A homlokomon – értetlenkedésem jeleként – kirajzolódott finom ráncok apadni kezdenek, amikor a pezsgő ajándékozási gondolata mögötti rációban kétkedő kérdésemre válaszolva ecseteli, hogy a kórház portásának szánja a családi vállalata által készülő és forgalmazó nívós pezsgőt – ami valószínűleg meghaladja Fred napi büdzséjét, így természetes körülmények között és speciális alkalom nélkül nem tudna magának, vagy a családjának kedveskedni vele – leheletnyi, őszinte mosollyal az arcomon, hitetlenkedve ingatom a fejem, tekintetem végig maszkulin arcát foglalja keretbe, mérsékelt meghökkenésem hevében lazán megtámaszkodom a mögöttem parkoló autómnak.
- Az égvilágon semmit sem változtál – nyugtázva konstatálom, de az irányzott félgondolatom semmiképp sem a makulátlan külsőjére hivatkozik – komplett idióta lennék ilyesmit állítani a külleméről, amikor a színtiszta vak is látja, hogy nem igaz – annál inkább az elbűvölő személyiségére. Nem csodálkozom, hisz már tinédzser korában is igazi úriember volt – régen sem kellett attól tartanom, hogy valami oknál fogva az indulataira hagyatkozva bántóan fog kezelni, vagy hogy úrrá lesznek rajta a hormonjai és átlép egy bizonyos határt, aminek áthágása kockára teheti a barátságunkat - annál inkább csodálom az álom férfit, akivé érett. Ren mindig is veleszületett természetességgel adott tanácsokat és nyújtott támaszt a legnehezebb pillanataimban, őrizte a féltett titkaimat, a bulikban fallosztorlasz szerepébe bújva ügyelt arra, hogy a nemi vágy és az alkohol mámorának duójától fűtött idióták ne árnyékolják be a felhőtlen szórakozásomat, és ha alkalomadtán istentelenül szétcsaptam magam, elkötelezetten hazajuttatott minket valahogy, mielőtt más – maliciózus szándékkal – a lakására vonszolt volna.
- Kiváló döntés, miszter Duet! – állapítom meg önelégült mosolyba szedett ajkakkal, miközben erélyesen biccentek a szertelen tetszésemet kihangsúlyozva – Képzeld, anyud nem feledkezett meg rólunk sem, mi is hivatalosak vagyunk a karácsonyi partitokra, de nagyiék és apa külföldön vannak, én pedig éjszakai műszakos vagyok aznap – valóságos leányálom karácsonykor éjjeli váltásban dolgozni – tehát csak abban az esetben jutok el a fogadásotokra, ha Télapótól kimenőt kapok idén. Pár pohár után talán megfogalmazhatjuk az Északi-sarkra szánt levelemet – a szemöldökeim tetterősen, jó párszor a homlokomra lifteznek, nyilván ostoba viccnek szántam az elgondolást, na nem mintha nem lett volna példa rá, hogy hasonlóan banális elfoglaltságokba rángattam volna Rent.
Eszembe sem jut faképnél hagyni, míg átadja a figyelmessége egyértelmű jelét szimbolizáló ajándékot a kórházi portásnak, azonban az a pár kurta szempillantás, mialatt megteszi köztünk és Fred portásfülkéje között lévő pár száz métert, elegendőnek bizonyul arra, hogy az ágyhoz kötött, eszméletlen Chase látványa szaggatott montázsban jelenjen meg mentális világom szemei előtt. A testem egészét ellepi a libabőr a gerincem hosszában felfutó pánik dermesztő ingerén, más fókuszpontot próbálok keresni, íriszeim Ren után iramodnak, majd Fredet veszik célkeresztbe, aki éppenséggel intenzív köszönetnyilvánításokban részesíti a látogatóját. Fa legyek, ha láttam már így mosolyogni, rám legalább is biztosan nem  – valami oknál fogva, önkéntelenül a kevésbé kedveltek csoportjába sorolódottam nála; talán a nagyszájúságomnak köszönhetem az ellenérzéseit, talán a közhelyszerű, ízetlen felszedő bókjainak köszönheti a nagyszájúságom.
- Nem igazán fenyeget ez a veszély, ne aggódj! – szinte meglepetésként ér, hogy milyen őszintén sikerül elmosolyodnom, mihelyt Ren visszatér, annak ellenére, hogy gondolatban csatát vívok a közel múlt démonjaival. Oldalra biccentett fejjel vizslatom, amikor felajánlja, hogy az autójával menjünk. Nem ez lenne az első alkalom, hogy a kórház parkolójában hagyom éjszakára a kocsimat, mégis tétován a portásbódé irányába pillantok el; Fred kotnyelesen vizsgálgat minket, szinte részeinkre bont, de pillantásomra arcmimikája némileg bosszantottá válik – Vigyázol az autómra, Fredster? Cserében hozok bort apám pincéjéből.
Fred ignoránsan leint, majd visszamászik a bokszba – bezzeg az én boromra magasról tesz. Hát nem így működnek a dolgok? Valamit valamiért.
Aligha rendít meg, hogy a portás keresztül nézett rajtam – csak túlélem valahogy –, további időpocsékolás nélkül Ren autójába szállok és indulásra készen becsatolom a biztonsági övem, amint a motor berregni kezd. Rutinszerűen csatlakozom az autója szórakoztató rendszeréhez – nem felejtettem el a fair munkamegosztást, amiben egykor kiegyeztünk; a sofőr a vezetői ülésben ül, míg a zenefelelős az anyósülésben. Gyorsan bepötyögöm a címem, bár erősen kétségbe vonom a Google Maps szükségét – szinte lehetetlennek tartom, hogy Ren ne elékezne a címemre – előzékeny tettemmel mindössze kikerülöm a kínos diszkussziókat arról, hogy miért nem hagytam még el a családi fészket huszonhárom éves korom létére.
- Oké, visszaszívom az előbbi kijelentésem. Az egyetlen dolog, amire valószínűleg nem akarsz majd emlékezni maximum az lesz, ha matán a teraszról éneklünk úgy, hogy tíz-húsz méteres körzetben mindegyik szomszédom hallja – a gyomrom jólesően összeszorul a kedves emlék felidézésére, az édesded emóció halvány ívekbe élezi résnyire nyílt ajkaimat.
- Ki a kórházi barátod egyébként? El se hiszem, hogy többször is jártál már a Presbybe, de még egyszer sem futottunk össze – a háttérben a legutóbb játszott zeném szól, az elmúlt pár napban rongyosra hallgattam Artemas cross my heartját, de semmi szín alatt nem váltanék számot.

