Nem hittem az ügyvédnek azt illetően, hogy én lennék kiismerhetetlen, megfejthetetlen, egy talány, mert a magam számára logikusan jártam el. Valóban, másabb személyiségek nem is lehettünk volna Jude-dal, mert én könnyedén kedveltem meg másokat. Jót akartam, egyfajta naiv jóindulattal éltem mindenki felé, s az volt a legfontosabb számomra, hogy mindenkivel jót cselekedjek, hogy mindenkinek segíthessek és egy kicsi könnyebbséget vigyek az életükbe, ha módom volt rá. Azt hiszem, hogy mindezt az önzetlenséget az öcsém betegsége generálta, mert bárhogy is volt, bármit is értem el az életben, számomra ő volt az első és a legfontosabb és érte bármit megtettem volna, ami csak erőmből kitelik. Függetlenül a közénk ékeldő távolságtól, mert a szívem érte is dobbant minden alkalommal. Visszatérve a jelenre, az elképesztő helyzetbe és párbeszédhez, nem értettem Jude-ot és igyekeztem olyan kérdést feltenni neki, amiből megtudhattam, mire gondolt akkor, amikor azt mondta, az őrületbe kergettem. Az én olvasatomban tudtam, hogy mit jelentett: többször gondoltam rá, mint kellett volna. Többször vettem a kezembe a telefonom az eltelt két hétben, amíg nem láttam, mint kellett volna, csak hogy a telefonszámát beírva azon morfondírozzak, felhívjam-e. Jogom van-e keresni, amikor ő mereven elhatárolódott tőlem. Amikor ő nem kért belőlem azok után, hogy elküldött. Mégis kapva kaptam az alkalmon, hogy megtudakoljam, hogy érti azt, amit kimondott, mert.. szerettem volna, annyira szerettem volna, ha megkönnyíteni nekem azt, ami a nyelvem hegyén volt. Amit be akartam neki vallani és mégsem mertem. Mert... nem tudtam, hogy mire hogy reagál.. hogy melyik szavam vagy tettem zúzza nála porrá a pillanatot és ez pont az volt. Nem mindegy? - ez volt az a momentum, amikor visszahúzódott a bennem kitörni vágyó énem, aki bevall neki olyasmit, amit neki szántam. Feszülten tartottam vissza a lélegzetem és helyeztem át a testsúlyom egyik lábamról a másikra tétován, főleg akkor, amikor eltávolodott tőlem. Megint egy falat húzott kettőnk közé, amin nem tudtam áthatolni. Egyedül maradtam ismét, s inkább eltereltem a saját gondolataimat is, csak hogy Jude az apjáról beszéljen és arról, hogy a mi hibánkból nem ott volt, ahol kellett lennie. Miért éri el minden pillanatban, hogy hibásnak gondoljam magam? Hogy azt érezzem mindenről én tehetek?
- Sajnálom - mint a csigák, akik visszabújnak a házukba, amikor veszélyt érzékelnek, olyanná váltam. Értettem, hogy mire gondolt. Hogy nem úgy látom a dolgokat, ahogyan ő és nem jó az, amit teszek. Felsóhajtottam halkan, lassú bólintással tudomásul véve a hallottakat. Nem értek az üzlethez. Nem menthetek meg mindenkit és nem lehet mindenkinek könnyebb az élete. Felesleges még csak próbálkoznom is. Megint ugyanoda lyukadtunk ki, mint ami a sushi bárban történt beszélgetésünk is predesztinált. Csakhogy.. akkor még nem ismertem őt. Akkor még nem jelentett semmit. Megnyalva az ajkaimat fordítottam el róla a tekintetem és időztem el a lovarda még belátható területén a tekintetemmel.
- Természetesen igazad van. Mindenki képes megélni a jég hátán is, ha arról van szó. Nem kell foglalkoznod másokkal, valóban - a hangom csendes volt, belenyugvó, elfogadó. Nem akartam vele sem dacolni, sem ellentmondani neki. Egyszerűen csak elfogadtam, hogy mi ketten tényleg és határozottan mások voltunk. Engedtem azt is, hogy a kettőnk közé hirtelen felrántott távolság ott maradjon köztünk, s ha lehet, akkor ezt fizikálisan is elősegítettem annyival, hogy elhátráltam tőle annyira, hogy az ne legyen neki zavaró. Hogy ne kelljen a közelemben maradnia. Tudtam, hogy hibázok. Tudtam, hogy őszintébbnek kellett volna lennem és elmondani neki mindazt, ami bennem okozta a zavaros érzelmi vihart, azt a káoszt, amivel egyedül nem tudtam mit kezdeni. Igen, befolyásolt a jelenléte. Az is, hogy nem láttam és az, hogy többet gondoltam bele mindabba, ami történt, mint amit valójában jelentett az Jude-nak. Malloriet illetően is más véleményen voltunk, de leginkább amiatt, hogy Jude magát hibáztatta azért, amiért mások sérülnek, pedig mindenki felnőtt volt, elsősorban magáért felelős, a saját döntéseiért. A szerelemben nem lehet meghalni, ha csak az érzelmi vonulatot nézzük és mindezt sikerült is megfogalmaznom. Talán túlságosan nyersen és objektíven, ahogy én nem ismertem az édesanyát, a Jude által szeretett nőt..
- Nem okolhatod mindig magad mások döntéseiért - mert a drogot Lorie választotta. Az édesanyja választotta, s ezen választásokért nem az ügyvéd felelt. Ahogy azért sem, hogy köztünk is történt az, ami. Ha nem akartam volna őt, ha nem éreztem volna, hogy szükségem volt rá azokban a pillanatokban, ha nem akartam volna érezni a közelségét, mondhattam volna nemet. Elmenekülhettem volna előle és mégsem tettem. Ahogy most is hagyhattam volna, hogy kisétáljon a lovarda területéről. Az életemből ugyanolyan hurrikánként, ahogy bele is csöppent. - Mindenkire kell vigyázni, Jude. Még rád is, még ha nem is érzed azt, hogy szükséged van másokra. Még ha nem is gondolod, hogy jól esne neked - halk voltam, mégis érthető, de a rámenősség hiányzott a szavaimból. Egyszerűen csak kimondtam azt, amit gondoltam róla. És ahelyett, hogy leléptem volna a köztünk lévő távolságot, az arcomon megjelenő lágy mosolyt a szomorúság árnyékolta be. Vajon ugyanolyan kiszolgáltatottnak érezte magát akkor, mint amikor én veszítettem el a babákat? Nem tudtam... megint csak visszaköszönt az, hogy nem tudtam, hogyan reagál rám. Ahogy ő sem, én rá miképp reflektálok. Még jócskán ezek a gondolatok foglalkoztatnak, amikor Mr. Storm jelenik meg és felkavarja az amúgy sem állóvizet körülöttünk. Össze kellett magamat szednem és úgy reagálni rá, ahogy azt megérdemelte. Úriember volt, olyan férfi, akit még Jude is tisztelt, s a beszélgetésük azon részéből kivontam magam, amely nem tartozott rám valójában. Azon kaptam magam, hogy engedve az idősebb úrnak megindultam vissza, az épület felé, szófogadó kislányként, csak hogy a légzésemre figyeljek. Arra, hogy ne szerencsétlenkedjek, de a lépcsőn feltett kérdésére megakaszt a mozdulatban. Már az is furcsa, hogy Michael itt van. Sosem láttam még őt a Kensington területén.
- Nem mondta. Édesanyámmal beszéltem, ő jelezte még hetekkel korábban, hogy ellátogat a városba, de akkor ezek szerint apa beelőzi őt - mosolyodtam el hirtelen.
- Ó! Beatrice Pandora miatt érkezne? Bevallom, szívesen találkoznék az édesanyjával is - jegyezte meg hirtelen. Anyuval mindenki szívesebben találkozott volna. A mai napig szemrevaló, tüzes nő volt, aki mindenhol magára vonta a figyelmet, bárhol is jelent meg.
- Igen, kikértem a segítségét a csikóval kapcsolatban, amikor hazalátogattam - újra megindultam, hogy ne a lépcsőn érjen minket utol a záróra, Mr. Storm pedig Jude vállára pakolta a kezét és beterelte az épületbe utánam.
- Ez egy remek gondolat. Volt kitől örökölnie a tehetségét, Miss Fraser - mosolygott rám nyugtatóan. - Remélem William hoz whiskyt. Megígérte. Jude, meg kell kóstolnod, mindig ódákat zeng a skót csodáról, amit az idősebb Fraser birtokáról emel el - nevette el magát öblös hangon, a szemeiben pedig csintalan pimaszság jelezte, hogy a mai napig imád nagyokat nevetni - és ezek szerint apával inni. - Szóval.. áruljátok el, miért is fújunk most Mr. Howardra? - érdeklődött, már-már közönyösen, az említett pedig a távolban megtorpant, ahogy meghallotta a nevét. Pedig már majdnem sikerült, hogy az irodája magányában eltűnjön és elkerüljük a totális felfordulást.
- Mr. Storm! Ha megenged... - hirtelen csattogott vissza felénk, ujját a levegőben feltartva jelezte, hogy szót kérne.
- Cora! Na végre! - a kávézó alig fél óra múlva zárt, Beth mégis mosolyogva biccentett felénk. - Üdvözlöm önöket! - fülig érő mosollyal köszöntötte Mr. Stone-t és Jude-ot. - Csüccsenjenek le. A legnagyobb asztal megfelelne? - mutatott el a sarok felé, ahol a kárpitozott, kényelmes, hívogató ülőgarnitúra helyezkedett el. A körülöttem sereglő férfiakra pillantottam bizonytalanul, ám megadva magam becsúsztam a sarokba, az ölembe húzva a rojtos sarkú, puha és meleg párnát is, megvárva, hogy mindenki, akinek kellett, leüljön. Michael illően üdvözölte Betht, aki elkuncogta magát a kézcsókra, némi pirulással karöltve, de a legfeltűnőbb az volt, ahogy Jude-ot szemrevételezte, elégedetten pislantott felém. Beharaptam az ajkam is, igyekeztem nem megérteni azt, ahogy reagált és minden erőmmel azon voltam, hogy ne Jude visszajelzését figyeljem árgus szemekkel, hogy Beth jelenléte mit vált ki belőle.
- Brian, ha nem probléma, akkor most szeretnék a kisasszonnyal és az ügyvéd úrral beszélni. Utána ígérem, meglátogatom az irodájában - nézett türelmesen a toporgó Brian felé. Beth térült-fordult, az asztalra kerültek az étlapok is, az arcáról letörölhetetlenné vált a mosolya. Lopva pillantottam el Jude felé, tudva, hogy csak én éreztem magam pocsékul.
Biztos, hogy csak én?

Kifogásolható viselkedés, vagy éppen nem arra a Jude-ra jellemző ez a kilengés, akit a legtöbben ismernek. A higgadtság egy olyan előny tud lenni, amivel az ellenséget is sarokba tudod szorítani. A fékezhetetlen düh belül lappang és csak olykor engedek teret neki, mert az irányítás az én kezemben van. Hetekkel ezelőtt még azt hittem, hogy jól csinálom, amit teszek, de időközben rá kellett döbbennem, hogy mennyire elfuserált vagyok. Mallorie halála kizökkentett a megszokott ritmusomból és most abban sem lehettem biztos, hogy nem ölök meg valakit az utcán. A szerencsejáték beszippantott és talán ott eresztettem ki igazán a gőzt. Verekedni nem voltam hetek óta, de most annyira vágytam rá, hogy behúzzak valakinek, hogy félő volt meg is lépem. A lovardás hívás nem a legjobbkor jött. Nem akartam itt lenni, de a lovak állapota engem is aggasztott. Nem voltam szívtelen férfi, aki csak a versenyekben és a pénzben méri az állatokat. Szerettem őket és különleges kapocs fűzött mindegyikhez. A lovas életmód kiemelt a tömegből és egy másik látásmódot biztosított. Rachel mellett tanultam meg, hogy mit jelent a hatalom. A nagyapám is ügyvéd volt, szerette a lovakat is, de az apámnál ez szakadékot hozott. Akadtak dolgok melyben a nagyszüleimre ütöttem. A nagyfater volt hasonló kaliberű, mint én. Apa sokszor mondta nekem, hogy rossz évtizedben láttam meg a napvilágot. A gengszterek idejében lett volna a helyem…bár ha tudta volna, hogy ez nemcsak vicc. Sokrétű munkát végeztem, de szimpatizáltam a sötét oldallal is. Nem mindenben voltam tisztességes, de ezeket nem osztottam meg a szüleimmel. Nem lett volna értelme és apa már amúgy sem emlékezett volna rá. Jobbnak láttam, ha megmaradok az ügyvéd fiának, aki segít a bevándorlóknak. Néha valóban elhittem, hogy jót teszek, de Lorie esete jól mutatta, hogy nem minden arany, ami fénylik. A függőség az egyik baj volt, a másik, hogy magamhoz láncoltam. Régen elengedhettem volna őt, zsarolnom sem kellett volna. Sawyer egyetlen alkalommal vetette fel, hogy gondoljam meg magamat, amikor rábíztam a nőt. Látta, hogy mennyire szenved, de akkor már késő volt. A közös gyerek felülmúlta a szabadulási vágyát. Pontosabban, ha engedtem volna, hogy abortuszra menjen, akkor semmi nem kötötte volna hozzám. Elkéstünk mind a ketten…és most ő halott volt, én meg tönkrementem. A Howard által felhozott piszkos anyagiak mozdítanak ki először a nyugodtnak nem mondható hangulatomból, aztán erre egy lapáttal rátesz az állatorvos is. Értem egy szinten, hogy Corát védelmezi, de ki a faszom ő, hogy megmondja mit tehetek meg a terapeutával? Nem képes megvédeni magát? Nagy eltérések vannak fejben, mert igenis képes kiállni magáért, sőt tud céda is lenni az ártatlan bárányka. Nem vetem fel senkinek, mert csak én tapasztalhattam meg, de Cora nem mindig az az érzékeny nő, mint akinek mutatja magát. A szívemben érzem, hogy leledzik benne egy másik énje is, aki arra vár, hogy kitörjön. Fojtogattam őt az irodában és meg sem rezzent. Nem menekült el, hanem élvezte. Felajzott, de nem tudattam vele, hogy mennyire sokat gondolok rá. A kórházban lezártnak tekintettem a kettőnk kapcsolatát, amíg ma rútul át nem ejtett a palánkon a sors. A lovarda elhagyásával fenyegetőzöm, de ez már nem légből kapott szöveg. Elhatározom, hogy így fogok tenni és meg is indulok kifelé, de a nő az utamat állja. Megint kettesben maradunk, igaz a távolban feltűnik a főnöke is. Kurvára nem izgat a pöcsfej, ha kell, akkor előtte tépem szét a közös szerződést.
