At the Asylum

Oh my god... shit...

Még teljesen fel sem épültem a sérüléseimből, amikor valaki elrabolt. Elrabolt, hiszen nem a saját lábaimon érkeztem és éreztem, hogy valami gyógyszer hatása alatt állhattam, mivel eléggé pocsékul éreztem magam. Azt hittem Rowan, vagy Cale rabolt el, de rájöttem, hogy ők nem tehették. Ők is itt voltak csapádba esve.
A helyszín rendkívül furcsa volt. Az egész terem egy hatalmas nagy gumiszoba volt, de törhetetlen üvegfalakkal volt körbe vonva. Én egy 4m x 4m-es szobában voltam. Volt benn egy WC és egy ágy, amin egész jól elfértem, de semmi több. Mellettem Rowan 4x4-es cellája volt WC-vel és ággyal, mellette Eliasé. Velem szemben volt Gyda cellája, mellette Cale cellája. Minden cella ugyanakkora volt, egy ággyal és egy WC-vel.
A törhetetlen, golyóálló üvegfalakon voltak bizonyos méretű lyukak, hogy a hangunk át tudjon jutni a többi cellába, azaz tudjunk beszélgetni. Meg ugye levegőt kapjunk...
Felültem az ágyon és átpillantottam Rowanhez, majd Gydához.
- Mi a fene folyik itt? Hová kerültem?
- Kerültünk. Tökfej. Nem tudom. Ez biztos valami bolondok háza... - nézett körbe Cale elgondolkodva.
- Nekem itt semmi keresnivalóm! Mégis... - kezdtem magam áttapogatni, ám akkor tudatosult bennem, hogy senki sem a saját ruháját viselte. Mindenkin egy fehér len nadrág és egy fehér len ing volt.
- Odass csak, kit fújt közénk a szél! - nevetett Cale és az ördögűző felé mutatott. - Csak jussak ki ebből a kalitkából, megfojtom! - csapta össze tenyereit.
- Maga csak a gyilkolásra tud gondolni? - kérdeztem mogorva hangon.
- Nem. Az édességekre és a pénzre ugyanennyit gondolok.
- Megölték a pasiját, rá nem is gondol?
- Nem igazán. De mondja csak, maga erről honnan tud?
- Ő mesélte! - mutattam át Gydára.
- Nem is érdekes. Nem foglalkozom vele, megérdemelte a halált. De még mindig jobban járt a halállal, mint a maga exe, akinek összetörte a szívét, aztán csak úgy szélnek eresztett, miután ráhívta a hekusokat! - mutatott Cale Rowan felé.
Elias imát kezdett mormogni, mire én a fejem fogtam.
- Itt fogok megbolondulni...
- Szerintem maga már akkor megbolondult, amikor beleavatkozott a mi dolgainkba. Mondja csak, Mr. Avery, hogy jutott Gydához?
- Nem értem a kérdést.- tértem ki.
- A lány egy szuperhős fogságában volt. Méghozzá a föld alatt. Vélhetően. De néhány óra múlva már magával süteményezett - mutatott rám. - Még a legjobb emberemnek is kemény munkájába telt kiszabadítani. Egymaga aligha juthatott ki. Csak nem maga szabadította ki? Mesélje már el nekem.
Megütődve néztem Cale felé.
- Gyanúsít valamivel?
Rowan felé fordultam.
- A maga cimborája össze-vissza beszél!
- Igazán? Milyen érdekes, hogy egy nevesincs üzletember viperával a farzsebében jár cukrászdába, nem?
- Ez New York öregem! Itt még a diák kislányok is stukkerrál mennek el kávézni!
Cale felnevetett.
- Legalább humora az van. De tudja mit? Engem meg lehet győzni. Húzza fel az ingét. - vigyorgott önfeledten, de sötéten.
- Majd strippelek itt egy őrült bűvésznek? Azt se tudjuk hol vagyunk és ki hozott ide minket. Lehet meghalunk, maga pedig csak a képzelgéseivel törődik.
- Oh, én nem képzelgek - legyintett vidáman. - És nem halok meg. Újjá születek majd.
- Nem fog. Maga a Pokolba kerül, ahol a pokol legmélyebb bugyrában Sátán fogja elrágni magát és a barátját is.- vágta hozzá Elias.
- Te sem akarod elhinni neki, hogy semmi köze sincsen a lány elrablásához! Vagy Ő rabolta el, vagy az elrablója cinkosa! - mutatott Travire, miközben Rowannek beszélt, majd Gyda felé fordult bájos mosollyal és keresztbe dobott lábakkal a falnak támaszkodott.
- Na mesélj csak barátlányom, ki ez a fickó. Te biztos tudod az igazat. Barátok előtt nincsenek titkok. Szerintem nem egy sima üzletember - mosolygott bájosan a lányra.
Így belegondolva Cale mégsem volt teljesen őrült. Bolond volt, de a maga nemében elég intelligens is. Eléggé megszorult a hurok a nyakam körül.

When did we see each other face-to-face? Not until you saw into my cracks and I saw into yours. Before that, we were just looking at ideas of each other, like looking at your window shade but never seeing inside. But once the vessel cracks, the light can get in. The light can get out.

Nem tudom miért, de az maradt meg bennem, hogy elájultam és anélkül, hogy túl aggódtam volna bármit is, aludtam egyet. Azt gondoltam, csak egy álom volt, és mikor felkelek, otthon leszek egy lemerült telefonnal, amin filmet néztem és a földre ejtett pattogatott kukoricás tállal. De mikor felszínessé vált alvásom, egyre közeledő, élesebb és legfőképpen ismerős hangokra lettem figyelmes. Igazából a srácok vitatkozása zavart fel, s nagyjából akkor nyomtam fel magam a földről kissé bágyadtan, mikor Travis rám mutatott.
- Van ám nevem is, seggfej... - morogtam neki fáradtan, de hé, legalább él. Meg Cale is és... felkapom fejem, pillanatok alatt kisöpörve elmémből a fáradságot, ahogy eszembe jut Rowan állapota. De amikor megpillantom egyből megnyugszom. Él, és ráadásul ébren van. Ez jó. Szusszanok egyet, de még nem igazán veszem fel a vita fonalát, ellenben, ahogy a térdeim behajlítva ülök fel, rá kell döbbenjek, hogy ez nem csak egy totál idegen hely a számomra, de tekintve a ketrecekben lévőket, nekik sem lehetett több fogalmuk róla.
- Hé! - szóltam rá Travisre, hogy vegyen vissza. Mi a fene ütött belé is...? Haldokolva jobb fej volt. Nem csak amiatt morcoskodtam, mert úgy beszélt rólam, mint egy idegenszerű gyilkosról, hanem, mert úgy beszélt, mintha ő ott sem lett volna. Megzápult az agya? Vagy el felejtette, hogy miatta történt a felfordulás? Aztán némileg hitetlenkedve hallgattam Calet. Oké, elég sűrű napja volt neki is, és jobbára csak ment az árral, de belé is mi ütött? Úgy beszél Rowanről, mintha itt se volna. Bár úgy tűnt kellően lefoglalja magát, hogy egy perc figyelmet is szenteljen a két agybajosnak. Kicsit olyan ez az egész, mint azok a kutyák, akik el vannak egymástól zárva és addig legszívesebben szét is tépnék egymást, de mikor meg elhúzzák a falat, egyből visszafogják maguk. Sóhajtva döntöm hátra fejem, halkan koppan is az üvegbe. Ha vége ennek a rémálomnak, elutazom és új életet kezdek. Cale kérdésére azonban odakaptam fejem, majd a választ várva Travisre néztem. Tehát innen fúj a szél? Cale nem tudja az igazságot? Ide oda kapkodtam fejem, függően épp kibeszélt. Ez izgalmasan hangzik. Vajon Rowan se tudja? Rowan arra sem reagált, mikor Travis le magázta, én viszont értetlenkedve pillantottam a férfire. Mi van itt mindenkivel?
- Hülyeség... nekem is Cale adott gránátot. Miért nem vallod be az igazat? - mosolyodtam el bájosan, ha már ennyire fontos neki az egyedüllét. Úgy is kifog derülni, barátai meg akkor se lesznek. Rowan ott guggolt a fal túlsó felén, néhány centire Eliastól és őt nézte elvigyorodva, ahogy amaz imádkozott. Szeme sem rebbent, de mikor Elias odaszólt Calenek, elkuncogta magát.
- A helyedben én is kiszáradásig mormolnám az imákat, bár tök feleslegesen, mert ami rád vár, attól se élő, se holt nem ment meg. A saját démonaid fognak élve felfalni, és ehhez még le sem kell jutnod hozzá abba a nagy melegbe... - vigyorogta töretlenül, legalábbis, míg el nem ért hozzá Cale üzenete. Bár Eliast jobb mókának tartotta most a vitánál, de látta, hogy Cale csak nem nyugszik, és ő szívesen hallotta volna a vallomást Travistől, így végül felhagyott a másik bámulásával és Travis felé fordult ültében, őt kezdte figyelni.
- Elképesztő, hogy túlélted. De nem baj, mert sajátkezűleg akarlak megölni. - kuncogta, láthatóan ő viselte a legnyugodtabban a helyzetet. Calere néztem a kérdése gyanánt, majd Travisre, míg gondolkodóba estem, de most mit tehetnék. Felesleges védenem, sőt, így csak magamra haragítom a többieket is. Szóval végül visszanéztem Calere.
- Ráhibáztál, nagyfiú. Ezért jár a csokis keksz... - mosolyogtam Calenek, mire Rowan is felénk nézett, majd a választ hallva széles vigyorral Travisre.
- Én meg még azt hittem le se tojsz... Most meg kiderül, hogy gyakoribb látogatóm voltál, mint bárki más... - röhögte el magát, aztán, hogy igazából mit okozott benne ez a válasz... hááát... ki tudja. Annyira nevetett, hogy elfeküdt a földön és ott kacagott tovább.

