One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



catch me if you can ☆ Saya & Isa

Tatiana & Dmitri || 13 years ago... EmptySaya Manoban
Today at 11:41 pm



Egy pörgős nap végén | Taytum & Saya

Tatiana & Dmitri || 13 years ago... EmptySaya Manoban
Today at 11:40 pm



come on small pet, let's meet

Tatiana & Dmitri || 13 years ago... EmptyRomero D. Bohen
Today at 11:09 pm



Fortune útjai kiszámíthatatlanok

Tatiana & Dmitri || 13 years ago... EmptyCaitlin Star
Today at 10:42 pm



Ruby & Millie • kind hearts still break hearts

Tatiana & Dmitri || 13 years ago... EmptyMillie Crawford
Today at 10:18 pm



l'arrivée - Marion & Pierre

Tatiana & Dmitri || 13 years ago... EmptyMarion Arceneaux
Today at 10:15 pm



BelAmi

Tatiana & Dmitri || 13 years ago... EmptySelket Sheay
Today at 9:54 pm



Játékpartner keresõ

Tatiana & Dmitri || 13 years ago... EmptyJoshua Miller
Today at 9:36 pm



Unexpected trip to Peekskill

Tatiana & Dmitri || 13 years ago... EmptyDean Calver
Today at 9:09 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 18 16
Diákok 25 19
Törvényszegők 11 17
Bűnüldözés 8 9
Hivatal 6 6
Üzlet 12 14
Oktatás 5 5
Munkások 11 7
Egészségügy 13 9
Összesen 108 103
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 34 felhasználó van itt :: 15 regisztrált, 0 rejtett és 19 vendég :: 2 Bots

Aicha N. Dubois, Amelia J. McCoy, Bellamy West, Caitlin Star, Choi Dae Won, Fable Hill, Freddie Berles, Henry H. Marsh, Katherine P. Montgomery, Leo Drom, Marissa Grey, Mason Ford, Raelyn J. Winters, Romero D. Bohen, Sarah Farrow


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Tatiana & Dmitri || 13 years ago...

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Tatiana & Dmitri || 13 years ago...   Tatiana & Dmitri || 13 years ago... EmptyVas. Jan. 27, 2019 3:54 pm


Tatia & Dima
Good times become good memories, and bad times become good lessons.

