Gianna

**Gianna Selassie** · Re: Gianna - Esther Hétf. Aug. 14 2023, 16:26

Esther&Gia

My mom! There's no one else quite like my mom.

Esther paprikás hangulata nem mondhatnám, hogy gyógyír lenne az én idegállapotomra, ami igen csak hasonlít az övéhez, hála a több kilométer hosszan húzódó dugónak, és az áldott jó Dolly Partonnak. Annak rendje, s módja szerint rögtön a nyelvemre is jön egy-két, nem épp kedves kifejezés, mikor Esther elégedetlenkedni kezd, de végül visszanyelem a számban összegyűlt keserű epét, és igyekszem empatikus lenni vele szemben. Már amennyire ezt a jelenlegi idegállapotom, és az amúgy sem épp higgadt vérmérsékletem is engedi. Semmi gáz, sosincs késő némi önkontrollt gyakorolni!
-Váó, nem mondod?! - Ugranak szemöldökeim meglepetten valahova a homlokom közepére, hangomban nem kevés cinizmussal.
Kissé aggódva, bizonytalanul szemlélem, és persze asszisztálom is a jelenetet, ahogy szinte majdhogynem kirúgja maga alól a kerekesszéket, hogy a karomba kapaszkodva felállhasson, megmutatva ország-világnak, hogy ő igenis bomba, szívós nő, aki már számtalan alkalommal hagyta ott kishíján a fogát bizonyos helyzetekben, ez a kis "semmiség" ugyan már nem fog ki rajta!
-Oké, semmi gáz, ráérünk! - Nyugtázom figyelmeztetését, amivel csiga tempóját boncolgatja.
-Ameddig nem kell pelenkáznom, és az álladról törölgetnem a spenótot, nincs baj. Ha viszont eljön a második gyerekkor, húzol az egyik banya otthonba! - Szívom egy kicsit a vérét, de csak hogy érezze a törődést.
-Amúgy, mi van akkor, ha épp ellenkezőleg, én leszek a te terhedre ebben a pár napban? - Igazából bármi jobb annál, minthogy otthon üljek a négy fal között, mint valami kibaszott, életfogytiglanra ítélt rab. Bár, ha hozzá megyek Leohoz, az az egész sorsomat megpecsételi, és végérvényesen is elítéltté válok. Micsoda ragyogó kilátások!
-Csak sántítasz egy kicsit, jó?! Kibírod anélkül a túlértékelt film nélkül is! - Nincs mit tenni, ő dobálja a magaslabdákat, én meg naná, hogy szinte csípőből vissza is küldöm őket neki. Nem is én lennék, ha hagynám csak úgy leesni.
A liftben némiképp kellemetlenebb téma felé terelődik a beszélgetésünk. A húgom mostanság szálka mindkettőnk szemében, de ezért senki nem hibáztathat minket. És nem, ez nem arról szól, hogy ő a kicsi, és szándékosan kibaszunk vele, mert neki még úgysincs elég élettapasztalata, és majd mi megmondjuk neki, hogy mi, merre, hány méter. Ez sokkal inkább szól az újdonsült viselkedésének, ami mindamellett, hogy rohadt égő, állandóan bajba keveri őt, és akkor még az önpusztító módszereiről nem is beszéltünk...
-Tudod mit? Lehet hogy a húgom jelenleg így gondolja, de hidd el, ő lenne a legjobban kiborulva, ha ez a forgatókönyv egyszer beteljesülne. Szard le. Majd beszélek vele. Ha abból nem ért, akkor lehet, hogy durvább módszerekhez fogok folyamodni. - Még nem tudom pontosan, hogy mikhez, de igyekszem valami olyat kitalálni, ami jobb belátásra bírja majd. Miután készséggel besegítem Esthert az anyósülésre, és bedobálom a cuccait a csomiba, én is beülök mellé, hogy beindítva az öreglányt, végre egy életre magunk mögött hagyhassuk ezt a helyet.
-Hogy miii?! Ez a kocsi megjárta Afganisztánt, egyszer a tankját is eltalálta egy lövedék, de csodával határos módon nem robbant fel. Ez a tragacs mindent túlél! - Megpaskolom a kormányt, és hogy Esther érzékelje miről is beszélek pontosabb, magasabb sebességbe váltok, mire a járgány fura hangokat kezd adni alattunk, de én már szinte észre se veszem. Azért remélem, hogy az anyám nem csinálja tőle tele a gatyáját.
-Ejha, ez igen! Meki meg cukorral, szénhidráttal telenyomott zsíros kávé?! És mi van a fogyókúrával amivel állandóan sanyargatod magad? - Viccelődök, röviden fel is nevetve, majd kívánságának eleget téve, oda lököm hozzá a GPS-t. Legyen gyereknap, na!
-Na na na na! Álljunk meg egy szóra! A lányod vagyok, nem a bejárónőd. Ha eddig nem volt időd kipakolni, berendezkedni, akkor megvár a dolog miután felépültél. - Szurkálódom tovább -csak a szokásos-, majd a legközelebbi Starbucks tábla felé veszem az irányt, egyenesen a driveba hajtva, ahol viszonylag hamar sorra is kerülünk annál az ablaknál, aminél a rendeléseket kell leadni. Lediktálom a kívánságainkat -én szokásosan egy karamellás Frappuchinot kérek-, és a következő ablaknál már át is vehetjük azokat. A sajátomat a hozzám közelebb eső, míg Estherét a mellette lévő pohártartóba illesztem, hogy aztán hajthassunk is tovább következő úti célunkhoz.
Megjegyzésére, miszerint elég keveset találkozunk, egy kissé szomorkás, fancsali mosoly feslik arcomra. Ebben igaza van. Maximálisan. De még mindig jobban pedálozom, mint a húgocskám.
-Lehet, hogy ezt fogom kívánni, sőt, az is lehet, hogy én fogom ellőni. De egyenlőre bírom a strapát. - Nevetek fel, majd a navigációnak megfelelően, elkanyarodom jobbra, s közben igyekszem minél gyorsabban kivégezni a kávémat.
-Örülök, hogy itt vagy. És hogy megúsztad. - Nem borulok a nyakába, nem kezdek el bömbölni a meghatottságtól, de biztos vagyok benne, hogy tudja, mennyire megkönnyebbültem, hogy jól van, és hogy végre hazaengedték.
-KFC vagy Meki? Még most eldöntheted gyorsan. - Szólalok meg, amint egy üzletekkel, gyorséttermekkel teli ipari parkba érünk. Annak az étteremnek a parkolójába hajtok amelyikre a választása esik. Sikeres parkolás után kisegítem Esthert a kocsiból. Odabent megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom a hűvös klímát.
-Startoljunk, ott az ablaknál van még egy szabad kétszemélyes asztal. - Bökök fejemmel az említett hely felé, majd oda invitálom magunkat mielőtt más lecsaphatná a kezünkről.
-Mit kérsz? - Kérdezem, s amint kitalálta, már állok is be a sorba. Legközelebb már a rendelésünkkel térek vissza. A tálca úgy néz ki, mintha egy etióp, éhező falut akarnánk jól lakatni.
-Ha lúd, legyen kövér. - Vonok vállat, és már csipegetni is kezdem a sültkrumplimat. Általában azzal kezdem, a legjobbat szoktam a végére hagyni.
-Mik a terveid a kényszerpihenőd alatt? Mivel fogod lekötni magad? Pasik, orgiák? - Vonogatom meg szemöldökeimet.

