Nem szeretem erőltetni a dolgokat, vagy úgy általánosan piszkálni a legtöbbet amíg nem szükséges. Most mégis, amióta beléptem a konyhába, Abi vonzza a tekintetem és a figyelmem párosát, ezek a gondolatok csalnak most mégis a szobája, ezek nem hagynak nyugodni mégsem, most úgy érzem, hogy kísértenének egész nap, vagy még az után is, egészen addig, amíg nem… beszélünk még. Vagy akármi, valami, csak utána akarok menni, azért is mosódnak össze Mateo szavai valami érthetetlen masszává, képtelen lekötni a figyelem a beszélgetés ha annak minden pillanatában csak arra várok, hogy szabadulhassak.
Habozás nélkül kopogok és lépek is be, mielőtt még valaki… meglátna? Különös érzés itthon settenkedni, de nem akarok felesleges kérdéseket, főleg azért nem, mert a legtöbbre - ha nem az összesre - én magam sem tudom a válaszokat. Talán még Abi sem tudja őket, de… nemsokára talán kiderül, ahogyan beszélni kezdek, pont onnan folytatva ahol ő abbahagyta, mert az elmúlt percekben csak ez a beszélgetés volt a gondolataim közt. Elsőre nem úgy tűnik, hogy zavarná az érkezésem, sőt, a mosolya alapján határozottan nem. Valahonnan innen is ered a lendület, amivel az ágyhoz lépek és mellé ülök, még mindig vonz a közelsége, még mindig kicsit nagynak hat a távolság az ajtóban állva.
- Nem tudom. - Fogalmam sincs, talán nem szabadna, esélyesen nem szabadna, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy… nem is fog. Erre a gondolatra pedig csak ráerősítenek a szavai. Tegnap este azt kérdeztem, hogy mi rossz történhet, és bár egyikünk sem válaszolta meg, szerintem mindkettőnknek voltak ötletei hozzá. Most viszont már mindegy, hogy mi lett volna ha - és ha akarnám sem tudnám teljesen megbánni. Legfeljebb egy részem azt akarná valahol, hogy elfelejtse, amikor kényelmetlenné kezd válni. A másik viszont örül, hogy megtörtént.
- Nem szeretném, hogy vége legyen. - Gyengéden ölelem magamhoz, ahogyan a vállamra hajtja a fejét, becsukom a szemeimet. Bár még el sem kezdődött, vagy csak alig, és azt sem tudjuk mi az, igazából nem zavar ez az ismeretlen. Nem azt kérdezte, hogy mi az amit nem szeretnék, de ezt biztosabban tudom, mint azt, hogy mi az amit szeretnék. Például megbántani sem szeretném, ezzel viszont gyakran vagyok így, mégis minden sokadik léptem akarva-akaratlan sebeket hagy másokban. Néha pont a sajátjaim kivetülését marom beléjük.
Fogalmam sincs, úgy érzem szinte semmiről, annyira új a helyzet és idegen, de ez csak különlegesebbé teszi. Végződhet nagyon rosszul, de lehet nagyon jó is, lehet csak szépen kirakott út egyenesen a pokolba, akkor is, ha minden megtett lépés rajta egy falatnyi mennyországnak érződik.
- Te mit szeretnél? - Nem érződik a félsz a hangomból, pedig a válaszának nagyon is súlya van. Úgy érzem, hasonlóan érezhet, mint én, de nem tudom, melyikünk lesz majd a józanabb, aki hallgat is a villogó jelzésekre. Én már lemondtam erről a szerepről. Nem tudok nem hozzá érni, az álla vonalán simítani, a haját a füle mögé tűrni, rápillantani, csak egyszerűen érezni, hogy itt van velem. Azt hiszem csapdába sétáltunk, mégsem tudom megbánni.

Nem szeretném, hogy vége legyen - pedig még azt sem tudom igazán, hogy mi is ami elkezdődött. Azt pedig főleg nem, hogy mivé növi majd ki magát. Előre viszont nem fogok ilyeneken aggódni, azt hiszem ha nagyon erőlködnék úgyis csak elrontanám, szóval ha már itt van, talán könnyebb egyszerűen engedni neki, átadni magunkat az érzésnek sodródva előre, akkor is ha az az előre most ködös és homályos. Főleg mikor azt mondja, hogy ő sem szeretné, hogy vége legyen, mintha fellélegeznék egy pillanatra. Nem tudtam, hogy szükségem van erre, vagy szükségem van rá… és talán nincs is, most mégis akarom? Azt hiszem akarom, az biztos, hogy vágyom rá újra meg újra, hogy most sem tudjak csak mozdulatlan ülni mellette. Ami egy hete elkezdődött, még mindig szikrázik, és amíg szikra van addig úgy tűnik, egyáltalán nem fog kialudni magától.
A szemeibe nézek ahogyan felpillant. - Rendben. - Megnyugtat, hogy barátok maradunk ezek után is, hogy ez látszólag semmit sem borít fel túlzottan, hogy ez csak az extra lesz a kapcsolatunkban és nem valami rém ami mindent magába kebelez majd.