- Dmitri, gyere, indulunk! –éktelen haraggal dörren apa hangja az előszoba irányából, szinte még azt is hallani vélem, ahogy indulatosan fordulva anyám felé megjegyzi, hogy „nem hiszem én el ezt a gyereket!”. Igen, a házból való kiszakadás az utóbbi időben nagyon nehézkesen működik, a régen öt perces manőver, ami abból állt, hogy magamra rángattam a cipőmet és a kabátomat, felmarkoltam egy almát a konyhából, majd máris a kocsiban ültem az utóbbi időben alsó hangon fél órát vesz igénybe. Lassan egy órája, hogy apu felhívta a figyelmemet arra, hogy „Dmitri Sergeyevich, kezdj el készülődni, mert istenemre mondom, hogy nem állok jót magamért, ha megint rád kell várnunk!”. Én mégis, azon túl, hogy bepakoltam a ruháimat a kis hátizsákomba, nem tettem különösebb előkészületeket a szavai teljesítésének érdekében.
- Máris, apa! –vékony, elfúló hangon válaszolok neki, míg oldalra teszem a kezemben szorongatott autót, amit Pavel éppen el akart tiporni a monstrum terepjárójával. Elégedetlenségét kifejezve dobbant két tenyerével a padlón, majd határozottan mutat vissza a játékautóra.
- Dima, játssz! –kedvem volna teljesíteni, amit kér, bár jobban mondva inkább parancsol, mégis fel kell állnom, hogy legalább egy kis dübörgéssel érzékeltessem, hogy nem kell már sokat várakozniuk, átmelegedve a kabátjaikban.
- Most nem lehet, Pavel, te is hallottad: mennem kell. Majd ha este hazaértem és még nem alszol, játszunk, rendben? –a szőkés-barna tincsek közé fúrom az ujjaimat, felborzolva a végeiben már göndörödő tincseket. Mondhatni nem is hasonlítunk egymásra, csak nyomokban lehet kettőnk között apró, összeegyeztethető vonásokat találni, de azon túl, hogy kinézetben, személyiségünkben is tökéletesen különbözünk. Engem a család mindig is nyugodtabbnak titulált, míg őt heves vérmérsékletűnek. Ki tudja, hogy mi lehet ennek az oka.
- Szia öcsi! –az ajtóból még visszamosolygok rá, de csak a bajjóslatúan ráncolódó szemöldökök alól felém villanó zöldes szempárok sandítanak vissza rám. Se egy barátságos vigyor, se egy integetés, semmi. Csak ül ott, kezei között szorongatva a fejénél is nagyobb játékot, majd ridegen fordul el, összpontosítva a játékra. Ha nem, hát nem…
Felpenderítve a hátamra a táskát, hangtalan léptekkel szökellek végig az előszobába vezető lépcsősoron, ahol szembe találom magamat a fölém magasodó apámmal, és a marconán a háttérbe vonuló anyámmal. Nagyot nyelek, fülem-farkam behúzva hunyászkodok meg, és szlalomozok el közöttük a cipőmig.
- Mi tartott ennyi ideig?! –förmed rám elégedetlenül apa, nem is kell ránéznem ahhoz, hogy tudjam, dagadnak a halántékán az erek. Ehelyett a cipőfűzőmnek szentelem legnagyobb figyelmemet, valamint, hogy a táskámat levetve gyorsan magamra vonhassam a kabátomat.
- Összepakoltam a cuccaimat, és még játszottam egy kicsit Pavellel –ez utóbbit ugyan csak félve merem megemlíteni, de tudom, hogy a hazugságot még annyira se szeretik.
- Játszottál, mi?! –felharsanva fogja közre arcomat, hogy maga felé fordíthasson. – És szerinted a játszadozással elérheted a céljaidat, Dmitri Sergeyevich?! –lehajtva a fejemet, cipőm orrát sandítva motyogok az orrom alatt egy artikulálatlan „nem”-et. Én nem is akarok menni… ők akarnak mindenáron elrángatni erre a próbára, én csak egy picit pihenni szerettem volna ma délután, hogyha már csak ez volt a héten az egyetlen szabad napom. Bár ők hamar gondoskodtak róla, hogy ez ne maradjon sokáig így.
- Mit kell mondani? –anya vékony, csontos ujjai simítják a vállamat, felpillantva csontos arcára nézem ki szemeiből a választ.
- Sajnálom –ezzel pedig fordulok is el, hogy újból magamhoz tulajdoníthassam a táskámat, és a nyíló ajtón kiosonhassak a kellemesen hűvös levegőre. Fázósan húzom össze magam előtt az átmeneti kabátot, noha a kocsi melege gyorsan át is jár, ahogy bepattanok az autó hátsó ülésére. Elrévedő pillantással bámulok ki az ablakon, felsejlik előttem a Vörös tér, a Boldog Vazul-székesegyház hagymakupolái, noha hamar el is tűnnek a képről. Ha belegondolok, talán totyogós koromban láthattam őket utoljára testközelből… most meg tizenhárom vagyok, mégse járhatom végig a teret, mégse mehetek be a székesegyház épületébe.
- Megérkeztünk. Szállj ki! –utasít apa a visszapillantóból tekintve hátra, én pedig már engedelmeskedek is, lepattanva az ülésről érek földet a vaskos betonon. Eltátott szájjal, halovány félmosollyal ajkaim szélén nézek fel a hatalmas, fehér és mentazöld színekben épült épületre. Ám a csodálatom nem tart sokáig, mert hamar megérzem apa erős kezét a hátamon, amint az ajtó felé taszít. Megbotolva ugyan a saját lábamban, de megtartva az egyensúlyom vonulok egyenes tartással a bejárat felé, ahol belépve egy újabb ámulathullám ér el. A belsőtér legalább olyan lehengerlő, mint a külső homlokzat!
- Áhh, csakugyan megérkeztek! –egy kimért, precíz férfi széles mosollyal lépdel felénk. – Maguk biztosan Sergey Dragunov és Nastya Dragunova! És akkor Te nem lehetsz más, mint a kis Dmitri Sergeyevich Dragunov! –kezét nyújtja felem a szüleimmel való bemutatkozás után, így belekapaszkodva a nagy pracliba szorítok rá jelentéktelen erővel a kézfejére.
- Jöjjenek csak velem, a Társulatunk már nagyon kíváncsi a kisfiúra –kezével rámarkol vállamra, így vonva bizalmas közelségbe magához. – És van itt egy fiatal lányka, akinek mindenképp szeretnélek bemutatni –ezzel pedig megcsapkodja a hátamat, jelét adva annak, hogy bizony az elkövetkezendőkben lesz, aki felkelti az érdeklődésemet… ujjaimat tördelve, nadrágomat morzsolva nézek elébe az új tapasztalatoknak.
Vendég

Anonymous
Vendég

Tatiana & Dmitri || 13 years ago... Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tatiana & Dmitri || 13 years ago...   Tatiana & Dmitri || 13 years ago... EmptyVas. Feb. 10, 2019 12:23 pm

Dmitri & Tatia
━━━ "A táncnál nincs fontosabb!"

