Sins and Redemption // Sebastian & Jeremiah

Az életem romokban hever.
Sosem mondtam volna azt, hogy az életem tökéletes, már gyermekkoromtól kezdve keserűség és elégedetlenség kísért, melyből igyekeztem keresni a kiútat. Néha találtam, de csak ideigleneseket, melyek nem hoztak tartós lelki békét, én pedig pont emiatt töretlenül igyekeztem keresni azt a megoldást, mely tartós, örök lelki békét nyújt majd és elfeledteti velem a múltam rossz élményeit.
Mikor a karrierem és a tudásom elért arra a pontra, hogy belefogjak és megvalósítsam álmaimat, saját labort nyitottam és elkezdtem felépíteni a cégemet és kifejleszteni a legjobb, leghatékonyabb, legtökéletesebb gyógyszereket. Saját magam is tapasztaltam, hogy a legtöbb gyógyszergyártó cég kókler. A legtöbb gyógyszer vagy nem használ, vagy csak kevéssé, nem hosszú távú hatékonyság, vagy pedig számos mellékhatást, illetve függőséget okozó anyag van benne. Szándékosan.
Sok cégnek nem érné meg, hogy igazán tiszta és hatékony termékeket dobjanak piacra, én pedig ez ellen akartam fellépni.
Néhány éve megadatott nekem a lehetőség, hogy egy ritka, eddig nem igen ismert és tanulmányozott indiai növényt vizsgáljak, mely tökéletes alapja lehetett a legújabb fejlesztésemnek. A vizsgálataim és az állatokon elvégzett tesztek azt mutatták, hogy képes a tartós kedélyjavításra, illetve az emlékező képességre is hatással van.
Nekiálltam, hogy kifejlesszem belőle a szérumot, mely az én lelki és tudati állapotomat is tartósan képes lesz meggyógyítani, egy gondtalan, új élettel adományoz majd meg, melyben boldog, kiegyensúlyozott és tehermentes lehetek. Egy élettel, melyet már nem nyomaszt a múlt.
A kísérlet rosszul sült el, valami szörnyű dolog költözött a lelkembe, a fejembe; az elmém meghasadt, a lelkem ketté vált és a testem felett, a tudásom és az elmém felett egy démon uralkodik. Nem mindig, csak alkalom adtán.
Olyan érzés volt ez nekem, mint mikor valaki megöleli a szerelmét, aki ölelés közben orvul hátába szúrja a kést, majd beleköltözik a holttestébe, hogy újra és újra meggyalázhassa az elhunytat.
A szörnyeteg akkor veszi át felettem az uralmat, amikor csak kedve tartja. Beszél hozzám, de én is tudok beszélni hozzá, ám csak a tükörben láthatom őt. Őt, aki részben én vagyok...
Egy gyilkos, egy szadista, egy perverz, egy démon. Valaki, aki élvezi, ha gyilkolhat, élvezi, ha árthat, rombolhat, fájdalmat okozhat.
Véget kell vetnem neki, de nem tudom miként. Nem tudom, hogy szabadulhatnék meg tőle. Keresem, már lassan két éve kutatom a megoldást, de nem lelem. Itt van velem és itt is lesz. Talán örökre. Talán egyszer én eltűnők és csak ő marad. De azt nem fogom hagyni. Ha nekem vesznem kell, neki is.

