The first step to a new beginning is imagining that one is even possible.
A reggelek nagyjából mindig ugyanúgy telnek, annyi különbséggel, hogy hétvégén - ha csak nem kapok egy sürgős telefont - nem stresszelek azon mi vár rám a mai nap. A reggeli napsugarak már javában próbálják uralmuk alá venni a szoba alváshoz kellemes félhomályát, bár az alumínium reluxa ezt meggátolja, még ha itt-ott be is férkőzött már a lamellái közt. Odakintről már hallani, ahogy a nyár beköszöntével túl harsogják egymást a különböző erdei és város széli madarak, szomszéd híján pedig ők is tökéletesen megteszik, ahogy az erdei kis állatkákat sem mindig rettenti el, hogy itt emberek és kutyák is élnek. De legalább füvet nem kell nyírni. Amint megüti a hat órát az ébresztő, bekapcsolódik rajta a rádió, amivel szinte egy időben hallom meg a motoszkálást az ajtóm előtt, majd a kilinccsel való ügyetlenkedést, ahogy az egyik kora kelő mancsával próbálja kinyitni. Félálomban sem álltatom magam azzal, hogy úgy sem sikerül neki, mert egyiknek sikerült a többi meg ellátta tőle, és azóta előszeretettel törnek borsot az orrom alá vele, így előzékenyen "védve" magam hátamra fordulok és fejemre húzom a takarót, bízva benne, hogy elrejtőzésem elbizonytalanítja egy kis időre a birtokháborítót. A kilincs végül megadja magát, az ajtót pedig türelmetlenül löki be Hogan, a nyugdíjas rendőrkutya, aki nem csak odalent tart rendet a négylábúak közt, de bizony velünk sem kivételezik, ha a napirend betartásáról van szó. Hallani, ahogy a tölgyfa parkettán kopognak körmei, pedig nem olyan régen lettek rövidebbre vágva... vagy az Diego volt? Szinte már fel is ébredek a takaró alatt, ahogy lélekben gyötrődre készülök fel közeledtére, ahogy megáll az ágy mellett. Érezhetően vár, de talán csak azt figyeli, hogy ott vagyok-e, hogy a takaró valóban mozog és nem csak képzelődik. Kizárt, hogy ne hallaná a szuszogásom, én pedig nem is értem magamat, miért nem adom fel, miért kínzom magam ezekkel a pillanatokkal. Még sem mozdulok. Legalábbis egészen addig, amíg Hogan az ágyra nem ugrik, majd egy - szerintem teljesen szándékos - célzással, elülső lábaival pont az ágyékomra vetődik, ami nem csak, hogy egyből felültet, majd le is fordít az ágyról, de már-már csillagokat látok tőle keresztbe álló szemekkel. Ő persze izgatottan szökell le az ágyról és siet oda hozzám, hogy érdes nyelvével még meg is vakítson, amiért azt hittem nálam működhet a "még 5 perc". Valóban nincs hálásabb élőlény egy befogadott kóbor állatnál, de az is biztos, hogy szeretetük néha bizony nagyon, de nagyon tud fájni. Fájóan hümmögve tolom odébb pofáját, majd kelek fel, hogy mielőbb elvonulhassak a fürdőbe. Szerencsére bátor kutya lévén, neki is meg vannak azok a bizonyos gyengepontjai, ami az ő esetében a fürdőben lévő borotváló készülék zümmögő hangja, szóval fel is hagy hamar a felügyeletemmel és megy a dolgára, vagy folytatja útját Laylana szobája felé. Ha sikerült megelőznöm a kisasszonyt és elsőként értem a földszintre immáron frissen és üdén felöltözve, akkor első dolgom volt benyomni a rádiót, amin még mindig indie, pop és folk számok mentek, amik szerintem remekül megadták a reggeli hangulatot. Aztán jöhetett az éhenkórászok reggelije, akik míg meg nem kapják a reggelit, úgy sem hagynak nyugton, így máshoz nagyon nem is tudnék hozzá fogni. Volt amelyik már azt sem bírta kivárni, hogy összeszedjem a tálját, türelmetlenül hozta oda, így ők kaptak elsőként a száraz eledelből, majd szépen kiosztottam a maradék tálat is, távolabb, jóval távolabb a konyhától, mert elég volt néhány botlásos baleset, hogy inkább a nappalit áldozzuk be, ha etetésről van szó, semmint, hogy állandóan láb alatt legyenek, pláne, mikor sütés, főzés van. A következő pedig a kávé lefőzése volt, mert anélkül nem is indulhatna a nap, ahogy felraktam egy kis teát is főni mellé, mert jó, ha az is van, pláne, hogy a végén amúgy is a tej és kakaó mellett döntünk majd. Aztán nekiestem a reggeli készítésnek.
Nem kell ám itt semmi komolyra gondolni, nem vagyok szakács, csupán az alapokat ismerem, de azt gondolom a tojás, a bacon, a kolbász és az effajta finomságok tökéletesek reggelinek. Az emeletre vezető lépcsőnek háttal voltam a pultnál és sütőnél ügyködve, s mivel a többiek a reggelijüket falták, így ők sem nagyon jelezték, ha idő közben Layla is megjelent a láthatáron, de bíztam benne, hogy az illatok majd lecsalogatják. Tekintve, hogy vannak jobb is rosszabb napok, függetlenül az előző nap lezártával, előfordul, hogy egyik napról a másikra, vagy röpke néhány óra alatt magába zuhan, vagy épp fordítva, de nagyjából már én is ismerem azon intervallumokat, mikor kell aggódnom, ha nem ért le, és mi az az idő, amiről tudom, hogy talán csak tovább alszik vagy el van foglalva a reggeli készülődéssel. Mindenesetre úgy érzem remekül haladunk, mert már nem csak ki-ki kukucskál a csigaházából, de alkalomadtán ki is merészkedik, még ha csak rövid időkre is.
Hamarosan úgy is meg kell látogatnunk a rehabilitációs központot a szokásos körökkel, hogy lássák és megbizonyosodhassanak róla, hogy a "terápia" jól halad, és egyenlőre jó helye van nálam. Nem stresszelem azzal fölöslegesen, hogy elmagyarázzam neki, hogyha az itt léte a hátrányára fordulna, akkor, ha nem is véglegesen, de vissza kell költöznie a központba. Van épp elég nyugtalan perce, nem fogom még ezzel is traktálni. Miközben lassan neki is állok a megterítésnek, illetve lesütöm az utolsó darab tükör tojásokat, bele-bele szürcsölök a már bögrébe kitöltött tejes kávémba, miközben a zene ritmusára mozgatom finoman fejem.