 
Kívülállónak érzem magam. A tüllszoknyámba törölgetem az izzadt tenyerem. Ma délután lesz a válogatás a Diótörő főpróbájára. Nem akarok csalódást hozni a nagymamámra. Ő az én példaképem, miatta kezdtem el táncolni. Az idegesség nem vetül ki az arcvonásaimra, de titkon még a fal mellett állva is spiccbe kényszerítem a lábfejemet. Nem állok készen rá, ezt szajkózta az igazgató. Még sok gyakorlásra van szükségem. Az éjszaka közepén is a teremben próbálok, a többiek alszanak, én pedig az éj leple alatt élem át újra és újra a darab adta felemelő szárnyalást. A Diótörő lehet az egyetlen esélyem. Lehunyom a szemhéjamat, de nem tudom eltüntetni a közelemben állók káoszos hangzavarát. A picike, áttetsző ujjaim ökölbe szorulnak, és a légzésemre koncentrálok.
- Lina, te annyira tehetséges vagy. Biztosan a tiéd lesz a főszerep. – nem szólalok meg, tudom, hogy nem kedvelnek, amiért nem járok velük szórakozni, inkább olvasok, és az előadást lesem meg ismételt lejátszással. A nagymamám ezzel hódította meg a Társulatot, emiatt szeretett belé a nagypapám. Nem hozhatok szégyent az őseimre. Könnybe lábad a szemem, ezért elfordítom a pillantásomat a két évfolyamtársamról, és Vivaldi Tél című dallamait idézem fel a fejemben. Szükségem van egy kapaszkodóra. Az édesanyám két hónapja már meg sem látogatott, mert a papa rosszul lett. Nem nyilatkoztak róla, hogy mi a konkrét baja. Legutóbb a bátyám küldött egy levelet, hogy fogytán vannak a pénzből, és ha így folytatják, akkor a hónap végén nem lesz mivel fűteni, és az asztalra sem kerül étel. Sosem mondták eddig, hogy baj lenne otthon. Anya soraiból a szeretet érzése jött át, de Alexej keményen adta a tudtomra, hogy a rózsaszín köd, melybe burkolnak, csak egy hamis illúzió. Meg kell kapnom a szerepet. A kézfejemre sandítok, és a véres hegeket fürkészem. Muszáj lesz a lépésekre koncentrálnom. Nem ronthatom el, különben valóban Lina kapja a szerepet. Nem vagyok féltékeny, sem versengő típus, de itt a családom a tét. A pénzdíj sosem imponált volna, ennél sokkal alázatosabb vagyok, de mit ér mindez, ha nem lesz, aki megnézzen a darabban? Én szeretném, ha az egész családom itt lenne. Az édesapám, az édesanyám, és a bátyám is. Hiányoznak, néha hatalmába kerít a honvágy, és akkor tehetetlen vagyok. A szobám mélyén sírok, ahol senki sem hallhat. A nagymamám szavai járnak a fejemben: Egy balerina sosem mutatja ki az érzéseit. A közönségnek él, az ő lelkükkel együtt lépdel, miattuk lélegzik. A zene, a Társulat a mindenség, de semmit sem érünk, ha nem bírunk megfelelni a polgári elvárásoknak. Fájdalmasan pillantok a boldog lánykákra, akik körbefordulva élvezik a próbák előtti izgalmakat. A kontyom kifogástalan, megtanultam felfogni, és elkészíteni az elmúlt évek során. Már felnőtt vagyok, hiába tizennégy esztendős, a balett világában ez már nem a kicsiknek kijáró idő. A mellkasom megtelik feszült, és sűrű levegővel. Mi lesz velem, ha nem nyerem el a bírák tetszését? Nem vagyok elég kecses? A testtartásom merev lenne? A kétely magja még mindig bennem burjánzik, ki kell ölnöm, mielőtt a színpadra lépek. A pillantásom a nyíló ajtó felé vándorol. Nicsak, egy új tag? A vezetőnk nem szólt, hogy lesznek máshonnan érkezők is, vagy csak én nem figyeltem eléggé?
- Úristen….itt van. – lelkesül fel Lina, és a mellette álló Anastasia. A kisfiú ijedten követi az igazgatóhelyettest. Én a falnak vetült háttal, meredten bámulok előre. A többiek már szaladnak is, hogy üdvözöljék a másik Társulattól érkezett fiúcskát…de hiszen még nálam is magasabb. Mennyire tejfölös szőke, én meg totálisan az ellentéte vagyok. A kezemet összefogva magam előtt indulok meg a többiek mögött, szinte kullogok, de senki sem vesz rólam tudomást. A hangzavartól idegessé formálódik a magatartásom, és a legszívesebben elmenekülnék. Nekem ez nem játék. Kíváncsian mérem fel a mögötte belépő felnőtteket is. Elkísérték a szülei? Mennyire szerencsés, hogy mellette vannak. Nekem mikor fognak legközelebb jönni? A levelekből nyerek erőt, de ma ez is kevés. A tekintetem sután méri végig őt, ahogyan Lina már oda is vetődik a kis társasághoz.
- Dmitri, ő itt Lina, az egyik legtehetségesebb növendékünk. Figyelem, hadd mutassam be nektek Dmitri Sergeyevich Dragunovot. Ő lesz a mai párotok a válogatások során. Nyugodtan menjetek, elnézést…jöjjenek velem. – a felnőttek távoznak, és mindannyian szinte rávetik magukat az újoncra. – Honnan jöttél, és mióta táncolsz már? – csak úgy záporoznak a kérdések felé. Én csendben követem a pillantását, aztán elszakadva tőle hátat fordítok, és a színházat elhagyva a termek felé veszem az irányt.





Tatiana Dragomir
Mûvészet
Play by :
Emily Didonato
Kor :
27
Foglalkozás :
balett táncosnő
Hozzászólások száma :
85

Tatiana & Dmitri || 13 years ago... Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Tatiana & Dmitri || 13 years ago...   Tatiana & Dmitri || 13 years ago... EmptySzer. Feb. 20, 2019 7:01 pm


Tatia & Dima
Good times become good memories, and bad times become good lessons.