     Ada and Fab

“some things never change”

Sokan a régi barátaim közül nem tudják, hogy itt élek, nem azért mer tnem akarta felvenni velük a kapcsolatot, vagy inkognitóban lakni errefelé, csak tudtam, hogy mindenki éli a világát és ha valamilyen úton eddig nem vettük fel a kapcsolatot el fog jönni az a pont, amikor találkozunk, mint most Adával, nem tudtam, hogy ennyire hiányzott a közelsége. Mindig is imádtam a barátaimmal lenni, közvetlen ember vagyok, sok baráttal, és akik közeliek mindig is sokat jelentettek számomra, akár egy második család.
- Nem nem páciens, a portás bácsinak viszek, Frednek, van itt egy barátom, aki itt dolgozik és ő mutatta be nekem, rendes fickónak tűnik, elvileg figyel a hölgyekre, amikor este későn a sötétben kell az autójukhoz menni. Most, hogy tudom te is itt dolgozol, gondolom azért vagy itt, még egy okom van, hogy lekenyerezzem, hogy vigyázzon rád is. - vigyorgok rá. Tényleg jobb kedvem lett, amint megláttam és ahogy megszólalt éreztem, hogy minden régi közös emlék előtör, ami hiányzott, és egy kicsit vissza is kaptam általa, a szabadságot, a felelőtlenséggel teli kamasz kort.
Megkérdezem mit csinál, felnevetek a válaszán ami a pillanatnyi tevékenységére tér, ki, bár nem kérdeztem egyértelműen, terveim között volt az estét tovább nyújtani vele, ha már összefutottunk valami véletlen folytán.
- Én azt hiszem megyek veled borozni, a teraszra. - őszinte mosolyom levakarhatatlan, de nem is akarom, ha csak egy estére megint kamaszok lehetünk, akik ellopták az apja pincéjéből a bort, akkor kihasználom és most igaza van legálisan tehetjük meg ami nem annyira kalandos, de tudom, hogy nagyon sok mesélni valója lehet neki is és nekem is, az élet zajlik, sosem áll meg, főleg a mi életünkben, amikor van elvárás saját magunk részéről és a szüleink részéről is, bár szerintem mi pont a szerencsésebbek vagyunk, hogy nem vagyunk hajszolva csak maximum a mi részünkről.
- Nem nagyon szoktam inni, tudom ez meglepő a régi énemhez képest, de már a munka mellett nem nagyon jut időm ilyenekre, viszont most egész héten szabad vagyok, anyuék készülnek a karácsonyi new yorki partinkra és nem nagyon dolgoznak, így kaptam kimenőt, igazából magamtól. Azt mondom kóstoljunk végig mindent, csak előbb odaadom a pezsgőt Frednek. - nyitom ki a kocsit és a kezembe fogom a ládát, amiben van pár üveg. - Ne szaladj el! - kacsintok rá és elindulok célirányosan a bódé felé, ahol Fred helye van.
- Örült neki, mai jó cselekedetem teljesítve, szóval ha alkohol mámorban olyat teszek, amit nem illene majd visszagondolok erre és kiegyenlítettnek fogom venni. - kacagok fel. - Jössz velem? Holnap visszahozlak a kocsidhoz ha gondolod. - nem tudom hol lakik, nem mintha ne tájékozódnék jól a városban, de legalább addig is tudunk témázgatni. Hiányzott nekem a régi életem kicsiny darabja, amiben ő nagyon nagy szerepet játszott.
- De most nem fogunk hangosan énekelni a teraszon ugye? Most nem kell a szüleink elől bujkálni a borral, de azért lehet a szomszédok nem néznének ránk olyan boldogan.