Az évek óta tartó fájdalom, a rettegés és a félelem, amit ő okoz mára már odáig fajult, hogy felkerestem egy lelkészt. Ugyan Jarvisnek bármikor beszélhetek róla, ő megért és kiáll mellettem, de úgy éreztem, hogy valaki másnak is beszélnem kell róla.
Jarvisszel egyébként sem lehetek teljesen őszinte, mindent nem mondhatok el neki, de azt is tudtam, egy utcán elkapott idegennek sem mondhatom el, még annyit sem, mint az inasomnak. A rendőrségre nem mehetek, ahogy egy elmeorvost sem kereshetek fel vele csak úgy. Egy lelkész kellett, aki megérti a bűnöket, nem ítél el, megérti és felismeri az állapotom, azt, hogy nem én vagyok a gonosz és megőrzi a titkaim. Tudtam jól, ha egy lelkésznek meggyónok, még a rendőröknek sem adhatja ki, amiket tőlem hall és biztosan segít is. Feloldoz és segít megbékélnem, segít felülkerekedni a szörnyetegen.
Megálltam az örökzöldekkel és lombhullatókkal körbevett barnás téglából épült templommal szemben. Noha nem tudtam pontosan mikor épült, rendkívül szép állapotban volt és mintha új lenne a tető, vagy legalábbis felújított.
Felléptem a lépcsőre, majd a templom körül futó sövényekre néztem. Megigazítottam zakóm és miközben az ajtó felé haladtam megakadtam a szemem egy kis emléktáblán.
"Grosvenor Atterbury tervei alapján épült 1915-ben."
Beléptem a templomba és a padsorok között haladva a lelkészt kezdtem keresni szemeimmel, miközben éreztem a nyomást, ami rám nehezedik. A nyomást, hogy egy számomra ismeretlen embernek kell elbeszélnem féltve őrzött titkaim, melyekért akár örök időkre elmegyógyintézetbe zárhatnak, vagy rosszabb esetben kivégezhetnek.
El fogom beszélni a szűrnyű tetteket és azt, miként jutottam idáig.
Soha senkinek nem beszéltem róla Jarvisen kívül és neki is csak hónapok eltelte után, viszont szomjazom rá, hogy végre megoszthassam a lelkész úrral a tragédiát. Kellett, hogy valaki tudja, kellett, hogy valaki megértsen és kellett a feloldozás.
Feloldozás?
Mit érek vele, ha már ma este, vagy holnap este újra árt valakinek?
Vajon ő meg tud szabadítani tőle? Talán maga a sátán költözött belém azon a tragikus napon?
Mikor megpillantottam a papot intettem felé.
- Tisztelendő úr! - szólítottam meg és odamentem hozzá. - Kérem... beszélni szeretnék önnel. Komoly dolgokról. Komoly bűnökről...
Innen már nem volt vissza út. Részemről nem lehetett, csak részéről, ha elutasítana, de nem szokásuk. Ha csak nincs fontos dolguk, akkor nem szokták elküldeni azokat, akik a segítségükért, vagy éppen a feloldozásért jöttek.
- Súlyos bűnöket követtem el. Szeretnék megváltást kapni. Szeretném, ha meghallgatna és segítene rajtam.

Sins and Redemption // Sebastian & Jeremiah

Elég érdekes látvány volt az atya, amint a földön feküdt, majd leporolta magát. Nem tudom mi történhetett, lehet csak elesett, vagy valami. Nem is az én dolgom. Megvártam, míg felkel, láthatóan ment nélkülem is, tehát nem lett rosszul, vagy ilyesmi.
Kezet fogtunk, közben én is bemutatkoztam.
- Sebastian Nolan - mutatkoztam be én is.
Nekem aztán nem kell bemutatni a terheket, bűnöket, elemésztést. Már így is alaposan megdolgozott engem, hogy cipelem magammal a titkokat, a mocskos tettek terhét, a múltam kellemetlen emlékeit. Mindent, ami csak az életemet nehezíti, keseríti. Azért is jöttem el. Hogy beszéljek róla, hogy feloldozást nyerjek. De vajon hinni fog nekem? Még én is alig hiszek néha magamnak. Minden olyan hihetetlen, de magamon viselem a bizonyítékokat. A véres ruhák, melyeken áldozataim vére van. A sebek, melyeket néha védekezésnél ejtenek rajtam. És... és én ebből alig emlékszem bármire is...
A gyóntató fülke felé pillantottam, majd ajánlatán merengtem kicsit. Azért mégis csak jobban fog esni, ha nem egy sötét fülkében ülnék, ahol nem látom őt, hanem egy kellemesebb helyen, egymással szemben. Szerettem látni a partnereim arcát, miközben hallom a hangjukat. Személyesebb, őszintébb, békésebb, meghittebb. Persze nem lesz ez attól még egy baráti, vagy rokoni beszélgetés, de legalább nem lesz személytelen sem.
- Teát kénrék, köszönöm - válaszoltam neki és ezzel el is dőlt a választásom is. - Jobb szeretem a személyesebb helyzeteket. Emberibb. Köszönöm, hogy még választási lehetőséget is adott. Rendes öntől - köszöntem meg illően, főleg, hogy valóban jól esett a lehetőség.
Az emberségre most nagy szükségem van. Mindenre, ami emberi, mert, ami bennem lakozik, az minden csak nem emberi. Szörnyűséges, démoni.
A dolgozó szoba felé menetelve volt lehetőségem jobban megnézi a templomot és annak többi pontját is, ami útba esett. Tetszett, nagyon kellemes hely volt. Az ilyen helyek biztos távol tartják a Pokolbéli szörnyeket.
- Igazán szép, kellemes hely ez. És nem mondanám meg róla, hogy majd 110 éves. Szépen karban van tartva, bár ez biztos az építész érdeme is. Tudom, ősi hiba, de ritkán járok templomba. Gyakrabban kéne - mondtam, és ebben van is igazság. Főleg úgy, hogy a fene tudja mi lakozik bennem. Lehet, ha sűrűn járnék templomba, mondjuk a misére, akkor előbb utóbb kiköltözne belőlem...
- Ön mióta szolgál itt? - kérdeztem szemeim hol a beltéren tartva, hol kipillantottam az ablakon és ha módomban állt, megálltam néha megfogni egy-egy krisztus szobrot, vagy éppen megsimogatni egy-egy keresztet.
Furcsa, gonosz nevetést hallottam, mely a fejemben szólt, így még inkább rámarkoltam a keresztre, miközben a nevetés intenzívebb és fellengzősebb lett, mintha csak rajtam gúnyolódna. Igyekeztem kizárni a hangokat és elengedtem a keresztet is, mintha mi sem történt volna.
Ismét a papra figyeltem és folytattam utunkat.

