Felnevetek a zavarán, amit egy egyszerű kérdés vált ki belőle, és megsurolom a vállamat, amelyet az ujjával bökött meg, a szájammal olyasmi mutrát formálva, mintha fájdalmat okozott volna. De azért a széles vigyor még mindig rajtam marad, és örülök, hogy legalább egy rövid ideig sikerül elterelnem a figyelmét arról, ami az imént történt. Ugyanakkor ez mitsem változtat azon a tényen, hogy mennyire szeretnék rajta segíteni, egy számomra is megmagyarázhatatlan oknál fogva a szívem viselem a sorsát. Hiába nem vagyok túl jó emberismerő és nem is érdekelnek különösebben az emberi sorsok - legalábbis nem az idegeneké -, de mégis a szívemen viselem mindazt, amin jelenleg keresztül megy. Nagyon nehéz lehet egy olyan testvér mellett, akit ennyire nem érdekelnek a tettei következményei. Ki tudja, hogy az a lány mennyi embernek tartozhat még, és mit hoz majd a Mira nyakára. Érzem, hogy muszáj tennem valamit.
- De...? Milyen, de Mira? Hisz már nyakig benne vagyok, ha nem tűnt volna fel. Hogyan akarod ezt egyedül megoldani? Az ilyen emberek nagyon sok mindenre képesek. Ne várd el tőlem azt, hogy a háttérbe vonulva várjam, hogy le rendezd egymagad az ilyen veszélyes alakokat... - még a feltételezés is sértő, hogy azt gondolja rólam minden után, hogy képes lennék ilyesmire. Nem az én szerepem a hősködés, viszont férfiként az ilyesmit nem tudom jó szemekkel nézni. Utálom, amikor a  férfi társaim az erejüket fittogtatva félemlítenek meg védtelen nőket. Bár a húgát nem ismerem, és szeretném azt mondani, hogy megérdemelné, hogy rá járjon a rúd úgy igazán, viszont tudom, hogy az mennyire megviselné Mirat.  Talán innen is jött az az eszement ötletem, hogy maradjak itt éjszakára, és bár tudom, hogy azzal sok mindent nem oldunk meg, mert csak addig lesz biztonságban, amig itt vagyok, viszont legalább remélhetőleg sikerül megnyugodnia. Aztán ki találjuk a többit holnap, miután aludtunk rá az egészre egyet.
- Nem tudom. De amig eljutunk addig a pontig, én mindenestre itt leszek, hogy megvédjelek. Mindaddig persze, amig ezt te is akarod. - mosolygok rá ismét megnyugtatóan, bár még én is alig értem, hogy pontosan mire is szeretnék kilyukadni a szavaimmal. Azt akarom, hogy tudja, hogy számíthat rám, mint egy barát természetesen. Bár azt nem tagadom, hogy amióta be lépett az életemből fenekestől felforgatta azt... ahogyan a gondolataimat is. Éppen ezért is érzem úgy, hogy jobb, ha én szedem rendbe a helyet, amit az a gyökér feltúrt, bár a széttört tányérok, meg a Mira hírtelen összeomlása nem kicsit lep meg. Érzem, hogy valami más is van a háttérben és nem csak ez a támadás az oka annak, hogy hozzám bújva pityereg. Talán a húga miatt még élt át ilyesmit?
- Ha azt mondtam, hogy vége, akkor úgy is lesz. Bízz bennem. És tudd meg a fickó nevét.... - ha valamit megtanultam az életem során akkor az az, hogy hogyan kell megértetnem magamat az olyan férgekkel, akik nőket terrorizálnak. - ...akkor majd gondoskodok arról, hogy többet ne jusson eszébe ide vissza jönni. De most már meg kell nyugodnod. - még egy puszit is adok a feje búbjára megnyugtatásként, majd a hírtelen fel tett kérdésre meglepetten tolom el óvatosan magamtól, hogy a szemeibe tudjak nézni.
