I put my armor on

Yeah, I'm unstoppable today

Kérdését hallva egyszerűen megrántom a vállaimat, de aztán végül mégis megszólalok.
- Talán csak a személyes varázsod váltja ezt ki belőlem. – szavak könnyedén buknak ki ajkaim között, mintha ez lenne az igazság, pedig nem így van, vagy talán egy kicsit még is, viszont egyértelmű, hogy az igazságot nem vallanám be, hogy általában az emberek nem hallják meg a kérdéseimet. Néha tényleg úgy érzem magam, mintha láthatatlan lennék. Kicsit felvonom a szemöldökömet és úgy fürkészem őt, mintha csak azt akarnám megállapítani, hogy ezt mennyire is gondolhatja komolyan, mert nehezen tudom elhinni azt, hogy a bénázásaim elkerülték volna a figyelmét. Az eséseim eléggé egyértelművé tehették azt, hogy én és a trükkök nem vagyunk valami szoros barátságban. Lemondóan sóhajtok, ami akár azt is sugallhatja számára, hogy elengedtem a témát, miközben a lábam a deszkára kerül. – Legyen, biztos élvezet lesz a kórházi ágyamnál cseverészni. – kisebb grimasz is az arcomra kúszik, az pedig hogy mennyire gondoltam komolyan azt nem kötöm az orrára. Valójában semennyire se, de az tény, hogy szeretem a kihívásokat és hiába nem igazán tudom hova tenni őt, vagy azt, hogy pontosan miért is jött ide, miért akar segíteni, attól még tagadhatatlan az a tény, hogy kicsit érdekel a tetoválásainak a története. Tudom, hogy ebben semmi logika nincs és esélyesen egyáltalán nem kellene számítania, hiszen még a nevét se tudom.

Nem kerüli el a figyelmemet az, hogy miként fürkészi őket a srác, vagy éppen Tim testtartása is miként változik meg, mintha csak az egész szóváltás valami rosszabbnak lenne az előszele. A feszültség szinte tapintható, s míg máskor önként sétálnék el, addig most a lábam közelebb visz és azelőtt szólalok meg, mielőtt még végig gondolhatnám azt, hogy mit is művelek. Egyszerűen az ösztön magával ránt és teljesen kikapcsol az agyam. Nem gondolkodom, csak hagyom, hogy azt tegyem, amit a pillanatnyi feszültség hoz magával, mint egy ismeretlen víz, ami most próbálja kimosni magának a medrét. Szerencsére Tim és a bandája azelőtt vándorol arrébb, mielőtt még inkább elmérgesedne a helyzet. Látom, hogy a srác miként néz utánuk, vagy éppen miként int feléjük, amire alig észrevehetően megingatom a fejemet és ott az a bizonyos sóhaj is, ami a szégyen kíséretében megérkezik. Esélyesen büszkének kellene lennem magamra, amiért végre a sarkamra álltam, vagy legalábbis nem sétáltam el vagy tetettem magam süketnek, de valahogy ez az érzés teljesen elkerül és inkább csak a szégyen érzete nő bennem.

Dicséretet hallva azelőtt kúszik fintor az arcomra, hogy megálljt tudnék neki parancsolni és úgy tehetnék, mint ahogy otthon szoktam hasonló helyzetben. Mosolyogva bólogatnék, ahogy elvárt, mit sem törődve a valódi érzéseimmel, de itt valahogy ez nem megy. Újra és újra megreped a maszk, amit mások előtt viselni szoktam, ami még számomra is érthetetlen. Ugyanakkor ott zakatol az elmémben a neveltetés és az elvárások hada, amiknek meg kell felelnem, aminek köszönhetően, ha kicsit kényszeredetten is, de megszólalok. - Aha, ha te mondod. – ennyivel el is engedem az egészet, mielőtt még igazán visszakanyarodhatnánk a korábbi eseményekhez, hiszen valószínűleg még a vak is látná azt, hogy miként is érzek az egésszel kapcsolatban. S azt is tudom, hogy egy ilyen hanyag, netalán kicsit flegmának mondható válasz miatt milyen reakciókat kapnék odahaza, attól még jelenleg többre nem futja, sőt, kivételesen nem is érdekel, hogy netalán mit szól hozzá a másik fél, vagy mit diktálna az illem. Inkább  csak igyekszem a gondolataimat, érzéseimet gondosan elzárni és nem hagyni azt, hogy még nagyobb káoszt teremtsenek a felszín alatt, mint amennyire megtették már.
Szerencsére a beszélgetés is másabb irányt vesz, ami hozhatna egy kis megnyugvást, de aztán újabb érdekes fordulatot vesz az egész. Állom a pillantását – még ha más esetben már biztosan megint a cipőmet fürkészném-, de most helyette inkább az arcára kiülő érzéseket figyelem, mire kicsit még a szememet is megforgatom.
- Ha így gondolod, akkor talán versenyeken kellene indulnod. Ott biztosan megannyi lány simogatná az egodat, miközben te jól szórakozol. – kicsit talán már úgy hathat, mintha farkaszemet néznék vele, hiszen beszéd közben se szakítom meg a szemkontaktust, mígnem aztán pár lélegzetvétellel később mégis sietve fordítom el a fejemet, mert a zavar újra kiül arcomra, miközben rájövök arra, hogy miként is állom valaki pillantását, vagy éppen mit is mondtam. Egyik se igazán szokott jellemezni. Pótcselekvésnek pedig egyből ott van az is, hogy a szél által arcomba fújt vöröslő tincset próbálom a fülem mögé simítani, mintha annál fontosabb dolog jelenleg nem létezne.