The mind is not a book, to be opened at will and examined at leisure. Thoughts are not etched on the inside of skulls, to be perused by any invader. The mind is a complex and many-layered thing.
We’re all human,
aren’t we?
Every human life
is worth the same,
and worth saving.
★ foglalkozás ★ :
☾ Egyetemi tanár
★ play by ★ :
☾ Tom Ellis
★ hozzászólások száma ★ :
170
Re: Laylana & Killian || Saturday
Kedd 18 Júl. - 21:53
Killian & Layla
Álomföldről visszatérni mindig egy nehéz feladat. Vagy mert keserűen fájdalmas volt az az álom, vagy mert olyan magával ragadó, hogy legszívesebben elmosnám a határokat és mindig ebben a kellemes, ringató állapotban maradnék. Van az ébredésnek az a szakasza, amikor már érzékeljük a külvilágot, apró neszeket, hangfoszlányokat….olyanokat amelyekre talán normál esetben oda sem figyelünk.Szépen lassan egybeolvad a valóság és a képzelet, és átúsznak egymáson, mint a kék meg a piros festék, hogy a végén mosolygó lilában pompázzon minden. Alapvetően nem szokásom lustálkodni, bár azt, hogy mindent lassan kell csinálnom, és semmivel sem szabad kapkodnom, még mindig tanulom.Hosszú éveken át megszabott rend szerint éltem, és minden tevékenységemre meghatározott, az esetek többségében igen szűkre szabott időm volt. Éppen ezért nehezen szoktam meg, hogy immáron senki nem kötelez arra, hogy két perc huszonhét másodpercen belül mossam meg az arcom, a fogam és fésülködjek meg. Az öltözködésre sem másfél percem van, ahogyan arra sem negyed óra, hogy elköltsek egy igen szegényes, éppen csak a létfenntartáshoz elegendő reggelit.Szabad vagyok, bár még mindig ízlelgetem magamban a tényt, és noha igyekszem ezt az érzést megélni, átélni de nem egyszerű. Mert nehéz szabadulni attól, ami hosszú ideig, még ha keserves és fájdalmas is volt, de mégis az életem része. Számtalan alkalommal aludtam el úgy, hogy reménykedtem, másnap már nem fogok felébredni. Egyszerűen csak elalszom.Milyen élet az egyáltalán, amelyben arra sem maradt időm, hogy a családom halálát feldolgozzam? Tulajdonképpen még a saját életem folytatását sem tudtam akkoriban felfogni.Különös, de annak a gondolata, hogy akár magam is véget vethetnék ennek az egésznek, hogy élek, sosem fordult meg a fejemben. Mostanság már arra is van erőm, és lehetőségem, hogy elgondolkodjak rajta vajon miért. Választ persze nem tudok adni rá. Meglehet az még túlságosan mélyen, megannyi feldolgozatlan emlék, trauma súlya alatt lapul, arra várva, hogy kibontogassam, ahogy a káposzta leveleit szedi le egy finom, puha női kéz. Néha arról álmodom, hogy az édesanyám megsimogat. Mit nem adnék azért, hogy ezt újra érezhessem. A szeretet iránti apadhatatlan, szorongó akaratom néha különös formában képes a felszínre törni. A legutóbbi ékes bizonyítéka éppen a lábaimnál pihen, a lila és kék mákvirágokkal díszített takarómon, és lágy dorombolás megnyugtatóan hat rám. Vörös kis bundája egyenletesen emelkedik majd süllyed, amint levegőt vesz és időnként még vékony hangocskáján horkant is álmában. A jóllakottság érzésével, bár még mindig valamennyire az utca szennyével felvértezve. Megfürdetni ugyanis nem volt sem időm és sem lehetőségem, mert úgy csempésztem be a lakásba a kis szőrgombócot. Tekintettel arra, hogy elsősorban a kutyák uralják körülöttünk a világot ebben az otthonban, elég nehéz lett volna behozni egy kóbor cicát, aki délután szegődött a nyomomba, és szinte egész utamon elkísért. Pedig a táskámba kellett dugnom a kitartó kis mihasznát, hogy a tömegközlekedésre egyáltalán fel tudjam csempészni. Bár Killian millió alkalommal elmondta, hogy ha úgy érzem szükségét taxival is hazajöhetek, valahogy nem volt bizalmam annak irányába, hogy vadidegen emberrel üljek egy autóba. Kettesben. A tömegközlekedés jobb. Ott nagyobb biztonságban érzem magam. Mitől? Mindentől.Már az is nagy szó, hogy egyáltalán rávettem magam - két napos öntrenírozás után - hogy egyáltalán egyedül mozduljak ki a város egyik közeli részébe, ahol minden megtalálható. Itt lapul egy kis utcában Morgan üzlete, a Liberty Antiques, amely a könyveken kívül számtalan régi csecsebecsét rejt, és ahol akár órákra is el tudok veszni a holmik között. Rémes időnként mennyi kacattal vagyok képes távozni onnan. És bár tudom, hogy Killian örül annak, hogy egyedül vagyok hajlandó bárhova is menni, abban biztos vagyok, hogy a Coca Cola kupakokból kirakott nyolcvanas éveket idéző mosolygó installációnak már kevésbé örül. Meg annak a számtalan holminak, amely szépen lassan ennek hatására elfoglalja a szobám utolsó kis szabad részét is. Bár tegnap neki is hoztam valamit, ami most a lazúr színű fésülködő asztalon pihen, egy lehetetlenül zöld, csillámos papírba csomagolva, kunkori piros szalaggal átkötve. Izgatottan és boldogan szorítottam magamhoz a szerzeményemet, hogy egy alkalmas pillanatban majd átadjam neki. Tudom, hogy örülni fog…..de azt hiszem elkalandoztam a lábaimon pihenő kis vörös szőrgombócról. Reggie. Így neveztem el, bár nem tudom miért. Talán a szőre miatt. Vagy mert olyan….reggie ábrázata van. Ahogyan az embert nézi, szinte kérlelt, hogy vigyem magammal. Hát lehet neki ellenállni?Bár tudom, hogy a kutyáink alapvetően jól neveltek, és hatalmas szívük van, nem vagyok benne biztos, hogy képesek lesznek majd megbarátkozni a kis betolakodóval, aki láthatóan egy fél nap alatt elrabolta a szívem, és nem tudtam neki ellenállni, lám hazahoztam. Felkönyökölök az ágyban és kitörlöm az álommorzsák utolsó maradékát is a szemeimből. A kiscica is felemeli a fejét, és halkan nyekeregve, egyetlen apró nyávogással adja a tudtomra, hogy ő is érzi, ami az én orromat is megütötte hirtelen. Mégis csendre intem, hiszen nem akarom, hogy Hogan, aki mindent is képes kiszagolni, vagy Stanley, az örökmozgó, a felhúzott rugó kis keverék tacskó meghallja, hogy valami idegen, számukra tökéletesen ismeretlen hang szűrődik ki a szobámból. Direkt bezártam, pontosan Reggie jelenléte miatt. - Cssss…ha meghallanak, akkor mindketten alapos fejmosást kapunk, ráadásul hosszú tortúra lesz kikönyörögnöm Killian-nél, hogy maradhass.