BEE

Rutinos jártassággal illeszkedem az acélos karjai közé, szoros ölelésére deja vú kúszik fel a gerincem mentén azokra az elmúlt napokra emlékeztetve, amikor ezek a kölcsönös kontaktusok az egyszerű mindennapok átlagos velejárói voltak, és szokásszerűségük miatt öntudatlanul kissé alábecsültem drága értéküket.
Aligha sikerül íziben homályba burkolni az elemi meghökkenésemet, amikor a tudtomra adja, hogy már New Yorkban él, azonban résnyire elnyílt ajkaimat rögtönzötten összecsukom, amint más perspektívából közelítem meg a dolgokat – ismert tény, hogy az egyetem kéretlenül, akaratelvűség princípiumon eltulajdonítja az életemet, raritás számba menő, ha rendszeresen jut időm olyan fiziológiai alapszükségletek kielégítésére, mint az evés és az alvás; nincs abban semmi meglepő, hogy erről is lemaradtam.
- Örülök, hogy jól vagy, de pezsgőt egy páciensnek? – kérdem összevont szemöldökökkel és papír él vékonyra préselt ajkakkal a bizarr ötletének észszerűségét megkérdőjelezve. Nyilván egyelőre nem tudom, hogy milyen okkal tartózkodik a kórházban a barátja, de elég sikeres vizsgán vagyok túl, hogy minden kétséget kizáróan állítsam, egyik bent fekvő, klinikai ellátásban részesülő páciensnek sem ajánlott az alkoholfogyasztás.
- Az érzés abszolúte kölcsönös – vallom be egy szívélyes mosoly kíséretében és kicsapó örömömben spontánul, kurtán ismét átölelem.
A következő kérdésére pillanatnyi konfúzió kúszik a tekintetembe, rögtön eszembe jut a lélegeztető gépekre kötött, eszméletlenül fekvő Chase, a felismerhetetlenre püffedt arca és a gépiesen numerózus taktusokban, fel-alá mozgó mellkasa. A közeli múlt felvillanó képei sebtében beárnyékoljak az újra találkozás felhőtlen atmoszféráját, igyekszem higgadtnak maradni, megakadályozni a rémképeknek, hogy mind fizikailag és pszichésen paralizáljanak, vagy legalább megtartani az arcjátékom semleges struktúráját.
- Az autóm kulcsait kerestem – kelletlenül elmosolyodom átmeneti zavarodottságomban, és nyomatékosításképpen látókörünkbe emelem az alkarom közepén lógó táskámat. Többsíkú ismereteim sok sztereotípiát tartalmaznak, többek között női táskákról szólókat is, így egészében véve megérteném, ha Ren elmosolyodna és arra asszociálna, hogy meglelni a kulcsomat nagyjából annyira nehéz lehet, mint tűt találni egy szénakazalban. –  Nemrég végeztem a kórházban, szóval hazafelé tartok. És te? – mély levegővételt veszek, majd újult reményekkel elölről nekifutok a kulcskeresésnek – ezúttal csak fél pillanatomban telik ráakadni. Valójában nem tartozom azon nők táborában, akik nem bánják, ha felesleges holmikkal van teletömve a táskájuk; mindössze a felborzolt kedélyeim miatt küszködtem az imént.  – Lenne kedved esetleg átjönni? Kiülhetnénk a teraszomra, mint régen, mesélhetnél a francia mindennapokról, mi hozott megint New Yorkban és végig kóstolhatjuk – immár legálisan – az elmúlt pár évben készült kiemelkedő borainkat. – magabiztosan a tenyerem markába szorítom a kocsikulcsokat, mélyen belül felkészülten a nemleges válaszra, hisz előzetes megbeszélés nélkül rukkoltam elő az ötlettel, hirtelen felindulásból tettem fel a kérdést, tudatalattimban megfogalmazódott, hogy badarság lenne elhalasztani egy ilyen lehetőséget, egyedül hazamenni és irgalmatlanul tépelődni Chase helyzetén. Nem mondanám, hogy annál rosszabbul nem is végződhetne a napom, nem festeném az ördögöt a falra, de Chasen és a buli estén morfondírozni mindenképpen a legrosszabb opciók között tartozik.

