Az autóban ülve, annak terét Perla hangjával kitöltve bekerül egy jóleső buborékba, ahonnan mintha semmilyen kötelessége nem tudná őt most elszólítani. Sosem gondolt úgy magára, mint olyan nagyfőnökre, aki bármit megtehet, mert ő nem ilyen gépezetet képzelt el az életében; a csapat része ugyanúgy, mint akárki más, így ha azt mondja, időben ott lesz valahol, akkor nem tiszte órákat késni, és arra apellálni, hogy rajta úgy sem kéri számon senki, mert nem mernék. Tiszteli mások idejét és munkáját, ahogy ezt ő is elvárná, az idő pedig drága dolog, drágább talán mindennél.
De talán most, ha ebben az érzelmi káoszban enged magának tíz perc késést, amíg belesüpped ebbe az ismerős érzésbe, amit Perla hangja vált ki, senki sem fogja megkövezni. Egy ponton még a szemét is lehunyja, mert a béke a másiknál van most, és máshogy nem tud hozzájutni, hangozzon egy bárhogyan is.
Ismétli meg Perla szavait, hogy további megerősítést tudjon adni, és támasza lehessen, pedig valahol mindketten hazudnak; nem lesz rendben először, de idővel az lesz majd, máshogy nem lehet. Ebből a szempontból vizsgálva lehet ez nem is hazugság, csak talán előrelátás és reménykedés.
Valami hirtelen úgy gyomron vágja a másik szavaitól, amikor rátér a holnapra, és, hogy beszélnek-e még, hogy a buborék kipukkan egy pillanat alatt, ő pedig egyenesebben felül az ülésében, rendezve az arcvonásait és a gondolatait. Aztán a kezdeti zavart átváltja valami más, és egy kis hallgatás után egy mosollyal az arcán szólal meg.
Nem biztos, hogy ez volt a helyes válasz a részéről, és meglehet itt kellene végre felismernie, mi történik velük, és még elejét venni, mielőtt baj lesz belőle, de valahogy képtelen rá. Annyit tehet, hogy a fókuszát kijavítja, és mindig visszateszi Eddie-re, hiszen ő most a legfontosabb, és ez bármikor jó eszköz lehet arra, hogy ne gondoljon Perlára.
Mondja bele a kocsi terének a csendjébe, aztán még néhány másodpercig hallgatja a bontott vonal pittyegését, mielőtt egy nagyobb sóhajt követően elindulna ő is az építkezésre, ahol már nagyon várják.

Idegen ez a helyzet, annyi az ismeretlen tényező és olyan gyorsan jönnek, mint még soha. Sok szempontból meg kell válnom a rutinjaimtól, el kell engednem a megszokottat, helyette le kell fogadnom a változást. Ez nem tűnik bonyolultnak, de sokkal ijesztőbb, mint amilyennek hangzik. És ha az ember fél, könnyen összezavarodik. Minél közelebb vagyunk a holnaputánhoz, annál inkább azt érzem, annál bizonytalanabb vagyok mindenben. Jelenleg Gabriel hangja és szavai tartják bennem a lelket, habár jól tudom, ez a telefonbeszélgetés sem tarthat a végtelenségig.
Milyen igaz…
Másban nem bízhatok, csak az időben. Szeretnék segíteni Eddie-nek és valahogy könnyíteni az előtte álló időszakon, viszont pont én leszek az, aki belöki abba a mély gödörbe, ahonnan ki kell majd másznia. Azt hiszem, tényleg az idő lesz az egyik tényező, ami valahogy javítani fog a vele való kapcsolatomon, na anyám sértettségén is ez fog segíteni. Már most zavar, hogy tehetetlen leszek és olyan dologgal találom szemben magam hamarosan, amit nem tudok a saját két kezemmel helyrehozni.
Nem lesz semmi baj.
Muszáj elismételnem ezeket a szavakat, hogy elhiggyem és felfogjam őket. Ha elégszer mantrázom, akkor talán sikerülni is fog, mert egyelőre szkeptikus vagyok. Eddie-re kéne a legjobban vigyáznunk, mégis ő fogja a legnagyobb pofont kapni. Talán, ha mi nehezebben is találjuk meg ezután a közös hangot, Gabriel felé nyitni fog, nála menedékre lel, hiszen egy csónakban eveznek. Mélyet sóhajtok és az orrnyergemet kezdem masszírozni. Nem vagyok fejfájós, általában csak a frontokat érzem meg, most viszont kezd egyre jobban hasogatni a fejem.
Igyekszem, már amennyire ez lehetséges lesz.
A fejemet ingatva horkanok fel, mert őszintén, nem jókedvűen és önfeledten szórakozva látom magam holnap. Kénytelen leszek magamra erőszakolni a legjobb arcomat a család előtt, de az a mosoly nem lesz őszinte.
Holnap még beszélünk?
Szinte észrevétlenül csúszik ki a kérdés a számon, nem is gondolom végig, és azt sem, mennyire félreérthető így körítés nélkül.
Mármint a holnaputánról. De ha az jobb neked, akkor megírom majd a címet és akkor nem zavarlak feleslegesen.
Biztos sűrű lesz a holnapi napja is, az sem biztos, hogy elérném, az üzenetet meg csak megkapja előbb-utóbb. Ettől függetlenül, ha találkozni nem is találkozunk holnap, a hangját jó lenne hallani.
Mennem kell most már dolgozni.
A karórámra pillantva azonnal észbe kapok, hiszen már késésben vagyok. Ha nem akarok fél órán belül munkanélküli lenni, akkor itt az ideje a búcsúnak.
Vigyázz magadra, Gabriel.
Még egy darabig nem bontom a vonalat, mert valahogy még a felőle érkező csönd is jól esik, mert tudom, hogy ott van a vonal túloldalán. Ahogy lerakom a telefont, úgy viszont furcsa érzésem támad, mintha valami hiányozna és csak egy tátongó lyuk maradna a helyén.

