- Ezek szerint te már gyerekként is értetted az élet lényegét. Azt szokták mondani, hogy a változatosság gyönyörködtet. - Széles mosollyal az arcomon pillantottam rá, miközben igyekeztem visszafogni a szabályosan kikívánkozó nevetésemet. Nem akartam viccet csinálni a helyzetből, de kellemes volt elképzelni őt gyerekként. Talán kimondani fura lett volna ezeket a gondolatokat, de úgy képzeltem, hogy már akkor is képes volt mindenkit levenni a lábáról a személyiségével és azzal, amilyen könnyedén képes kommunikálni. Persze az ember sokat változik, nem vagyunk ugyanolyanok, mint gyerekként, de én igenis azt gondolom, hogy a lényeg soha nem változik. Kian pedig megnyerő volt, vonzotta a tekintetet és bár túlságosan könnyedén képes volt zavarba hozni, de mintha mégis vágytam volna rá, hogy megtegye.
- Lehet, hogy neked van igazad - lassan bólintottam, miközben én is kifejezetten neki szenteltem a figyelmemet. Nehéz volt róla levennem a szememet, és ami azt illeti, nem is lett volna túl komplikált megmagyarázni ennek az okát. Valamiért úgy éreztem, hogy ha nem rá figyelek, akkor hirtelen lemaradok valamiről, valami fontosról, amit aztán bánni fogok. Lehet, hogy ez pusztán a pillantása egy olyan villanása volt, amitől még játékosabbnak, még vonzóbbnak éreztem őt, vagy épp a mosolya, ami ragadósnak bizonyult. - Azt hiszem nekem szimplán csak az a tapasztalatom, hogy minden ember tud meglepetést okozni. Főleg olyan helyezetekben, amiket korábban nem éltünk meg együtt. - Finoman oldalra billentettem a fejemet, amitől néhány tincsem úgy is döntött, hogy helyzetet vált, és hátra bukik a vállam mögött. Úgy érzem hiába a családommal való távolságtartó viszony és az újabban rejtélyesen hozzám érkező információ morzsák, immunis lettem arra, hogy az életem minden percében éberen figyeljem a környezetemet és várjam a potenciális veszélyeket. Már abba is belefáradtam, hogy izguljak amiatt, hogyan magyarázzam meg a lépcsőházban lakó kedves néninek az én címemre érkező, más címzettnek feladott leveleket, akiknek a jogos tulajdonosa végső sorban én vagyok. Voltak alkalmak, amikor nagyon féltem attól, hogy mi lesz a következő lépés és mi történhet még, és voltak azok, amikor megpróbáltam elhessegetni ezeket a rémképeket és kicsit talán még abban is reménykedtem, hogy a nemtörődömségem idővel megszünteti a problémákat. Ez utóbbi azonban érezhetőek csalfa reménynek bizonyult.
- Nagyon szeretek tenni másokért - finoman megvontam a vállamat, miközben nyíltan rá mosolyogtam Kianra. Nem volt végtelen listám azokról, akikért ténylegesen tehettem is valaha valami igazán szignifikánsat, de már annyit megtehetek, hogy valaki meghívok reggelizni, akkor élvezettel teszem azt. Nem azért, mert összefutottunk a boltban és ő annyira önzetlen volt, hanem a tegnap este miatt. - Köszönöm, hogy elfogadod a kívánságomat. Ettől mindjárt még szívesebben megmutatnék neked más szuper helyeket is a környéken. - Talán volt némi tapogatózás, óvatosság a felvetésemben. Elvégre még nem tisztáztuk le, hogy a mi találkozásaink mindig puszta véletlenek lesznek-e, esetleg azért futottunk össze hirtelen kétszer is egymás után, hogy a harmadik alkalom már tudatos legyen.
- Ami azt illeti, ezzel én is így vagyok - nevetek fel jókedvűen, miközben a pillantásom akarva akaratlanul is visszavándorol rá. Képtelen voltam megfogalmazni magamnak, hogy milyen mágneses erő kerített hatalmába, amikor összefutottunk, de kétség kívül azóta sem enged. - Ha választhatnál, hova utaznál leginkább? - Érdekelt a válasza, a magyarázat, amiért bizonyos országot, vagy várost a legelőkelőbb helyre lenne hajlandó sorolni. Szerintem alapvetően azzal sincs gond, ha valakinek nincs konkrét célja, szimplán megfogják más országok, vagy kultúrák. Az sem baj, ha a vágyakból nem lesznek tettek és nem utazunk el azokra a helyekre, amelyek eredetileg megtetszettek. Mindenkinek megvannak a maga elképzelései és persze határai is. Van, aki nem vállalná be, hogy a világ másik végére utazzon, mások alig tudnak megülni a fenekükön, csak hogy végre kiszabaduljanak a lakóhelyükről. Én inkább az a fajta ember vagyok, akinek nem kell átutaznia az egész bolygót, hogy elégedett legyen az életével.