- teszem jobb kezem mutatóujját figyelmeztetőleg ajkaim elé, hogy rendre utasítsam mindössze pár órás hálótársamat, aki óriási vízkék szemeivel kíváncsian pislog rám az ágy végéből. Persze erős túlzás, hiszen Killian szíve aranyból van, és soha egyetlen alkalommal sem tiltakozott attól, hogy ha állatot akartam befogadni. Igaz némelyik csupán ideig-óráig élvezte a vendégszeretetünket. - Igen, én is érzem. Nagyon finom reggeli készül, és azt hiszem ideje lenne elejét venni annak, hogy valamelyik kutyi bukkanjon rád, ezáltal alapos felfordulást okozva a házban, úgyhogy gyere szépen ide!- húzom közelebb magamhoz a takarót és vele együtt az aprócska kölyökmacskát, aki még mindig engem figyel, de nem fut el, és nem fogja menekülőre a dolgot.Úgy hiszem, hogy okkal választott társául engem, okkal szegődött mellém, és talán annak is oka van, hogy felbukkan az én néha kaotikusan kiszámíthatatlan, lelki hullámvasúttal megtámogatott életemben.Felnyalábolom a macsekot, és úgy ahogy vagyok, pizsamában indulok meg az ajtó felé. Némi közelharcot kell vívnom a felbukkanó Hogannel, aki egy vakkantással adja tudtomra, hogy roppant módon kíváncsi a vörös kis csomagra amely a karjaim bölcsőjében lapul. Hamarosan Stanley és megjelenik, és farokcsóválva kezd ugrálni, időnként nekicsapódva a térdkalácsomnak, halk csaholással kérlelve, legalább mutassam meg neki azt a kis apróságot, akinek a szaga egészen felvillanyozta. Nem telik bele egy perc és megjelenik Columbo, a basset hound is, akinek a neve azt hiszem nem szorul magyarázatra. Ő megáll a lépcső mellett és kíváncsian pislog rám mélyen ülő, szomorú szemeivel, és inkább csak szuszog, semmint tevőlegesen bármit is tenne.A maga egyszerű lustaságával ő is kíváncsi, de azért annyira nem, hogy hajlandó legyen energiát fektetni bele. - Nyugi, srácok, oké? Ő itt Reggie, és kéretik tiszteletben tartani a jogait. Még nem családtag, de remélem az lesz.És most nyomás, mindenki a dolgára, és ha szépen viselkedtek, kiharcolok mindenki egy-egy szelet bacon-t Killian-nél. Érzitek az illatokat, ugye?- szorítom magamhoz a rémült cicát, aki egyelőre a mellkasomba fúrva a fejét inkább úgy tesz mintha nem is hallana és nem is látna semmit. Véleményem szerint a kutyák értik az emberi beszédet. Tuti. Különben miért nyugodna le mindegyik a maga módján, még Columbo is elhasal ott ahol van, és fejét a mellső mancsaira fekteti, ezzel adva tudtomra, hogy neki még csak meg sem fordult a fejében, hogy akár egyetlen hanggal is ártson a kezemben tartott apróságnak. Hogan elslattyog, körmeinek kopogása hallatszik a parkettán. Stanley azonban, noha nem ellenséges szándékkal, de végigkíséri az utunkat a konyháig. Megállok az ajtóban és vállam a félfának döntve, mosolyogva nézem a tűzhelynél serénykedő Killian-t.Úgy mozog, olyan gyakorlattal, mint valami konyhatündér. Hozzá kell tenni, hogy ha egyik munkájában sem lenne sikeres, minden bizonnyal rövid időn belül remek karriert futna be mint chef. Egy korty a kávéba, a feje jobbra és balra billeg a zene ritmusára, ezzel egy időben, az én reggeli mosolyom is egyre szélesedik, és megfordulva a kezében a serpenyővel az utolsó adag tükörtojást készül szervírozni, amikor minden bizonnyal szembe találja magát velem. - Úgy látom tökéletes időzítéssel érkeztem. Az illatok lecsalogattak….- kezdek neki akkor amikor találkozik a tekintetünk, és a még álomittas kellemes jókedv nem szűnik arcomról. Az okát még nem tudja, de talán kell pár másodperc és felfedezheti a karjaimba tartott apró kis szőrkupacot. - ….bennünket.- jegyzem is meg neki, finoman megemelve a kis vörös kölyköt. Láthatóvá válik számára a kis fejecskéből kíváncsian pislogó haloványkék szempár, amely most rám sandít érdeklődve, majd Killiant figyeli és a füleit hegyezve még arra is marad benne figyelem, hogy a közelünkben letelepedő Stanley-t szemmel tartsa. -Ő itt Reggie.Nem…nem akartam eltitkolni. Sosem tennék ilyet, de tegnap, egész délután velem tartott. Még a metróra is felcsempésztem, ami nem volt egyszerű.Nem akartam taxit hívni….mert…- vontam meg a vállaim, bár nem kell magyarázkodnom, úgyis tudja. - A srácokkal alkut kötöttem, hogy nekik is jut a bacon-ből és talán hajlandóak lesznek megfontolni, hogy befogadják ezt a kis árvát. Ugye maradhat?- nézek rá Killan-re kérlelőn. Nem akarok visszaélni a azzal, hogy befogadott úgy, hogy tulajdonképpen még csak annyi köze sincs hozzám, mint a kezelőorvosomnak….de…azt hiszem a lelkem mélyén mindig is tudtam, és a mai napig tudom, hogy a megmenekülésem neki köszönhetem. - Ígérem gondját viselem, és még a szobatisztaságra is megtanítom….apropó tisztaság….egy fürdés nem ártana neki. És az ágyam is át kéne húzni. A paplanomon aludt és hát…bocs, hogy ennyi gond van velem, csak…segítsek valamit esetleg?- bár nem tudom hova menekíthetném egyelőre a macskát, mert a korábbi egyezségünk ellenére megjelenik a hátam mögött a kíváncsi Hogan és a lusta Columbo is.
The first step to a new beginning is imagining that one is even possible.