Biztosan van, aki szerencsésnek gondolná, amiért a családját szinte értesítenie sem kell a történtekről, mert ha esetleg érdekelné is őket az információ maga, semmin sem változtatna a kapcsolatukban a ténye. Gabriel is örül valahol, hogy nem kell több falat megmásznia most, mint amennyire talán képes lenne, de azért szomorúnak gondolja, hogy nem hívhatja fel az édesanyját azzal, most már tőle is nagymama lett, nem csak a testvéreitől.
Ezért az ebből megmaradt energiát arra fordítja, hogy Perlának legyen támasz, hiszen ha valami minden ideget képes rövid időn belül felőrölni, az az emberi kapcsolatok, és a családi béke megtartása. Gabriel nyilván hamar rájött, mennyire képtelenség mindenkinek jót tenni a döntéseivel, így ő inkább arra jutott, nem akar már jót tenni nekik. Persze, ott sok más részlet is fontos, de lényegében el kellett távolodnia, különben sohasem lett volna a maga módján boldog.
Más kérdés, hogy lassan rájön, eddig sem volt az igazán.
Némi érzelem mintha túlcsordulna a szavaiban, ahogy eszébe jut a családja ismét, és lesz még ez így párszor, hiszen csak olyan dolgok történnek most az életében, amiket rájuk kell visszavezetnie. Muszáj, különben sosem fogja igazán feldolgozni ezeket, és soha nem fog abba az irányba változni, amerre úgy érzi most már, hogy haladnia kell. Nem javaslatként éli meg a saját részéről, hanem kötelezőnek fogja fel.
Mosolyodik el halványan, ahogy kikerül az imént fejüket felütött érzelmeiből, és megint oda koncentrál, ahol most a legnagyobb szükség van rá.
Mondhatná azt is, legyenek cinkostársak, akik két oldalról igyekeznek enyhíteni majd Eddie kitörni készülő dühét, de nem ez a legjobb szó arra, amit érez. Azt szeretné, ha Perla a társa lenne, de ettől megint összeszorul a gyomra, mintha rossz lenne erre gondolnia, vagy, mintha a társ szót nem tudná a megfelelő értelmében használni. Megint kavarogni kezdenek az érzelmei, a beszélgetésük alatt már sokadjára, ezért muszáj sóhajtania, hogy kieressze a beszorult, kimondatlan szavak egy részét ilyen módon.
Teszi még hozzá, mert ha magából indul ki, akkor sem aludni, sem enni nem nagyon fog tudni, tudván azt, ami még rájuk vár. De ha legalább Perla el tudja kicsit engedni magát, annak már örül annyira, hogy könnyebb legyen neki is.

Még mindig itt visszhangzik a család szó a fejemben és egyre csak az jut eszembe, mennyire nem helyes ez így. Lett volna esélyünk igazi családdá válni, de túlságosan féltem vállalni a kockázatot. Az egyszerűbb, könnyebb utat választottam, aminek a végén nem találok mást, csak rengeteg keserűséget és megbánást.
Anyámmal még nem beszéltem arról, amire készülünk és tudom, hogy apám sem mondta el neki még. A lelkére kötöttem, hogy tartsa a száját, ő pedig természetesen megígérte. Szinte mindenben egyet szoktunk érteni, soha nem volt közöttünk komolyabb vita, nem szoktunk egymásnak feszülni, de az a fajta mindentől is óvni akaró szeretet, amit Eddie iránt érez, most biztosan kettőnk közé állna. Egyelőre még nem szedtem össze magam ehhez a beszélgetéshez, ráadásul attól is féltem, ha neki mondok valamit, ő nem bírt volna csöndben maradni, Eddie már tudna róla.
Fogalmam sincs.
Tanácstalanul vonom meg a vállam és csóválom a fejem.
Gondolom, ha Eddie velük sem áll szóba, akkor már sejteni fogja.
Mert egyelőre nem tudom magam elképzelni, ahogy közlöm anyámmal, hogy az unokája nemsokára hatalmasat fog benne is csalódni. Kínomban már nem tudok mit reagálni, ezért csak elnevetem magam, ami a helyzet komolyságát nézve abszurd és nem helyénvaló, de már ott tartok, hogy vagy sírok vagy nevetek, előbbiből pedig még biztos bőven kijut.
Remélem, igazad van.
Türelmesebbnek kell lennem a szokásosnál, ha azt szeretném, hogy a fiam ismét a bizalmába fogadjon idővel. Lehetetlen megjósolni, mi fog lejátszódni benne, milyen érzések fognak benne kavarogni, és mennyi időre lesz szüksége mindezt a helyén kezelni. Attól viszont rettegek, hogy Gabrielt sem fogja kímélni.
De igen, baj.
Kontrázok rá szinte azonnal; értékelem, hogy ismét másokat helyez előtérbe, és a mi kapcsolatunkat tartja szem előtt, én viszont ezt most máshogy látom.
Rád egyszerűen nincs oka haragudni, te sem tudtál semmiről, ha valakire jogosan haragudhat, az én vagyok; én hazudtam neki, miattam nem ismerhetett meg téged, miattam hitte azt, hogy nincs apja, miattam nőtt fel hazugságban…
Levegővétel nélkül hadarom az érveket, amíg már azt nem érzem, hogy muszáj oxigénhez jutnom. Mélyet sóhajtok, aztán nyugodtabban, halkabban folytatom.
Nem akarom, hogy miattam téged is hibáztasson és rád is nehezteljen.
Így is nehezemre esik reggelente belenézni a tükörbe, ha Eddie Gabrielt elutasítaná, azt nem tudom, hogyan tudnám elviselni. Egy olyan ember, aki sosem akart gyereket, most mégis befogadna egyet az életébe; ha ez balul sülne el, azt sosem bocsátanám meg magamnak.

