- Az biztos! - felelem mosolyogva és oldalra döntöm fejemet. A jogi szakmában dolgozó személyek nem könnyű esetek, de pont ezért tudnak remekelni a munkájukban. Folyamatosan emberekkel kell foglalkozniuk, az őket érintő ügyek pedig rafináltságot követelnek. Nem könnyű velük együtt dolgozni, egyúttal pedig nekünk sem egyszerű egymás kollégájának lenni. Talán a fura szó valóban jól megállja itt a helyét.
Érdekes belegondolni, hogy mindannyiunk éltében volt egy olyan időszak, amikor New Yorktól távol éltünk, még ha kisebb-nagyobb időre is. Daniel Hawaii-on, Hadley Angliában, én pedig Ausztráliában. Idén viszont újra elmondhatjuk, hogy végül mindannyian itt kötöttünk ki, visszakerültünk oda, ahol felnőttünk és ennek megvan a maga pikantériája. Mint egy friszbi, amit eldobnak, megkerüli a Földet, de aztán visszatér a kiindulási pontjára. Engem munka szempontjából is megillet ez a hasonlat, elvégre most tudok csak igazán elkezdeni olyan jogban dolgozni, ahova pozícionáltam magam az egyetem előtti álmodozásaim során. Hálás pillantással köszönöm meg Hadley motiváló szavait, amikkel tudatja velem, hogy még mindig hisz a képességeimben. Nos, én már nem vagyok ugyanaz az ember, mint húsz éve, de kétségtelenül nekem is úgy kell hozzáállnom ehhez a rengeteg változáshoz, hogy bizony képes vagyok legalább arra, amire fiatalként.
- Lehet leteszem majd a szakvizsgát is, meglátjuk. Mindenesetre valóban jó helyen vagyok most az ügyészségen, hogy elsajátítsam a munkámhoz szükséges tudást, így végül értelmet nyerhet a diplomám is. - Az a rengeteg szenvedés az egyetemen… oh jaj, visszagondolni is rossz, mégis szép emlékként tekintek rá. Mondjuk eddig is a jogi tanácsadóként dolgoztam, úgyhogy nem állíthatom, hogy elsodródtam volna a végzettségemtől, de azért az elmúlt években nem tudtam kiteljesedni a karrieremben, ellenben most, hogy Alice is felnőtt, be kell látnom, sokkal szabadabb vagyok. Nagyon hálás vagyok Hadleyéknak, amiért így támogatnak még ebben a nehéz változásokkal teli időszakomban is.
Velük együtt felnevetek a naptárak megosztására. Ennyire még sosem mostam össze a szakmai és a magánéletemet, de kétségtelenül hatékony megoldást jelentene a találkozásaink megszervezésére. Csak aztán, ha Daniel elhívna egy meccsre, de én az ágyból akarnám végignézni, miközben a felét áthorkolom… akkor napokig hallgathatnám tőle, hogy „de hát láttam, hogy ráértél, üres volt a naptárad."
- Ha gondoljátok, a legközelebbi találkozásra küldök meghívót is, aztán ha közbejönne valami, javasoljunk új időpontot helyette. - Kontrázok rá az irodai élet szokásaira. A meghívó, mint emlékeztető kiváló lehet arra is, hogy a kollégáim ne gondolhassák, hogy a tervezett időpontban elérhető vagyok számukra. Csak Hadleyéknek nem egy órát fogok beállítani a „megbeszélésre”, hanem egy estét. Csapatépítő.
Ezt követően kissé visszaesünk a nosztalgiába. Hadley emlékképére felcsillan a szemem, emlékszem, mennyire szerettük a kirándulásokat. Mikor unalmasra sikerült is képesek voltunk valami őrültséggel feldobni azokat a napokat.  
- Az ott készült képek meg is vannak még nekem otthon a fotóalbumban. Hazamegyek és befotózom majd nektek, ha gondoljátok - mondom ezt úgy, mintha a saját agyamba is be akarnám vésni, hogy ezt nem szabad elfelejtenem, bár szerintem mindannyian tudjuk, hogy feltehetőleg holnap fog legkorábban kezembe kerülni az a fotóalbum. Jobban mondva, miután felébredek.
Viszont Hadley sem ússza meg, hogy ne kérdeznénk meg őt is a jelenlegi életével kapcsolatban és örömmel hallom, hogy Harryvel az esküvőjüket tervezik. Saját bőrömön is megtapasztaltam, hogy mennyire nem egyszerű kivitelezni az esküvőt, még akkor sem, ha összességében egészen szabadlelkű stílusban rendezik a párok azt meg. Vannak, akik minden pillanatát, minden szál virágot gondosan elterveznek, míg mások alig konkretizálnak benne valamit. Mi anno Judyval inkább az utóbbi kategóriába tartoztunk, bár szó mi szó, ő azért sokkal többet foglalkozott a szervezéssel és deszítéssel, mint én. Hadleyt hallva viszont meg tudom érteni, hogy a szervezést inkább feladatként, mintsem örömként éli meg a munkája mellett.