At the Asylum

Oh my god... shit...

Láttam, felesleges bármit is ellenkeznem és Cale is jót mulatott Gyda beismerésén, ahogy most már Rowannek is véglegesen leesett a tantusz. Felhúztam hát az inget, amin ott volt a szúrás okozta seb.
- Rendben. Beismerem. Én vagyok a Róka! - mondtam végül ki az igazságot, majd Rowan felé fordultam. - Sosem vettem le rólad a szemeim, öcskös. Egy olyan embert, mint te, nem lehet csak úgy elengedni. Értsd, ahogy érteni szeretnéd.
- Juj, de romi, ugyi? - vigyorgott Cale Gyda felé, majd Rowan felé. - Látszik, hogy mély nyomot hagyták abban a fehér kis lelkecskében - kacagott Cale is.
Ki tudja még mik hangzottak volna el, ha egy idegen hang meg nem csendül. Biztos valami rejtett hangszóróból.
"Welcome the Mystical Madhouse!"
Felkaptam a fejem a hangra.
"Ezt a helyet azért hoztuk létre, hogy próbatétel elé állítsuk a magukhoz hasonló szerzeteket. Az intézménynek öt emelete van. A pincével és a földszinttel együtt hét szintes az épület. Önök most a pincében vannak. egyedül az ötödik emeleten van kivezető ajtó és a teraszról nyíló lépcsőn át lehet lejutni az udvarba.
A feladat rendkívül egyszerű. Ha ki akarnak jutni, akkor el kell jutniuk az ötödik emeltre a megtalált zárkulccsal és lemenni a lépcsőn. Nem hangzik nehéz feladatnak, igaz?
Ezt az épületet úgy alakítottuk ki, hogy mindannyiuknak jusson szerep. Célszerű csak a kijutásuk után megölni egymást, mert még hasznos partner válhat belőlük. Ablakok vannak, de be vannak vonva acél rácsokkal, melyek végei mélyen a betonfalakban vannak és nem fognak találni semmit, amivel át tudnák vágni a rácsokat, kiütni pedig nem lehet. Kár lenne a fáradozás.
Minden szinten kutakodniuk kell, hogy megtalálják a következő emeletre nyíló ajtó kulcsát. A kivezető ajtó kulcsa viszont bármelyik szinten el lehet rejtve. Gyűjthetnek hasznos eszközöket is, melyek segítségükre lehetnek a különböző szinteken, hiszen sok a rejtett anyag.
Ha elég szemfülesek, még egyéb anyagokat is találhatnak, amikkel megfejthetik a Madhouse titkát.
Önökre odafenn nem kimondottan egy elmegyógyintézet vár, hanem egy elvarázsolt kastély a magukhoz hasonló alakoknak kifejlesztve.
A szintek, azaz az emeletek újra és újra bejárhatóak, nem záródnak vissza az ajtók, bárhová vissza mehetnek keresgélni, vagy csak megpihenni.
Legyenek ügyesek.
Úgy hisszük nem akarnak örökké itt raboskodni. Fogjanak össze, máshogy nem lesz sok esélyük."

Valami érdekes, búgó hang hallatszott és elmozdult az egyik gumi fal, majd ajtó módjára kitárult.
Zúgó hang hallatszott, az üvegfalak pedig a magasba emelkedtek, ezáltal összeeresztve minket.
Csak remélni tudtam nem fognak azonnal nekem esni és megölni, ahogy abban is reménykedtem nem fognak halálos csapdák várni ránk odafenn.

Amennyiben "gondtalanul" feljutottunk a földszintre, egy olyasféle szobába jutottunk, melynek eleganciája és szépsége vetekedett egy báró szobájával. Gyönyörű, hatalmas ágy, faragott, elegáns bútorok, kristály csillárok, a falakon festmények és még sok minden, amit ember eddig csak képeken látott, vagy könyvekben olvasott.

It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.