Kis híján kibukott belőlem, hogy épp most árulta el magát és bizonyította be, hogy egyes feltételezésekkel ellentétben mégiscsak igazi és nem valami csodával határos módon, egy nő által írt regény főhőse, aki már-már a tökéletességgel vetekszik és nincsenek olyan érzései és félelmei, mint általában az embereknek. Ahelyett, hogy szavakkal reagáltam volna, inkább megkerestem a pillantását, hogy így tudjak rámosolyogni.
- Szerinted tudok neked újat mondani? -  Halk nevetés kísérte a kérdésemet, amivel inkább csak incselkedni akartam vele, nem pedig tényleg a válaszára várni. - Jól áll, ha kevered az elegánsabb vonalat a hétköznapi öltözködéssel, mint most is. Ha én választanék, biztosan egy fokkal világosabb színeket adnék rád, mondjuk kéket, szürkét, vagy fehéret. - Mondhatjuk, hogy gondolatban már vetkőztettem őt, de a szokásossal ellentétben egyben öltöztettem is - olyan darabokba, amelyeket én szívesen láttam volna rajta. A bőre természetessége, a világos tincsei mind-mind olyan jóképűvé tették őt, hogy biztos voltam benne, ha egy szimpla farmer és fehér ing lenne rajta is ugyanúgy vonzaná a tekintetet, mint a tegnap esti szettje. Sokkal inkább a smart casual stílus irányába vittem volna őt, mintsem a business casual vonalon, mert nem volt nála szükség arra, hogy az elegánsabb stílust öltöztesse le hétköznapibbá, inkább fordítva. A szabadon kócolódó tincsei és a most is a mellkasára feszülő kényelmes pulóver mellé jó döntés volt a kabátja, a valamelyest elegánsabb szabású nadrágjával. Ettől függetlenül még kíváncsi lettem volna rá öltönyben is.
- A futás például sokkal szórakoztatóbb a szabadban, egyszer próbáld ki az edzőtermi futópad helyett. Nyilván a megfelelő időben... És az sem hátrány, ha van a lakásod közelében futópálya, mert én rosszul azoktól, akik elvárják, hogy a gyalogosok kikerüljék őket. - Elgondolkodva billentettem félre a fejemet, csupán egy picit. Nem éreztem úgy, hogy túl sokat árulnék el neki, vagy épp nem szabadna vele megosztanom a szokásaimat, mert nehezen tudtam volna fura dolgokat kinézni belőle azután, hogy megmentett.
- Minek örülnél jobban, ha direkt csinálnám, vagy ha tényleg véletlen lenne? - A szememben csillanó játékosságot csak neki szántam, s hiába éreztem, hogy lódul meg a szívem a halk szavainak hallatán, próbáltam nem jelét adni ennek. Talán csak a kipiruló arcom árult el. - Nem zavar - finoman megingattam a fejemet, miközben a szemeibe néztem. Talán mások szerint erős lett volna kijelenteni, hogy már-már megszűnt körülöttünk létezni a világ, de Kian szemébe nézve mégis képes voltam megfeledkezni arról, hogy pontosan hol vagyunk. - Akkor próbálom majd megzabolázni a tincseim és nem megszabadulni tőlük. - Legalább annyira lehalkítottam a hangomat, mint ő az imént, elvégre senki másra nem tartozott a beszélgetésünk, csak ránk. Habár a közelsége egyébként is még privátabbá tette a társalgásunkat.
- Mondhatjuk így is. Szerintem úgy fair, ha úgy vagyok valakivel kapcsolatban, hogy mindketten akarjuk azt a kapcsolatot. - Ellenkező esetben csak megbántanánk, vagy félreértenénk egymást az illetővel. Minden kapcsolat két emberen múlik, ha pedig valaki már a legelején nem ad bele annyit, mint a másik, akkor mi értelme volt belekezdeni? - Azért ne szakadj ezer felé, mert kevesebb marad nekem. - Megemeltem a kezemet, hogy finoman meg tudjam érinteni a karját, hogy ha eddig nem sikerült volna, magamra vonjam a figyelmét. Képtelen voltam nem elmosolyodni, miközben a szemébe néztem. Mikor a keze a csuklómra csúszott, csak arra tudtam gondolni, hogy korábban nem mentem túl messzire és nem ijesztettem őt el. Ez pedig furcsán megnyugtató érzést nyújtott most. Mint az érintése.