♡

**Esther Selassie**

Esther & Gianna

??--

Semmi mást nem akarok, csak végre magam mögöt hagyni a kórházat, hogy újra a saját otthonomban legyek. Hálás vagyok azért, hogy ennyire lelkiismeretesen a gondomat viselték, fizikailag segítettek abban, hogy legalább egy kicsit visszanyerjem a régi formámat, de ebből a fajta vendégszeretetből éppen elég volt. Türelmetlen vagyok és ideges, minél több ideje várakozok annál inkább érzem azt, hogy fogytán van a türelmem.
Nem ez az első eset, hogy kórházban vagyok, ahogyan ennél komolyabb sérüléseim is vannak, de most mégis azt érzem, hogy nincs annyi erőm amit a felépülésre szánhatok, mint húsz évvel ezelőtt. Talán ez a megfogyatkozott energiszint a korral jár, talán csak belefáradtam az élet mindennapos gondjaiba. Abba, hogy folyamatosan harcolnom kell valamivel vagy valakivel azért, hogy nekem ebben az életben semmi nem mehet egyszerűen. Folyamatosan harcolnom kell a lányommal, a válás körüli procedúra is sok erőmet elvette, most mindezek tetejében még itt van ez a fránya lövöldözés. Idővel jobban lesz a testem, elmúlnak a sérüléseim, de a lelkem még hosszú ideig háborogni fog. Sokan haltak meg azon a bizonyos estén. Sokan közülük velem együtt szolgáltak, a barátaim voltak, mindannyian jó emberek, akiknek egy életre kijutott a fájdalomból és harcból. Az életük tragikus hirtelenséggel ért véget és csak Khalednek meg az isteni gondviselésnek köszönhetem, hogy én élek. Újra és újra lejátszódnak fejemben az este pillanatai, álmomban a fegyver lövésének zajára ébredek, olyan valóságosnak hat az egész, hogy még a vér fémes ízét is érzem a számban. Miért pont én maradtam életben? Már megint legyőztem a halált, már megint ártatlan emberek haltak meg, hogy én élhessek. Jellemzően az élet pozitív oldalát igyekszem megragadni, de az elmúlt napokban minduntalan elmémbe kúsztak a negatív érzések. Nem csak a testem fáradt, hanem a lelkem is.
Egy újabb fájdalmas szorítás szerű érzés nyilal bele a combomba, a hirtelen jött fájdalom eltorzítja az arcvonásaimat és kezem a tolószék kartámaszát szorongatja. A fájdalom jó, a fájdalom azt jelenti élek, mégsem tudok teljes mértékben örülni ennek az érzésnek. Nem ma, nem most. Nem akarok semmi mást, csak végre hazjutni innen, magamra zárni a szobám ajtaját és engedni, hogy a lelkem nyomó kétségbeesett fájdalom a könnyeimen keresztül távozzon. Ez is közrejátszik abban, hogy a kelleténél idegesebben és ingerültebben fogadom Giát. Normális esetben nem okoz problémát néhány perc késés, de most semmi sem normális.
- Bocsi, kicsit ingerült vagyok. vallom meg neki bűneimet miután viszonozom a két puszit. Mérhetetlenül büszke vagyok arra a nőre, akivé cseperedett Gia. Nem az a család vagyunk, aki ezeket a dolgokat túlságosan sokszor hangsúlyozza, de attól még így van. Remélem ő is tudja.

- Nincs! Csak a személyzet ragaszkodott hozzá, hogy használjam, de gyűlölöm. nyomoréknak, kriplinek, szánalmas alaknak érzem magam miatta. Felé nyújtom a kezem, hogy megkapaszkodhassak az alkarjába, aminek segítségével felhúzom magam.
- Lassabb leszek, mint általában. figyelmeztetem miközben közelebb lépkedek hozzá, hogy kényelmesen átkarolhassam.
- Nem kellett volna ekkora ügyet kerekíteni a dologból, meglennék egyedül is. Tudod, hogy nem szeretnék a terhedre lenni. szavaimat azonban hálás mosoly követi, nagyon örülök, hogy ő mellettem van. - A micsoda nőre egyébként még visszatérünk. Én vagyok a beteg, igazán segítené a gyógyulásomat. nem tagadom, szeretem a klasszikus filmeket, én magam is eléggé retrónak számítok már, de annyira nem ragaszkodom hozzá, hogy ebből vérremenő vitát szüljek a lányommal. Csak jó szívni a vérét egy kicsit.