- Ismerek egy kiváló esküvőszervező céget, ők le tudják venni a válladról a teher egy részét, amennyiben igényt tartanál rá - teszek javaslatot, mondjuk feltételezem Hadley is ismeri a lehetőségeket. Érzem rajta, hogy az esküvőről most kevésbé szeretne beszélni, úgyhogy vele együtt gördülök tovább a témán egyenesen Londonig, ahol a jogi lokálpatriotizmus igazán nagy méreteket öltött.
Ismerem a vőlegényét, Harryt, de már egy jó ideje nem találkoztam vele. Örültem, ha Hadleyvel volt lehetőségem összefutni akkor, amikor épp visszajöttem New Yorkba és Alicet ott tudtam hagyni a nagyszüleinél. Pár pillanat erejéig lefagyok, amiért összerakom a hallott szavakat és rájövök, hogy Hadley továbbra sem a Harryvel él együtt, annak ellenére sem, hogy már jegyesek, ugyanakkor érzem, hogy nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy rákérdezzek a kapcsolatuk talán kényes részére. Majd később, máskor, amikor kettesben beszélgetünk és eleve nem a szórakozásé a főszerep. Talán csak baráti megérzés, amit Hadleyn fedezek fel, nem tudom.
- Kifejezetten jól hangzik a Central Parkos kilátás, engem is elfog a féltékenység - mosolyodom el elismerően a sikeres fogásért. Mert az ilyen lakásokra már-már vadászni kell, nincs rá jobb szó. - Tudtommal lehet olyan házassági szerződést kötni, amivel magadénak tudhatod a kulcsokat, lehet érdemes belecsempészned lábjegyzetként. - Nehéz dolog ez jogász családban, bár nekem nem csak jogilag, hanem érzelmileg sem állná meg a helyét az, hogy van egy lakásom, amivel nem osztozok önként a menyasszonyommal. Mint ahogy az új New Yorki lakásom kiválasztásánál sem a panoráma volt a fő szempont, hanem az, hogy közel legyek a családomhoz.
- Brooklynban lakom, nem messze a szüleim házától. Egészen kellemes környék, a munkahelyemtől sincs messze, bár, mi tagadás, azért az én panorámám nem összeegyeztethető Harryével. - Nem vagyok még annyira kimért stílusú jogász, hogy a lakásomat illetően is adjak az eleganciára. Valószínűleg Alice születése formálta át bennem a gondolkodásmódomat, azt, hogy nekem fontosabbak lettek bizonyos kényelmi funkciók. Ennek ellenére próbáltam Alicet mindig arra tanítani, hogy tisztaságban, rendben és ízléses stílusban éljen. Ez egyedüli szülőként néha igazán nagy kihívást jelentett, de elnézve a lányom igényességét, talán sikerült. Ezek tudatában pedig jól esik, hogy Hadley menő apukának gondol. Neki hiszek, ő talán független képviselője ennek az állításnak.
- Köszönöm, igyekszem ezekután is megőrizni ezt a titulust - engedek meg egy rosszalló mosolyt, mielőtt elmondanám dióhéjban az elmúlt időszakom legnagyobb agyvérzését.
- Tényleg talpraesettnek gondolnám Alicet. Részben tudatos nevelés volt, másrészt viszont a szükség hozta így, hiszen nem volt neki sosem édesanyja, ezért sokkal jobban magára volt utalva. Egyedül én kevesebbet tudtam mellette lenni már csak a munkám végett is, mint azoknak a gyerekeknek, akiknek két szülője próbált mindent megadni. - Csak ez a talpraesettség most rossz módon mutatkozott meg, de még mindig örülök, hogy nem lett belőle probléma. Tény, hogy meglehetősen „olcsón” megúsztuk ezt a húzását.
- Így van! - nevetek vele együtt. Vannak dolgok, amikről jobb, ha Alice nem tud. Más miatt viszont szívesen bemutatnám Hadleyt neki, úgy érzem, jó hatással lenne rá, hiszen ő egy olyan nő, akire Alice felnézhet, elvégre sikeres, szorgalmas és nagyon kitartó. Viszont tudom, hogy Hadleynek most nincs sok ideje, valamint az élete azon szakaszában van, amikor feltehetőleg nem a húszéves lányomnak szeretne életvezetési tanácsokat adni. Attól még, hogy nekem Alice a mindenem és mindenkinek büszkélkednék vele, tisztában vagyok vele, hogy másoknak nem élete vágyuk találkozni a lányommal.
Kétségtelenül a családom is örül, hogy itt vagyok már, visszaköltöztem közel húsz év után a közelükbe és így a szüleim is több időt tudnak tölteni az unokájukkal. Ez most szinte egy merőben új helyzet nagyszülőkként nekik, de Alicenak is az, akinek velem ellentétben ez nem visszaköltözés, hanem elköltözés. Sosem élt hosszab ideig Ausztrálián kívül.
- Rulettezzünk! Hátha ma szerencsém lesz - csapom össze tenyereimet a már igencsak idősödő osztályfőnökünk utolsó szavai után, Hadley felvetésére. Nem vagyok egy nagy szerencsejátékos, de nem is tervezek sok pénzt tenni kockára. Biztos vagyok benne, hogy nincs minimum beszálló összeg ebben a kaszinóban, máskülönben nem ide szerveztük volna a találkozót. Mégsem a pénzköltés jelenleg a cél.