Néhány éve beszélt utoljára az anyjával, és akkor sok bántó kijelentés hangzott el kettejük között, de Gabriel hiszi, hogy őket minden esetben a szeretet vezérli inkább, mert miért is akarnák csak úgy bántani a másikat, amikor a kapcsolatuk jellege így is, úgy is fájdalmas? Akkor ráolvasta az édesanyja, mennyire gyáva, amiért családot sem mert soha alapítani, és megmondta, hogy azt fogja a nyakába kapni, ami ellen annyira ellenkezik, hiszen a világ így működik; de az már majd nem olyan lesz, annak nem fog tudni örülni, csak cipelheti majd örökké, mint egy terhet.
Abban igaza volt, hogy hirtelen kapta az ölébe azt, amire semmiképp sem vágyott, de Gabriel nem érzi, hogy ez ne lenne olyan.. gondolt bármire is az édesanyja az olyan alatt, neki mintha nem is lenne ezzel problémája, csak a félelmei azok, amikkel úgy gondolja, meg kell küzdenie hosszútávon.
Az édesanyja jobban is bízhatott volna benne. Vagy elég lett volna, ha néha feltesz néhány kérdést, egymás érzéseivel őszintén törődni azonban nem divat Vegáéknál.
Kérdezi csendesen, és úgy érzi magát, ahogy az épületkezdeményt nézi maga előtt, mintha ott lenne vele Perla, annak ellenére, hogy a város másik végében lehet valahol, valószínűleg úton a kávézóból. Minden alkalommal, amikor észreveszi, milyen hatással van rá Perla, összekavarodnak a gondolatai, amiket igyekszik mindig szépen sorba rendezni, hogy tudjon létezni egyfajta rendben és rendszerben. Elnyomnia kellene ezeket az érzéseket, ha a békéjét egy kicsit is félti, de valahogy úgy süpped beléjük mindig, mint most az ülésbe.
Biztos benne, hogy tényleg csak idő kérdése, és a fiuk meg fog békélni legalább Perlával, és igazából Gabrielnek ez az elsődleges célja; kettejük kapcsolata várhat addig, amíg anya és fia nem találják meg a hangot ismét.

Fontos kérdést tett fel, amit én nem szeretnék elfelejteni, mielőtt még válaszolhatnék rá. Egyszerre osztom meg örömmel és némi feszültséggel Gabriellel, amiket apám mondott nekem nemrég. Kicsit féltem, hogy mit fog szólni a tervünkhöz, Gabrielhez, ahhoz, hogy ezzel egy időre el fogom lökni magamtól Eddie-t. Amikor tizenhét évesen meghoztam a döntést, aminek a következményével most kell szembenéznünk, ő is támogatott. Egy pillanatig sem próbált meggyőzni valami másról, nem erőltetett rám semmit, amit nem akartam. Tiszteletben tartotta a döntésemet - anyámmal együtt - és száz százalékig mellettem volt. Ez viszont azt jelenti, hogy ők is hazudtak Eddie-nek. A következmények őket is érinteni fogják, de ennek ellenére most sem fordít hátat nekem.
A szűk, rövid válasz hallgatásra késztet. Nem tudhatom pontosan, mi játszódik le most benne, csak sejthetem. És persze az is eszembe jut, mit érezhet, amikor az apáink közötti ilyen erős és egyértelmű ellentét kiütközik.
A család fogalma most teljesen új értelmet nyer, mint ami a fejemben élt évekkel ezelőtt. Mindig tudtam, hogy gyereket szeretnék, de másként képzeltem el az egészet; a gyerekem apjával az oldalamon. Nem egyedül, hanem egy partnerrel, egy társsal, akivel számíthatunk egymásra, aki ugyanúgy örül a gyereknek, mint én, aki kiveszi a részét a nevelésből, aki a rosszabb napokon is ugyanúgy megvigasztalja a kicsit, mint én, éjszakánként segít visszaaltatni, és még lehetne sorolni. Ebből semmi nem valósult meg, ami sokáig nyomasztott, aztán elfogadtam. Most megint szorító érzés árad szét a mellkasomban, mint tizensok évvel ezelőtt.
Igen.
Most nekem nem jönnek a szavak. Sierra is hasonlót mondott, hogy a maga furcsa módján egy család leszünk, és akkor nem zavart ez a kijelentés, sőt, még egyet is értettem vele. Gabriel szájából hallani viszont sokkal fájdalmasabb, és még én sem tudom, miért.
Anyám még nem tudja. A balesetről tud, de a többiről nem.
Az unokája iránti szeretete nem engedné racionálisan gondolkodni, túlságosan az érzelmek vezérlik, és őt ismerve, biztosan megpróbált volna lebeszélni erről az egészről. Nem Gabriel személye miatt, mert anyám is nagyon kedvelte őt, csak egy olyan burokban akarja tartani Eddie-t, aminek bőven ideje lenne kipukkadnia.
Idővel biztos, ha Eddie megbékél. Csak attól félek, hogy rád is haragudni fog…
Mélyet sóhajtok és hátradőlök a padon. Együtt átvészelhetjük. De egy lázadó, kiszámíthatatlan kamasz haragja elől nem lehet elbújni. Okkal és ok nélkül is képesek haragudni a világra, és attól tartok, hogy mindenkit ellenségként fog kezelni, ki tudja, meddig.