Létezik, hogy valaki tizenhárom évesen magán hordja a világ összes fáradtságát? Hogy a kimerültsége egy életét végigdolgozó idős emberével vetekedjen? Hogy mást se érezzen, mint, hogy kizsigerelik, hogy nem azért szeretik, aki, nem azért ölelik magához az előadások végeztével, mert büszkék rá, hanem büszkék arra a pénzmennyiségre, amit megszerez, és aminek nagy részét eltulajdonítják? Elvégre a szüleim nem is tesznek mást… az előadásonként kapott összeg túlnyomó százalékát magukénak tekintik, számomra pedig pontosan annyit hagynak meg, amit mások az iskolaközegben úgy neveznek, hogy „zsebpénz”. Persze, nem mondom, én nem tudnék mit kezdeni azzal a pénzzel, ami nekem adatott, nincsen jogom tudni, hogy mire költik… de mégis… Úgy érzem, én vagyok a malacperselyük, ami magát termeli fáradalmas munkával, míg ők békésen ülnek a babérjaikon, és mindezért csak hálálkodva, gáláns mosollyal fogadják a gratulációkat, és bájolognak az arra érdemesekkel. Főként balett-körökben mozgó méltóságok tartoznak ebbe a kategóriába, és a „ki kínál többet” címszó alatt úgy mutogatnak, mint valami kirakati bábút. Pontosan ezért nem szerződtetek egy konkrét társulathoz, mert úgy gondolják, hogy tanulóként és szabadúszóként több lehetőségem van a legnagyobb szerepeket megkapni, mint egy színházban, ahol évadonként egy új darabbal szolgálnak a közönségüknek. Így viszont egy évben több főszerepet is megkaphatok, ezzel juttatva őket még több bevételhez. Pedig azt tartják, hogy „ha a gyereked boldog, te is az vagy”. Nyilván ők nem tudják azt, hogy ez nekem nem boldogság. A tánc, a színpad az, mert akkor egy olyan elszeparált közegben, a zenével és a partneremmel élve együtt egy sajátos világba csöppenek… de amikor leveszem a jelmezt, és megtudom, hogy mi zajlik a színfalak mögött, attól személy szerint rosszul vagyok. Ők viszont boldogok… őket boldoggá teszi a pénz, míg én úgy érzem, hogy nem tartozom sehova. Az iskolából kimaradok, nincsen egy konkrét társulat, ami magának tudhatna. Nincsenek barátaim, és az egyetlen más emberi kapcsolattól, amit az öcsém képvisel, szintúgy elszakítanak. De a világ már tudja a nevemet, és a jövőm biztos lábakon áll. Ha más nem, hát ez jelenthet egy csekély örömöt…
Úgy pillantok fel a színház robosztus építményére, mintha az a világ hetedik csodája volna. Pedig nap, mint nap látok ilyen, és ehhez hasonló épületeket, ez most valahogy mégis más. Talán mert az elmúlt napokban, amíg ők tárgyaltak a társulat vezetőjével, nem volt érkezésük arra, hogy elidegenítsék tőlem a Marinszkijt. Talán ettől is válnak dinamikusabbá a lépteim, mikor apa taszítva egyet rajtam navigál a bejárati ajtó irányába, ahol már türelmetlenül toporog a szüleim számára már ismerős, ám azonban általam még nem ismert férfi, aki nem is habozik rögtön a tettek mezejére lépni. Azt hittem, hogy előbb még beszélgetünk, megpróbál megismerni, ezzel szemben máris nyílik előttem az ajtó, ami mögött már a folyosóról és hallatszódott a vidám lányhangok halk csivitelése. Egyszeriben száll inamba a bátorságom, lábamban minden izom megfeszül, mikor kezének súlya alatt kénytelen vagyok kettővel beljebb lépni a terembe. Megannyi kíváncsi szempár szegeződik rám, élénk mosolyok sejlenek fel előttem, én pedig tehetetlenségemben nem tudom, hova kapjam a fejemet. Sután emelem fel a kezemet, hogy köszönés gyanánt integessek egyet, de rögtön visszahúzom a hátam mögé a karomat, mikor tudatosul bennem, ennél kevés rosszabb választás születhetett volna a magabiztosság bemutatására.
- Sziasztok… -bizonytalanul motyogom az orrom alatt, amikor a vezető megteszi az ismertetésemet, majd amilyen gyorsan érkeztünk, ő és a szüleim olyan hamar távoznak is, itt hagyva a fogukat cápaként csattogtató lánykoszorúban. Egyre közelednek, én pedig nem tudok mást tenni, mint, hogy hátam mögé pillantva hátrálok egyet. Visszatekintve azonban megpillantom a háttérben egymagában szobrozó lányt, aki közel se tűnik olyan rámenősnek, mint az előttem ténykedők… lennék inkább vele, mint itt a rivaldafényben.
- Öhm… nem tartozok társulathoz, jelenleg szabadúszó vagyok, de még tanulok. Jövő évben kezdek az Akademiya Russkogo Baleta-ban –szavaimat alátámasztva, halovány mosollyal bólintok egyet. – Egyébiránt valamikor hat-hét éves koromban kezdtem el komolyabban foglalkozni a balettel. Igazából már magam se tudom, hogy pontosan mikor… -nyakamat nyújtogatva tartom szemmel a háttérbe húzódott lányt, aki eltűnni látszik az épület mélyében.
- Megbocsájtotok nekem? –teszem fel a kérdést, mintha bármit is számítana, hogy eleresztenek vagy nem, de meg se várva a választ kerülök egyet a „csorda” körül, és szökkenő léptekkel, már-már futva szegődök az ismeretlen lány nyomába. Lassítok, ahogy újból megpillantom magam előtt, de épp annyira tartom a gyors lépteket, hogy mellé tudjak érni- talán egy kicsit előrébb is, hogy téve egy száznyolcvan fokos fordulatot rá pillanthassak, és akár megállásra is késztessem.
- Szia! Bocsánat, nem akarlak zavarni, de… hát a lányok aktivitása egy kicsit feszélyezett, és gondoltam inkább megpróbálkozok egy olyan társasággal, aki bemutatja nekem az épületet, és mesél egy kicsit a társulatról –mert ugyebár erre vagyok kíváncsi, és nem a már jól betanult szöveget akarom most is elmormolni, elvégre nem vallatáson, de nem is interjún vagyunk, hogy kérdések sorozatát válaszoljam meg.
- Egyébiránt… Dmitri vagyok –barátságos mosolyt öltve fel lépek hátrébb, hogy tisztességesen ki tudjam nyújtani felé a kezemet, hogy a felnőttektől sokszor látott normában mutatkozzak be neki.
Vendég