Hogy meglepett e Mr. Kamugép beismerése? Egyáltalán nem. Valahol, tudatalatt végig sejtettem, hogy bár elhajított, de soha nem eresztett. Igaz, nem a romantikus értelmében. Jót szórakoztam, nagyot jót, azon, hogy ennyire nehezére esett kibökni, mintha ez olyan nagy rejtély lett volna. Na és aztán? Eddig is ellenségek voltunk, eztán is azok leszünk, maximum így már nem teszek majd kitérőt verés közben, hogy a maszkot is levehessem róla. Nem nagy ügy, a pofonokat így is megkapja. Megölni így is megölöm. Annyiból volt kellemetlen, hogy most az újdonsült husival akartam foglalkozni. Kicsit játszani vele, az elméjével, babrálni a hitével, kihozni belőle azt, amit előtte oly szorgosan próbált kiűzni belőlünk. A démonait. Mert lakozik benne bizony. Mindenkiben él, és vágyaktól reszketve vár, hogy kiszabaduljon. Van, aki önszántából engedi szabadjára, van, aki inkább felemészti önmagát, semmint, hogy engedjen neki. Persze tudni kell vele bánni, nehogy úgy járjunk, mint Cale barátom, aki teljesen átengedte démonának az irányítást. De így megy ez az életben is, tudni kell irányítani, mielőtt... késő lesz. Abbahagyom a hahotázást egy pillanatra, ahogy felülök és Travis kijelentése nyomán sietve intem csendre, mielőtt nagyobb balgaságot ültett el az itt lévő fejekben.
- Wo-wo-wóó... Nehogy ám azt higgyétek, hogy szerelemből tette! - intettem Caleék felé, mert láttam rajtuk, hogy elhitték, hogy ez húzódik mind e mögött. - Mr. Önimádom attól retteg, hogy az imádott hibája rosszra használja majd mind azt, amit tanított neki. De hiszen így van, cimbi! - kuncogtam fel, mert még a feltételezés is röhejes. Azért nincs senkije és soha nem is lesz, mert többre tartja  magát mindenkinél, saját magát helyezi előtérbe. Az csak a látszat, hogy embereket mentve ezt mind másokért teszi. Ilyen fiatalon, mint Gyda én is azt hittem, hogy ez kérem szépen tévedés, de nem. És láthatóan semmit sem változott azóta. De persze jobban hangzik, ha ezt egy szép kerek átokra fogjuk az ellenségtől. Engem kielégít a tudat, hogy tudom, hogy még most is ilyen lelkesen veti el magától az embereket, miközben sír a szája, hogy magányos, és ezt közben komolyan is gondolja.
- Öcskös... de rég is volt. - ábrándoztam színlelve a jó érzést mellé, mert hála neki, még a szép emlékek is szánalmassá váltak. Már nem is fájnak, csak idegesítenek. - A saját arcára próbált formálni. Képzett és tanított, én pedig elég jó tanítványnak bizonyultam. Ez majdnem olyan, mint amikor Robin rosszá válik, miután Batman átadta neki tudását. - magyaráztam Caleék felé, miközben kezeimmel közben hadonásztam, mutogattam hozzá, mintha valaha is egy komoly ember lettem volna. Ekkor szakított félbe egy idegen, kihangosítón keresztül beszélő hang. Szemeim forgatva vontam magamban vállat, majd figyelnek helyettem a többiek, ellenben az én figyelmem ismét az imádkozó sáska kötötte le, aki mióta itt vagyunk rám se nézett, mintha kerülné a velem való szemkontaktust. Pedig aztán távolról sem én vagyok a Sátán. De féljen csak, féljen a saját őrületéttől, tőlem, a megtorlástól, mindentől. Csak az ajtónyitódásra kaptam oda fejem, hátha belép valaki, majd szélesedő vigyorral figyeltem, ahogy felemelkedtek a falak. Mélyről jövő kuncogással, szinte torkát szorongató tekintettel néztem a pár centire lévő idegen fickótól, majd amint teljesen felértek a falak, elkaptam felsőjénél és közelebb húztam magamhoz, de egyből tökön is térdeltem, hogy aztán hajába markolva felhúzzam.
- Ó, édesem, imádkozz, hogy sose kerüljünk ki, hogy mindig szükségét érezzük, hogy életben maradj, mert már nagyon szomjazom a véredre, és ahogy hallottam Caletől, nem csak én... - vigyorogtam rá, megállás nélkül keresve tekintetét. Akarom, hogy lásson, hogy értsen, hogy érezzen.
- Na lódulj! - taszítottam rajta a nyitott ajtó felé, én pedig sétáltam utána, mint sebesült gazella után az éhező hiéna, aki azt várja, hogy végre összeessen és felfalhassa. Travis most büntetésben van, így döntöttem. Eddig annyi figyelmet adtam neki, amennyit csak akart, de már nem volt rá szüksége. Örüljön is neki, mert idővel az ő nyakára is rálépek. Gyda Calere nézett, hogy ő is követ e minket, és ha igen, akkor ő is felkelt és mellém sietve megfogta egyik kezem, mint egy helytől megrémült kislány, akinek szüksége van valakire. Lehet őt is azért vettem szárnyaim alá, mert olyan, mint Avery. Nagy lánynak mutatja magát, de félbevágni már nem akarta a fickót. Ah, mindegy, én így is tökéletesen büszke vagyok rá. Tiszta apja, szóval bármit is tesz majd életében, én mögötte állok és nem hagyom, hogy padlót fogjon.
- Micsoda pompa! - tártam szét szabad kezem, körbe nézve. -  Bár egy konyhának jobban örültem volna! Éhes vagyok, és ágyat mégsem ehetek... - gondolkozott hangosan. - Én is éhes vagyok... - motyogta Gyda halkan hozzátéve, miközben a festményeket nézegette mellettem, majd Calere nézett. - Ó, azt el is felejtettem mondani, hogy tetszenek a festményeid. Egyediek. - mosolyogta elismerően.

At the Asylum

Oh my god... shit...

Mogorván néztem Rowan felé, amikor rossz hírem próbálta kelteni. Tipikus. De mit vártam? Kötve hiszem, hogy valaha is képes lenne a régi fényében ragyogni a kapcsolatunk. Ő is megváltozott és talán én is megváltoztam valamicskét. Talán már soha semmi nem lesz olyan, mint rég. Az idő el szállt és talán az érzések is megkoptak mostanra.
A falak felemelkedtek, Elias pedig azon kapta magát, hogy fájdalmasan nyöszörögve hallgathatja Rowan fenyegetőzését. Nem félt, de egy cigi jól esett volna neki is. Felém nézett, majd Cale felé és végül Gydára. Talán csak az esélyeit latolgatta. Én és Elias, kontra Rowan és Cale. Fegyvertelenül. Lehet lett volna esélyünk, hiszen ez most puszta kezes, harctudásra épülő összecsapás lett volna, de nem voltam a legjobb formámban, lévén, hogy a lábadozó koromat éltem, hiszen alaposan helyben hagytak.
Calen láttam, hogy merengett, mintha nem akarta volna elfogadni, hogy szükségük van rám és az ördögűzőre, hanem úgy volt vele megfojtanak minket és ők majd hárman kijutnak és élik tovább az életüket, de valamiért még nem tette szóvá.
Azért én is kíváncsi voltam mi vár ránk odakint. Mi az, ami miatt nekem szükségem lehet egy ördögűzőre és két őrült gyilkosra, plusz egy Gydára és részükről rám. Mégis miféle őrült játékot terveztek nekünk? De legalább még húzzuk, még nem ölnek meg minket. Ha ellenünk fordulnak, minden harctudásunkat be kell vetnünk és minden erőnket össze kell szednünk. Mert hárman lesznek. Gyda nem fog az oldalunkra állni.
Elias engedelmesen elindult előre, nem akart vissza szólni, nem akart balhét. Gyda ment utánunk, én pedig Calelel szemeztem, aki egy lenéző mosoly után megindult Gyda után, így végül én zártam a sort.
Rowannak igaza volt. Elég nagy pompa volt, bárki is követte el, még nálam is gazdagabb volt.
- Mégis miket fest? Felhúzható fogsorokat? - kérdeztem Cale képeit illetően, noha pontosan ismertem a képeit, csak szúrkálódni akartam, ám a fickó csak jót kacagott.
- Jaj de tetszik a fickó humora! Téged öllek meg utoljára! - nevetett.
Rowanhez léptem, aki éppen a konyha hiányáról beszélt.
- Vagyunk itt elegen, nem? Vagy a kannibalizmus még távol áll tőled? Azt hittem a bohóc már megszerettette veled az ember husit is, de látom még mindig jobban szereted a chipset és a sütiket. Tán rendelhetnénk valamit - mondtam ölbe tett kezekkel, szúrós szemekkel.
Cale már ugrott is, a berácsozott ablakhoz lépett és kiordibált rajta.
- Egy extra sajtos sonkás pizzát sok kukoricával és pepperonival! - harsogta, majd Travis felé fordult. - Rögtön sütik is - nevetett, majd Gyda felé fordult és a odasuttogta. - Szerintem a Róka komának megártott a vérveszteség.
- Nade kérem, ne vesszünk itt össze! - mondta Elias nyugtatóan, kezeit finoman lengetve a levegőben. - Inkább próbáljunk meg a szabadulásra koncentrálni.
- És mégis mi a terved lelkész barátom? Idehívod az arkangyalokat?
- Nem - mondta mogorván. - Megkeressük a kulcsot.
- Csak rajta, tiéd a terep - intette körbe a szobát. - Van rá egy örökké valóságod. Mire itt mindent átnézünk megőszülünk, nekem pedig nincs itt hajfestékem.

It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.