- Mikor szerencsejátékoztál utoljára? - kérdezem, miközben megindulok a rulett asztal felé. Még körbe nézek, hátha megpillantom Danielt, de úgy látom, hogy nincs a közelünkben, így gondolom nem is szándékozik velünk tartani. Mi viszont nem fogunk várni rá, mivel épp most szabadul fel az asztal, van lehetőségünk játékba kezdeni.

Hadley köszöntése a saját, illetve a város nevében nagyon jól esik. Végigjár egy számomra nagyon kedves és bizony roppant módon hiányzó érzés, ez pedig az otthon érzete, amit ennyire erősen talán most érzek először mióta újra New Yorkinak vallom magam. Nehéz dolog ezeket az érzéseket helyén kezelnem, hisz egyik pillanatban Sydneyt siratom, mint otthonomat, másikban pedig feleszmélek, hogy Hadleynek és Danielnek köszönhetően egy olyan közegbe térhetek vissza, ami egykor az életem szerves részét képezte. Hogy melyik jobban az otthonom azt butaság lenne mérlegelni. Mindkettő annak tekinthető átvitt értelembe.
- Köszönöm, tényleg! - mondom a legőszintébben. Hálás vagyok Hadley szavaiért és lényegében mindkettőjüknek, amiért ennyi év után is megmaradt köztünk a szoros kapcsolat. Voltak nehéz, konfliktusokkal teli időszakaink is, de összességében ezek ebben a pillanatban semennyire sem számítanak.
- Áh, ég és föld! Még azért a próbaidőszakomat élem, de a főnökömmel egyész jól megértjük egymást, úgyhogy bár sok energiát elvesz az, hogy megismerjem a feladatokat és beilleszkedjek ebbe az új környezetbe, viszont nagyon élvezem. - Ahogy annak is örülök, hogy terhelhetőnek érzem magam, tisztára, mintha csak harminchoz közelednék! Nyilván van bennem egy keserű érzés, amiért amit tizennyolc évesen szerettem volna elérni, azt még nem sikerült, ugyanakkor hoztam anno egy döntést és jól döntöttem. - Egy szóval élve: kegyetlen! De én ebbe a jogba szerettem bele régebben, úgyhogy inkább egyfajta elégedettségérzet fogott el. Nem lett belőlem ügyvéd, se ügyész, de most úgy érzem, oda értem, ahol lenni akartam. - Ez bennem sokáig nyughatatlanság formájában megbújt. Az IronFish cég bár nagyon jó pozíciót kínált, nem tudtam teljesen elégedett lenni magammal, hiszen mindig eszembe volt, hogy én elhatároztam Hadleyékkel anno még valamit, aminek útjáról egészen hirtelen lekanyarodtam. Viszont nem szeretném a bennem bújó tüskéket kivetíteni rájuk, hisz ez az alkalom nem erről szól, arról nem is beszélve, hogy nehezen tudnám elképzelni, hogy Hadleyben és Danielben ne lenne semmi tüske érzés. Ezek megtárgyalására tökéletes alkalom lenne egy magunkfajta otthoni találkozó (nevezzük leánykori nevén: házibuli), aminek beharangozására felvetem a születésem napján félretett bort.
- Nagyszerű, akkor már csak a neheze jön, vagyis, hogy mikor tudjuk ezt összehozni - felnevetek és elkezdek legyezni a kezemmel utalva rá, hogy talán ne is most kezdjünk dobálózni időpontokkal, hiszen ilyen munkánk közepette, amikkel mind a hárman rendelkezünk talán nem túlzás azt állítani, hogy kész csoda lenne, ha az elkövetkező egy hónapban meg tudnánk ejteni a minőségellenőrzést. A korral járó elváltozásokra tett megjegyzésére aztán Daniellel közel egyszerre kezdjük rázni a fejünket.
- Ettől a gondolattól határozottan elhatárolódom! - jelentem ki kettőnk nevében azt, hogy nem értek egyet Hadleyvel, ugyanakkor nem akarok túlzásokba esni azzal, hogy elkezdeném sorolni, mennyire szépnek és csinosnak tartom őt. Ez inkább a házibuli reszortja.
Hm, Hadley egyébként egy nagyon ütős és okos kérdést tesz fel arra vonatkozóan, hogy hova mennénk vissza legszívesebben az időben. Én szerintem erre nem annyira könnyű válaszolni, de szerencsére Daniel azonnal rá tud vágni valamit, míg én eltöprengek azon, hogy mennyire akarom visszapörgetni az időt feltételezve azt, hogy meg tudom változtatni a jövőmet, elvégre még egyszer biztosan nem szeretném átélni azt a napot, amikor egyszerre veszítettem és kaptam egy-egy tündért az életembe.
-  Én talán az gimi utáni, de még egyetem előtti nyarunkra repülnék vissza. Túl a nehéz utolsó gimis éven, gátlástalanul ünnepelve és előre rettegve az egyetemi évektől. - Ez egy igencsak macsó, bulikirálynak hangzó válasznak tűnik elsőre, de ennél azért jóval átgondoltabban felelek Daniel után. Viszont ahelyett, hogy jobban belemennék a saját dolgaimba, inkább Hadley válasza és majd a legfrissebb életeseményei iránt érdeklődöm.
