környékbeli ódzkodik attól, hogy segítséget kérjen, és kockáztassa, hogy a rendőrség beleüsse az orrát a dolgaikba.