     Ada and Fab

“some things never change”

Túlságosan is rendes fickó vagyok néha, emellett sokak szerint rémunalmas, hogy a hétvégéket nem azzal töltöm, amivel a legtöbb korombeli, meglehet, hogy nekem is el kellene járnom ide oda, lerészegedni és nem foglalkozni csak egy este erejéig semmivel, de nem megy nekem. Régebben talán ment, amikor más társaság tagja voltam, amikor nem volt ennyi minden a vállamon és nem kattogtam ennyire egy valakin, akin nem kellene, elvégre a barátom barátja, aki egész véletlen évek óta hajtja őt, eredménytelenül. Érzem, hogy ott nincs esélyem,mégis túlságosan sokat jár  fejemben és miatta is ajtok most éppen a kórház parkolójába, hogy annak a férfinak adjak egy is ajándékot, aki megvédi őt, a sötét estéken.
Kicsit őrültnek érzem magam, de amikor kiszállok, elmúlik, hiszen ha azt nézzük egy rendes embernek adok valamit, amit megérdemel, és a lelkemen segítek, meg talán a továbblépésben, feleslegesen is hajtanám magam Lindy felé, ha ő szépen ellök és nem is tehetném meg hiszem Caesar a legjobb barátom, aki titkon biztosan többre vágyik vele, szar barát lennék ha én lépnék pont közbe.
Mint valami égi jel került elém Ada alakja, akit nagyon régen nem láttam, de csakis jó emlékeim vannak vele, mosolyogva szólitom meg a teljes nevén, amit szinte sosem használtam, amikor vele beszéltem, de most muszáj volt kimondanom, hogy nekem is igaznak hasson, hogy pont most, amikor tanácstalan vagyok és kicsit elveszettnek érzem magam kerül a szemem elé és dobja fel egy pillanatra a kedvem.
Ahogy meghallom a neve a szájából elindulok felé és ahogy a karomba omlik szorosan magamhoz ölelem. - Egy ideje itt lakok New Yorkban, de nem is gondoltam, hogy pont itt fogunk összefutni. Nyugi nincsen semmi bajom, csak egy leendő barátot terveztem meglátogani, hoztam egy kis pezsgőt neki. - mosolyodom el. - El sem tudod hinni mennyire örülök, hogy látlak, ezer éve volt, hogy utoljára még egymásra emeltük a telefont is, nemhogy találkoztunk. - jó ez mindkettőnknek ugyanannyira hibája, így senkit nem fogunk ezért felelősségre vonni, de valóban jobb lett volna ha nem szippantja be mindkettőnket a felnőtt élet.
- Mit csinálsz most? - kérdezem egy kicsit reménykedve abban, hogy most szépen szakít rám időt és mindegy hova, de elmegyünk kettesben, mert erre most nagyobb szükség volt mint azt hittem.