Biztosan az élet iróniája, hogy éppen készül belépni az apaszerepbe - és kicsit megkésve -, közben pedig ő is olyan néha, mint egy nagy gyerek, a szó talán legnemesebb értelmében, de persze ezt a környezetének tiszte inkább eldönteni, és nem az övé. Ez meglátszik azon is, ahogy megkérdez valamit, hirtelen jött érzések miatt, amire a választ igazából nem akarja tudni, mert tart tőle, ezért a kérdés után igyekszik úgy tenni, mintha fel sem tette volna, vagy, mintha nem lenne fontos.
De már hogy is ne lenne fontos, hiszem nem akárkiről van szó, hanem az egykori szerelméről, illetve a fiának az édesanyjáról. Az ő apjának a támogatása esszenciális Gabriel fejében, és igazából csak azért tart a választól, mert nem akar csalódottságot érezni azzal kapcsolatban, amire készülnek, és meglehet, ha a volt "apósa" nem támogatná mindezt, akkor kicsit megrekedne. Nem úgy, hogy Perlának úgy tűnjön, ki akar hátrálni - mert nem fog, semmiért sem -, de a lelke tud úgy toporogni, hogy azt kevesen veszik észre.
Perla sem érzi még rajta, milyen harcot vív vele már most, tudat alatt.
Mondja mindannak a végén, amit Perla megfogalmaz, és ha valamire, erre nem feltétlenül számított. Pedig ez egy nagy döntés, persze, hogy a család minden tagja benne lesz részben, vagy egészben, csak ugye Gabriel a csonka családja miatt azt sem tudja, hogyan kellene ennek egyébként működnie, nem, hogy egészségesen.
Némi hallgatást követően elmosolyodik halványan, ahogy a tekintete az épülő monstrumon ragad egy darabig.
Jólesően mondja ki a szavakat, amiket a tudatalattija kienged magából, mert talán ez az, amire vágyott az évek alatt, csak könnyű volt a munkába temetkeznie, és szinte belerokkannia a maga módján, hiszen így nem kellett erre figyelnie, így hiányolnia sem.
Annak is nagyon örül persze, hogy úgy gondolják, tisztességes, és lehet tőle tanulni, ezek mind-mind segítenek neki megtalálni a helyét abban az apaszerepben, amitől annyira rettegett annyi éven át. Lassan kezdi úgy érezni, talán feleslegesen, de még nem érezte a bőrén azt a káoszt, amit a szembesítés okozhat, ezért még mindig óvatos a gondolataival kapcsolatban.

Az a néhány könnyed pillanat, ami megadatik nekünk így telefonon keresztül, egyszerre hagy maga után édes és kesernyés ízt. És ez zavar, mert magam sem tudom az okát, hiába keresem. Nem találok rá magyarázatot, semmilyen ész érvet, csak szeretném, ha ez elmúlna, mert egyre gyakoribb. Valahogy meg kell szabadulnom tőle, ha már az okát nem látom, mert félek, ha sokáig lesz társam a mindennapokban, szép lassan maga alá fog temetni.
A szándékunkat, hogy holnap túlessünk az Eddie-vel való beszélgetésen apám születésnapja akadályozza meg, és ha valami kevésbé fontosról lenne szó, akkor gond nélkül lemondanám, de ezt nem. Halvány mosoly suhan át az arcomon, ahogy Gabriel megemlíti, hogy emlékszik rá. Apám amennyire szerény ember, annyira nagy dobra veri minden évben ezt a napot. És tesz is róla, hogy akit csak ismer, emlékezzen erre a dátumra. Valóban rengeteg idő eltelt, amióta Gabriel utoljára valamilyen formában hallott apám születésnapjáról, az elmúlt tizenhét év szinte elrepült mellettünk. A kérdése meglep, hirtelen nem is tudok rá válaszolni, csak tátott szájjal pislogok magam elé, de mire érdemben meg tudnék szólalni, addigra megpróbálja lesöpörni a témát az asztalról.
Nem.
Halkan suttogok, mintha valami titkot készülnék megosztani vele, amit más nem hallhat.
Mármint igen, legyen holnapután, de nem, nem haragszik rád.
Úgy érzem, szükséges némi pontosítás, mert talán félreérthetően fogalmaztam. Akaratlanul is elmerülök a gondolataimban és az emlékekben, megint kezd rám törni az a nosztalgikus érzés, ami a Gabriellel való beszélgetéseim során az elmúlt bő egy hétben már annyiszor megtörtént.
Mindig is nagyon kedvelt.
Anyám is gyorsan a szívébe fogadta Gabrielt, de most talán őt nem szükséges említeni.
Miután mondtad, hogy szeretnél Eddie életének a része lenni, beszéltem vele. Szerinte helyesen cselekszünk, és egy fiúnak szüksége van az apjára. Főleg, ha az egy tisztességes ember, akitől sokat tudna tanulni.
Muszáj volt tanácsot kérnem valakitől, egy olyan véleményét meghallgatni, aki két lábbal áll a földön, képes racionálisan gondolkodni és átlátja a teljes képet. Anyámmal ellentétben, aki csak azt látná maga előtt, hogy Eddie-n az adott pillanatban ez mekkora sebet fog ejteni, apám képes objektíven gondolkodni. És erre volt szükségem, hogy valaki a józan eszem legyen, ha már az enyém kezd lassan elfogyni.

Marad egyfajta furcsa érzés a gyomrában, azután, hogy látatlanban is összemosolyognak a saját makacsságukon, és ettől az érzéstől nem tudja rendesen kihúzni magát néhány pillanatig, miközben vezet, mintha le kellene küzdenie, vagy harcolnia kellene vele, hogy végül elmúljon. Akkor érez így általában, ha rosszat tesz, és csak utólag veszi észre, de most nem tett ilyesmit, sőt, néhány pillanattal ezelőtt még önfeledten mosolygott azon, milyenek ők ketten, egymással. Ebben ha akarná, akkor sem tudná megtalálni a rosszat, úgy gondolja.
És mintha ugyanez játszódna le benne ismét, ahogyan Perla édesapja szóba kerül, hiszen először mosolyog, mert az említésre feltörnek az emlékek, aztán a gyomra ismét összeszorul, és úgy érzi, valami hiányzik. Meglehet eddig is ezt történt mindig, ha Perlával beszélgetett, de nem ilyen gyorsan, hanem elég szünettel az érzések között, hogy fogalma se legyen róla, mi válthatja ezt ki benne; még most sem tudja, csak felfigyel rá. Nem Gabriel a lényeg, legalábbis szerinte biztosan nem, még ha hamvaiból támadt is fel, és rengeteget kell majd dolgoznia azon, hogy a fia elfogadja őt hosszútávon.
Kezdi ismét ezt a hirtelen jött szűkszavúságot, és már látja a mintát a viselkedésében, és felfedezi, mi miután következik. Elengedi azonban a gondolatot, és belesüpped a mercedes ülésébe, miközben az építkezés parkolójában megáll, és leállítja a motort.
Nem szándékosan, de megáll szünetet tartani, mintha nem lenne biztos benne, hogy meg akarja ezt kérdezni, aztán úgy dönt, hamár emlékek között úsznak napok óta, hagyja nekik, hogy elárasszák időről-időre.
Jön a semmiből a kérdés, mert hát Gabriel minden apát maximálisan tisztelt és tisztel a mai napig, aki nem olyan, mint a sajátja, és keresi is az ő áldásukat szinte mindenben az életében, amit le kíván tenni az asztalra. Most pedig az unokája életének a része akarna ugye lenni, életükben először.
Próbálja elterelni a figyelmet a saját kérdéséről, mintha tartana a választól, és ezért ki akarna szakadni ezekből a nosztalgikus érzelmekből, amik az előbb még nem tűntek olyan nagyon rossznak a fejében.