Anonymous
Vendég

Tatiana & Dmitri || 13 years ago... Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tatiana & Dmitri || 13 years ago...   Tatiana & Dmitri || 13 years ago... EmptyVas. Feb. 24, 2019 12:49 pm

Dmitri & Tatia
━━━ "A táncnál nincs fontosabb!"

 
Lina a talentum, ő lenne az évad kiemelt csillaga, akinek tündökölnie kell. Sosem szerettem a fényűzést, nem is értettem a lényegét annak, ha valaki az elvárásokért táncolt. A bennem élő kislány akart mindenáron feltörni, a balett iránti szeretetem, az a csoda, amit a nagymamám mutatott nekem, vezettek ide. Nem szólok semmit, még mindig spiccben van a lábfejem, amikor az új fiú megérkezik, és úgy ugranak rá, mint egy piaci húsárura. Nem árulnak egyebet ezen a vidéken, mint táncosokat, jó lábakat, és vérrel bekent karriereket. Élesen szívom be a levegőt, és nyújtom ki a nyakamat, hogy jobban lássak. Nem veszem észre a fiút, a tekintetem a szülőket fürkészi. Az édesanyja tartózkodó, de a papa…mint egy éhes cápa. Az én szüleim sosem néztek így rám, sosem várták el, hogy pénzt keressek. Keserűség marja szét a torkomat, ahogyan a bátyám levelére gondolok. Alexej kegyetlen, de legalább őszinte. A szüleim a világ minden kincséért sem árulták volna el, hogy bajban vannak. Anya minden áldott találkozás alkalmával friss pogácsát hozott, apa egyik kedvenc képét, amit rólam festett még régebben. Minden otthoni kirakós a szobámban pihent az intézet falain belül, és annyira távolinak tűnt, akár egy főszerep a Diótörőben. Az igazgatóhelyettes bemutatása karcsúra sikeredik, neki az a célja, hogy a szülőket meggyőzze a kitűnő lehetőségekről, hogy a gyermekük keze meddig érhet el. Anastasia és Lina hangos zsivaja a fülemet bántja, mégis erőt veszek magamon, és a név elhangzásának pillanatában a tejfölös, szikár testfelépítéssel rendelkező fiúcskára lesek. Első látásra tűnt csak szikárnak, így már nyúlánk, és félénk. Egyáltalán nem jellemzi a balettosok távolságtartása, olyan akár egy átlagos tinédzser. Eltűnődöm, ha nem táncos lettem volna, akkor most én is a kortársaimmal járnék iskolába? Nekem is járna a buli, és az alkohol? Fiúzhatnék? Nem tudom elképzelni, hogy bármi is fontosabb lehet, mint a balett. A próbatermekben, és az iskolapadban ülve telnek el a mindennapjaim, és nem vágyódom a külvilágba. Itt mindennek megvan a rendszere, nem kell attól tartanom, hogy rossz társaságba keveredem. Itt nem az év végi bizonyítvány megszerzése a cél, hanem a legjobb szerepek elhappolása, az önmagunk fejlesztése.
A felnőttek eltűnnek a képből, és egyedül maradunk egy csomó lány gyűrűjében, és mint egy szem fiúcska, az idegen, kinek neve Dmitri, ha nem hallottam rosszul. A kérdések záporoznak, mindenki a kegyeit keresi, mert ha ő még nincs is tisztában, hogy miért van jelen, akkor rajta kívül az összes lány tudja. A páros részeket vele együtt fogjuk előadni, és csak egyetlen balerina állhat ott, tündökölve. A többiek a tánckar tagjai lesznek, és pénzjutalom nélkül maradnak. Megfeszül az állkapcsom, egy szörnyű rémkép jelenik meg a lelki szemeim előtt. A szüleim az utolsó garasokat számolják, és arra a döntésre jutnak, hogy a fára nincs is szükség, de étel legyen az asztalon. Milyen világ ez, ahol gazdag és szegény között ekkora szakadék húzódik? Milyen polgári elvárásoknak feleljünk meg, ha az éhínség pusztít az ország területén? Szerencsés vagyok, hogy itt tanulhatok? Minden bizonnyal ezen fog múlni a jövőm, és örök emlékeztetőt kapok. Nem menekülhetek a sorsom elől, mindig tudnom kell, hogy honnan jöttem, és nem hagyhatom el a szüleimet. A balett az első, de meddig tartható az az állapot, ahol még boldogsággal hódolhatok a szenvedélyemnek, és hol lesz tarthatatlan, ha már megélhetési forrásként tekintek rá? Elnehezül a szívem, könny szökik a szemembe, és elkerülöm a rivaldafényt. Lina megkapta a saját esélyét, nekem most a forgásokra, és a lépésekre kell koncentrálnom. Nem akarok kiesni a szerepemből, ha a válogatóbrigád elé állok. Nem tartanak méltónak a főszerepre. Megmutatom milyen fából faragtak, és a bátyám is büszke lesz rám, hogy elértem valamit, nemcsak a szüleim!
Gyorsított lépésekkel hagyom a hátam mögött a zsibongó népséget, de valaki utánam ered. Nem nézek hátra, kitartóan lépkedek előre, de beelőz, és most velem szembefordul, mintegy érzékeltetve, hogy felkeltettem az érdeklődését. Cseppet sem lassítok, még az is lehet, hogy udvariatlan vagyok, amikor megszólít, és engem irányít a középpontba. – Szia! – köszönök vissza, és sajnos megállásra késztet a közelségével, szóval lefékezem, és a hátam mögé illesztem a két kezemet, összefűzve az ujjaimat. – Nem hiszem, hogy én vagyok erre a legmegfelelőbb ember, hogy körbevezesselek. Megteszi helyettem Lina, vagy éppen Anastasia is. Bocsáss meg, de gyakorolnom kell… - mennyire fennhéjázó a hangom, pedig egykorúak vagyunk. A keze a magasba lendül, én viszont csak állok vele szemben, és nem mozdulok. – Tatiana…de hidd el, hogy nem engem keresel Dmitri. – felelem halkabban, és máris a hátunk mögött köt ki a lánykoszorú. – Dima…ő Tatiana. – Lina annyira nyájas, hogy a hideg futkos a hátamon, főleg amikor hozzám ér, és átölel. – Nagyon jóban vagyunk, és ha kell egy idegenvezető, akkor felajánlom magamat. Tatia nem szereti a társaságot. – lesütöm a szememet, mert tudom, hogy vissza kellene vágnom, és mondani valami csúnyát, de nem megy. – Igaza van. – helyeselek, és ismételten átadom a nyertes sorsjegyet idézőjelesen a beképzelt, és anyuci kis kedvencének.