Sydneyből amennyire tudtam, az utóbbi nagyon sűrű negyedéven kívül azért próbáltam követni a barátaim életét. Sokáig nem voltam biztos abban, hogy Hadyley házas-e már és csak nem közli ezt a közösségi médiában, vagy még nem az. Összességében nekem nagyon nehezen fért meg az a gondolat a fejemben, hogy ha nem házas, akkor mégis mi van a New Yorki férfiakkal… Annak ellenére, hogy én magam Judy halála után nem igazán tudtam szerelmes szemmel nézni nőkre, azt egyértelműen meg tudtam állapítani, hogy ki az a nő, aki egyszerre gyönyörű és roppant intelligens is. A kettő együtt ritka, éppen ezért Hadley iránt mindig volt egyfajta tisztelet és lenyűgözöttség bennem irányába. Ezek alapján aligha lepődöm meg átvitt értelemben, hogy esküvőjét szervezi.
- Oh, köszönjük! Én biztosan ott leszek! - mosolyodom el ismét magasabbra emelve a pezsgős poharat. A londoni út hallatára viszont lentebb is engedem a poharat, kíváncsivá tett. - Tényleg? És mi célból? Munka ügyben? - kérdezem egyből, amit a legvalószínűbbnek gondolok.
- Jézusom, Harryt sem láttam már vagy mióta. De akkor ezek szerint nem sokat változott - kapok homlokomhoz, ahogy eszembe juttatja az öccsét, akit én szerintem gimis korunk óta nem láttam.  Anno egyébként nagyon bírtam őt, így hát részemről semmiképpen sem negatív az, hogy nem változott. - Vele mi újság? - Ezek a percek most a gyorstalpalók egymás életéről, beleértve az én életem újdonságait és Danielét is. Nem könnyű összefoglalni néhány érdemleges eseményt az elmúlt évekből, nem is az a gondom, hogy nincs mit mondanom, hanem éppen ellenkezőleg, mégsem lenne helyes, ha megragadnám a mikrofont és két óráig csak mesélnék.
- Igen. Túlságosan makacs voltam ahhoz, hogy ne csináljam meg, amit elterveztem, igaz, még ha nem is akkor úgy, ahogy elsőre kigondoltam. Úgy éreztem, tartoztam magam ezzel. - Nem akartam túl komollyá válni, de ezúttal megmutatkozik, hogy nem csak a mosolygást és az örömöt ismeri az arcszerkezetem. Tudják ők, hogy milyen nehéz érzelmi állapotokon hullámoztam végig, mire úgy döntöttem, hogy elköltözök Judyval New Yorkból, hiszen ott voltak velem akkor is. Azok a napok nem feketék és fehérek.
-  Hajjaj! - túrok hajamba egy sóhaj keretén belül, ami nem is tudom, hogy mire vonatkozik inkább: arra, hogy Alice rám ütött, vagy inkább arra, hogy miket tudnánk mesélni rólam. - Lehet meglepődne egy-két sztorin – vigyorodom el, naná, hiszen tisztában vagyok azokkal a gimis évekkel. Ezek után nem is csodálkozhatnék, hogy miket művel most Alice és ahogy én anno kopasztottam apámékat, úgy ő is mindent megtesz, hogy ártatlan mosolyával ezt elérje nálam.
- Valóban az, érdekes egy történet - sóhajtok egyet ahogy az emlékek rám törnek. - Egyik nap nem jött haza a lányom, én pedig estére kezdtem ideges lenni. Kiderült, hogy egy New Yorkba tartó repülőn volt, mondanom sem kell, hogy a tudtam nélkül. Alapvetően az azt megelőző időszakban félrement néhány kommunikáció köztünk, ezt elismerem, de azért nem gondoltam, hogy egyedül képes lenne elindulni a világ másik felére. - Nagyon tömören erről lenne szó, de hangomból érződik, hogy ezek tényleg nagyon kemény napok voltak számomra szülőként. Még én is meglepődöm, hogy Alice mennyire nagy már és mégis mennyire fiatal még.
- Bizony ám! Úgyhogy lehet jobb is, ha nem meséled el neki, hogy mi mit csináltunk tiniként, még a végén reprodukálja. - Látom, ahogy Daniel nagyon együttérzően bólogat. És bár most közel sem arra gondolok, hogy én huszonkét évesen egy kétéves lányt babusgattam, azért ijesztő lenne, ha kiderülne róla, hogy terhes. De egyelőre ebbe még nem akarok belegondolni, hiába csinált már olyan, amit nem néztem ki belőle. Ebben a pillanatban pedig roppant hálás vagyok Hadleynek, amiért kérdésével a gyerekemről a szüleimre tereli a gondolataimat.
