Reménykedtem abban, hogy Joe és Charles között nem lesz később surlódás amiatt, hogy utóbbi szeretne már dolgozni, míg előbbi nagyon nem tartja majd jó ötletnek. Tudtam jól, hogy ők nem csak üzlettársak, hanem barátok is. Nagyon jó barátok, így reménykedtem abban, hogy Charles gondolni fog a családjára is és nem fogja feleslegesen kockáztatni az egészségét, se azt, hogy Joe morcossá váljon.
- Nyugodtan menj be és tartsd meg az órákat. Nem akarom, hogy miattunk – fel se tűnt, hogy máris többen számban szólaltam meg – ne legyen valakinek megtartva az órája. Számítanak rád. El leszek itthon egyedül is, hiszen biztosan a teendőid körül fog forogni jó ideig még a gondolatod. – mosollyal az arcomon fürkésztem őt, mert lehet más nő totál kikelt volna magából, amiért a férfi máris lelépett volna, én meg mondhatni önként küldtem el, de úgyis tudtam, hogy számára a munka fontos. Itt meg nem érhet baj, legalábbis remélhetőleg semmi gond nem lesz abban a pár órában. Elintézem majd a hívást, kicsit olvasgatok, netalán csinálok magamnak, magunknak valami vacsorát, mire hazaér. – Messzire kellene repülnöd, vagy más miatt akarod átadni a munkát? – nem tudtam, hogy hozzám van köze, az új helyzethez, vagy inkább ahhoz, hogy nincs elég embere most, hogy Charles kiesett. Érezhető volt, hogy továbbra is csak szimplán érdeklődöm, semmi számonkérés nem lappangott a hangomban, hiszen kezdetektől fogva tudtam azt, hogy a repülés nála mindig is első helyen fog állni, vagy legalábbis ott lesz az élmezőnyben.
Csendesen hallgattam őt, miközben néha az arcát fürkésztem, míg máskor kezére tévedt a pillantásom ahogyan a narancsot babrálta. Aztán újra visszasiklott a pillantásom az arcára, s míg ő beszélt, addig én tovább ettem a kapott gyümölcssalátát. Miután megettem az utolsó falatokat is leraktam a tányért, majd megtöröltem a számat és a kezemet is, de még így is ragadtam. Lehet inkább villával kellett volna ennem, de valahogy kézzel enni jobban esett most.
- Tudom, hogy rövid idő telt el, de minden ami eddig történt az valahogy felülír minden józanelgondolást. – és arcomra volt írva, hogy most nem főként a babára gondolok, hanem sokkal inkább magunkra. Szerintem egyikünk se hitte volna azt, hogy ennyire hamar egymásba fogunk gabalyodni, vagy ennyire jó lesz köztünk az összhang, vagy éppen a vágyaink és érzelmeink ennyire előtérbe fognak keveredni ilyen rövidke idő alatt. Tényleg kicsit fura volt belegondolni, hogy  tényleg mennyire friss is ez az ismeretség, mert közben úgy hatott, mintha már sokkal régebb óta élnénk egymás mellett. Megingatom picit a fejemet. – Nem gondoltam semmi rosszra se. Bízom benned. – őszintén csendült a hangom, de azért örültem, hogy tényleg csak arról volt szó, hogy Jackkel beszélt és nem arról, hogy kikért egy felest, még ha nem is itta meg, de netalán nézegette. Meg annak is örültem, hogy nem ment el repülni olyan állapotban ama címszó alatt, hogy kiereszti a fáradt gőzt.
Elmosolyodtam, amikor a kaktuszt elém rakta, majd a kezembe vettem, hogy szemügyre vegyem és ott lappangott egy aprócska virág is. – Azt mondtam, hogy strapabíró, mint a legtöbb ember és annak ellenére is, hogy szúrós még van gyengéd oldala is. – utalva itt a virágjára, vagyis azt hiszem valami ilyesmit mondhattam. – Köszönöm. – leraktam a növényt, hogy aztán újra őt fürkésszem. Ez a reggel tele volt kellemes meglepetéssel és reménykedtem, hogy semmi olyan nem fog történni, ami elronthatná.
- Viszont vannak gyerekeid, akiknek szintén idővel el kell majd mondanod, de örülnék, ha az első három hónapban csak mi ketten tudnánk róla. – kicsit aggódtam amiatt, hogy netalán Martin mit fog szólni, hiszen annyira jól indult a kapcsolatunk, de talán leginkább attól tartottam, hogy az exfelesége reakciója mi lesz. Nagyon reméltem, hogy nem fog semmi kavarásba kezdeni, vagy netalán emiatt egyre kevesebbszer elengedni hozzánk Martint, vagyis az apjához. Álltam a pillantását, majd elmosolyodtam, mikor megláttam a mosolyát. Végül kisimítottam arcomból egy kósza tincset. – Nem hiszem, hogy valaha elegem lesz a szarságaidból, mert azokkal együtt szeretlek. – amikor odalépett hozzám a telefonommal, akkor megköszöntem és megfogtam a kezét, majd kicsit lejjebb húztam magamhoz, hogy meg tudjam puszilni. Aztán figyeltem távolodó alakját. Kezembe vettem a készüléket, hogy elintézzem a szükséges hívást.
Elsőre nem vették fel, de harmadik próbálkozásra sikerrel jártam és viszonylag egészen koránra sikerült időpontot is kapnunk. Sietve álltam fel, hogy a dolgozó felé menjek. Kopogtam, és ha bemehettem, akkor odasétáltam az asztalhoz és letettem rá a popomat.
- Megvan az időpont, szeretném ha felírnád, mert tényleg nagyon örülnék, ha nem egyedül kéne elmennem rá. Ha kell, akkor beírhatjuk a telefonod naptárjába is, gondolom van saját fiókod is, amihez a többiek nem férne hozzá, nem? – mert gondolom amennyire én nem akartam nagydobra verni, addig ő se akarta, hogy a bentiek jelenleg meg tudják. Gyengéden kicsit megcirógattam az arcát és elmosolyodtam. – Nyugodtan menj be, ha úgy egyszerűbb. Esküszöm, hogy nem fogok emiatt haragudni. Ha kell, akkor jöhet a kisujj eskü is. – féloldalas mosoly kúszott az arcomra, miközben kicsit bolondozva felé nyújtottam a kisujjamat.

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Szavaira vállat vontam, majd villantottam egy mosolyt, hisz valóban előtte jártam pár lépéssel ezen a téren, hisz akkor, mikor fiaim születtek, annyira nem jártam utána a dolgoknak, hisz meg voltam elégedve a képekkel, s azzal, hogy egy-egy eltáv alkalmával láthattam terhes feleségem, s csókot hinthettem kerekedő hasára.
Visszagondolva, nyilván nem lehetett egyszerű a dolga, főleg a második alkalommal, hisz akkor már ott volt  egy eleven gyerek is mellette, ki igaz már nem igényelt annyi törődést, de figyelemre annak is szüksége lehetett.
-Rendben! - bólintottam, s mosolyom egy cseppet szelidült. Reméltem, nem fogom majd elfelejteni, vagy éppen nem késve jut eszembe, hogy nekem bizony ilyesmin rész kellene vennem, bár ahogy őt ismertem, úgy sem fogja hagyni, hogy elfeledjem az egészet.
Néhány szót kérdése nyomán ejtettem barátomról is, s reméltem, hogy hamar rendbe jön majd.
-Igen. Szerintem igen. Nem bír megülni a hátsó felén. Örökmozgó volt mindig is. - vágtam egy grimaszt, hisz akár saját magamat is jellemezhettem volna, ám így már tudtam, hogy minden amit vele szerveztem le, az ugrott, és keresnem kell mást az elkövetkezendő időszakra, míg olyan állapotba kerül, hogy az öltöny remekül fog mutatni rajta.
-Nem tudom. Lenne pár óra, amit meg kellene tartanom, Charles nincs ott, lenne egy fuvar is, amit… -felsóhajtottam. - Amit le kell mondanom, és beajánlanom valaki mást a helyünkre. - nos ez a dolog egy cseppet sem tetszett. Révén, hogy a kölyök nem tud velem eljönni, egyéb elfoglaltságai miatt, a többieket pedig más melóra osztottam be, én meg egyedül nem mehettem, hisz sosem árt egy másodpilóta a gépre, szóval a helyzet menthetetlennek bizonyult.
Aztán persze meglehet, hogy első alkalommal, de kimondtam azt a bizonyos szót. Kimondtam, és meglepettség lett a vége, de valahogy nem is érdekelt igazán, ahogy az is lehetséges, hogy még fel sem fogtam mi hagyta el a szám.
Persze gyanús volt ez a nagy hallgatás, és a Charles-ról való kérdezősködés is, s nem maradhatott az egész szólatlanul, elhallgatva, hogy aztán később csattanjon, s kerekedjen belőle valami vita.
Mielőtt felelhettem volna, már folytatta is tovább, így míg hallgattam, tovább pucoltam a narancsom, s olykor ráemeltem pillantásom.
-Figyelj… szerintem túlkombináltad az egészet. Nem beszéltünk róla, nem került szóba, hisz mennyi ideje? Két, három hónap? Az elég rövid idő...de nem gyerekek vagyunk. - kettévettem a narancsot, majd gerezdekre kezdtem szedni. - Megoldjuk. Kellett kis idő, mire feldolgoztam, némi segítséggel, és mielőtt rosszra gondolnál, Jack-et is meglátogattam a központban. - elhallgattam, vállat vontam, hisz nem tartottam olyan nagy dolognak. - Beszélgettünk, aztán… - felkeltem, miközben egy darab narancsot tettem a számba, majd letettem elé azt a kaktuszt, mit tegnap szereztem be.
-Szúrós vagyok, és morgós… és itt még valamit mondtál a növénnyel kapcsolatban, de akkor egy pillanatra sem érdekelt igazán. - vallottam be, miközben visszatelepedtem a helyemre.
-Miért lennék összezavarodva? Nem egy tini vagyok, akinek még ott a tojáshéj a hátsóján, és be kell adnia valahogy a szüleinek, mi történt. - ráemeltem kékjeim, s ott is tartva kezdett kibontakozni egy nyugtatónak szánt mosoly arcomon. - Így történt. Ez van. Még mindig azt mondom, megoldjuk. Ha idő közben mégsem, és eleged lenne a szarságaimból… - nem folytattam, csak megvontam a vállam, ellöktem magam a székemről, majd odavittem neki a telefonját, hogy minél hamarabb túlessen azon az időpont foglaláson, s közben a dolgozó felé vettem az irányt, hogy megnézzem jött e új üzenet, vagy épp lemaradtam e valamiről, hisz nem sűrűn szokott megesni, hogy ilyenkor még nem vagyok a munkahelyemen.

Jelenleg kicsit úgy éreztem magam, mint aki hirtelen valami másik univerzumba csöppent volna, vagy valami filmre jegyet váltottam volna, ami az egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozott, mármint a stílusát és hangulatát tekintve. Mintha csak átaludtam volna azt a részt, amikor megtörténik az átvezetés, vagy azt a részt, amikor a narrátor pár gondolatot elejt, hogy értse a néző is, hogy éppen miért ez a nagy változás.
Csendesen figyeltem őt és egy pillanatra még az is átfutott az agyamon, hogy esetleg lázas? Valamit összeszedett a kórházban és ezek az első tűnetek?
Na jó, tudom ez ostobaság, de tekintve, hogy tegnap miként reagált arra, hogy babát várok, most meg éppen arról beszél, hogy még várakoztak, addig ezzel kapcsolatban olvasgatott és még el is ment a patikába. Kicsit tényleg összezavart a viselkedése, de igyekeztem megakadályozni azt, hogy ez kiüljön az arcomra.
- Most nem tudom, hogy ennek örüljek, vagy inkább kezdjek aggódni, hogy máris rád hozták a frászt azok a cikkek, amiket olvastál. – őszintén csendült a hangom, mert egyszerre találtam édesnek és aranyosnak, hogy máris netalán aggódik és azt, hogy ennyire gondoskodni akar a születendő gyermekünkről és rólam is, legalábbis a tette ezt sugallta és most a mondandójával csak még inkább ráerősített erre az érzésre, ugyanakkor kicsit aggódtam amiatt, hogy vajon mit is olvashatott. – Minden rendben lesz. Ma majd kérek időpontot vizsgálatra is. Örülnék, ha eljönnél velem. Főleg, ha már pár lépéssel előttem jársz, mert máris olvasgattál a témában. – hangom barátságosan csendült és a végén még egy apró mosoly is arcomra költözött, miközben továbbra is őt fürkésztem. Ezek után pedig visszafordultam a reggelimhez, hogy folytassam az evést, mert éhes voltam és minden nagyon jól nézett ki. A gyümölcsöknek is mennyei íze volt.
Kíváncsian hallgattam azt, amit mesélt az üzlettársával kapcsolatban, majd elhúztam a számat, amikor kiderült, hogy mi is történt. – Ez borzalmasan hangzik. Kész szerencse, hogy nem lett komolyabb baja. – kicsit aggódva csendült a hangom, mert tudtam jól, hogy fontos Joe-nak a fickó, meg én is kicsit megkedveltem az elmúlt időben. Mindig volt valami bolondos megjegyzése, amivel könnyedén meg tudott nevettetni és barátságos volt a kezdetektől fogva. – Hmm, szerinted idő előtt vissza fog térni a munkához? – ezt mondjuk én is el tudom képzelni róla, pedig nem is olyan régóta ismerem, de azért reméltem, hogy Joe nem hagyná neki, ha még mindig úgy ítélné meg, hogy jobb lenne, ha pihenne a barátja és a lábadozásra összpontosítana.
- Ma befogsz menni dolgozni, vagy nem? – tényleg érdekelt, hiszen talán nem annyira meglepő, hogy szeretném én is tudni, hogy mire számíthatok. Én ma biztos nem fogok bemenni, inkább a pihenésnek szentelem ezt a napot, meg elintézem amit kell.
A következő megnyilvánulására hirtelen úgy éreztem magam, mintha újra 5 éves lennék és finoman lekapnának mind a 10 körmömről, miközben az okát nem igazán értem. Kicsit meglepetten pislogtam párat, majd bólintottam. Nem azért köszöntem meg, mert azt gondoltam volna, hogy ő ezt várja el, hanem mert így éreztem helyesnek. Elmosolyodtam miután puszit kaptam a fejem búbjára.
Tátva maradt a szám, szívem hatalmasat dobbant és erre szokták azt mondani, hogy errort kapott az agyunk, legalábbis én jelenleg így éreztem, amikor meghallottam, hogy mit is mondott. Úgy pillantottam felé, mint aki nem biztos abban, hogy jól értette azt, amit hallott. Tényleg azt mondta, vagy hallucináltam? Esetleg még mindig álmodom? Pár pillanatig csak döbbentem és megilletődve fürkésztem őt, mígnem elmosolyodtam és eközben a szívem újra őrült dallamot járt. – Kicsit talán rájöttem, de azért jó hallani is. – vallom be kicsit még mindig megszeppenve.
Szavaira megforgattam a szememet és elmosolyodtam, sőt, még kicsit el is nevettem magam, miközben ő halál nyugodtan hámozza a narancsát.
- Ha már ennyire nyitott könyv vagyok előtted, életem, akkor azt is tudod nem, hogy mi jár a fejemben? – kicsit felvontam a szemöldökömet, majd sóhajtottam egy aprót. – De, nagyon is elég az, amit tettél. Sokat elárul arról, hogy a tegnapi vihar végül merre sodort, viszont tekintve, hogy mennyire hirtelen halt el és mennyire nincs kihatással ma már ránk, így érthető, hogy kicsit összezavarodtam. – hangom könnyeden csendül, miközben kifejtem azt, amire célzott, mert tény és való, hogy azért kattogtak odabent a fogaskerekek, de attól még a tetteinek köszönhetően tudtam bizonyos dolgokra következtetni. – Már kicsit tisztábban látsz, vagy csak sikerült kicsit megnyugodnod, de még mindig össze vagy zavarodva? – tettem fel végül a kérdést, miközben hátra dőltem a székben és a kezembe vettem a gyümölcssalátát, hogy megegyem.