- Jártam edzésekre... meg az élet is segített megedződni. - válaszolok neki végül egy laza váll rántással, majd elő veszem azt a féloldalas mosolyomat, ami a lányom szerint olyan szexi. Sosem fogom tudni megérteni ezeket a kamaszos kifejezéseket. - Szerintem elég, ha megtanulod, hogy hogyan védd meg magad. Nem kell verekedned. Jól sem állna ehhez a csinos pofidhoz az, hogy agresszív legyél. - kacsintok rá, majd gyengéden megcsípem az arcát is. Nem titok egyébként, hogy valóban gyönyörűnek találom, ugyanakkor jobban örülnék annak, ha vissza jönne az a humoros éne. Nem szeretem, ha egy nő szomorú. Iszonyúan rosszul érint mindig.
- Na jó... elég a siránkozásból! - szólok rá végül, majd felpattanok és felé nyújtva a kezem húzom fel Őt is. - Kihűl a vacsora. Nem szeretem a hideg ételeket. Gondolom nem akarod, hogy éhesen feküdjek le. - ugrik fel ismét a magasba a szemöldököm, de azért a mosolyom elárulhatja, hogy egyáltalán nem az étel a fontos most. Hanem inkább az, hogy Ő jól legyen. - Oké... kérek egy seprűt. Ezt majd én fel szedem. Közben pedig Te mesélj valamit magadról. Például azt nem árultad el, hogy miért vagy itt New Yorkban? - még mindig a figyelemelterelés a célom, és ha adott egy seprűt, akkor közben össze is takarítom a széttört szilánkokat, hogy tényleg magunk mögött hagyhassuk azt, ami történt. Bár jól tudom, hogy ez számára nem olyan könnyű. Hiszen annyira törékeny.      

Nincs bennem semmiféle harag az miatt, mert a vacsoránk első fele nem úgy sült el, ahogyan azt fejben elképzeltem volna, sőt, nagyon örvendek annak, hogy éppen ma döntött úgy az a gyáva kutya, hogy támadásba lendül, mert így legalább volt, aki megvédje Mirat. Nem szokásom a szuperhősök szerepébe bújni, viszont ha a szemem láttára történik ilyesmi, akkor nem tudnék zsebre dugott kezekkel, nem csinálni semmit. Ezt megtenném bárkiért egyébként is, bár nem tagadom, hogy akárkiért azért nem maradnék itt, ki hagyva a lehetőséget arra, hogy péppé verjem a pasast és el vegyem a kedvét attól, hogy még valaha is eszébe jusson akár a környéken is felbukkanni.
- Szóval nem szeretted volna, hogy a húgod zavarjon minket? - nem titok, hogy a kérdésemmel zavarba akarom hozni egy kicsit. Nem csak azért, mert jól áll neki, amikor egy kicsit bele pirosodik, hanem azért is, hogy eltereljem a gondolatait a történtekről, holott jól tudom, hogy az nem olyan egyszerű. Látszik rajta még mindig, hogy mennyire meg van rémülve, ami nem is csoda, hisz nőként egyáltalán nem voltak egyformák az esélyei azzal a féreggel. Bár én magam is iszonyatosan dühös vagyok, de ezt azért igyekszem nem nagyon kimutatni, mert semmi szükség arra, hogy tovább fokozzuk a feszültésget. Csak meg nem történtté szeretném tenni, ami tudom, hogy nem lesz egyszerű. - Esetleg megkérdezhetnéd a húgodtól a fickó nevét... a többit azután meg majd én intézem. - ezúttal pedig nem a fizetés részére értem. Tudom ám, hogy hogyan kell az ilyen emberek nyelvén beszélni úgy, hogy meg is értsenek. - De Te semmiképp sem oldod meg. Főleg nem egyedül. - vonom fel az egyik szemöldököm, hisz nem is értem, hogy hogy jutna eszébe ilyesmi egyáltalán. Persze tudom, hogy nincs jogom bele szólni az életükbe, de a történtek után azért mégis egy kicsit úgy érzem, hogy most már nekem is van az egészhez közöm.  Nem tudom, hogy a húga milyen társaságba keveredett és milyen bajokba, viszont megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni majd, hogy legalább Mirat ki húzzam belőle. Meg nyílván a testvérét is, holott azzal tisztában vagyok, hogy nem lehet segíteni olyan emberen, aki nem akarja, hogy segíts neki. Így erőltetni semmiképp sem fogom. De Mira megérdemelné, hogy normális és kiegyensúlyozott élete legyen. Ez pedig nem fog menni addig, amíg mindenféle fenegyerekek járkálnak ide pénzt követelve.