A cirkuszban, ahol élek, és ahol korábban csak egy szimpla dolgozó voltam, volt egy kutyaidomár nő, akit mindig rengeteg kutya vett körbe. A fajtájuk mindegy, nem is az a lényeg, hanem az, hogy mikor gyakoroltak, én meg figyeltem, ahogy a kutyák úgy ugráltak neki, ahogy ő fütyült, elárulta, hogy egyik kutyuska sem születik szófogadónak, vagy szereti meg őt azonnal. De, a köztük lévő kapcsolat nem is a szereteten múlik, hanem az irányíthatóságon. Elmondta, hogy a kutyák nem sokban különböznek az emberektől, mindkettejük akarata megtörhető. Vannak azok a kutyák - avagy emberek - akiket simogatással, törődéssel kell magunkhoz édesgetni, mert számukra ez jelenti a szeretetet, jutalmat. Itt van például Gyda erre példaként. Vagy kisebb túlzással Cale is. Aztán van, akit jutifalatokkal kell dicsérni, mint a cirkusziakat is. De akadnak kutyák, akiket a negatívumok elhagyásával jutalmazod. Ezek a kutyák nem viselik túl jól, ha keresztül néznek rajtuk, ha senki sem figyel rájuk, pláne, ha egész életükben ezért küzdöttek. Büntetés számukra, ha ki vannak közösítve. Na már most, Travis pontosan egy ilyen kis terrier köztünk. Ugrál, pattog, morog - bár igazából talán mindig is ezt csinálta -, és zokon veszi, ha még is a másiké a reflektor fény. Ezért úgy döntök, büntetésbe helyezem. Az ördögűző amúgy is érdekfeszítőbb most a számomra, Cale pedig hozza a szokásos stílusát, így a róka bunda nélkül már aligha észrevehető köztük. Gyda azért vet egy rosszalló pillantást Travis felé, de mivel Cale beelőzi, ő már nem fűz hozzá semmit. Én csak egy halk röffenésszerű nevetést ejtettem Cale megjegyzésére, de jobban lekötött a hely, az idegen, de már most halálra ítélt és persze... a hasam. De már akkor tudtam, hogy Travis reflektálni fog, mikor megjelent mellettem. Rá se kellett néznem, hogy tudjam milyen fejet vág. Tudja, hogy egyedül maradt és ez roppant mód zavarja, de éppen ezért hatásos a módszerem. Pedig már majdnem megtörtem, majdnem ránéztem, hogy tegyek egy apró megjegyzést, mikor Cale ráfeszült a rácsokra.
- Bolond vagy! - nevette vidáman Gyda Cale felé, majd amikor odajött neki sugdolózni szemeit forgatta, de nem Cale miatt, hanem Travis miatt.
- Bruh... ne is mond... - sóhajtotta durcásan, mire ismételten felkuncogtam. - Én is ilyen feszült és keserű lennék, ha évekig nem használnám másra a kukim, mint pisilésre... - vigyorogtam Calere, majd önelégülten Travisre, de neki nem szóltam semmit. Hagyom, had morogjon, duzzogjon. A vénség amúgy is elterelte figyelmem.
- Mondta az álszent a kis ördögfiókáknak... - heherésztem a fickó kijelentésén. Azért vicces egy fazon. Démonokat űz, de mikor segítségre van szüksége, inkább összedolgozik velük. Most akkor, hogy is van ez...? Jót vigyorogva figyeltem aztán felváltva az eszmecseréjük Calel, majd elengedve Gyda kezét, Travist meg félkézzel odébb lökve aurámból Cale mellé léptem.
- Te csak ne féltsd a tincseid a kortól, cimbora... - karolom át vállánál közelebb húzva magamhoz. - Vörösen is pont olyan kis ördögi voltál, mint amilyen hófehér hajjal lennél. - vigyorogtam rá, majd egy gyors hajkócolást követően eleresztettem és ismételten Mr. Hamiskának szenteltem figyelmem.
- Na mi lesz...? Attól még, hogy mi állunk és nézünk, te még szorgoskodhatsz. Végtére is Vuknál is egymagad dolgoztál, nem? - bazsalyogtam, fejemmel elbökve Travis felé, majd hátul összekulcsoltam kezeim és engedtem mosolyomból. - De én a helyedben sietnék, mert lehet, hogy te túl angyali vagy, hogy ilyesmikhez folyamodj, de ne akard, hogy igazat adjak annak a semmirekellőnek... Állítólag ugyanis a gyáváknak csirke ízük van.

The Madhouse Club

Travis, Rowan, Gyda, Cale, and Elias.
The Big Five!

It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.

A legjobb abban, hogy őrült vagy, vagy annak tekintenek, hogy felhőtlen boldogságod még a közelgő halál sem hessenti el.
- Ugye? Pedig mások rendbe akarták hozni... Mondtam is nekik "Mit akartok? Teljesen rendben vagyok". - nevettem, aztán alább hagyva vele, azért megjegyezte: - Persze enélkül is jóképű gyerek voltam. De hisz te is láthattad... Nagy kár, hogy nem előbb kereszteztük egymást útját... Veled biztosan jobban jártam volna... Kölcsönösen kergethettük volna egymást őrületbe... - engedtem el végül és mielőtt odébb léptem volna, rá csaptam poénból a hátsójára. Nem akartam, hogy a kedves szentfazék azt gondolja, rá már nem is figyelünk, szóval eztán csak neki szenteltem figyelmem.
- Dehát miről beszélsz, kedves barátom? Kijutni innen? Ó, igen. De közösen? - kérdeztem gonoszul elvigyorodva. - Szerintem bőven meg lennénk egy-két mínusszal is... - lépkedtem kicsit közelebb, hátul egyik csuklómra fogva. A munkában azért nem akartam megzavarni, így magára hagytam. Calek vetkőző műsora amúgy is jobban lekötött. Gyermeteg lelkesedéssel csatlakoztam hozzájuk, bár csak nézőként, nekem jelenleg megfelelt egy a kényelmes kis semmi gönc. Hát olyan sokan vagyunk itt, valakiknek meg kellett töltenie életvidámsággal a helyet.
- Hűű! - ugrott oda Gyda is és átvette a ruhát, majd egy tükör elé állva méregette magához. Vigyorogva figyeltem a falnak dőlve, karba tett kezekkel, ahogy előbb Cale, majd felbátorodva tőle Gyda is átöltözött.
- Már csak egy korona hiányzik és én lennék a kastély királynője! - pózolgatott Gyda nevetve a tükör előtt, majd Cale felé fordult. - Te pedig a királya! Egy új világot hoznánk létre, és mi uralkodhatnánk! - mászkált föl-alá a ruhában vidáman. - Szombaton torta nap lenne, és ingyen lennének a sütemények, vasárnap pedig mindig lenne valami bál vagy ünnepség, esetleg valami viadal, hogy a nép kitombolhassa magát. - táncikált a ruhában, amíg a többiek keresgéltek, és Travis talált is valamit. Én a másik keresgélő felé sandítottam, hátha ő is sikerrel jár, de hát mit vártam tőle...
- Hm, különös, de végülis a múltkori után már annyira nem... - vont vállat Gyda, majd Cale mellé sétált. - Pókerezni nem tudok, de építhetnénk kártya várat.
- Ami a kulcsot illeti... ha jól tudom itt többen is értünk a zár feltörésekhez, szóval... miért is nem használjátok eme tehetségetek...? - szólalok meg, nem feltétlenül a játszadozó párosnak szánva, ők szórakozzanak csak, nem rontanám el a pillanatot, ellenben a két munkálkodó akár még hasznossá is tehetné magát ilyen szempontból. Persze csak egy ötlet...

The Madhouse Club

Travis, Rowan, Gyda, Cale, and Elias.
The Big Five!

It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.