- Nincs okom nem hinni neked - jelentettem ki könnyedén, a mosolyomat pedig még úgy is érzékelhette, hogy épp nem pillantott rám, mert a szavaimba is belevegyült, ékes bizonyítékaként az egyébként is rólam sugárzó jókedvnek. Kár lett volna elrontanom ezt az érzést és elkezdeni elemezni minden mozzanatát és szavát, vagy feleslegesen belelovallnom magamat valami olyanba, amit épp most cáfolt meg a szavaival. Nem tartom magamat túlzottan gyanakvó embernek, még ha meg is lenne rá az okom. De nem tudván, hogy ez lesz-e az utolsó alkalom, hogy találkozunk - amivel kapcsolatban reméltem, hogy határozott nem a válasz -, vagy van-e számunkra tovább, még jól is esett tisztázni a helyzetünket.
Talán jobban zavarba kellett volna jönnöm, amikor kis híján egymásba ütköztünk, de csak a fejemet hajtottam le valamelyest és próbáltam nem hangosan felnevetni. - Most már biztosan nem hiszel nekem, hogy csak véletlenül ütközöm mindig neked, igaz? - Jókedvűen pillantottam fel rá, s egy pillanatig még késztetést is éreztem, hogy az arcához érjek. Érzékeltem a zavarát és biztos voltam benne, hogy én is hasonlóan nézek ki, de ez valahogy most nem tudott zavarni. Természetes volt a közelében lenni és ilyeneket mondani neki.
- Ez kedves tőled. Ezek szerint... - Már épp levegőt vettem, hogy újra megszólaljak, amikor olyan közel hajolt hozzám, hogy kinyissa az ajtót, hogy kis híján lélegezni is elfelejtettem. A pillantásom az arcára, az ajkaira siklott, majd vissza a szemeire. Figyelmeztetnem kellett magamat, hogy ne bámuljam őt túl feltűnően, habár ehhez már jócskán késő lehetett. Finoman megszorítottam hát a kezét, ami az enyémbe simult, s vele együtt léptem be a reggelizőhelyre, ahol egy szimpatikusnak tűnő asztal felé indultam, ami a reggeli időpontban épp napsütésben úszott.
- Ugye nem baj, hogy ezt választottam? - Tettem fel a kérdést, amikor mindketten helyet foglaltunk. - Imádom a napsütést és a meleget. - Másokat zavartak ezek a tényezők, én viszont szó szerint sütkéreztem benne. Különben is a nyár volt a kedvenc évszakom, ami jelenleg távol volt már tőlünk, de épp ezért ragadtam meg azokat a lehetőségeket, amelyekkel kicsit is vissza tudtam idézni azt.

Lilah & Kian

- Így már világosabb. Tényleg különlegesebbnek hangzik, mintha minden nap ugyanaz a környezet várna. - Ha így fogjuk fel, tulajdonképpen az én munkám is határozottan monotonnak és unalmasnak lenne mondható, ha nem én lennék az üzlettulajdonos is, aki igyekszik kiválogatni azokat a darabokat, amelyekkel a vásárlók is találkozhatnak, amikor betérnek hozzám. Ez a kreatív kiválasztási folyamat volt az, amit sokszor nagyon tudtam élvezni, de ugyanolyan fontos volt számomra az emberekkel való kapcsolattartás is; ezért sem vonultam ki teljesen a butik működéséből teljesen. Nem is igazán tudtam volna, mert ha lenne is mivel kitöltenem az időmet, egyedül maradnék azokban az órákban. Így legalább duplán részem volt olyan dolgokban, amelyeket szeretek csinálni.
Ami azt illeti, ebbe a körbe sorolódik maga a tény is, hogy szeretek korán kelni. Régebben talán úgy fogalmaztam volna meg, hogy ha nem is azon dolgok közé sorolódik, amelyeket kedvelek, de ki vagyok vele békülve, mert már megszoktam. Mára már tényleg olyasmi lett belőle, amit értékelni tudok, mert annyival is több időm van egyéb dolgokat elvégezni. Jellemzően ezt egy-egy jóga óra keretében élveztem tovább, de nem bántam, hogy ma reggel nem azt választottam, még ha kicsit szürreálisnak is tűnt, hogy épp Kiannel sodor össze a szél.