– Mindent összepakoltam, hidd el volt időm amíg rád vártam. pillantok rá szemem sarkából miközben belépünk a liftbe, és az ajtaja egy hangos jelzést követően bezáródik mögöttünk.
- Jó lesz végre otthon lenni. ismerem be én is a nyilvánvalót.
- Nem. A húgod konkrétan telibe szarja a fejem. Nem érdekli mi van velem. Sőt, szerintem könnyebb lenne az élete, ha az egyik golyó a fejemet találja el és kiloccsan az agyvelőm. Bárcsak tudnám, hogy mivel javíthatnám ki a kapcsolatunkat, hogy mit tehetnék azért, hogy végre javuló tendenciát mutasson a kapcsolatunk. Szeretem őt, és soha nem állítottam, hogy ártatlan vagyok, de ezt a fajta ellenszenvet nem érdemlem meg. Kitudja az apja mivel tömi a fejét.
Mély levegőt veszek amint kiérünk a friss levegőre. Tüdőm azonnal kitölti az életető levegő. Egy pillanatra meg is állok, és csak élvezem az hajamba kapszkodó szél lágy táncát. Határozottan élek.
- Szerinted egyben marad a drága amíg haza érünk? bökök én is jó öreg járgány felé. Őszintén bevallom, nem vagyok biztos abban, hogy megmarad mind a négy kereke amíg haza érünk.
- Kávéra sosem mondok nemet. Egy gyors hamburger is belefér az idődbe? Tudod milyenek a kórházi kosztok, éhen halok. nagy nehezen sikerül betornásznom magam az autóba, bevágom magam mögött az ajtót és azonnal bekapcsolom az övet.
- Told ide a navigációt, bepötyögöm. nyújtom a kezem a szerkezetért. - Nagyon király a kecó, majd meglátod. Bár mindent kipakolni még nem volt időm, úgyhogy unatkozni nem fogsz amíg én felpockolt lábakkal a micsoda nőt nézem és telesírom a zsebkendőmet. vigyorgok rá. Jó, na, egy kis cukkolás igazán kijár nekem is.
- Nem is emlékszem mikor töltöttünk utoljára ennyi időt együtt. Lehet három nap múlva azt fogod kívánni bárcsak a nyelvem lőtte volna le egy golyó.

**Gianna Selassie**

Esther&Gia

My mom! There's no one else quite like my mom.