A félelem és a rengeteg kétség mellett azért örülök, hogy végre - így vagy úgy - pontot teszünk ennek a túl hosszú nyitott mondatnak a végére. Ha azonnal nem is, idővel mindenkinek így lesz a jobb; csak kérdés, hogy mennyi idő kell majd hozzá, hogy ezt lássuk. Mennyi időre veszítem el ezzel Eddie-t? Mennyi ideig lesz rám mérges? Mennyi ideig nem áll majd velem szóba? Szeretnék nem most ezekre gondolni, de nem lehet, amikor már ilyen közel vagyunk hozzá, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjak.
A borús felhőket a Gabriel hangjából áradó lágyság és kedvesség valamelyest eloszlatják. Szinte hallom a hangján, hogy mosolyog és ez engem is mosolygásra késztet.
Azt én sem bánnám.
Halkan kuncogok, és még mindig ott bujkál az a halvány mosoly ajkaim körül, amíg rá nem térünk egy kényesebb témára; a mikor és hol kérdésekre. A tény, hogy nálunk ejtjük meg ezt a beszélgetést, csak egyel több okot ad a stresszre, amit bizonyítottan nehezen kezeltem az elmúlt pár napban és ez mostanra sem változott.
Veszek egy mély levegőt és átértékelem Gabriel szavait. Igaza van, ma talán még túl korán lenne, erre mindkettőnknek fel kell készülnie lélekben. Ő is tud aludni rá egyet, én pedig eltölthetek egy utolsó nyugodt estét a fiammal, mielőtt magam ellen fordítom. Persze, az előttünk álló időszak fényében minden lesz a ma este, csak nyugodt nem, de legalább Eddie úgy fekhet le aludni, hogy nem tudja, mekkora hazugság áldozata volt egész eddigi életében. Mielőtt rábólintanék a holnapra, észbe kapok és módosítok kicsit az időzítésen.
A holnap nem lesz jó… Holnap lesz apám hatvanadik születésnapja, kábé a fél rokonságot ide rendelte. A holnapot nem szeretném elrontani ezzel.
A holnapi napnak az ünneplésről és a szórakozásról kéne szólnia, ráadásul elég rosszul venné ki magát, ha pont én nem lennék ott a saját apám születésnapján.
De utána bármikor jó, amikor te készen állsz rá.
Lélekben én is igyekszem készíteni magam és fejben már néhányszor végigpörgettem, mit is fogok mondani a fiamnak, de azt hiszem, erre teljesen felkészülni nem lehet.

Millió és egy érzés kavarog benne a mai, és a további napok kapcsán is, és valahogy ő arra számított, hogy majd teljesen elveszik közöttük, hiszen neki ez teljesen életidegen, és eddig egészen máshogyan alakultak körülötte az események. A napirendje, bár nem volt fix, abban azért talán mégis, hogy nagyon korán felkelt, és nagyon későn ért haza; közte hajtotta a munkát, és a projekteket előre, amennyire csak lehetett, közben pedig az egészet körbelengte az ő energiája, és a precizitás, amivel egyébként az életét éli.
Az elmúlt alig egy hét egy száznyolcvan fokos fordulat, és bár elmondhatja magáról, hogy fáradt, és, hogy valamennyire össze van zavarodva, azért közel sem annyira, mint számított rá. Persze, az élete felfordult, és nem is lesz már sohasem a régi, de mintha nem is vágyna erre egyáltalán. Gyerekre sem vágyott soha, és pontosan emiatt komolyan el kell gondolkoznia azon, mit szeretne a jövőjében tudni, és mit nem, mert ha ennyire könnyedén tud elengedni, és befogadni ilyen komoly változásokat, akkor eddig nem volt a helyén a szíve. Ezt pedig nem a legegyszerűbb feldolgoznia, neki különösen nem.
Mondja halványan mosolyogva, és kezd visszatérni az a Gabriel, aki nem feltűnően, és nem csacsogva, de szívesen beszél bármiről, Perlával pedig még inkább.
Érdekesen hat egyébként a csend rá, amíg a másik döntést hoz a helyszínről, de a rengeteg új információ súlya alatt azért lassult az éles esze valamelyest; nem ötlik fel benne semmi ezzel kapcsolatban, mert máris arra kell koncentrálnia, hogy mikor, ez pedig fontosabbnak tűnik most, mint kideríteni, miért hallgatott a másik.
Ma még szeretne úgy lefeküdni, hogy beszélgetett a fiával úgy, hogy nem menekült el előle, de holnaptól jöjjön bármi, az fogja tudni így viselni.