- Szerintem igen - vágom rá egyből. - Vagyis biztos vagyok benne, hogy örültek és őszintén szólva, nekem is jobb, hogy a családom közelében lehetek. - Az is nehéz döntés volt, hogy Judy halálát követően kint maradtam Sydneyben ahelyett, hogy hazajöttem volna a saját családom támogatását élvezni. Persze volt, hogy anyám egy hónapot is Sydneyben töltött, hogy segítsen nekem, úgyhogy nem mondhatom, hogy teljesen magamra maradtam a Föld másik oldalán. Az pedig, hogy miért nem költöztem vissza ide… az pszichológiai dolgokra vezethető vissza.
Ebben a pillanatban egy hangosabb, de idősebb hang szakítja meg a társalgásokat. Az osztályfőnökünk döntött úgy, hogy mond egy gyors üdvözlő beszédet, ami kellően meghittre, ugyanakkor nagyon frappánsra sikerül. Daniel mindkettőnk vállára teszi kezét és halkan közénk súg, hogy hamarosan visszatér hozzánk. Szemeimmel még követem őt, miközben hallgatom az osztályfőnökünk beszédét és elmosolyodom, ahogy látom, hogy Daniel betámadja az egykori padtársát.

Annak ellenére, hogy apa vagyok és van egy huszonkét éves lányom még nem jelenti azt, hogy nem jár nekem a szórakozás. Meglehet, egyedül neveltem fel Alicet és mindig is ő volt az elsődleges számomra, mégis próbáltam úgy alakítani az életünket, hogy tudja, az apja vagyok, nem a főnöke, de nem is az osztálytársa, ennek ellenére ezt kimondani könnyű, megvalósítani és ténylegesen is elérni, hogy megértse, hogy ez mit jelent, nem könnyű. Voltak időszakaink, amikor túlságosan is kilendültem egy-egy irányba, tiniként volt, hogy már-már főnökösködnöm kellett vele, hogy ellenállni tudja mindazon viselkedésének, amik a tinédzserkor velejárói, míg máskor olyannyira baráti, osztálytársi partneri viszonyba merültem vele, hogy a végén nem vette elég komolyan azt, amit mondok. Meglehet, ebben a hibába én is beleestem már vele kapcsolatnak. Mindenesetre nem könnyű megtalálni azokat a nevelési eszközöket, amikkel az ideális szülő-gyerek viszonyt segítjük elő, azonban mióta Alice elég éretté vált, elkezdtem én is megengedni magamnak néhány alkalmat, amikor elmentem szórakozni, ő pedig vagy Layéknél, vagy az anyai nagyszüleinél aludt és ilyenkor nem titkoltam, hogy én is találkozok a barátaimmal, kollégáimmal és elmegyünk egyet „bulizni”. Nem kell elvetemült alkalmakra gondolni természetesen, nem pörögtem sosem a fejemen a táncparkett közepén, de nagyon kedveltem a jó bowlingozós, billiárdozós estéket, ami mellett elfogyasztottunk néhány sört és más szeszes italt.
Nem volt ez mindig így. A feleségem halála után nagyjából hét évig nem tudtam igazán odaadóan állni az éjszakai szórakozáshoz, ami nem depresszióval magyarázható, mivel a rám telepedett depresszió szerencsére előbb lecsengett már. Fejben, mentálisan nem éreztem késznek magamat arra, hogy eljöjjek New Yorkba gimis osztálytalálkozókra, vagy egyetemi régi baráti csoportos kiruccanásokra, meglehet, kisgyerekkel ezt Sydneyből egészen nehéz is lett volna eszközölni.
De eltelt több, mint húsz év és úgy néz ki, valószínűleg már végleg itt maradunk New Yorkban. Sydneyt még nem temettem teljes mértékben, de szívem mélyén és is azt érzem, hogy nem lenne helyes ezek után is még valamikor visszaköltözni oda, hacsak nem hetvenévesen, - feltételezve, hogy szüleimről akkor már nem fog kelleni gondoskodnom - majd fogom magam és boldog nyugdíjaskoromat majd Ausztrália békés részein fogom tölteni. Nem, ez is csak egy fikció, elvégre minden bizonnyal Alice és jövőbeli családja mellett fogok élni és vígan viszem-hozom majd az unokákat az iskolából, sporteseményekről és miegyebek, nem elfelejtve természetesen Jordan és Jonah családjáról sem. De, most még nem azokat az időket éljük. Most még az elmúlt húsz év legnagyobb osztálytalálkozója áll előttem és én kész vagyok belökni a kaszinó ajtaját. (Najó, azt azért nem.)
Talán egy kicsit árulkodó az, hogy egy kaszinó adja az osztálytalálkozónk helyszínét, kétségtelenül tökéletesen jellemez ez a döntés minket és az egykori, már-már őrült, de meglehetősen igényes és nagyra törő osztályt. Én speciel sosem tudtam egy mérlegre helyezni a gimis és az egyetemi éveimet, mindkettő nagyon jó volt, amíg tartott.
Annak ellenére, hogy feltehetőleg a legtöbbünk munka után van, a lelkesedés és az újbóli találkozás öröme mindenkinek - vagy reálisan nézve inkább úgy fogalmazok, sokunknak - őszintén ül ki az arcára. Nekünk hármunknak biztosan, Daniel már a bejáratnál letarol, Hadleyvel pedig az italoknál futunk össze, s talán körülöttünk senki sem lepődik meg, hogy „ezek hárman gyorsan összeverődtem megint”.