Kezdtem kicsit unni magam, ahogy a szorgoskodók is lébecolni kezdtek és mi se nagyon jutottunk előbbre. Jó, oké, az ezeréves tapasztalatával a vén róka talált egy kártyapaklit, aminek mint kiderült semmi hasznát nem vesszük. Legalább is mi, mert Gyda nyüszögve, hogy ő sem tud latinul, azért elkezdte összeépíteni a kártyavárat, aminek a második szintjén túl sosem jutott, mert mindig szétesett neki. Én addig karba tett kezekkel figyeltem, majd a mellém lépő Calre pillantottam, róla pedig az említett betörőnkre.
- És még is itt sunnyog a készségével... Kész agybaj... - csóválom fejem rosszallóan Travisről beszélve, de úgy téve, mintha ott se lenne. Beleakartam volna szólni a dolgokba, de tetszett, ahogy Cale szépen előre vetítette a lehetőségeiket, Travis pedig ügyes kutyus módjára végre hasznosította magát. Átkaroltam Cale vállát és ránéztem.
- Látszik, hogy vannak kutyáid... - feleltem vigyorogva, majd lassan elnéztem a játszadozó Gydara, aki komoly összpontosítással és félig kidugott nyelvvel próbálta felépíteni a várat.
- Hmm, ez érdekes... - jegyzem meg miközben tekintetem a kártyalapokra terelődik, majd eleresztvén a cimborám, odasántikálok és leguggolva elveszek onnan egy még használaton kívüli lapot, hogy jobban szemügyre vegyem. Talán mégse akkora baromság. Fel is kelek tőle és a lappal a kezemben az éppen fene tudja miket keresgélő kaszabolós kis paphoz léptem, majd elkapva hátulról haját magam felé fordítottam, úgy, hogy közben arca elé emeltem a lapot.
- A te fajtád tud latinul, nem? - érdeklődöm, bár igazából jobban élvezem bántani, mint, hogy megfejtsük a lapok rejtélyét. - Légy jó kisfiú, és hasznosítsd magad azzal, hogy felolvasod nekünk őket. Ne kelljen kétszer mondani, vili? - eresztem el és felé dobom a kártyát, majd elmutatok a többi felé, hogy induljon meg.
- Ó, én beérem egy hamburgerrel is... de jöhet a torta! - pillantottam Cale felé vigyorogva, mire Gyda is megszólalt.
- Én is! És mellé karamellás vagy epres turmix! Habbal, meg cseresznyével! - mosolyogta, majd ha az ördögi ördögűzőnk elszánta magát a feladatra és foglalkozott a kártyákkal, akkor Gyda morcosan fel is kelt a földről ott hagyva a munkájával és inkább ő is nekiállt keresgélni. Nem feltétlenül a felsorolt tárgyakat, de ő is kotorászott. Én addig szintén meglestem a kulcslyukat, majd mivel én sem tudtam többet hozzátenni, fogtam magam és az egyik szekrényhez lépve, kezemmel leszórtam róla mindent, aztán felültem rá és onnan figyeltem az eseményeket. a úgy ítéltem, meg hogy nincs ki szóval tartsa a csapatot, én kezdtem el jártatni a szám, hogy addigis tartsam bennük a lelket, vagy éppen pont fordítva.
- Képzeljétek, még jó pár évvel ezelőtt, mikor még ennél a flepnisnél laktam... - mutattam itt el hüvelyk ujjammal Travis felé - ...egyszer elmentünk meglesni egy világítótornyot, ami addigra már múzeumként működött és a látogatás után, kimentem, hogy lefotózzam a tornyot, hogy legyen róla néhány emlék, aminek a képei amúgy máig a telómban vannak és néhány héttel ezelőtt jöttem rá, hogy valójában... akkor ismerkedtünk meg először Gydaval. - avatom be egy nem is igazán titokba őket, mint inkább amolyan totál érdektelen érdekességbe, amire már Gyda is odakapta fejét meglepetten és egyből tagadásba kezdett fejét rázva.
- Ez tuti kamu. Ez nem igaz. - jelentette ki, bár nem értette miért kellene ilyesmiről hazudni, még is úgy tűnt, hogy zavarba hozta. Talán csak, mert ő nem emlékezett ránk.
- De bizony! - vigyorodtam el a kis nosztalgiára. - Olyan pici voltál, hogy kis híján rád léptem, emlékszem, és tudod, honnan jöttem rá, hogy te vagy? Pont olyan morcos ábrázattal nézel most is, mint akkor. És most... - mutattam felé, mert most is úgy nézett, miközben kipirult.
- Ezek az óriási véletlenek... Ki gondolta volna, hogy jó pár évvel később, felnőttként újra egymásba botlunk... - somolyogtam, majd róla Calere néztem. - Ki tudja... talán nekünk is van közünk egymáshoz, csak még... nem tudjuk... - vontam vállat.

The Madhouse Club

Travis, Rowan, Gyda, Cale, and Elias.
The Big Five!

It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.

Őszintén szólva én sem nagyon értem, hogy miért nem próbálkozott Cale ötletével eddig egyik sem, lévén, hogy ők azok, akik érezhetően menekülnének már a társaságunkból. Még a végén kiderül, hogy tulajdonképpen nem is akarnak tőlünk megszabadulni. Persze... az már egészen más téma, hogy mi viszont, mindkettejüktől megszeretnék szabadulni. De a lényeg, hogy legalább nem teljesen hasztalanok, sőt tetszik, hogy ilyen szófogadóak, míg mi itt lazsálunk. Mikor ki nyílik az ajtó, szépen le is csúszom a szekrényről, majd talpamra érve a kinyitott ajtóhoz lépek, mielőtt még megindulna a bagázs.
- Hm, egynek elmegy... - nézek át a másik helyiségbe "elismerve" a kulcsos dolgot, és még meg is pöckölöm hozzá Travis homlokát, aztán szépen besétálok az új szobába.
- Hát ez sem egy konyha... - jegyzem meg hátul össze kulcsolt kezekkel, miközben beljebb lépve nézelődöm. Ellenben Cale és Gyda már sokkalta lelkesebben lépte át a küszöböt.
- Hmm, a ruha jobban áll neked, mint a páncél... - állapította meg Gyda Cale előtt állva, egészen addig míg elpillantva észre nem vette a... - PACIII! - kiáltott fel és szinte a ló modellek mellé robbant, majd addig cibálta a páncélozott próbababát, míg az le nem fordult a lóról, ő meg nemes egyszerűséggel, még ha nem is könnyedén, pláne ilyen szoknyában, de felmászott rá és megülte. Nevetve pattogott rajta, mintha tényleg ügetne vele, és még hangot is adott hozzá.
- Előre katonák! Gyijáá! - rángatta meg a kantár szárát. - Juhúúú! Hé, ha innen kijutunk, beiratkozom egy lovas akadémiára. Mert a pacik tiszta cukik, és kurva nagyot tudnak rúgni! - nevette. Én csak vigyorogtam, aztán Calere néztem.
- Na hát lassan csak kijutunk kajálni. - kuncogtam, miközben a falnak dőlve karba tettem kezeim.

The Madhouse Club

Travis, Rowan, Gyda, Cale, and Elias.
The Big Five!

It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.

