Sebastian & Jeremiah

"Did perpetual happiness in the Garden of Eden
Maybe get so boring that eating the apple was justified?"

- New York előtt eléggé elmaradott vidékeket jártam, úgyhogy talán nem ér majd olyan nagy meglepetés. Viszont a repülőút... - húzom el enyhén a szám zavartan. - Még sosem jártam más földrészen, így még a magasban sem voltam. Megeshet, hogy a szervezetem nem viseli túlságosan jól... - a magastól kissé borzongok, így nem árt Sebastiant figyelmeztetni, hogy érhet engem némi kezdeti sokk. A konyhába érve közben kellemes illatok borítják be a szűkös kis helyet, s benézvén a sütőbe hamar le is kapcsolom azt, hiszen nem kellett sok idő ahhoz, hogy ez a pár alapanyag egybesüljön. Kikészítek két tányért és két villát, majd egy kisebb rongyra helyezem a vacsoránkat az asztal közepére.
- Merj bátran. - leemelek a falról egy merőkanalat, majd azt Sebastian irányába nyújtom. A gyomrom már most halkan kutyorog, hiszen nem mostanság vettem magamhoz szilárdat. Még nagyon új nekem minden, sokszor vagyok zaklatott, stresszes és ideges, ilyenkor pedig még nehezebben tudok enni, most azonban nekem is szükségem van az energiára, hiszen nehéz napoknak nézünk elébe. Ha a férfi megtöltötte tányérját, úgy én is kipakolok magamnak egy kisebb adagot.
- Vajon lesz rá lehetőségünk, hogy békésebb körülmények között betekintést nyerjünk egy másik vallásba? Mégis más, ha az ember testközelben tapasztalja, mintha könyvekből olvasná. - elveszik egy falat a számban, de már most tudom, hogy pár kanál után már a gyomrom eltelve fogja érezni magát. Az agytekervényeim csak Sebastian és az út körül kavarognak, nehéz bármi másra koncentrálni.
- Ott jobb, ha nem reverendában érkezem, igaz? - megerősítésre várok tőle, hiszen nem tudom, hogyan reagálnának egy radikális vallás fanatikus tagjai, ha meglátnának egy reverendába bújt alakot közöttük. Nagyon régen jelentem meg civilben mások előtt, már talán nem is emlékszem, hogyan festhetek normális ruhában.
Érkezne egy újabb kérdés, a szavak már épp a nyelvem hegyére kúsznak, mikor váratlanul halk kopogás töri meg a csendet, mely a kissé csillapodó viharon is átszökik. Pár pillanatig kérdőn nézek a férfi irányába, ám a kopogás ismét felhallatszik.
- Maradj itt, kérlek. - nyomatékosítom őt egy célzó pillantással. Hamarosan megmagyarázom... Addig azonban az ajtóhoz lépek, s feltárom azt.
- Jeremiah, minden rendben? Különös zajokat hallottam felőled... - egy esőkabátba bújt alak áll előttem, ki szintén lelkész, de ő már kevesebbet űzi, inkább karbantartással és hasonló dolgokkal foglalatoskodik már. Kérdő pillantásai az ajtón túlra hatolnak, s szinte érzem vádló, szúró tekintetét magamon.
- Minden a legnagyobb rendben, köszönöm az érdeklődést. Én is zajokat hallottam kintről, így megnéztem, nem-e rongált meg valamit a vihar. - magyarázom békésen, bár a szívem kezd felkúszni a torkomba.
- Vendéged van? - pillant ismét beljebb, ám én határozottan megrázom a fejem.
- Egymagam vagyok, és ha most megbocsátasz, megpróbálok aludni, a vihar már úgyis csendesebb. - bólintok irányába, ő megvonja a vállát, végül továbbáll. Az ajtót visszazárom, s kissé zaklatottan telepedek vissza a helyemre.
- Sajnálom, hogy letagadtam az ittléted, Sebastian. A mi köreinkben sajnos nagyon kell figyelni arra, hogy ne másszon ki kellemetlen híresztelés. Biztosan te magad is számtalan rémtörténetet hallottál papokról... A nagy részük igaz. - sóhajtom kellemetlenül. Pár falat közben még lecsúszik a torkomon, de végül jól lakottan eltolom magamtól a tányért.
- Remélem, ízlett. - mosolygok felé kissé fáradtan. Ideje lesz lassan, hogy álomra hajtsa a fejét, s legalább pár órácskát pihenjen, úgyhogy ha végzett ő is, részemről bevonulhatunk a szobába.