don't ever leave me alone at night ~ Lilah & Kian

**Delilah Barker** · Re: don't ever leave me alone at night ~ Lilah & Kian Szer. Dec. 28 2022, 13:09

Kian & Lilah

Igazságtalannak tartottam az életet, amiért annyira bonyolultnak bizonyult. Azt hiszem soha nem vágytam túl nagy, vagy komplikált dolgokra. A családját ugyanakkor nem választhatja meg az ember, ezzel én is tisztában voltam. A szüleim miatt viszont nem csak az én életem került vakvágányra, hanem másokét is befolyásoltam vele. Ott volt a féltestvérem, az öcsém, aki akarata ellenére lett belerángatva valami olyanba, amire nagy valószínűséggel egyáltalán nem volt kíváncsi. Ott volt még Hailee, akinek az én problémáim nélkül is volt elég az asztalán ahhoz, hogy legyen miért stresszelnie. És persze Kian, akivel szerettem volna, mégis képtelen voltam teljesen őszinte lenni. Minden, amit mondtam neki, vagy éreztem vele kapcsolatban őszinte volt. Kivéve egy dolgot. Sokat gondolkodtam azon, hogy pontosan miért is zavar ennyire a saját őszintétlenségem és a válasz talán túlságosan is egyértelmű volt.
Felelőtlen dolog volt tőlem, hogy próbáltam elfelejteni a rejtélyes képeslapokat és képeket, hogy azokra a dolgokra koncentráltam, amelyek örömet okoznak nekem, de végső soron nem tehettem volna mást. Eldobni az életemet és fejvesztve menekülni, csak mert valaki tudja, hogy Dahlia Salerno egyáltalán nem tűnt el nyom nélkül... Naiv volt azt gondolnom évekkel ezelőtt, hogy egyedül képes vagyok ilyesmire, ezt ma már belátom. Viszont ha egy dolog van, amit megtanultam apámtól, akkor az az volt, hogy ne fogjam menekülőre az első kellemetlenség miatt.
Amikor a butikban voltam, könnyedén meg tudtam feledkezni mindenről, ami a bolt négy falán túl egyébként lefoglalta volna a gondolataimat. Mindig is több figyelmet szerettem volna fordítani azokra a ruhákra is kiegészítőkre, amelyek elérhetőek a Barker Clothier kínálatában. Ha nem is minden egyes darabot én magam válogattam ki, de olyan emberekkel dolgoztam együtt, akikkel jól megértettük egymást, ha divatról volt szó és olyan ruhadarabokról, amelyek nem tömeggyártott fast fashion darabok voltak. Hittem abban, hogy az embereknek csak meg kell találniuk a megfelelő stílust és ezt szolgáltató üzletet, hogy kedvük legyen többször is felvenni, variálni egy-egy darabot. Magam sem tudom hogyan értékeltem volna a mai napot. Jellemzően zárás környékén jut időm arra, hogy átgondoljam a napot és esetleges változtatásokat találjak ki, vagy összeszedjem a gondolataim azzal kapcsolatban, hogy milyen termékeket szeretnék a boltomban látni.
Érzékeltem ugyan az ajtó fölötti csengő hangját, a figyelmemet azonban annyira lekötötte az ujjaim között tartott ékszer és az, hogy ki tudjam azt csomózni, hogy nem emeltem meg az állam, hogy hátra tudjak pillantani.
- Csak egy pillanat... - szólaltam meg végül mégis, koncentrált figyelemmel adózva az apró nyakláncnak, amivel kapcsolatban már hittem benne, hogy eljutottam a megoldáshoz, és fel tudom akasztani azt a helyére. Amikor viszont meghallottam az ismerős hangot a hátam mögött, rögtön mosoly költözött az arcomra. Kian érintése mellett az illata is olyan hatással volt rám, amitől szaporábban kezdett verni a szívem. Elengedtem a nyakláncot, hogy a kezeimmel végig tudjak simítani a derekam köré fonódó karjain. - Megleptél. De téged zárás után sem dobnálak ki. - Halk nevetéssel kísérve mondtam ezt. Elengedtem magamat annyira az érintésében, hogy hozzá tudjak simulni, amikor pedig oldalra fordította a fejét, az én mosolyom még szélesebb lett.
- Megáztál? - kérdőn vontam fel a szemöldökeimet, mire megfordultam volna, már az ő fejében is hasonló gondolatok fogalmazódhattak meg, mert valószínűleg nem a hátammal szeretett volna beszélgetni. Megemeltem az államat, hogy jobban szemügyre tudjam őt venni, a kezeim pedig szinte automatikusan indultak az arca felé, hogy a nedves tincseket ki tudjam simítani a szeméből. - Beteg leszel, ha nem vigyázol jobban magadra. - Az immár felszabadult kezeimet az övéi felé nyújtottam, hogy össze tudjam fűzni az ujjaimat az övével. Előre hajoltam, hogy apró csókot nyomjak az ajkaira. - Szia... - halkan, szinte alig hallhatóan mondtam ezt neki. Viccesnek találtam, hogy csak most üdvözlöm őt, de ki nem hagytam volna az előbbi mozzanatot. Olyan volt számomra, mint egy mágnes.
- Azt terveztem, hogy kibogozom azt a nyakláncot a pulton, aztán hazamegyek főzni valamit. Van kedved feljönni hozzám? - Ártatlanabbnak gondoltam ezt a felajánlást, mint amilyen lehetett volna. De egy közös vacsora gondolata most mindennél jobban tetszett, elvégre esőben nehezen lehet bármi mást kitalálni - a közös megázáson kívül.