- Nem mindegy? – kérdezek vissza, mert nincs kedvem a bennem lévő tsunamiról diskurálni.
- Nem igazán értelek sokszor. – fejtem ki bővebben, de már ez is túlmutat rajtam. Eleinte közel kerül hozzám, ahogyan fölé magasodom, de vissza is növesztem a közöttünk lévő távolságot.
- Ne sajnáld, mert nem te hívtál fel. Ha belegondolok azonban felesleges volt, mert úgy tűnik, hogy a személyzet sem tudja megoldani a kérésemet. – egyenesen a két szeme közé nézek, hogy vegye a lapot. Előfordulhat, hogy vele kapcsolatban mást érzek, de ettől még haragszom Felixre is. Nem mondhatnak nekem semmit, meg kell oldani és úgy, ahogyan én akarom.
- Megint ott tartunk, mint az első beszélgetésünkkor Cora. Ez üzlet és piszkos. Nem kell törődnöm mások életével, mert a túlélés nem arról szól, hogy valakit megszánsz. Felix jó állatorvos és találna máshol is munkát. – vonom meg a vállamat. Lehetek érzéketlen, de mióta kell, hogy érdekeljen mások megélhetési forrása. Nem szerettem, ha az emberekkel zsaroltak. Egy kicsit talán túllépem a határokat, amikor megsértem őt és hírbe hozom a férfival. Az egyik részem meg akarja bántani, de aztán észbe kapok és még sikerül elkapnom mielőtt eltűnne a szemem elől. A könnyek ott égnek a szeme sarkában és utálom, ha így látom a sírás szélén. Többször figyelmeztettem már, hogy nem én vagyok a megfelelő férfi, akire támaszkodnia kellene.
- Mallorie azért halott, mert engem szeretett és nem a drog okozta csak a vesztét. – szívem szerint az arcába üvölteném, de még így sem állok messze a valóságtól. A valómba mart azzal, hogy ezt ki merte mondani. Az a nő a gyenge pontom lett és ez már soha nem fog megváltozni.
- Rám nem kell vigyázni Cora. – suttogom neki és megállíthatatlanul fürkészem őt. Ott az a bizonyos ki nem mondott kérésem felé, hogy igen…szeretném, ha most valaki átölelne és elvinne a világ végére, de nem tehettem meg. Michael Storm éppen ekkor kanyarodik be az autójával és száll ki belőle. Nem tétlenkedve indul meg felénk. A kezemet nyújtom neki és Corát is illendően üdvözli.
- Howard mindent eltúloz, ha pénz kell. – mondom ki nyersen a véleményemet és a derekamra helyezem mindkét kezemet.
- Chang a városban van? – kérdezek vissza, mert azt hiszem, hogy rosszul hallottam. – Keresett, de bíztam benne, hogy nem lesz annyira hülye, hogy utánam jöjjön. – a fülem mellett elengedem Mich kérdését.
- Magánéleti. Nemsokára el kell utaznom Bogotába. – erre felkapja a fejét és fürkészően vizslat.
- Nos, mi lenne, ha leülnénk egy teára? Gyertek…van itt egy kellemes kávézó, ha az emlékeim nem csalnak. – hátba vereget és Corát is az épület felé tereli vissza.
- Mr. Howard nem tartunk igényt a társaságára. – Mich sokkal diplomatikusabb, mint én lettem volna, de még azért csúnyán végigmérem őt.
- Gyerekek…higgadjunk le, és mondjátok el, hogy mi történt itt. – kezd bele és már azon kapom magamat, hogy megyek fel a lépcsőn.
- Cora ma beszéltem az édesapjával…azt mondta, hogy pár napon belül a városba jön, nem is beszéltek erről? – ez most nekem is új információ, meg is állok egy pillanatra.

we love these melodies

Sosem rettentem vissza attól, ha még többet kellett adnom, ha teljes mértékben a munkámnak, a hivatásomnak kellett szentelnem magam és gyakorta az sem tántorított el az ügyes-bajos dolgaimtól, hogy a pihenésre kevesebb időm maradt. A két héttel ezelőtt történtek fényében úgy éreztem, nem szabad gondolkodnom, nem szabad agyalnom mások döntésein és ha ezt képes is voltam fejben eldönteni, a testem makacsul engedelmeskedett a ki nem mondott idegességemnek, aminek köszönhetően sokszor az ételekre rá sem tudtam nézni. Nem esett jól egy-egy falat és ha választani lehetett volna, akkor minden bizonnyal teán éltem volna csak, amit imádtam fogyasztani bármelyik évszakban is jártunk. A férfiak közti hangulat, a felpaprikázott és hirtelen váltások sem a könnyű döntést hirdették magukban, ami teljes mértékben összezavart. Jude fennakadása és a két héttel ezelőtti döntésének felülírása, Felix makacs elhatározása, Brian pedig csakis banknak tekintette Jude-ot, ahogy minket pedig olyan embereknek, akiket lehetett pótolni, akik nem értek neki többet, mint neki dolgozó egyéneket, akiket úgy dobálhatott - szerinte - ahogy kedve tartotta.
A zűrzavar lassan-lassan értetlenségbe torkollt nálam és Jude elviharzó sziluettje ösztökélt arra, hogy muszáj vagyok én is megszólalni, elmondani, hogy valójában mit gondolok, mert úgy éreztem, fuldoklom a ki nem mondott igazságban és nem akartam válaszok nélkül maradni, most az egyszer nem akartam hagyni, hogy megint eltávolodjon. Hogy megint csak ő mondja ki azt, mit is gondol. Hogy az ő idegessége átvándoroljon rám és anélkül kövessem, hogy meghallgatna. A gyrors döntésem értelmében vetettem magam utána, csak arra nem voltam felkészülve, hogy egy tanknyi erővel szembesülök, majdhogynem elveszítve az amúgy is ingatag lábakon álló egyensúlyérzékemmel, ha róla volt szó. Jude mellett semmi sem volt egyszerű, semmi sem ment könnyedén. Volt alkalom, amikor tartottam tőle, a követező lépéseitől, azonban most nem rettentem el tőle. Már nem akartam minden áron távol kerülni és ezt jelezve is neki böktem ki mégis a bizonytalan érzéseimet vele kapcsolatban, de a kapott válaszra elképedten pillantottam a szemeibe. Mégis hogy érti, hogy kiszámíthatatlan vagyok? Miért akarna megfejteni? Nem gondoltam magam bonyolultnak, sőt, nehéz esetnek sem, mégis belelovalltam magam a saját szavaimba és a gondolatmenetembe, hogy ráboríthassak minden elbizonytalanodást, kételyemet magammal, vele kapcsolatban, Pandoráról. Talán a kérdéseimben egy kevés kényszerítés is rejlett, de az biztos, hogy válaszokat szerettem volna kapni, ami biztossá teszi a döntést, amit nem lehet megmásítani, mégis ugyanazt kaptam. Instabil jövőt, ahol Jude kénye-kedve szerint változhat a munkám, az életem, a felelősségi köröm.
- Tessék? Ezt hogy érted? - zavartan akartam hátrálni egyet, ahogy kiejtette a száján azt, hogy az őrületbe kergettem és talán ez volt az a pont, amikor megrettentem.. Mégis hogy érezheti ugyanazokat nálam, mint amit én vele? Miért mond ilyeneket? Miért mondja ki a gondolataimat? Amennyire én akartam az előbb érinteni, most ő kapta el a karom és annál fogva beszélt tovább. A szívem heves dobbanásait követve elnyíló ajkakkal pillantottam rá ismételten, de a szavaira a bűntudat újult erővel rántott magával, Jude pedig engem vont közelebb. A pillantásom az ajkát fixírozta, mégsem mertem megmozdulni előtte, mert tudtam, hogy akkor megérinteném. A kezem felnyúlt volna az arcához, az ujjaim gyengén simítottak végig állának vonalán és azt is tudtam, hogy a köztünk alig feszülő távolságot még inkább le akartam volna küzdeni. Nem értettem magamat, ez pedig borzasztóan zavart. Nem kellett volna ezt éreznem, mert az elmúlt két hétben távolabb nem is kerülhettünk volna egymástól. Igaza volt. Sokkal nagyobb fájdalommal kellett szembenéznie teljesen egyedül. Hatalmasat nyeltem, az orromon át vett levegővel a férfi kölnijének illatát is magamba engedtem. Túlságosan közel volt. Túlságosan valóságos volt. Úgy éreztem, hogy reszketek a közelében. El kellett volna távolodnom. Legalább egy lépést, s kínlódva, talán csak pár centivel növeltem meg a távolságot, de valahogy nehezemre esett ellépni mellőle.
- Sajnálom, hogy elszakítottunk az édesapádtól. Nem tudom, hogy Brian miért rángatott ide, de tudnod kell, hogy mi - a lovarda munkatársaimra gondoltam, akik mindig is lelkiismeretesen végezték a munkájukat. - .. mindent megteszünk a lovakért - Ameddig az emberek képesek elmondani, hogy mi fáj, hol fáj, addig az állatok teljesen védtelenek és a gondozóiktól függnek, hogy felismerjük-e rajtuk a problémák eredetét, hogy látjuk-e a megváltozó kedvüket, hangulatukat és észrevesszük-e, ha betegek. Kiszolgáltatottak voltak mindannyian. - Tudom, hogy mit szeretnél elérni, azt is, hogy a kicsinek törődésre és támogatásra van szüksége. Mégis, ha úgy döntenél, hogy elviszed a lovakat máshova, tudnod kell róla, hogy Brian ki fog találni indokot, amiért Felixet hibáztathatja és emiatt a doki elveszítheti a munkáját. Nem miatta vagyunk még a lovardában, hanem egymás miatt - értettem ezt a dolgozókra. Akik Howard "keze alatt" dolgoztunk. Azzal is tisztában voltam, hogy Jude-ot nem tudom befolyásolni, a döntéseit mindig maga hozza meg, a maga feje után megy és olyan csökönyös, makacs férfi, amilyennel még soha nem találkoztam, de a Felixszel való felvetése ledöbbentett. Először szóhoz sem jutottam a vádjait meghallva, a következő pillanatban pedig azon kaptam magam, hogy a lelkembe gázolt, két talppal döngölt már csak a feltételezése is a földbe. A sértés olyan mély sebet szántott a lelkemben, amivle nem tudtam mit kezdeni és ennek hangot is adtam. Minél előbb el akartam tőle távolodni, hogy képes lehessek tiszta fejjel átgondolni az elmúlt hetek és hónapok köztünk történt eseményeit. Nem érdekelt, hogy utánam szólt, egyszerűen csak menni akartam, de az utánam nyúló karja, az, ahogy maga felé fordított... a könnyeimmel küszködtem, amik még nem gördültek ki. Reszketegen, megbántottan vettem egy mély levegőt. Nem tudtam a szemeibe nézni, mégis magára vonta a figyelmem.
- Mallorie-t a drogok és a függősége miatt veszítetted el, nem azért, mert szereted és közel került hozzád - szándékosan fogalmaztam így, a kíméletlen valóságot, még ha tudtam, hogy ezzel meg is fogom bántani. Tudnia kellett erről. Két héttel ezelőtt azt a szeretetet és szerelmet  vágta a fejemhez és megértettem, hogy minden, ami történt köztünk addig, véget ért azon az estén. Elfogadtam, azt hiszem. Nem, ez hazugság! Ki akartam mondani, hogy kedveltem őt. Hogy azt hiszem, már elkezdtem kötődni hozzá. Érdekelt a hogyléte. Érdekelt a boldogsága, az érzései, a gondolatai, mégsem tudtam kibökni ezt, pedig a lehető legtermészetesebb érzés volt, amit egy ember érezhet a másik iránt, ha kedveli. Ha elindultak egy úton. - Rád ki vigyáz, ha egyedül érzed magad? Ha te sérülsz? - tettem fel inkább ezeket a kérdéseket, s ahogy felvezette azt, hogy bármi megtörténhet vele Kolumbiában, azt hiszem, ez az érzés velem maradt. Zavartan pillantottam el róla, mert nem értettem, itt mire is gondolhat ténylegesen, de az biztos, hogy nem kedvezett az aggódó énemnek. Még akkor is őt néztem, amikor a hátam mögött bekanyarodó autó hangja zavart bele a csendbe, lemondóan sóhajtva csak fel, lehorgasztva a fejem. Jude két hete elküldött. Nem kellett volna beleavatkoznom az életébe, nem kellett volna aggódnom érte. Nem kellett volna éreznem sem semmit iránta. Az ismerős idegenre pillantottam inkább, aki most is kifogástalanul öltözött, a talpig úriember énje pedig ismételten magabiztosságot tükrözött. Az arcomra erőltettem egy gyenge mosolyt, ahogy felnéztem a hórihorgas alakjára, helyettem pedig Jude megint csak eltávolodott. Hagytam. Beszélnünk kell. Nyugodtabb környezetben. Tisztázni mindazt, ami köztünk van vagy volt.