Bemutatkozás után, amikor a kezét nyújtja felém, akkor röpke habozást követően elfogadom azt. Aprócska kezem könnyedén simul bele az övébe, kicsit talán el is veszik benne és még egy barátságos mosolyt is kap a gesztus mellé.
Kicsit meglepetten pislogok párat, hiszen számomra tényleg úgy tűnik, hogy túlzottan könnyedén belemegy, de szerinte meg nem így van, így kicsit kérdővé válik arcomra kiülő mimika, hogy aztán mosolyra görbüljön a szám, amikor kiderül mi is a helyzet.
- Ez nem gond, mert hasonlóan állok én is a szabadidővel. – főleg, hogy a következő időben tényleg elfoglalt leszek amiatt, mert készülni fogok a felvételire, vagy pedig azért, mert éppen kitört odahaza a világháború annak köszönhetően, mert elég bátor leszek ahhoz, hogy az álmaimat kövessem és ne azt, amit elvárnak tőlem.  – Szóval nem kell aggódnod amiatt se, hogy a nyakadon maradok, mint egy kismajom és minden szabadidődre igényt tartanék. – már-már édesnek mondható, ártatlan mosoly kúszik az arcomon, amivel eddig csak pár embert jutalmaztam meg életem során. Elfogadom a jobbját és kicsit meg is rázom, majd alig hogy elhúzom a kezemet alsó ajkamat kezdem rágcsálni, ahogy egy pillanatra elbizonytalanodom, vagyis ahogy őrlődni kezdek valamin, mert míg másoknak esélyesen nem big deal, addig számomra valahogy még is az, hiszen nem szoktam ilyet tenni és valahogy azt se akarom, hogy netalán félreértés legyen belőle. Ez a gond, ha valamennyire túlgondoló típusba tartozik az ember. Percek múlásával kicsit megköszörülöm a torkomat, mintha csak azt ellenőrizném, hogy még megvan-e a hangom, de hiába is szólalok meg, attól még továbbra is kerülöm a pillantását, mintha csak nem pár perccel korábban néztem volna vele farkasszemet. –  Kellene az elérhetőséged, vagyis valami közösségi felületen csak fent vagy, ahol tudnánk egyeztetni a lehetséges találkák idejét, mármint ha neked is megfelel… – pár másodperc erejéig rá tudom venni magamat, hogy újra felpillantsak rá, de aztán ismét úgy tűnik, hogy érdekesebbé vált a cipőm a mogyoróbarna szempárnál, miközben realizálódik bennem az, hogy azt mondtam találkák.  Eme felismerésnek hála csak még inkább zavarba jövök. Francba! Bárcsak olyan lennék, mint az átlag és könnyebben menne az ilyen fajta ismeretség kötés, hiszen ebben nincs manapság már semmi se. Ez megszokott az emberek között. Igyekszem nyugtatgatni magam, miközben a válaszára várok.  

Újra lopva felpillantok rá, így még elkapom azt, hogy miként is mér végig, aminek köszönhetően a zavarom csak tovább nő, mígnem a szemem meglepettségtől elkerekedik hála annak, amit mond. Ajkaim elválnak egymástól, mint aki mondani készül valamit, de aztán sietve csukom be, de ezt még legalább kétszer eljátszom, ami eléggé egyértelmű teheti számára azt, hogy nem kicsit sikerült belém fojtania szót, vagy éppen zavarba hozni azzal, amit a tudomásomra hozott. Az meg csak remélni tudom, hogy a zavaromnak köszönhetően nem szökött pír az az arcomra. Fogalmam sincs róla, hiszen nem gyakran kerültem olyan szituációba, hogy zavarba jöjjek. Magányos rókaság előnye vagy éppen hátránya.
- Nem hiszem, hogy így lenne, mármint hogy ilyen hatással lennék az emberekre. – óvatosan és alig hallhatóan csendül a hangom, ami csak még tovább erősítheti azt, hogy nem igazán tudok mit kezdeni azzal, amit ő játszi könnyedséggel a tudomásomra hozott. Valóban apró vagyok és vékonyka, de a pótszüleimen kívül nem hiszem, hogy valaha másokra ilyen hatással lettem volna életem során, vagy extrán vakcsibe lehetek. Utóbbira is van esély, egy picike.
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy miként ingatja meg a fejét a kuncogásomra, majd miként válik kicsit komorabbá az arckifejezése, mígnem egészen komolyan szólal meg. Könnyedén tűnik el az arcomról a mosoly, hogy picit elszégyelljem magam, amiért próbáltam kicsit viccesebbre venni a szituációt. Akaratlanul is a bátyám jut eszembe és a vele való beszélgetéseim, hiszen mellette gyakran elszégyellem magam, vagy bűntudatom támad, amiért én másképpen érzek, mint ami szerinte a helyes lenne a családunkban.  
- Tudom. Igazán hálás vagyok azért, hogy segíteni fogsz abban, hogy jobb lehessek és ne is törjem ki a nyakamat. – komolyan csendül a hangom, miközben kicsit bűnbánóan emelem rá a kékjeimet, ami nekem igazán fel se tűnik. Ez pedig annak köszönhető amiben nevelkedtem.

Könnyedén nevetem el magam és kicsit oldalra billentem a fejemet, még annak ellenére is, hogy minek hív ismételten.
- Csak nem tapasztalatból beszélsz, Teddy maci? – ártatlanul csendül a hangom, majd kicsit pimasszá válik a mosolyom, ahogy kiejtem az utolsó két szót, mert még ha sejtem is, hogy csak pillanatnyi rákontrázásról volt a részéről, akkor is sikerül megint hamarabb kiejtem a szavakat, mintsem végiggondolhatnám a tettemet. Plusz, ez az én válaszom arra, hogy minek is hívott. Egyszerűen csak magával ránt a pillanat heve, a bolondozás szellője. – Vagy ki tudja, még a végén idő előtt megkedvelnéd a toronyba zárt hercegnőt és vissza se akarnád adni, vagy hamarabb menne az agyadra, aminek köszönhetően önként és dalolva küldenéd vissza, mielőtt megkapnád érte a pénzt. – ártatlanul megrántom a vállaimat és nem csak a mosolyom, hanem a hanglejtésem is kicsit játékossá, pimasszá válik, aminek köszönhetően egyértelmű lehet számára az, hogy egyiket se gondolom komolyan. Közben pedig  ismételten néha őt fürkészem.
A kapott instrukcióknak eleget teszek addig, amíg ő iszik és a cuccát pakolja össze, hogy aztán visszaguruljak a kezdőpontra és várjam az újabb ukázt, hogy mit is kellene még tennem, vagy mit kellene másként csinálni. Meglepetten pillantok rá, amikor szavak helyett túlzottan közel lép és már majdnem lelépnék a deszkáról, amikor a lába rajta landol és alig, hogy megmozdul a deszka automatikusan kapok utána. A kezem ismét mellkasán állapodik meg, miközben a pulcsijára rámarkolok a pillanatnyi riadalomban, majd amikor realizálom, hogy mi is volt a célja, akkor elengedem őt, s még ha a nyakamat is kell kitörnöm hozzá felpillantok rá egy amolyan „idióta vagy” sugallatú arckifejezéssel. Hiszen kár is lenne tagadni, hogy egy pillanatra a frászt hozta rám, tekintve hogy még nem igazán ismerem őt, így honnan is kellene tudnom azt, hogy mikor mire is számíthatok tőle?  
Grimasszal és egy szemforgatással veszem tudomásul a válaszát, majd újra kicsit nyaktörésbe átmenve emelem a kezéről az arcára a pillantásomat, hogy aztán meggondolva magamat a nyelvemre harapjak és ne mondjam ki azt, ami eszembe jutott a feleletének köszönhetően. Miután ő lelépett a deszkámról kíváncsian fürkészem és kicsit megingatom a fejemet is, amikor ismét megszólal.
- Vigyázz, még a végén fejembe fog szállni a túlzott dicséret, vagy éppen a belém vetet bizalmad. – részben komolyan gondolom, de egy hangyányit azért érezhető, hogy van benne egy kis komolytalanság is. – Egyébként is, nem azt szokták mondani, hogy kettőn áll a vásár? Ha jó a mester, akkor jó lehet a tanítvány is. – ártatlanul megrebegtettem a pilláimat is, mintha csak húzni akarnám őt. Miután végül kimászott a személyes teremből, azután én is leszállok a deszkámról és lopva körbepillantok ismét valami magaslatipontot keresve, mert a végén még a nyakam teljesen el fog gémberedni hála annak, hogy én minyon vagyok, ő meg kicsit olyan, mint egy vártorony. Amint találok egy megfelelőnek tűnő helyet elindulok felé, miközben úgy teszek, mintha csak unatkoznék amiért nem adott újabb utasítást, aztán pedig szembe fordulok  vele. Máris sokkal jobb innen a kilátás, így hogy kb. 15 centimétert sikerült csökkenteni a szintkülönbségen. Ráemelem ismét a pillantásomat és kíváncsian fürkészem őt, miközben némán fohászkodok azért, hogy nehogy leessen neki a tantusz, hogy mit is keresek itt és miért nem a deszkám mellett várakozom.