Az utolsó simításokkal foglalatoskodom, mikor konyhához közeledő tappancs hangokat fedezek fel egy-egy szám közben, ami vagy azt jelenti, hogy a maradékra várnak, amiből rendszerint mindig jut nekik is, vagy Laylanak ezúttal sikerült hangtalanul mögém lopakodnia. Csak a serpenyőben utolsóként maradt tükörtojások miatt nem tudok hátra pillantani, mert bár nem úgy tűnik, mint aki szándékozna odaégni, viszont, ha most egy pillanatra is elfordítom fejem, tuti biztos, hogy szénné ég. Szóval kivárom, míg a tojás alja szépen megbarnult kicsit, és felvéve a serpenyőt, aztán megfordulok és már közben kilapátolva a még sistergő fehérjeforrást a többi mellé teszem, hisz mit ér a reggeli repeta nélkül? Akkor kapom oda fejem az ajtóban ácsorgó pizsis kisasszonyra. - Jó reggelt! - mosolyodom el válaszul. - Bizony ám. Már kezdtem aggódni, hogy a királylány nem óhajt ki kelni az ágyba és vihetem neki ágyba a reggelit. - jegyzem meg mellékesen, persze játékosan, mert alapvetően nem nincs ellenemre, ellenben a kutyák is szívesen vesznek részt az ilyen "étkezéseken", és mivel az ágyról nincsenek leszoktatva, nem okoz problémát a számukra kifosztani a tálcát, akkor sem, ha Layla még neki sem állt. Csak másodszorra tűnik fel, hogy az a kis szőrgombolyag nem a pizsamájához tartozik. Meglep, bár nem ér kellemetlenül. Már Laylana előtt is nagy állatbarátként gyűjtögettem a kóbor állatkákat, de végül megmaradtam a kutyáknál, s mivel elég kiszámíthatatlan egy banda, nem nagyon mertem más fajokkal kísérletezni a beköltözést illetően. Most még is úgy tűnik, hogy egyenlőre nem zavarja őket az új lakó, bár feltételezem még csak a magasból láthatták, így sosem árt az óvatosság. Elmosolyodom kérlelésén, mintha bármikor is feltételezhető lett volna, hogy nemet mondtam volna ilyesmire. Bár tény, hogy kutyán kívül még más azóta nem nagyon lakott itt. - Háát... - forgatom meg színpadiasan szemeim, mintha komolyan fontolóra venném a nemleges választ is, közben pedig megtörlöm kezeim és közelebb lépek, hogy magam is meggyőződhessek legalább egy mutatóujjammal a cicabunda selymességéről a homlokán. - Egyefene... - adom be derekam, még ha lenne is választásom. Hivatalosan még csak most vált családtaggá, de már most látom, hogy nem kevés gond lesz vele, míg hozzánk és a házhoz szokik, ahogy mi is hozzá, főleg, amíg ilyen kis aprócska. Állát cirógatva figyelem, majd Laylara pillantok. - Majd reggeli után megcsináljuk, addig viszont szükség lesz az egyik ketrecre, amiből se ő nem tud kibújni, illetve a többiek sem tudják szét rágni. Meg kell róla győződnünk, hogy mennyire viselik el a többiek, mert a maradása inkább rajtuk múlik semmint rajtam. - magyarázom, bár bizakodóan, hisz eddig úgy tűnt jól viselik a jelenlétét. El is sandítok az asztal felé, míg kiagyalom a mai programot, hisz akkor a tévézés most tolódik, elvégre az új jövevénynek sem ártana néhány új holmi, pláne, hogy még picike, és nem ártana, ha egy orvos is megvizsgálná, csak, hogy biztosan minden rendben legyen vele. Aztán belépve a nappaliba, onnan pedig a lépcső alatti gardróbhoz előkeresem a szoktatáshoz vett ketrecet. Igazából nincs nehéz dolgom, mivel nem olyan kicsi, és éppen csak néhány karácsonyfadíszekkel teli doboz és pár ezeréves könyv van rá pakolva, illetve a fölötte felakasztott száz éves ruhák lógnak le rá. Ezt a ketrecet használtuk akkor is, amikor új négylábú csatlakozott a családhoz. Ezen keresztül ismerkedhettek meg vele a többiek, így biztonságosan figyelhettük, mennyire jönnek ki jól, mert bizony akadhat olyan kóbor, aki nincs hozzászokva a csapatszellemhez. Le is poroltam, ki is töröltem, de egyenlőre nem raktam be semmit egy tál vizen kívül. Nem szándékozom egész napra bent hagyni, csak amíg megreggelizünk. Még sem foghatja egész nap a kezében Layla. - Tessék... - kelek fel a ketrec mellől és kitárom az ajtaját, míg kitartott kezemmel igyekszem védeni a teret a kíváncsi szimatolók elől. - Egyenlőre szokják egymást. Aztán, ha megreggeliztünk elmegyünk venni neki pár dolgot. Azt a tápot úgy sem tudná megenni, amit ezek az éhenkórászok kapnak, szerintem neki még speciális kölyöktápra lehet szüksége, de annyira nem értek hozzá, szóval majd el kell néznünk az állatorvoshoz is. - pillantok Laylara csípőre tett kezekkel, noha, ami azt illeti, én örülök, hogy kimozdulunk. Egy kiscica remek indok arra, hogy emberek közé kelljen mennie, sőt, megkockáztatnám, hogy az állatorvoshoz egyedül menjen be, elvégre Reggie leginkább az ő kis pártfogoltja. - Mondanám, hogy fürdessük meg előtte, de nem tudom mennyire jó ötlet-e a mi samponjainkat használni, a kutyákét pedig biztosan nem lehet. Elvégre a bolhairtónál sem véletlen, hogy külön külön vásárolhatóak. - magyarázom a visszasétálva a konyhába, ha sikerült berakni Reggiet a ketrecbe és láthatóan a többiek sem akarják kiszedni onnan. Persze, ha kellett, még az asztalhoz való leülés előtt elböktem Laylanak a csap felé, hogy mégse piszkos kézzel álljon neki falatozni, de azt gondolom mutogatás nélkül is tudta, hogy mit kell tenni. - Egyébként meg... - dobom le magam az asztalhoz. - Sosem okoztál gondot, én örülök, hogy itt vagy. - pillantok rá elmosolyodva, mielőtt még bármihez is hozzányúlnék. - A kutyákkal sincs kevesebb gond, mint Reggievel. - teszem hozzá még, mert eszem ágában sincs esetleg a kiscicára fogni a dolgot. A felelősségre nem úgy kell tekinteni, mint teher, hanem mint lehetőség. Főleg, ha az ember maga vállalta be. Örülök, hogy Layla is próbálkozik, bár tény és való, hogy valamivel jobban örülnék, ha mondjuk korabeliekkel barátkoznak, lógna, ha nem is bulizna, de ez is egy fajta módja, hogy haladhasson azon a bizonyos úton. Szerencsére úgy tűnt, hogy a kutyák jól viselik Reggie apró jelenlétét, noha a csapat egyik fele körülöttünk ült és türelmetlenül csóválta farkát nagyokat nyelve minden egyes bekapott falatunk után. - Mr.Wheeler említette, hogy jövő héten az egyetem szervez egy jótékonysági vásárt, a befolyó összeget pedig valamelyik kórház gyerekosztályának ajánlják fel azt hiszem. Arra gondoltam, hogy esetleg mi is bepróbálkozhatnánk a különleges édességeiddel. - hoztam fel a dolgot, amit igazából már két nappal ezelőtt is felakartam, csak egészen máig azon töprengtem vajon jó ötlet lenne-e egy ilyen program. Igazából azt sem bánnám, ha egyedül menne, de természetesen nem tenném ki ekkora stressznek, hiszen szabadtéri tevékenység, és nem csak a diákok részére. A kollégák szerint amúgy is igen népszerű esemény szokott lenni. Viszont ott nem csak a hobbiját népszerűsíthetné, de eladójaként kénytelen volna teljesen idegen emberekkel is társalognia, szoknia a tömeget. Talán semmiségnek tűnhet, tekintve, hogy már a metrózással sincsenek olyan nagy problémái, ám nem elég csak egyféle szituációban kiismernie magát, ahhoz, hogy gyakorlatiassá váljon.