- Nos... - egy pillanatra beharaptam az ajkamat, mert magam sem tudtam mennyire kellene igazat mondanom. - Az az igazság, hogy egyikükkel sem kerültem még hasonló szituációba, mint veled, szóval nem is igazán tudnám megmondani, hogy milyenek voltak. - Életem egyetlen férfiját sem szeretném ok nélkül kritizálni, akivel pedig mégis megteszem, annak eléggé komoly dolgot kell elkövetnie ahhoz, hogy mégis megtörténjen. Kian szinte teljesen idegen számomra, ezért nem éreztem úgy, hogy el kellene mondanom neki azt, hogy milyen ember az apám. A kérdésével valószínűleg egyébként sem a családomra volt kíváncsi. Hiába érezte úgy az egyik felem, hogy nem kellene feleslegesen fecsegnem, a másik egyértelműen élvezte nem csak a beszélgetést, hanem a srác közelségét is.
- Így én is jobban érzem majd magamat. - Észleltem, hogy mennyire magyarázatra szorulnak a szavaim és hogy ezt akár érthetné úgy is, hogy az ő jelenléte miatt kavarognak bennem kellemes érzések. Hiába akartam elkezdeni magyarázkodni, annyira magával ragadott a pillantása, hogy a számat is nehezen nyitottam ki újra. - Így ha minimálisan is, de én is tettem érted valamit. - Az, hogy elmegyünk egy kávézóba nyilván nem lesz egyenlő azzal, hogy ő gyakorlatilag attól mentett meg, hogy eladjanak egy másik országba, vagy ne adj' Isten megerőszakoljanak. Mégsem éreztem úgy, hogy egy szimpla köszönöm, vagy egy kézfogás elég lenne. Hogy mennyiben járult ehhez hozzá maga a tény, hogy nem akartam olyan gyorsan hagyni őt és a társaságát, azt én sem mondtam volna meg nyíltan jelenleg.
- Vannak kifejezetten fura ételeik... - halk nevetés tört ki belőlem. Én például határozottan nem próbálkoznék a krokodil, vagy épp kenguru hús evésével.- Az viszont tetszik, hogy jobban szeretnek kint enni a szabad levegőn. Habár annyi veszélyes állat mellett csodálom, hogy megteszik. - Saját tapasztalattal nem igazán rendelkeztem, ami az ausztrál állatvilágot érinti, viszont ha lehet, általában itt New Yorkban is kerülöm a békák, kígyók és pókok társaságát. - Neked van valamilyen félelmed? - Egészen kifejezetten állatokkal kapcsolatos dologra gondoltam, de azon sem sértődtem volna meg, ha nem csak olyasmit említ. Szimplán csak szerettem volna hallani a válaszát, akármi is legyen az.
- Igen, rendszeresen előfordulnak. - Mosolyogva helyeseltem. Nem számítottam rá, hogy ilyen pontosan megfogalmazza azt a furcsaságot, amivel én nap, mint nap találkozom. - Szívesen látlak az üzletben. Ha erre jársz és épp ruhára van szükséged, látogass majd meg. - Mosolyogva pillantok felé, de nem merem túl sokáig őt nézni, mert attól tartok, hogy a szemeim elárulják milyen érzések kavarognak most bennem, hogy ennyire nyíltan meghívtam őt egy esetleges következő találkozásra.
- Akkor te inkább edzőterem párti vagy, vagy van más sport, amit azon kívül űzöl? - Kis híján kicsúszott a számon, hogy látszik rajta, hogy edzett, de ha már a kezünk egymásnak ütközését illetően is felmerült bennem, hogy talán nem esik neki olyan jól, akkor azt dicsérni, hogy milyen jól néz ki talán kicsit elvetemültnek tűnt volna. Ettől persze nem lett kevésbé igaz.
- Igen, néha én is így érzem. - Elmosolyodom, amikor megjegyzést tesz a hajamra és akkor sem húzódom el, amikor felém nyújtja a kezét. Helyette egyedül azt a hibát követem el, hogy szinte reflexből én magam is megemelem a kezemet, ami most az övének ütközik. - Ne haragudj - egészen halkan mondom ezt neki. - A hullámaim miatt lehet, ellenem fordulnak - halkan felnevetek. - Hidd el, meg lehet szokni. Meg kellene oldanom valahogy, de nem is tudom. Levágatni olyan céltalan lenne. - Én legalábbis még nem találtam megfelelő indokot, hogy megváljak a tincseimtől. Azt, hogy milyen könnyedén csúszott ki a fülem mögül minden alkalommal pedig egyszerűen csak elfogadtam.