outfit

never back down,

never what...?!

Nem hinné egy 'ez király' kaliberű reakción felül többet kapna a kifejtésére. Persze, vannak, akik ezer kérdéssel bombázzák a tűminták miatt -- 'ez mi?', 'mennyire fájt?', 'kinél csináltattad?', 'saját minta'? --, de a szituáció miatt nem számítana rá, és lám, tovább faggatod, bevonnád a beszélgetésbe a szomszédos tetoválását is.
Megcsóválja a fejét.
- Piszok kíváncsi vagy, mondták már? - válaszol kérdéssel a tieidre, miközben felsandít rád. Egy pillanatig hiheteted sértésnek is a megállapítását, az arca sem árulkodik az ellenkezőjéről, nem válik egy fokkal barátságosabbá ameddig nem bök a jöttének oka felé, azaz a deszkád irányába, amit egy kézmozdulattal is megerősít. - Ha mutatsz pár trükköt később visszatérhetünk a témára, mmh? - dobbant újabbat a mutatóujjával a megerősített rostlemez felületén, hogy visszaterelje a figyelmed a jöttének okára. Pontosabban egyértelműsítse, mert valószínűleg még mindig meglepőnek hathat a számodra miért jött oda hozzád, ha eddig soha nem volt köztetek egy biccentésnyi interakció se.
Emiatt a tanácsa is kéretlen jellegű, köze sincs hozzá hogyan kezeled a dolgaidat, de ugye te csaptad fel a témát, te adtál nyitányt hozzá, te fogalmaztad bele az adottságait, ami szerinte szinte azonos egy invitációval. Számára nem opció az, amit felvázoltál, és nem mondja ki egyenértékűnek tartja önnön maga szemen köpésével vagy azzal, mintha ő maga tartaná oda a hátát a verésre, de az a feleletedből lejön, hogy teljesen ellenkező álláspontot foglaltok, nem akarsz jobban belemenni ahogyan a rajtad történő nyelvélezésbe se szoktál -- vagy ahogyan épp nem jelzed a grimaszon túl, hogy nem nyerte el a tetszésed a megszólítás.
- Persze, te tudod. - nem gúnyol azzal nem ért egyet, és nem fogja erőltetni se a témát vagy más véleményt odadobni, mert nem ismer, nem az ő dolga megváltoztatnia a világképed, és nem szentéletű, hogy ebbe több energiát akarjon feccölni a korábbinál. Nem azért jött hozzád, hanem, hogy csökkentse a taknyolásaid számát, velük együtt az idióták hangos kommentárjait, amik sajnos az ő dobhártyáját is berobbantják. Csak egy rövid 'aha'-t nyom el arra kevés ideig kell elviselned őket, aminek nem kezd bele a fejtegetésébe, de nem bánná, ha emögött az lenne, hogy a főszarházi odébb áll apuci meg anyuci pénzének köszönhetően valami felkent intézménybe az ország túlfelén.

A technikád korrigálását követően arra koncentrál hogyan tudod a gyakorlatban is alkalmazni, a sikeres kísérleted után egy kisebb nehezítéssel miként menne a folytatása, ha nem zavarnák meg rekordsebességgel a távolról provokáló seggfejek. Túl könnyen terelik el a figyelmét, valahol rájuk is akar fókuszálni, rájuk összpontosítani a benne jó ideje felgyülemlett feszültséget, amiről neked fogalmad sincs, és emiatt legfeljebb balhésnak könyvelnéd el a visszaszólásáért. Lehet technikailag ott volt a néma, már-már engedélykérő másodperc, amikor jelezhetted volna inkább hagyja a dolgot ahogy te is szoktad, de -- nem látod rajta, mégis egyfajta elégedettséggel tölti el nem hagyják szó nélkül a visszafogott revansát, sőt, kontráznak rá. Méghozzá folyamatosan. Nem ő kezdte, csak szolidan folytatta, az eddigiek alapján nem ő a sáros a történetben, így elég jó esélyeket kalkulálna magának fejben ahogy előre halad a történésekkel, különösen nagyot ugrik a sittes megnevezés elhangzásakor. Az arcán már nem ugyanaz a sikeredet kísérő mosoly pihen, ez feszültebb, a kényszerszüli, de van mögötte egy jó adag előre elkönyvelt elégedettség is, amivel a bajszát huzogatók felé visszafordul.
Ha valóban olyan önzetlen hős lenne, feltűnt volna neki a nevetés azért tört ki, mert majdnem eltaknyoltál, de hangjuk felcsendülésekor szinte automatikusan bekapcsolt a csőlátása, lemaradt róla. Ki van élezve rájuk, ezt a vak is látja, és esze ágában sincs rejtegetni, már épp egy lépést is megtesz feléjük, amikor a hangod kirángatja a beszűkült pillanatból, megállítja a további lépteit. A vonásairól leolvad a kihívásra felelő kifejezés, a szembogarait enyhe értetlenséggel vezeti rád, mert az elmondásod szerint pont az ilyen összeszólalkozásokból szoktál kimaradni, és talán pont ő néz ki úgy, mint akinek intermezzora van szüksége...? A kezeit zsebre csúsztatva várja ki hova kerekíted ki a momentumot, mit reagál a fiúbanda, és csendben élvezi a kulissza titkok feltárásának is beillő viaskodást, amire köpni nyelni nem tud a szóban forgó. A szeme sarkából pislog le rád, miközben a fülét farkát behúzottat követi a többi retardált, és nem érti az elcsípett reakciódat, ismét csak annyit állapít meg az egészből, ami eddig is világos volt, mint a nap -- nagyon másként vélekedtek a történtekről, a kezeléséről. Egy álsajnálatot tettető fejet is odavágott nekik egy rövid páintéssel kiegészítve, mielőtt megfordultak volna, belőled azonban csak egy terhes sóhaj szökik ki, ami mindent tükröz csak némi önelégtételt nem. Szerinte pedig lenne mire.