Ki volt az az elvetemült idióta, aki úgy gondolta, hogy Esther hazaengedésére a péntek délutáni csúcsidő a legalkalmasabb időpont?!
Jobb programot el se tudnék képzelni, mint a belvárosi dugó kellősközepén araszolni. Valamiért a létező összes rádió adó süket, szerintem meghalhatott az antennám, de mivel a kintről beszűrődő, legalább húsz különböző dudaszót valahogy elkell nyomnom, hogy ép idegekkel szedhessem össze az anyámat, ezért muszáj volt a B opcióhoz nyúlnom.
Van egy country számokból álló CD válogatásom. A lemez ez idáig csupán díszként fityegett a visszapillantó tükörre kötözve, de képtelen voltam tovább elviselni ezt az őrületet. Szóval tettem egy próbát, hogy működik-e még. Jelentem, működik. Olyannyira működik, hogy már negyedjére hallgatom újra. Az eddig kellemes, jó kedvvel eltöltő dallamok mostanra azonban már migrén közeli állapotba sodortak. Azt hiszem kezd szikralátásom lenni.
-Menjmármenjmármenjmár te kibaszott barom! Úristen mekkora egy szerencsétlen fasz vagy! Anyád tuti felsírt amikor megszülettél! De nem örömében, hanem mert előre tudta, hogy MEKKORA HÜLYE VAGY! - Mivel totál egy magam vagyok, így büntetlenül használok olyan szavakat, jelzőket amiket, ha Esther hallana, tuti hogy a gyóntató fülkébe kényszerítene.. Eddig voltam türelmes -nagyjából-, ám látva, hogy az előttem döcögő mercis mennyit szerencsétlenkedik mire bátorkodik áthajtani egy kereszteződésen ahol ráadásul neki van elsőbbsége, és még a lámpa is zöldet jelez, teljesen elgurul a gyógyszerem.
-Hát ez hihetetlen öcsém! - Ütöm fejem a támlához, és el se akarom hinni, hogy végre kezdem látni a fényt a rohadt alagút végén. Lassacskán felszakadozni látszik az eddigi autó sokaság. Egyre nagyobb távolság alakul ki a kocsik között, ami egyértelműen azt jelenti, hogy minden kezd visszatérni a normál kerékvágásba. Már ami a közlekedést illeti. Ha még egyszer végig kellett volna hallgatnom, ahogy Dolly Parton az akkori csávója szeretőjének, egy bizonyos Jolene nevű nőnek könyörög, hogy ne vegye el tőle a szeretett férfit, tuti neki hajtottam volna a következő szalagkorlátnak. Megkönnyebbülten felsóhajtok, mikor kiszúrom a következő lehajtónál a kórház jelzést.
A kórház egy olyan hely ahova nem szívesen jár az ember, de most kifejezetten örülök, hogy végre megérkezem, az pedig már csak a hab a tortán, hogy nem kell mérföldeket gyalogolni a kocsiig, mert pont volt még néhány szabad hely a kórház parkolójában. Sietve szállok ki a kocsiból, úgy csapom be magam mögött az ajtót ahogy egyébként nem tenném soha... A bejárat felé tartva pötyögök egy gyors, lényegre törő üzenetet Esthernek, miszerint percek kérdése, és ott is vagyok. A liftbe lépve megigazgatom hajam, melyet gyorsan hanyag kontyba szedtem a fejem búbjára. Csak most tűnik fel, hogy nem cseréltem át az otthoni, fekete tréning nadrágomat, ahogy az egyszerű, fehér színű trikómat sem. Borzasztó lelakott kinézetem van. Most már mindegy!
Még ki se nyílik teljesen a lift ajtaja, már préselem is rajta át magam. Esther már biztos tök zabos. Legnagyobb meglepetésemre a folyosón botlok bele. Ha szemmel ölni lehetne...
-Helló neked is! - Vonom fel számon kérően az egyik szemöldököm, majd lejjebb hajolok, hogy egy-egy üdvözlő puszit nyomjak orcájának mindkét felére, végül felnyalábolom a táskáját.