Sins and Redemption // Sebastian & Jeremiah

Azt hiszem sokakban felmerületett az a kérdés, mely most bennem is megfogalmazódott. Vajon a Cross atya tényleg saját emberi természetéből adódóan ennyire kedves és jámbor, vagy csak a papi hivatás miatt játsza el ezt a szerepet? Ez mindig nagy kérdés és sok embernél felmerül.
Vajon egy rendőr tényleg annyira kemény, mint ott akkor a letartóztatásnál tűnik? Vagy csak a szituáció követeli meg, ő pedig magára erőlteti a szerepet, de igazából lelke mélyén remeg a félelemtől, hogy lehet a bűnöző felül kerekedik és véget vet az életének?
Természetesen eszem ágában sem volt a tiszteletest kiugrasztani a bokorból, nem az én dolgom volt, hogy milyen ember, szimplán csak élvezője voltam a helyzetnek, hiszen jó érzés volt egy ilyen kedves és türelmes ember társaságában lenni. Az ember lelke megnyugszik mellette, főleg ebben a bájos, meghitt templomi környzetben.
Kérésének eleget téve követtem, eztán pedig már tegeződve beszéltem hozzá, ahogy ő is hozzám.
A folyosón haladva két oldalt is szétnézek, megszemlélem a környezetet és elégedetten bólintok az ajánlatra.
- Rendben, az jól fog esni. Nagyon szép környezet, meghitt és békés. Szeretem az ilyet, magam is természetjáró vagyok, ha az időm engedi. De szeretek parkokban is időzni.
Szégyen ide-szégyen oda, de magam is azt hittem, hogy a templomi események sok másról nem szólnak, csak a miséről és hittérítő előadásokról, de ezek szerint tévedésben éltem én is. Érdemes lesz akkor egyszer eljönnöm, hogy felzárkózzam és megismerjem a valóságot.
Kérdése nyomán kicsit el kellett gondolkodnom. Szerencsésnek mondhattam magam, mert a magam ura voltam a munkában is és nem volt főnök, aki nyomást és terheket pakoljon rám, de mégis egy bizonyos szinten nekem is megvolt a teher, ami húzza a vállam. Gyógyszerész voltam, saját cégem volt, saját termékeim, amik saját fejlesztések voltak, ám voltak félre sikerült, hatástalan receptjeim is, melyekre szégyenfoltként tekintettem, noha több más gyógyszerem sikeresen megállja a helyét a piacon és rendkívül jók a visszajelzések.
És ott van az a szer, aminek a kettős személyiségemet köszönhettem...
- Nos... ha belegondolok, nekem is megvannak a terheim. Olyan mesterséget választottam, mely az emberek javát szolgálná, de meg kell bírkóznom a kudarcokkal és a nehézségekkel, amiket a kutatásaim elém gördítenek. A gyógyszerészet nem olyan könnyű tudomány, főleg, ha az ember a természetből szerzi be a anyagokat. Vannak kudarcok, vannak mellékhatások, a sikerek... az igazi nagy sikerek nem jönnek könnyen.

- Lassan már a tizenharmadik év telik el, hogy a városban élek, de még mindig nem ismerem annyira, mintha a szülőhazám lenne. Los Angelesből származom, de tanulmányaim miatt nem ott éltem le a teljes éltemet. A doktorálásom után nem sokkal jöttem New Yorkba, bár kicsit utazgattam is. Igyekszem alaposan megismerni, már vannak törzshelyeim is, de nem mindig van időm, hiszen a munka olyan sokrétű, hogy elég sok időt elemészt, vagy magával ránt a... depresszió és bezárkózom egy időre- tettem hozzá utóbbit kissé félénken, mert nem szívesen beszéltem róla. Viszont azért vagyok itt, hogy neki megnyíljak és őszinte legyek hozzá. Csak így tud segíteni.
Mikor elértük a lakját egyből feltűnt mennyivel jobb az idő. Felakasztottam öltönykabátomat a fogasra, közben szemeimmel felmértem a terepet. Egy papnak elég, főleg, ha még csak friss beköltöző és kis igényű, kevés holmival, bár nekem kicsi lenne, mivel nagyravágyóbb vagyok, továbbá nekem a lakásom egyben a laborom és a raktáram is volt, szóval tényleg kellett a hely.
Követtem a kiszabott irányba. A konyhával ki tudtam volna békülni, nekem sem volt szükségem sokkal nagyobbra, hiszen egy magam voltam, nem családdal. A teák bőségét szemügyre véve választottam egy egyszerű kínai zöldteát. A hagyományos híve voltam, nem szoktam a mai divatos teákat.
- Egy ilyen helyen élni bizonyára segít ápolni a lelki békét. Azt mondják a környezet nagyban befolyásolja az életminőséget, a lelki állapotokat. Te mit tapasztalsz, atyám? Sok helyen éltél már? Hogy tapasztaltad, a hely, ahol éltél, befolyásolta azt, hogy milyen a lelki állapotod? Az érzelmeidre hatással volt az élettered? - kíváncsiskodtam. Őszintén érdekeltek a tapasztalatai.