Tatiana Dragomir
Mûvészet
Play by :
Emily Didonato
Kor :
27
Foglalkozás :
balett táncosnő
Hozzászólások száma :
85

Tatiana & Dmitri || 13 years ago... Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Tatiana & Dmitri || 13 years ago...   Tatiana & Dmitri || 13 years ago... EmptyVas. Márc. 31, 2019 7:30 pm


Tatia & Dima
Good times become good memories, and bad times become good lessons.

Sokan azt mondják, hogy hálásnak kéne lennem azért, mert a szüleim támogatnak. Hogy kivétel nélkül, minden alkalommal mellettem állnak, a meghallgatásokra, fellépésekre, különféle megnyilvánulásokra elkísérnek és, mint elsődleges „fanjaim”, élvonalból drukkolnak nekem. Éppenséggel csak a hangzatos szavak mögött rejlő valóságot nem veszi senki figyelembe. Azt, hogy ők nem azért tartanak ki mellettem, és tekintenek bizakodva a jövőmre, hogy ezzel engem segítsenek, csupán a pénzt akarják behajtani, amihez rajtam keresztül jutnak el. Tipikus esete annak, hogy átgázolnak bármin és bárkin, hogy megkaparintsák azt, ami számukra fontosabb mindennél. Soha nem voltak gazdagok, szerényen és visszahúzódva éltek, mindaddig, míg nem lett egy önmagát termelő malacperselyük, ami nem kevés rubellel dobja meg a bevételüket. Szépen lassan kezdték el felharcolni magukat a tehetősebb családok körébe, azokéba, akik bármikor tudnak nélkülözni, hiszen a fontos árucikkeket zsebből is, és a számukra szükséges, de egyáltalán nem fontos csecsebecséket, mint egy újabb táska, ruha, avagy óra, minden különösebb probléma nélkül finanszírozni tudják. Hogy Pavelnek vesznek-e újabb játékokat? Hogy az én fáradozásimat valamivel értékeljék, ha már a pénzem náluk landol? Nem… mindezt rábízzák a család többi tagjára, akik szülinapokkor, karácsonykor ellátnak minket ezekkel.  De szó se róla, nem érheti vád a ház elejét, mert valamikor a jövőben biztosan eljön az az idő, amikor hálásan fogok visszatekinteni arra, hogy min mentem keresztül, és kik hajtottak egészen a célomig. Egyszer… biztosan…
Egészen bizonytalanul toporgok a nekem címzett figyelem közepette. A színpadon már megszoktam, függetlenül, hogy ki a közönségem: több száz érdeklődő, laikus, szimplán a szépet hajkurászó ember, vagy egy maréknyi bíra, akik azon fáradoznak, hogy a lehető legérdemlegesebb fiatalokat válasszák ki a több száz jelentkezőből. Verseny, tehetségkutató, előadás casting… minden volt már, de ilyen még nem. Ilyen, amikor korombeliek, fiatal, tizenéves lányok úgy cuppannak rám, mint egy vérmes pióca a szabadvízben gázoló tudatlan ember lábára. Már-már rémítő a helyzet, a nekem szegezett kérdések, az egymás szavába vágó csipogások, a bizonygató állítások, miszerint ki is a legjobb, és ki fogja megérdemelni azt, hogy főszerepet táncoljon. Természetesen a maguk csipkelődős, szarkasztikus stílusukban, amikre állítom, hogy csak a lányok képesek. Mert mi, fiúk, mindig őszintén kimondjuk, amit gondolunk, ezzel ellenkezőleg a lányok, akik szimpátiát kívánnak elérni a másiknál, de mind tudják, hogy ez nem más, mint az álszentség fedetlen jele.