-Eddig a rohadt dugóban ültem. Inkább ne is beszéljünk róla! - Puffogok még mindig bosszankodva. Ezt követően illedelmesen, hálálkodva megköszönöm a nővérek odaadó munkáját -mintha már nem tettem volna meg ezelőtt vagy ezerszer-, végül Estherhez fordulok.
-Szükséged van erre? - Markolok rá a kerekesszék fogójára. Amennyiben biztosabbnak érzi az utat a kocsiig ülve, úgy nem ellenkezem, szívesen elfurikázgatom őt ebben a formában (is). Azonban ha a séta mellett dönt, hát én nem leszek semmi jónak az elrontója. Nem lepne meg, ha nem ragaszkodna a tolószékhez, kemény, szívós nő, durvább, halálosabb dolgot is túlélt már, mint ez a golyó.
-Beszéltem Leoval, szóltam neki, hogy legalább egy hétig nálad fogom rontani a levegőt, hogy segítsek amiben tudok. Napközben majd néha haza ugrok, de az éjszakákat fixen nálad töltöm. Anya-lánya pizsiparty. De a filmeket én választom! Már herótom van a Micsoda nő! és társaitól. - Forgatom meg unottan a szemeimet, ám a szám sarkában megbújó mosolyból tudhatja, hogy csupán ugratom.
-Remélem mindent összepakoltál, nem vagyok hajlandó visszafordulni semmiért. - Szívom tovább a vérét, s tény, hogy még egyszer aligha bírnám végig ülni a dugót erős nyugtatók nélkül, ennek ellenére az anyám kedvéért még egy itt felejtett guriga vécé papírért is hajlandó lennék visszajönni.
-Azért örülök, hogy végre kiengedtek. - Azt hiszem soha nem lennék képes kimondani, hogy mennyire aggódtam érte, és -bár nem mutatom-, nagyon fontos szerepet tölt be az életemben, szükségem van rá.
-A húgocskám volt bent a közös látogatásunk óta?! - Némi harag, indulat lelhető fel hangomban, amint felemlegetem Aaliyaht, de egyszerűen képtelen vagyok elhinni, elfogadni, hogy szarba sem veszi az anyját.
A lift mindeközben egy enyhe döccenéssel érezteti, hogy megérkeztünk a földszintre. Kitámogatom Esthert a felvonóból, a portásnak, biztonságiőrnek intek még egyet búcsúzóul, majd a parkoló felé navigálom magunkat.
-Ez a szerencse napod, itt parkolok rögtön jobbra. - Biztatom, fejemmel a jó öreg Jeep-em felé biccentve, amit még a katonaság selejtezett le, nekem pedig annyira a szívemhez nőtt ez a terepszínű, itt-ott rozsdafoltos romhalmaz, hogy potom összegért átvettem. Amint a kocsihoz érünk, behajítom a táskáját a csomagtartóba, s amennyiben igényli, besegítem az anyósülésre, majd megkerülve a kocsit, én magam is beülök mellé. Alig hogy ráadom a gyújtást, Dolly Parton újfent rákezd.
-Vááá! Ezt már komolyan nem hiszem el! Ki az aki számot ír a pasija szeretőjéről és még be is fut vele?! - Fröcsögök egy sort. Ebből már sejtheti Esther, hogy nem két percet álltam a dugóban idefele jövet. Nagy nehezen kioperálom a lemezt a lejátszóból. Felüdülés ez a csend, komolyan mondom!
-Hazafele van kedved megállni egy gyors kávéra a StarBucks-ban? Csak a drive-ra gondoltam, utána mehetnénk is haza. - Vetem fel az ötletet. Nem tudom ő hogy van vele, de most le tudnék gurítani egy karamellás frappuchinot!
-Amúúúúgy hova is megyünk? - Sandítok felé kérdőn, kíváncsian várva egy címre, ahova majd hajthatok. Mióta elvált képtelen vagyok kiigazodni rajta. Hotelokból hotelokba járt, a legutóbbi infóm, hogy kapott valami lakást talán a főnökétől...?