- Ha egyszer azt mondom, hogy megoldjuk, akkor az úgy is lesz. - nyomatékosítom ismét a szavaimat amolyan megnyugtatásként, hisz még elképzelésem sincs, hogy mit érezhet jelenleg. A félelmen kívül persze. Ha az én lányom keveredne ilyen helyzetekbe, akkor én képes lennék mindenkit megölni körülötte. Talán Mira is valami ilyesmit érezhet a húgát illetően, csak épp nem néz ki olyannak, aki az erőszak híve lenne. Nem is lehetne, hisz annak ellenére, hogy nagyszerű humorérzékkel van megáldva, mégis csak egy törékeny nő. - Ha szeretnéd és félsz, akkor itt maradok éjszakára. Természetesen a kanapén. - ajánlom fel egy magyarázattal együtt, hisz nem szeretném, ha félre értené a szándékaimat, vagy azt gondolná rólam, hogy ki akarom használni ezt a helyzetet, amiben van. A kérdése miatt azonban egy pimasz, féloldalas mosoly ül ki az ajkamra, bár én magam sem tudom, hogy miért akarnék újra találkozni vele.
- Addig szeretnék veled találkozni, amig el jutunk arra a szintre, hogy ne kelljen megmentenem senkitől. - kacsintok rá, igyekezve oldani még mindig a feszültséget, bár az ölelése olyan hírtelen érint, hogy nem is igazán tudok mit kezdeni az egésszel. Csak rá fogom arra, hogy kétségbe van esve. Arra, hogy megköszöni, csak egy biccentéssel reagálok, bár nem is igazán tudom, hogy mire érti. Az ölelésre, vagy inkább arra, hogy ismételten én lehettem a hőse. Nem az a célom, hogy ezzel vegyem le a lábáról, de aligha van ilyenkor más lehetőségem. Úgy tűnik mostanában nagyon rá jár a rúd.
- Nos mégsem jöhettem üres kézzel. - magyarázom ki magam a helyzetből, a tudtára adva, hogy nem avgyok én valami romantikus szívtipró azért, de na... - Meg hát arra is gondoltam, hogy jól nézne ki az asztalon, miközben vacsorázunk. - vigyorodom el ismét magam, majd rögtön nem is megyek utána, mert az ígéretemhez hűen előbb szeretném valamennyire rendbe rakni a helyet, hogy végre magunk mögött hagyhassuk a történteket. Tudom, hogy nem olyan könnyű csak úgy túllendülnie rajta, de szeretném, ha legalább a szétdobált tárgyak is nem emlékeztetnék arra, hogy mekkora baj is történhetett volna, ha nem érek ide időben. Még bele gondolni is nagyon rossz.
- Mira?  -  szólalok meg, amint meghallom a csörömpölést a konyha irányából, és ezzel egyszerre le is rakom a kezemben lévő tárgyat, hogy ki sietthessek. Azt gondoltam, hogy ismét vissza jött az a férfi. Ehhez képest pedig csak néhány darbjaira tört tányért látok, meg Mirat, aki idegesen igyekszik mindazt össze kapkodni hamar. Bár mintha valami ezúttal más lenne vele. Óvatosn lépek oda hozzá és gugolok le mellé, majd, kezemet a remegő kézfejére rakom, amely egy újabb szilánk felé készül, így megakadályozva abban, hogy azt fel vehesse.