- Mr. Storm! - ennyire futotta csak, a kérdésére bólintottam. - Egyelőre csak a csikó és az anyja mutatnak influenzás jeleket, elkülönítette őket az állatorvos - Michael kezet nyújtott Jude felé, nekem pedig esélyem sem volt kitérni a kézcsók elől, amelyre felhúzta a karom. A pillantása égető volt, mintha a lelkembe akart volna látni, Jude-ra is így nézett?
- Értem. Előfordulhat, hogy Brian egy kissé eltúlozza a dolgokat? - nézett rám Mr. Storm, ami előfordulhatott, leginkább azért, mert mióta itt dolgoztam, soha nem láttam Howardot lovak közelében, inkább egy hintalovat tudtam volna elképzelni a birtokában.
- Előfordulhat. Mr. Cowent is sürgősen ide kérette - pillantottam el Jude irányába. Nem tudtam, Brian hogy érte el nála, hogy azonnal jöjjön a lovardába.
- Hmm.. Chang New Yorkban van. Téged nem keresett még? - rólam a pillantása az ügyvédre irányult. Hosszabban nézte meg magának. - Rosszul festesz. Munka? - érdeklődött tőle, nem kertelve.

Túlságosan feszült és ingerült voltam már az indulás előtt is, de ezt tetézték a lovarda dolgozói és ezek között volt a terapeuta is. Corával bonyolult kapcsolatot ápoltam és a kórházban egyfajta lezárást adtam ennek a lendületnek is, de ugye nem minden esetben én írom a forgatókönyvet. A munkát elvettem tőle, mert nem szerettem volna jobban belemélyülni a személyiségébe. Pandorának tökéletes lett volna és valahol legbelül én is tudom, hogy nekem is lett volna még dolgom vele, de Mallorie halála felülírta a történetünket. A bűntudat mardosott, hogy lefeküdtem vele és eddig még hasonlót sem tapasztaltam. Lorie mély sebet okozott, de még annál is nagyobbat a hirtelen távozása. A fiammal maradtam minden segítség nélkül. Az apámhoz nem fordulhattam, a két öcsém azt sem tudta, hogy mi fán terem a gyereknevelés. A női modell hiánya most érződött igazán rajtam. A mindig tökéletesen beszélő és döntő férfit a dacos kisfiú váltotta fel. A felpaprikázott hangulatomon azt sem segít sokat, hogy keresztül akarják húzni a számításaimat. Partner voltam az első tíz percben, de valahol a két érdek nem találkozott. A sértettség beszélt belőlem, és az égvilágért sem mondtam volna ki, hogy leszarom a múltban kiejtett mondataimat, ha most Corát tettem meg a beteg csikó mellé. Milyen elven változtattam meg a döntésemet? Okot sem kellett volna adnom. Paul nem jelent meg személyesen, Felix az állatorvos volt szóval nem várhatta el senki tőle, hogy a munkáján kívül még etessen is, de aztán az igazi indok az lett volna, hogy a nőn kívül nem bíztam meg úgy senki munkájában. A Kensington remek helyen szerepelt az amerikai lovardák tekintetében, de most valahogyan nem éreztem a támogatást. Nekem kell megoldanom, hogy a csikót etessék? Brian Howard most is csak a pénzt látta az egész üzletben és a hányinger kerülgetett. Az anyagiak érdekeltek a legkevésbé, mert igenis a lovak miatt jöttem el. Más tulajdonosokkal szemben én gyakran tettem tiszteletemet a négylábúaknál, magam vittem ki őket terepre, ha az időm engedte. Most ennek szűkében voltam a közelgő temetés végett és akkor még szembejön az akaratommal ez a mihaszna. Elegem lett és pontot szerettem volna tenni az ügy végére. Kerítek állatorvost és gondozót is egy blikk alatt, aztán elviszem a lovaimat egy másik helyre. A veszteség már nem izgatott és a legjobban a barna nő húzott fel, hogy nem állt ki mellettem azonnal. Megfordult a fejemben, hogy külön elbeszélgetek vele, de talán olyasmiket mondtam volna, amit később megbánok. A parkoló felé veszem az irányt és a hátam mögött hagyom a megszeppent triót. Az én dolgom itt befejeződött, jobb elfoglaltságom is akad, mintsem a veszekedés imitálása. A lépteim gyorsak és határozottak, de még így sem sikerül teljesen egyedül maradnom. A motoromat se érem el, mert valaki az alkaromba kapaszkodik belé és majdnem elsodrom a lendületemmel. Másodpercek alatt realizálom, hogy Cora az. Rárivallok, hogy mégis mit képzel, de aztán megállásra kényszerít. A háttérben ott a tüdejét kiköpő főnöke is…mennyire kétszínű a pasas, hogy őt küldte utánam. Hatással tud lenni rám, de korántsem biztos, hogy most jó lenne keverni az érzéseket a munkával.
A személyeskedés és az érintése annyiban nyomják fel a vérnyomásomat, hogy a pulzusom megemelkedik és a szívverésem is rendszertelen ütemben kezd el verni. Mégsem távolodik el és kénytelen vagyok feltenni neki a kérdést. Nem fél tőlem? Nem okoztam még elegendő kárt benne, hogy elkerüljön? A válasza is ezt erősíti bennem, csak megszeppen, de nem szalad el. Istenem Cora miért álldogálsz előttem és nézel úgy rám, mintha a világodat válthatnám meg? Egyetlen pillanatra gyengülök el és a hangom éléből is visszaveszek, de a tervemről nem mondok le.
- Úgy ahogyan te az enyémekre. Kiszámíthatatlan vagy és megfejthetetlen. – mélyedek bele a szemébe és megengedem neki, hogy a fájdalmam mögé lásson, amikor magyarázatot adok neki. A főnökének nem tettem volna meg, talán még el is ütöm a motorommal, ha a közelembe merészkedik.
- Nincs garancia arra, hogy nem gondolom meg magam. Az őrületbe kergetsz. – felelek neki összeszorított fogakkal és most megragadom a kezét.
- A fenébe is, de szerinted én nem a poklot éltem meg az elmúlt két hétben? Itt vagyok most is, pedig az apámnál lenne a helyem. Milyen bizonyíték kell Cora? – rántom közelebb a mellkasomhoz, de aztán le is higgadok, mert ennek semmi értelme. Egyetlen nőnek sem fogok kifogásokat keresni, vagy elszámolót tartani.
- Dolgozhat itt akármennyi ideje, akkor sem megy Pandora közelébe. A kicsinek anyapótlóra van szüksége és nem egy férfi gondozóra. Olyan sérülékeny Serenity nélkül, és azt is harc árán értem el, hogy maradhasson. Pont te nem érted meg őt? – fakadok ki, de ügyelek rá, hogy ez a beszélgetés kettőnk között maradjon. Felix megint szóba kerül és az agyamat dobom el tőle. Kiszalad a számon a kérdés nem tudom visszaszívni a szavakat. Végig se kell gondolnom, hogy tudjam…hibáztam. A szavait a csalódottság itatja át és bennem is feléled a bűntudat. Nem így kellett volna letámadnom, de már azt sem tudom, hogy kiben bízhatok meg. A könnyek ott csillognak a szeme sarkában, amikor elfordul és megindul az autója felé.
- Cora várj… - ütemesebb tempót diktálok és gyorsabb is vagyok nála, amikor elkapom a kezét és magam felé fordítom.
- Nem akartalak megbántani és tételeztem ezt rólad…csak túlságosan közel állsz hozzá. A vaknak is feltűnne, hogy felnézel rá és a bizalmasod. Ami köztünk történt… - nyelek egy nagyot. Ki kellene megint mondanom, hogy bűn volt. Mallorie az élő példa rá, hogy nem szabadna vonzódnia hozzám. Nem fogta fel, hogy mit veszíthet, ha a közelemben marad.
- Túl sokan sérülnek miattam. Mallorie halott. Nem kötődhetsz hozzám értsd meg…sérülni fogsz. – pillantok a szemei közé, és veszek egy mély sóhajt.
- Azt akarom, hogy te vigyázz Pandorára, amíg távol leszek. Fogalmam sincs, hogy mi fog történni Bogotában. Lorie családja…mindegy. Nem tudok most mindenre figyelni és szétesik az életem Cora. Kell valaki… - fejezném be, de akkor egy kocsi kanyarodik be a parkolóba. A kékjeimet rávezetem és még mondanék valamit, de eleresztem.
- Micsoda kellemes meglepetés. – Michael Storm száll ki a kocsiból és széles mosollyal az arcán közelít meg bennünket.
- Istenem…történt valami? – hol egyikünkre, hol a másikunkra tekint.
- Semmi Mich…csak rossz nap. A lovak betegek. – sóhajtok egyet és most el is távolodom Corától.
- Serenity is? Chang ezért hívott hatszor? – néz rám, aztán a nőre.

Az, hogy itt kerestem munkát, hogy életem nagy lehetőségeként éltem meg azt, hogy ebben a lovardában dolgozhattam és tehettem azért, hogy segíthessek beteg gyerekeken azokkal az állatokkal elvégezve a terápiát, akiket kicsi korom óta imádtam, maga volt a tökéletesség. Még ha gyakorta is kaptam azon magam, hogy túlságosan is kötődöm a kis betegeimhez, hogy túlságosan is szeretném, ha jobbra fordulna az életük és annyit tehettem értük, hogy ameddig velem voltak, egy amolyan burkot vontam köréjük. Szerettem volna, ha tudják, mellettem nem kellett visszafogniuk magukat, mellettem lehettek azok, akik voltak, miközben minden erőmmel igyekeztem őket felkészíteni a jövőre, abba az életbe, ami várt rájuk. Egyikükről sem kívántam lemondani, mert számomra ez nem csak egy egyszerű munka volt, hanem hivatás. Az egyik legbecsesebb hitvallás, amivel rendelkezhettem életem során, amire büszke lehettem, amivel a legtöbbet adhattam másoknak.
S pontosan emiatt nem élveztem a felettem és mellettem zajló ítélkezést és azt, hogy mindent eldöntöttek a férfiak anélkül, hogy nekem jogot adtak volna arra, elmondhassam, mit gondolok, hogy szeretném a jövőmet alakítani, mi az, amire nekem is szükségem lehet ebben az egész helyzetben. Magamba roskadtam végül, hanyagolva minden további gondolatot, ami én voltam, csak hogy ezt a három férfit nézzem magam körül, akik úgy csaptak össze a fejem felett, mintha háborúba indultak volna és ez nagyon nem tetszett. Ha lehet, világ életemben konfliktuskerülő voltam és rosszul esett a veszekedés, a hangosabb szó, mert minden egyes alkalommal képes voltam fel- és beáldozni magam másokért, úgy érezni, hogy minden baj okozója én voltam, hogy... hogy miért nem lehetett békésen elrendezni a dolgokat anélkül, hogy feszültség keverte volna fel az állóvizet. Az ujjaim az ételhordót tartalmazó zacskó anyagát morzsolták, jelezve az egyre növekvő feszültségemet, egészen addig, ameddig azt a bizonyos bombát Jude robbantotta ki. De tudtam, hogy mindaz, amivel ő érvelt jelenleg, az csak reakció volt és következmény mindarra, ami körülötte történt. Semmi sem volt rendben az életében, kezdve azzal, hogy a gyermeke koraszülött volt, a kicsi anyukája pedig életét vesztette azért, hogy a csöpp baba megszülethessen. S bármennyire is akartam neki segíteni, nem engedte, amit el kellett fogadnom és emelt fővel távozni a szeme elől mindazok után, hogy elvette az addig annyira tervezgetett munkámat is Pandorával, csak azért, hogy itt megint nekem adja hirtelen felindulásból. Hogy aztán pillanatokkal később megint megfoszthasson tőle. A gyomorgörcs éket vert bennem, úgy éreztem, hogy állandósuló rosszulléttel kell kelnem a jövőben. Reményvesztetten néztem végig azt, ahogy Jude elvágtatott, Felix pedig csalódottá vált. Tudtam, hogy nem ezt akarta, nem így akarta és mielőtt még butaságot tett volna, rajtam volt a sor, hogy folytassam azt a káoszt, amibe a Jude-Felix-Brian hármas kezdett bele. Nem gondolkodtam, amikor az ügyvéd után vetettem magam és a határozott léptei ellenére igyekeztem őt utolérni, de arra végképp nem voltam felkészülve, hogy buldózerként magával rántson, ezért is kaptam a keze után, hogy együttes erővel maradjak talpon, hiszen tudtam, hogy ő képes megtartani, ő képes összekanalazni, ha arra volt szükség. Bármilyen állapotban is volt. Bármikor.