A magam részéről hagytam, hogy a csapat lelkesebbik fele dolgozzon, aztán majd, ha már nagyon nem forognak azok a bizonyos fogaskerekek, beszállok én is. Addig meg néztem, ahogy Cale és Gyda eljátszik az itteni drága holmikkal. Hát... kellett annak a valakinek méreg drága holmikat adnia a gyerekek kezébe. Még, hogy mi vagyunk az őrültek...
- Aaa... de kicsi Hans. Te is tudod, hogyha le is téped akár csak két karját, sokkba kerül, és onnantól kezdve fel sem veszi majd az ütések okozta fájdalmat. Előtte kell őket lepofozni, de csak annyira, hogy el ne szédüljenek. Kíntan első fejezet... - magyaráztam el vigyorodva, róla pedig egyenesen a mi szenteskedő álszentünkre. Rajta szívesen be is mutatnám. Egészen addig őt néztem, fikszíroztam, míg Cale mellém nem csapódott egy rejtvény dobozkával.
- Jaj de kis cuki... Igaz nem egy rubik kocka, de... - vettem át tőle, miközben Gydanak is szemet szúrt a dobozka a lóról és nyújtózkodni kezdett érte.
- Az egy nyomravezető dobozka! Ide vele! Szeretem az ilyeneket! Had ééén! - kapálózott felénk, bár méterekre volt, szóval végül odahajítottam neki. - De aztán le ne ess! - figyelmeztettem, mint egy szigorú apuka, aztán elvigyorodva fordítottam fejem Cale felé, miközben nekem beszélt.
- Igen, ez valóban egy jó ötlet. Éhes is vagyok, nyűgös is ettől az unalmas társaságtól... - legyintettem el Travisék felé. - Szóval lehet a megölésük okozna egy pillanatnyi örömöt, míg kijutunk. - válaszolom bólogatva, mire csak szóra bírta a csapat legöregebbjét, amire én is odapillantottam, majd rosszallópillantásokat vetve rá meg is szólalt.
- Ejnye no, előbb még démonnak meg ördögnek gondoltad. Most meg őrültnek tartasz minket? Hát hogy van ez kettyóskám? Dönts már el ki mi és, hogy te melyik oldalán állsz... Nehogy a végén darabokban végezd... - válaszolom, majd gonoszul el is vigyorodom, és mikor fegyver után nyúl, fel is nevetek összecsapva kezeim. - Ezt nevezem! - kacarásztam, mert kezd megint igazán pazarrá válni a nap. Cale magyarázatára pedig nagyokat bólogattam, hogy nem kell itt ekkora ügyet csinálni ebből. Persze megértem, mert pontosan tudja, hogy egy baszott nagy terráriumban van és ő a kisegér, de a hely nem neki lett berendezve, hanem a kígyónak, aki megfogja őt enni. Szóval érthető, hogy ideges. Ki tudja, mire kijutunk még ennél is őrültebb lesz.
- Ejha... Azt hittem ti templomban hadonászók utáljátok a melegeket... Most megleptél, de hé... szeretnéd látni...? Tőlem szendvicsezhetünk is, te leszel középen. Legalább befogjuk azt a hatalmas nagy szád... - kuncogtam el magam.
- Ez így van, de tudod mit? Megengedem, hogy kicsit megrövidítsd... ez jobb, mint egy mozifilm... - nevettem, de mikor még Travis is becsatlakozott, jaj, hát még a könnyem is kicsordult a röhögéstől, és szép lassan lecsúsztam a falmentén.
- Hát ez kurva jó! Aztán ne legyen sírás, ha végül középkori módszerekkel is végzünk ki bennetek. - ültem fel röhögve, majd szánakozva Travisre néztem, bár alig látszódott ez rajtam a nevetéstől. - Ennyi idő alatt meg is törtél volna? Mégis mióta fogod pártját az őrülteknek? Ennyi erővel állhatnál mellénk is, ő így is úgy is meghalna... Jah várj... - húztam ki magam, és elgondolkodva ujjam államra tettem. - Hiszen te is megfogsz halni... - hahotáztam.
- Ugyan már... ne légy ekkora egoista, drágám. Hiszen ha nem volnátok is eljutottunk volna idáig... Nézz csak magatokra... miért lennétek hasznos tagjai a csapatnak, hm? Épp olyan dilisek vagytok, mint mi, csak még nem tettétek túl magatok a hisztis tagadáson. - vihogtam, kicsit közelebb lépve, de csak míg Cale mellé nem értem.
- Dobd el szépen őket és mutasd meg milyen ügyes jó kis kutyus vagy. Nehogy a végén helyette, téged áldozzunk be... Vagy már úgy gondolod nincs értelme az életednek? Mert ha erről van szó, előszeretettel csinálok belőled felhúzható maszkot. - vigyorogtam szórakozottan.
- Kész! - kiáltotta nekünk Gyda fel mutatva a megoldott kis szerkentyűt, mialatt mi majdnem kinyírtuk egymást. Aztán megmozdult alatta a ló, amire még ő is megijedt kicsit, de nem esett le. Ellenben velünk együtt ő is elnézett a megnyíló alagút felé.
- Jéé, egy nyuszi! - mutatott el szabad kezével a páncélos felé, akinek valóban volt a sisakján két "nyuszifül". Még én is felkuncogtam a látványon, majd szemöldökeim összevonva pillantottam oldalra Calere.
- Ami azt illeti, engem a 69-el vett le a lábamról... - röhögtem el magam utána elsandítva Travis felé, mire Gyda kíváncsian felénk fordult. - Mi az a 69-es? - kérdezett vissza. Calet szépen távolabb toltam a lovagtól, a másik két fegyverrel felszerelkezett pedig odaintettem kezemmel.
- Hajrá fiúk, mutassátok meg, hogy kell hősiesen kínhalált halni... - kuncogtam.

The Madhouse Club

Travis, Rowan, Gyda, Cale, and Elias.
The Big Five!

It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.

És én még azt hittem kész kínzás lesz velük egy ilyen kis helyen, de, amit itt alkalomadtán leművelnek pláne ez az idegességtől belülről lassan lángra kapó hívőszerűség, hát az valami fenomenális. A felém álló kard élére pillantottam, majd önelégült, gonosz vigyorral a túloldalán lévő fickóra.
- Ejnye-bejnye, miszter. Mit fog szólni a te nagy urad, ha egyszer szembe kerültök? Lemerném fogadni, hogy te még saját magadhoz sem vagy hű, nem, hogy ahhoz, akiről te azt hiszed, hogy létezik. - kacagtam fel vigyorogva. - Fegyvertelenre támadsz? Mit gondolsz, milyen végkifejlettre számítasz ezen után? Én így is, úgy is túlélem, de te... naaagyon fogsz szenvedni. - forgattam meg szemeim, ahogy elnyújtottam a szót. Persze azért egy pillanatra az ott ácsorgó palira is ránéztem, de jelenleg, nem én vagyok lovagnak öltözve, szóval logikus, hogy ők ketten esnek neki.
Mindeközben Gyda egy szomorút sóhajtva - amiért senki se figyel rá (mert mondjuk épp az életünkért kergetőzünk) - kivette a kis kulcsokat, majd a pendrivet.
- Fiúúk... találtam kulcsokat, meg egy ilyet... - mutatta fel a kis kütyüt, úgy fordítva mindig körbe-körbe, ahogy mi kerülgettük a lovagot.
- Cale, nézd! Lehet retró zenék vannak rajta! - kiáltotta oda neki, mintha Calenek nem volna jobb dolga. Amikor pedig épp nem velünk foglalkozott a lovag, én is megálltam és a szőkés fickóra pillantottam, aki még mindig alig látott az idegtől. Képzelem, milyen intenzíven marhatja odabentről a bizonytalanság mérge. Ezek szerint tőlem fél a legjobban, pedig még meg sem mutattam igazán, milyen fájdalmat is okozhatnék neki.
- Hé, Travis! Lehet a titkos rejtekhelyed kódjait vannak rajta! Nem kell? Fiúúk, figyeljetek rám, fiúúúk! - lóbálta nyűgösen lábait a lovon, aztán magában motyorászva nagy nehezen lemászott a lóról, és elvette az egyik kiállított számszeríjat.
- Nyuszkóó! - kiáltott oda a fekete páncélosnak, de akkor már megcélozta, és ha odanézett,
telibe találta a sisakon lévő kis rést, tehát arcon lőtte a titokzatos lovagot. Aztán gondolt egyet és miután újra töltötte ráirányította az ördögűzőre is, aki ugyan távolabb volt, ám mivel neki számszeríjja van a palin meg semmi, ami védhetné, így simán le is lőhette volna, ha én rá nem szólok, miközben Cale elém állva bevéd.
- Gyda... ennek még nem jött el az ideje. Ne a kényszer hozza a kivéreztetését. Akkor már élvezzük is... - vigyorgom előbb rá, majd a fickóra. - Még egy kicsit pattogj, és még a vén rókát is magad ellen fordítod - kuncogtam.

The Madhouse Club

Travis, Rowan, Gyda, Cale, and Elias.
The Big Five!

It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.