Ha Eddie-ről van szó, elfogult vagyok és képtelenség objektíven néznem őt. A hibái, az egyre több konfliktusunk és vitáink ellenére is csak jókat tudok mondani róla. Örülök, hogy Gabriel is pozitívan nyilatkozik róla, bár talán már ő sem tud teljesen objektív maradni. De egy szülőnek nem is az a dolga, hogy az maradjon, ha a gyerekéről van szó. Szeretném még faggatni róla, érdekel, miről beszéltek, még akkor is, ha a szakmai oldalából egy kukkot sem értenék, viszont nem most van itt a helye és ideje ennek. Előbb még valami sokkal fontosabbnak kell a végére jutnunk.
Semmivel nem tartozol. Én nem tudom elégszer megköszönni, amit tettél és amit teszel.
Ebben sosem fogunk dűlőre jutni, de én akkor sem érzem azt, hogy tartozna nekem bármivel is. Elvettem tőle valamit, megfosztottam a jogától, hogy tudjon a fiáról, mégis miért ő tartozna nekem? De ha tovább szeretnénk lépni és a jövőre fókuszálni, akkor ezt is meg kell próbálnunk lezárni és továbblépni.
Nálunk?
Pár pillanatig a lélegzetemet is visszafojtva, mozdulatlanul ülök a padon, tekintetem egyenesen az előttem lévő kavicsos útra szegezem. Természetesen nekem is megfordult ez a lehetőség a fejemben, de azonnal el is vetettem, mert nem szeretném, ha Gabriel látná milyen környéken és milyen körülmények között élünk. Általában nem szoktam szégyent érezni azért, mert nekünk sokkal kevesebb adatik meg, mint a legtöbb embernek, vele összehasonlítva pontosan ezek az érzések támadnak fel bennem. Abban igaza van, hogy Eddie-nek ismerős környezetre lenne szüksége, amikor közöljük vele a híreket, de most nehezemre esik egyetérteni Gabriellel. Az ész érvek mellette szólnak, csak nem szívesen osztanám meg vele az életünknek ezen részét.
Rendben, legyen akkor nálunk.
Az eszemre hallgatva mégis rábólintok a felvetésre. Mélyet sóhajtok, és most én hallgatok el hosszabb másodpercekre, amíg próbálom megemészteni magamban a tényt, hogy Gabriel látni fogja, hol élünk.
A mikor rajtad múlik. Én most már minél előbb szeretném megejteni ezt a beszélgetést vele, szóval amikor te ráérsz, essünk túl rajta.
Kettőnk közül ő az elfoglaltabb, ezért hozzá kell igazodnom, ami az én beosztásom mellett nem lesz nehéz.

Ha egyszerűen kellene szavakba öntenie, mit érez a mai nap kapcsán, ő is ezt mondaná; igazán örül annak, ami történik. Persze ez ennél jóval bonyolultabb, és ő is csak Perlának, és a szavainak hála tudja összekaparni a gondolatait, de Gabriel mindig ilyen volt. Az arcán lévő, őszinte mosoly sokkal többet elárul arról, hogyan is érzi magát valójában az Eddie-vel eltöltött.. fogalma sincsen, mennyi idő után. A percek csak folytak egymás után, vagy éppen egymásba, nem tudja, csak teltek, és az ő ismeretei alapján akkor szalad így az idő, amikor jó a társaság.
Nehéz elhinnie, hogy napok, hetek, de meglehet csak órák kérdése, és ez az egész felborul majd. Nyilván az ő világával is ez történt, de hamarabb megbarátkozott a gondolattal, mint valaha be merné ismerni, és egyszer majd meg akarja érteni, fel akarja fedezni magában, mi alakította ezt így benne, csak most nem ennek jön el az ideje.
Szíve szerint áradozni szeretne Eddie-ről, valami mégis visszatartja, és folytatódik a tőle szokatlan szűkszavúság, mert ha nem is szokása csacsogni, valahogy mégis állandóan beszél.
A gondolat még mindig élénken él benne, hogy Perlának azért kellett egyedüli anyaként helyt állnia, mert ő nem volt ott, ezért is teszi szóvá a maga módján ismét.

A ránk telepedő csönd, a vonal túlsó végén eluralkodó némaság többet mond az eddig kimondott szavaknál. Én is félek, tartok Eddie reakciójától, a haragjától, félek tőle, hogy fog reagálni Gabriel létezésére - és arra, hogy a férfi, aki munkát adott neki, a főnöke, aki bizalmat szavazott neki a gyakornoki pozícióval kapcsolatban az apja. Az apja, aki nagyon is él és virul. És a főnöke ugyan és munkából valamennyire ismeri, de azon kívül vadidegen számára. Tisztában vagyok vele, ha ketten együtt mondjuk el Eddie-nek, mindkettőnkre kivetíti a haragját, de talán azt hamar felismeri majd, hogy Gabriel is ugyanolyan áldozat, mint ő.
Beszéltél vele?
Egy pillanatra meglepődöm, bár teljesen alaptalanul; várható volt, hogy előbb-utóbb ez megtörténik, de így, hogy Gabriel már tudja az igazat, valamiért furcsán érzem magam a hallottak miatt. Izgulok és félek, mert szeretném, ha jó kapcsolatuk lenne.
Ennek igazán örülök.
Annak is, hogy beszéltek és annak is, hogy tehetségesnek tartja a fiunkat. Ha pozitív visszajelzéseket fog kapni, akkor bízhatok benne, hogy valóban komolyan gondolja ezt a pályát, és nem csak valami hirtelen fellángolás vagy hóbort részéről. Ha megtalálná a hivatását, ráadásul valaki olyan tudná támogatni benne, mint Gabriel, akkor Eddie-re nagy jövő várhat.
Többször nem kell.
Észre sem vettem, mennyire feszült volt eddig a testtartásom, Gabriel lágy hangja és biztató szavai viszont ezt sikeresen elűzik. Egy pillanatra elkalandozom, a fákat és az eget figyelem, és most valahogy a levelek is zöldebbnek tűnnek, mint pár nappal ezelőtt.
Csak azt nem tudom, mikor, hol és hogy kéne neki elmondani.
Tanácstalan vagyok ezzel kapcsolatban, több minden is az eszembe jutott, csak semmi nem elég jó.