Hadley ölelése közben megcsap a parfümjének kellemes illata, ezzel együtt pedig csettintés szerűen jut eszembe, hogy tényleg, ő imádja ezt az illatot.
- Újra és valószínűleg végleg is. Legalábbis minden jel arra utal, hogy Sydneyt magunk mögött hagyjuk. - Azért nem teljes csend uralta az elmúlt húsz évet közöttünk, sőt mi több, akkor is írtam neki, mikor munkát kerestem itt New Yorkban, hátha tud szabad pozícióról a környezetében. Akkor még nem tudtam ennyire biztosan kijelenteni, hogy mennyire hosszú ideig tervezek itt maradni, amit persze befolyásolt az is, hogy lesz-e érdemleges munkám a városban, vagy sem. Erről egy gyors helyzetjelentéssel tartozom még neki. - Köszönöm egyébként a segítséget, sikerült közben találnom egy jogi asszisztensi állást a főügyészségen, egészen élvezem is.
Természetesen nem tudom megállni, hogy ne süssek el egy apró bókot, melyet a látványa fogalmaz meg bennem. Beszéltünk időnként igen, de személyesen nem volt lehetőségünk találkozni, ezért talán nem túlzás azt állítani, hogy megtorpanásra késztetett a külseje. Ugyanolyan csinos, mint volt, ugyanannyira fiatalos, mint régen. Ezzel biztosan Daniel is egyet ért.
- Jut eszembe, 1980-as évjáratú bor, még mindig ott van a szekrényemben. Nem tudom, hogy folyik-e még, de én adnék neki egy próbát most már egyik nap, mit szóltok? - Az a bor, amiről mindig áradoztak szüleim akárhányszor átjöttek hozzánk anno gimi alatt tanulni és nem csak tanulni. Ennek lényegében az a története, hogy a szüleim a születésem alkalmára kaptak egy 1980-as évjáratú bort és mindig azt híresztelték, hogy egy nemes alkalommal majd felbontjuk és megisszuk. Igen ám, csak erre az egyetemi felvételi kis eseménynek számított, az esküvőmön elfelejtették elhozni, ami miatt majdnem egy kis veszekedés is kitört, Alice születésénél ott volt felbontásra kikészítve a bor, de az a nap nem lett méltó az ünneplésre annak ellenére, hogy Alice baba érkezése mindenki számára nagy örömöt okozott. Úgyhogy én azóta megfogadtam, hogy ha összecsapom a tenyeremet, akkor fel kell bontani, mert tovább nem akarok már várni, bár hozzáteszem, fenntartásaim vannak az ízével és az állagával kapcsolatban.
- Lehet jót tett a közérzetemnek, hogy a téli fagyok elkerültek egész évben - nyomogatom meg arcomat, mintha babapopsi simaságú lenne, természetesen nem az. Ha emlékeznek még a régi időkre, akkor eszükbe juthat, hogy mennyire fázós természet vagyok. Egyedül a jéghoki az, aminél szívesen fagyoskodok a lelátókon.
Daniel kimondja azt a számot, ami bődületesen soknak tűnik, el is fintorodom a felismeréstől, hogy ennyire régen volt már az a diplomaátadó, amire én eredetileg el akartam menni. Eredetileg ugyanezt a dátumot mondhattam volna a saját diplomaátadómnak is, ha minden jól megy. Nem, nem ez a helyes szó erre, elvégre én döntöttem úgy, hogy otthagyom az egyetemet és közös életet kezdek Judyval. Akkor is tisztában voltam, hogy ezen döntésemet nagyon nehezen tudom csak másokkal megértetni, bár miután kiderült, hogy Judy terhes, már jobban megértőbbek voltak, elsősorban anyámra és a közeli barátaimra gondolok, amiknek számított a véleményük. Akkoriban nem ment minden könnyen, sok érzelem kavargott mindenkiben, de kitartottam az érzéseim és a döntésem mellett, erre pedig utólag is büszke vagyok.
- Tetszik ez a gondolkodás - emelem magasabbra poharamat, hogy ezzel társuljak a Cornell diplomásokhoz. Huszonegy év ugyanennyi tapasztalattal, tökéletes. Ennek ellenére megint vétkezek és kimondom a számot, amit nem kellene, de a hibára csupán kacagok egyet.
- Lehet szitokszóvá kellene választani ezt a számot? - A tényen persze mit sem változtatna.
Elismerően, ám ezzel együtt, mint aki érzi a veszélyt, bólintok egyet Hadley beszámolójára, az utolsó szavak előtt viszont Daniellel egyszerre kezdünk magunkra is mutogatni, hogy ugye minket sem felejtett ki abból a listából, akik elviselik őt és férfi nemmel rendelkeznek. Mindez persze egy szempillantás alatt jelentőségét veszti, ahogy megmutatja jegygyűrűjét.