♡

**Esther Selassie**

Esther & Gianna

??--

Türelmetlenül pillantok a kopott kórterem falának órájára. Gianna már tizenöt perce késik, pedig én semmi másra nem vágyom már csak magam mögött hagyni ezt a helyet és otthon lábadozni tovább. Az elmúlt hét maga volt a rémálom, gyűlölöm a kórházakat, a fertötlenítő és gyógyszerek szagának egyvelegét. Gyűlölöm a fájdalmat, ami kínoz, az egyedüllétetet. A hangulatot, ami jellemzi a kórházakat. Ha megtehettem volna már sokkal hamarabb elhúztam volna a csíkot, de a saját érdekemben, meg biztonsági okok miatt nem tehették ezt lehetővé. Mostanra viszont már elegem van ebből a helyből és csak arra vágyom, hogy végre a saját otthonom falai között gyógyuljak.
Nem szeretem az egyedüllétet, túlságosan sok időm akad gondolkodni. Elmerengni a múltban, a jövőn töprengeni. Szembesülni a hibáimmal és a hiányosságaimmal. Fogalmam sincs, hogy hogyan kellene közeledni a kisebbik lányomhoz, de tudom, hogy muszáj megtennem az első lépéseket, mert valami belső ösztön azt súgja, hogy nagy bajban van. Nem tehetem meg, hogy homokba dugom a fejem, bármennyire is ellenkezik az ellenem, én vagyok az anyja, egyszerűen mellette kellene lennem. Fáj, hogy mindketten távolságtartóak velem, hogy nem igazán engednek be az életükbe, de azt hiszem, hogy ennél többet nem is érdemlek, hiszen én is eléggé távolságtartó anya vagyok, de azért mégis bánt, hogy szinte nem is ismerem a lányaimat.