A számonkérésre lesütöttem a szemeimet, kényelmetlenné varázsolva a pillanatot is, s annak ellenére, hogy hagynom kellett volna, hogy elmenjen, hogy a dühét magával vigye, a tenyerem, s az ujjaim simultak pillanatokra a mellkasára. Ugyanúgy, ahogy hetekkel korábban a kórházban, amikor azt kérte, vigyem magammal a szívét. Nem tettem. Nem akartam neki még több fájdalmat okozni, s mielőtt még bármelyikünknek sok lett volna az érintésem, elhúzódtam tőle, hogy azt felváltsák a szavaim, de mindez visszájára sült el, s összerezzenve, ösztönösen kezdtem toporogni előtte.
- Nem! - a tekintetem rémülten villant, holott tényleg nem féltem tőle. - Csak.. nem mindig tudom, hogyan fogsz reagálni a közeledésemre - böktem ki úgy, mintha a világ összes bűnét magamra akartam volna húzni takaróként s az alatt eltűnni végleg, de mielőtt leragadtunk volna elé, folytattam a kérdéseimet, s mindazt a kusza belső vívódást, ami itt tartott mellette. Tudni akartam, megérteni őt és egy kicsit talán bele is látni. Őt látni és hallani. Mégis, ahogy az ítélkezése nyilvánvaló volt, a nyavalyás csapat kifejezésre fájdalom költözött az arcvonásaimra, mégsem futamodtam meg most tőle, igyekeztem őt figyelni. Jude logikáját és magyarázatát követni fejben, hogy megértsem, mit miért tesz és mond. Igen, ebben a helyzetben is és csak akkor rebbent meg a pillantásom, ahogy a három nap után esedékes utazásáról vallott.
- Én akartam foglalkozni a lovaddal! Otthon még anyával is Pandora tréningjéről beszéltünk, kikértem a véleményét és voltak terveim vele. Anya tervezte, hogy ide fog jönni, csak hogy lássa a lovat a két szemével is, hogy tudjon nekem segíteni, de nem tudok alkalmazkodni úgy, hogy egyszer azt mondod, szeretnél engem, utána úgy robbantod ki alólam a házat is és elutasítasz minden téren, hogy aztán meg közöld, ha én nem veszem át teljes mértékben a ló gondozását, megint elmész... - megremegett a hangom, a feszültség egyáltalán nem távozott  testemből, amire reagált a szervezetem. - Hogy lehetnék biztos abban, hogy három nap múlva nem gondolod meg megint magad velem kapcsolatban Pandora esetén? - nem bírtam magamban tartani a bizonytalanságom, mert nem csak hogy egy jabb lépcsőfok, hanem hatalmas kihívás is volt számomra, hogy olyasmivel foglalkozzak, amit addig soha nem akart tőlem senki sem. Amihez úgy éreztem világ életemben, hogy kevés voltam. - Tudod, hogy soha nem bíznám rá a lovad olyanra, akit úgy érzem, nem ismerek, még akkor sem, ha nekem nem lehet közöm Pandorához.. Paul remek gondozó, több, mint húsz éve dolgozik itt... - gyengült el a hangom, mert úgy éreztem, hogy muszáj voltam róla is jó szót mondani Jude-nak. Csak hogy tudja, érezze, nem voltam felelőtlen. Már épp a nyelvemen volt, hogy elmondjam neki és bevalljam, elbizonytalanít. Elgyengít. Az őrületbe kerget és mégis gyűlölöm, amikor semmibe vesz. A pillanatot viszont nem az zúzta porrá, ahogy közelebb lépett, hanem a kérdése, amit Felixről akart tudni.
Azt hiszem, hogy egy pillanatig csak meredtem rá, amit felváltott a megaláztatás és a megbántottság érzése is. Nem akartam hinni a fülemnek, de nem is voltam képes megmaradni a közelében, reszketeg levegőt sajtolva a tüdőmbe pakoltam a csípőmre a kezeimet és úgy martam bele a ruhámba, a bőrömbe, mintha meg akartam volna szabadulni a saját bőrömtől egy lépésnyi távolságra Jude-tól. Igyekeztem nem megint sírva fakadni előtte, mert a feltételezése is borzalmas volt.
- Felix házas és van két gyereke - böktem ki a döbbenettől, távolinak tűnő hangon. - Te tényleg azt hiszed, hogy bárkivel és akárkivel képes vagyok együtt lenni? - még soha, egyetlen egyszer sem feltételeztek rólam ilyet. Ha nyeltem is, a sav és az epe azonnal visszavonulót fújt és a torkomban dobogó szívvel próbáltam nem szánalmas látványt nyújtani. - Azt gondolod, hogy képes lennék egy házasságot vagy kapcsolatot tönkretenni csak azért, hogy nekem jó legyen egy kis ideig? Hogy tudnék bárki szemébe is nézni? Nehogy azt hidd, hogy nem volt miattad bűntudatom, amikor kiderült, van valakid! Az istenért, Sawyer kocsijában annyira szégyelltem magam és ha nem jössz utánam a lakásában, ha nem hívsz félre... soha nem tudtam volna a szemedbe nézni aztán! - szipogtam halkan, fejemet is rázva a feltételezéstől is. - Tényleg ezt gondolod rólam, Jude?! - a lemondó, kételkedő szomorúság marta a torkom és fullánkként ékelődött a tudatomba. Levegőre volt szükségem, ezért is fordítottam Jude-nak hátat és indultam meg a kocsim felé, elhomályosodó tekintettel a könnyeimtől.

Az utolsó porcikám kívánta, hogy ma megjelenjek a Kensingtonban. Napokkal ezelőtt megfogadtam, hogy csak a szükséges teendőkkel foglalkozom, de az élet mindig felülírja az elképzeléseket. Az apámnál akartam maradni, mondjuk nem estek jól a szavai, de megnyugtatott a közelsége a tragikus események fényében. Mallorie halála kivette belőlem a tartalékokat is, és kezdtem lecsúszni azon a bizonyos lejtőn. Néha már nem a józan ész vezetett, csak a nyerési vágy, vagy szimplán a kikapcsolódás lehetősége. Utáltam a valóságban lenni, de még nem ittam eleget ahhoz, hogy kiüssem magamat, másodszor meg felelősséggel tartoztam az ügyfeleimért, a családomért és a fiamért is. Ízlelgettem a szó jelentését, de idegennek hatott a fejemben is. A gyerekem megszületett és mégsem éreztem azt, hogy az enyém lenne. Meglátogattam a kötelességem vitt oda, de addig már nem merészkedtem el, hogy meg is fogjam őt. A picike testet látva és a jajveszékelést hallgatva mindig ugyanoda kötöttem ki…nem leszek jó apa. Mit adhatnék neki, amit más nem? Az anyját megöltem és még azt sem tudtam elérni, hogy őt ne mérgezzék meg. A feje tetejére állt az életem és nem tetszett, hogy elveszítettem az irányítást felette. Hajtogathattam volna azt, hogy ennek nem így kellett volna lennie, de azzal megint a startra léptem volna vissza. A lakás üres volt és lehangolóan csendes. Megfordult a fejemben az is, hogy túl sok emlék köt oda és jó lenne túladni rajta. Mallorie temetése a nyakamon volt és el se tudtam képzelni, hogy felszállok a gépre…magánreptetést fizettem azért, hogy épségben landoljon Kolumbiában. Vele fogok tartani és bármennyire is bizarr legyen, de szembe kell néznem azzal, hogy mit vettem el tőle. A szabadságra sóvárgott, én meg négy fal közé zárva kínoztam őt. Undorodtam a régi énemtől, ezért is szerettem volna elmenni egy kicsit a kaszinóba délután, de jött ez a hívás. Serenity és Pandora is betegek. Na ne már, hogy valami összejöjjön nekem. Chang lova sokat ér, és a kicsinek is szüksége van az anyjára. Még az hiányzik, hogy valami bajuk essen. Motorra pattanok az idősek otthona után és meg sem állok a lovardáig.
A tiszteletemre többen is megjelennek köztük a terapeuta. Cora Fraser látványa egyszerre korbácsol fel és taglóz le. Nem kerestem őt, és mondhatni kerültem is a kórházi találkozó óta. Nem tudtam volna mit mondani neki és nem voltam a helyzet magaslatán se. Brian Howard persze átveszi a szót és ha nem is egyből az anyagiakra hegyezi ki a lényeget, de mégis eljut oda, ahová ő akar. Felixet már nem először látom, de még hivatalosan nem lettünk bemutatva egymásnak. A munkájával semmi bajom és tőle kérdezem meg, hogy miféle kórság támadta meg a lovakat. A gyanakvásomat aztán kérdések váltják fel mialatt Cora a háttérben meghúzódva követi a hármasunkat. Az istállóktól kicsit távolabb jövünk, mert el lettek kerítve. Nem hozom fel, hogy mennyire zavaró ez, és aztán kiderül az is, hogy Chang elfelejtett valamit. Meg fogom találni a férget és kiverem belőle a maradék szuszt is. Nem ajánlom neki, hogy élőben jelenjen meg, mert nem vállalok felelősséget a testi épsége miatt. Örülhet annak, hogy nem nyomtam fel a rendőrségnél a kiskorúakat veszélyeztető játéka miatt. Corának nem kell tudnia arról sem, hogy az anyja milyen kapcsolatban állt azzal a ki sem mondom, hogy mivel. A fogát kente rá, kár, hogy az én védelmem alatt állt a hétvége alatt….remélem észbe véste a kínai, hogy az utolsó beszélgetésünk nem ajánlat volt, hanem burkolt fenyegetés, ha a közelébe mer menni. Aztán ahogyan haladunk előre a beszélgetésben szóba jön a lány is. Cora nem lesz elég a lovak mellé, mert órákat tart és kell egy újabb ember…valami Paul. Mit érdekel az engem, hogy ki az a málészájú? Elgurul a gyógyszerem és végre kieresztem a hangomat is. A címzettek jól értelmezik, mert Howard szeme kidülled, Cora lesápad és Felix is szótlan marad. Gyűlölöm, ha meg akarják nekem mondani, hogy mit kellene csinálnom és fogadjam el a felajánlást is. A szolgáltatásért fizetek nem is keveset. Elég legyen a játékból! Csapot-papot hagyok ott és megindulok a parkoló felé. Jobban teszi a kis seggbenyaló, ha nem követ, mert a torkának ugrom. A hátam mögött hallom a sietős lépteket, de nem fordulok meg. Howard aztán az ördögnek is nevezhet, mert ma átlépett egy nem túl kellemes határt. Leszarom már komolyan, hogy egyeseknek milyen az életük. Engem megkérdeztek, hogy felkészültem a szingli szülőségre? Felkavarom a cipőmmel a port is, ahogyan egy árny suhan el mellettem. A mérgem visz előre és a kezemet nyújtom ki, amikor valaki belekapaszkodik. Egy ideig húzom magammal, mire realizálom, hogy Cora az. Nem sokon múlik, hogy ne essen el, amikor intenzíven lefékezek.
- Megőrültél?! – förmedek rá és most a kezemet is kinyújtom, hogy egyenesben tartsam a nőt.
- Simán el is üthettelek volna. – fakadok ki a kezeimet széttárva. Nem tudom, hogy mi vette rá, hogy utánam jöjjön, de talán nem a legalkalmasabb időpont volt ez. A keze a mellkasomra siklik. Már ettől a kis érintéstől is a tarkómig bizsergek, de szólni nem szólok. Villámokat szórnak a kékjeim és az ő pillantásába akasztom az enyémet is.
- Miért tartoznék bárkinek is magyarázattal? – emelkedik meg a hangom, de aztán lehiggasztom magamat és eltekintek róla. Okosan teszi, hogy hátrál egy lépést, de a feszengése megint feléleszti a belsőmben a kételyt.
- Félsz tőlem Cora? – teszem fel a kérdést, mert egyértelművé tettem neki a kórházban, ha távol tartja magát tőlem, akkor jár a legjobban, most mégis ott csillog a szemében a szomorúság. Miért kell úgy néznie rám, mint valami kibaszott talányra?
- Megtehetem, hogy elmegyek és bontom a szerződést is a Kensingtonnal. Nem tartozom semmivel ennek a nyavalyás csapatnak. – sóhajtok egyet és végre megint ránézek.
- Pandorának olyan emberre van szüksége, aki mellett biztonságban van, ha már az anyja nem etetheti. Mi közöm van nekem Paulhoz? Benne nem bízok meg úgy, mint benned. – mutatok rá és fújtatok egyet.
- Mit vársz tőlem? Bízzak meg Howardban? Ha nem foglalkozol a kicsivel, akkor elviszem. Nincs más út. Nem lesz időm arra, hogy idejárjak. Három nap múlva elutazok Bogotába. – függesztem közénk a nyilvánvaló tényeket.
- Paul nem felel meg az elvárásaimnak, és ha már kemény pénzeket hagyok itt, azt akarom, ami szerintem jó és nem, ami szerintetek.  - nem tudom, hogy mi késztet a következő kérdésemre, de felteszem neki.
- Felix-szel is lefeküdtél, azért ennyire bizalmas a kapcsolatotok? – kérdezek rá és most közelebb is lépek hozzá, de nem érek a testéhez.