The mind is not a book, to be opened at will and examined at leisure. Thoughts are not etched on the inside of skulls, to be perused by any invader. The mind is a complex and many-layered thing.
We’re all human,
aren’t we?
Every human life
is worth the same,
and worth saving.
★ foglalkozás ★ :
☾ Egyetemi tanár
★ play by ★ :
☾ Tom Ellis
★ hozzászólások száma ★ :
170
Re: Laylana & Killian || Saturday
Kedd 1 Aug. - 20:43
Killian & Layla
Mindössze hat éves lehettem, és éppen úgy, ahogyan ma reggel, úgy ébredtem fel, hogy egy bozontos, szürke cica pihegett elrejtve a szekrényem mélyén, ügyelve arra, hogy a szüleim meg ne hallják.Még nevet sem adtam neki, ahogyan azt sem tudtam akkoriban, hogyan is kell bánni akármelyik állattal, csak apró, gyermeki szívem minden szeretetét tudtam neki adni. De azt mindet, ami csak bennem volt. Anya éneke felhallatszott a konyhából az emeletre és mosolyt csalt az arcomra. Apa időnként belehümmögött a dalba, majd apró, kuncogó nevetése anyának jelezte, hogy remekül szórakoznak odalent ketten.A szüleim egymás iránti odaadó szeretetéből nekem is jutott bőven, ahogy a nővéremnek is.Hát hogyne jutott volna egy védtelen és magára hagyott kiscicának, aki a járda szélén kóválygott éhesen, és elveszetten. Pár órával később lebuktam, és hosszú idő volt elfogadnom a tényt, hogy a kis jószág bizony nem maradhat velünk. Tiffy allergiás volt a macskaszőrre, és a kiscica távozása után még napokig tüsszögött, és folyt az orra.Fájdalomdíj gyanánt kaptam egy aranyhalat, aki a méltóságteljes Goldbubi nevet viselte. Óriási gülü szemeivel tekingetett ki a csupasz akváriumból, de valahogy képtelenek voltunk megszokni egymást.Egy hal azért mégsem olyan mint egy kiscica.Végül letettem arról, hogy valaha lesz állatkám, vagy bármilyen szőrös jószágom, legalábbis addig biztosan amíg felnőtt nem leszek és önálló otthonom nem lesz. Ma már mindent megadnék azért, hogy elviseljem ezt a gondolatot, csak még egyszer ott legyen nekem anya és apa és Tiffy, az állandó szipogásával, ha éppen macsek közelébe kerültünk, de ugyanez előfordult a kutyáknál is.Olyan fájdalmas volt sokáig a hiányuk, hogy bár lehetett volna, mégsem akartam egyetlen kutyát vagy macskát sem a magam közelébe.Talán azt gondoltam, hogy az utánuk maradt elképesztő hiányt azzal tudom leginkább elviselhetővé tenni, hogy még mindig ragaszkodom olyan dolgokhoz, amelyeknek már igazából semmi értelme. Killian pótolta nekem ezt az űrt, de mégsem tudta eléggé pótolni a családom hiányát, vagy az elveszett éveket, amelyben a létezésem pusztán csak a fennmaradást szolgálta.Ritkán beszélek róla, és sokszor jól tudom, hogy kusza és érthetetlen mások számára, mert csak az én fejemben van egyben minden. Van amit átélni talán érthetőbb, semmint szavakká formálni az érzést, vagy egyáltalán mindazt ami történt velem akkoriban. Évekről beszélünk, amikor még javarészt azt sem tudtam hogyan működik a világ. Amelyben éppen csak kamaszodni kezdtem, amelyben éppen csak felfedeztem önmagam, a testem, a saját valódiságom, vagy éppen a helyem ebben az életben, amelyet oly sokáig sötétben és érthetetlen kuszaságban tartottak a számomra. Sosem bántottak. Legalábbis nem úgy, ahogyan el szokta képzelni az ember. Egyetlen egyszer sem értek hozzám, mégis nyomasztó volt pusztán a levegővétel is a közelükben.Megkérdőjeleztem néha a saját ép elmémet is.A mai napig nem tudok úgy közlekedni az utcán, hogy legalább öt percenként ne nézzek a hátam mögé. Hála Killian gondoskodó figyelmének, és óvatos törődésének, ez már sokkal több mint ahonnan indultunk.Feloldódni még mindig nem tudok személyesen, mások társaságában, még mindig nehezen tudok megszólalni, és az első pár másodpercben erőteljes dadogás lesz úrrá rajtam, a szempilláim a normálistól eltérő módon jóval többet vernek.De már képes vagyok arra, hogy mindezeken tíz perces lassú lélegzést követően felülemelkedjek, és legalábbis attól enyhébb módon reagáljak a beszélgető partnerre ami számára nem frusztráló. Ankitnak hívják a terapeutát, aki nagyjából három éve foglalkozik velem ezzel kapcsolatban, és akinek szintén rengeteget köszönhetek. A meditáció, vagy éppen önmagunk belső megismerése, a nyugalom elérése….mind egy-egy olyan állomás amelyet vele jártam be, és amelyért soha nem lehetek elég hálás. Mint ahogyan mindenkinek az vagyok, aki bármilyen módon a segítségemre volt, van és lesz, hogy sikerüljön eljutnom oda, ahol mindig is lennem kellett volna.Talán sosem leszek teljes, talán sosem lépek túl a múlton - a pszichológusom szerint nem is ez a cél mert a múlt mindenkihez hozzátartozik, sokkal inkább az elfogadás és a befogadás, feldolgozás lenne az elsődleges- ettől függetlenül reményem van arra, hogy egy napon majd képes leszek önállóan és félelmektől mentesen élni az életem. Erre törekszem, és ebben a legnagyobb részt egyértelműen Killian vállalta magára. Reggie felbukkanása kicsit olyan mintha a múlt valamiféle módon ismételné önmagát, de erre sokkal inkább valamiféle áldásos jelként tekintek semmint frusztráló tényezőként.Már rengeteg dolgot elértem, amiről korábban még csak nem is álmodtam volna. Már sokkal kevésbé feszengek a világban mint előtte, és ennek a cicának az érkezése mindenképp valamiféle bizonyíték arra, hogy már talán ideje lenne valaki másért is