Sins and Redemption // Sebastian & Jeremiah

- Általában egyedül, ritkán van társaságom. Bár az is igaz, hogy az ember ebben a városban ritkán lehet egyedül. A parkokban, az utcákon, üzletekben, kávézókban. Sok-sok ember a társunk nap mint nap. Ritkák azok a percek, órák, amikor tényleg egyedül lehetünk. De a szó hagyományos értelmében szólva, egyedül vagyok.
Én azt gondolom, hogy egyszer minden embernek érdemes elmenni az Ampersand Mountainre. 3352 láb, azaz 400m magas hegy, de rendkívül csodás természeti környezet. Mesés kilátás a Mirror Lake tóra, sok féle fa, friss levegő. Van erdei túra lehetőség, a hegy felszínén pedig mini tavak is vannak, amolyan források. Az Adirondack Mountains része, mely Észak-Amerikán fut végig.
De mindenképp érdemes megnézni az Allegheny-folyót és a környezetét, mert pompás természeti jelenség, de szerintem minden embernek egyszer hajóra kell szállnia a Szent Lőrinc-Folyón. Egészen más a folyóról nézve a város.
Viszont minden park, minden utca más történettel rendelkezik és önmagában már ezek is csodálatosak. Keress egy magas épületet. Ez itt nem nehéz feladat. Menj fel lifttel a legmagasabb pontjára az épületnek és nézz ki róla, vagy nézz körbe a tetőről. Csodálatos, főleg este. A fények miatt. A fények gyönyörűek és este még inkább kiemelik a város varázsát.

Egyet értettem az atyával, sőt, az én munkámban fokozottan igaz, hogy a kudarcokat sokkal rosszabbul éljük meg. Az atya is annak szentelte életét, hogy segítsen másokon, de az ő kudarcai nem járnak akkora veszteséggel, mint az enyémek. Ha én elrontok valamit, az egy ember életébe kerülhet.
Kicsi rá az esély, hiszen, ha forgalomba akarok hozni egyet, azt hosszú fejlesztés előz meg, tesztek, engedélyezések, de még így is meg van a hibalehetőség.
De ott vannak még így is az allergiák és a túlérzékenységek is.
Viszont én ritka növényekkel, ritka összetevőkkel dolgozom, drága, külföldi árukkal. Az én dolgom sokkal nehezebb, mint, mondjuk a Pfizernek.
Lehet gyorsan történt, de én megfigyeltem szemeiben a bút, mely arra utalt neki is vannak személyes kudarcai. Nem tudtam pontosan szakmai, vagy magánéleti kudarcok lehetnek, de megéreztem pillantásában, hogy az ő lelke is sebzett.
- Van egy komornyikom. A szüleim kinn élnek Los Angelesben. Nem nagyon tartjuk egymással a kapcsolatot, de azt gondolom ott vagyunk egymásnak. De Jarvis, az inasom az, aki mindig mindenben mellettem áll, a nehéz időkben is. Ő megért és támogat, amikor rossz perceket élek.