BEE

Az életem fenekestül felfordult, amikor pár nappal ezelőtt félholtan találtak rá Chasere Gregék vendégszobájában, nevezetesen azután, hogy az az arrogáns idióta a beleegyezésem nélkül csókolt meg – valószínűleg azzal a szándékkal, hogy a bennem mélyen gyökerező és irányában táplált antipátiát zabolátlanul felizzítsa –, aminek eredményeként minden következményen keresztül nézve elveszítettem az önuralmam és heves ösztönök által felemésztve, megfontolatlanul arcon vágtam. Nem elég, hogy azzal kellett szembesülnöm, értelmiségi személy létemre ragadozó ösztönlényként viselkedtem és olyan eszközökhöz nyúltam, amiket alapvetően szívből megvetek, de Chaset ugyanabba a kórházba helyezték el, amiben jelenleg gyakornokoskodom – még véletlenül se feledkezhessek meg arról, hogy egyes alakok, akik jóindulattal sem nevezhetők férfiaknak, úgy érzik, a konszenzusom nélkül szabadon rendelkezhetnek a testem felett.
Nagy általánosságban racionális döntéseket szoktam meghozni, előre tervezek, több ízben megfontolok minden bizonyos tettet, más-más következményekkel és eredményekkel számolok, esetleges kimeneteleket mérlegelek és jegyzek fel a fiktív noteszemben, mielőtt elhatározásra jutok és véghez viszem, amit korábban a fejembe vettem. Azonban mihelyt az utam ’véletlenségből’ arra a folyosóra kanyarodik, amin Chase betegszobája található, újszerű, szokatlan ingerek ösztökélő bizsergése teljesedik ki a gyomorszám táján. Előző héten a szülők által felbérelt biztonsági őrök és rendőrök strázsálták a szoba bejáratát és megtagadták a bejutást mindenkitől, aki nem Chase közeli családjához, vagy a korházi csapathoz tartozott, most azonban senki sem áll ott, hogy megálljt parancsoljon az illetéktelen behatolóknak. Még lenne esélyem irányt váltani, a dolgomra sietni, vagy ha nincs is már dolgom, mert rég véget ért a műszakom és így is ráhúztam vagy másfél órát, szimplán tovább haladni, valami másra fókuszálni, azonban jelenleg jelentős erőfeszítést követel, hogy ellenszegüljek és nemet diktáljak az agitáló kíváncsiságomnak.
Szinte gyerekjáték bejutni, mégis az immoralitástól nehéz érzésekkel osonok beljebb, az érverésem frekvenciája az egekig csap a torkomban összetorlódó idegességtől és félelemérzettől. A szoba csendjét mindössze a pulzusmérő monitor ritmikus csipogása és a lélegeztető gép periodikusan pumpáló szuszogása töri meg, Chase eszméletlenül nyugszik a betegágya fehér pamut huzatjai között, zúzott arca valamelyest felismerhetetlen – egyik véraláfutása sem passzol az öklösöm erőjéhez, minden bizonnyal utánam valaki az enyémnél alaposabb munkát végzett. Összeszorul a gyomrom arra a gondolatra, hogy milyen sokk lehetett az édesanyja számára így látni a fiát, egyszerre vagyok egyenesen rosszul Chasetől és magamtól is, hogy az éveken tartó utálkozása és a házibulin történtek után képes vagyok bárminemű empátiát érezni felé. Az emocionális disszonancia riadt hátrálásra késztet, valamifajta védelmi mechanizmust csal elő; a frusztráció hatására a világból is kiszaladnék, nemcsak Chase szobájából.
Futásnak ugyan nem eredek, de az ajtó túl oldalán, a folyosón úgy szedem a lábam, ahogy tudom, az öltözők felé veszem az irányt csupán egy perces kitérőre, hogy kiszedjem a szekrényemből a táskám, majd úgy rohanok ki a kórházból, mint a veszélynek kitett vad. A táskám könyökig elnyelte a jobb kezem, valódi tortúra megtalálni az autóm kulcsát, miközben igyekszem lehiggadni és összeszedni magam, szokáshoz híven, a felborzolt kedélyállapotomnak köszönhetően abszolút semmi sem jön össze. Az eltökélt keresés közepette váratlanul meghallom a nevem, majdnem le is ejtem a kezem hajlatába csúszott méretes válltáskát az ismerős hang csengésére. Döbbenten a mély orgánum irányába fordulok és megtorpanok, a tekintetem kereszttüzébe kerülő ismerős arcra a kellemetlen érzéseket leváltja halovány békesség.
- Ren? – kérdem hitetlenkedve, meg mernék esküdni, hogy tréfát űz belőlem a látásom. – Atyaég, tényleg te vagy az! – végtelen örömömben a nyakába szökkenek és szorosan magamhoz ölelem. Nem vagyok rendületlen istenhívő, de nem lehet más, mint isteni sugallat, hogy pont most, pont itt, pont ő bukkan fel. – Azt hittem Párizsban tartózkodsz. Mit keresel a kórházban, minden rendben? – kérdezem ellépve mellőle, aggódva jobban szemügyre veszem, és bár első pillantásra nem azt a látszatot kelti, hogy egészségügyben van itt, remélem, hogy nem pont így hoz össze minket a sors. Be kell látnom, nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy mennyit változott az utóbbi pár év alatt; az idő bizonyára érett férfit gyúrt belőle.