- Szép volt. - csak ennyit mond, ahogy túlzott hévvel ütközöl neki, hajszál híjján felkenődsz rá. Azt te döntöd el mire célzott az imént, a korábbi fiaskóra, miként hoztad kínos helyzetbe Tim-et vagy a deszkás próbálkozásodra, netalán arra majdnem neki vágódsz. Bár talán sejted nem az utóbbira, és azt is miért nem hozza fel konkrétan a szóváltásod a nemrég még vihogókkal, lép tovább az egészen a tudásod után érdeklődve, ami a megfogalmazásod miatt kap egy általa látványosan élvezett kitérőt. Vitathatatlanul kirajzolódik a képére melyik eset áll fent a két felvázolt közül, amikor koppan nálad a tantusz, nem sok szerénység tükröződik róla jelenleg.
- Mi a baj az egosimogatással...? Szórakoztató. - abszolút komolytalan, tulajdonképpen a bókot magát sem valódi elismerésnek veszi, de ennek máshoz van köze, ahhoz, hogy valójában a gördeszkázást sem veszi komolyan, többnek egy egyszerű hobbinál, kikapcsolódásnál. Azt nem teszi hozzá, hogy legalább olyannyira szórakoztató az önbizalmának legyezgetése, mint a rád ülő szekundányi zavar, mert az végül valóban csak addig tartott, egyetlen szekundáig bánatára.

Tisztázásra kerül jó lábadat használod, valamint te nem a hozzád kötött Ariel nevet.
- Szintén. - tartja oda a kezét egy rövid kézfogásra még a pálya közepéhez közelebb -- ha már ugye a kézcsókért valószínűsíthetően a fejét szegnéd, és valószínűsíthetően nem véletlenül hangsúlyoztad ki a nevét. A széléhez követve, pedig érdeklődve figyel mi célja volt ennek, és míg neked számít az a pár centiméter, neki olyannyira fel se tűnik, nem is koppan az odasomfordálásod oka, a tanítás szóba hozását előbb tudja be valódi mögöttesnek.
Tudod lehet eljátssza van mit fontolóra vennie, el kell gondolkodnia azon belemenjen-e a felvetésedbe, de az az igazság ez áll a legközelebb a normálishoz az életében, amiből baromira kevés van. Az apjánál gyakran eszébe jut az anyja, a nyakába zúdított szar neki köszönhetően, a pár héttel ezelőtti incidens, Luluéknál a csajnak a problémái, amik az utóbbi időben többször adnak hozzá az övéihez, mint nem, és egyedül az egyetem marad hétköznapi, semleges terepnek. Valójában nem sokat kell agyalnia azon rábólintson az oktatásodra, csak az okait nem fogja ilyen könnyen az orrodra kötni.
- Azt azért nem mondanám könnyedén, de belemegyek. A szabadidőm az... - billen jobbra, balra a keze, jelezve mennyire megbízhatatlan, de változatlanul ott tartja a jobbját, hogy megpecsételd az alkut a tieddel. Ha nem hátrálsz ki belőle az utolsó másodpercben, ki tudja nem-e csak illékony bátorságot csillogtattál meg. Ki, de máris magabiztosabban élezed a szavaidat, mint eddig tetted.

Látványosan mér végig tetőtől talpig.
- Elég kicsi és törékeny vagy, nem hiszem belegondoltál mennyire természetesen váltod ki ezt a reakciót másokból. - mint egy kismacska. Nem teszi hozzá, fejben úszik be óhatatlanul a gondolat mellé az ártatlan, magáról aligha gondoskodni képes jószág képe az út szélén -- már hogyan is hagyhatna ott, nem igaz...? A kuncogásodról sejti mivel váltotta ki, mire csak megcsóválja rá a fejét, lehet a szája sarka nem egyenesedik ki teljesen, de --
- Lehet viccesnek hat, de hidd el, nagy szívességet teszek vele, ha nem a rámpán töröd majd ki a lábad vagy el a kezed, mert rosszul landolsz. - elsőre persze, nyilván van humortöltete a demonstrációnak, de kivételesen ezt már komolyabb hangszínnel üti, valamint közelíti meg, mert tavaly volt már gipszben a lába emiatt, és rohadtul meg akart halni az unalomtól abban az időszakban amellett sok szempontból megnehezítette az életét a mozgásának korlátozottsága. Plusz Lulu se volt a leghálásabb mankó, amikor annak használta kínjában, mert persze olyan helyen laknak, ahol a lift állandóan le van robbanva, és basznak megjavítani. Apró siettetésként rázza meg a kezét, amit még mindig ott tart, mert már egy ideje azt teszi, és finoman szorít rá, nehogy szétnyomja a tied.

Kedvtelve fújtat.
- Kérlek. Tudod milyen jó váltságdíjakat fizetnek a hercegnőkért...? - dobja meg a szemöldökét kevésbé ártatlan jelleggel ahogy emel a kihívás tétjén, de old a hangulaton ahogy a szelidül a vigyora, és talán sejted csak pillanatnyi túlzásként kontrázott rá a panaszkezelés ismertetésére, amiért elméleti szinten megfeledkezett róla neki mi haszna származik az üzletetekből. Maximum pénzt kérhetne az órákért, más nem is jut az eszébe, szóval a maga részéről ennyiben hagyja a témát, és jelzi a szomjhalált el kívánja kerülni, ezért elugrik az odébb letett cuccáért.
- Cool. - végszóként pattintja, veszi a kezébe a deszkáját, ahogy irányba fordul, és megindul az első, életmentő kortyát megszerezni, amihez gyorsan bányássza elő a vizes palackot a táskájából. A kupak levételét követően már figyel, a megkönnyebbült mellkassüppedése ne tévesszen meg két adag között. Lassan elindult vissza ez idő alatt, vállán a holmijával, oda, ahová nagyjából te is érkezel a jól bevett kanyar kivitelezése után. Egy utolsót még pont húz a folyadékból, amikor letanárurazod, majd visszasuvasztja azt a helyére. A kérdést kicsit válasz nélkül hagyja, közvetlenül odalép hozzád, elég közel, hogy talán hátrébb akarj gurulni vagy lépni, de még azelőtt ezt megtehetnéd fog az egyik lábával rálépni a deszkára. Nem fogja kigördíteni alólad, nem hosszanti irányba mozdítja a lábfejét, hanem oldalra, kicsiket, hogy leginkább az egyensúlyod tesztelje -- vagy épp a véred szívja, ezt nehéz megállapítani.
- Van remény, csekély, de van. - még a mutató- és hüvelykujja majdnemi összecsippentésével is prezentálja mennyire csekély. A sandításából, a gesztusból könnyen rájöhetsz mennyire volt bármi célja az előzménynek, de a szabad kezével megragadja a vállad arra az időre, míg leszáll, leveszi azt a minimális súlyt, amit ráhelyezett az eszközödre, nehogy közben valóban eltaknyolj, véletlenül.
- Ha jól követed az instrukciókat, mint most, akkor egy kicsit nagyobb is. Ez jó volt. - ekkor fog illedelmesen kiszállni a személyes teredből, hogy megszabaduljon a kezében feleslegesen tartogatottaktól. A saját deszkájára se hiszi most különösebben szükség lesz, az is a pálya szélére fog kerülni.