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

-Mondhatni. De mindig hamar kidob az ágy. -igaz volt. Még hétvégéhez közeledve is folyamatos volt a korán kelés, s a szabadnapokon úgy színt. Igaz olykor remek lett volna kicsit tovább ágyban maradni, de sosem jött össze, meg aztán nem is akartam elpuhulni.
Mindig is hű voltam a katona évek alatt rám tapadt szokásokhoz, még akkor is, mikor gondjaim adódtak az életben.
-Tegnap este beugrottam egybe… - morogtam magam elé, s megkevertem a rántottámat, majd elmosolyodtam. -Be kellett mennem, mert kellenek a vitaminok, hogy rendben legyetek, és ne legyen fennakadás. Míg a kórházban üldögéltem olvastam pár dologról, és eléggé rémisztő dolgokat írtak, szóval… - összepréseltem vékony vonallá ajkaimat, s úgy emeltem felé tekintetemet. -De vitaminokkal, rendszeres orvoshoz járással minden rendben lesz.
Elcsendesedve vontam meg a vállam, aztán tekintetem újfent felé emeltem mikor megszólalt, de nem szóltam egy árva szót sem addig, míg be nem fejezte a mondatot.
-Hát leesett egy emelőről, rágurult egy vaskos fémrúd, és eltört a sípcsontja. - elhúztam a számat. - Ez merőben kisebb mint amit eddig átélt, de rémes látvány volt.
Letelepedtem az asztalhoz, aztán magam elé húztam azt, s lassan enni kezdtem.
-Néhány hónapig biztos nem fog ugrálni, ágyhoz lesz kötve, de legalább otthon is tölt némi időt. Legalább is a családja szerint.- én azonban tisztában voltam vele, hogy ez nem fogja megakadályozni abban, hogy amint járógipszet kap, betolja a képét, és munkához lásson, még akkor is, ha alig tudja vonszolni magát, s ebben nagyon hasonlítottunk, hisz én magam is képes lennék ilyen fafejű dolgokra.
-Konkrétan nincsen. - megingattam a fejem, aztán vállat vontam, s néhány pillanat múlva, már a poharamért nyúltam, s ittam pár kortyot, majd újfent összepréseltem ajkaim, s úgy emeltem felé tekintetem.
-Nem kell mindig mindent köszöngetned. Nem azért teszek bármit, mert hálát várnék el érte. Megteszem, mert ezt akarom, és nem azért, mert hálát várok. - felkeltem, letöröltem a számat, eltettem tányéromat, majd mögé lépve csókot nyomtam fejére.
-Szeretlek te butus! Nem jöttél még rá? - szinte fel se fogtam mit mondtam, de meglehet nem is kellett erről beszélnem. Egyszerűen csak kijöttek a szavak, s reméltem nem kezd majd el kombinálni, hogy ő ezt tegnap nem így gondolta, és hasonló apróságok.
Elléptem tőle, majd visszaültem egy narancs társaságában, mit elkezdtem megbontani magamnak.
-Na bökd ki szépen szépségem, mielőtt még teljesen felemészt, mert úgy érzem nem volt elég hogy itt vagyok, és más sem amit tettem, mert lassan felemészt amit elfojtottál magadban, és gondolom nem kicsit túlkomplikáltál mindent. - elcsendesedve pucoltam tovább a narancsom, miközben várakoztam.

Kicsit aggódva fürkésztem őt, hiszen egyáltalán nem volt könnyű napunk, ha a délután kialakult vihart nézzük, akkor se, de azon kívül is akadt bőven történés. Kezdve azzal, hogy én elájultam, majd pedig jött Charles balesete is. Gondolom utóbbi se javított sokat Joe hangulatán. Látszott rajta, hogy nem igazán tudja hirtelen, hogy miről is van szó, vagy egyáltalán hol is lehet, azt viszont nem tudtam, hogy azért, mert netalán annyira mélyen aludt, vagy azért, mert annyira kimerült, elfáradt a tegnapi nap történéseiben.
Majdnem ismét megszólaltam, amikor is kezemért nyúlt, egyszerűen magával húzott a hálóba, vagyis eleinte húzott, aztán már sétáltam magamtól is. Figyeltem, hogy miként bújik be az ágyba, viszont én ott maradtam az ágy mellett és őt fürkésztem. Elnyomtam egy ásítást, mire sietve emeltem kezemet a szám elé, de valahogy akkor se tudtam hirtelen mi is lenne a helyes. Mármint nem tudtam csak úgy elfelejteni a beszélgetésünket, a reakcióját a kialakult helyzetre, sajnos…
Haboztam, miközben ő megemelte a takarót és mintha az nem lett volna elegendő célzás, még meg is szólalt. Haloványan elmosolyodtam és majdnem kibukott egy kérdés (Biztos?) ajkaim között, de még időben sikerült nyelvemre harapni, mert azért akadtak kétségeim azzal kapcsolatban amit mondott, hála a pár órával korábban történteknek. Végül visszabújtam én is az ágyba, amint ölelésébe vont, kicsit ellazultam és hagytam, hogy a kellemes érzések magukkal rántsanak és újra elnémítsák a bennem lakozó káoszt, kételyeket, amit viszont ezután tett, nos, azzal eléggé meglepett, mert egyáltalán nem számítottam arra, hogy kezét a hasamra fogja csúsztatni. Szívem nagyot dobbant, mintha csak szavak nélkül fejezte volna ki azt, hogy itt lesz és talán elfogadta, vagy valami olyasmi. Magam sem tudom, de az is lehet, hogy csak az érzéseim és vágyaim tréfáltak meg, de szerencsére túlzottan nem volt lehetőségem ezen agyalni, mert a karjai között hamar elnyomott a pihentető és békés álom.
Hallottam a madarak csiripelését, amikor felébredtem. Nagyot nyújtóztam, majd amikor ismét nem találtam meg az ágy másik oldalán, akkor csak elmosolyodtam. Azt hiszem ez lassan tényleg szokásunk lesz, hogy hamarabb ébred, mint én. Rövid ideig még ágyban maradtam, aztán egyszerűen a fürdő felé vettem az irányt és csak utána kerestem őt meg a konyhában. Nem foglalkoztam azzal, hogy át kellene öltözni, vagyis inkább fel. Egyszerűen maradtam pizsamában továbbra is.
- Jó reggelt. – hangom kedvesen csendült, amikor megpillantottam őt, még ha volt bennem egy kis félsz is amiatt, hogy most akkor pontosan miként is állunk. Egyáltalán fogunk a történtekről beszélni, vagy a tegnap esti reakciója a válasza mindenre és ennyivel kell beérnem? Nem tudom, de egyelőre inkább nem akartam erre terelni a beszélgetést.
Kicsit hitetlenkedve vontam fel a szemöldökömet, miközben hallgattam a felsorolást, majd miután kihúztam a széket egyszerűen lehuppantam oda, ahova megterített nekem.
- Régóta fent vagy? És mikor raboltál ki egy patikát és egy zöldséget? – kicsit játékosan csendült a hangom, de egyszerűbb volt ennek teret adni, mint a korábban felmerült dologra rákérdezni. Főleg, hogy most is ennyire figyelmes volt. Ez csak nem jelenhet rosszat, nem? Tuti, megint én agyalok túl mindent. Miért is lenne másként? Néha a szavaknál többet jelentenek a tettek és a tettei jelenleg azt mutatják, hogy minden rendben van. Nagyon reméltem, hogy nem pont most értem őt félre.
- Ami a tegnapot illeti – végül óvatosan szólalok meg kisebb habozást követően, hogy aztán inkább másként fejezem be, mint ahogyan elsőre terveztem. – mármint Charles balesetére gondolok. Ő jól van? Nagyon súlyos sérülése lett, vagy azért hamar rendbe fog jönni? – persze, elsőre nem ezeket a kérdéseket tettem volna fel, de menetközben meggondoltam magam és inkább úgy döntöttem, hogy hagyom inkább a tetteket beszélni, mintsem szavakra vágyjak. – Mára van valami terved? – érdeklődve csendült a hangom két falat között, majd utána ismét az evésnek szenteltem a figyelmemet, miközben őt hallgattam.
- Köszönök mindent, nagyon figyelmes vagy. - szólalok meg sietve, mert rájövök, hogy elfelejtettem megköszönni ezt a sok mindent, amivel meglepett reggeli címszó alatt. Csak teljesen váratlanul ért, így nem csoda, hogy kisebb fáziskését követően adok csak ennek hangot.

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Nem akartam elaludni, nem éreztem értelmét, révén, hogy már annyira nem tudnám kipihenni magam, és azon elmélkedtem, még is miféle szöveggel adjam át neki azt a kis növényt, vagy egyszerűen csak tegyem le elé, hagyva, hogy magától jöjjön rá, miért is hoztam.
Igen, szúrós vagyok, és igen, akadnak tüskéim, és olykor túlgondolom a dolgokat, minthogy arra már nem egy alkalommal rávilágítottak, ám azt is tökéletesen tudtam, hogyha ezt elbaltázom, talán soha máskor nem lesz esélyem normális életre.
Végül csak elnyomott a buzgóság, s nem bírtam ébren maradni.
Mikor megéreztem az érintést, a simítását előbb csak egy kicsit toltam fel magam, aztán megdörgöltem arcomat.
- Hogy? - s tipikusan a hol vagyok pillanat következett el elmémben, aztán felé fordulva keltem fel a székről. Valóban elgémberedtek a tagjaim, s egy pillanatra azt sem tudtam hol vagyok.
Automatikusan nyúltam keze után, s indultam meg vele befelé a szobába, majd foglaltam el a helyemet az ágyon, s nem igen értettem miből is gondolta, hogy majd a kanapén fogok aludni, a drága ágyam helyett, ami kimondottan a vénnek minősülő tagjaimnak készült, s tökéletesen megtartanak bármiféle pozícióban.
Miután elterültem, s ha nem csatlakozott, felemeltem kicsit a takarót, hogy ugyan tolja oda a popóját, és feküdjön végre vissza.
-Gyere...veled jobban alszom… - suttogtam, s már le is hunytam a szemeim, s ha mellém telepedett, magamhoz húzva simítottam oldalára, öleltem át, s egy pillanatra ráfogtam kezére, majd elengedtem, s hasára siklott kezem ha hagyta, s lassan teljesen elnyomott az álom.
Ha nem bújt be mellém, nem kényszerítettem, ám a lehetőség akkor is adott volt, s vártam, vajon mikor foglalja el a helyét mellettem, és pihenhetünk végre, mintha nem is olyan régen, még feleslegesnek gondolt pihenés kijelentése, meg sem történt volna.
Nem kergettek rémes álmok, nem kezdtem el túlagyalni semmit, egyszerűen csak aludtam, s ha minden úgy történt, ahogy azt elgondoltam, az álmom is nyugalmasra sikeredett, és nem kevert fura dolgokat az elmém az egészbe.
Sokáig nem maradtam ágyban, hisz hamar kidobott magából, s ha Bells mellettem volt, finoman betakarva osontam ki, hogy készítsek valami egészséges reggelit, friss gyümölcsökkel, s mivel még patikában is jártam, hála Charles ballépésének, még vitaminokat is vettem, s azokat is odakészítettem a tányérja mellé.
Kapott rántottát, szigorúan, hisz a tükör, és a lágytojás okozhat gondokat, mellé pirítóst, de nem vittem túlzásba a dolgot, de még csináltam egy bögre teát is, aztán magamnak is készítettem valamiféle ennivalót.
Ha időközben kijött, megálltam egy pillanatra, s az asztal felé böktem.
-Gyere, tedd le magad! Van rántotta, pirítós bacon, gyümölcs saláta, és vitaminok… folsav, meg miegymás… a patikus azt mondta, az ilyenkor kell… tea… - magyaráztam, aztán visszatértem a saját rántottám készítéséhez.