Egészen megijedtem, amikor Kian rám szólt, aztán amikor észleltem az egész szituációt is, mert olyan volt az egész, mintha nem is ugyanabban a dimenzióban léteztünk volna, mint a biciklis, aki gyakorlatilag a semmiből került elő. Csak a férfinak köszönhettem, hogy nem történt baleset és egészen hálás is voltam a kezemre kulcsolódó ujjai miatt.
Amikor felteszi a kérdését valószínűleg még mindig ugyanaz a meglepettség lehet az arcomon, a riadtság azonban hamar elillan a pillantásomból, mellé pedig egy mosoly is társul, amikor Kian szemeibe nézek. - Nincsen. - És gyakorlatilag olyan sem, aki a közeljövőben annak szeretné vallani magát, de ezt nyilvánvalóan nem kellett hozzátennem. Csak rám tartozik. - Köszönöm, hogy megint megmentettél. Úgy tűnik mellettem csak még több munkád van, mintha nem lenne elég kettő. - Direkt nem tértem ki arra, hogy mit gondolok arról, hogy megfogja a kezemet. Helyette hagytam magamnak annyi örömöt, hogy elfogadjam a közeledését és meg is éljem tetőtől talpig, amit kiváltott belőlem a merészségével. - Tekinthetjük annak - feleltem végül és direkt nem igyekeztem elhúzni tőle a kezemet. - Ha rám sem haragszik meg senki, amiért ellopom a barátját..? - Fontosnak éreztem oda-vissza tisztázni ezt a kérdést, mert rövid időn belül olyan embert ismertem meg Kian személyében, aki pillanatok alatt levett a lábamról. Ezt pedig biztosan nem csak egy nőnél képes elérni.
Megmosolyogtatott a tény, hogy egymás kezét fogva sétáltunk tovább, kicsit talán még szürreális is volt, főleg mert olyan rövid ideje ismerjük egymást. Még csak azt sem használhattam kifogásnak, hogy vigyáznia kell rám az őrült biciklisek miatt, mert épp elég volt belőlük egy is. - Ez lesz az. - Finoman rászorítottam a kezére és lassítottam a lépteimen, amikor a nagy üvegkirakattal ellátott üzlet elé, aminek fekete cégére hirdette a hely nevét is. Csak akkor indultam tovább, ha a srácnak is megfelelő volt. - Hova ülnél szívesen? - Hátra szerettem volna pillantani, amikor feltettem a kérdést, közben viszont sikerült úgy megtorpannom, hogy gyakorlatilag majdnem Kian előtt állok meg - egészen pontosan kis híján a mellkasának ütközve.

Lilah & Kian

Mondhatjuk, hogy nem voltam következetes, ami az emberi kapcsolataimat illeti. El akartam szakadni a régiektől és úgy alkotni teljesen újakat, hogy közben nagyon is tisztában voltam azzal, hogy nem csak magamnak hazudok, hanem mindenki másnak is, akit kicsit is közel engedek magamhoz. Ez pedig tudott néha kifejezetten nehéz napokat okozni számomra, ami a lelkiismeretemet illeti. Sosem értettem meg, hogy miért kell ahhoz mindenkinek hazudnom, hogy kicsit is nyugodt életem legyen, amikor nem vágytam másra, csak igazi, őszinte emberi kapcsolatokra és arra, hogy valami stabilat fel tudjak mutatni az életemben.
Ez a dolog történetesen a munkám volt. Tudtam, hogy az üzletben nem feltétlenül szerzek olyan kapcsolatokat, ahol el kell mondanom mindent másoknak. Akik betértek hozzám nem voltak kíváncsiak a múltamra, a szüleimre, arra, hogy ki vagyok azon kívül, hogy mosolyogva kiszolgálom őket és adott esetben tanácsot adok. Mélyebb emberi kapcsolatok nélkül létezni viszont lehetetlen, még az olyan viszonylag zárkózott emberek számára is, mint én.
A mostani helyzet azért is volt nagyon nehéz, mert nem gondoltam, hogy újra találkozunk. Levontam a következtetéseimet az estét követően és megvolt a véleményem, ami más esetben talán nem csúszott volna ki olyan őszintén a számon, ami miatt most nem is érezném úgy, hogy legszívesebben elbújnék. Még épp időben összepréselem az ajkaimat, hogy ne erősítsek rá újra arra, hogy mit gondolok az arcáról.