Igen, talán ez az az érzés, amire nem számított - amiről elhitte, hogy egyszerűen tudja majd kontrollálni -, és ami félelemmel tölti el hirtelen, de hisz benne, hogy ez jó dolog. Ki ne rettegne a saját fia reakciójától, ha ő tizenhét éve abban a tudatban él, hogy nincs is az élők között? Kell neki pár perc, amíg megérti, mekkora is a súlya ennek az egésznek, és még több időbe telik majd, hogy elengedje a gyeplőt, és egyszerűen hagyja az eseményeknek, hogy letaroljanak körülöttük mindent. Mert ez máshogy nem történhet meg, csak az múlik majd Perlán és rajta, hogy a romokból mit építenek fel végül hárman, és ezek szerint Sierrával most már négyen.
Hallgat egy darabig, mert szüksége van rá, így Perla pár percig csak a váltó ütemes kattogását, és az autó dinamikus motorhangját hallja, amíg végül elvigyorodik, de persze ezt a másik nem láthatja. A hangja azonban mindent elárul.
Büszkeség árad a hangjából, csak éppen nem fogalmazza meg, talán nincs is rá szükség. Bármelyik apa büszke volna a fiára, ha követi őt a hivatásában, és még az érzékét is örökli tőle egy bizonyos szinten, Gabriel legalábbis most ezt így látja, és így érzi, amitől még félelmetesebbnek tűnik a szembesítés.
A hangja lágy, miközben megfogalmazza a szavakat, mert nem neheztel a másikra, amiért ugyanúgy fél, ahogyan ő, csak ugye az érme két oldaláról vizsgálva a helyzetet teszik ezt. Nem tehet mást, mint annyiszor erősíti meg Perlát a szándékairól, és arról, hogy bízhat benne, ahányszor csak kell, mert ha veszítenek ezzel az egésszel, akkor ő jár a legrosszabbul; Gabriel azonban mindent meg fog tenni a béke érdekében, ha ez évekbe telik, akkor is.

Megoldandó feladatként, megugrandó akadályként igyekeztem a ma délelőtti találkozóra tekinteni, mert akkor talán sikerült volna abszolút racionálisan, objektívan, a józan eszemet, az ész érveket figyelembe venni, nem pedig felülni arra az érzelmi hullámvasútra, amin végül találtam magam; egyik pillanatban fent, a következőben lent, aztán ismét magasan fent, ahol végül befejeztük a beszélgetést. Jobb is így, hogy nem húztuk és erőltettük tovább a kelleténél. Biztosan fogunk még beszélgetni, de első körben ennyi pont elég volt. A lényeget sikerült megtárgyalnunk és szerencsére Sierra nem volt elutasító.
Igen, kifejezetten jót.
Helyeslek némi lelkesedéssel, mert csak most kezdem igazán elhinni, hogy mi történt pár perccel ezelőtt. A kezdeti lelkesedésemet viszont visszafogja a Gabriel hangjából kihallatszó feszültség. Veszek egy mély levegőt, de inkább nem teszem fel a kérdést, ami megfogalmazódik bennem. Tartok tőle, hogy esetleg most hátrálna ki, aminek nem örülnék, de megérteném és elfogadnám, ha így döntene. Gabriel és Eddie számára lesz a legnagyobb a ránk váró változás, úgyhogy nem vethetem a szemére, hogy miért ideges.
Beszélhetünk, ha még mindig ezt szeretnéd.
A kérdést nem tettem fel végül, de a válaszommal puhatolózva próbálom kideríteni, hogy nem gondolta-e meg magát időközben. Minden ezen múlik, hiszen Sierra megadta a zöld lámpát, amire vártunk, innentől kezdve Gabrielnél a labda. Én kész vagyok megtenni a következő lépést.

Igyekezett a délelőtt folyamán nem úgy gondolni erre a beszélgetésre, mint ami mindent megváltoztathat, de valójában így volt, mindegy, mennyire akarta ezt kizárni. Ha Sierra úgy érzi, ez az egész túl sok, és Gabriel nem tudna emiatt megtenni egy nagyon, de tényleg nagyon fontos lépést előre, akkor az egész helyzet végkifejlete olyasmi, amibe jelenleg bele sem merne gondolni. Szóval nagyon sok múlik azon, amit a kérdésére Perla válaszolni fog, bár őt ismerve úgy sem mondana semmi rosszat, ellentétben talán Sierrával, aki kendőzetlenül fest le minden szituációt, amivel szembe találja magát.
Ennél jobban nem is különbözhetnének. Két, teljesen más lélek ők ketten.
Kifújja a levegőt, még akkor is, ha nem egészen egyértelmű számára Perla első szavait követően, hogy akkor hányadán is állnak egymással Sierrával, de a hanglejtéséből érzi, hogy nem vitatkoztak össze, ami biztosan jót jelent egyelőre. A kifújt levegőt Perla is hallhatja a vonal másik végén, mert nem figyelt rá, de pont megállt egy pirosnál, így nem nyomta el a motor, vagy a forgalom hangja.
Teszi hozzá szokatlanul szűkszavúan, mert talán most tudatosul benne, hogy ha ezt az akadályt is sikerült ennyire gyorsan venni, akkor semmi sem áll már közöttük, meg az igazság között. Ez azért kicsit rémisztő a maga módján, és bár visszakozni semmilyen körülmények között nem fog, valahogy mégis annyira valós lesz az egész hirtelen, hogy össze kell szednie a gondolatait.
Nem értetlen egyáltalán, ezt Perla tudja a legjobban, de kell egyfajta megerősítés most neki szavakban is, hogy jól érti; Sierra az oldalukon áll, és minden maradhat a régiben, miközben valójában semmi sem lesz az már többé.