Már a tea is készült, mikor Jeremiah a múltjáról kezdett beszélni nekem, én pedig megtiszteltem figyelmemmel és azzal, hogy mindent igyekeztem megjegyezni, amit mond. Érdekelt a múltja, nem csak a jelene. Szerettem volna én is megismerni, ahogy ő is igyekezett engem megismerni.
Közvetlen volt és közlékeny, láthatóan szeretett beszélgetni, nem volt szégyellős sem. Elég személyes volt a téma, az ilyesmiről csak úgy nem szoktak idegeneknek beszélni, ő mégis megtette és éreztem őszinteségét, biztosra vettem, hogy nem hazudik.
Kezdett beigazolódni a sejtésem, hogy tényleg sérült lélek és tudtam, több mindent nyomhatja a lelkét, mint, amit megoszt, mint, amikre utal, de nem kérdeztem rá ezekre, hiszen, ha sokat beszélgetünk, sok mindent magától el is mondd. Hiszen ezt is magától mondta el nekem.
De ha már ő így megnyílt nekem, a legkevesebb, hogy én is mesélek neki kicsit.
- Én Los Angelesben születtem, ott is nevelkedtem. A Calvin Ave-en volt a házunk, a szüleim még most is ott laknak. Az egy kis kertvárosi rész volt, a környéken minden ház előtt fák, bokrok, az utak szinte hibátlanok, a kertek szépen gondozottak, a házak többsége pedig több emelet magasak voltak. Gazdag környék volt, még most is az. Sok ház előtt már akkor is a legdrágább autók álltak és ment a fényűzés. Mi kilógtunk a sorból. Szép házunk volt, a nagyszüleim gazdagok voltak, bár a szüleim nem vitték túl sokra. Anyám titkárnő volt, apám pedig egy alkoholista. Nem voltunk túl tehetősek, de nem volt sok anyagi gondunk, bár szerintem apámat világ életében zavarta, hogy a környéken mindenki más többre vitte nála és gyakran állt otthon a balhé, ha részeg volt.
A házunktól nem messze volt az Olympic Bulevard. Az út felett elhaladt egy másik út, így az Olympic olyan volt, mintha egy híd alatt menne át az ember. Legalább tíz méter hosszú volt, de lehet hosszabb. Szerettünk ott összejönni a barátokkal és jó érzés volt nem otthon lenni. Nagyon menő volt akkoriban. A környéken sok pálmafa féle nőtt, egészen Miami érzése volt ott az embernek, mintha a trópusokon lennénk. De jó sok tölgy is volt, nagyon szép látképe volt a városnak.
Nem szerettem otthon lenni, mérgező volt a légkör, akkor is szívesebben voltam házon kívül és örültem, amikor felvettek az egyetemre és kollégiumba vonultam. Ritkán jártam haza látogatóba.

Mikor átmentünk a dolgozó szobába mindent szemügyre vettem. Leginkább a könyvek és a papiruszok érdekeltek, de minden mást is igyekeztem megnézni, majd leültem oda, ahová mutatott. Ez a kis barátias légkörrel bíró beszélgetés kifejezetten jót tett, mert nem éreztem magam annyira feszültnek, ám mégis ott volt bennem a gondolat, hogy csak a legféltettebb titkaim jöttem elmesélni.
De vajon hogy kezdjek bele? Mit fog gondolni? Reméltem, nem fogja azt érezni, hogy a vallásából akarok gúnyt űzni, hiszen nekem minden szavam igaz lesz.
- Tudom, furcsán fog hangzani, amit mondok és nagyon... durva is lesz, de minden szava igaz lesz és nem én találtam ki őket. Ez a valóság, atyám. Az életem az utóbbi időben különös változásokon ment át. Vannak dolgok, amikre nem emlékszem tisztán.
Hangokat hallok, mintha valaki beszélne hozzám. Férfi hang, tisztán hallom őt. Erőszakos és gonosz. Az estéimre sokszor nem emlékszem... de van, hogy napközben is kihagynak az emlékeim. Nem teljesen, mert van, hogy homályos képek derengenek. Valami... valaki eluralkodik rajtam. Akkor ő irányít. Sokszor érzem, amint az elmémre és a lelkemre telepszik.
Volt, hogy véres ruhákkal ébredtem. Véresek voltak a ruháim. A kezeim. Nem tudtam mit tettem, nem az én vérem volt és nem is kevés. Van, hogy idegen helyeken ébredek, nem tudom, hogy kerültem oda és mit tettem, csak ott ébredek, ott térek magamhoz. Volt rá példa, hogy megsebesültem, de nem tudtam mitől, mikor és hogyan.
Váratlanul tör rám és váratlanul ér véget... mintha... nem tudom... nem tudom mi történik velem... - ráztam meg fejem. Voltak elképzeléseim, sejtéseim, de nem voltam teljesen tisztában a helyzetemmel.
- Attól tartok bántottam embereket. Súlyosan. Lehet meg is haltak. De nem én tettem, Jeremiah... nem én. Ez nem az én bűnöm, hisz nem is emlékszem rájuk. Valaki megtette, valaki más, csak az én testemet használja fel hozzá.
Segíts valahogy. Valamit tennem kell, valakinek tennie kell valamit ellene. Ez nem mehet így tovább... - esdekeltem és eluralkodtak rajtam az érzelmek. Elkeseredett voltam, féltem és dühös is voltam. Kell léteznie valami megoldásnak.
- Mit tehet az ember, ha nem ő követi el a bűnöket, de mégis az ő testét használják fel hozzá? Mit gondol ilyenkor a mindenható?