felelősséget vállalnom. Úgy talán könnyebb lenne saját magam démonain is felülemelkedni. Hiszem és mindig is hittem, hogy egy állat felbukkanása az életünkben okkal történik. Ahogyan az emberek sem véletlen keresztezik az utunkat. Talán nem is a miért a fontos, sokkal inkább a lehetőség, amit kapunk általuk. Bár a kutyákkal némiképp megvolt a magam harca, még a mindig nyugodt és alapvetően a levegőt is félve, szuszogva vevő Columbo esetében is, azért tudom, hogy Killian legyen bármennyire engedékeny, talán egy cicát már túlzásnak érez majd.Ettől függetlenül kísérletet teszek arra, hogy bár az este folyamán eltitkoltam Reggie jelenlétét, most mégis pótolom, és elébe megyek annak, hogy ő maga találjon rá. Meg őszintén szólva eléggé kellemetlen a szaga ahhoz, hogy hosszú távon elviseljem.Mégis amikor állok Killian előtt, ölemben a cicával, kicsit azért elfelejtek lélegezni néhány tized másodpercig, amikor láthatóan elgondolkodik - vagy legalábbis úgy tesz mintha- a kis vörös maradását illetően.Végül szemeim lehunyva, megkönnyebbülten szusszantok. Amíg ketrecet keres, a kutyákat vizslatom, és mindegyik kérdőn, majdhogynem féltékenyen pislog rám. - Jól van na. Nem változik semmi. Imádlak benneteket is, tudjátok. És hééééé! Hogan, veled továbbra is játszom bújócskát, és Stanley, te sem úszod meg esténként a pocaksimit. Columbo….ehhh….te nem is aggódsz ahogy látom!- ingatom a fejem mosolygova, a kutyák pedig láthatóan, mintha értenék mit mondok, intenzív, ritmusos farokcsóválásba kezdenek. Kivéve a basset hound. Ő továbbra is csak néz, azokkal a mélyen ülő szemeivel, néha meglibbetve lapát füleit.Amolyan jelzés értékkel, hogy hallja ám, csak jelen pillanatban a kora reggeli lustálkodása jobban leköti. - Hát igen! Kicsit büdi.- fintorodom el, mert valóban nem ártana a kis picurnak egy alapos csutakolás, ki tudja merre járhatott, amíg rátaláltam, de hogy a csatornarendszer egy részét feltérképezhette, annak elég nagy a valószínűsége. - Okés! Figyelj kis krapek! Most beteszlek ide, de nyugi, nem fogok túl messzire menni, itt leszek a közelben. És ez nagyon fontos, mert ebben a házban szabályok vannak, ami rád is vonatkozik majd. Szóval haverkodj a kutyikkal, mert ezen múlik a maradásod.- magyarázom az apró kis gombszeműnek, miközben segítek Killian-nek a ketrecbe tenni a cicust. A kutyák lassan közelebb merészkednek és szimatolni kezdik. Talán pozitívum, hogy egyelőre se a macska nem fúj rájuk, sem ők nem ugatják meg, pusztán ismerkednek vele. - Elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy maradhat a cica.- nézek vissza a vállam felett rá, miközben a csap felé indulok, hogy kezet mossak reggeli előtt. - Tudom, hogy így is nehezen osztod be az időt, és még én sem sok segítség vagyok a kutyák sétáltatásában, tekintve, hogy Columbo-t is én akartam, de….majd igyekszem.Igaz Hogan mindig is bátor és védelmező, függetlenül attól, hogy öreg.Szóval de….a kutyákkal több a gond, de Reggie-vel nem lesz, ígérem.- könnyelműen mondom, mert annyira szeretném, hogy maradjon, miközben vele szemben végre én is helyet foglalok az asztalnál, hogy együtt elkölthessük a reggelit.A szombati napok általában erről szólnak. Legalábbis a reggelek.Ezek mindig boldogsággal töltenek el, valahogy erőt merítek belőlük. Kicsit visszaidézik azokat az időket amikor még volt családom, noha a helyzet merőben más. Inkább csak az érzés ugyanaz: fontosnak lenni valaki számára.Ez szólhat egyszerűen arról, hogy leülünk sakkozni amikor éppen nem rohan valahova, vagy nem egy ügy kellős közepén jár. Néha még akkor is. Szólhat arról, hogy az őrültebbnél őrültebb sütemény receptjeimet valósítjuk meg, miközben a fülünk is porcukros és megsütjük az ujjunkat a forró grillázskrémmel. Szólhat arról, hogy bevásárolunk együtt, amely számomra néha felér egy kalandtúrával, de elmondható, hogy már ebben is fejlődőképes vagyok.Már nem csak a monitor túloldalán lévő emberek társaságában érzem jól magam, bár még mindig ők azok, akikkel könnyebben alakítok kapcsolatot.Dolgozom rajta, hogy ne így legyen, de az érzés, amely a gyomrom mélyén ilyenkor erősen megszorít, szinte legyőzhetetlenül feszít és nem ereszt. Rettegek. Épp csak megcsörrennek az evőeszközök, amikor Stanley úgy rohan a közelembe és ül le tőlem alig egy karnyújtásnyira, mintha puskából lőtték volna ki. A nyelve lóg, megállás nélkül csahol, és időnként hátrapillantva ellenőrzi a ketrecet, majd újra rám függetszi a tekintetét. - Le merem fogadni, hogy ma már kétszer is kunyizott tőled, miközben készítetted a reggelit.- nézek mosolyogva Killian-re, majd a fejemmel a lelkes Stanley felé biccentek, aki úgy ül ott, mint valami túlcukrozott gyerek. - Nem! Ne nézz így! Nem lehet és különben is…legyél jó fiú! Tessék! Nézd meg Columbo-t. Neki még csak eszébe se jutna itt sertepertélni. Ez nem szép dolog, tudod?- ingatom a kutya felé a villám, majd befejezve a feddést, amit egyelőre neki szánok - Hogan egyelőre Killian reggelijét vizslatja kitartóan- nekiállok az étkezésnek. Killian szavai a második falat környékén érnek el, és egy pillanatig a rágást is abbahagyom, a kezemben megrezzen a villa. Nem szabadna így reagálnom, de a testem még nehezen engedelmeskedik a nyugalmi parancsnak, amely a fejemben születik meg.Csak semmi pánik! Lehunyom a szemeim, majd újra kinyitom, és a velem szemben ülőre nézek. - Imádok sütni. Gyakorlatilag bármit. És el is készítem nagyon szívesen, főleg, hogy jótékony célt szolgálna.De….ugye….