     Ada and Fab

“some things never change”

Néha hiányzik a, hogy magam legyek és ne az az üzleti kemény legény, akinek apám folyamatosan nevel. A magánéletben igyekszem kárpótolni magam, a munkában ért keménységek miatt. Tudom, hogy kegyetlennek kell olykor lenni, mert a piac elég zsúfolt és az amerikai álom nem fog a cégünk ölébe csöppeni, vagyis, de de könnyedén ki is mászhat onnan, így tenni kell a megtartásáért, amiért én minden egyes nap harcolok. Nem olyan könnyű mindez, olykor szükségem lenne kikapcsra,m amit nagy ritkán megteszek. Megtettem, amikor Lindyhez jöttem, és elmentünk kajálni, bár fogalmam sem volt mi lesz belőle, jól éreztem magam, akkor is kikapcsolok, amikor hazafele megyek és azon kattogok, hogy most kivételesen az ágyban fogom megcsinálni a prezentációt, vagy a kanapén és nem az íróasztal felett görnyedve. Talán a  véremben van, vagy csak ez az ország nem az, amihez szokva vagyok. Nizza sokkal másabb volt, ott valahogy még a levegő is máshogy hatott az emberre, pedig imádok Manhattanben élni, szeretem az országot, de nem sok minden emlékeztet a régi énemre, aki régen voltam Bár akkor tudtam felelőtlenséget is tenni, ami ma nehezen férne össze a talán unalmas életemmel.
Már éppen azon gondolkozok, hogy mennyire is unalmas néha az élet, az anyósülésen egy nagy láda pezsgő, amit szándékomba áll elvinni a kórházba Frednek, a biztonságiőrnek, aki a kórházban minden fiatal hölgy becsületét és biztonságát védi ha kell, aki pár perc alatt könnyen tudta becsalogatni magát a lelkembe a kedvességével.
Leparkolok a már jól ismert helyen és az anyósüléshez indulok, amikor meglátok a táskájában matatva egy nagyon ismerős alakot, a szőke haj, a vékony testalkat és egy hang, amit már ezer éve nem hallottam és előjön belőlem a nosztalgia érzés, és elmosolyodom.
- Adeline Bates? - nem indulok el felé, mert sötétedik és ilyenkor nem lehet bizalomgerjesztő egy srác közeledése a kihalt kórházi parkolóban. Becsukom magam mögött az ajtót és bezárom a kocsit a pezsgőhöz nem nyúlok, mert most szinte el si felejte hova jöttem, mert a lány látvány egyszerre taglózott le és hozta elő előlem a korábbi éveimet, amikor nem voltam ennyire merev és nem akartam ennyire megfelelni a családi normáknak, amik sosem voltam fegyverrel a fejemhez tartva követelve, de mindig is akartam igazodni hozzájuk.