I put my armor on

Yeah, I'm unstoppable today

Nem gondolkodom azon, hogy a zavarom esetleg mennyire is egyértelmű a másik fél számára, inkább csak cselekszem annak a reményében, hogy a kérdésem pontosan ugyanúgy süket fülekre talál, mint legtöbb esetben a családom körében és a lábam helyes elhelyezése elvonja a figyelmét még inkább az egészről.
A válasza meglep, mármint nem az, amit mond, hanem az, hogy válaszol, hiszen legtöbb esetben süket fülekre talál az, amit mondok vagy kérdezek, ha nagy ritkán családi vacsora vagy ebéd során beszélgetés bontakozik ki otthon.  Kicsit feljebb vonom a szemöldökömet, miközben őt fürkészem, mert nehezen tudom elhinni azt, hogy csak erről lenne szó. Hamarosan pedig meg is érkezik a hosszabb válasz, amit kíváncsian hallgatok és egy pillanatra el is gondolkodom az egészen, majd hümmögök egyet. Fogalmam sincs, hogy honnan jön ez a hirtelen támadt bátorság, ami arra sarkal, hogy ismét megszólaljak, de most nem harapok ajkamba, hanem kicsit bátrabban fürkészem őt. – Értem, hatalom, megújulás és tudás, de gondolom konkrét jelentése is van számodra, nem? Vagy csak emlékeztető, hogy a tudás hatalom és soha nem késő megújulni, új ösvényre tévedni? Főleg, ha nem tévedek, akkor az ott mellette a három muskétás kardja. – kicsit még a keze felé is bökök és kíváncsian fürkészem a válaszára várva.
Sóhajtok egyet, amikor meglátom az arcára kiülő mimikát és azt, hogy miként is bök az állával a lábam irányába, így végül sietve lépek fel a deszkára, hogy eleget tegyek a javaslatának. Már éppen le is tesztelném a dolgot, miután a lábam a megfelelő helyen és szögben van, amikor is a válaszával megakadályoz ebben.
Teljesen komolyan és őszintén mondtam mindazt korábban, még akkor is, ha egyértelmű, hogy ő egy részét egosimogatásnak veszi. Nem bánom, hiszen ha valaki valamiben jó, akkor azt miért ne lehetne elismerni?
Alig észrevehetően mozdítom meg a deszkát, amikor komollyá válik az ábrázata és félredönti a fejét, mintha csak inkább el akarnék gurulni, mintsem meg kelljen hallgatnom. Ha tudom, hogy ma mindenki tanácsokat fog osztogatni, akkor fel se kelek, mert a reggeli incidens után valahogy nehezebb szembe néznem még egy idegen véleményével is. Kezd rohadtul elegem lenni és egy eddig észrevétlen húr egyre inkább kezd megfeszülni bennem.  
Hiába nincs bántó éle, vagy gúnyos hanglejtése a kiejtett szónak, attól még egy pillanatra grimasz kúszik arcomra, ami eléggé beszédes ahhoz, hogy ő is érzékelje mindennek ellenére is utálom ha valaki így hív. – Talán igazad van, és lehet egyszer megfogadom a tanácsodat, de egyelőre nekem jó így. – hazugság, mert rohadtul nem volt jó, de ha a saját családod telibe szar, akkor valahogy egy idő után elkezded elhinni azt, hogy mindegy mit gondolsz vagy érzel, mert nem számít, így a hallgatás lesz a legjobb barátod, még akkor is, ha akad egy ember az életedben, akinek számítasz. Hangozzék bármennyire is szánalmasan. - Már nem kell sokáig elviselnem őket.  – rántom meg a vállaimat, mintha tényleg nem számítana és remélhetőleg neki is elegendő ennyi, hogy hanyagolja a témát. Az se érdekel, ha emiatt leír.
Hamarosan újra gurulhatok, ami segít abban, hogy újra tisztuljon a fejem. Mosoly könnyedén jelenik meg az arcomon, ahogy megérzem a változást. Automatikusan köszönöm meg a segítséget, hiszen ahelyett, hogy gyakorolna, vagy csak élvezné a gördeszkázást inkább rám pazarolja az idejét, amiért hálás vagyok. Amikor ismét megszólal, akkor rápillantok és bólintok. – Rendben. – sietve azért körbepillantok, mert nincs kedvem senkivel se összeütközni. Kicsit koncentrálok, majd követve a tanácsot teszek egy élesebb kanyart, amibe megbillenek, de még időben sikerül korrigálnom, ezzel elkerülve az újabb esést. Éppen újabb próbát tennék, amikor meghallom a beszólást, mire sietve állok meg és emelem rájuk a pillantásomat, majd úgy téve, mint aki meg se hallotta egy kisebb sóhaj és szemforgatás közepette újra a deszkára helyezem a lábamat. Persze, könnyű azt mondani, hogy szóljak vissza. Ha sokáig élsz úgy, hogy jobb, ha csendes vagy és meghúzod magad, senkit se érdekel az, amit valójában érzel, akkor idővel szép lassan részben magadat is meggyőzöd, hogy nem számít az, amit a felszín alatt érzel. Így pedig minden lenyelsz és reméled, hogy soha nem fog úgy kitörni a sok elnyomott szar, mint egy vulkán. Állom a srác pillantását, de csak hanyagul megrántom a vállaimat, majd inkább visszatérek a kapott instrukció gyakorlásához, de amikor meghallom a hangját csendülni, akkor megtorpanok és majdnem elesem, aminek köszönhetően még hangosabb nevetésben törnek ki.
- Figyeld már a hős Rómeót, miként siet a hangját vesztett Ariel segítségére! – újabb nevetés, a pillantásuk rajtam állapodik meg, utána visszasiklik a srácra. Érzem azt a rohadt húrt, hogy ismét feszülni kezd, de csak állok ott és várok, de hogy mire azt magam sem tudom. – Hééé, sitteske – ez az a pont, amikor érzem, hogy valami kivételesen elpattan. Hogy most már rohadtul elegem van. Sietve teszek pár lépést, míg ő tovább beszél - inkább foglalkozz a magad dolgával…  – ekkor félbeszakítom őt, mit sem törődve azzal, hogy mennyire is kihívóan csendül a hangja a srác irányába, mert a vesztét kívánja és reméli elveszíti a fejét.
- Tim! – hangom élesen hasít a levegőbe és határozottan csendül, amint a szavába vágok. Kihúzom magam mind a 150 centiméteremmel, miközben a pillantását megnyerem. Remélhetőleg még azelőtt sikerül, hogy a srác valamit mondhatna vagy tenne. – Vajon Tucker edző mit szólna, ha tudná, hogy éppen most teszed kockára az utolsó meccseteket, mert lehet a kapitányuk nélkül kell pályára lépnie a csapatnak? Vagy azt hiszed, hogy ezt is megoldja apuci pici pénze, mint az egyetemet? – hangom negédesen csendül, ami még számomra újdonságként hat, de nem hátrálok meg. Látom a zavart az arcán, hiszen nem ehhez van szokva. Én viszont pontosan tudom, ha még egyszer szar jegyet kap, akkor nem állhat pályára a csapat legfontosabb meccsén és most nagyon is különórán lenne a helye. Kicsit oldalra billentem a fejemet, édesen és ártatlanul elmosolyodom, majd úgy teszek, mint aki a telefonját keresi a hátsózsebében. – Miért nem kérdezzük meg? – teszem még hozzá ártatlanul. Látom a villámokat szóró pillantását, de meghátrál, vagyis a megérzésem jó volt, hogy ekkorát még ő se merne kockáztatni, meg talán apja haragját se akarja kihívni, amit olykor így is megnyert egy-egy elveszített meccs után az elmúlt évek alatt. Sietve int a haverjainak, hogy távozzanak, vagy legalábbis máshova telepedjenek le.