- Nem, azt én sem akarom... - Nem azért mert ne merném felvállalni, de túl sok magyarázkodással járna, és folyamatos cukkolással. - Az eléggé macerás lenne. - Ezt még hozzáteszem, hogy legalább sejteni tudja mire gondolok, mielőtt még rossz néven venné mégis a hallgatásomat.
- Tökéletesen. - A kezem a kezére simít, majd egyszerűen a tenyerébe csókolok egy pillanatra, mielőtt még elengedném. Fogalmam sincs hová vezet, de ha már itt van, nem akarom elűzni és elmenekülni sem. Azt hiszem, elboldogulunk vele. Sőt, még annál is jobb lesz, ezt súgják az érzékeim amik belebizseregnek a közelségébe.
Becsukom a szemeimet egy pillanatra, ahogyan az ajkai az ajkaimat érintik, egy újabb pillanat, hogy viszonozzam a gesztust, mint valami néma pecsétet a titkos egyességünkre.
Igazából sok módon lehetne ez rossz is, de nem akarok belegondolni, sőt, egyenesen elűzöm a gondolatot mielőtt még igazán megszülethetne, lemossa rólam a közelsége, eltörlik a tegnap estéről felelevenedő emlékek. - …nem lesz egyszerű. - Suttogom mégis az ajkaira, de mielőtt bármit is mondhatna, ismét közelebb hajolok egy rövid lopott csókra. Nem lesz egyszerű mindig úgy tenni, mintha soha semmi nem történt volna. Ettől persze eljátsszuk majd amint kilépünk ezen az ajtón, mert már tudjuk mi lesz, ha meg akarjuk fékezni. Jobb, ha egyszerűen kiélvezzük amíg tart, anélkül, hogy túlbonyolítanánk vagy különféle magyarázatokat próbálnák beletuszkolni - attól csak szoros lesz és kényelmetlen.

Ha hiba sem érdekelne már, ha lehet ilyet hibának nevezni. A tegnap több pontján is annak tűnt, de az éjszaka alatt valahogyan szertefoszlott, szinte semmissé vált. Majd jött a reggel a józan gondolatokkal, kérdésekkel, amiket most inkább félretennék - mégsem tehetem meg teljesen. Mégsem teszem meg teljesen, amikor Aby szobájá irányába indulok. Nem tudom mi ez, arról sem vagyok biztos, hogy ki szeretném deríteni, csak abban, hogy beszélni akarok vele. Látni akarom őt. Vagy egyszerűen vele akarok lenni… a határ ezek közt mintha most összemosódna egy kicsit, mintha egy kicsit mindegyik ugyanaz lenne.
Odabent sem bánom meg a döntést, sőt, a szavai egyszerre nyugtatnak meg és tesznek valahol izgatottá. Fogalmam sincs, hogy mi ez az egész vagy hová vezet - hiszen ő még mindig Abs én meg még mindig Red vagyok, valami, ami sosem gondoltam volna, hogy változna. És még most sem hiszem teljesen, hogy annyira alapjaiban omlana szét, mint tegnap gondoltam. De nem akarok kihátrálni belőle. Bár lehet nem is tudnék…
- Ebben is egyetértünk. - Nyűgös lenne az egész helyzet, ha kitudódna, főleg így, hogy talán egyikünk sem tudja még mire vélni, csak kóstolgatjuk az egészet. Talán csak egy pár nap vagy hét, és vége lesz, egyikünk sem tudja, szóval tényleg felesleges lenne bevonni a fiúkat - azon kívül is, hogy amúgy nem sok közük van hozzá, amíg nincs hatással a barátságunkra, lakóközösségre, vagy a bandára. Mi rossz történhet, nem igaz? De nem érdekel, ahogyan engedve a vonzásnak mellé telepedek az ágyon. Majd ráér ez az egész katasztrófa-helyzet akkor ha tényleg berobban a bomba. Egyelőre csak a békét érzem mellette, meg valami új kezdetének különös izgalmát.
Némán hangzik el az ígéret köztünk, amit egy újabb csók követ, ahogyan én is közelebb húzom az ölemben, a karjaimat a dereka köré fonva. - Azt mondod? - Nagyon röviden és nagyon halkan nevetek fel, a homlokomat a homlokának támasztva hajolva közelebb hozzá ismét. Talán még mondanék valamit, azt hiszem, ebben a pillanatban előtörne egy gondolat az elmém mélyéből, mielőtt viszont elkaphatnám, már el is illan a mozdulatával. Figyelem, ahogyan a karjaim gyengéd öleléséből kitörve az ágyra fekszik. Csendben hallgatom a szavait, csak az utolsó szónál engedve el egy apró, féloldalas mosolyt. - Maradok. - Nah igen, ennyit minden előző mondatáról és utólagos figyelmeztetéséről, ahogyan mellé fekszek az ágyban, azt hiszem könnyedén elárulhatnak a szemeim, hogy mire gondolok éppen. - Nem ígérek semmit. - Közelebb húzom magamhoz, mert ugye ő sem gondolta teljesen komolyan az utóbbit? Bárhogyan is, de csak egyszerűen jó most vele lenni még egy kicsit, mintha még nem is lenne reggel, ahogyan egy újabb csókra hajolok hozzá.