Nem is olyan régen foglaltam el az új lakásomat New York szívében, mert végre nem halandzsa nyelven kell beszélnem, valóban amerikaiak között lehetek, és úgy tűnik, hogy egy időre itt is maradok, hacsak a feletteseim nem döntenek úgy, hogy véletlenül áthelyeznek egy másik országba…kivételesen bánnám, mert tetszik a kanapém. Minden átmeneti szállásomon akad egy berendezési tárgy, amit megkedvelek, és ez a műremek nagyon jól passzol az ízlésemhez. A bolhapiacon akadtam rá három napja, és szinte kérlelt, hogy vegyem meg. Nem kell azt hinni rólam, hogy meleg éghajlaton nyomulnék, de ettől függetlenül még van lelkem, és egy hobbim, amit nevezhetünk úgy is, hogy gyűjtögetés. Tegnap késő estére időzítettem a felhozását az emeletre, hogy ne ismerkedjek véletlenül össze a házban lakókkal, de ezzel elkéstem. Egy néni már a sarokból figyelt, és kiszólt, hogy fel fog jelenteni csendháborítás miatt. Egy kutya rávizelt a „Welcome” feliratú lábtörlőmre, így minden oldalról megkaptam az üdvözlést. Nem akartam felhívni magamra a figyelmet, átlagosan közeledtem…csak nem nappal. Most is lement már a nap, a függönyök még hiányoznak az ablakokról, de egy lepedővel azért elfedtem őket az árgus szemek elől. Miért is olyan fontos ez most? Kérem..a klassz ülőhelyem véres lett. A „futár”, aki történetesen a vacsorámat hozta egy kis extra feltéttel érkezett, pontosabban egy golyóval próbált a fejemre célozni, de nem jött össze neki. Sajnálom a szentemet, mert megvolt rá a lehetősége, de túl bénán adta elő a történetét. Gyorsabban vetődtem, és nyúltam a sajátomhoz. Az akcentusából már gyanakodnom kellett volna, de úgy voltam vele, hogy New York amolyan olvasztótégely, ahol annyi nép él egymás mellett, hogy követhetetlen a felmenők kiléte. Én se vagyok teljesen „idevaló”, mégsem töröm az angolt. Ez a tag meg a spirglipapírral is jobban kijött volna, mint a nyelvvel, de nem ítélkezem. A hangtompító egy csodatalálmány, hát szinte vigyorogva intéztem el, és most ott fekszik az én vadonatúj kanapémon. Nem hiszem el, hogy nem lehet egy átlagos napom, amikor megeszek egy pizzát, feltörök egy-két oldalt, és aztán lefekszem aludni. Miért olyan nehéz kérés? Friss vagyok a városban az tény, de még nem ok arra, hogy megöljenek. A telefonom megcsörren, és sóhajtva pillantok a kijelzője. Igen…hát az anyukáknak különös megérzésük van arra, hogy mikor hívják fel a fiacskájukat. Megköszörülöm a torkomat, és elhúzom a képernyőn a zöld gombot.
- Szia mama…hogy merre is? Ja igen, az oroszlánok párzását figyeltük ma meg. Bocsánat nem volt térerő. Tudom, hogy a jövő héten lesz a premiered, és igyekezni fogok, hogy ott lehessek, de ez tudod, hogy nem úgy megy….öhm most mit csinálok? – vakarom meg a tarkómat, és a holttestre réved a tekintetem. Hogyan fogom eltakarítani mindezt reggelig? Fel kellene hívnom az Ügynökséget, hogy küldjék ki a „Takarító brigádot”? Nem tudom, de ideje lenne lerázni a mamámat, mert mégsem állhatok ilyen töketlenül a nappalimban.
- Hát…csak a gép mellett ülök, és megpróbálkoztam a főzéssel is, de ez a szabadban felér egy tornádóval. Persze, hogy nem csatangolok el az éjszaka közepén, minek nézel engem? Micsoda?! Ezt most nem kérdezted meg…ugye? – felszökik a magasba a két szemöldököm, és majdnem elkáromkodom magam, de ugye az anyámról van szó. Most sóhajtok egyet, és lehúzom a gatyám szélét.
- Határozottan tiszta még az alsóm. Nem felejtem el, tudod, hogy elhoztam magammal. Fejezd be, és üdvözlöm apát is. Nem felejteeeem el. – zárom rövidre a beszélgetést, és kinyomom, mert napestig tudna regélni a be nem teljesült álmáról, hogy miért nem lettem színész, vagy valami más, ami közelebb áll a szívéhez, mint a zoológus. A halott tagra nézek, és már úgy vagyok vele, hogy keresek egy zsákot, mikor kipillantok az ablakon, és lám a szomszéd házból figyel két szempár. Mi a fasz?! Odalépek, és eltakarom a belátás lényegét, és a csajra kezdek el mutogatni.
- Ki vagy te? – erősen gesztikulálok, és mikor rájön, hogy ő az, akinek konkrétan füstjeleket küldök, leesik az álla, és a tenyerébe temeti az arcát. Mosolygást vált ki belőlem, de éberen őrködöm, hogy ne lásson többet, mint amit kell, de az is lehet, hogy már tanúja volt hamarabb is a dulakodásnak? Nem tudok rájönni, de egy próbát tehetek. Felkapok egy táblát és ráírom a nevemet, de talán ebből a távolságból nem látszik olyan jól, mint kellene. Bepróbálkozom, és felmutatom, de hunyorog, és megrázza a fejét. Akkor mi legyen? Megvakarom az államat, és ekkor jön a nagy áttörés. Felmutatom az ujjamat, és szimplán leveszem a felsőmet, aztán intek neki. Megteszi…mert felsikolt, és behúzza a függönyt. Szuper…még ilyen hatással sem voltam nőre. Még gondoltam várok egy kicsit, de nem történik semmi. Ideje munkához látnom, de holnap tuti felkeresem őt.