- van egy olyan érzésem, hogy az egész megemlítése kapcsán nem arra gondolt, hogy én itthon elkészítek mindenféle nyalánkságot, ő pedig egyedül fogja majd árusítani, vagy jobb esetben valaki segítene neki. - ….ugye arra céloztál, hogy te meg én…- mutatok először rá a villámmal, majd saját magamra, végül oldalra billen a fejem, és lassan leengedem az evőeszközt. -...nem tudom ez mennyire jó ötlet. Úgy értem, ott biztosan sokan lesznek, és sokan érdeklődnek majd, vagy kérdeznek, személyesen. És én annyira….tudod, hogy mindig dadogni kezdek, ha valaki először szól hozzám.- a hangom megremeg. Ez valami olyasmi, amin képtelen vagyok úrrá lenni. Nem tudom mi okozza. Valószínű, ahogy Killian is célzott rá már párszor, meg a terapeutám is, fejben kell rendet tenni a dolgokat illetően. Mégis szégyellem. Nagyon. Jobban talán mint kellene. Elvégre akárhonnan nézzük egy huszonéves nő vagyok, akinek most kellene elkezdeni igazán élni. És én vágyakozva, csodálattal nézem a velem egyidős fiatalokat az egyetemen, mennyire könnyedén és egyszerűen ismerkednek, vagy éppen társalognak. Én meg attól ha meg kell szólalnom, vagy bemutatkoznom, már lefagyok. Talán valóban az első lépcső lenne ennek legyőzésére, ha bátran és merészebben tennék meg nagyobb lépéseket mint eddig. Biggyed az ajkam lefelé. Egyrészt mert tudom, hogy mit kellene tenni, hogy mi lenne a jó, másrészt, frusztrál, hogy képtelen vagyok ezt megtenni. - Hogy….hogy gondoltad ezt csinálni…vagy én mit kellene tegyek?- a sírás határán rezonál a hangom, és ezt érzékelve az eddig lustán, a távolban hasaló Columbo most megemelkedik, odaaraszol a lábamhoz, és úgy heveredik le, hogy a fejét a lábfejemre helyezi.Én pedig a villa után nyúlok, és bár felemelem még nem kezdek el enni vele, hanem Killian-t figyelem kitartóan.
The first step to a new beginning is imagining that one is even possible.
A váratlanságát leszámítva, örülök, hogy Laylana kezd ilyen formában is nyitni a világ felé. Egy életről gondoskodni ugyanis hatalmas felelősség és jószerével egy életre szól, de legalább is nagy mértékben kihat ránk. Persze mondhatnánk, hogy a kutyák sem különbek, és ez így is van, de nagy részük már akkor is itt volt, mikor Laylat magamhoz vettem, így aztán nem alakulhatott ki az a bizonyos valós kötelék, mint aminél ő maga dönti el, hogy akkor mostantól ő és csak is ő felel a gondozottjáért. Nem mondom, hogy én anno minden átgondolás nélkül vettem magamhoz őt, pláne, hogy azt hiszem ez idáig egyetlen orvos kollégám sem merészkedett ilyen messzire, de tény, ami tény, mire megkaptam az engedélyt csupán akkor tudatosult bennem, hogy Laylana nem csak a betegem, hanem innentől kezdve igazából egy olyan lakótársam, aki, bár rokoni kötelék nélkül is, de már-már olyan, mintha a tulajdon lányom lennem, annyi különbséggel, hogy bizonyos határokat meg kellett húznom. Igaz, ezeket a határokat eddig még csak meg sem közelítettük. Aminek örülök, mert tulajdonképpen nem tudom még, hogyan is magyarázhatnám el neki, hogy bár a szárnyaim alá vettem és lehetőség szerint megóvom minden veszélyforrástól, de ennél többet nem nyújthatok neki. Még akkor sem, ha már képes lesz tovább lépni. A haladása azonban szépen, olykor egész nagy léptékben halad, így gondoltam reggeli mellett óvatosan előhozakodom a jótékonysági vásár lehetőségével. - Ó, azért ne igyál előre a medvebőrére. - figyelmeztetem, de cseppet sem elutasító hangnemben, éppen ezért folytatom is megindokolva óvva intésem. - Anno a nagymamáméknak is volt egy hatalmas macskájuk. Egy olyan bozontos, nagyon bundás, aki egyébként még úszni is szeretett. Viszont, ha napi 24 órából 20 nem épp vele töltött a nagymamám vagy a papám, általában azzal büntette őket, hogy tönkretett számukra fontos dolgokat, összetörte a porcelán figurákat, sőt, mikor néhány napot náluk töltöttünk és Leonard helyett velünk társasjátékoztak a nagyszülők, a macska rendszerint a legváratlanabb pillanatokban vetődött ránk és ha tehette meg is karmolt. A macskák egy része igen nagy uralkodói hajlammal születik, és ezt idővel szeretik kiterjeszteni mindenre. Szóval, ha rám hallgatsz mindig el teszed előle a laptopod valami biztonságos helyre. - meséltem el neki az ősrégi sztorit elmosolyodva, ami bár elég mély benyomást keltett bennem így a macskák iránt, ettől függetlenül nem iszonyodom, ha be kell fogadni egy árva lelket belőlük. Csak éppen... mindig úgy alakult, hogy kutyákba botlottunk. A macskák ravaszak, előbb feltalálják maguk, mint egy kutya. Mind eközben letudtam néhány kortyot a kávéból, már ami még volt a bögrében, így azt a mosogatóhoz lépve gyorsan ki is öblítettem, és helyette teával töltöttem meg, amit cukrozás után meg is kóstoltam, miközben figyeltem a megjelenő négylábút és annak kunyeráló tekintetét. Nem mintha nem kapta volna már meg a maga adagját. Ezek a feneketlen bendők... - Ha tippelnem kéne még a lustábbak falatjait is elcsente, amíg nem figyeltem... - mosolygom, miközben lassan nekilátok a reggelinek, legalább is míg szemet nem szúr, hogy egy másik éhenkórász is becsatlakozott hozzánk és épp próbálja kinézni a falatot a