Rámarkolok az ölemben szorongatott táskámra, mert a fájdalom erőteljesen söpör végig a vállamban. Nem akarok újra fájdalomcsillapítót kérni, a húsz évvel ezelőtti fájdalmak mellett mindez eltörpül. Türelmetlenül pillantok ismét az órára. Ha öt percen belül nem érkezik meg Gia, akkor hazatolom saját magamat ezzel a vacak kerekesszékkel. Nyomoréknak érzem magam. Pedig előre jeleztem, hogy egyáltalán nincs rá szükségem, de az orvosok és a kórház úgy látja jónak, ha még pihentetem a lábam egy pár napot, annak pedig a legjobb módja a kerekesszék használata. Remélem, hogy befér majd a liftbe, mert hétszentség, hogy nem engedem Giának hogy le-fel cipelje ezt a szart.
- A lányom még nincs itt? érdeklődöm az éppen belépő nővértől, aki valószínűleg éppen valaki másnak készíti elő a terepet. Tudja már, hogy kiről beszélek. Gia nagyon sokszor jött be hozzám látogatni az elmúlt héten. Talán már kissé zavarbaejtően is sokat. Még mindig úgy gondolom, hogy nem az ő dolga, vagy felelőssége aggódni az anyja miatt. De...minden rossz érzésem ellenére azért jól esik, hogy gondoskodik rólam.
- Még nem. Amíg vár, írjuk alá a papírokat a recepeciónál? némán bólintok kérdésére. Széles mosollyal az arcán lép közelebb hozzám, hogy azzal a lendülettel már gurítson is a recepciós asztal irányába. Mostmár kezd nagyon elegem lenni ebből az egész helyből, az egész szituációbol. A pult mögött ülő, látszólag nagyon elfoglalt idősebb hölgy vált pár szót az előbb említett nővérrel, majd rövid kutakodás után a rendszerben, az orrom elé nyom néhány papírt. Unottan, már kissé idegesen olvasom végig a szöveget, hogy a mgfelelő helyeken aláírjak. Ebben a börokratikus rendszerben mindent meg kell bonyolítani. Miért nem elég csak kihúzni a nevem a betegek listájáról és kész?
- Na végre! Azt hittem már kitörött a hintód kereke? Hol voltál? ingerült vagyok, mert egyre erőteljesebben hasít belém a fájdalom. Giára pillantok, próbálom leplezni az arcomra kiülő fájdalmat.
- Vigyél már el innen! szinte már utasítom arra, hogy cselekdjen, nagyon elegem van ebből a helyből. Ujjaim között szorongatom a saját példányomat az elbocsátó levelemnek, már rongyosra gyűrtyem a papír egyik sarkát.
- Bocs, csak mostmár tényleg baromira ki akarok jutni innen. Megtennéd, hogy a lehető leghamarabb kigurulunk? bocsánatkérő pillantásokat küldök elsőszülött lányom felé. Nem akarok bunkó lenni, de minél jobban szorongat a fájdalom annál elviselhetetlenebb vagyok.

Ajánlott tartalom

» Gianna Selassie
» Esther és Rea
» Esther Wellington
» Esther Selassie
» Qadir && Esther