Sins and Redemption // Sebastian & Jeremiah

Kérdésén elgondolkodtam, hiszen nekem is mérlegelnem kellett mi lehet az igazság. Mindkettőben volt igazság. Kevés olyan jó ismerősöm volt, akiknek lenne idejük, vagy lehetőségük, kedvük a természetben barangolni, de sokszor én magam döntök úgy, hogy nem akarok társaságot.
- Mindkettőben van igazság. Is-is.
Szerelemben már volt részem, de gyermekvállaláson még sosem gondolkodtam el. Azt hiszem az nem nekem való. Nem állok rá készen, de egyébként is olyan állapotban vagyok, ami lehetetlenné teszi. De erről még fogunk beszélni.
A múltamra irányuló kérdése nyomán lesütöttem szemeim. Hogy hatással volt-e? Mindent a múltamnak köszönhetek. Ha nem olyan életem lett volna, amilyen, lehet nem is kerülök ebbe az átkozott helyzetbe. Nem kezdek el kísérletezni és talán nem költözik belém az ördög sem.
Bólintottam.
- Igen. Úgy érzem a múltam fájdalmas percei tették tönkre a mostani életemet is...
Én gyógyszerésznek tanultam a Belmont Egyetemen. Ez Tennessee-ben van, Nashvilleben. Oda jártam kollégiumba is. Szép évek voltak, talán a legszebbek az életemben. Ott ért a legkevesebb atrocitás.

Mikor a dolgozó szobában elmeséltem a problémáimat, bevezettem őt a bűnbe, ami miatt itt vagyok, abba, ami belülről emészt fel kicsit más reakcióra számítottam. Olyan hirtelen ragadta meg kezem és szorított meg, hogy megugrottam a székben és elsápadtam. Frász jött rám.
Láttam rajta is a frusztráltságot, láttam ideges, zaklatott, talán egy picit még félt is, de nem voltam benne biztos. Mintha érezné azt a lelki zavart, amit én érzek.
Zaklatottan dörzsöltem meg szemeim szabad kezemmel és próbáltam emlékezni az első, kegyetlen alkalomra.
- Három éve. Azon a napon... egy ritka Indiai növénnyel dolgoztam. Hosszú ideje kísérleteztem már, mire a szérum úgy éreztem tökéletes lett. Az volt a tervem, hogy a növényből készült oldat majd segít nekem a lelkem békéjét helyre állítani.
Minden jól alakult, ám egyszer... egyszer minden rosszra fordult. Olyan érzésem volt, mintha meghalnék. Mintha valami ketté akarná tépni a testem, a fejem, a csontjaim, égett a szívem és az egész lelkem. Mintha valami belém költözött volna és ő kínozna. Szinte éreztem, amint fészkelődik... - meséltem el neki az aznap esti élményemet, de az emlékektől csak még zaklatottabb lettem.
- Akkor elájultam és nem tudtam magamról, mikor pedig újra magamhoz tértem már máshol voltam. Otthon, pedig a laboromban ájultam el. A ruhám véres volt, más valaki vére volt rajta. Belenéztem a tükörbe, magamat láttam, eltorzulva. Olyan volt, mintha én lettem volna, de mégsem. Beszélt hozzám.
Az ő hangját szoktam hallani. Gonoszul beszél, gyötrően és megalázóan. Semmibe vesz engem. Csak arra kellek neki, hogy élni tudjon az emberek között és a testemet használni tudja, de lenéz és mindig megalázó velem.
Az adott némi vígaszt, hogy az atya megígérte segít majd rajtam, minden áron, de vajon neki van ehhez elég tudása és ereje?
- Már kipróbáltam mindent. Gyógyszereket, terápiákat, kúrákat, de semmi sem segít. Ez a templom volt az utolsó, ahová jöhettem, remélve, hogy megváltást nyerek...

Sins and Redemption // Sebastian & Jeremiah

- Igen, így van. Dolgoztam, igyekeztem lábra állni, hogy legyen némi pénzem később önálló életet kezdeni - feleltem, mielőtt még beléptünk volna a dolgozóba és bele nem kezdtem a mesébe, hogy elmeséljem neki mi történt.
Mikor kérdezett, igyekeztem ellazulni a székben és elgondolkodni, hogy pontos és jól megfogalmazott választ tudjak neki adni.
- A fiatal korom. A családi hátterem, a szüleim, az anyagi életem és a kirekesztettség. És... a nemi identitásom. Nehéz volt otthon, nehéz volt az iskolában. Sokan kirekesztettek és gúnyoltak, egészen az egyetemig. Ott már egy más világ volt, minden jobb volt, de nem tudtam elfelejteni azt a sok rossz érzést, rossz élményt, amiben részem volt.
Azt hittem a főzet majd feledteti velem, de nem sikerült... minden csak rosszabb lett - feleltem mély elkeseredéssel.
Figyeltem, amint keze elereszti az én kezem, s bár láttam rajta, hogy eltökélt volt, kicsit alább hagyott az önbizalmam. Sokat számított, hogy éreztem elszánt szorítását, mely most már nem volt meg.
- Nem sokra emlékszem. Minden... homályos. Mintha nem is én lettem volna. Nincsenek igazán emlékeim - feleltem kérdésére és megszorítottam a homlokom. - Csak foltok. Nem tudom mi történt. Nem... mintha egy álomból keltem volna, amire nem tudok tisztán visszaemlékezni, visszagondolni - megcsóváltam fejem.