- Queens elég messze van. Fárasztó lehet ennyit ingázni. De akkor gondolom szereted az állásod..? - Határozottan kérdésnek hat a dolog, mintsem kijelentésnek, hiszen eszemben sincs szavakat adni a szájába. Nagyon is érdekel, hogy pontosan mi lehet a másik munkája, főleg mert az egyikkel már tisztában vagyok.
- Kicsi a világ. - Még szerencse, hogy ezt jelen esetben nem valami negatív miatt mondom, holott kavarognak bennem hasonló érzések a múltammal és azzal kapcsolatban, hogy bár azt hittem, hogy több ember között egyszerűbben elrejtőzhetek, New York még sincs olyan messze Chicagotól. Túlságosan is beszippant azonban a férfi pillantása, hogy át tudjam magam adni a negatív érzéseknek. Határozottan a pozitív felére koncentrálok annak, hogy rövid időn belül már kétszer is összefutunk.
- Nem kötelességből teszem - mosolyogva rázom meg a fejemet, elrontva ezzel mindenféle próbálkozást, amivel a hajamat akartam megregulázni és a fülem mögé tűrni. - Sokkal inkább azért köszönöm neked, mert így egyikünknek sem kell azon gondolkoznia, hogy mi lett volna velem. Nekem talán nem is lett volna rá lehetőségem... - halkan nevetem el magamat, majd hirtelen az alsó ajkamba harapok. - Vagyis.. Látod, máris azon gondolkozom, hogy mi történhetett volna. - Pontosabban, hogy mit tehettem volna azután, hogy elfogyasztom azt az italt. Annyi szörnyűség jut eszembe, hogy nem is akarok választani közülünk. Inkább örülni szeretnék, hogy még van lehetőségem azt ajánlgatni, hogy meghívom valamire a megtentőmet.
- Rendben. Tényleg szólj majd nyugodtan. - Halvány mosoly játszott az arcomon, ahogyan ezt kimondtam. Semmi nem garantálja, hogy egyáltalán annyira élvezni fogjuk egymás társaságát most a reggeli órákban is, mint este, valamiért azonban képtelen vagyok arra gondolni, hogy megpróbáljam gondolatban elrontani és lebeszélni magamat az egészről, mert túlságosan beszippant Kian társasága. - Menjünk a Two Handsbe. - Mosolyogva bólintok párat. Épp emelni készültem az egyik kezemet, amikor a másikon megéreztem, ahogy a férfié az enyémhez és, ami miatt a pillantásom rögtön rá rebbent, a felemelt kezem pedig erőtlenül hullott lejjebb. Végül egy mosollyal koronáztam meg az egész jelenetet. - A tulajdonos ausztrál és a saját konyhájukra építette a menüt. - Ötletem sincs miért osztom meg vele ezt az információt, de úgy éreztem legalább annyi megilleti, hogy elmondjam, gondolatban melyik helyet választottam.
- Csak később nyitok ki. Valamiért úgy tűnik az emberek nem szeretnek vásárolni járni tíz előtt - mosolyogva jegyzem ezt meg. Kilenc előtt egyébként sem indul be semmi, mert az sokaknak munkaidőn kívül esik. - Én annak tudom be, hogy nem egy plázában vagyok, hanem saját butikom van. - Aprót bólintok. Tény és való, hogy egyébként sem azt a fajta üzletvezetést képviseltem, ami az egyen darabokra és bárhol megkapható ruhákra specializálódott. Egyáltalán nem vagyok fast fashion hívő.
- Sokszor tulajdonképpen jógával kezdem a napot, pár sarokra van egy stúdió... - Újra elmosolyodom és bocsánatkérő pillantást vetek rá. - Ne haragudj. Csak fecsegek olyasmiről, ami biztosan nem érdekel téged. - Egy pillanatra lehajtom a fejemet és a járdán kopogó cipőmre pillantok, majd amikor újra felemelem, a kezemet is rögvest emelem, hogy a fülem mögé simítsam a tincseimet.