számból. Azaz, most még a villa hegyéről. - Elég legyen! Az újdonsült és biztos minden rossz szokást magába szívó kis lakótársatok is elfogja tanulni tőletek ezt. Legyetek jó testvérek. - dorgálom a mellettem ülőt, aki még látszólag sem rám, hanem a villámon lévő falatra összpontosít, feltételezem azon imádkozva, hátha leesik a földre. Még csak az hiányzik, hogy Laylana vörös kis barátja is eltanulja ezen rossz szokást, mert ő már biztosan nem a földről fog kunyerálni, hanem szépen felugrik az asztalra és kiszolgálja magát, ami viszont nem kis gondot okozna és nem csak reggelinél. Végül sóhajtok egyet, mint aki csak beadta derekát, még szemeim is megforgatom és lecsípve a pirítósból egy kisebbet a konyha ajtaja felé célzok vele, majd úgy téve, mint aki el is dobta, markomba rejtem közben a kenyeret. Persze Hogan cél irányosan rohan ki a konyhából, mielőtt más találná meg a falatot, amit ő még talán látott is arrafelé repülni. Egy darabig biztos el lesz vele, bár hosszútávon ezt is kifogják ismerni, de ha most visszajön, visszairányítom, hogy majd, ha azt már megette kaphat még. A falatot meg gyorsan eltüntetem a számban, míg vissza nem érkezik, és még félig teli pofazacskóval, mosolyogva kacsintok a leányzóra. Csak azért nincs bűntudatom, mert anno gyerekkoromban már megtanultam, hogy a kutyák pukkadásig képesek tele enni magukat - amennyiben nem betegek, mert akkor egy falatot sem esznek - és mi még szerencsések voltunk, mert tudott segíteni az állatorvos, de utána hosszú ideig búvárszemüvegben ettem az asztalnál, hogy még véletlenül se lássak el oldalra magam mellé, miközben Rex - mert akkoriban minden német juhász kutyát így hívtak - csorgatta a nyálát és próbált hipnotizálni. Persze gyerekként... ma már több önuralmam van. Gondoltam, ha már önuralom és szinteken való lépkedés, felhozom hát a jótékonysági vásárt, lévén, hogy, jobb alkalmam úgy sem biztos, hogy lesz ma. Mosolyom eleinte nem is halványodott, érdeklődve hallgattam, mert bár kiéreztem a bizonytalanságot hangjából, szavaiból, ami érthető is, hisz azért ez még sem egy bevásárlás vagy séta a parkban, de azt gondoltam ezzel nincs is baj, ennél rosszabb reakciója sose legyen. De ahogy a villája halkan koccan a tányérjával alább hagy jó kedvem és immáron magam is megkérdőjelezve, mennyire volt ez jó ötlet, inkább olyan arcot vágok, mint aki már is megbánta, hogy felhozta. Mert ténylegesen kezdtem ezt hinni. Ha az ember sokáig úgy él együtt valakivel, hogy már gyermekeként kezeli, akaratlan is elfogják az ezzel kapcsolatos érzések. A kételyek, a csalódás vagy a félelem, hogy valamit elkövet - még ha jót is akar - és egyszeriben elveszi a gyermeke kedvét az ötlet gyanánt, szinte... mindentől. Azt hiszem ezt érzem most én is. Örülnék, ha belemenne, de látva, mennyire rosszul sült el a dolog, most már inkább visszakoznék. Legalábbis, mint szülő. Mint orvos viszont kötnöm kéne az ebet a karóhoz, mert, ha mindig hagyunk elmenni ezeket a lehetőségeket, sosem lépjük meg azt a szintet, ahonnan tovább fejlődhetne, és tartok tőle, hogy ezáltal visszaköltöztetnék a központba, ahol aztán én magam is tudom, hogy nem tudnának elég időt szakítani rá és a fejlődésére, a csoportos foglalkozásoknak meg nem vagyok nagy híve. Idővel pedig noszogatás helyett kollégiumba költöztetnék, ami azt gondolom ehhez képest kész rémálom volna, és nem tudom sikerülne e megbirkóznia vele. Ezekkel viszont se őt, se magam nem ijesztgetném most, és lehetőleg később se. - H-hát, hogy ketten... próbálkoznánk... a vásárban. - még füllenteni sem tudnék, hogy valamelyest szépítsem azon részét, amit ő a háta közepére sem kíván, de hirtelen nem tudom miképp kéne most tennem. Se kényszeríteni nem akarom, sem olyan könnyen elengedni a lehetőséget. Azt pedig végképp nem, hogy a téma vessen minket vissza az egész elejére. Orvosként hagynom kéne, hogy emésztgesse a dolgot, hátha idővel aztán rábólint, de "szülőjeként" azt gondolom talán könnyítene a dolgon, ha volna valami, ami motiválná. Azon túl, hogy ő is tudja, ez nagy lépés volna a számára. - A rizikósabb részét átvállalnám, csupán annyit kellene tenned, hogy hagyod, hogy megismerjenek a tehetségeden keresztül. - próbálok finomítani, bár lehet ez sem túl sok, végtére is ugyanott tartunk. Szemkontaktus, beszélgetés ismeretlenekkel. A problémái is megszűnnének idővel, ráadásul tulajdonképpen attól, ami okozza. De azért próbálkozom. És ötlet gyanánt valamiért az asztalon keresem tekintetemmel a megoldást, amit végül meg is találok egy pohár alátéten lévő koronában. - Ha pedig sikeresen zárjuk a vásárt, ami persze egyértelmű, hisz hát még is csak a finomságaidról van szó, akkor kiveszek néhány nap szabadságot ééés... megnézhetnénk Disneylandet. - vonom fel szemöldökeim az ajánlat után kíváncsian reakciójára. Ha más nem, legalább a hely gondolata eltereli kicsit figyelmét a közelgő stresszfaktorról. - El se hinnéd milyen jól állnak nekem azok a nagy, fekete lapát fülek... - emeltem fejemhez két üres, pohár alátétet.
The mind is not a book, to be opened at will and examined at leisure. Thoughts are not etched on the inside of skulls, to be perused by any invader. The mind is a complex and many-layered thing.
We’re all human,
aren’t we?
Every human life
is worth the same,
and worth saving.
Kezdőlap