Kezem remeg, hatalmas sóhaj bukik ki ajkaim között, ahogy távolabb kerülnek. Nem nézek felé, mert míg szerinte jobb szavakkal lerendezni, addig én nem ezt érzem. Csak feszültséget érzek, de megkönnyebbülést nem, arról nem is beszélve, hogy nem amiatt pattant el a húr, amit rám mondtak, hanem amit rá… szóval azt se lehetne mondani, hogy magamért álltam ki...
Sietve helyezem a lábamat a deszkára, de ebben a káoszban nem jól mérem fel a távolságot, így túlzottan gyorsan érkezem vissza hozzá. Sietve kapaszkodom meg, hogy ne ütközzek neki, miközben mosolyt varázsolok az arcomra, de a felszín alatt még mindig kicsit remegek és csak remélni tudom, hogy ez semennyire se mutatkozik meg a felszínen. S míg talán büszkeséget kellene éreznem, addig valahogy szégyent érzek, hogy oda szúrtam valakinek, ahol tudtam fájhat. Miért élvezik ezt az emberek? Miért szeretik kihasználni mások gyengepontjait?
Szerencsére hamarosan a beszélgetés más irányba terelődik és a tudásom lesz téma, aminek köszönhetően habozás nélkül vallom be, hogy eléggé szegényes. Ezt egyáltalán nem szégyellem és szerintem igazán számára se volt kérdéses.
A cipőmet fürkészem, amikor meghallom a kérdését, mire botor módon ráemelem a kéklő íriszeimet és bólintok. – Aha, mint szerintem rajtam kívül sokan. – legyintek is, majd egy pillanatra elgondolkozom. – Most egosimogatást vársz, vagy tényleg nem vagy tisztában, hogy akár versenyen is indulhatnál? – hangom kérdőn és kíváncsian csendül egy ártatlan mosoly kíséretében, miközben állom a pillantását, mintha a korábban kiszökött bátorság még mindig nem talált volna vissza a palackjába és ez által továbbra is kihatással lenne arra, amit teszek, vagy mondok. A kérdése furán hat, de azért elgondolkodom az egészen és egy bólintással felelek rá, hogy igen.
- Örülök a találkozásnak, Theo. – megnyomom az utolsó szót, miközben a semmiből bevillan, hogy Teddy maci tökéletes név lehet a srácra, ha még egyszer hercegnőnek mer hív, mert reményeim szerint pontosan annyira fog falra mászni tőle, mint én attól a névtől.
Talán messzire el kellene kerülnöm őt és nem pedig felvetnem azt, hogy igazán a szárnyai alá vehetne és taníthatna, részben a miatt, mert hallom a családtagjaim hangját felzendülni az elmémben és a különféle megjegyzéseket a megannyi intés kíséretében, de valahogy most egyik sincs hatással rám. Miért is kellene érdekelnie, ha őket se érdekli az, hogy én mire is vágyom? Ugyanakkor felsejlik a korábbi incidens is, hiszen most is miattam kötöttek belé, így teljesen érthető lenne, ha inkább kereket oldana és nem vágyna arra, hogy idióta ficsúrok rajta szórakozzanak.
Látom, miként mérgel, eléggé látványosan teszi, de míg máskor azt mondanám, hogy hagyjuk, most inkább kivárok és remélek. Sőt, még egy esetleges B terv is beugrik, amikor is odanyújtja a jobbját. Mosollyal az arcomon pillantok fel rá, a pillantásomból pedig könnyedén kiolvashatja a kimondatlan kérdést – Tényleg ennyire könnyedén belemész? –. Hagyom, hogy az engem fürkésző barnaságban elvesszem a kékségem, miközben latolgatom, hogy komolyan gondolja, vagy csak szórakozik. Vigyorát látva végül elmosolyodom, de mielőtt még elfogadnám a jobbját, azelőtt megszólal, mire kérdőn vonom fel a szemöldökömet.
- Milyen édes, máris aggódsz a térdkalácsomért. – játékosan csendül a hangom és végül még el is kuncogom magam, mert csak szórakozom vele. Végül megingatom a fejemet, hiszen most még annyira nem is vészes, volt már ennél rosszabb is. – Részemről rendben, kíváncsian várom, hogy miként fogod bemutatni. – ártatlanul csendül a hangom, mintha ezzel csak azt sugallanám, hogy vizuális típus vagyok, és ha csak elmondja, azzal nem fog semmit se elérni. Pedig valójában nincs így. Kivételesen nem agyalom túl a dolgokat, ahogyan nem is az irányítja a szavaimat, amit elvárnának tőlem a szüleim, hanem csak úszom az árral, hagyom, hogy az ösztönöm alakítsa a tettemet és a szavaimat, miközben szép lassan kezd megmutatkozni az, hogy ki is vagyok valójában a jól ismert maszkok alatt és kivételesen nem csak Dahl néni előtt.
Mikor a jobbját mozdítja, akkor sietve fogadom el és ártatlanul elmosolyodom.- Akkor az alku megköttetett, így utólagos panaszt nem fogadok el a tarifára vonatkozóan, vagy arra vonatkozóan, hogy mit is kérsz cserébe. – kicsit kihívóan pillantok rá egy ártatlan vállrándítás kíséretében, majd újfent elmosolyodom, amiből egyértelmű, hogy csak játszadozom vele. De amúgy tényleg nem mondta, hogy kér cserébe valamit, egyszerűen csak belement, amit továbbra se teljesen értek, de már kezet ráztunk, így késő bánat eb gondolat, ahogy mondani szokták.
- Rendben, akkor majd eléd megyek. – boldogan csilingelő a hangom, mert azzal, hogy felajánlotta a segítségét nagyon is bearanyozta a napomat és már nem is tűnt annyira elcseszettnek, mint ahogy indult a reggelem. Olyat tett, amit nem igazán szoktak velem szemben tenni az emberek.
Kicsit vártam, majd újra a deszkára álltam, miközben ő inni kezdett. Kicsit megigazgattam a lábamat, hiszen a régi rossz beidegződést nem lehet pár pillanat alatt levetkőzni, majd pedig egyszerűen gurulni kezdtem, nem sokkal előtte ismét próbálkoztam az élesebb kanyarral – ami most össze is jött - , hogy aztán visszatérjek a kiindulása pontra.
– Szóval, Tanár úr mit mond, menthetetlen eset vagyok, vagy azért van remény? – bolondozva csendül a hangom, amikor ő is visszatér a cuccával együtt és kíváncsian fürkészem, hogy miként is tovább.
Talán a zavaromat akarom elrejteni a sok játékos és bolondos megnyilvánulás mögé, hiszen nagyon is szokatlan számomra ez az egész helyzet, mert inkább voltam antiszoc, mintsem nagy társasági életet élő személy, vagy aki könnyedén barátkozik. De az is lehet, mindig is ott lappangott ez az énem a felszín alatt, arra várva, hogy egyszer végre kibontakozhasson, csak eddig még nem volt olyan, aki előcsalta volna belőlem a nagynénimen kívül.