Hiába nyomtam be a kedvenc sorozatomat, mert nem tudta elvonni a figyelmemet a kialakult helyzetről, ahogyan az idő múlásával igazán nem is hallottam már azt, hogy miről is beszélnek benne. Egyszerűen csak háttérzajjá alakult, miközben újra és újra végigjátszottam a kibontakozott beszélgetést, újra elemeztem a reakcióit, de valahogy nem lettem okosabb. Ugyanúgy elveszett voltam és úgy éreztem, hogy ismét darabokra fog hullni az életemet, pedig végre úgy éreztem, hogy neki köszönhetően a szívem hiányzó darabkái is elkezdtek a helyükre találni. Mellette igazán boldog voltam, vagyok és reménykedtem abban, hogy ez hosszú időre szólhat közöttünk, de most… most valahogy elbizonytalanodtam minden téren. S míg talán hálásnak kellett volna lennem Charles ügyetlenkedése miatt, valahogy még se tudtam, még ha egy fokkal jobb volt így, hogy legalább kapott valami okot amire kenhette a távozását és nem csak úgy elviharzott.  
Talán nekem is távoznom kéne, mindegy hogy mit is mondott.
Egyre inkább ez motoszkált a fejemben, ahogyan a telefonomra siklott a pillantásom újra, meg újra, de nem jött se üzenet tőle, se hívás azon az egyen kívül.
A torkomban növekvő gombóc egyre inkább fullasztóbbnak hatott és többször is a hívás gomb fölé siklott az ujjam, de végül ahogyan őt, úgy anyát se hívtam fel. Szükségem lett volna valakire, de még se tudtam rávenni magam arra, hogy máris beavassak valakit ebbe a helyzetbe. Esélyesen értelmesen el se tudtam volna magyarázni, hiszen még én magam sem igazán fogtam fel azt, hogy a kialakult helyzet mit is jelent ránk nézve, vagy ha mégis megtaláltam volna a szavakat, akkor a bőgésem úgyis kivehetetlenné tette volna mindazt, ami a számat elhagyja.
Ahogy kezem pocakomra siklott úgy törtek elő még inkább a könnyeim, hiszen míg ennek boldog pillanatnak kellene lennie, most valahogy mindennek éreztem, csak annak nem. Sőt, talán egy kicsit bűntudatom is támadt, hogy részben talán az én hibám, még ha pontosan tudtam is azt, hogy kettőn áll ilyen téren a vásár. Ugyanakkor mi van akkor, ha az én makacsságom ront el mindent, mert én meg akarom tartani a babát? Mi van, ha csak ezen múlik a dolog, de akkor se bírtam gondolni a másik eshetőségre. Tisztában voltam azzal, hogy képtelen lennék rá…
A lelkem kisírásában végül kimerültem és elnyomott az álom, ott a kanapén a tévé villódzó fényében. Apróra gömbölyödtem össze, mintha úgy mindentől megvédhetném magamat. Legalább az álmomban nem kísértett semmi se, egyszerűen csak üres volt, mint amilyennek a vége felé kezdtem magamat is érezni, mielőtt még az álommanók értem jöttek volna.
Amikor karjaiba vett, akkor kicsit megmozdultam és álmos tekintettel pislogtam párat, ösztönösen csak közelebb bújtam hozzá, miközben a szemeim újra leragadtak. Túlzottan fáradt és kimerült voltam, vagy csak rettegtem attól, hogy mi is vár rám, ha megpróbálok életet lehelni magamban, hogy ott folytassuk az egészet, ahol abbamaradt. Amikor lerakott, akkor félálomban egyszerűen csak a keze felé nyúltam és a nevét suttogtam, míg nem végül átfordultam a másik oldalamra elengedve őt, hogy újra összegömbölyödve tovább aludjak.
Még sötét volt kint, amikor megébredtem és az ágy másik oldala felé nyúltam, de nem volt ott. Szomorúan sóhajtottam, majd kibújtam az ágyból és egy-két lépés után habozva álltam meg. Mintha csak nem lennék biztos abban, hogy jó ötlet-e őt megkeresni, de végül erőt véve magamon kisétáltam a szobából, de a nappaliban nem leltem, viszont láttam az órán, hogy alig múlt el hajnali kettő, aztán a konyha felé vettem az irányt, mert onnan kiszűrődött egy kis fény. Ahogy viszont megpillantottam őt, abba a szívem facsarodott bele és a bűntudat újra életre kelt. Mintha csak miattam kényszerült volna ide, mert miattam nem tudott az ágyba lefeküdni...
Gyűlöltem ezt a hangot a fejemben, de jelenleg sehogy se találtam hozzá a némítógombot.
Óvatosan nyúltam felé, de aztán a levegőben megállt a kezem és megremegett. Észrevettem a kaktuszt az asztalon, amit nem is igazán értettem, hiszen ő nem szereti a növényeket és még rémlett, hogy mi is bontakozott ki akkor, amikor én adtam neki egy egészen hasonlót. Plusz most fáradt voltam ahhoz, hogy még több találgatás életre kelljen, így inkább nem is próbáltam megfejteni az okát, hogy az miként is keveredett ide. Létezett már elég talány az elmémben, nem volt többnek hely. Nagyot nyeltem és végül óvatosan megsimogattam, hogy felébresszem, ha sikerült, akkor aggódva pillantottam rá eléggé nyúzott ábrázattal.
- Joe? – mit is akartam mondani? Magam sem tudom. – Meg fog fájdulni a hátad. Gyere az ágyba, vagy ha nem akarsz, akkor legalább a kanapét válaszd. – kicsit megremegett a hangom a „nem akarsz” résznél, hiszen fájt belegondolni, hogy esetleg eljutottunk oda, hogy nehézséget jelenthet az, hogy megmaradjon a közelemben. Sietve sütöttem le kicsit a pillantásomat és megfordult az is a fejemben, hogy inkább távozom. Hiba volt idejönnöm, inkább az ágyban kellett volna maradnom.
Hiába mondják azt, hogy az idő múlásával bölcsebbek leszünk, mert jelenleg valahogy nem így éreztem. Egyszerűen jelenleg fogalmam sem volt arról, hogy miként is kellene kezelni ezt a helyzetet, vagy mit is mondhatnék, mert rettegtem attól, ha bármit is mondok, azzal csak rontani fogok az egész helyzeten.



öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Meglehet, Chalres balesete csak egy ügyes kibúvó volt, ami épp kapóra jött ahhoz, hogy mindent végigtudjak gondolni, bár lehet az is segített, hogy beszélgettem vele. Elterelte a gondolataimat, mikor elmondta, leesett az emelőről, és egy rúd  amit hülye módjára elfelejtett rögzíteni, ráesett a sípcsontjára.
Mondjuk nem értettem miért engem hívott elsőnek, és miért nem a mentőknek telefonált, de nem haragudtam rá.
Majd ügyesen üldögél odahaza, és beleőrül a semmittevésbe, bár ő mindig is jobban viselte a családi eseményeket, mint én magam.
Közben persze az is eszembe jutott, hogy így majd Dolph-ot kell rávennem arra, hogy eljöjjön velem arra a puccos vacsorára, és felvegyen egy öltönyt, amiben egész emberi formája lesz majd.
Nem tudom meddig üldögéltünk ott a váróban, míg sorra került, de közben volt időm kitölteni a baleseti jegyzőkönyvet, aláíratni vele, s remélhetőleg fedezi majd a biztosító.
Ami körülöttünk zajlott Bluebell-el, megtartottam magamnak, még akkor is, hogyha legjobb lett volna kibeszélni magamból, megosztani valakivel, tanácsot kérni tőle.
Vajon helyt állok majd? Vajon végig tudom csinálni, és lesz elég türelmem egy annyira kicsi gyerekhez?
Miután megvoltam mindennel, és Charles is hazakeveredett, már öreg éjszaka volt, ám még is elmentem Jack barátomhoz. Nem kezdett el veszekedni, nem hordott el a francba, hogy most már húzzak el valahova, mert elege van az egész szarságból, hogy folyamatosan nyaggatja valami.
Nem konkretizáltam le semmit, csupán felvázoltam kérdéseimet, aggályaimat az egésszel kapcsolatban, s hosszú ideig beszélgettünk. Bontott egy-egy kólát, mit a nappalijában üldögélve fogyasztottunk el, s közbevágás nélkül hallgatta meg a hülyeségeimet.
Nem hülyézett le, amiért ilyesfajta dolgok megfordultak a fejemben, csak meglapogatta képemet, s közölte, a puszta tényeket.
Mikor megkérdeztem, el kellene e vennem, mert ez lenne a helyes cselekedet, és ezt várná el a...nem is tudom micsoda, talán az etikett, közölte kerek perec, hogy hülye vagyok, és nem a flancos sznobjaim között vagyok, és ennek a nőnek nem arra van szüksége.
Igazat adni valakinek, valami olyanban, mi tiszta meggyőződésed, hatalmas kihívást jelentett.
Hogy meddig beszélgettünk, vagy épp mikor jöttem el onnan, nem tudtam volna megmondani, de útközben valamiért bementem egy éjjel nappali üzletbe, és tekintetem megakad egy apró kaktuszon. Lelki szemeim előtt láttam, miként állt akkor azzal a kis növénnyel az irodámban, s mosolyt csalt az arcomra.
Vettem pár gyümölcsöt, néhány zöldséget, és egyéb egészséges holmit, majd hazamentem.
Csendben léptem ki a liftből, pakoltam le cipőm, kabátom, majd vittem a többi holmit a konyhába, hogy aztán a nappaliba érve megálljak a kanapé mellett, hol összegömbölyödve megtaláltam.
Sóhaj szakadt fel mellkasomból, majd megpróbáltam a lehető legóvatosabban felvenni, és bevinni a szobába. Ha sikerrel jártam, és nem ébredt fel az érintésemtől a kanapén, akkor letettem az ágyra, majd betakartam, de ebben a kórházbűzös ruhában nem akartam leülni az ágyamra.
Nem tudtam még mindig mit is kellene tennem, de meglehet nem is az eszemre kellene hallgatnom, hanem a szívemre. Olykor az is bölcsebb, mint az elme gondolná.
Ha nem ébredt fel, akkor elpakoltam a gyümölcsöket, és a többi holmit, átöltöztem, majd letelepedtem a konyhában, hogy ne zavarjam, s mire észrevettem, már ráaludtam az asztalra, az apró kaktusz mellett.
Ám ha felébredt, ez az egész kimaradt.
-Gyere... az ágyban kényelmesebb lesz. - óvatosan vettem akkor is karomba, s vittem be a szobába, s ugyan úgy letettem az ágyra. - Át kell öltöznöm... kórház szagú minden göncöm. -elkezdtem levetközni, majd átöltöztem, s leültem mellé.