654 | öltözék | rád megéri várni don't ever leave me alone at night ~ Lilah & Kian 1404455205

| love you better | ※

**Kian Song**

Delilah & Kian

Magam sem tudom, hogy pontosan mi járt a fejemben, amikor néhány cuccomat összeszedtem Noah lakásán, azokat ismét bevágtam egy utazótáskába, majd hagytam egy üzenetet a hűtőn azzal kapcsolatban, hogy pár napig egy barátomnál leszek és elhagytam a házat. Bűntudatom volt az eset miatt? Ehhez nem is fért kétség. Megbántam a kis magánakcióm? Erre már nem tudtam volna válaszolni.
Jó ideje úgy éltem az életem, hogy gyakorlatilag időről időre elhagytam az emberek otthonát. Szégyent kezdtem el érezni, amiért valakinek a gondoskodására szorulok rá, hogy képtelen vagyok talpra állni egyedül. Talán túl szigorú vagyok magamhoz, de ez nem egy olyan dolog volt, amin könnyedén változtattam az elmúlt időszakban. Miután anya meghalt, túl sok volt a sajnálkozó pillantás, én pedig képtelen vagyok elviselni, ha az emberek úgy néznek rám, mintha egy kivert kiskutya lennék. Mindezt pedig egyszerűen nincs szívem senkinek sem az orrára kötni azok után, hogy törődnek velem, tehát egyszerű életmódot folytatok: szenvedve veszem figyelembe, ahogy a barátaim szülei a legszebb húsokat alkalomadtán nekem adják, ahogy a ruháimat mossák ki és akarnak rávenni arra, hogy maradjak még pár napig. Ettől pedig én csak szimplán úgy érzem magam, mint egy csapdába ejtett kisállat, akiben van annyi élet, hogy megpróbáljon elmenekülni. Hálás vagyok nekik, ugyanakkor elborzaszt mindaz, amin keresztül kell másznom annak érdekében, hogy életben maradjak. Mert már abban sem voltam biztos, hogy menetelnék, sokkal inkább volt ez valami kúszásra emlékeztető, furcsa mozgásforma. Nem tudtam, hogy meddig mehet ez így tovább, hiszen már attól kerített magába a szégyenérzet, hogy a tulajdon féltestvérem akart rajtam segíteni. Én sem tudom, hogy miért éreztem annyira mocskosnak magamat, hogy tőle sem merek segítséget elfogadni, de a tényt, hogy az édesanyja által megcsalt nő gyereke vagyok… Talán soha nem fogom magamról lemosni. Ideig óráig rendben lehet a kapcsolatunk, de ez örökké a levegőben marad és nem kell kimondania ahhoz, hogy ott legyen. Elég, ha én tudom és érzem a tényt, mert a bennem rejlő igazságérzet rögtön elő fogja hozni azt, hogy mennyire érdemlem meg a kiváltságos helyzetet, amibe kerültem. Talán születésemtől fogva semmi sem jár nekem.
Ennek ellenére, a hirtelen eleredő esőben, anélkül, hogy a kapucnimat felhúznám a fejemre, sétálgatok Manhattan utcáin és ezen a ponton már arra jutottam, hogy nincs olyan ismerősöm, akinek a családjánál ne jártam volna. Tehát valószínűleg újra és újra bekopoghatnék hozzájuk, mivel pontosan tudják, hogy nincs hol aludnom, anya lakását eladni nem olyan egyszerű, mert akkor konkrétan az egyetlen kapcsolódási pontot veszítem el vele, ott élni meg… Valószínűleg megfulladnék attól a ténytől, hogy körbe lengi a lakást az egész lénye. Nem tudom mire lenne szükségem annak érdekében, hogy a halálának a tényével valamit képes legyek kezdeni magamban. Bár talán első körben meg kellene tanulnom beszélni róla.
Nem ezzel a céllal löktem be a Barker Clothier üvegajtaját, ahol már kishíján a zárásra készülhettek. Valószínűleg vásárlót már nem szolgálhattak ki, mivel fel volt mosva és szimplán az ajtó volt nyitva. A kasszát innen nem láttam, pont ezért képes voltam arra, hogy őszinte kíváncsisággal a szememben keressem azt a nőt, akit valójában mindig látok a képzeletemben. Mikor megpillantottam a sötét tincseit, óvatosan bújtam ki a cipőimből és azt a kezemben tartva, zokniban indultam el a száraz foltokon hozzá. Egészen addig nem szólítottam meg, amíg mögé nem értem, bár valószínűleg érzékelte azt, hogy itt vagyok.
- Tudom, tudom – nem vártam meg, hogy megforduljon, a tenyerem lassan a dereka köré csúszott, aztán egyszerűen átöleltem. Csak akkor fordítottam oldalra a fejem, amikor már az állam a vállán volt, mivel látni akartam az arcát.
- Zárva vagytok. Pont ezért jöttem most. – egy apró puszit nyomtam a bőrére, aztán elengedtem – Bocsi, ha összevizeztelek. Elkapott az eső idefelé. Van valami programod?
Ekkor az ujjaim már jobban nyomódtak bele a bőrébe, mert feltett szándékom volt őt megfordítani, hogy normálisan tudjunk beszélgetést kezdeményezni. Csak azért engedtem el ennyire könnyedén, mert nem akartam, hogy a cipőim összekoszolják a ruháját.

633 - kinézet - így is többet vártál rám, mint amennyit illene szívecske

- survive the night - ☆

» Lilah && Kian
» Maybe they'll leave you alone, but not me ✿
» thinking of you more every day ◇ Lilah & Kian
» You dont know me
» please, dont hit me┃abe & rea