Tudom, hogy többet foglalkoztam azzal a témával, amivel nem kellett volna, mint azt egészségesnek mondhatnánk a helyzetet teljesen ismerve. Jobban ragaszkodtam, többet szerettem volna adni és olyan helyzetbe kerültem, mintha a karácsonyfa köré szögesdrótot húztak volna, csak hogy a kisgyermek ne érhesse el a tűlevelek zöldjét. A kínlódásom sajnos meglátszott abban is, hogy az étvágytalansg győzedelmeskedett a mindennapjaimban, s a gondolataimat nem tudtam annyira a fontosabb napi teendőim köré csoportosítani, amit tudtam, hogy Felix látott, a gyanakvó, olykor atyáskodó pillantásával azonban nem akartam és nem is tudtam mit kezdeni eleinte. Mintha a bátyám lett volna, nem csak egy munkatárs vagy barát és vele tényleg képes voltam olyan témákról is beszélgetni, ami ritkaságszámba ment mostanában. A felesége is úgy fogadott évekkel ezelőtt, mintha egész létezésem során abban a családban nőttem volna fel és javarészt ők is tehettek arról, hogy New Yorkot is az otthonomnak tekintettem.
Az eltelt napokban viszont többször kételkedtem abban, hogy jó helyen lennék és az amúgy is olykor ingatag lábakon álló önbizalmam többszörösen is csorbát szenvedett, amivel nem tudtam kihez fordulni, amiről nem tudtam senkivel sem beszélni. Az állandó idegeskedés, s az eltitkolt aggódás és törődés pedig felemésztette minden szabadon, egyedül töltött pillanatomat, s még akkor is badarságokon pörgött a fejem, amikor az ujjaim közt a könyv lapjai várták volna, hogy faljam a sorokat, hogy abban a történetben létezzek egy kicsit. Meg kellett volna nyugodnom, hogy már nem kell azon izgulnom, vajon odaérek-e a kicsikhez, hiszen minden nehezítő körülménytől megfosztott egyszeriben egy férfi... örülnöm kellett volna a hirtelen fellépő változásnak. Annak, hogy nem kellett vért izzadnom, hogy egy olyan feladatot is vállaljak, ami világ életemben csak elúszott mellettem, ahol nem voltak bizonytalansági tényezők vagy esetlegesen bekövetkező kudarcok. A Pandora körüli munkálatok megvonása nyugalmat kellett volna, hogy előidézzen bennem.
Nem kívántam jobban beleszólni a férfiak társalgásába, mert egyelőre nem tudtam megítélni, hogy Jude mire hogyan reagálna, de csak-csak sikerült közbeékelnem egy-egy hozzászólást, amikor úgy éreztem, hogy több magyarázatra lesz szükség. Az egy dolog, hogy Felix velem már szinte fél mondatokban is képes volt kommunikálni, de néha, ha túl sok információt akart volna közölni, tudtam, hogy néhány lényegi információ felett képes volt elsiklani. Az ügyvéd felé óvatosabban közelítettem, legalábbis a figyelmemmel, mert nem akartam megkérdőjelezendő témát szolgáltatni Brian felé, sem azt nem akartam nála elérni, hogy túlságosan sok kérdés merüljön fel nála. Mert ítélkezni, kombinálni és ezernyi kérdésre képes volt, de arra nem, hogy az emberi tényezőt is előtérbe állítsa. Sokszor.. nehéz volt vele dolgozni, amikor mindannyian csak számok voltunk neki,  de valójában mióta a Kensington élén álló pozíciót tölti be, azóta nem csak a lovarda forgalma növekedett, de több a lovunk is, a mecénásokkal egyetemben. Ha nem lennének ennyire ellentétei egymással Jude-dal, egy másik életben minden bizonnyal üzlettársakká is válhattak volna.
Felix bólintott a szerződéssel kapcsolatos helyzetre, s nem is firtatta többet, s még mielőtt megszólalhatott volna Jude másik két ló állapotával kapcsolatban, a megtorpanás kellős közepén sikerült a szemeibe nézve beszélnem. Miért ennyire istentelenül kékek mindig? Miért nem lehetne barna? Miért nem lehetne szemtelen?!
- Az influenza leginkább az egy-három év közötti lovakat fertőzi meg, és az utóbbi hetekben sem Szilaj, sem Hópehely nem volt versenyen - soha nem gondoltam azt, hogy lenne ideálom.. s mégis tőle elég volt egy pillantás, hogy tudjam, azokat a szemeket soha nem tudnám teljesen megszokni. Összeszedtem magam hirtelen, mielőtt még tátott szájjal figyeltem volna a férfit. Zavartan elnéztem róla. - Nem közvetlenül egymás mellett van amúgy sem a boxuk... de náluk még nem jelentkeztek a fertőzés jelei. Teljesen ideális fizikai állapotban vannak, oltottak is - Felix pedig mint aki vizsgáztatott volna, csak bólintott bölcsen a szavaimra, s most nem fűzött hozzá semmit sem, mert felesleges volt, hogy orvosi szempontból is megközelítsük ezt a témát, vagy hogy többször biztosítsunk mindenkit arról, mindent és mindenkit is megfigyelünk. Ennek ellenére mégis olyan információk kerülnek napvilágra, amihez én kevés vagyok - vagy legalábbis nem teljesen a szakterületem, ám világ életemben lovak mellett nőttem fel, kislányként is már ott voltam, ahol nem kellett volna, de az állandó láb alatt levés kifizetődött. Sokszor csak elég volt hallgatóznom, figyelnem, fülelnem és olyan tudást tártak elém, amit egyébként nem nekem céloztak. Ahelyett, hogy részt vettem volna a Felix-Jude-féle társalgásban, valamelyest kivontam magam belőle, hogy előbb a lovakra nézzek rá, aztán pedig leüljek. Csendben, magányos. A periférián, de csak nem bírtam ki és közbekotyogtam. Biztosítottam az ügyvédet arról, hogy nem fog éhenhalni a kicsi, mert minden bizonnyal valamit úgyis ki fogunk találni és Pandora sokkal fontosabb volt, mint azt sokan gondolták volna jelen helyzetben.
A szóbeli adok-kapok viszont egyáltalán nem tetszett, főleg, hogy felettem ítélkezett szinte mindenki, s kínosan ügyelve arra, hogy csak ne rontsak a helyzeten szólaltam meg, de Jude-ból kitörő viharos indulatra nem voltam felkészülve. Megrökönyödve, megszeppenve pislantottam, s közbe sem mertem szólni, de minden egyes újabb szava ostorcsapásként érte el a tudatomat. Lesütöttem a pillantásom, ahogy elviharzott előttem is, még a lábaimat is a szék alá húztam, hogy aztán a szemben lévő fakapura nézzek hosszan.
Brian azonnal Jude után szegődött, mint egy ájtatos pincsi, és csak azt vettem észre, ahogy Felix megáll előttem. Összerezzentem a két cipője orra láttán, attól meg még inkább, ahogy kihúzta a kezemből az ételtartót.
- Mindig ilyen? - érdeklődött. Tudtam, hogy kire gondol. Briant mindketten ismertük.
- Olykor.. - a tapasztalat ezt mondatta.
- Sajnálom, Cora.. túl messzire mentem - Howard tesz róla, ha elveszítjük Jude-ot és a négy lovat, akkor Felixnek ez legyen az utolsó munkahelye állatorvosként. Ezt is mindketten tudtuk. Fáradtan megdörzsöltem a szemeimet, felegyenesedve pedig egy szomorú mosollyal megsimítottam az állatorvos felkarját, hogy aztán magára hagyjam. Sietős léptekkel indultam meg, s nem is kellett sok idő ahhoz, hogy utolérjem a rossz kondiban lévő Briant, a karja után nyúlva pördítettem magam felé, Jude-nak háttal.
- Hagyd! Brian, kérlek! - néztem a szemeibe a lehető legkomolyabban.
- De elúszik egy csomó pénzünk! Utána kell mennem! - akadékoskodott, bólintottam.
- Maradj itt! Csak most az egyszer, kérlek, Brian! - továbbra is a szemeit figyeltem. Annyira be volt feszülve az egész ember, hogy attól féltem, rosszul lesz és összeesik nekem. - Kérlek! - ismételtem meg lassan, de a pillantásom már a távolodó ügyvéd után kutattak, s mielőtt még válaszolhatott volna, kikerülve őt futásnak eredtem Jude után, akit majdnem a kapunál értem utol, elfutva mellette előtte fordultam vele szembe hirtelen, stabil lábakkal állva meg, ha ő is lefékezett előttem. Ha nem, akkor a lendületétől megbillenve kapaszkodtam meg a felkarjában, de ha nem sikerült, akkor akkorát estem előtte, mintha egész életemben azt gyakoroltam volna. Bárhogy is volt, miután egyenesbe kerültem, a szemeibe néztem hosszan, nem kiállva az útjából.
- Állj meg! Jude, kérlek?! - fojtott volt a hangom, mert a vezetéknevén kellett volna szólítanom őt hivatalos helyeken. Senki nem volt a közelünkben, aki hallott volna, de jobb volt biztosra menni. S mielőtt még meggondolhattam volna magam, a tenyerem automatikusan a mellkasára csúszott az ingére, ahol a bőrdzsekije nyitottan hagyta azt. - Nem mehetsz el így, ezt a bombát ledobva mindenki elé - elvontam róla a kezem, mielőtt még ő kényszerített volna rá. - Nem értem a döntéseid... a legutóbb még azt akartad, hogy ne foglalkozzak Pandorával. Mi változott azóta? - a hangom óvatos volt, érdeklődő és legfőképpen csendes. Az ujjaimat tétován összefűztem az ölem környékén, de most.. csakis Jude-ot figyeltem. A szemeit.. az arcvonásait bűntudattal a szemeimben. - Ne menj el - elhalón ejtettem ki ezt a három szót.

Az elmúlt pár napban kevés emberrel osztottam meg a gondolataimat, de úgy magamat is, mint társaság. A kötelező körökön kívül a kórházban és az otthonom négy fala között tengettem az időmet és megpróbáltam nem jobban szétesni a kelleténél. Az apámat gyakrabban látogattam, na nem éppen azért, mert erre lett volna szüksége, hanem nekem kellett a biztonságos közeg. Mallorie halála rányomta a pecsétet a hangulatomra és minden egyes mozzanatomra is. A lakás üregen kongott nélküle a cuccait még el sem pakoltam, csak a hálóból szedtem össze. A párnámon éreztem a samponja illatát, amihez aztán az agyam hozzácsatolta az utolsó emlékképet és a mosdóban kötöttem ki. Szürreális volt egy élőt összehasonlítani egy nem élővel. Mindkettőt láttam és egyből az anyám jutott eszembe. Nála talán a második verzió jobban festett, mert nem püffedt fel a szeme alatti terület, csak szimplán úgy nézett ki, mintha aludt volna. Senki más nem látta rajtam kívül még Sawyer sem. Apa az én reakciómból indult ki. Lemerevedtem és három napig csak feküdtem az ágyamban, de enni és aludni is képtelen voltam. Örökre belém vésődött a búcsú és az anyám földi porhüvelye eltűnni látszott. A gyászfolyamat nem egyszerű és sokan nem is értik meg, hogy mi megy végbe egy adott személyben. Nem mindenki sír, van aki némán jajveszékel, akad olyan is, aki lefagy és megmarad abban a pillanatban. Valahol a kettő között lavíroztam, de tennem kellett a dolgomat. A fiamról állandóan új információk érkeztek, de még nem álltam készen rá, hogy a kezembe vegyem őt. Elképzelni se tudtam volna, hogy ne törjem össze. Aprócska volt és esetlen…és a sírása a mellkasomba ékelődött. Nem közelítettem meg, tisztes távolságból figyeltem a rezdüléseit és a nyöszörgő könyörgéseit. Egyértelműen az anyjára hasonlított és ezt már nem igazán tudtam feldolgozni. Megfordult bennem az is, hogy odaadom Lorie húgának, vagy elindítom az örökbefogadási folyamatot, mert nem voltam biztos benne, hogy vállalom az apaságot. Milyen áron kellett szülővé válnom? Nem is éreztem kötődést iránta és mégis napjában többször fordultam meg a koraszülött osztályon. A nővérek kedvesek és előzékenyek voltak, az orvosok tapintatosak. Nem emeltem vádat a szülész ellen sem, pedig első felindultságomban benne volt az is a pakliban. Mennyi minden történt alig pár nap leforgása alatt. Még most is ezen kattogok, amikor apa felhozza az anyámat. Legszívesebben az arcába üvölteném, hogy azt a szajhát előttem ne emlegesse, de visszafogom a dühömet és csendesen felelgetek neki. Miért éppen rá emlékszik? Nem értem az apámat. Hogyan is szerethetett egy olyan nőt, aki három gyermekét vette a semmibe? A fiai nem számítottak, de apa mindig azt mondta, hogy szeret minket, csak éppen nem tudja kimutatni jól. Mekkora hazugságok voltak akkoriban, de az apámat tiszteltem annyira, hogy elfogadjam a véleményét. Mallorie csak futólag kerül szóba és továbbagyalnék a történteken, de megszólal a telefonom. A Kensingtonból keresnek a lovak állapota miatt. Hirtelen bontanám a vonalat, de nem jó hír, ha a kicsivel is gond van. Senerity a másik aggodalmam, de még ott van a másik két lovam is, akik nem kerültek szóba. Győzködőm Brian-t, hogy ne kelljen személyesen is odamennem, de nem úszom meg a találkozást. Az állatorvossal kell egyeztetnem és ha nem lenne elég pofátlan, akkor megjegyzi az anyagi részét is. Mondjuk úgy, hogy nem vagyok jó kedvemben, amikor az egyik ápolóra hagyom az apámat és felpattanok a motorra, hogy a lovardához menjek. Kerültem a forró kását és nem is engedélyeztem az agyamnak, hogy felhozza Cora nevét. Nem hiányzott egy újabb bonyodalom. Brian már lohol is előre és látom az arcán, hogy fontoskodni akar. Nem értem, hogy miért nem váltották le még, mert az biztos, hogy nem a lovak miatt van itt, csakis a pénz mozgatja. A sisakom még a kezemben van, amikor eligazít. Ketten is várnak ránk és persze, hogy Cora az egyik közülük. Felixet már ismertem, de még nem sokszor beszélgettem vele. Kezet fogunk és a lényegre térve kérem ki a véleményét. Egészen higgadtan kezelem eleinte a históriát, de Brian folytonos beleszólása és Cora tárgyilagos „ fel akarok szívódni’ viselkedése kezd idegesíteni. Megértem, hogy kerülni akar, mert megbántottam az érzéseit, de miért nem tud professzionálisan reagálni vagy viselkedni a közelemben? Akkora kérés, hogy nézzen a szemembe? Mindenhol van, és mégis sehol. Néha a pillantásom felé téved, de nem méltatom szóra a magatartását.