Ez az érzelmi vihar, ami felütötte a fejét a semmiből egyszerűen kifacsart és szétcincált. Úgy éreztem, hogy egyre inkább darabokra hullok és kicsit kezdtem úgy érezni, hogy részben az én hibám is az egész. Az én hibám, mert makacs vagyok és nem akarok lemondani a szívem alatt növekedő babáról. Egy babáról, aki a szerelmünk gyümölcse, hangozzék bármennyire is nyálasan vagy olyannak ez a pár szó, mintha egy romantikus könyv lapjairól szökött volna el, hogy itt is megmutassa magát.
A könnyeim áztatták az arcomat, miközben őt fürkésztem és a felszín alatt rettegtem attól, hogy elveszítem életem egyik legfontosabb személyét – ami abszurd tekintve, hogy mennyi ideje is ismerjük a másikat -, de akkor is így volt. Nagyon fontossá vált és olyan érzéseket, pillanatokat köszönhettem neki, amikről hajdanán lemondtam és az elmúlt hosszú évtizedek alatt azt éreztem, hogy már soha nem lesz részem. Erre jött ő és minden elkezdett megváltozni ilyen téren.
Szeretlek.
Ez volt az igazság, de valahogy még is a szavai nyomán azt éreztem, hogy boldogtalanságba taszíthatom őt azzal, ha továbbra is magamhoz akarom láncolni. Ha arra kérem, hogy maradjon mellettem. Talán csak időre van szüksége, de mi van akkor, ha a magányban rájön arra, hogy neki úgy jobb lehet? A félelem újra alattomosan egyre inkább átvette a területet a lelkemben, a szívemben, majd pedig elmémben is.
Bármennyire is nehéz volt feltennem a kérdést, bármennyire is rettegtem attól, ha netalán egyikünk kisétál azon az ajtón, akkor többé nem jön vissza, akkor is megkérdeztem. Aztán pedig ott lógott a levegőben, mint egy bárd, ami vagy lecsap, vagy nem fog. Vagy lehet az is, hogy ez egy trükkös bárd, mint amit a bűvészek használnak, ki tudja.
Ahogy fürkésztem őt szép lassan összefontam a karomat magam előtt és már a könnyeimet meg se próbáltam letörölni, miközben vártam arra, hogy mondjon valamit. Mond azt, hogy maradjak… kérlek…
A szívem ezt a dallamot dobbantotta, de a pillantásom inkább tűnhetett elveszettnek és szomorúnak, mintsem reményekkel telinek.
Talán egyedül a szipogásom vagy a levegővételünk volt az, ami megtörte a beállt csendet, miközben úgy fürkésztük a másikat, mint talán a western filmekben szokták az emberek. Egymással szemben állnak és vajon ki az, aki gyorsabban előkapja a fegyvert, csak itt a fegyver a szavakban rejlett, de egyikünk se mondott semmit se, míg nem másodszorra is megtörte a beálló csendet a telefonjának a hangja.
Amikor felcsattant, akkor kicsit összerezdültem, mert váratlanul ért.
Fogalmam sem volt, hogy rám, a telefonjára, vagy a helyzetre lehet ennyire dühös…
Rápillantottam a telefonra és Charles üzenetére, de csak egy bólintással feleltem rá. Menjen, hiszen mennie kell, mintha csak még a sors is neki kedvezett volna azzal, hogy kiskaput ad a szökésre. Hangozzék bármennyire is idiótán, de valahogy akkor ezt éreztem.
- Rendben. – csak ennyire futotta akkor, ahogyan most az érintése se hatott úgy rám, mint máskor szokott. Figyeltem miként tűnik el az ajtó túloldalán, majd egyszerűen csak hagytam, hogy végre a könnyeim utat törjenek magunknak, miközben túlzottan is aprónak éreztem magam abban a pillanatban a lakásában.
Újra kicsit úgy éreztem, mint a legelső alkalommal, mintha én nagyon nem illenék ebbe bele.
Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi ideig gubbaszthattam ott a földön, ahol még állva hagyott magamra. Mikor sikerült valahogy visszajutnom a konyhába, hogy legalább egy székre lerogyjak.  
Talán inkább még is mennem kellene. Talán csak azért mondta, hogy maradjak, mert így volt egyszerűbb az adott helyzetben, de mi van, ha valójában nem akarta, hogy maradjak, hiszen a feltett kérdésre nem felelt, csak csend lett belőle.  
S míg néha a csend beszédes tud lenni, addig most inkább nyomasztónak hatott, ahogy ültem az üres lakásban szipogva és sírva.
Az időmúlásával nem csak a nap bukott a horizont alá, hanem eljutottam odáig is, hogy keressek valami kaját magamnak vacsorára, még ha erőt nem éreztem hozzá, de már nem csak magamért tartoztam felelősséggel. Kedvtelenül ettem meg a szendvicset, mert még az se dobott a hangulaton semmit se, hogy a kedvenc dolgaimból állítottam össze. Végül aztán visszamentem a hálóba, hogy lepihenjek, de egyszerűen pár percnél tovább nem bírtam ott megmaradni.
Még inkább rám tört a káosz és a távozásával hagyott űr.
Végül egy plédet fogva bekuckóztam a kanapéra, ahol benyomtam a tévét és megkerestem a kedvenc sorozatomat, de most még az se tudott igazán javítani a hangulatomon.
Néha ránéztem a telefonomra, de azon az egy üzeneten kívül, hogy Charles eltörte a lábát és a kórházban vannak nem üzenet, pedig ez is már órákkal ezelőtt érkezett. S még mindig ott lebegett a távozás gondolata elmémben, egy gonosz kis krákogóhang formájában.  
Remegő kézzel érintettem meg a pocakomat és most először a hír óta gyengéden megsimogattam. Szerettem volna azt suttogni neki, hogy minden rendben lesz, de még se jött ki egyetlen egy hang se a torkomon, hanem újra csak a könnyeim eredtek el.
Nem tudom pontosan hány óra is telhetett el, mire összegömbölyödve elnyomott az álom a kanapén. Legalább az álmok mezején csak az üresség várt, nem volt ott többé káosz még ha nem is valami mélyen aludtam, így ha nem lábujjhegyen érkezett, vagy netalán hozzám ért, akkor esélyesen könnyedén ébredtem fel rá.



öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Félreértett, de nem is számítottam másra. Nem azért kellene az ital, hogy valamin túllendüljek, egyszerűen csak úgy éreztem, ez egy olyan pillanat, amit egy sör mellett jobban feltudna dolgozni  az ember, bár ebből úgy sem jönnék ki úgymond élve, úgyhogy inkább szó nélkül hagytam.
Nem akartam veszekedni.
Szeretem, és nem akarnám elveszíteni sem, ám valahogy az elmém felülírta a szívem, és beindult egyfajta pánik, minek nem tudtam parancsolni, hiába is akartam.
A gondolataim egyre azt szajkózták, azt kell tennem ami helyes, és nem magára hagyni, de a szív még hallgatag volt.
Hagytam, had bújjon el az ölelésemben, s akkor én magam is szorosabban öleltem magamhoz. Még is úgy éreztem, ki kell szellőztetnem a fejem, és helyt kell állnom. Helyt állnom. Helyt kell állnom.
Aztán kimondtam amit gondoltam, engedelmesen, hisz ha kérdeznek, illik válaszolni, bár így utólag bár inkább csendben ráharaptam volna a nyelvemre, hogy kimondatlanok maradjanak azok a szavak, még akkor is, hogyha nem tudtam mit is akarok igazán.
Szavai nyomán, kezdett olyan érzésem lenni, mintha meg akarna győzni arról, hogy ott kellene hagynom. Mintha csak megrémült volna az egésztől, és kihasználná azt a káoszt, mi beékelte magát az egész valóságba, s nem lehetne elhessegetni a csüggedést egyikünkről sem.
Úgy gondoltam, az egészet aképpen fogná fel, mintha én olyan lennék, aki csak ehhez ért. Remekül érzi magát, míg nem történik valami malőr, aztán dobbant mert elege lett, vagy éppen közbejött egy apróság, és inkább lelép.
De vajon én tényleg ilyen vagyok? Nem voltam benne biztos.
Már épp szólni akartam, hogy ne menjen innen sehová, mikor megcsörrent a telefonom, s elég kitartóan zörgette a hangokat ahhoz, hogy ne tudjak nem rá is odafigyelni.
Míg ő háttal állt, futólag rápillantottam a készülékre, megdörgöltem a tarkóm, aztán bocsánatot kértem mindazért amit mondtam, de nem kezdtem bele hangzatos mondatokba.
Szavaira összeszorult a torkom, s szívesen lehajtottam volna a fejem, még is álltam a pillantását, s éreztem, legszívesebben már máshol lenne.
Menekvés? Vagy csak én láttam eképpen? Vajon én magam is menekülni akarnék? Menekülni, hogy minél messzebb kerüljek ettől az egésztől, mintha akkor meg sem történne.
De még is hova sodort ez az egész, mikor azt sem tudom mit akarok igazán? Nem akartam megbántani, ahogy azt sem akartam, hogy fájdalmat okozzak neki, hisz boldog voltam mellette. Szeretem őt, és fájt így látnom, de akkor és ott, azokban a pillanatokban úgy éreztem, nem tudom azt nyújtani számára, amit várt.
Határozottságot, célorientáltságot, hegy nagy ügy, nincs semmi gond, majd megoldjuk együtt, és végigmegyünk ezen a hosszú úton együtt, mert határozatlan voltam, akár egy kamasz…
Aztán a telefonom újfent megszólalt, s rettentő sokáig csörgött.
-Francba… - csattantam fel, aztán megnéztem az érkező üzenetet, s egy már csak ez hiányzott képpel pötyögtem választ, miszerint azonnal ott leszek.
Felmutattam a telefonomat, s ha hagyta, közelebb léptem hozzá, miközben felkaptam a kabátom, és a kulcsaimat.
-Nézd… maradj… most be kell mennem nagyon fontos...de sietek vissza, és megbeszélünk mindent! Kérlek… -kérlelőn pillantottam rá, s ha hagyta megsimítottam a karját, aztán kisétáltam a lakásból.
Nem hagyhattam, hogy Cahrles törött lábbal makacskodja végig a napot, szóval vegyes érzésekkel, gondolataim kereszttüzében ültem be az autómba, s talán egy picivel gyorsabban mentem a kelleténél, s közben hívtam egy mentőt a hangárhoz, hisz az a majom engem hivogatott az helyett, s talán annyi haszna volt az egésznek, hogy nem csak akörül forogtak a gondolataim, ami még ránk várt...

Felvontam a szemöldökömet, amikor feltette a költőikérdést, de azért bólintottam, hogy őszintén, de igazából egyből folytatta is, mire megilletődve pislogtam párat.
- Mondanám, hogy nem értem meg, de ez nem teljesen lenne igaz, de hidd el nem éri meg, ahogy a partin se érte volna meg, ha iszol. – komoran csendül a hangom, mert részben sejtettem azt, hogy nem lesz ez egy könnyű, még ha reméltem is, hogy tévedek, de arra azért nem számítottam, hogy ennyire a határra sodorhatja őt, hogy alkoholt akarna inni. Ez mélyen belém mart, hogy olyat sikerült mondanom, aminek köszönhetően még ez is az eszébe jutott. Sietve sütöttem le a pillantásomat, hogy ne láthassa azt, hogy miként is érintettek a szavai, majd aprót sóhajtottam, mintha az minden gondolatot és érzést képes lenne legalább kicsit elűzni.
Igyekeztem viszonozni a mosolyát, amikor arra terelődött a beszélgetés, hogy majd együtt kitapasztaljuk, de legbelül egyre inkább erőre kapott az a félelem, hogy talán nem így lesz, mert ő nem igazán akarja ezt. Önző vagyok amiért én viszont szeretném megtartani a babát, akkor is, ha ő inkább úgy döntene, hogy elsétál? Fogalmam sincs és nagyon is rettegtem, hogy az egyik nagyszerű dolog az életemben kiolthatja a másik nagyszerűt.
Egyszerre szerettem volna örökre ott maradni az ölelésében és egyszerre futottam volna messzire is, mert akaratlanul is kicsit az eddig történtek miatt azt az érzést keltette bennem, mintha részben akár ez egy búcsú is lehetne, de nagyon reméltem, hogy nem annak szánja. – Én is remélem. – csak ennyit suttogtam mellkasához búja, ajkam megremegett, miközben próbáltam visszatartani a könnyeimet, eddig legalább sikerrel. Kicsit szorosabban bújtam hozzá, mintha az elűzhetné ezt a káoszt, amibe sikeresen belekeveredtünk. S én még azt hittem, hogy az ájulás lesz a legnagyobb gond a mai napban, erre tessék… jött az újabb meglepetés, ami úgy forgatott fel mindent, mintha csak ez lenne a főszakterülete és olyan érzéseket csalt elő bennem, amiket régóta nem éreztem. Azt szokták mondani, hogy egy gyermek érkezése áldás, de valahogy most nem csak ezt éreztem. Miért ilyen kegyetlen néha az élet? Hajdanán vágytam rá, akkor nem sikerült, most pedig nem terveztük és kicsit idő előtt érkezett meg. Miért nem tudott még várni az élet, esetleg pár hónapot? Miért most kellett felbolygatni mindent, amikor annyira tökéletesnek és olykor már meseszerűnek hatott az életem újra neki köszönhetően?
Ujjaimmal ruhájába markoltam a háta mögött és vártam, ha kellett, akkor aprót bólintottam és reméltem, hogy hamarosan okosabb leszek kicsit, de nem így lett. Szavaira aztán egyszerűen keserűen elnevettem magam és elléptem tőle. Kicsit oldalra billentettem a fejemet és éreztem, ahogy egy-két könnycsepp végiggördült az arcomon. – Szerinted tényleg csak ez a lényeg, hogy én mit akarok? Nem! – hangom határozottan és kétségbeesetten csendült. Nagyon nem akartam vitatkozni, hiszen ennek elméletben örömteli pillanatnak kéne lennie, de valahogy minden volt, csak már az nem. Remegő kézzel túrtam a hajamba és egy pillanatra a plafonra emeltem a pillantásomat, ajkamba haraptam, majd újra rajta állapodott meg a pillantásom. – Én nem akarom, hogy kötelességednek érezd azt, hogy mellettünk kell maradnod, hogy azt hidd el ezt várom el. Sose bocsájtanám meg magamnak, ha olyan helyzetbe kényszerítenélek, amit nagyon nem akarsz. – őszintén csendül a hangom, miközben őt fürkésztem, letöröltem a könnyeimet, majd lepillantottam a zokniba bújtatott lábaimra. – Én azt szeretném, ha boldog lennél és azért lennél mellettem ezen az úton, mert te is azt szeretnéd. – kicsit akadozva beszéltem már, mert nem gondoltam volna azt, hogy ide fogunk sodródni és valahogy minden szóval azt kezdtem érezni, hogy el fogom veszíteni őt, pedig nem akarom. Szeretem őt és mindennél jobban szükségem lenne rá, de képtelen lettem volna az önzőségem miatt olyan helyzetbe sodorni, amit ő nagyon nem akarna.
Újra megtöröltem a könnyáztatta arcomat és nagyon nyeltem, kicsit szipogtam, majd a telefonomra pillantottam, ami még mindig ott volt a kezemben.
Lassan elindultam kifelé, bár fogalmam sem volt arról, hogy hova is akarok menni, vagy mit akarok csinálni. Ahhoz túlzottan padlóra kerültem és zsongott a fejem. A szavaira megálltam és megingattam a fejemet, de kellet vagy jó félperc, mire megfordultam, de talán több is, hogy őt fürkésszem némán.
- Nem haragszom, kicsit talán meg is értem, hiszen olyan dologról van szó, ami mindenre kihat. – ez volt az igazság, még ha arcomra is volt írva, hogy viszont fáj. Fáj ez az egész, rohadtul. – Szeretném azt mondani, hogy sajnálom azt, hogy így alakult, de nem tudom. Pontosan tudod, hogy mindig is vágytam egy babára, az pedig, hogy egy olyan férfitól van, akit teljes szívemből szeretek. Nos, emiatt még kevésbé tudom bánni, de ugyanakkor roppant rossz érzés látni azt, hogy hova is sodort téged ez az egész. Sajnálom. – idegesen dörzsöltem meg az arcomat, majd hajamba túrtam és próbáltam végre kicsit tisztábban látni, de nem ment. Elveszett voltam és úgy éreztem magam, mintha újra gyerek lennék, aki azt se tudja, hogy mit is kéne csinálnia és arra vár, hogy végre odakeveredjen egy felnőtt és megmutassa a helyes utat.
- Szeretnéd, hogy elmenjek, hogy kicsit egyedül tudj maradni és átgondolni ezt az egészet? – fogalmam sem volt arról, hogy miként is volt erőm ezt kimondani, de próbáltam visszatartani a zokogást és csak pár könnycseppnek hagyni azt, hogy megszökjenek. – Hívok majd taxit, anya is tud rám vigyázni. – ha csak emiatt aggódna, hogy nem akarja egyedül maradjak a ma történtek miatt. Talán mind a kettőnknek jót tesz, ha magunkra maradunk, vagy nem.
Egyszerűen annyira elveszett voltam, mint talán még sose.


öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Vajon létezik e helyes válasz? Vajon ilyenkor mit szabad mondani? Elmondhatja az ember, mi igazán a szíve vágya? Hogy korainak gondolja, vagy hogy örül a gondolatnak, hogy a nő számára megadatik a rég óhajtott lehetőség? Vajon mi a megfelelő válasz arra, mit is szeretnék?
Kezdtem úgy érezni, itt rengeteg buktató akad, és jó válasz nem létezik.
Jó persze, eddig az őszinteség jegyében léteztünk egymás mellett, s egyre több időt töltöttünk a másik közelében, de minden még annyira gyerekcipőben járt. Azt tudtam, hogy nem akarok éket verni kettőnk közé, sem pedig gyáva nyúlként megfutamodni, csak azért, mert megrémültem, vajon lesz e elég türelmem. Vajon Martin hogy fogja fogadni az egészet, és miként vélekedik majd róla Jason…. Jason vajon mit fog szólni hozzá? Apa vajon miként vélekedne? Ő mit válaszolna egy ilyen kérdésre?
Meglehet nem is ezeken kellene gondolkodnom, hanem inkább azon, én mit akarok igazán.
Nem akartam megfutamodni, még is úgy éreztem, egy kis időre van szükségem ahhoz, hogy tisztán lássak, és belém hasítson mit akarok, s ne csak az lebegjen lelki szemeim előtt, mi a helyes.
Szeretem őt, és sokat jelent számomra. Nagyon sokat! Az első pillanatban elcsavarta a fejem, s azt akartam boldog legyen.  Maradéktalanul boldog.
-Őszintén? Nem tudom! Szívesen innék egy sört! - megdörgöltem a tarkóm, elnevettem magam, hisz ez volt az igazság, ő pedig arra volt kíváncsi.
Nem gondoltam, hogy akad olyan dolog, ami ennyire padlóra tudja tenni a racionális gondolkodásomat, ám még is létezett ilyen. Ott volt, és kezdett egyre inkább kiakasztani.
-Úgy van! - mosolyodtam el. Sokkal kecsegtetőbben hangzott, hogy majd együtt megtapasztaljuk, és kitaláljuk mi is legyen, mintsem azon lovagoljunk, melyikünk mit is akar igazán.
– Mindegyik. Remélem, zökkenőmentes lesz az egész babavárás, és nem lesz gond, és a kapcsolatunk is úgy marad. - aztán megcsókoltam, s karjaimban tartottam amíg engedte, s közben kattogtak a fogaskerekeim, mit is kellene tennem, s mi az amit elvárna tőlem azon túl, hogy választ adjak a kérdésre, mit is szeretnék én magam.
Meglehet ritka pillanatok egyike volt, mikor nem tudtam mit akarok. Nem tudtam merre akarok továbbmenni, hogy elfutnék e, vagy épp visszafelé haladnék azon az úton, ahol eddig jártunk.
-Mélyen legbelül? -pillanatnyi csendben voltam, próbálva összerakni magamban mi is az ami lezajlik bennem a káoszon túl. Végül még is megszólaltam. - Nem tudom. Nem tudom mit akarok, és mi lenne a helyes válasz. Nem az a lényeg, én mit akarok Bells. Az a kérdés, te mit szeretnél. Megszeretnéd tartani, és én teljes vállszélességgel támogatlak benne, hisz mindig is anya akartál lenni...de kérlek ne kérdezd mit akarok, mert nem tudom. - elcsendesedtem, miközben ő ellépett tőlem, s kezében ott volt a telefon, hacsak szavaim meg nem akadályozták ebben.
Az esetben nem válaszoltam a kérdésre, hanem csak vártam a reakciót, mivel reményeim szerint tudtam mit kezdeni.
Nem akartam megbántani, még is ott égett bennem a gondolat, s lebegett a fejem felett, hogy most egy hatalmas barom vagyok, és megbántom azzal, amit talán jobb lett volna elhallgatnom.
-Nézd...Bells… sajnálom, én nem akartalak megbántani! De nem tudom mit szeretnék. -szinte suttogva ejtettem ki a szavakat. Úgy éreztem mindent elrontottam, és nincs kiút ebből a kavalkádból, mit magam köré kavartam. Túl hamar jött, túl gyorsan kell választ adnom, és most nem tudok elmenekülni egy küldetésre, vagy épp gyakorlatra, hogy átgondolhassam, akarom e.

Bólintottam, majd hagytam, hogy arcomat megsimogassa, míg nem végül ölelésébe vont. Karomat szorosan fontam köré, mintha csak attól tartanék, hogy hamarosan elillan és ennyi volt. Arcomat a mellkasához fúrtam és hagytam, hogy a közelsége kicsit megnyugtasson, legalábbis pár pillanat erejéig képes volt erre is. Hálás voltam azért, hogy nem zúdította rám egyből azt, hogy ő mit is szeretne, vagy netalán mit is vár el tőlem ezek után, hanem tényleg az elsők között került szóba az, hogy én mit szeretnék. Ez nagyon is jól esett, ugyanakkor a percek múlásával kicsit kezdtem aggódni is amiatt, hogy mi van akkor, ha csak azért mondja ezeket, hogy rájöjjön én mit akarok és az mennyire egyezik azzal, hogy ő mit is szeretne? Egyre inkább kezdtem amiatt aggódni, hogy ő talán nagyon nem örül ennek a kialakult helyzetnek, hogy esetleg ő tényleg már az a típus lett volna, aki elrepül a naplementébe és nem akarja elölről kezdeni azt, ami már kétszer megadatott neki.
Szavaira aprót sóhajtottam, mert lehet nem annak szánta, de akkor is volt abban a pillanatban egy kicsit fura kicsendülése az egésznek. Nagyot nyeltem és próbáltam erősen a nyelvemre harapni, mielőtt még olyat mondtam volna, ami miatt netalán kiakad és veszekedés lesz. Mondjuk eddig elkerült minket az ilyen fajta vihar, nem estünk még soha egymás torkának, esélyesen nem most kéne elkezdeni. Talán csak én értettem félre a mondandóját ebben a káosszal teli pillanatban. Aggódás és tanácstalanság kiült az arcomra, de akkor se mondtam ki azt, hogy muszájból nem kell semmit se tennie. Megértem, ha ő erre nem vágyik, még akkor is, ha ez fájna.
- Joe, de te szeretnéd, vagy te mit szeretnél? – hangom óvatosan csendült, ahogy felpillantottam rá a homlokomra kapott csókot követően. Mert értem én, hogy azt mondja együtt megoldjuk, meg mellettem áll és érdekelte az is, hogy én mit szeretnék, de valójában ő mit szeretne? Elhiszem, hogy hasonlóan elveszett lehet, talán mind a ketten kicsit sokkot kaptunk, mert nem számítottunk erre, vagy legalábbis nem ennyire korán, pár hónapot követően, de attól még tudnom kellett, hogy ő valójában mire vágyik? Tényleg maradni szeretne, vagy inkább világgá futna? – Akkor talán együtt jövünk majd rá mindenre. – vagyis azt hiszem, ha tényleg maradni szeretne. Én nem akarom olyanba kényszeríteni, amire nem vágyik és emiatt idővel egyre boldogtalanabbá válna. Én nem az akartam lenni az életébe, aki miatt netalán úgy gondolja, hogy félresiklott az egész, hanem az, aki miatt boldog, ahogy az elmúlt időben is.
Miért tűnik minden hirtelen annyira zavarosnak és nehéznek?
Nem mozdultam meg, csak figyeltem miként ténykedik és vártam. Fogalmam sincs, hogy igazából mire is vártam, talán arra, hogy kibukjon az egész, hogy miként is lesz tovább. Össze voltam zavarodva, hiszen az egy dolog, hogy én tudom mit szeretnék, de az is fontos, hogy ő pontosan mit is szeretne. Bárcsak beavatna a felszín alatti káoszába, hogy kicsit jobban megértsem azt, hogy mi is zajlik le benne, mert most valahogy kicsit úgy éreztem, mintha nagyon is távol lenne tőlem, hiába csak pár lépés volt közöttünk.
- Mármint a kapcsolatunkra nézve lesz zökkenőmentes, vagy a terhesség? – kíváncsian csendült a hangom, miközben lassan összefontam a karomat magam előtt és őt fürkésztem. Tényleg érdekelt, hogy mire is gondolt. Amikor közelebb lépett, akkor kérdőn pillantottam rá, amikor viszont újra az ölelésébe vont, akkor leengedte a karomat, mígnem végül átöleltem őt. A csókja viszonzásra lelt, majd azt követően kezem mellkasára siklott és egy nagyon picikét eltoltam magmatól. Csak annyira, hogy kényelmesen fel tudjak rá pillantani. – Joe, elmondod nekem azt, hogy mi is zajlik mélyen legbelül? Nem baj, ha zavaros, vagy káoszos, de szeretném tudni. – kérlelően csendült a hangom, de ha lerázott valami olyannal, hogy ő nem szokott lelkizni, vagy ő se tudja és társai, akkor csak sóhajtottam egyet és nem nyaggattam ezzel.
- Megyek telefonálok, ha lesz időpont ultrahangra, akkor szóljak, lenne kedved eljönni velem? – kérdőn fürkésztem őt, hiszen én örültem volna, ha ott velem, de fogalmam sem volt arról, hogy ő mennyire is szeretne részese lenni ennek az egésznek, így egy kis óvatosság azért megbújt a hangomban. Válaszát követően magára hagytam, hogy elintézzem amit kell.

öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Lehet egy cseppet sutábban reagáltam le a dolgokat, mint ahogy azt elképzelné bárki is egy olyan pasasról, kinek már van két gyereke, de talán mentségemre szolgál, hogy ilyesfajta meglepetésre nem számítottam.
Újra és újra végigfuttattam magamban azt a pár szót, s próbáltam megemészteni a hallottakat. Természetesen nem akadtam ki, nem kezdtem el őrjöngeni, hogy ez márpedig nem lehetséges, hisz véletlenek nincsenek.
Igaza volt. Valóban nekünk kellene döntést hoznunk, ám nézeteim mit sem változtak. Szólásra nyitottam számat, majd újfent becsuktam, s kis idővel később, meg miután megjegyeztem, hogy ő így cipekedett, jobbnak láttam, ha inkább csomót kötök egy időre a nyelvemre, és próbálom rendezni soraimat, hogy érett felnőtt férfiként álljak hozzá, és ne úgy, ahogy elsőre reagáltam, hisz már láttam, s tapasztaltam egyet s mást.
Még is rákérdeztem mit szeretne a kicsivel. Megtartani, vagy inkább aképpen döntene nem tartja meg.
-Hogy azt tedd, amit jónak látsz. -odalépve hozzá simítottam arcára, s közelebb vontam magamhoz ha engedte, s másik kezem derekára siklott, aztán lassan átöleltem.
Viszonylag újnak számított ez a kapcsolat, hisz néhány hónapja tartott csupán. Oké, lehettem volna felelősségteljesebb, és nem kellene úgy viselkedni, mint egy felelőtlen kamasz, de ami megtörtént, az mögöttünk van, és változtatni rajta nem lehet. Nem közölhettem vele, márpedig vessen ennek véget, és én ezt nem akarom, hisz még magam sem tudtam igazán mi az amit szeretnék. Bizonytalanságot éreztem, s egyfajta...nem is tudom. Meglehet, nem voltam tisztában az é érzéseimmel, és egy olyan ismerősöm, vagy barátom sem akadt, akivel erről komoly hangon eltudnék beszélgetni, hisz Dolph a képembe röhögne, Charles csak a vállam lapogatná meg, a többiekre meg inkább szót sem fecsérelnék.
Bátyámat inkább meg sem említeném, hisz ki tudja milyen hangzatos csodával illetné az egészet, s mennyire próbálná elkomolytalankodni, ezt az igen is komoly témát.
-Megakarod tartani, tedd azt! Együtt hoztuk össze, együtt tartozunk felelősséggel iránta. - elég sután hangozhatott, ám még is így gondoltam, annak ellenére, hogy az egész érlelődött bennem, s próbáltam helyesen cselekedni, úgy, ahogy illik, és nem azt közölni, ami eszembe jutott, hogy szívesen legurítanék pár sört, míg végiggondolom mit is kell tennem, hisz jobban belegondolva, tisztában voltam vele.
Apró csókot hintettem szavai nyomán homlokára, majd elmosolyodtam.
-Megoldjuk! Amit ígérhetek, hogy teljes vállszélességgel melletted állok, és támogatlak mindenben. Igyekszek nem az agyadra menni, és nem eljátszani, hogy jobban tudom, mert...-megingattam a fejem, miközben kicsit távolabb lépve széttártam karjaim. -Nem így van.
Elhallgatva engedtem le karjaim, majd tettem pár lépést elfelé, s elgondolkodtam, mit is kellene tennem, miközben próbáltam higgadtnak maradni, úgy, ahogy eddig tettem.
Vajon a régi idők szellemében kellene cselekednem, és elvennem feleségül? Vajon azt kellene tennem, és igyekezni mindig helyesen cselekedni? Vagy modern pasashoz illő módon, elhessegetni ezt az egészet, s annál maradni, hogy együtt megoldunk mindent? Nem akartam mindjárt ezekkel nyitni, így csak odaléptem a teámhoz, kezembe fogva pedig a képzeletemben elgondolt sörözés helyett, abból ittam egy nagyobb kortyot.
-Megoldjuk, és reméljük, hogy zökkenőmentes lesz. -ha nem fordult el, hát ismét odaléptem hozzá, immár pohár nélkül újfent, s ha hagyta, hát magamhoz húzva öleltem át, és ha lehetőségem úgy hozta, és eddigi szavaimmal nem készítettem ki, csókot hintettem ajkaira.
Ha eltolt, és az egészet nem engedte, akkor igyekeztem bocsánatot kérni, s elmagyarázni, hogy én magam is megrémültem egy cseppet. Bár ismerhetett már annyira, hogy viselkedésemből leolvashassa, hányadán is állok, s hogy szavaim ellenére, már is túlagyaltam mindent.