Lilah & Kian

Kezdettől fogva abban a hitben éltem, hogy amikor eljöttem Chicagóból jó döntést hoztam egy nagy városban való letelepedéssel. Egy több millió lakossal rendelkező metropoliszban túlságosan sok ember él ahhoz, hogy mindet egytől egyig nyomon lehessen követni, így megfelelő esélyekkel indul minden újabb lakó ahhoz, hogy könnyedén beilleszkedjen a tömegbe és pusztán csak egy arc legyen a sok közül. Amikor azonban rövid időn belül újra összefutok a férfival, akivel olyan kellemeset beszélgettünk, kezdem úgy érezni, hogy minden korábbi elméletem megdőlőben van. Talán mi ketten csak annyi előnnyel indulunk, hogy eddig is egy városban tartózkodtunk, attól viszont még mindig egészen nevetségesen véletlenszerű, hogy újra összefutunk.
- Nehezen lehetne elfelejteni... - Megköszörülöm a torkom, amikor realizálódik bennem, hogy pontosan milyen szavak is jöttek ki a számon. - Nagyon különleges az arcod. - Ezúttal egy mély sóhajt érdemelek ki saját magamtól, s kis híján olyan erősen harapok az alsóajkamba, hogy már szabályszerűen fáj. - Inkább úgy értem, hogy nemrég volt, hogy találkoztunk, nem tudtam volna ilyen hamar elfelejteni az arcodat. - Talán nem mentem ki maradéktalanul magamat, de úgy érzem nincs is erre szükség. Nagyon is tisztában kell lennie azzal, hogy milyen adottságai vannak, hiszen valószínűleg épp elég ájuldozó nőt látott már a klubban, ahol dolgozik és mind miatta volt.
- Á, szóval sokat kell utaznod? - Teszem fel szintre rögtön a kérdést kíváncsian, közben pedig a két kezembe fogom a bolti műanyag kosarat és finoman hintázom egyet zavaromban a magassarkú csizmáimban. - Igen, itt Manhattanben. - Kérdésére mosolyogva felelek, de nem érzem szükségét annak, hogy bármi mást hozzátegyek. Amilyen szeretettel kezelnek bennünket az égiek jelenleg, a végén úgyis összefutunk még egyszer valahol, nem kell ahhoz elárulnom, hogy mit keresek ezen a környéken, vagy hogy hol lakom pontosan.
- Mindig jobban felébredek a kávétól.. - magyarázom halkan, mert képtelen vagyok másképp fogadni a dorgáló szavakat és a kimondatlan törődést, amit egy szinte teljesen vadidegen férfitől kapok. Az életemben fennálló káosz mellett egyszerűen annyira meglep a kedvessége, hogy nehezen is megy rá a reagálás, csak hagyom, hogy a kezembe ejtse a teát, amit pár másodperc erejéig most meg is vizsgálok. - Rendben, hiszek neked - halvány mosollyal az arcomon pillantok fel rá újra, igyekezvén nem különösebb figyelmet szentelni a kezemhez érő ujjának, ami bármennyire is akartam, egyszerűen nem ment.
Ha érintését a kezemen képes lettem volna figyelmen kívül hagyni, a hajamhoz érő kezét már képtelen lettem volna, az arcomba szökő vér pedig minden egyes másodperccel egyre inkább emlékeztetett arra, hogy a reakcióm gyakorlatilag a fél bolt számára nagyon egyértelmű lehet, nem csak az előttem álló számára - amibe meg bele sem akartam igazán gondolni, hogy ő mit gondolhat most rólam. - Akkor mégis hogyan köszönhetném meg neked? - Bosszús, de kicsit sem komolyan vehető hangsúllyal igyekszem feltenni a kérdést, miközben a kíváncsi pillantásommal igyekszem elkapni az övét.
- Jó, legyen. - Nem gondoltam, hogy egy kávéra is ilyen nehéz lesz őt meghívni, ezért finoman az ajkamba harapok, majd újra megnézem a kezembe nyomott tea márkáját és kutakodva pillantok végig a polcon, hogy le tudjak venni belőle még egyet. Amikor ezzel kész vagyok, előbb határozott bejelentést teszek neki arról, hogy részemről végeztem, majd a kasszához indulok, hogy ki tudjam fizetni a teákat, amiből az egyiket az ő kezébe nyomom azt követően, hogy kiléptünk a boltból.