Elszaladt az idő, én viszont nem munkába szaladok azonnal, hanem előtte még el kell intéznem egy telefont. Ahogy a parkban sétálok, az agyam folyamatosan kattog a következő napokon és próbálom magamban eltervezni a következő lépést, igyekszem felépíteni egy jó stratégiát, ami működhet, ami beválhat, de nem jut eszembe semmi, amivel az Eddie-re és ránk váró beszélgetést akárcsak egy kicsivel is könnyebbé lehetne tenni. Mert most már nem húzhatjuk sokáig, be kell avatnunk őt is, hiszen körülötte forog minden.
Az idegességem néhány pillanatra elszáll, amikor meghallom Gabriel hangját a vonal túloldalán. Nincs itt mellettem és csak telefonon keresztül hallom, de már ez is apró mosolyt csal az arcomra.
Ó... Rendben.
Némi csalódottság cseng a hangomban, amit én magam sem tudok hová tenni. Tudtam, hogy dolgozik, még este is említette. Kicsit úgy érzem, mintha zavarnám éppen; hallom, hogy kihangosítón beszél és vezet közben. Hagyok egy kis időt, ha inkább máskor szeretne beszélni, akkor legyen lehetősége a tudtomra hozni, helyette viszont a Sierrával való találkozóról kezd faggatni. Hátradőlök a padon és mélyet sóhajtok, mielőtt belekezdenék.
Ami azt illeti... Lehetett volna rosszabb. Igazából, azt hiszem, egész jól alakult.
Eleinte elég sok kétségem volt, nehéz volt optimistának maradni, miközben ekkora horderejű dolgokról beszéltünk, és éppen azt a döntést kellett meghoznia Sierrának, hogy változtat-e az életén egy vadidegen miatt, vagy sem, én pedig nem tudtam mást tenni, csak vártam az ítéletet. A végére mégis egész pozitív lett a beszélgetés kimenetele, és talán már nem látjuk annyira borúsan a jövőt. Vagy ha mégis, megbirkózunk vele.
Nem mondom, hogy az elején nem éreztem rezegni a lécet, de Sierra megértő volt és támogatni fogja ezt az egészet.

Az édesanyja mindig azt mondta neki, amikor egy újabb testvére, vagy egy unokatestvére látta meg a napvilágot, hogy a nők az első gyermekükkel együtt születnek meg, csak ők éppen anyának. A férfiaknak viszont - ahogy ő fogalmazott -, néha nem kevés idő kell a kötődés kialakítására, mert a nőkkel szemben hendikeppel indulnak, mégis ez egy természetes folyamat, és az élet része valójában. Nem tudja még elképzelni sem, hogy ennyi év távlatában ő hogyan is fog megszületni apának, de valahol egészen örül annak, hogy a fia, mindenféle befolyás nélkül, de ugyanarra a pályára készül, mint amit ő lassan beteljesít, és így tudott vele viszonylag hosszabban beszélgetni a mai napon.
És ez legalább elvonta a figyelmét a lányokról is.
Minden kezdet nehéz, ezzel tökéletesen tisztában van, mégis; ha valami ma rosszul sül el, az alááshatná mindenféle kezdeti törekvését arra, hogy valaha apa lesz, csak ő már eldöntötte, hogy semminek nem hagyja, hogy aláássa a lehetőséget. Ha viszont valamire jutnak a lányok, de az nem feltétlenül a legpozitívabb, akkor úgy kerül két tűz közé, hogy a megoldást valószínűleg mindketten tőle várják majd.
Ő pedig szeretne Eddie-re kocentrálni, maximálisan. Perla akarata ellenére zavarja őt össze, már érzi, az is meglehet, hogy érti is, csak nem akarja látni, főként nem tudja, mivel nyomja el magában, és mi lesz rájuk a megoldás.
Éppen ennél a gondolatnál szólal meg a telefonja, és mivel az egyik építkezésre tart éppen, ezért kihangosítón keresztül töri meg a mercedes csendjét Perla hangja, ami kicsit olyan még mindig, mintha fejbe vágnák.
Teljesen nyilvánvaló, hogy nem fogja rárakni a másikra a telefont, ha húsz percnél tovább beszélnek, szóval ő maga sem érti, mit is akar pontosan előadni.
Kérdez rá a lényegre, mielőtt a gondolatai más irányt vesznek, és anélkül, hogy észrevenné, mert ezek sohasem egzakt gondolatok, ha Perláról van szó. Inkább csak egy érzés, ami eddig hiányzott az életéből, és olyan, mintha mikor vele beszélne, valahogy mégis jelen lenne.

A kávézóból kilépve mélyen beszívom a levegőt és a Sierrával ellentétes irányba indulok el. Rengeteg gondolat gondolat és érzés kavarog bennem, amiknek egy részét szavakba sem tudnám hirtelen önteni. Egyrészről örülök, mert eleinte nem tudtam, mire számítsak, de végül jó döntésnek bizonyult megejteni ezt a beszélgetést, másrészt viszont ott lebeg a lelki szemeim előtt a tény, hogy Eddie a következő állomás. Tizenhét éven keresztül hazugságban élte az életét, és még csak hibáztatni sem lenne jogos részemről, ha egy darabig nem lenne rám kíváncsi.
Lassan dolgoznom kell menni, de Gabriel arra kért, hogy hívjam fel, ha beszéltem Sierrával. A lábaim egy közeli parkba visznek, ahol zömében kutyasétáltatók és szabadidejüket töltő fiatalok vannak csak. Az egyik szabad padra leülök és a táskámból előhúzom a telefonomat, hogy aztán a híváslista tetején lévő számot tárcsázzam. Idegesen dobolok a jobb lábammal, amíg csak a jellegzetes sípoló hangot hallom, nem pedig Gabrielt.
Szia, nem hívlak rosszkor, tudunk most beszélni?
Mielőtt ajtóstul rontanék a házba szeretnék biztosra menni, hogy nem rossz időpontban hívom, hiszen amilyen elfoglalt, akár fontosabb dolga is lehet most.