- Írásban is megegyeztünk. A szerződés az irodámban van, de most nincs időm arra, hogy elmenjek érte. – foglalom össze röviden a válaszomat, és az állatorvos felé sandítok miközben megindulunk a lovak irányába is.
- Ez a legrosszabb forgatókönyv gondolom. – fejtem ki a gondolatomat és megállok egy fél pillanatra. – Mi a helyzet a másik két lovammal? Ők is a közelben voltak és mégsem kapták el? – kérdezem érdeklődve, de biztosan megkezdődött akkor időben az elkülönítés, ahogyan az előbb is elhangzott már. Elkezdődik az ötletelés, hogy mi lenne a jó a kancának meg a csikónak. A gyógyszeres kezelés csak a felnőtt példányoknál jöhetett szóba, és én sem tartottam volna helyesnek, ha Pandora máris szintetikus anyagot kap. Cora a párbeszédünk alatt a lovakhoz sétál, ugyan nem feltűnő, de mégis eltereli a figyelmemet az alakja nyomon követése. Kezd elmérgesedni a helyzet, mert Brian olyasmit hoz fel, amire már nem tudok érdemben felelni. Mindenkinek van egy nézőpontja és nekem is. A kérésem pofonegyszerű, át kell csoportosítani az itt dolgozókat, ha Pandora manuális etetést igényel. Nem látok ebben semmi kivetnivalót, de úgy tűnik, hogy csak én gondolom így. A terapeuta nem bírja ki és rábök a lényegi fogalomra. Mi van akkor, ha a kicsi gyomra nem bírja a tápszerezést.
- Akkor éhen marad? – teszem fel a költői kérdést. Kezd bosszantani Felix beleszólása és ez a Paul felemlegetése, de Brian sem bírja ki és közelebb jön hozzánk. Hiába küldtem el percekkel ezelőtt. Kifújom az eddig bent tartott levegőt és most durran el igazán az agyam.
- Nem úgy van, hogy Önök vannak értem és nem fordítva? Én fizetem a szolgáltatást és most korántsem érdekel, hogy Ms. Fraser-nek van-e extra órája vagy sem, ha Pandora éhes, akkor etetni kell. Paul…nem is láttam még a fickót itt. – látom, hogy az állatorvos megszólalna, de intek a kezemmel, hogy még nem végeztem.
- Tudják mit…pár napon belül elutazom Kolumbiába és nincs időm ilyenekre. Én vagyok a fizető fél, de…ebben az esetben felveszek még egy embert Pandora etetésére, hívatok még egy állatorvost saját kontóra, hogy ellássa a lovakat, aztán, ha szállítható állapotba kerülnek a lovak, akkor felbontom a szerződést a Kensingtonnal és mind a négyet átviszem máshova. Kurvára leszarom, hogy kinek mi a feladata itt….Senerity hozott elég vendéget, de ha ez kell a lovardának, leszarom. Jelentkezem a részletekkel. – kapom fel a sisakomat és megindulok a motorom irányába.
- Mr. Cowen… - hallom a hátam mögül a kétségbeesett kiabálását Mr. Howardnak, de eszem ágában sincs megállni. Én vagyok, aki fizet, és ezért el is várhatok dolgokat.

Sawyerrel háromszor beszéltem telefonon, mégsem említettem neki azt, hogy egyszerre csökkent és bővült a családjuk. Amennyire a kórházban szerettem volna tudatni vele, még mindig és mindannyiszor ugyanaz futott át az agyamon: nem volt hozzá(juk) közöm, nem volt hozzá jogom, hogy beleavatkozzak az életükbe, mert kirekesztetté váltam. Talán így kellett lennie, talán ez volt a legjobb megoldás mindenre, ha a Cowen-famíliától a lehető legtávolabb kerültem. Amikor a bátyjáról érdeklődött, a negyedik nyomatékosító kérdésénél fakadt ki belőlem az előző igazság és az a sajnálom, ami a vonal túlsó végéről érkezett, nem nyugtatott meg. Nem éreztem őszintének, nem tudtam hova tenni azt a hanglejtését és azóta ahogy a bátyjával nem kerestük egymást, úgy Sawyer telefonszáma is csak elmentve pihent a telefonkönyvben, tudva, hogy az életemben betöltött szerepe elhalványulva a múltté lesz.
A napok lassan vánszorogtak, de a munka képes volt annyira leterhelni, hogy esténként hullafáradtan csak az ágyamat kívánjam. Viszont képes voltam időt szakítani hetente kétszer, hogy újra eljárjak jógára. És kipróbáljak valami újat: a hastánc ha nem is ment annyira, mint másoknak, egy ideig kikapcsolta az agyam és néha csak bámultam ki a fejemből a tőlem teljesen idegen zenékre, mozdulatokra, amire a testem nem volt hajlandó. Lehet, hogy robotos táncra kellene beiratkoznom. Vagy esetleg a hogyan menjünk világgá projektet megvalósítani, és hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejemben szinte minden másnap, hogy feladom a munkám. Hogy... itthagyom a Howard-féle őrületet és hazaköltözöm oda, ahol valóban szükség is van rám. Azon túl, hogy az is egyfajta menekülés lett volna, az öcsémet boldoggá tettem volna a döntésemmel, még ha én vágytam is volna vissza; a gyerekekkel való munkát, a kicsi pácienseimet hiányoltam volna teljes mértékben és minden gondolatom idehúzott volna. A legnagyobb fejfájást mégis az okozta, amiért nem tudtam teljesen túllépni a történteken, hogy hiába töröltem Jude számát, tudtam fejből azt, és félő volt, hogy egy-egy gyengébb pillanatomban mégis keresni fogom őt, s minden alkalommal, amikor megfordult a fejemben, hogy érdeklődjek, szinte úgy kellett a kezemre ülnöm. S elkövettem azt a hibát is, hogy közelebbi ismertségbe bonyolódtam a hétvége folyamán egy üveg whiskyvel, de egyedül sosem szerettem igazán inni, ezért a végén úgy köszöntem el tőle, hogy inkább az ujjaimmal halászva ki a pohárban csörrenő jégkockákat pakoltam be a számba és azokat szopogattam el lassan, amennyire a jég engedte.
Ha az el is olvadt a számban, a jelenlegi jeges hangulattól nem tudtam megszabadulni, ha akartam volna sem. Kényszerű helyzetbe rángattak bele, amihez nem volt kedvem - leginkább csak távol akartam lenni a méhkastól, de nem engedték. Szó nélkül hallgattam azt, ahogy Felix beszélt a lovak állapotáról, s amikor a védőoltás hiánya kerül szóba, szinte éreztem, ahogy az állatorvos egész testében feszült meg.
- A többi védőoltás rendben van nála, de nem tudhatom, miben állapodtak meg. Írásban történő megállapodás volt? - érdeklődött Felix objektíven, mert csak úgy volt és lett volna alapja annak, hogy Changra ráborítja a házat Jude. Ráadásul ahogy azt már megszokhatták a dolgozók, Brian Howardnak mindenhol ott kellett lennie, ezért is vált türelmessé az állatorvos a főnökét végighallgatva. Ha határozott férfi is volt, a legtöbb esetben figyelmen kívül hagyta Brian javaslatait és észrevételeit olyan területeken, amikhez a Főnök nem értett. Felix sem söpört végig az irodáján és kezdett bele hatalmas beszédekbe, ha pénzt kellett kihúzni a tulajdonosok zsebeiből. Gyűlölte az anyagiasságot, és az emberi döntések és életek miatt akart inkább mindig is állatokkal dolgozni.
- Ha nem sikerült időben elkülöníteni őket, akkor az egész lovardán végig fog söpörni a fertőzés. A csikók, a vemhes és idősebb lovak sokkal veszélyeztetettebbek ebben az esetben - jegyeztem meg csendesen, ha már Jude engem kérdezett. Szándékosan nem neveztem meg őt és úgy fogalmaztam, hogy ne kelljen sem magáznom, sem pedig tegeznem őt. Azt hiszem, hogy minden kritériumnak megfelelt a válaszom, amit megadtam neki, s reméltem, hogy ezzel a hozzászólással legalább én nem fogom felidegesíteni őt. Mégsem tudtam végig a szemeibe nézni, mert minden egyes átkozott pillanatban úgy éreztem, hogy nem kellene itt lennem. Zavartan léptem el és vezettem a tekintetem mindenre, csak hogy Jude alakját kerüljem, hogy aztán hagyjam, hogy a férfiak beszéljenek ismét. Felix sem kedvelte a hazugságot, ezért amikor beszélt, őt tisztán és szabadon nézhettem, de Howard szavaira felsóhajtottam csak halkan, mégsem éreztem úgy, hogy közbe kellene avatkoznom ebbe az egészbe. Ehelyett inkább a lovakat rejtő boxhoz léptem, nekitámaszkodva a magas kapunak is, a reteszt viszont hagytam a helyén, azon át és felett lestem el a lovak felé, alkarjaimmal támasztva meg magam a kapu tetején, lábujjhegyre állva dőlve neki a fának. Serenity és Pandora úgy lesett fel rám, mintha a világukat nem tudták volna, furcsa volt nekik, hogy itt vannak, ahol másik lovakkal nem beszélgethettek. Pandora szájából egy répadarab is kipottyant meglepetésében, az anyja pedig idegesen dobbantott egyet. Megértettem őket, teljesen.
Felix eközben a kialakult helyzetet hallva a karjait a mellkasa előtt fonva össze nézte váltott pillantással a párost. Néha ő is egy vasvillát dugott volna Howard seggébe, de soha nem tartotta magát agresszív embernek, azonban Brian megérdemelte volna olykor, hogy helyretegyék. Nem kicsit. És ha Jude Cowen le is nyomott a fickó torkán egy baszódj meg kártyalapot, Felix türelmesebb volt vele.
- Ugyanazon indokok miatt sem, ahogy egy csecsemőt sem lövünk ki a Holdra, hogy megnézzük, túléli-e azt. Nem elég erős és ellenálló a szervezete - a példa valójában igen nyers volt, ám hatásos, mert szinte láttam, hogy Howardnál kőomlásként esett le mindaz, amibe oda nem értően kezdett bele. Jude szavaira megmerevedtem, és ha nem az ajtó mellett álltam volna, akkor minden bizonnyal a saját lábamban esek el. Ehelyett csak bennszoruló levegővel nyeltem egyet, ujjaimmal kaparva végig az anyagon is.
- Az is egy megoldás, persze - gondolkodott el Felix. - Ha egészségesek lennének és mondjuk az anyja nem fogadná el a csikót, ne adj isten elpusztulna, még az is egy lehetőség szokott lenni, hogy egy nem rég ellett kancával párosítjuk össze, hátha elfogadja az új csikót. Viszont ez most, ilyen helyzetben kockázatos lenne - miközben beszélt az állatorvos, lassan fordultam meg a férfiak felé, mert Jude döntéseit nagyon nem értettem és nem is értettem ezzel az egészet egyet. Csendes, magányos agonizálás jelei mutatkoztak meg az arcomon, mégsem szóltam egy szót sem, csak kifújtam a bennrekedt levegőt hosszan. Zavartan elindultam a szék felé és felkapva róla az ételtartót leereszkedtem rá magamba roskadva.
- A tejporok és tejpótlók segíthetnek Pandorának, ameddig meggyógyulnak mindketten - öleltem magamhoz a dobozt, mintha egy plüsst szorongatnék. Akaratlanul is sikerült közbeszólnom megint. - előfordulhat, hogy felpuffad tőle és az is, hogy hígabb lesz... - meredtem magam elé, mert otthon volt már ilyenhez szerencsénk. Apát mindig szétstresszelték azok az ellések, ahol vagy a kanca pusztult el, vagy nem fogadta el az újszülött kiscsikót.
- Konyhanyelven, ha fosni fog, akkor abba kell hagynunk a tápszeres etetést - Felix és a lényegretörő megfogalmazása. Feszélyezetten pillantottam el felé, hogy ilyen szavakat használt, de jobb volt, mert én biztos, hogy nem mondok ki ilyeneket... - Viszont Cora nem fog tudni annyit foglalkozni a csikóval, mint amennyire szüksége van Pandorának. A foglalkozások ideje alatt nem teheti meg, hogy a gyerekeket magukra hagyja, csak mert a csikónak ennie kell. Paul jelenléte szükséges lesz - feszülten mozdultam meg a széken. A pillantásommal a padlót bámultam mereven. Felix kiállt értem, bármikor szembement bárkivel, ha jogosnak látta, és neki egy egész lovardányi lovat kellett felügyelnie. Ő sem priorizálhatta száz százalékban Jude lovait.