- Azt mondtad ilyenkor félsz, hogy bealszol a hazaúton, akkor nem lesz baj belőle, ha rabolom az idődet? Fáradt lehetsz... - aggódó pillantásommal előbb az arcát vizslatom, aztán rájövök, hogy talán nincs jogom hozzá, hogy ilyeneket kérdezzek tőle és úgy fordítom el a fejemet, hogy közben már tűrök is egy tincset a fülem mögé, amiről akaratlanul is felrémlik az, ahogyan ő csinálta odabent, a boltban és érzem, hogy újra kipirosodik az arcom. Ha mégis belemegy az eredeti tervekbe, finoman intek egyet a megfelelő irányba, s csak aztán szólalok meg: - Tudok errefelé pár jó helyet, vagy nem is tudom. Ahogy te szeretnéd.

Lilah & Kian

Sosem volt bajom az alvással, habár jellemzően igyekeztem emberi időben felkelni mindig, hogy aztán produktívan töltsem a napot és akár előre is megbirkózzam olyan feladatokkal, amelyek még ráérnének később is. Vannak azok a dolgok, amelyeket sokszor hetekig halogatunk, holott tudjuk, hogy összesen körülbelül tíz perc kemény koncentrációt és odafigyelést vagy éppenséggel ráfordítást igényelnének, mégis újra és újra eltoljuk őket és azzal hárítunk, hogy "majd máskor". Na én sosem szerettem ezt csinálni, mert fiatalabb koromban, még az egyetem alatt megtanultam, hogy ennek mindig csak az lesz a vége, hogy a végén túl sok ilyen apró feladat gyűlik össze és a végén az egész lavinaként temet maga alá. Mert bár mi magunk szeretünk halogatni, a határidők nem várnak.
Jó ideje azonban még a szokásosnál is korábban kivet az ágy, valószínűleg mert amikor megpróbálom álomra hajtani a fejemet is állandóan pörögnek a gondolataim, s amikor felébredek is rögtön arra gondolok, hogy talán el kellene költöznöm és talán nem is szimplán a városon belül, hanem akár az Államokból is. Pont ez az a hozzáállás, amivel a mindennapokban nem szeretek rendelkezni, mert ha azt hiszem, hogy magam mögött tudom hagyni a problémát, csak még nagyobb intenzitással talál majd meg újra. Szembenézni azonban nem tudok vele, mert se bátorságom, se kiindulási alapom, hogy pontosan mivel kellene.
Jelen helyzetben azonban az odafigyelésem nagy hányadát az foglalja le, hogy össze tudjak válogatni magamnak néhány dolgot a boltban - amelyek közül tulajdonképpen a legfontosabb egy kávét, amiről elfeledkeztem odahaza, mert ok nélkül igyekeztem magam mögött hagyni a lakást és a tényt, hogy valaki Chicagóból tudja, hogy hol lakom itt New Yorkban.
Összerezzenek, amikor a kezem valaki máséhoz ütközik, s hirtelen emelem a pillantásom a mellettem állóra, akinek kapucni takarja az arcát. - Elnézést. Ne haragu... - Amikor a szemeim sikeresen fókuszálnak már csak rövid ideig csuklya mögött rejlő arca, hirtelen őszinte, széles mosoly költözik az arcomra. - Ne haragudj. És szia - halkan felnevetek, majd beharapom az alsó ajkam és jó pár másodpercig a padlót kezdem fixírozni, a cipőink között.
A kérdését hallva megemelem a fejemet és mint ahogyan tegnap az este folyamán a társaságában már vagy ezerszer, most is a fülem mögé tűröm a rakoncátlan tincseimet, sikertelenül. - Nem tudtam aludni - mondom ki rögtön az első dolgot, amit ilyenkor szokás és ami hirtelen eszembe jut. A valós magyarázat ennél persze sokkal komplikáltabb. - Azt hiszem New York kisebb, mint gondoltuk. - jegyzem meg egy halvány mosollyal az arcomon, miközben igyekszem nem megadni magamat a pillantásának, ami miatt már tegnap is úgy éreztem, hogy elfelejtek miatta gondolkodni.
- De Te is ezt tervezted inni... - finoman összeráncolom a szemöldökeim, miközben a polctól elhúzódó kezéről most az arcára pillantok, aztán egészen meglepetésként ér, ahogyan közelebb hajol, főleg mert képtelen vagyok levenni a szemem róla. - Igazán? - halk nevetés tör elő belőlem, miközben a korábban összevont szemöldökeim most felfelé húzódnak. - Talán... - Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy nem kellene ilyesmit mondanom, de ha már mindketten azt hittük, hogy sosem látjuk egymást többé és rögtön másnap reggel összefutunk... - Talán el kellene mennünk kávézni... Ehelyett - intek finom mozdulattal a polcok felé. - Amiért este megmentettél. Meghívhatlak?

Lilah & Kian