-  Oooo, gratulálok! - pillantok a gyűrűre, majd vissza Hadley szemeibe, azonban van valami furcsa érzés bennem, amit egyelőre nehezen tudok megfogalmazni. Olyan, mintha nem teljesen örömtelin mondta volna ezt el nekünk, vagy csak szándékosan szerénykedik. - És tudjátok már, hogy mikor lesz az esküvő? - kérdezem, miközben Daniel is hasonló szavakkal örül egykori társunk boldogságának. Én valahogy nem tudom kiverni a fülemből azt, hogy az apja örömén keresztül mesélte el a vőlegényét és nem a sajátja által, de nem akarom falra festeni az ördögöt, pusztán némi aggódó érzelemfoszlány kavarog mellkasomban.
Közben Danielre szegeződnek a tekintetek és ezzel együtt a reflektorfények is, miközben fokozatosan fogynak a pezsgők is poharainkból. Daniel elmeséli, hogy mi van a fiaival, a kisebbik most megy gimibe, a nagyobbik meg leginkább utazni akar állandóan és alig látja. Én fejben közben próbálom kigondolni, hogy mit érdekes mesélnem és mit nem, ha már az elején én kötöttem ki, hogy boldog emlékek és feltételezem, Hadley is tudna sok más is mesélni, csak azok nem feltétlenül illenének be ebbe a kategóriába. Ezzel így vagyok én is.
- Huh, hát tényleg nem könnyű összefoglalni mindent pár mondatban - igazítom meg pólómat a nyakamnál, mikor az én köröm jön. - Mondanám, hogy én irányítom az életemet, de Alice születése óta ez nem így van és higgyétek el, később, nagyobb gyereknél sem fog ez visszájára fordulni - pillantok Danielre most elsősorban, aki mindig azt mondogatja, hogy előbb-utóbb már nem kell ennyire apaként viselkednie. De, kell, ez sosem fog megszűnni, pláne az én történetemet ismerve. Egész életünk abból áll, hogy futunk egy gyerekeink után, mindegy, hogy hány évesek. - Ugye én 2016-ban végeztem el a jogi képzést Sydneyben, azóta pedig jogi tanácsadóként dolgoztam az Ironfish, egészen addig, amíg nem kaptam egy hívást, hogy a lányom New Yorkban van és nem Sydneyben, mint ahogy én eredetileg hittem. - Igen, ezt a sztorit nem tudom most sem kihagyni. - Szóval Brooklyn az új lakhelyünk, én pedig úgy érzem, hogy talán utolértem magam és végül csak sikerül feltornáznom magam oda, ahová el szerettem volna jutni még az egyetemi időszak nagy tervei alatt. - Ami jó! Én ezt sikerként élem meg. Alapvetően Judy halálán kívül nincs is miért szomorkodnom az életem miatt, úgy gondolom, hogy remek családom van és a karrieremben is most már kezd kirajzolódni a helyes úticél. - Ja igen, ráadásul úgy tűnik, Alice nem szingli többé - mosolyodom el büszkén. Bizony, amennyire féltem a lányom a fiúktól és amennyire vegyes érzéseim voltam a New Yorkba szökést illetően, melynek szintén Layhez volt köze, annál kellemesebben veszem tudomásul, hogy kettejük kapcsolata valóban ilyen módon virágzik ki.
Azt hiszem, egyelőre elég ennyi rólam, így is örülhetek, ha nem érkezik egy precízen irányított kérdés valami olyasmivel kapcsolatban, hogy jó, Alice nem szingli. Na és én?

- Szervusz Kicsim! Legyél jó! És ne hallgasd túl hangosan a zenét, oké? - nyomok egy puszit lányom feje búbjára, aki szomorúnak tűnik, hogy elmegyek, bár szerintem azért annál jóval kevésbé sajnálja, mint azt szemei sugározzák.
- Én is jó leszek, ne aggódj - felelem a megszokott protokoll alapján, míg belebújok kabátomba. Ami azt illeti, nagyon rég voltam már kaszinóban és feltehetőleg most sem oda tenném be a lábamat, ha nem a négy éven keresztül szervezett osztálytalálkozónk helyszínéül szolgálna.
- Macskát azért ne felejtsd el megetetni! - mondom még a lányomnak, ha hallja, miközben megigazítom sálamat nyakam körül, majd a kilincs felé nyúlok. - Elmentem! - Azzal a lendülettel pedig bezárom magam mögött az ajtót és a kulcsot is elforgatom. Pont úgy kocogok le a lépcsőn, mint a bármelyik nap bármelyik másik szakában és reflexből pont ugyanúgy nyitom ki a kocsim ajtaját, mint máskor. Megszokás, igen, talán így hívják, vagy pusztán figyelmetlen és fáradt vagyok, hogy ne gondoljam át mozdulataimat. Ezúttal ugyanis mégsem szállok be a kocsimba, hanem fejemet fogva be is zárom az ajtaját. Merthogy én nem is autóval akartam menni, hanem tömegközlekedéssel, máskülönben nem tudnám garantálni, hogy a kocsi egyhamar visszakerüljön a nekem fenntartott parkolóba, a lakás mellé. Nem vagyok nagy ivó, de megadom a lehetőséget magamnak, hogy töményet fogyasszak.