Az atya szavai elég érdekesek voltak, de biztos volt alapja. Tényleg annyi helyen jártam, annyi mindent próbáltam és semmi sem működött. Lehet tényleg rossz helyen kutattam, lehet tényleg egy gonosz erő kapott el. A gonosz, ami köt és kényszerít.
A növény...
Emlékszem, hogy az indiai növényeket tanulmányoztam és kiutaztam Bengáliába. Azon a vidéken még a mai napig sok emberáldozatot mutatnak be Kális Istennőnek. A hívek embereket fejeznek le és a vérüket az istennő szobrára fröcskölik, vagy a templomuknál férjüket elvesztett nőket égetnek el, de India szerte élnek még thugok, akik selyemköntösük kötőjével fojtanak meg ártatlan embereket.
Tény, nem olyan sok, mint régen, de még ma is hallani Bengália, de egész India szerte ilyen horror történeteket. Sajnos a vallási fanatikusok, a szektások és az elborult hívek meg vannak zakkanva.
- Bengáliából, Kolkatából hoztam haza. Heteket töltöttem Indiában, növényeket gyűjtöttem és szakmai iratokat olvastam. Miután hazatértem, akkor kezdtem el nekiállni az orvosságnak.
Persze, lehetséges, hogyne. Repülőgéppel, de még úgy is 19 óra az út. Ha önnek ez nem akadály és hiszi, hogy ez segíthet, akkor állom a költségeket és elutazom önnel a növény hazájába.

- Nagyon változó. Van, hogy napokon át semmi, vagy csak én nem tudok róla. Van, hogy minden másnap, harmadnap. De... azt már megfigyeltem, hogy akkor a leggyakoribb, ha dühös vagyok, vagy, ha veszekszem. Akkor nagyon hamar átveszi felettem az uralmat. És akkor is, ha nagyon mélyponton vagyok. Ha dühös és depressziós vagyok, akkor előjön belőlem - feleltem, miközben figyeltem, amint kutakodik az ősrégi iratok között.
- Ami azt illeti... kerestek már meg rendőrök, de csak gyanúban voltam. Rám bizonyítani nem tudtak semmit, de feltételeztek. Emlékezni nagyjából emlékszem, de csak homályosan. Egy-egy utca kép, egy-egy elmosódott emberi arc, fények és hangok, de csak szakadozva. Olyan, mint valami hibás archív felvétel, amin már alig kivehető a videó.

Sins and Redemption // Sebastian & Jeremiah

- A mi környékünkön igen. Kis kertvárosi részen éltünk, a legtöbb ottani család gyermeke a közeli gimnáziumba járt, a környéken pedig ismert mindenki mindenkit. Nem igazán voltak titkok.
Nehezen fogadtam el önmagam és s családi hátterem, nehezen bírkóztam meg az élet nehézségeivel...
Voltam már pszichiáternél, de nem feküdtem be, hanem eljártam hozzá. A rendelőjébe. Kaptam gyógyszereket is és kezeltek elektrosokkal is, de nem ért semmit. Nem hozta meg az áttörést, maximum csak annyi, hogy a kedélyállapotom leheletnyit javult, de ő itt él továbbra is bennem.
Sóhajtottam és ittam a teámból.
- Kolkota nagyon szép hely, de mélyen vallásos is. Nagyon sokan Káli anya követői ott és mai napig szoktak néha emberáldozatokat bemutatni a Fekete Földanyának. Veszélyes környék, de nagyon szép. Az Indiai rendőrség persze rajta van az ilyesmin, igyekeznek visszaszorítani a káli-gyilkosságokat, de nehéz dolguk van egy olyan kontinensen, ahol a hindu hitvilág mélyen meghatározó.

- Persze - bólintottam, hisz három nap nem a világ. - Persze, megoldom, nem vagyok megkötve, enyém a cég, az életemet pedig nem nagyon köti semmi.
Rendben, összeírok mindent. Ez nem akadály.
Tetszett és megnyugtatott az elszántsága, eltökéltsége. Megbíztam benne és hittem abban, hogy ő tud rajtam segíteni. Magabiztos volt, mint, aki tényleg tudja mi a megoldás, mi a gyógyszer, ami majd segít rajtam. Teljesen elhittem neki, hogy csak napok kérdése és új életem lesz.
Átvettem tőle a telefonszámot, megnéztem és eltettem, majd felálltam.
- Rendben, igyekszem minden tőlem telhetőt elkövetni. Akkor három nap múlva. Bármi van, jelentkezem.