Épp ezt kihasználva vagyok képes elszabadulni tőlük egy egymásnak szentelt pillanatukban. Más, korombeli fiú kapva kapnának az alkalmon, hogy ennyi érdeklődő lányka csak őt akarja, mi több, élne is a helyzettel, mert megvan a lehetősége a mazsolázásra, szortírozhat a szimpatikus és kevésbé szimpatikus opciók között. Ezzel szemben engem csak az az egy személy érdekel, aki nem állt be a sorba, és inkább elsétált… mert én is ilyen vagyok, mélyen introvertált, akit nem érdekelnek mások, mert tökéletesen elvan a maga világában.
Hátat fordítva a menetiránynak teszek még pár lépést, figyelembe véve azt, hogy az előre törtető lány nem kívánja megregulázni a lépteit. Kezemet egy barátságos mosollyal tartom magam elé, de viszonzást nem lelek. Tanácstalanul szökken homlokomba a szemöldököm, elnézem egy pár pillanatig a rezdületlen vonásokat, mielőtt visszahúznám combom mellé a karomat.
- Ezt nem tudhatod! Nem igazán… -nyerte el a tetszésemet a túlbuzgó primadonna. Legalábbis így folytatnám, hogyha nem jelennének meg a perifériámon a hátrahagyott hölgykoszorú tagjai. Nem tulajdonítok különösebben nagy figyelmet nekik, pont csak a szemem sarkából nézem végig, ahogy közelebb merészkedik a legnagyobb üdvöskének tartott Lina a maga túlzottan előkelőnek szánt, de helyette csak a taplóságot pedzegető stílusában. Nos, azt hiszem, én vagyok az a személy, aki elmondhatja magáról, hogy egy ilyen megnyilvánulással nem lehet levenni a lábáról. Egy lány igenis legyen határozott, de ne olyan mértékben, mint ahogy ő vonja magára a figyelmet.
- Ezzel magam is így vagyok, bár ez főleg a társaságtól függ. Azt pedig elöljáróban megmondhatom, hogy sajnos a ti társaságotok nem igen nyerte el a tetszésemet –ha ő így, ám legyen, én se teszek másként. Mert hiába a legtöbbször visszahúzódó személyiség, tanultam egyet, s mást a fennhéjazó, piedesztálról beszélő, idősebb táncosoktól, akik bizony nem parancsolnak megálljt a nyelvüknek, ha vitahelyzetbe keverednek.
Szégyellem magam, de megjelenik az ajkaimon egy halvány mosoly, mikor Lina vérig sértetten kap mellkasához, mintha a szavaim egyenest a lelkébe gázoltak volna. Teátrálisan tesz egy száznyolcvan fokos fordulatot, és a sértettségtől hangosan csattogó léptekkel indul el abba az irányba, amerről az utánfutóival érkezett.
- Biztos nincsen rám szabad pár perced? –egészen bátortalanná lényegülő hangon fordulok vissza Tatiana felé. Ha ezek után se mond igent, valószínű, hogy elvágtam magamat az itt folytatott szociális élettől… Noha abba se ártott volna belegondolnom, hogy milyen lesz ezek után a mai napi válogató a sértett lányokkal. Nem véletlenül mondják a felnőttek, hogy gondolkozzunk, mielőtt beszélünk.
Vendég

Anonymous
Vendég

Tatiana & Dmitri || 13 years ago... Empty
Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Tatiana & Dmitri || 13 years ago...   Tatiana & Dmitri || 13 years ago... EmptyHétf. Ápr. 15, 2019 5:30 pm

Dmitri & Tatia
━━━ "A táncnál nincs fontosabb!"