outfit

never back down,

never what...?!

Hidd el, ha csak halvány fogalma lenne róla a pillantásodat többször is bevonzotta már a különféle trükkök elvégzésekor, akkor nem ekként hívná fel a figyelmedet, nem csak egy szelídebbnek nevezhető gesztussal próbálna visszarántani a zavaros világodból mindenki máséba. Azonban az a helyzet a környezetével ritkán törődik, ha a felgyülemlett gőzt jön kiereszteni, talán épp úgy, ahogy te az imént, ő is begubózódik a saját világába, amikor felszáll a deszkájára, és csak a mindent is kikapcsoló, száguldó adrenalin érzésére koncentrál, azt élvezi. Általában a haverok vagy Lulu szokta innen visszatéríteni, megjegyzést tenni erre, arra, ami kívül maradt az érzékelési spektrumán az ilyen beleélt momentumaiban.
Szerencséd, hogy tudatlan, így az égbekiáltó zavarodat nem mélyíti el, és a kérdés az időzítése miatt meglepi, fél másodpercre még meg is akasztja, mert a technikád csiszolásán akarna segíteni, hogy azok a szarházik féket húzzanak végre a nyelvükre, erre az egyik tetoválása után érdeklődsz. Nem tudja megítélni elvarázsolt vagy csak kíváncsi hercgnőnek tartson jelenleg.
- Ez látható Mexikó nemzeti zászlóján. - a leegyszerűsített, sokak által beért válasz így hangzik, egy szusszanásnyi idő múlva mégis a hosszabb kifejtés mellett dönt. Voltál annyira szemfüles kivedd milyen sasfajtát ábrázol a kép, lehet kiszúrnád a vállrándítás szintű felelete csak lerázó, gyorsan lezáró duma. - ...de a szimbolikája miatt választottam. A kígyót a bőrének levedlése miatt a megújuláshoz kötik, egyes kultúrákban a tudáshoz is, a sast az erőhöz. A kettő együtt, pedig a hatalmat képvisel. A tollas a törekvéseinket, a pikkelyes az ehhez szükséges, mindig változó tudást. Vagy valami ilyesmi. - teszi hozzá a vállát megvonva, mielőtt túl akadémikusnak hatna ettől az egésztől, aminek a gondolatát is lerázza magáról hiába nézett utána annak a felvarratás előtt vagy tanult valóban az egyik egyetemi órán a szimbolizmusról. Olyannyira lényegtelen, azért jött, amire a lábadat most ismét fel kellene tenned, nem azért erről beszélgessetek, amire mimikai gesztusaival is emlékeztet. Még az állával is bök egyet ennek érdekében, miközben vár hallgatni fogsz-e rá vagy inkább nem. Végül támasztékodként ajánlja fel a kezét, figyeli hogyan lépsz fel, hogyha instant elvágódást eredményező helyre tennéd véletlenül a lábadat, akkor jelezzen -- hálisten erről szó sincs. Ezt nem is, a helyes pozíciót megerősítő jelzését viszont leadja egy hümmentéssel kísért bólintás formájában, mert érzékeli vársz rá.