Meglepetten néztem rá, miután megnézte a tesztet, a kérdését hallva pedig kicsit feljebb szaladt a szemöldököm, hiszen tekintve hogy volt már két gyereke, így azt gondoltam volna, hogy egyből le fog esni neki, hogy mi is a helyzet és miért is érzek egy kicsike, vagy talán nem is annyira apró pánikot.
Aztán egyszerűen kimondtam, hogy mi is a helyzet, mivel még mindig nem esett le neki. Láttam, hogy miként torpant meg, mire aggódva fürkésztem őt, hogy vajon most mi is fog jönni. Sokk? Pánik? Esetleg kiakad és kiabálni fog? Bár szerintem még sose hallottam őt kiabálni az elmúlt hónapok alatt, de aztán ki tudja…
- Jól hallottad. Babát várok. Apuka leszel. – hangom óvatosan, de gyengéden csendült, miközben közben továbbra is őt fürkésztem, mintha a reakcióiból akarnám megfejteni azt, hogy mi is zajlik a felszín alatt. – Igen, gyerekünk lesz. – erősítem meg a kimondott szavait, mintha azt remélném, ha elégszer elhangzik ez, akkor nem csak ő, hanem végre én is képes leszek elhinni, hogy ez valóban megtörténik és nem csak a képzelem szüleménye.
Ölelését viszonoztam és legszívesebben hozzábújtam volna, de amilyen hirtelen lépett közelebb, olyan gyorsan is vetett véget a dolognak. Morcos ábrázatát látva újfent aggódni kezdtem és kicsit értetlenül fürkésztem őt, mígnem meg nem szólalt, mert akkor lemondóan sóhajtottam.
- Ha tudtam volna, hogy terhes vagyok, akkor nem húrcibáltam volna. – jó tudom, ez nem teszi semmisé a dolgot, de ez az igazság. Egyébként is már megtörtént, így felesleges haragudnia rám emiatt.
- Rendben, de helyesen szólva inkább mit is szeretnénk, nem? – kíváncsian pillantottam rá, miközben megfogta a kezemet és magával húzott, amikor pedig a keze derekamra siklott a szobából kiérve, akkor haloványan elmosolyodtam és hirtelen úgy éreztem, hogy egy mázsássúly szakadt le a lelkemről, mert ha haragudna, vagy ki lenne akadva, akkor csak nem úgy cselekedne, ahogy szokott, mert örül, hogy a közelében vagyok. Leültem az asztalhoz, míg ő a teát megmelegítette, majd kitoltam a lábammal a mellettem lévő széket, hogy értse a célzást, hogy jobban örülnék annak, ha most mellém ülne és nem szembe velem.
Bögrét szorongatva fürkésztem őt és vártam arra, hogy megszólaljon. Szinte hallottam a percek múlását, ahogy az aggódás, a félelem ismét kezdte felütni a fejét. Jó anyukája lehetnek majd? Biztosan nem rossz, hogy ennyi idősen vágunk ebbe bele? Ez a helyes lépés? Időközben a kezem pedig hasamra siklott, aztán újra rápillantottam. Mi van akkor, ha azért hallgat, mert netalán ő ezt nem szeretné már ennyi idősen? Tényleg egyedül is képes lennék helytállni akkor? Nagyon nyeltem és sietve hessegettem el ezt a kószagondolatot, mert nem is akartam erre gondolni. Minden rendben lesz.
Basszus, most annyira vágytam volna arra, hogy tudjak gondolatot olvasni, hogy valami hihetetlen. Minden sokkal, de sokkal egyszerűbb lett volna.
- Természetesen megtartom, fel se merült bennem a másik eshetőség. Tudom, hogy kockázatos lehet ennyi idősen és lehet nem lesz egyszerű, de szeretném végigcsinálni és remélni azt, hogy nem lesz gond és azt is, hogy te mellettem leszel végig. – eleinte meglepetten csendül a hangom, mert nem is értem, hogy ez miként is merülhetett fel, hogy esetleg ne akarnám ezt a babát, majd kezéért nyúlnék, de félúton megakad a mozdulat, mert mi van, ha… nem, az nem lehet. Pár pillanatra aggódás suhan át arcomon. – Te nem szeretnéd? – alig hallhatóan csendül a hangom, mert mi van, ha erről van szó? Végül aprót sóhajtok és ajkamba harapok.
- Nagyon boldog vagyok, még ha most nem is tűnők annak, de azt hiszem még nem igazán sikerült felfognom azt, hogy ez nem állom, hanem a valóság, mert valahogy az egész annyira hihetetlennek tűnik és kicsit meg is ijedtem, hiszen pár hónapja szóba került a gyerektéma – talán még emlékszik az év elején történt ominózus napra -, de arról soha nem beszélgettünk, ha lenne rá esély, akkor együtt belevágnák-e. S amikor megmondta az orvos, akkor kicsit megijedtem attól is, hogy te örülni fogsz, vagy nem…  - a végére egészen elhalkult a hangom és lesütöttem a pillantásomat, mert kicsit szégyelltem magam ez az érzés miatt, de akkor is ez volt az igazság. Végül ha még mindig mellettem ült és nem akadt ki, akkor egyszerűen neki dőltem és megfogtam a kezét.
- Együtt biztosan sikerülni fog. – utalok arra, hogy bármit is hoz ez a baba érkezése a családunkba, együtt szerintem meg tudunk vele birkózni, még akkor is, ha teljesen váratlanul érintett az érkezése.


öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

-Nem nem kell. Már befejeztem. Túlvagyok azon amit akartam.-elmosolyodtam, s úgy figyeltem, miközben továbbra is nyugodtan támasztottam az asztal lapját, minden figyelmem neki szentelve.
Meglehet nem gondoltam bele mi lehet azaz egész, s még is miért tartogatta ott a kezében.
Talán pániknak kellene eluralkodnia, talán aggodalmaskodnom, ám olyan szinten nyugodt voltam, mint talán még sosem.
Akkor is akadt bennem némi izgalom, mikor beimdítottam egy frissen vásáról, vagy éppen tesztkörre elvitt gépet, vagy csak kijavítottam valamit, s meglestem, vajon működik e még a javító munkálatok ellenére is.
Mikor felém nyujtotta a tesztet, vetettem rá egy futó pillantást, felvontam szemöldököm, s egy pillanatig csak némán álltam tovább, aztán kicsit forgattam kezemben, majd megszólaltam.
-Jó... És? Miért pánikolsz?- mintha fel sem fogtam volna az egészet, hisz még a vállamat is megrántottam, miközben elléptem mellette a tollszerű teszt letétele után, aztán egyszerűen földbe gyökerezett a lábam.
-Várjál! Mi?! -pislogtam párat, visszalépve a tesztért, mi addigra realizálódott bennem mit is jelent, s miközben szívem dobbant pár hatalmasat, ismét rápillantottam a csíkokra, aztán nőmre.-Óooo...hogy gyerekünk...-jó persze kicsit későn esett le az a bizonyos tantusz, de leesett!
Szóval odaléptem hozzá, megöleltem, csókot nyomtam homlokára, aztán távolabb kerültem morcos ábrázattal vonva össze szemöldököm.
-És te így hurcibáltad a zsákokat...-megingattam a fejem, megdörgöltem tarkómat, s úgy éreztem...az igazat megvallva nem is tudom mit éreztem.
Nem akadtam ki, nem kezdtem el hibáztatni, hogy mi a francért nem figyelt oda, hisz mint minden, ez is kettőn álló dolog volt, s persze ott fityegett az a tény is, hogy nem gondoltunk bele igazán, mi lesz akkor ha.
-De most menjünk, igyunk egy...teát, és megbeszéljük mit is szeretnél...rendben?-ha hagyta, megfogtam a kezét, s finoman vontam magam után, aztán az ajtón kívűl már magamhoz, s derekára fogva vezettem a konyhába, hol picit bedobtam melegedni a teáját, majd miután letettem elé, magamnak is készítettem egy zöldet, mivel nem igen rajongtam az ízesített gyümölcsös darabokért. Az csak miatta volt itthon.
Az pedig fel sem merült bennem, én akarom e ezt az egészet, ahogy azt sem, melyikünket akartam jobban megnyugtatni. Őt, vagy saját magamat, hisz lassanként kezdett realizálódni bennem, eddig egy alkalommal sem szemtől szemben kaptam meg a hírt, mindig csak telefonon, vagy rádión, s úgy kicsit másabb volt lereagálni a dolgokat.
Végigpörgött bennem, vajon képes lennék e...leszek e végigvinni, s helytállni minden pillanatban, vagy kudarcot vallok, és elsöprő vereséget szenvedek.
-Szóval...-letelepedtem vele szemben, vagy majdhogynem mellette, attól függően hová is ült.-Egy gyerek...-s közben már azon is kattogtam, hogy dokit kell majd keresni, aki szépen végigkísér az úton, s gondolatban már láttam, s kezdtem érezni a...a...pánikot?! Egy baba...10 éve...lassan 11 hogy nem babáztam, bár akkor sem tartott sokáig, hisz visszakellett mennem katonáskodni, és addigra már nagyobb lett mire használható minőségben lehettem apa.
Aztán a hatalmas káoszban, mi fejemben zajlott, elkezdett érlelődni egy kérdés.
Mi van, ha nem akarja? Akkor azt csinál amit szeretne...ő teste...én...nem tudtam miképp reagálnám le ezt a döntést, de minden esetre kibukott belőlem.
-És mit szeretnél? Megtartod? Vagy....

Miután visszaértünk a lakásba lepakoltam a cuccaimat a hálóban, majd egy-két dolgot magamhoz vettem a tiszta ruhák kíséretében és elindultam a fürdőbe. Az eddig elnyomott feszültség szép lassan kezdett utat törni magának.  Egyre inkább aggódni kezdtem, hogy miként is lesz ezek után, hiszen pár hónappal ezelőtt szóba keveredett a gyerektéma, de úgy igazán soha nem beszéltünk róla, hogy mit is szeretnénk. Ez egy nagyon is kimondatlan dolog volt közöttünk. Talán akartunk, talán elengedtük már, hiszen mi se leszünk fiatalabbak, erre most meg…
Idegesen túrtam a hajamba, miután belebújtam a pólóba, majd amikor megnéztem a tesztet, akkor egy hatalmas sóhaj szakadt ki a mellkasomból. Igazából nem volt szükségem a tesztre, anélkül is tudtam az eredményt, hiszen ott virított a papíron, amit kaptam a kórházban, a doki is elmondta, de valahogy akkor is alig tudtam elhinni. Fura dolog az, ha egy féltve őrzött álmunk teljesül, főleg, ha teljesen váratlanul történik meg és még azt se tudjuk, hogy pontosan a másik fél miként is fog reagálni az egészre.
Örülni fog, vagy inkább ki fog akadni?
Egy dolgot viszont tudtam, hogy én erről a gyermekről nem fogok lemondani, bárhogy is fog alakulni ez az egész.
Lassú léptekkel hagytam magam mögött a párás fürdőszobát, a lépteim alig hallható volt. Kerestem őt a hálóban, a konyhában, ahol várt rám a tea, de azt most inkább ott hagytam, a nappaliban se láttam, végül a dolgozószobában bukkantam rá. Megtorpantam az ajtóban és már majdnem inkább sarkon fordultam, amikor is megszólalt.
- Rendben. – próbáltam valamennyire higgadt maradni, de éreztem, hogy a szívem hevesen kalimpál és majd kiugrik a helyéről. Émelyegni kezdtem és úgy éreztem, ha pár percen belül nem mondhatom ki azt, hogy mi is a helyzet, akkor lehet megint ismét el fogok ájulni a pánik és a stressz miatt amit éreztem. Nem csak olyan téren volt bennem félsz, hogy mi is lesz a reakciója, hanem szép lassan egyre több félelem kezdte megmutatni magát, amik a semmiből keltek életre, ahogy egyre inkább valóssá vált az, hogy anya leszek…vagyok.
- Nincs, nem kell aggódni. – próbáltam egy mosolyt is elcsalogatni, majd megköszörültem a torkomat. – Ha szeretnéd, akkor visszajövök később. Nem akarlak zavarni a munkában. Ráérünk később is beszélni. – megértően csendült a hangom, miközben őt fürkésztem, és azt, hogy miként is ténykedik. Remek, ma már ráhoztam a frászt, most pedig éppen közölni készülök vele, hogy hamarosan még inkább fel fog fordulni az életünk. Talán jobb lett volna, ha nem egy napra jut ki mind a két dolog.
Türelmesen vártam a válaszát, majd amikor közelebb lépett, akkor nagyot nyeltem és őt fürkésztem. Láttam, hogy miként siklott a pillantása a kezemben lévő tárgy felé.
Mondj már valamit.
Szinte kicsit könyörgően néztem rá, ha ismét találkozott a pillantásunk, még ha inkább nekem kellett volna megszólalnom, de most hirtelen úgy éreztem, mintha mindenre emlékeznék, csak arra nem, hogyan is kell kiejteni azt az egy szót.
Benedvesítettem az ajkamat, aztán végül meglelve a hangomat sikerült megszólalnom.
- Babát várok. – óvatosan csendült a hangom. – Gyerekünk lesz. – aggódva fürkésztem őt, hogy vajon mit is fog szólni. – Erre igazából már nem volt szükség, mert a kórházban a vizsgálatok kimutatták, de nem akartam elhinni, így egyszerűen csináltam egy ilyet is. – felé nyújtottam a tesztet, ha meg akarta nézni, vagy ha a papírt akarta, akkor előhalásztam azt a hátsózsebemből, de mind végig aggodalmaskodva rágcsáltam az ajkamat, míg a reakciójára vártam.


öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Habár szívesen mentem volna, higy ottlegyek, és mindent kézbentartsak, tudtam a fiúk is ugyan olyan jól képesek mindent kézben tartani, s nem kell folyamatosan a nyakukra járnom. Ha épp úgy alakulnak a dolgok, majd benézek, és elegyengetem az esetleges hibàkat.
Szavaira megingattam fejem.
-Bízok bennük. Megoldják.-többet nem is fűztem hozzá. Ami pedig a vicces gifeket illette, tudtam, repülés közben úgy sem nézegetném, s meglehet csak késő este keveredne a kezembe a készülék jó szokásomhoz híven.
Aztán míg bent volt, én türelmesen vártam, egy telefont még el is tudtam intézni az idő alatt, majd választ is megkaptam hová szeretne menni, ami nekem csak jobb volt, hisz így az esetleges üzeneteket, s konferencia hívásokat onnan is letudtam bonyolítani.
A keze kímélését, meg tudtam, komolyan veszi majd, és nem lesz vele kapcsolatban olyan makacs, és ràtarti, mint én a válammal, vagy a térdemmel.
Persze nem hagyhattam szó nélkül, hogy legközelebb majd szóljon, és ne akarjon erősködni.
Persze az is puszta tény volt, ha hátul engedné be a földest, akkor ez a felesleges cécó is elmaradna, megkímélve magát az elesésektől, de okoskodni nem akartam, szóval inkább megtartottam a véleményem magamnak.
A parkolóban aztán a szokásos helyre tettem le a kocsit, s a liftben csendben voltam míg felértünk, hisz gondolatban már ott jártam, hogy fel kell hívni pár embert, s megbeszélnem mikor lesz esedékes a legutóbbi lemondás után a fuvarom.
-Csak nyugodtan!-bólintottam mellé.-Tudod mi hol van.-el is mosolyodtam, s a tea kérésre csak mutattam egy okét, hisz közben magam is megszabadultam a kinti cuccaimtól.
Tavasz elejéhez képest kissé hűvös volt az idő, ám panaszkodni nem panaszkodtam miatta.
A gépek feltudnak szálni, a szél sem olyan hatalmas, hogy akadályozza, így feleslegesnek találtam az aggodalmaskodást.
Míg ő elvonult, megalkodtam a teáját, majd bevettem magam a gépem elé a dolgozó szobàba, hogy aztán pár mail megírása után fejhalgatóval videóhívást bonyolítsak le pár partnerünkkel.
-Egy hét múlva esedékes. Persze! Személyesen garantálom a pontosságot, és a sértetlen minőséget!- mosolyt villantottam, elnevettem magam, s fejet ingatva jegyzeteltem a pontos utirányt, s menettervet.-Remek! Megoldható. Időben, és pontosan Drina. Mauronak is mondtam a legutóbb, hogy nem akadály. Lekötelezel! Csodás lesz! Egy mosolyért sokmindent. Minden esetre, három nap múlva ismét hívlak, és lebeszélhetjük azt az üzleti vacsoràt. Nem... Rudolph-ot hétökrös szekérrel sem tudnám rávenni az öltönyre, de Charles örömmel csatlakozik majd.-elmosolyodtam, intettem, s a végén elköszöntem a tőlem megszokott módon, s persze közben nem kerülte el a figyelmem Bells érkezése sem.
-Egy pillanat, és a tied vagyok!-azzal már írtam is a mailt a benti gépre, megkérve a titkárnőm, hogy rögzítse naptárba az adott megbeszélést, vacsorát, és fuvart, majd leszedtem fejemről a fülest, s Bellsre pillantottam, hátratólva magam a székemben.
Néhány pillanatig nem vettem észre a tollszerű akármit a kezében.
-Valami baj van?-keltem fel végül, s az irattartóhoz léptem, elvéve róla a határidőnaplómat, hogy oda is mindent felírhassak.-Neharagudj, de ezt még be kell fejeznem...-hangom bűnbánón csendült.
Végezve aztán közelebb léptem, s mivel az éveim során láttam pár alkalommal ilyesmit, nem kellett sokáig agyalnom, mit is tart a kezében.
Meglepő módon nem lettem ideges, sem nem aggodalmaskodó, pusztán szemöldököm szaladt fel, míg nekitámaszkodtam asztalomnak, ám nem szóltam. Meglehet, tőle akartam hallani, mit is mutat pontosan az a valami.
-Hallgatlak. Mond csak.-nem voltam számonkérő, sem nem bunkó. Egyszerűen csak türelmesen vártam, a meglepő higgadtságommal karöltve.

Kocsiban ülve csendesen hallgattam azt, amit mondott és lesütöttem a pillantásomat, mert így még inkább rosszabbul éreztem magam, hogy miattam kellett átvariálnia az egész délutánját. Biztosan az illető is számított rá, hiszen Joe remek tanár. Volt olyan, amikor elkaptam egy-egy oktatásának a végét, mindig mosollyal az arcomon hallgattam, hogy mennyire lelkesen tud beszélni. Igaz, még nekem is lógott órával, mert még azóta se vágtunk bele, de nem bántam. Majd egyszer eljön annak is az ideje.  
- Ha úgy érzed, hogy jobb lenne ha ott lennél, akkor nyugodtan menj. Ígérem, hogy csak feküdni fogok és nem lesz semmi baj. Ha kell, akkor minden 10 percben küldök valami vicces gifet, hogy tud még élek és nem ájultam fekszem. – mosollyal az arcomon pillantottam rá, majd kezem a combjára siklott és gyengéden kicsit megsimogattam. Tényleg megértettem volna, ha azt választja, mert tudtam jól, hogy fontos számára és nem lett volna bennem harag se, ha magamra hagy.
- Rendben, sietek. – röpke csókot adtam neki, majd pedig magára hagytam, hogy a patikában megvegyek minden szükséges dolgot. Vettem még egy rögzítőt is biztos ami biztos alapon, ha netalán vizes lenne vagy bármi baj érné. Jobb kettő, mint egy sem. A doki amúgy is azt mondta, hogy jó pár napig még viselnem kellene, aztán pedig majd fokozatosan elhagyhatom, de addig se kellene túlerőltetnem.  
Elgondolkodtam egy pillanatra a kérdésén, miután visszaültem a kocsiba és már majdnem azt mondtam, hogy hozzám, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. – Menjünk hozzád. – szeretek ott lenni. Lehet olykor kicsit nagynak érződött az a lakás, de az idő múlásával tényleg egyre inkább megszerettem és nagyon is kényelmes kanapéja van, meg valahogy úgy éreztem, hogy most jobb lesz ott lenni.
- Igen, azt mondta, hogy legalább egy hétig viselnem kell ezt és kímélnem is. – lemondóan sóhajtottam, mert utóbbi eléggé nehéz lesz, tekintve hogy a munkámhoz nagyon is szükségem van a kezemre. A virágcsokrok nem készülnek el maguktól, de most majd abból is vissza kell vennem és több segítséget kell kérnem.
Kíváncsian fordultam felé, amikor megszólalt és aprót sóhajtottam.
- Tudom, és egyáltalán nem gondolom azt, hogy béna vagy. Az elmúlt időben is rengetegszer bebizonyítottad, hogy nem vagy az. – gyengéden megcirógattam az arcát és persze kicsit arra is utaltam, hogy engem is nem egyszer kapott már fel az elmúlt hónapok alatt. – Egyszerűen csak ma kifogtuk a világ legbunkóbb futárját, aki fogta és az út közepére ledobta. Nem érdekelte, hogy kértük vigye hátra a raktárba, ott meg még se maradhatott, mert a vásárlók se fértek volna el tőle. – kicsit pufogtam egy sort, de végül megingattam a fejemet. – Ígérem, hogy legközelebb szólok, hogy szükségem lenne a segítségedre. – kikapcsoltam az övemet és megpusziltam, majd kiszálltam a kocsiból. Megfogtam a kezét, ha hagyta és elindultam a lift felé. A lakásába felérve kibújtam a cipőmből, kabátomból és a sálamból is, mígnem elindultam a háló felé, de félúton megtorpantam.  
- Nem gond, ha veszek egy fürdőt? Valahogy jobban érezném magam, így hogy megjártam a kórházat. – nem tudom, hogy volt-e valami terve kapásból, de inkább rákérdeztem. – Esetleg egy teát készítenél addig? Most nagyon jól esne. – pontosan tudta, hogy az epres a kedvencem, így ezt már nem is tettem hozzá.
S míg eddig egészen higgadt maradtam, addig már zuhanyzás közben minden voltam csak az nem. Főleg, hogy még előtte ismét megnéztem a papírt és újra felsejlett az is, amit az orvos mondott, de még mindig nem tudtam elhinni. Hiába tudtam azt, hogy biztosan nem lehet tévedés. Egyszerre éreztem örömet és határtalan félelmet is. Kicsit ennek köszönhetően hosszabb ideig tartott a zuhanyzás, végül sietve felöltöztem kivételesen a fürdőben. Kicsit remegő kézzel vettem kezembe a tesztet, amit még fürdőzés előtt csináltam. Pedig volt egy papírom is róla, de akkor is valahogy a patikában állva úgy éreztem, hogy muszáj vennem egy terhességi tesztet, mert képtelen voltam igazán elhinni azt, amit a vérvétellel kimutattak.
Mély levegőt vettem és a papírt, amit szintén behoztam magammal a hátsó zsebembe csúsztattam, ezt pedig a kezembe fogtam és lassan elindultam, hogy megkeressem őt. Fogalmam sem volt, hogy miként is lesz ezek után, de azt is tudtam, hogy nem tudnám már annyira eljátszani az önfeledt nőt, mint az idevezető úton. Valahogy azzal, hogy megérkeztünk a lákásába hirtelen túlzottan is rám telepedett az, amit nem olyan régen tudtam meg. Pontosan tudtam, hogy folyamatosan újra és újra ezen rágódnék, főleg, hogy már két dolog is megerősítette. Nem kizárt, hogy ő hamarabb botlott belém, mint én belé, mert annyira elmerültem a gondolataimban, majd amikor ránéztem ajkamba haraptam.
- Beszélnünk kell… - hangom óvatosan csendült és a tesztet kicsit megemeltem. Még ha nem is láthatta, hogy pozitív, attól még sejthette, hogy mit is fogok a kezemben.

öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Meglepően hamar megnyugodtam, s nem kergetett idegbajba a pánik sem.
-Mintha egyszer mondtam volna, hogy várj meg azokkal a zsákokkal, és odébbteszem.-forgattam körbe szemeim. Azért meg egy kicsit sem hibàztattam a másikat, amiért túlreagálta a dolgokat, bár a csukló is olyan dolog, mit érdemes komolyan venni.
-A szabályokat be kell tartani. Máskülönben káosz lesz.- magyaráztam zsebre dugva kezeim, s úgy ballagtam el onnan, majd telepedtem le a váróban, egy hetilappal a kezemben, s belelapoztam, bár magam sem tudtam még is mit vártam tőle.
Nyugodtan üldögéltem, bár a várakozás volt a legborzalmasabb dolog a világon.
Épp letettem a lapot mikor meghallottam a már ismerős hangot, s mosollyal arcomon álltam fel.
-Remek! Akkor induljunk!-elintéztem csak ennyivel az egészet, s mikor megfogtam a kezét, apró csókot nyomtam homlokára. A parkolóban odavezettem a kocsimhoz, kinyitottam az ajtót, megvártam míg beül, aztán magam is elhelyezkedve indítottam a járművet.
-Lett volna még egy órám, aztán egy Helikopter oktatás, de majd Dolph megoldja...bár kétlem hogy ő használná a szimulátort.-húztam el a számat, s közben visszagondoltam mennyire is örültem, mikor sikerült megszereznem a kicsikét. Nem volt olcsó mulatság, de megérte szert tennem rá, az oktatói vizsga elött.
Szerettem volna ott lenni, de azt sem akartam, hogy esetleg újfent rosszúl legyen, így örültem, hogy akad még rajtam kívül valaki, aki megtudja tartani azt az órát.
-Oké!-bólintottam rá a patika dologra, s arrafelé kanyarodtam, ahol a legközelebbi patikát tudtam.
Szerencsére hamar megtaláltam, így le is parkoltam nem olyan messze tőle.
-Menj csak! Itt megvárlak!- csak annyi ideig szálltam ki, míg bedobtam némi aprót a parkoló órába, aztán visszatelepedtem.
Addig elintéztem egy telefont, lemondtam egy fuvart, s átrakattam holnapra.
Szerencsére ismertem annyira a megrendelőt, hogy sikeresen eltudtam intézni míg Bellsre vártam.
Meglepően hamar végzett, ám még is már járt a motor mire odaért a kocsihoz.
-Hol lenne jobb?- nem akartam mindig én meghozni ezeket a döntéseket, s vártam egy darabig. Ám ha nem kaptam választ, akkor a saját lakásom irányába kanyarodtam.Azonban ha inkább odahaza szeretne lenni, úgy arrafelé tartottam, így kimaradva a taxik tumultusából.
-Kell pihentetned a kezed?-érdeklődtem egy piros lámpánál megállva.
Miután indulhattunk, elkanyarodtam a megfelelő irányba.
-Figyelj... Legközelebb várj meg azokkal a zsákokkal. Nem vagyok béna, és sokkal könnyebben áttudom rakni, és csak meg sem izzadok benne.- futólag pillantottam felé, miután leparkoltam a garázsban, vagy a felhajtón.