Összerántott szemöldökkel hallgattam sületlenségeit, amivel saját magának is ellentmondott. Hát igen, az őrültség bizony kemény dió. Ha valaki nem képes uralma alá hajtani, akkor maga az őrület fogja őt térdre kényszeríteni. Remek példa erre ő is.
- De ha ennyire biztos vagy benne, hogy erősebb vagyok a fogpiszkálódnál, akkor most mire fel is akarsz vele meglegyezgetni? - kérdek vissza, hátha erre is kapok választ, de neeem, Travisnek közbe kellett szólnia, mialatt a többiek tovább is álltak. Annyira lekötött a "vitánk", hogy fel sem tűnt, hogy a pici lány ki is nyírta a lovagot, aki mind a négyünket megkergetett. Azért tud a kislány, ha akar. Okos ő, csak hagyni kell érvényesülni. Meg néha fogni a kezét...
- Egyetértek! - bólintott Gyda, és el is indult a lépcsők felé Caleel. - Remélem már mindjárt kint vagyunk, mert most már egy szelet torta nem is lesz elég, egy egészet akarok. Sok turmixxal, de most már jó a tea is mellé. Ez egyszerűen kínzás, éheztetnek! - háborgott, ahogy haladt tovább s tovább. Hallotta ugyan a kard hangját, meg beszélgetést, de úgy volt vele, hogy majd úgy is megyünk utánuk, ahogy eddig, szóval különösebben nem zavartatta magát.
- Cale gyere már! - szólt oda Gyda, mikor az alagút végéhez ért, mert onnan nem mert egyedül tovább menni. Pedig nála volt a számszeríj is.
- Dr. Avery, maga se sokat foglalkozott őrültekkel, igaz-e? - nevettem el magam idegességén. - Még is mióta lehet meggyőzni akár észérvekkel, akár azok nélkül egy őrültet, aki teljes biztossággal hiszi, hogy ami a fejében van az a jó? - vigyorogtam az öreg rókára, majd értetlenkedve a másik palira. Engem mikor sikerült meggyőznie, mióta új pofit kaptam? Vagy Calet? Vagy akár Gydat, pedig belőle már kisütötték az őrülete nagy részét. Össze is csaptam tenyereim, ahogy jóízűen felkacagtam vitájukon.
- Éééén? Manipulálni?? Hát minek nézel te engem, szélhámosnak? - hahotáztam, noha éreztem, hogy ennek itt és most bizony vége fog szakadni. Valamiképp biztosan.
- De nem mond hülyeséget a kis hülyéje. Most, hogy megbizonyosodhattam róla, hogy két legyet üthetek egy csapásra, már is sokkal csábítóbb megölnöm téged... - emelgettem szemöldökeim Travis felé.
- Nem szórakoznak, meg viccelnek? Ne sértegess cimbora, még is mi a bánatos kukit csináltam eddig, ha nem szórakoztam? Komolyan magadra haragítasz. - böktem el felé, majd a mellém lépő Travisre néztem. Nem tudom, mennyire nem hallotta, amit mondott, lévén, hogy volt köztünk vagy néhány méter és full üres, ergo csendes volt a terem. De mindenesetre jókat mosolyogtam azon is, amiket ő mondott. Nem tudom, hogy ő tényleg azt hiszi-e, hogy komolyan fogom venni.
- Ja, hogy jót akarsz! - kapok szám elé, mint, akit most ért a felismerés. - Basszus, ha én ezt tudom, mentem nekiállok szájon át lélegeztetni a barátnőd... - feleltem, majd a végére széles vigyor ült arcomra. Azt láttam ugyan szemem sarkából, hogy megindul felénk a karddal, de azt gondoltam, ahogy eddig, úgy most sem fogja megtenni. Tévedtem. Sőt! Éppen csak nem bökte meg a hegye a felsőm, de Travis véréből így is jutott a felsőmre.
- Most nézd meg! Eddig úgy vigyáztam, nehogy koszos legyen! - dobbantottam egyet lábammal hisztisen, aztán a kard végéről felnéztem Travisre.
- Ugyan már... mindketten tudjuk, hogy nem, nem érdemeltem meg. Ellenben te, épp úgy kiharcoltad. Mármint szó szerint és átvitt értelemben is, tudod... - röhögtem fel, mert szerintem ez roppant mókás sorsszerű volt. Nem megmondtam? Magányosan és boldogtalanul fog meghalni. Gyakrabban szórhatnám az átkokat.
Elkaptam persze, lássa milyen jótét lélek vagyok vele, és segítettem neki elfeküdni, miután - leginkább kényelme érdekében - kihúztam a kardot belőle. Innen már úgy sincs visszaút. Ha szájon át is lélegeztetném, a lyukakon jönne ki a levegő... Na jó, nem, de vicces volna. Mikor a szőkés fickó beleszólt az éppen zajló haláltusájába, elkaptam felsőjénél fogva és kemény fejecskémmel úgy megfejeltem, hogy minimum eltörtem az orrát. Aztán odébb löktem. Majd eljön az ő ideje is, de addig is várja szépen ki az idejét. Amíg meg itt dumcsizunk Caleek legalább feltérképezhetik a következő megfejtendő rejtélyt.
- Ne aggódj, Gyda ugyan szomorú lesz, hogy feleslegesen állt ki érted és szállt velünk szemben, majd elfelejtetlek vele egy-két gombóc fagyival. - vigyorogtam le rá, ahogy leültem mellé török ülésbe, majd kicsit közelebb hajoltam arcához, keresve még benne azt a maradék életet, ami még itt tartja.
- Ostoba vagy. Mindig is az voltál. Nem sajnállak, nem tudlak. - mosolyogtam arcába, persze félig-meddig komolyan, mert amúgy tökre őszinte voltam. - Tudod mi a baj az emberekkel? Azért bocsájtanak meg a másiknak, tegyen az bármilyen szörnyűséget is, mert az idő begyógyítja a sebeiket, enyhíti vagy elfeledteti velük azt a megannyi fájdalmat és kínt, amit okoztak neki. - elkaptam véres csuklóját és arcomhoz emelve ujjaival végig simította a hegeken.
- Ez emlékeztet rá minden egyes kibaszott nap arra, akárhányszor tükörbe nézek, hogy mennyit értem a szemedben, és az a sok minden, amit neked adtam. Adtam neked valamit, amiből csak egyetlen egy van az életben, és te... olyan könnyedén húztad le a wc-n, mint ha csak egy kis pisa lett volna. De tudod, én a helyedben nem is magam miatt aggódnék... Ó, nem... Még az utolsó perceidben, amíg még ebbe a szánalmas kis életedbe kapaszkodsz, jusson eszedbe mihez fog most kezdeni a világ nélküled, velünk az élen... - néztem felváltva hol egyik szemébe hol másikba, miközben szélesedett vigyorom, ami mögött nem lapult más, mint káröröm, rosszindulatúság, némi keserűség és végtelen őrültség. Elengedtem és felálltam mellőle, majd lenéztem rá.
- Ti mind rabok vagytok. Ami szerintetek józan ész, valójában csak egy börtön a fejetekben, ami nem engedi látni, hogy mind csak fogaskerekek vagytok egy óriási gépezetben. De miért lennétek fogaskerekek, ha lehetnétek szabadok is? - vigyorodtam el, majd megemeltem kezem és integettem neki.
- Au revoir! - köszöntem el, majd ha még ott volt az a gyilkos pap izé, vetettem rá egy sokatmondó pillantást, mert a helyében bizony nagyon meghúznám magam. Travis az én ellenfelem volt. Szóval az ő kínjait is el kell majd viselnie. Aztán elindultam a többiek után.

The Madhouse Club

Travis, Rowan, Gyda, Cale, and Elias.
The Big Five!

It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.

Gyda nem kérdezte merre Travis, gondolom úgy volt vele, hogy vagy jön, vagy nem, ő már többet nem rohangál miatta. Inkább Cale társaságában maradt, míg én rendeztem ügyes-bajos dolgaim, és csak aztán csatlakoztam hozzájuk.
- Őt miért nem hagytad ott? - bökött Gyda Elias felé miközben mentem mögöttük.
- Valami izgalmat hagyjunk a végére is. Odahaza is várnak rám éhes szájak, valamit nekik is vinnem kell. - vigyorogtam válaszul, miközben átértünk a másik helyiségbe.
- Hű, azta, tisztára, mint Csodaország tea partija! - rohant az asztalhoz Gyda örömködve, hogy végre kaját lát. Le is dobta magát a kislány az egyik székbe és jobb híján az édességnek állt neki előbb, de úgy igazából mindent megkóstolt. Aztán majd pocifájás lesz a vége és vihetem kézbe. Ha Cale is leült, én is becsatlakoztam hozzájuk, bár enni még nem ettem. Na nem azért, mert nem volt étvágyam már, csak gondolkodóba estem egy-két dolgot illetően. El is sandítottam az alagút felé, ahonnan jöttünk, majd vissza az asztalra.
Elias jelenléte viszont jobban zavarta Gydat, mint jelenleg engem, vagy talán már nagyon holtan akarta látni, mert hozzá vágott egy krémes sütit.
- Hagynom kellett volna, hogy megöljön téged az a nyuszi, megérdemelted volna! - kiabálta oda, majd visszafordult és folytatta tovább az evést. - Tetszik ez a jelmezesdi, harcolósdi... Ilyet mi is csinálhatnánk... Beöltözhetnénk valaminek és úgy tehetnénk, mintha azok lennénk. Úúúú, tudom már! Lehetnénk egy bűnöző csapat mi hárman! És álruhában beolvadnánk valahova, és belülről tönkre tennénk... vagy állatos maszkokban bankot rabolhatnánk... Mókás is lenne és meg is gazdagodhatnánk... - ötletelgetett Gyda, miután megtöltötte pociját, így onnantól inkább már csak játszott az étellel.