- Jól van. Semmi baj. - szólalok meg halkan, majd látva a legördülő könnyeit és kétségbeesett arcát, ölelem Őt magamhoz ismét, ezúttal csak azért, hogy megnyugtathassam. Rossz látni mikor egy nő ennyire maga alatt van. Olyan, mintha nem is igazán csak a ma történtek hatása alatt lenne, hanem most engedne ki magából valamit, amit eddig vissza tartott. - Hé.. semmi gond. Már vége van. - igyekszem ismét valami nyugtatószerűséget mondani, bár ez annyira nem az én kenyerem. Mindig bajban vagyok, ha valakit vígasztalnom kell. Ugyanakkor csak még szorosabban ölelem Őt magamhoz, persze csak ha nem tiltakozik. Talán ha ki sírja magát, sikerülni fog megkönnyebbülnie.      

Ha bárki is azt feltételezné rólam, hogy szeretem játszani a hős megmentőt, akkor az piszok nagyot téved, hisz egyáltalán nem kenyerem a szuperhős szerepe, azonban azt beismerem, hogy képtelen lennék elmenni egy olyan helyzet mellett, ahol az erősebbik nem épp a gyengébbiket tiporja...akárcsak szavakkal is. Ez pedig nem a hősködésről szól, meg arról, hogy legyőzhetetlennek gondolom magam, sokkal inkább az önérzetemről, meg arról, hogy férfiként kötelességem kiállni azok mellett, akik védtelenek. A támadónak az az egy szerencséje van, hogy sikerül elmenekülnie, mert képes lettem volna itt helyben megölni. Bár sajnálom, hogy kiszaladt a karmaim közül, de képtelen lennék Mirat most ebben az állapotában itt hagyni, látszik rajta, hogy mennyire megrémült, ami nem is csoda. Ha nem ma történt volna ez az incidens, és nem épp akkor amikor érkeznem kellett, akkor... belegondolni sem tudok, hogy mi minden történhetett volna. Azt kell, hogy mondanom, ismételten nagy szerencséje volt. Annak ellenére, hogy azt mondja jól van, azért én óvatosan az álla alá nyúlok, hogy az arcát végig vizsgáljam, de szerencsére a félelmen kívül mást nem látok.
- A húgodat? - döbbenten nézek rá, hisz mondta, hogy a lány nem él teljesen normális életet, de azt gondoltam, hogy egy kicsit túlzott és a nővéri aggódalma miatt hajlamosabb a falra festeni az örödögöt, viszont most már teljes mértékben elhiszem, hogy komolyan mondta, amit. Ez pedig így egyáltalán nem jó, mert bármikor és bárki rájuk támadhat. - Gondolod, hogy most bántani fogja a húgodat? Tudod, hogy hová ment? - nem tudom, hogy egy fiatal lány, hogyan képes ilyen emberek közé férkőzni, de képtelen lennék arra, hogy ne próbáljak meg segíteni nekok. Nem élhet Mira folyton rettegésben amiatt, mert a húga adóságokat halmoz fel. - Mégis mekkora összegről van szó, hogy így betör a házatokba...? Én kifizetem. - mert gonolom nem lehet olyan sok érték, hogy ne lehetne megoldani.  Semmiképp sem tudnám elengedni csak úgy ezt az ügyet, mert most még egy darabig itt leszek, de ezek után, hogyan hagyhatnám Őt egyedül?