Reménykedtem abban, hogy nem hoztam túlzottan rá a frászt, mert egyáltalán nem állt szándékomban, másrészről meg tényleg úgy gondoltam, hogy túl lett reagálva az egész helyzet. Biztosan csak a keveset ittam, vagy megerőltettem magam a zsákok átcibálásával. Jane-nek se kellett volna kihívnia a mentőket, de persze mit sem számított bármit is mondtam. Ha rajtam múlt volna, akkor esélyesen meg se említettem volna Joe-nak, de így, hogy behoztak a sürgősségire sok választásom nem volt.
Míg vártam rá, addig a neten nézelődtem. Elolvastam egy-két cikket, vagy hírt. Ha egy nővér benézett hozzám, akkor kedvesen válaszoltam neki, aztán folytattam tovább a telefonom nyomkodását. Még a Candy Crush is előkerült, pedig vagy ezer éve nem játszottam vele, de valamivel el kellett ütnöm az időt. Amikor a függönyt ismét valaki elhúzta, akkor kíváncsian pillantottam fel a telefonom képernyőjéről, amint megláttam Joe-t, akkor hatalmas mosoly jelent meg az arcomon. Mondjuk szemmel láthatóan ő nem igazán volt jókedvében, amiért nem igazán tudtam hibáztatni.
- De tényleg nincs miért aggódni. Kicsit megszédültem, elájultam, de kutyabajom. Talán csak keveset ittam, vagy a zsákok arrébb rángatása nem tett jót. – hangom megértően csendült, ugyanakkor kicsit érezhető volt a hanglejtésemből, hogy úgy érzem kicsit fel lett fújva a dolog és nem igazán kellett volna behozni. – Csak egy kis pihenés és biztosan teljesen jól leszek, mert már most is jobban érzem magam. – őszintén csendült a hangom, majd amikor homlokon puszilt, akkor elmosolyodtam.
- Tudod, most kicsit azt kívánom bárcsak szabályszegőbb lennél. – lemondóan sóhajtottam, mert jobban örültem volna annak, ha bent maradt velem addig, amíg nem talál ránk valaki és tessékeli ki, de nem akartam bajba se sodorni őt. – Azért így is szeretlek. – tettem még hozzá és viszonoztam a csókját. Kicsit szomorúan pillantottam rá és lebiggyesztettem a számat, amikor elindult kifelé. Miután magamra hagyott megint elővettem a telefonomat, mert a plafon bámulása nem vonzott.
Szerencsére félóra múlva már le is járt az infúzió, majd egy fiatal orvos tájékoztatott a tudnivalókról. Na, tessék mondtam én, hogy nincs gond. Automatikusan igenlően bólogattam az elhangzottakra, mert tényleg szerettem volna már magam mögött hagyni ezt a helyet. Biztos voltam abban, hogy Joe se szívesen van itt a múltját tekintve. Elvettem a receptet, majd sietve összeszedtem a cuccomat, hogy megkeressem őt.
- Mehetünk is. – boldogságtól sugárzott az arcom, ha pedig mutatta az utat, hogy merre is parkolt, akkor követtem őt. Amennyiben tudtam megfogtam a kezét és összekulcsoltam az ujjainkat, míg sétáltunk. Beültem a kocsiba és amikor beszállt, akkor ismét megszólalt. – Köszönöm, hogy eljöttél és remélem nem kellett miattam lemondanod semmi fontosat, vagy valaki óráját. – kicsit rosszul éreztem magam, amiért felborítottam a délutáni terveit. Még a számat is elhúztam, majd hagytam hogy elvesszünk a forgalomban. – Esetleg majd meg tudnánk állni valami közeli patikánál? Gyors beszaladok kiváltani azt, amit felírtak, te addig nyugodtan maradj a kocsiban, hiszen úgy egyszerűbb lesz parkolóhelyet is találni. – reméltem, hogy nem fog akadékoskodni. Egy kis „friss” levegő pedig jót fog tenni és amúgy is én tudtam azt is, hogy milyen krémet említett a doki.
Ha megállt, akkor sietve kiszálltam, majd rohanós léptekkel indultam el az üzletbe, ha netalán nem sikerült volna meggyőznöm őt, akkor is hamarabb érjek oda és még azelőtt megvegyek mindent, hogy ő akarjon fizetni. Könnyedén raktam el mindent a táskámba, ha megjelent, akkor mosollyal az arcomon pillantottam rá, ha megvárt a kocsiban, akkor egyszerűen visszasétáltam hozzá és beszálltam.
- Meg is vagyok. Mehetünk. Hozzád vagy hozzám? – nem tudom, hogy hova lett volna kedve menni, hiszen még búcsúkor a doki elmondta azt is, hogy jobb lenne, ha mára nem maradnék egyedül biztos ami biztos alapon.


öltözet

Bluebell & Joe

Sweet reunion, or the morning visitor

Az elmúlt hónap hamar elröppent, s rengeteg eseménnyel lettem gazdagabb. Időközben volt szerencsém megismerni Kat új pasasát, s rá kellett jönnöm, én valójában nem erre számítottam, s főleg nem arra, hogy egy ennyivel idősebb pasast fog összekaparni maga mellé. Én lehet csak egoból, de jobban éreztem magam nála, mégsem kaptam féltékenységi rohamot, csak elkönyveltem, hogyha egy panaszt is meghallok, nem fogok jótállni magamért, bár ezt megtartottam magamnak, s nem is annyira Kat, mint a fiam miatt.
A féltékenykedés kora lejárt már hosszú hetekkel ezelőtt, mikor az életem fordulatot vett.
Teltek a napok, és sokszor került előtérbe a kapcsolatom, ám a munka hajlamos volt így is maga alá temetni.
Még is reménykedtem benne, ez nem számít hátralépésnek, s mikor egy-egy ilyen alkalommal megjelent, úgy éreztem, nem lesznek itt gondok továbbra sem, ám viharok attól még bármikor akadhatnak. Bár talán még annyira élénk az a bizonyos köd, hogy fikarcnyit sem érdekelt.
Épp tartottam egy szusszanatnyi szünetet két reptetés között, mikor rápillantottam a telefonomra. A nevet meglátva elmosolyodtam, miközben letettem magam egy üveg víz és némi kaja társaságában, s rápillantottam az üzenetre.
Torkomba hamar gombóc költözött, s meglehet egy cseppet túl is reagáltam az egészet, de gyors pötyögtem a választ, s közben persze morogtam az orrom alatt.
-Még hogy ne aggódjak… egyszerű azt mondani persze….-morogtam az orrom alatt, miközben már a kocsiba tettem be magam, hogy aztán a forgalommal versenyt futva, induljak meg a kórház felé. Persze azért arra volt gondolatom, hogy az olajat letakarítsam a kezemről, és felvegyek  egy szalonképesebb ruhát, ami nem csak arra tökéletes, hogy diákokat oktassak odafent a levegőben.
Menet közben még csippant párat a telefonom, de nem foglalkoztam vele.
Jobban érdekelt, hogy épségben megérkezzek, meg aztán az is lényegesnek bizonyult, hogy legyen elég időm lehiggadni míg megtalálom hová is kell mennem.  
Miután letettem a parkolóban a kocsit, és beértem az információs pulthoz, s megkérdeztem merre találom Bluebell-t.
Mikor megkaptam a választ, megköszöntem, s immár nyugodt léptekkel haladtam a kis sarok felé, ahol elszállásolták, míg megkapja az infúzióját. Igaz sok időt nem tölthetek majd el odabent, de legalább megnézhetem, még is mennyire lehet bajos az a csukló sérülés, amit nyilván mindegyikünk egy kicsit túlreagált, hisz elég ciki lenne azt mondani, hogy én reagáltam túl mindent.
Odaérve kicsit félrehúztam a függönyt, majd beléptem a résbe, zsebre vágott kezekkel.
-Szóval… ha valakinek azt mondod, hogy kórházban vagy… a ne aggódj már egy kicsit sok… Jobban vagy? -tettem azért még hozzá, mielőtt még bunkónak lennék elkönyvelve, ám közelebb nem mentem elsőre, csak miután elmondtam amit akartam, s aztán is csak egy homlokpuszi erejéig.
-Nem maradhatok bent sokáig, szóval majd odakint megvárlak a váróban. - megsimítottam az arcát, csókot nyomtam ajkaira, aztán indultam is kifelé.
Azt meg mellékes lenne megjegyezni, hogy mennyire utáltam a kórházakat, és egy percnél sem szerettem hosszabb időt ott tölteni.
Szerencsére az infúziójából már nem volt olyan sok, s talán elég hamar le is fog csepegni, így a váróban való üldögélésem sem fog a végtelenségig eltartani.
Az is lehet, ráértem volna idejönni kicsivel később is, s nem kellett volna ideloholnom, mint valami hős lovag, s túlgondolni a problémát, amit persze sosem ismernék be.

Az elmúlt hónapok csodálatosak voltak, hiszen egyre közelebb kerültünk egymáshoz Joe-val is, találkoztam Martinnal is, aki igazán aranyos volt a megannyi kérdésével, amire természetesen kapott is választ. Nagyon boldog voltam amiatt, hogy Joe úgy érezte, hogy ideje megismerkednem a fiával, még ha tudtam jól, hogy a kisfiú szívéig talán még hosszú út vezet, de úgy éreztem, hogy az első találkozás is elég jól sikerült. Legalábbis úgy láttam, hogy Joe is megkönnyebbült, még ha nem is sikerült annyira könnyedén az ujjaim köré csavarni, mint hajdanán a kishercegnőt, a testvére lányát, de én ezt nem bántam. Már ezért is hálás voltam, hogy nem volt teljesen elutasító velem a kisfiú és miután az összes kérdésére választ kapott még jót is játszottunk.
A munka olykor mind a kettőnket lefoglalt, de mindig találtunk alkalmat arra, hogy időt szakítsunk a másikra. Volt, amikor Joe ugrott be váratlanul, még ha gyakrabban esett meg az, hogy én leptem meg őt a munkahelyén, aminek persze a fiúk legtöbb esetben örültek, mert ilyenkor általában vittem valami süteményt, mielőtt még a pitére ráunhattak volna. Fő a változatosság. Ennyi idő alatt még nem lettem én is a repülés szerelmese, de már sokkal bátrabban ültem be Joe mellé és mindig elámulva figyeltem az alattunk elterülő várost, vizet. Egyszerűen újra és újra képes volt elvarázsolni az elénk táruló látvány.
Ma este is úgy volt, hogy találkozunk és kicsit sétálunk a városban, beülünk valami étterembe megvacsorázni, aztán pedig vagy egy moziban vagy valamelyikünk lakásán töltjük az este hátralévő részét, mert hiába váltották egymást a hónapok egyelőre még nem költöztünk össze, csak egyre több cuccunk „felejtődött” ott a másiknál. Apró lépések voltak, de ezt egyáltalán nem bántam, mert újra kivirultam a szerelemnek köszönhetően, amit neki köszönhetően kelt életre a szívemben és a lelkemben.
- Jane, a holnaputáni eljegyzési partira minden készen áll? – sietve pillantottam a kollégám felé, mert inkább voltunk munkatársak, mintsem főnök és beosztott. Közben pedig egy újabb nehéz zsákot ráncigáltam magammal a földön húzva, hogy eltegyem az útból, ha már ma kifogtunk egy bunkó virágföldszállítót, aki ledobta az első helyre őket, mit sem törődve azzal a kéréssel, hogy ahogy máskor, úgy most is a raktárba rakja már le.
- Igen, nem kell aggódnod Bells. Mindent kézben tartunk és hidd el, nem fogunk zavarni, csak akkor, ha valami nagy gond lenne. – kacsintott is egyet, mire elnevetettem magam, mert pontosan tudtam, hogy miért is mondja. Úgy volt, hogy pár napot együtt töltünk és a munkát is minimálisra vesszük. Pár nap csak kettesben fantasztikusan hangzott, mígnem a zsák valamiben megakadt, én pedig a lendületnek köszönhetően egyszerűen seggre ültem. A kezemmel igyekeztem tompitani az estét, ami nem volt a legjobb ötlet, mert a csuklómba kisebb fájdalom hasított és ennek egy fájdalmas nyögéssel is a világ tudtára adtam. Jane sietve rohant oda. – Minden rendben van? – nézett rám aggódva, mire sietve felálltam és megmozgattam a csuklómat.
- Igen, szerintem csak megrándult. Nem vészes. – legyintettem is, majd hagytam, hogy ő foglalkozzon az érkező vendéggel, én pedig újra neki álltam a zsákok vonszolásának. Egészen kimelegedtem mire az utolsó is a helyére került és kicsit szédülve indultam vissza az üzletbe. Látásom kezdett homályossá válni, míg nem végül teljesen elsötétült a kép és összeestem.
Elég hamar magamhoz tértem az ájulásból, de addigra Jane már hívta a segélyhívót és minden tiltakozás ellenére is hamarosan a sürgősségin kötöttem ki, hogy biztosak lehessünk abban, hogy nincs semmi komolyabb bajom. Én nem aggódtam, biztosan csak a vércukrom esett le, vagy a zsákok arrébb ráncigálása fárasztott ki annyira, hogy végül elájultam, vagy csak keveset ittam ma.
Hagytam, hogy vért vegyenek és megvizsgáljanak, a csuklómat is megnézték, ami tényleg megrándult így ellátták azt is, majd hamarosan egy infúziót is kaptam. Amint magamra maradtam elővettem a telefonomat, hogy kikeressem Joe számát és üzenjek neki. Miután ezzel megvoltam hátra dőltem az ágyon és vártam, mert még egy darabig biztosan itt kell maradnom az eredményekre várva, meg mire az infúzió is le fog folyni.


öltözet