The Madhouse Club

Travis, Rowan, Gyda, Cale, and Elias.
The Big Five!

It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.

Éreztem, hogy valami itt nem stimmel, de lusta voltam már visszamenni az elejéig. Egy ember kiesett, a másik is kifog hamarosan, és mi van? Folytatódik a játék. Ez így nem stimmel. Gydaval és Caleel ellentétben én nem ettem rogyásig magam, azt meghagyom a kinti ünneplésre, és persze kellett valaki, aki majd nem növeszt akkora hasat, hogy gond legyen nyakon csípni az ördögűzőt, ha esetleg megint valami nálunk is nagyobb őrültségbe fognak. Nem hittem, hogy könnyebb dolgunk lesz, de mikor megláttam a két eltévedt farsang jelmezes idiótát, szemeim fogtam. Azért ez már több a soknál! Oké, hogy egy után a kettő jön, de még is hol fair ez a dolog? Se fegyver, se páncél. Ha jól képzettek esélyünk sincs, csak megveretjük magunk. Esélyegyenlőség? Sehol. És akkor még arról nem is ejtettem szót, hogy mi a garancia rá, hogy nem lőnek agyon, ha meg is nyerjük? Azt gondoltam Elias barátunk most is oda teszi magát, mit számít egy halott, nem? Ehhez képest Cale lépett ki először, míg én a falnak dőlve figyeltem az eseményeket és agyaltam. Nem feltétlenül a megoldáson, mivel a szabályok nem túl igazságosak. De gondolnom kell a kinti ügyeimre is. Példának okáért a nagy utazásra, ami után újabb taggal bővülhet majd a cirkuszi csapat.
- Ez meg miféle feladat? Hol az esély egyenlőség, hm? Legalább egyforma ruhában lennénk, ahelyett, hogy már megint állatosat játszunk. Ennyire ocsmány itt mindenki feje, hogy felvállalni sem merik? - szólaltam meg sértetten a fal mentén. Gyda is lepillantott az előtte fekvő Calere.
- Én biztos nem verekszem. Egyrészt, mert lány vagyok. Másrészt, mert tele a pocim, és túl finom volt a torta, hogy beáldozzam egy rókázással. - magyarázta, ezáltal pedig ki is vonult a fel nem festett harctérről, persze csak miután felsegítette Calet. Aztán leült az ajtó mellé, és jobb híján a szőke hajával kezdett babrálni.
- De őt megölhetitek. - mutatott el Elias felé felajánlva életét a szabadságukért.
- Én állat barát vagyok, szóval kimaradok a harcból. Csak a pszichopaták bántják az állatokat. Meg Cale... de neki elnézzük, mert ő bűvész... - vonja meg vállát mosolyogva, aztán megpaskolta saját hasát sóhajtva egyet.
- Na mi lesz? Verekszünk pucéran, vagy durciztok tovább a maszk mögött? - vontam fel egyik szemöldököm kérdőn, de türelmesen.

The Madhouse Club

Travis, Rowan, Gyda, Cale, and Elias.
The Big Five!

It’s time to give this city the boost it needs. Time to stop taking ourselves so seriously. I mean, come on, New York. What do you have to lose? Except your sanity.

Elképedve, és némileg meghatódva hallgattam a mondadóját, már, ami minket illet. Kicsíptem ám a lényeget belőle.
- Legsikeresebb?! Komolyan? Ó, ugyan... én csak a munkám végzem, nem kell az elismerés. Csupán egy egyszerű cirkuszigazgató vagyok. - vigyorodtam el kezem büszkén mellkasomra téve. - De azért ne feledjük, hogy a felsoroltak épp úgy igazak önökre is, mint ahogy mi ránk. Annyi a különbség, hogy mi bátran vállaljuk is. - legyintettem jelezvén, hogy még ennyi tartás sincs bennünk.
- Az illene erős túlzás azért. Nézzen ránk. A kislány, ha nem is ette volna magát tele, akkor is csak egy... kislány. Képes volna megütni? Na az volna ám igazán illetlen! Ami meg Cale cimborámat illeti, bár nem tagadom, valóban sikeres fickó, de nem a harcművészetekben. Lehet egy bűvésztrükkben simán kirúgná mindegyikük lábát, de így azért még sem igazságos, nemde? Ami meg azt a pancsert illeti... - mutatok el kézfejemmel a közben odébb is álló ördögűzőre, amire először kérdőn felvonom szemöldököm, majd méltatlankodva nézek az immáron hármassá alakuló csapat felé.
- Csaló! - tártam szét karjaim, majd egyből utána el is vigyorodtam. - De így legalább kionthatjuk véred, gyáva barátom. - somolygom gonoszul, majd a falnak dőlve, de hangosan gondolkodva azért megkérdőjeleztem néhány dolgot, ha már ilyen okos és intelligens valamiknek tartják maguk.
- De ha ő végig veletek volt, mi meg szart se értünk a latinból, mi értelem volt a kártyáknak? - kérdem én, mire Gyda is összevont szemöldökkel nézett feléjük. - És a pendrivenak? - csóválta fejét rosszallóan, de legalább játszhatott jelmezesdit.
- De ha mi aligha érthetjük meg, akkor mi a fenének csináljátok? - tárom szét kérdőn karjaim. - Ez valóban egy őrültek háza, csak éppen, nem a miénk! - nevettem el magam összecsapva kezem, majd lassan abbahagyva, kezeim is leengedve ismét széles vigyorral arcomon pillantottam felváltva rájuk. - Na mi lesz, cowboy? Félted a pofidat? Vagy félsz, hogy ezúttal valami igazival lyukasztanak át, és nem a barátaid? - vigyorogtam sejtelmesen, várva, hogy felfedje magát.
- Ugye? - pillantottam le Calere, igazat adva neki, mert kétlem, hogy őrültség alapján lettek volna kiosztva a szerepek. Egy dolog, hogy ő nem a csapatunk része, de attól még mindannyiunkat megölt volna, ha nem jön... a-aaa, nem a kis Vuk, hanem Cale elvileges szintén rosszfiúja. Tulajdonképpen mi vagyunk a hősök ebben a sztoriban. Még a gyomrom is felfordul a gondolatától.
- És mit kapnak a rossz kutyák? - pillantottam le kérdőn barátaimra. - Pontosan! Semmit. - válaszoltam meg helyettük, majd türelmesen figyeltem a túloldalon lévőket. Egy ideig, mert aztán lenéztem Calere. - Azért lássuk be, én mérföldekkel jobb gonosztevő vagyok, mert legalább igazságosan játszom. A pici lány utolsó tette is inkább hősies volt, semmint gonosz, és mi a jutalma? Hogy itt van. Még jó, hogy végül minket választott. - magyaráztam karba tett kezekkel.
- Kurvára nincs meg az esély egyenlőség. Én hol tudnék eltörni egy olyan botot? És a maszk is bőven megvéd bennetek a fejeléstől, ellenben velünk. Én meg amúgy is jó kislány voltam, azzal a takonnyal ott. - bökött rá Eliasra mérgesen. - Szóval engem senki senki sem bánthat. - jelentette ki felhúzott orral, majd lemosolygott Calere, miközben a haját simogatta.
- Akarok egy cicát. Vagy egy tigrist. - jegyezte meg már a sokadik dolgot, amit szeretett volna a közel jövőben. - Vagy lehetnének csokigolyók, és azokat adnám a szádba. - somolyogta. Különösebben nem úgy tűnt, mintha nagyon az ellentámadáson törnénk a fejünk, szóval vártam türelmesen mi fog történni. Gyda meg közben elkezdte befogni Cale haját, szóval nem hiszem, hogy kettejük közül is bármelyikük harcra készülne.