- Sh... nincs miért bocsánatot kérned. Te nem csináltál semmit. Jó, hogy jöttem, mert másképp ennél komolyabb probléma is lehetett volna. - a tenyerem ökölbe szorul, amint eszembe jut az a jelenet, amire érkeztem, bár igyekszem felé nyugalmat mutatni, mert nem szeretném, hogy idegesnek lásson. Pedig nagyon az vagyok, kedvem lenne össze törni valamit, amiért az a rohadék meglógott. A karjánál tartom meg, hogy fel tudjon állni velem egyszerre és csak akkor engedem el, amikor meggyőződök arról, hogy nem fog elesni.- Bármibe is keveredett, majd megoldjuk. Bízz bennem. - megengedek egy halvány mosolyt felé biztatásként, holott még én magam sem vagyok abban biztos, hogy ilyen egyszerű lehet. Ki tudja, hogy még mennyi mindenkinek tartozhat az a lány? Ilyenkor gondolom a rendőri segítség szóba sem jöhet, hisz minden bizonnyal, valami mocskos dologban van benne a fiatalabbik, aki annak ellére, hogy megérdemelné, hogy bűnhődjön a tetteiért, Miranak nagyon fontos az életében.
- Majd egy második vacsorával azt is meghálálhatod. - kacsintok rá, hogy kicsit oldjam a feszültséget, de természetesen nem várok el semmiféle köszönetet. Ugyanakkor azt kár lenne tagadnom, hogy a Mira társaságára vágyom, bár azt egyenlőre nem tudom, hogy miért. - Kutya bajom! Az a patkány csak nőket mer megütni. Ne aggódj. - legyintek egyet, abban bízva, hogy elengedi ezt az aggódó szerepet, hisz kaptam már ennél nagyobb ütést is az életem során, és azt is túléltem.
- Tényleg nagy mázli. Másképp most pizzát kéne rendeljünk. - vigyorgok rá szélesen, igyekezve arra, hogy azt lássa rajtam, hogy nem aggódok, pedig ez nincs így. Most megúszta, de mi lesz holnap és az elkövetkező napokban? - Bár éhes vagyok, de... - elharapom a mondatom végét, mert meglep az, amit csinál. Széttárom mindkét karomat, amint a derekamat át öleli és a mellkasomhoz bújik, és próbálom kitalálni, hogy most mit kéne tennem. Óvatosan fonom köré én is a karjaimat, de nem érintem meg a lapockát egyik kezemmel sem, csak egy rövidebb ideig a levegőben hagyom azokat, aztán egy mély, jóleső sóhaj kíséretében adom meg magam, és ölelem át végül én is. Talán  most csak erre van szüksége ahhoz, hogy megnyugodjon.
- Jól van. Már minden rendben. Biztonságban vagy. - a hangom ezúttal nagyon halk, de nem lököm el magamtól, hagyom, hogy addig öleljen, amíg az számára jól esik. Végülis nincs ebben semmi rossz. - Amig tálalod a vacsorát, addig én össze szedem a szobát. Ne aggódj. Közben pedig, kifele menet te felvehetnéd azt, ami a földön hever. Bár nem így akartam át adni, de gondolom egyetértesz azzal te is, hogy a szándék a lényeg. - bárcsak meg tudnám magyarázni azt, hogy miért érzem ennyire köteleségemnek azt, hogy jó kedvre derítsem. Valóban szeretnék neki és a húgának is segíteni, bár azt nyílván nem várhatom el, hogy elfejtse a történteket.      