- Az utolsó foglalkozások után viszont tudok jönni... - tettem hozzá bizonytalanul, felajánlva magam, mert hogy őszinte legyek, már nem tudtam, hogy Jude mit szeretne tőlem.. odaadja a munkát, aztán elveszi és szétzilálja az egész tervezésem, hogy utána megint engem kössön a csikójához.Brian arcán az értetlenség jelei látszódtak. Tudtam, hogy a kis zabszem a fenekében járt, hogy kérdezzen és közbeavatkozzon, mert láthatóan ő is összezavarodott ettől a Paul-Cora helyzettől. Megértettem.
Jude Cowen! Mit szeretnél tőlem?

Ragaszkodtam az egyetlen szülőmhöz és úgy menekültem hozzá, mintha az életem múlna rajta. Valahol egész mélyen ez így is volt. Mallorie halála óta csak lebegtem az éterben, de nem tudnám megmondani, hogy mivel teltek a napjaim. Az intézkedések elvettek néhány órát, de akadt olyan is, hogy csak az ablak előtti kanapén ücsörögtem meztelenül és fogalmam se volt, hogy mikor kerültem oda. Az alkohollal csínján bántam, mert nem akartam belesüppedni. Könnyedén adtam volna át magamat, de még nem volt itt az ideje, hogy összeomoljak. A lelki szemeim előtt láttam a bosszú közeledtét. Minden követ meg fogok mozgatni, hogy megtaláljam a dílert és a puszta kezemmel tépjem szét. Nem fogok kegyelmezni senkinek sem. Sawyer jobban tenné, ha magától adná át nekem, vagy kapcsolatot találna hozzá. Az öcsémmel megromlott a kapcsolatom és azt sem engedtem neki, hogy egy időben látogassuk meg apát. Nem akartam meghallgatni, annyi ideje volt arra is, hogy beismerje a szerhez való kötődését, de nem…inkább hallgatott. Viselje a következményeit annak, mert közvetett módon miatta halt meg a gyerekem anyja. A fiam…ez volt a másik sarkalatos pont. Nem kerülhettem el, hogy lássam őt. Huszonnégy óra után sem merték kijelenteni, hogy meg fog maradni. Hat hónapra születni veszélyes és fiúként sokkal gyengébb volt, mintha lány lett volna. Milyen érdekes helyzeteket teremt az élet. Azt gondolná az ember, hogy a férfiak a teremtés koronái, de itt is látszik, hogy nem minden szituációban mi uralkodunk. Nem is éreztem azt, hogy a kezemben lenne a hatalom. Az első találkozás alkalmával lezsibbadtam. Az ablaküvegen keresztül bámultam a kicsinyke testét. Csövek lógtak ki belőle és alig látszott ki a takaró alól. Az inkubátor védte a külvilágtól. A gyerekorvos elmondta, hogy az anyja miatt a fiam is függő lett. Megpróbálják életben tartani, de elvonási tüneteket produkálhat. Milyen élet ez…komolyan forgott a gyomrom. Bűntudatom volt, hogy Lorie-t erre kényszerítettem. Jobbat érdemelt volna egy a csöppség is. Fura érzések kavarogtak bennem a létezése miatt. Az a híres kötelék nem alakult ki, sokáig néztem őt, de nem hasonlított egyikünkre sem. Három ujjamon meg tudtam volna tartani a testét. Egy kilót sem nyomott, és már azért sír, hogy adjanak neki valami stimulálószert. Sawyer arcába kellett volna tolnom a drog eredményét. Családokat tett tönkre és most a sajátját sem kerülhette el. A tulajdon vére…az unokaöccse feküdt így. Nem ment, hogy sokáig maradjak. Általában egy óránál hosszabb ideig nem voltam bent, mert rám tört a bizonytalanság érzett. Négy alatt két alkalommal kaptam pánikrohamot. A létezéséről se tudtam, eleinte azt hittem, hogy szívrohamom lesz, de rá kellett jönnöm, hogy ez csak az agyam szüleménye. Nem kaptam levegőt és szorított a mellkasom. Javasolták, hogy vizsgáltassam ki magam, vagy menjek el pszichológushoz. Pénzkidobásnak gondoltam és nem lett volna rá kapacitásom se. Lekötöttem a nyugtalan idegrendszeremet és esténként online pókerpartikat nyomtam. Egy kisebb összeget már elbuktam, de nem nagyon zavart a bankszámlám megcsappanása. Az eszem azt súgta álljak le, de én csak mentem előre és újabb téteket tettem meg. Élesben nem mertem volna asztalhoz ülni, mert a vesémet is eladtam volna, ha azon múlik. A szenvedélyem kezdett a felszínre törni és már azon kattogtam, hogy mikor tudnék versenyekre fogadni. A lovak befektetések voltak, míg telefont nem kaptam a Kensingtonból. Az apámmal töltött idő szent, de Brian Howard-ot mikor zavarta, hogy rosszkor keressen fel? Rühelltem a pasast, de ő vezette a lovardát és közvetlen kapcsolatban vele álltam. Néha elgondolkodtam rajta, hogy nyomoztassak utána, de nem érte volna meg az erőfeszítés sem. Rövidre fognám a csevejt, de nem sok jót hallok. Serenity és Pandora is betegek. Az állatorvos szeretne velem beszélni, én meg mindenáron a kiutat keresem a helyzetből, de nem sokra megyek vele, mert csak amellett maradunk, hogy el kell mennem. Megfordul a fejemben, hogy vajon Cora is jelen lesz-e. Aznap este óta nem kerestem, sőt még az üzenetére sem válaszoltam, hogy épségben hazaért. Nem lett volna értelme felhánytorgatni a közöttünk történt eseményeket. A távolság majd megoldja a zűrzavart. Sokkal bonyolultabb lett volna, ha aláírja a szerződést és most én felelnék érte, mint közvetlen felettes. Pandora a legjobbat érdemli…nem tudom. Elbizonytalanodom, amikor felülök a motorra és az előttem lévő célra koncentrálok. Egy sóhaj kíséretében bújok bele a sisakba és pattanok fel a kétkerekűre. Húsz percig sem tart az út, de végig azon agyalok, hogy mi lesz, ha újra meglátom őt. A parkolóban még le sem teszem a motort, de már jön is elém a málészájú. Rögtön rám tör a bizsergető érzés, hogy húzzak be neki egyet, de inkább azzal törődők, amiért jöttem. Brian Howardnak be sem áll a szája, de csak fél információk jutnak el hozzám. Felixet ki is szúrom, de nem kell sok, hogy a terapeuta is a kékjeim kereszttüzébe álljon. Kezet nyújtok az állatorvosnak és meghallgatom, hogy mire jutottak.
- Influenza? Még soha nem hallottam lovak esetében. Gyakori? – kérdezek vissza és amit felvázolnak előttem nem lenne akkora baj, de egy kis csikóról beszélünk, aki még anyatejet kap.
- Micsoda? – torpanok meg a védőoltás hiányának hallatán.
- Nem ez volt a megállapodásunkban. – szorul ökölbe a kezem és Mr. Howard van olyan kedves, hogy említést tegyen Changről is. Megrándul a szám széle, de Cora hangja tereli el a figyelmemet és most egyenesen rávezetem a kék íriszeimet.
- Az mit jelent? – megpróbálok higgadt maradni, de nehezen fogom vissza a kitörni készülő haragomat. A konkrét célozgatások a lovak állapotára nem tettek jót és csak kapkodom a fejemet a mondatok értelmezése között. Mit nem adnék azért, hogy értsem is.
- Elpusztulhat a kicsi? – nem köntörfalazok, mert most ez számít a legjobban. Fékezek le és a többiek is veszik a lapot, hogy nem érdemes tovább menniük a válasz hiányában.
- Sajnos igen. Még nem fejlődött ki az immunrendszere és ha nem vettük észre időben, akkor a tünetek súlyosbodásával le fog gyengülni, aztán lábra sem tud állni. – gondterhelten tekint körbe az állatorvos és Brian Howard hozza a formáját az anyagiak megemlítésével.
- Nem érdekel a pénz. – emelem fel a kezemet és a sisakot most az egyik üres székre dobom.
- Van valami extra antibiotikum…javasolt kúraszerűen? – érdeklődöm a pasast nézve.
- Megpróbálhatjuk az anyjánál, de Pandora esetében nem javasolnám a túlgyógyszerezést. – bólintok egyet.
- Miért ne Felix? Említetted azt a drága gyó… - kezdene bele Brian, de többen is megakasztják.
- Elég volt. – fakadok ki a derekamra tett kézzel.
- Most tűnjön el innen Howard, amíg szépen beszélek. Nem tartok igényt a véleményére, és tegye meg azt a szívességet, ha még egyszer Chang telefonál, akkor közvetlenül hozzám kapcsolják, rendben? – parancsolóan nézek a pasira, és azt hiszem veszi is a lapot, mert elhallgat.
- Paul helyét Ms. Fraser veszi át a csikó mellett a mai naptól. Kizárólag ő és maga mehetnek a közelébe. Serenity kapja meg az antibiotikumot. Van más módja annak, hogy a kicsit tápszerrel etessük addig? – kérdezek rá és kizárom a beszélgetésből a vezetőt.

Az igazság az, hogy az életem ugyanolyan maradt, mint volt, a változást mégis érzékeltem. Kevésbé élveztem a mindennapjaimat, s még korábban keltem fel, mint eddig, hogy hajnalban felverve Noirt rendszeressé tegyem a lovaglást. Valószínűleg ő kevésbé élvezte a kitüntetett figyelmemet, ezért a sokadik napon már nem őt vezettem ki a boxból. A napi rutinom viszont megmaradt: a foglalkozások a gyerekekkel és a segítő állatokkal, a köztes időkben a foglalkozások alatt történtek lejegyzése, hogy aztán amikor búcsút véve az utolsó kis páciensemnek újra a lovaknak szenteljem az összes megmaradó energiámat. Hattie-t viszont kerültem, amennyire csak tudtam, mert még mindig nem álltam arra készen, hogy beavassam őt a történtekbe, abba az egész katyvaszba, ami mégsem engedte, hogy ugyanolyan - relatíve - gondtalanul létezzek. Munkába menekültem most is, de amikor édesanyám negyedjére hívott fel egy nap mindenféle semmiségekkel indokolva, nem bírtam tovább. Ő volt az első, akit beavattam abba, hogy Pandora már nem az én feladatom és ahelyett, hogy az igazságomért harcoltam volna, vagy hagytam volna, hogy anyám lekapja a tíz körméről Mr. Cowent, igyekeztem a lehető legjobban lecsitítani őt. Feleslegesnek tartottam, hogy bármiféle újabb kontaktba keveredjek a férfivel, mert tiszteletben tartottam a döntését. Még akkor is, ha minden ösztönöm odairányított volna. A felhangzó három koppanás a nyitott ajtómon egyértelműen jelezte, hogy Felix jelent meg az irodámban.
- Na végre! - indított ezzel, megálltam a mozdulatban, a villámra feltűzött egyetlen darab tészta pedig szomorúan fogadta el a sorsát, amitől most meg kellett kímélnem őt. Igazán nem volt étvágyam az elmúlt időszakban, a ruháim lazákká váltak és szinte mindent már a legkisebbre húzott övvel tartottam a helyén. Ameddig mások falási rohamokkal vészelték át a stressztől terhes időszakokat, addig én fogyással, a testemet megfosztva az ételekben rejlő energiával. - Hétvégén nálunk eszel mindkét nap és addig nem szállsz el az asztaltól, ameddig meg nem eszel mindent! - az apai szigorával nézett rám, noha barátok voltunk. Elmosolyodtam halványan, a fülem mögé tűrve egy kósza tincset is.
- Ugyan már?! Nem vagyok ovis - biggyesztettem le az ajkam, hogy felkészüljek a sztrájkomra a törődésével kapcsolatban, ami bevallom, jól esett, de teljesen szükségtelennek tartottam.
- Nem kérés volt. Ha kell, a vállamra kaplak és el foglak rabolni hozzánk. A gyerekek imádnák, ha börtönöset játszhatnának veled - vigyorodott el sokatmondóan. - Plusz nem ártana a feleségemnek se, ha végre valami csajos marhaságokról tudna beszélni. Azt mondja, hogy tesztoszteron túltengésben szenved mellettem - nevette el magát, amire én sem tudtam már elutasító lenni, egy hosszúra nyúló mosollyal adtam végül be a derekam. - De nem emiatt vagyok itt - letettem a villámat. Tudtam, hogy mielőtt elhagynám a lovardát, meg fogom melegíteni az ételt és az egyik nem messze lakó hajléktalannak fogom adni azt. Ahogy az elmúlt több napon is történt. - Howard nem rég hívta fel Cowent. A csikó meg az anyja nincs a legjobb bőrben - jelezte, s ennek a kijelentésnek volt indoka: napok óta átengedtem a gondozóknak a csikó fejlesztését és foglalkozását, mert Jude úgy döntött, hogy elveszi a nekem ígért munkát. Ezért Felix mellett Paul volt az, aki kivezette őket a karámba, aki megfuttatta őket és aki felügyelte a hogylétüket, aki aggódhatott értük. Nem kellett volna engednem az ügyvéd döntésének... s talán hogy ne szakadjak el tőlük teljesen, minden reggel, amikor az aktuális lovat vezettem ki egy vágtára, csak rájuknéztem. Csak hosszú percekig beszéltem hozzájuk, de ennél többet nem tettem. Nem volt kedvem vitába bonyolódni senkivel sem és nem volt hozzá jogom. Ehhez sem. Nem zaklattam az ügyvédet. Nem kerestem, s a legutolsó találkozásunk óta ő sem kereste a társaságomat. - Idehívta. Ma estére. Pontosabban már úton van a fickó - beharaptam az alsó ajkam, hogy aztán gondterhelten felsóhajtsak.