Nem hittem volna, hogy bármi rossz történhet velem a templomban tett látogatásom óta, erősnek éreztem magam és elszántnak, igyekeztem előkészülni az Indiai útra, szépen elrendezni mindent, hogy rendben legyen a cég és az otthonom is a távollétemben
Erre mi történt?
Én sem voltam vele tisztában, minden homályos volt, de mikor kinyitottam a szemeim egy sötét sikátorban találtam magam, valamikor az esti órákban. A földön egy holt férfi feküdt betört fejjel, nyílt törésekkel, véres foltokkal. A test alatt hatalmas vértócsa terült el, melyet a szitáló eső által folyó víz lassú ütemben mosott a vízelvezető rácsok felé.
Elsikoltottam magam rémületemben, főleg, mikor feltűnt, hogy kezeim és az ingem is véresek voltak. Rettegve néztem a hullára és a falnak lapultam, aztán futásnak eredtem. Nem számított hová, csak el, messzire.
Mit tettem? Miért tettem? Mikor történt? Hol vagyok és mennyi az idő? Én öltem meg? Biztos, hogy én tettem, de miért?
A paplak felé vettem az irányt, mikor felismertem a környéket. Az atya ajtaját kezdtem verni. Nem kopogtam, tenyeremmel csapkodtam.
- Jeremiah! Jeremiah, segíts! Szörnyűség történt! - ütöttem az ajtóra kétségbeesetten.

Sins and Redemption // Sebastian & Jeremiah

Szerencsémre nem kellett sokat várnom, a lelkész gyorsan reagált a jelzéseimre és hamar megnyílt előttem az ajtó és olyan hirtelen húzott be, hogy észbe kapni sem volt időm, már csak azon kaptam magam, hogy aggódva vizsgál engem. Szerencsére, vagy nem szerencsére, de én sértetlen voltam, amit az általam megölt férfiről nem lehetett elmondani.
- Nem, azt hiszem nem - követtem őt a konyhába, ahol kaptam tőle kávét is, amit egy húzásra, forrón meg is ittam, hátha kicsit kitisztítja zavaros fejem és segít magamhoz térni a kábulatból, amit a személyiségváltás okozott.
Hiába voltak a szavai ismét megnyugtatóak, nem az én biztonságom miatt aggódtam, nem én voltam veszélyben, hanem az emberek, akik körülöttem voltak és tudtam, Jeremiah sincs biztonságban, amíg a közelemben van. De mit tehetnék? Szükségem volt rá és tudtam, ha kérném sem tenne le róla, hogy segítsen rajtam.
Próbáltam visszaemlékezni mindenre, de leginkább csak a vég kifejlettre emlékeztem, ám bíztam benne, ha elkezdem mesélni, talán felszínre jönnek a tudatalatti emlékek is.
- Egy sikátorban voltam, a földön egy holttest - hadartam. - Rengeteg vér, a férfi teste roncsolt volt. Agyonverték, nem kicsit. Véres voltam, arra tértem észhez, hogy őt nézem. A hullát.
Kis szünetet tartottam, próbáltam mindent felidézni.
- A kezeimben... mintha még ott lett volna a mozdulat. Fáradtak voltak, elnyűtek, mintha kemény munkát végeztem volna. Azt hiszem én vertem őt agyon - merengtem el - nem láttam semmit, ami fegyver lett volna... lehet, a kezeimmel tettem? És a lábammal? Nem tudom... - csóváltam meg a fejem lemondóan. - Fáj a fejem és szédülök. Mintha egy több órás, kimerítő edzésen lennék túl. Az érzéseim... nem tudom. Nem éreztem semmit. Úgy éreztem magam a test mellett, mintha semmilyen érzés nem lenne bennem csak egy próbababa lenne, ami teljesen üres.
Arra emlékszem, hogy otthon voltam és egy könyvet olvastam, majd furcsa érzés lett úrrá rajtam, rosszul lettem és elájultam. Nem emlékszem miként kerültem ki az utcára... Csak.... homály pillanatok vannak meg egy-egy útszakaszról.
Lehunytam szemeim és próbáltam elmélyülni.
- Egy kocsma... látok egy kocsmát, de nem belülről. Az utcáról. Valakik beszélgetnek a közelemben, talán két férfi. Látom a kocsmából kijönni a férfit, aki meghalt, de... nem emlékszem miképp. Hatalmas terhet érzek...
Kinyitottam szemeim és az ablak felé néztem. Elég rossz idő volt, tombolt a vihar. Pislogtam, a villámlásban pedig saját magamat láttam kinn az ablakkal szemben. Félmeztelenül, vérfoltos arccal, merev, vérengzős arccal nézett be rám. Tekintete hideget és könyörtelenséget sugárzott, szája úgy görbült, mint éhes vadnak, aki támadni készül.
Sikoltva, kétségbe esetten ugrottam fel és félelmemben hátráltam.
- OTT VAN! ENGEM AKAR! - mutattam az ablak felé, majd a feldőlt székemben megbotolva puffanva elterültem a földön.
A szoba visszhangozz a kintről betörő fagyos nevetéstől, kezeimet a fülemre tapasztottam, de talán tudatában sem voltam, hogy Jeremiah ebből semmit sem lát, nem hall, csak én. Ő nem láthatta, nem hallhatta őt. Csak én.