Különös izgatottsággal parkolom le a taximat a jól ismert ház előtt, kicsit olyan érzésem van, mintha ez, amire készülünk valóban egy randi lenne, holott én nem hiszek az ilyen kamaszos badarságokban. Épp ezért sem vagyok hajlandó bármi lényegeset az egészbe képzelni, hiszen a meghívás csupán csak egy hála vacsora, amit illetlenség lett volna nem elfogadni, mert legyek akármilyen egy ökör is néha, azért a nőket tisztelem. Az pedig, hogy olyan sokat járt a fejemben az az este, amikor megismerkedtem Miraval, csupán annak tudom be, hogy túlságosan is szeretem megfejteni a titokzatos embereket. Mirabella pedig nagyon is az. Mivel, hogy ez nem randi, így felesleges a visszapillantó tükörbe megbámulnom magam, hogy biztosan rendben van-e minden velem, hiszen ez természetesen a mi helyzetünkben teljesen mindegy, de mégis, azért akaratom ellenére a saját kék szempárommal találkozok egy röpke pillanatra, amit csupán a véletlenre fogok. Végül pedig a biztonsági övemet kikapcsolva nyúlok hátra az ülésen heverő százszorszép virágcsokorért, hogy azt a bal kezemben szorítva hagyjam magam mögött az autót, a lehető legkevésbé kimutatva azt, hogy egy enyhe izgatottság annak ellenére is van bennem, hogy azt tagadni próbálom. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet a virág, főleg mert ez a Lucy kedvence volt, de üres kézzel mégsem jöhettem. Bár először egy üveg bort akartam hozni, de eszembe jutott, hogy Mira nem iszik alkoholt - legalábbis ezt mondta -, a virág meg majd ha nem tetszik akkor maximum kidobja.
Szinte futó léptekben haladok fel a lépcsőkön, mint valami idétlen tinédzser, a félig nyitott ajtó azonban váratlanul ér és egy ideig csak tanácstalanul állok is előtte, mint aki nem tudja mire vélni az egészet, hisz azt tudom, hogy Mira vár, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. Óvatosan, nagyon halkan koppintok egyet az ajtón, de mivel nem jön válasz, így belépek rajta, bár minél beljebb merészkedek, annál inkább fog el valami rossz érzés. Főleg a földre dobált tárgyak és kihúzva felejtett fiókok azok, amelyek azt súgják, hogy valami baj történt. Ebben a pillanatban pedig meg is pillantok egy férfit, aki bár háttal áll nekem, de így is tökéletesen látom, hogy mit csinál: mintha zaklatná Mirat, ami épp elég nekem ahhoz, hogy érezzem miképpen megy fel a vér az agyamba, és egy percig sem gondolkodva, ejtem ki a csokrot a kezemből, és hatalmas léptekkel közelítem meg őket.
- Mi a franc történik itt? - szinte ordítom a szavakat, amint elég közel érek hozzuk, és a felém fordult férfit el is kapom két kézzel a pólójánál fogva és taszítom le a földre, hogy ott rá telepedve keverjek le neki előbb egyet, majd még egyet az öklömmel. - Ki a fene vagy? - zihálom a képébe egy újabb ütés után, de válasszul egy hírtelen rúgással lök el magáról, majd mint egy gyáva nyúl el is menekül. Dühösen fújtatva tápászkodok fel, de meglátva Mirat, akiről tökéletesen lerí, hogy mennyire megrémült, úgy döntök, hogy hagyom azt a patkányt menekülni, de mindenképp a fekete listámra került, nehéz elfelejtenem az arcát. Szitkolózva állok fel a földről, hogy léphessek a nőhöz, majd mellé gugolva, óvatosan érintem meg a vállát. Úgy tűnik nekünk az a sorsunk, hogy mindig ilyen helyzetekben találkozzunk.
- Jól vagy? Bántott? - igykszem nyugodtabb hangnemre váltani, hogy a rémületét ne fokozzam, de nem olyan egyszerű ez, hisz az ilyen semmirekellők mindig tökéletesen fel tudják ébreszteni a bennem lévő állatot, az az egy szerencséje van, hogy sikerült meglógnia, mert másképp képes lettem volna ki tekerni a nyakát. Gyűlölöm amikor férfiak bántanak nőket.
- Tudod, hogy ki volt az? Mit akart? - egyáltalán nem szeretném a kérdéseimmel felzaklatni, de valahogy nem tartom normálisnak ezt az egész szituációt. Miért épp ezen a környéken akarna bárki is be törni emberek házába?