- Rendben, akkor.. mindjárt összeszedem magam, csak pár percet kérek - álltam fel a helyemről, hogy aztán szótlanul összepakoljam a dolgaim, s mielőbb eltűnjek a helyszínről, hogy látnia se kelljen az ügyvédnek.
- Cora?! Az istenért, mi a szar van veled? Megőrültél? - támadt nekem az állatorvos, és csak annyi szerencséje volt, hogy nem szólaltam meg, mert gyorsabb akartam lenni.. kikapcsoltam minden technikát, helyére pakoltam az asztalomat, kezembe fogtam a habdobozt, amely a tésztát rejtette magába, és anélkül siettem el Felix mellett a parkoló felé, hogy hagytam volna, hogy megállítson. Odakint csapdába esve kerültem Brian és Felix közé, de a legnagyobb arculcsapás az volt, ahogy végignéztem azt, Jude a motorjáról szállt le. Hát persze. Még motorja is van. Nagyot nyelve sütöttem le a pillantásomat, abban a pillanatban, amikor Felix mellém érve simította a tenyerét a hátamra, hogy lenyugtasson.
- Nem lesz semmi baj. Maradj! - súgta oldalról, amire csak bólintani tudtam, mintha elvitte volna a cica a nyelvem. Felixnek elmeséltem a dolgok állását, s sikerült kiszednie belőlem a teljes igazságot. Szégyenkeznem kellett volna minden miatt, de csak a mérhetetlen zűrzavart éreztem. Segítségkérőn pillantottam fel rá, s még akkor is az ő bozontos arcát figyeltem, amikor megérkezett hozzánk Jude, az állatorvos pedig máris fogadta őt, amivel segített abban, hogy a háttérbe szoruljak. Ösztönösen léptem el az útból, hagyva, hogy elinduljanak az istállók felé, de ahelyett, hogy elmenekülhettem volna, Brian ért be hátulról és terelni kezdett a férfiak után.
- Mindketten influenzásak. Reggel mutattak mindketten tüneteket, gyorsan kellett cselekednünk és Paullal, aki felel a lovakért, elkülönítettük őket egy kisebb területre, hogy megelőzzük, tovább terjedjen a fertőzés - hallottam, ahogy Felix beszélt. A hangja nyugodt volt. Brian mindent akart hallani, ezért megszaporázta a lépteit, velem egyetemben, mert arra esélyt sem adott, hogy eltűnhessek innen. Csendesen követtem őket, miközben néha megint Jude hátára siklott a pillantásom. Újra ugyanúgy éreztem magam, mint amikor minden kiderült és Sawyer autójában ültünk. Megint minden ugyanolyan zavarosnak tűnt. - A sportlovaknál ez erősebben jelen van, és valószínűleg, hogy a szállítás és új környezet tehetett arról, hogy Serenitynél fellépett ez a fertőzés. Pandora pedig.. még az anyja tején él, elkerülhetetlen volt, hogy leválasszuk őket időben. A kartonját átnéztem ma tüzetesebben és a csikó nem kapta meg időben a védőoltást, mielőtt hozzánk került volna. Az előző tulajdonos nem említette ezt? - érdeklődött semleges hangon, követve az orvoslásban rejlő puhatolózást, néha ránézve az ügyvédre. Felsóhajtottam halkan.
- Mr. Chang is aggodalmát fejezi ki a lovai iránt - kottyantotta közbe Brian ezeket a szavakat, mire lehunytam a szemeimet. Csak ne most, Brian?! Csak ne most!
- A betegség egészen gyorsan terjed... - kezdtem bele, hogy eltereljem Jude figyelmét és ne Brianen töltse ki a dühét. A helyzet súlyossága ellenére Felix elmosolyodva pillantott rám egy ez az kislány üzenettel a szemeiben.
- Igen! Pont ezért reménykedem benne, hogy időben felismertük mindezt és megtettük a szükséges intézkedéseket.. Ha viszont nem..
- Akkor súlyosbodni fog mindkét ló állapota - fejeztem be Felix gondolatmenetét kullogva a hármas után, a két ló elé érkezve meg az istállóban, ahol eddig még csak ők ketten voltak. A gondozók és Felix minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy megvédjék a lovakat, ebben nem kételkedtem. A szükséges lépéseket megtették már, ahogy a kezelést is elkezdték, hogy a két ló legyen még betegebb.
- Elnézést, hogy nem vártam meg a döntését velük kapcsolatban, de nem akarok veszteségeket látni a lovardában - Felix Jude felé nézett el határozottan. Ez volt a bocsánata és egyben az utólagos engedélykérése is.
- A rájuk kötött biztosítás fedezi a kezelés költségeit. Egyelőre.. - kezdett megint bele Howard, amire kelletlenül lepakoltam az egyik pőrén hagyott székre az ételes dobozkát. Mégis hogyan képes mindig a legrosszabb időben a lehető legrosszabb dolgokat mondani?

Nehéz napok állnak a hátam mögött. Megmondani se tudnám, hogy pontosan mi történt, mert órák estek ki és megannyi információt kellett feldolgoznom, hogy ehhez a folyamathoz egy évtized is kevés lett volna. Mallorie halála fenekestül forgatta fel az életemet meg a jövőbe vetett hitemet is. A tervezésnek és a feladatoknak köszönhettem, hogy még nem omlottam össze. A kórházi jelenlét a vártnál sokkal hosszabbra nyúlt, mint szabadott volna. Lebeszéltem a biztonsági kérdésköröket a fiam miatt, mindig valakinek itt kellett lennie, hogy figyelemmel kövesse a személyzetet. Nem bízhattam senkiben és az ellenségeim akkor bújnak elő a barlangjaikból, ha érzik a gyengeség szagát. Lorie halála körül rengeteg talány született és egyesével kibogozni a szálakat nem volt egyszerű. A munkámnak köszönhetően gyorsabban ment a papírmunka, de kevésbé örültem neki, hogy el kell utaznom Kolumbiába. Az egyetlen élő rokona a húga volt, akivel fel is vettem a kapcsolatot. Megrendülten értesült róla, hogy meghalt a nővére. Néhány éve már úgy kezelték, mint egy halottat, mert a szülei kitagadták és látni sem akarták. Megköszönte, hogy értesítettem, én hülye meg ígéretet tettem, hogy személyesen fogom intézni a hazautaztatását. Ennyivel tartoztam neki és nem kívántam amerikai földbe temetni, mert nem ez lett volna az utolsó vágya. A szabadságát másképpen nem tudtam visszaadni, ezért nem maradt más választásom csak a sok engedélykérés és az út megszervezése. Michelle nem kérdezősködött sokat, amikor betévedtem az irodába és közöltem vele, hogy egy ideig nem leszek elérhető. Az összes folyamatban lévő tárgyalásomat helyezze át egy másik időpontra, újabb ügyfeleket nem tudok fogadni. Az ügyvédi iroda tulajdonosát is felhívtam, Thed nem rossz ember és megértette, hogy időre van szükségem. Soha nem kérvényeztem szabadságot, de most elkerülhetetlen volt a téma. Nem bírtam volna mások szarjával foglalkozni, ha az én életemben is romokban hevert. A teendők nem csökkentek, de a piócák már gyülekeztek körülöttem. Sawyer már napjában telefonált, de egyik üzenetére sem válaszoltam. Caleb hetek óta felszívódott abban sem lehetettem biztos, hogy nem esett bántódása. A támaszaim bizonytalan lábakon álltak és csak a túlélésre játszottam…kivéve egyetlen személlyel kapcsolatban.
- Jude…fiam itt vagy? – apa századjára szólíthat a nevemen, mire realizálni is tudom, hogy hol vagyok.
- Itt… - vérszegényes mosolyra futja csak tőlem az öregnek és előre is hajolok, hogy megpaskoljam a térdét. Be van takarva pléddel a tolókocsiban. Kihoztam egy kicsit a kertbe, hogy levegőn is legyen.
- Ma nincs is kedd, de itt vagy. – a megállapítás jó, és örülök neki, hogy legalább erre emlékszik.
- Tudod most több időm lett. Meg akartalak látogatni. – sóhajtok egyet és idegesen túrok a szőke üstökömbe. A padon ülve a természet annyira békésnek tűnik, de bennem mégis háború dúl.
- Valami nincs rendben veled. – jelenti ki, mintha ez valami megmagyarázhatatlan dolog lenne.
- Így van, szar az életem. – vonom meg a vállamat és kicsit arrébb mozdulok a padon, hogy közelebb legyek az öregemhez.
- Tudom, hogy anyád nem egy követendő minta, de szeret téged. – a derült égből érkező mondattal nem tudok mit kezdeni. Könny szökik a szemebe, mert tudom, hogy nem akart megbántani, de megszokni, hogy az emlékei ennyire kuszák…feldolgozhatatlan.
- Persze apa. – köpöm ki a szavakat, mert ennél többre nem telik. Nincs szívem az igazsággal előállni, hogy anya már több, mint harminc éve halott.
- Nehéz a természete, de te pont olyan vagy, mint ő. Makacs és a saját elképzeléseid után mész. – ökölbe szorul a kezem, hogy egy napon említenek az életadómmal. Nem akarok én vitát generálni, de most nem sokon múlik, hogy keményebben szóljak vissza.
- Nem anyával van a gond apa. Meghalt egy közeli barátom. – avatom be őt, hogy eltereljem a témát, mire csak a távolba mered és újabb tőrdöfést márt belém.
- Szeretted őt? – milyen érdeklődés az már, ha azt sem tudja, hogy kiről van szó. Sejtem, hogy nem sokáig maradnak meg a fejében az információk, de mégis valakivel beszélnem kell Lorie haláláról.
- Igen. Nagyon fáj, hogy nincs már velem. – nyelem vissza a kitörő könnyeket, de a szemem bepárásodik. Apa most először pillant rám a búzakék szemeivel és a kezét nyújtja felém.
- Tudom, hogy a szív sebeihez idő kell, de csak annyi tanácsot tudok adni fiam, hogy ne érj ezekhez a sebekhez, mert kifakadnak. – a felsőtestemmel mozdulok és ráfogok a kezére. Eléri, hogy megint kisfiúnak érezzem magam, aki semmit sem tud az élet történéseiről. A tapasztalás hosszú folyamat és egészen kiszámíthatatlan ösvényekre csábít el. A telefon rezgése zavarja meg a pillanatot. A szám láttán majdnem elkáromkodom magamat, de apától bocsánatot kérve állok fel és sétálok odébb egy kicsit, hogy fogadjam a hívást.
- Jude Cowen. Miért hívott? – hideg hanglejtéssel adom a vonal másik végén állónak, hogy nem a legjobbkor zavar.
- Mr. Cowen…Brian Howard vagyok a Kensingtinból, ha emlékszik rám. – nem sok kell, hogy elküldjem melegebb éghajlatra, de közel járok hozzá, mégis élesen szívom be a levegőt az orromba.
- Igen. Mit akar? – fognám rövidre a beszélgetést, de már most érzem, hogy nem fogja két mondattal lezárni.
- A lova miatt keresem. Pandora nincs jól. – nagyszerű, hogy még ez is beüt most.
- Mi az, amit nem tudnak megoldani házon belül? – folytatom sürgetve és apa felé tekintek, hogy nem esett-e baja.
- Elkapott egy fertőzést és úgy tűnik, hogy Serena is benne van. Úgy sejtjük, hogy az anyjától fertőződhetett meg. Elkülönítettük őket és Felix már megnézte őket, de attól tartok ide kell jönnie. – ne akarj személyesen látni, mert a szemedet is ki fogom kaparni.
- Mennyire sürgős? – kérdezek vissza és a karórámra sandítok.
- Még ma lenne esedékes, hogy döntést tudjunk hozni. – behunyom a szememet és elszámolok háromig.
- Mindjárt indulok. – bontom is a vonalat, aztán visszakanyarítom a telefont a farmerom zsebébe.
- Apa mennem kell közbejött valami. Holnap ugyanekkor érkezem. – intek az egyik ápolónak, hogy jöjjön oda és búcsúként egy homlokcsókot adok az édesapámnak. A bőrdzsekit a kockás ingem fölé kanyarítom és felpattanok a motoromra. Pár napja rászoktam, mert a kocsival való közlekedés megöli az idegrendszeremet. Brooklyn minimum fél órára van innen, de a kocsik között szlalomozva mégsem tart húsz percnél tovább. A parkolóban a sisakomtól válok meg amikor Mr. Howard elém siet.
- Mr. Cowen jöjjön velem az istállókhoz. Felix már vár ránk. – nem merek rákérdezni, hogy más is jelen lesz-e, mert hamarosan a kékjeim igazolják vissza, hogy Cora is a társaság tagja.
- Jó napot Mr. Cowen. – az állatorvos felém nyújtja a kezét, mire fogadom is a gesztust a hátunk mögött hagyva a seggnyalót. Corára csak futólag tekintek mialatt a sisakkal bíbelődőm.
- Mi a helyzet a kicsivel? – kérdezek rá a lényegre miközben az istállók felé vesszük az irányt…