 
A figyelmem a barna hajú, szikár termetű, ámbár kecsesnek mondható vetélytársamra siklik. Minden egyes alkalommal, ha lehetősége nyílik rá Linának, akkor keresztbe tesz nekem. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért utál ennyire, de csak annyit felelt, hogy csúnya vagyok, és csodabogár. Ezek után a fél éjszakám arra ment rá, hogy a tükör előtt állva rájöjjek a hibáimra. A csuklómnak az átmérője nagyobb, mint az átlag, vagy nem elég hosszú a lábam, esetleg a lábujjaim távolsága kirívó? Annyi ideig bámultam önmagamat, hogy a végére sírva fakadtam. Tudom, hogy a nagymamám, és az édesanyám is azt mondta volna, hogy ne hallgassak másokra, de annyira nehéz volt távol lenni a családomtól. Egyedül éreztem magam, és egyre többször merült fel bennem az a kérdés, hogy ez a későbbiekben változni fog-e, vagy egyszerűen ez a sors van megírva a csillagokban, és nekem mindenképpen magányosan kell felküzdenem magam a ranglétrán, hogy számítson valamit a nevem? Borzalmasan zavarba vagyok az újonc előtt, aki ráadásul a másik nemnek a kísérője. A többi lány néha szóba hozta, hogy már csókolóztak, vagy voltak szerelmesek, de nekem még az is idegenül hangzott, hogy szóba elegyedjek egy fiúval. Mit kellene nekik mondani, mi az illem? Lehetséges, hogy amíg nem kérdeznek, addig nem is válaszolhatok a feltett kérdésekre, kezdeményezhetek én először? Egyetlen történet maradt meg az emlékezetemben. A nagymamám sosem rejtette véka alá, hogy mennyire szereti a balettot, és a velejáró rajongást. A férfiakról csak úgy vélekedett, mint egy szükséges jóról a teljességhez való törekedésben, de sosem állította, hogy élete végéig igényt tartana akár egyre is. A nagyszüleim házassága példaértékű volt, sosem láttam még két olyan embert, akik ennyire tisztelték, és szerették volna egymást, mint ők. A mai napig megkönnyezem a delíriumot, azt a fajta tüzet, melyben nekem valószínűleg sosem lesz részem. Olykor előfordult, hogy megnéztem magam, megállapítottam, hogy a kiengedett haj jobban áll, mint a feltűzött, de a smink, és az egyéb női csecsebecsék kimaradtak az életemből. Most először érzem, hogy gombóc nő a torkomban az ifjú jelenlétében, aki előtt megaláznak, és mégsem szólalok fel, vagy ellenkezek, hogy ne tegyék. Figyelmeztettem rá, hogy velem nem jár jól, nem tudom, hogy mit kellene mondanom, vagy tennem, és jobban járna egy sokkal szebb, és magabiztosabb lánnyal, mint Lina is. Anastasia a barátnőjéből meríti az erejét, ők ketten olyanok, akár egy összenőtt babapáros. A kékjeimet a balettcipőm orrára vezetem, mert elvörösödöm, amikor be kell ismernem, hogy nem lennék jó társasága a leendő partnerünknek. Lina negédesen mosolyog, mert minden álma lenne, ha ma ő nyerné el a főszerepet, és mellé mondjuk egy barátot is bezsebelne. Már látom, hogy az esti téma az lesz, hogy mennyire tetszett neki a szőke titán, és ódákat fog zengeni róla csak azért, mert így vele együtt tündökölhet majd a színpadon. Veszek egy mély lélegzetet, amikor olyan válasz üti meg a fülemet, amire már kénytelen vagyok felszegett állal a duóra irányítani a pillantásomat. Nem akar velük lenni? Jól hallottam, amikor ezt mondta? A mosolya alá is támasztja az elhangzottakat, és ahogyan Lina érkezett, úgy is hagyja el a terepet a lányokkal együtt. Kettesben maradunk a fiúval, nem tudom mire vélni, hogy megvédett, vagy engem választott, mert még mindig hallatlan, hogy ez megesett. A kérdésén elmosolyodom, de csak egy halovány gesztus a részemről, és a szoknyámnak a szélét kezdem el babrálni, amikor felnézek a szemeibe. Oldalra döntöm a fejemet, és most már másképpen állok hozzá, mint az előbb tettem.
– Azt hiszem, lenne egy kis időm, hogy körbevezesselek, de utána gyakorolnom kell. Tudod ez a szerep…szóval jó lenne, ha nem bicsaklanék el, vagy hasonlók. – nyögöm ki én is, de aztán kénytelen vagyok megint elfordítani a tekintetemet róla, mert pirospozsgás a két orcám, és úgy égek, mint a tűzben elégő fahasáb.
– Tudsz valamit a színházról, vagy szeretnéd, ha nem az a tipikus körbevezetés lenne, mint a legtöbb idelátogatónak? – érdeklődök sokkal kedvesebben, mint az előzőekben tettem.
– Jobban szeretem, ha Tatiának szólítanak, Dmitri…és te mit szeretnél, hogyan hívjalak? – felfelé ívelődő ajkakkal bátorkodom valami barátságosabb lépést tenni felé.



Tatiana Dragomir
Mûvészet
Play by :
Emily Didonato
Kor :
27
Foglalkozás :
balett táncosnő
Hozzászólások száma :
85

Tatiana & Dmitri || 13 years ago... Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Tatiana & Dmitri || 13 years ago...   Tatiana & Dmitri || 13 years ago... Empty

Ajánlott tartalom


Tatiana & Dmitri || 13 years ago... Empty
Vissza az elejére Go down
 

Tatiana & Dmitri || 13 years ago...

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Archívum :: Játékok-
^
ˇ