Tíz perc múlva már csak nézek ki fáradtan a fejemből és hagyom, hogy a metró zötykölődése a szerelvény ritmusára zárra testemet. Este hat-hét körül a legtöbb munkából hazavánszorgó embernek már nem feltett szándéka, hogy élettel töltse meg a vagont, feltehetőleg a velem szemben ülő férfi üveges szemei is pont annyira kellemesnek találják kabátom legfelső gombján pihentetni tekintetüket, mint amennyire én is felfedezem az ő kabátjának stílusjegyeit, amíg nem szól a bemondó robothang, hogy le kellene szállnom.
Rég jártam már ezen a környéken, nem is nagyon voltam én kaszinóba járós fajta, mert az én stílusom inkább a bowlingpályák, arénák, bárok, darts-klubok világa, ennek ellenére az egykori osztályra ez tökéletesen beleillik. Persze ez nem azt jelenti, hogy fekete bárány lettem volna a közösségben, ez egyáltalán nem igaz. Talán a legtöbbünkről elmondható, hogy manapság öltönyben és kosztümben járunk dolgozni, ami egészen jó színvonalat és osztályközösséget feltételez így visszagondolva. Biztosan jók voltak azok a tanáraink, akik a menedzseri, jogi és egyéb gazdasági irányba löktek bennünket.
Bár részt vettem valamennyire a szervezésben (ami sajnos nem igazán mondható el az ezt megelőző próbálkozásokra) és tudom, hol találkozunk, milyen asztalokat foglaltunk magunknak és nagyjából mit várhatok az estétől, de fellelhetők rajtam az izgatottság jelei. Húsz év. Pontosabban huszonnégy, ennyi idő telt el azóta, hogy utoljára együtt volt a csapat. Voltak, akikkel azóta is találkoztam, többek között Hadley, Ivan és Daniel is, előbbi kettővel még egy egyetemre is jártunk, amíg én ezt elmondhatom magamról. Tisztában vagyok azzal, hogy korántsem szokványosnak mondható körülmények között váltak el hosszabb időre az útjaink, de én mindvégig visszasírom az egyetemi és gimis éveimet. Nem azt mondom, hogy semmit sem beszéltem velük az elmúlt húsz évben, mivel azért időnként írtunk egymásnak, ezért bizonyára nem véletlen, hogy lazítanom kell ingemen nyakamnál mielőtt belépnék köréjük.
- Hééééé! - karok szinte azonnal egy embert a nyakamba, amint beérek a kaszinó gyülekezőpontjára és ez az ember - ha már képes volt nyakamba ugrani, akkor - nem lehet más, mint Daniel, aki egész időn keresztül az életem része és tán kimondhatom, hogy a legjobb barátom maradt. És ha egy percig is azt feltételeztem volna, hogy itt komoly, érett társalgások fognak zajlani, akkor már most be kellene látnom, hogy tévedtem. Meglátom Ivant, meglátok még két embert, kik sok éven át padtársaim voltak, de akkor önt el igazán az emlékezés szinte könnyfakasztó érzése, amikor Hadleyn is megakad a szemem.
- Szia! - hajolok felé és mivel mindenki ennyire közvetlen, őt is két puszival köszöntöm. - Megölelhetlek? - rúgom fel nagy örömök közepette az első illemet, amit feltételezhetőleg egy irodában nem tennék meg, de ez egy kaszinó, ez egy osztálytalálkozó és a várthoz képest mindenki egy kicsit önfeledten és meghatódva próbálja magát a múltból visszarángatni. Hiába van facebook, insta és minden más, ahol láthattam az évek során az arcukat, a személyes találkozó tapasztalatait semmi nem überelheti.
- Ha tizennyolc évesen azt mondtam rád, hogy gyönyörű vagy, nem tudom, most hogyan kellene ezt tovább ragoznom. - Bókolok, miközben, ha engedi, magamhoz ölelem és nagyon remélem, hogy nem felejtette el, milyen vagyok, én ugyanis azt is megmondtam neki, ha kevésbé kedveskedő dolgot gondoltam, akár róla, akár hozzá kapcsolódóan, így hát, ha szépnek tartom, ezt komolyan elhiheti. Tán egyedülálló vagyok, de ettől még nem osztogatom minden nőnek az elismeréseket.
Aztán tőle alig ellépve végül mindenkit üdvözlök egy-egy kézfogással, egy-két emberrel váltok néhány mondatot és mire körbe érek, megvan a hármas.
- A csoda trió, ami még egy Cornell felvételi sikeres teljesítésére is képes volt együtt. - És már adom is kezükbe a wellcome drink pezsgőket, amit az utolsó kézfogás és puszi után vettem el a pincér fiútól.
- Szóval? - egyenesedek fel és tartom a kezemet egy koccintásra, ha már az osztály többi (nagyobbik) része ezen túlvan. - Mindenkitől szeretnék kérni egy életreszóló, boldog történetet az elmúlt huszonnégy évből! - Nem tudom, miért vállaltam magamra a kezdeményező és a hangulatfelelős szerepét, mikor nem vagyok dominánsabb a másik két személynél, noha szégyellősebb sem. És hogy én erre milyen sztorival fogok előállni? Fogalmam sincs, de amíg őket hallgatom, majd még kitalálom!