Hallja mit mondasz, de mi tagadás, a mondanivalódnak egy része jobban kihallatszódik számára, mint a többi, és ez a rövid idejű sandításából, sunyin büszkévé váló pofájából is világossá válhat a számodra. Az önbizalma egy kényelmeset nyújtózkodik most, nem is leplezi túlzottan. Az arca megkomolyodik valamelyest ahogy az ő köre jön, félredönti a fejét az egyet nem értésének első jeleként.
- Nos, hercegnő, - a megnevezésnek nincs bántó éle vagy undorítóan ítélkező, de ezen a ponton mindjárt világossá válik a számodra miért használja. - technikailag nem arról van szó ráunnak, ha így teszel, csak hagyod tovább csinálják anélkül foglalkoznál velük, ami érthető, olykor, de hidd el milliószor jobb érzés, ha eléred maguktól hallgassanak el, és többet ne vegyenek a szájukra. Néha ki kell állnod magadért. - nem másra kell várni megtegye, mert lehet az a pillanat sose jön el, és ő sem feltétlen ezért jött, fehér lovagok a mesében léteznek, neki önösebb érdekei vannak játékban. Például a tenyérviszketésének megszüntetése anélkül közvetlenül foglalkozna a probléma forrásával, legalábbis ez a terv.
A tekintetét hamar visszaemeli rád, a figyelme a tied, és a karjait összefonva végigkísér, amíg kitapasztalod milyen érzés az eddigiekhez képest a deszkára állnod, hogy most megfogadod a javaslatát. Ő látja a különbséget, azt is ez mennyire felvillanyoz a siker ízével a szádban, és valahol nem érti tényleg miért nem szólt valaki, valakid korábban, hogy ezzel az apró változtatással mennyivel könnyebben, magabiztosabban fogsz tudni gurulni.
- Cool, cool, és ne köszönd. - int, mintha semmiség lenne, mert a számára az is, és hagyja hadd tapasztald ki milyen ekként siklani, csak később szólal meg újból, mikor látná, hogy megállnál. - Próbálj meg így egy élesebb kanyart is, csak ne felejts el jobban beledől -- - és ekkor szakítja meg a bekiabálás, ami egy vaskos sóhajt csal ki belőle. Lehet az elmúlt időszak dolgai is ott lappanganak a felszín alatt, ezért jobban felpiszkálja, mint kellene, hiszen nem az ő dolga, de. A barna párja egy hosszú másodpercig rajtad pihen meg, mintha némán tenné fel a korábbi témára visszakanyarodó kérdését, mi szerint valóban megunják, ha ignorálod őket, és csak utána fordul a beszólogató társaság felé egy negédes, cseppet sem barátságos mosollyal a képén. (Kivéve, ha persze hangot adsz annak nem szeretnéd engedjen a sejthető ingerenciájának.)
- Nocsak ki ugat. Inkább gyakorolj, rád fér. - a kezével hessint is, hogy induljon a dolgára, azzal foglalkozzon, és  türelmesen megvárja, amíg ekként tesznek. Lehet te inkább a hallgatást választod, de belé az ellenkezője van kódolva, sokkal reaktívabb fajta. Lehet, de csak lehet egy kicsit jól is esik neki a rövid konfrontáción keresztül levezetni a feszültségét, tudván, hogy az nem fog elharapózódni a másik miatt, ám ezt így is, úgy is tagadná -- tulajdonképp nem tudatosan csinálja, tudod, a belső szabotőre intézkedik. Plusz, mint mondta, annyira jó érzés, ha sikerrel leállítja az ember az ilyen helyzeteket, embereket, patkányokat, és végeredményben azt sem mondhatod el, hogy a balhé kialakulásának adott egy löketet, mert annál udvariasabban válogatta meg a szavait, rövidebbre zárta a maga részéről.

Egyet roppant a vállán, mielőtt ismét feléd fordulna, elcsípné a gyakorlásod, és annál is inkább a közeledésed, a megállásodhoz igénybe vett asszisztálását a szimpla kapaszkodói lét formájában. Az elkapott karjával ragadja meg az alkarodat automatikusan, hogy biztosan ne taknyolj el, és szolidan méregeti az apró termeted azzal az ártatlan kis mosollyal az arcodon. Magában megállapítja hasonlóan kis könyöktámasz méretű vagy, mint Lulu is, és ki tudja ez vagy egyszerűen arról van szó kicsit ragadós a görbületed, aminek hatására valamelyest ívelődik a szája sarka.

Összefontan tartja az intermezzo után a karjait, úgy teszi fel a kérdést, amiből többet tudhat meg a tudásodról, és apró bólintásokkal konstatálja a válaszod, mi szerint ez kimerül a legalapabban gurulásban igazából. Aztán hirtelen visszatér a korábbi sandítása, az a leleplező jellegű, ami tartalmaz egy csipetnyi önelégültséget is az egocirógatás hatására -- a te hibád, te bókoltál, még szép kiélvezi, kicsit az orrod alá dörgöli ő is tisztában van vele. Már, ami nem azt illeti, hogy...
- Engem nézve, huh? - szerencsés a cipőd hegyén keresel szöszt vagy ki tudja mit, mert ő kitartaná különben a szemkontaktust, kifejtené különben a kövérebb magyarázatot, így viszont elereszti. Nem is inkább az a meglepő követted a múltban a pályán, inkább annak a bevallása -- szádon történő kibukása. Márcsak a tetoválásai miatt is hozzászokott ahhoz magára vonzza többek tekintetét. - Rendben mmh, akkor azzal kezdem, hogy biztos ezzel a lábaddal elől a legkényelmesebb, természetesebb? Például, ha jégkoriznál ezzel a lábaddal indulnál meg először? - meg lehet tanulni a másikkal is, de nehezebb szerinte, főleg kezdőknél, így lehet a gyakori bukásokhoz is köze van, ha a rossz lábadat használod. A hajtásnál változatott lábtartás is az alapok közé tartozik, épp címezné azt is, amikor megszólalsz, és máris több értelmet nyer a seggfej beszólása -- plusz a hercegnő is kapott egy strigulát, sorry not sorry.
- Rendben Hella. - nyomja meg elfogadóan a helyes megnevezést. - Theo és nem Theodore. - alkalmazza a bemutatkozásod módszerét, mert átérzi az elbaszott névvel járó traumát anélkül belemenne milyen további klasszikus becézései vannak a sajátjának, amiktől legszívesebben falat bontana, nem csak kaparna. Ahogy lépsz úgy követ kettő múlva, és hozza magával a saját gördeszkáját, ami a szegélynek koccanva fog megállni a tiedétől nem messze.
Az a pár centi neki fel se tűnik, de gondolatban is kezd azon merengeni miért akartál ide jönni. Neki oly' mindegy, csak jött, és eszébe jutott a táskájában lévő víz, ami nincs olyan messze innen. Sőt, röviden oda is pillant, onnan vissza rád, a szökés említésére csak szórakozottan fújtat -- kérlek. És ha nem találnád meg előbb a hangodat, amit a szóban forgók szerint vissza kellene kérned, akkor biztosítana róla mennyire hidegen hagyja ki, miért veszi szájára. Az egy másik lapra tartozik, hogy az egyszerű létezésükkel idegesítik, és ezért sem megy el a kéretlen kommentárok mellett. Az ajánlatodat úgy hallgatja, mintha valamilyen, ennél lazább formában nem fordult volna már meg a fejében, nem evégett jött volna kvázi legalább arra rávilágítani a lábtartásod nem a legideálisabb, és látványosan morfondírozik, mielőtt odatartaná a jobbját elfogadásul, az ideiglenesen komolyabb vonások szuggerálóvá nem válnának a tekintetével, félvigyorával együtt.
- Fair ajánlatnak hangzik, úgyis ki tudja még mennyit bírna ki a térded. - a magasságkülönbségből adódóan eddig is lefelé kellett néznie, de a szembogarai a lehorzsolt testrészedre vándorolnak célzó jelleggel, mert ja, látta mi történt, mi váltotta ki a társaságból a nevetést. - Mondjuk azért az eséseket is jobb, ha átvesszük, a biztonság kedvéért. - mert van néhány, ami megelőzi azt a csuklód törjön például, ha pofával előre esnél, és ha esetleg eddig nem fogadtad el a jobbját, most moccant rajta egyet, hogy itt az ideje. Részéről áll az alku, és igyekszik nem összeroppantani a kezed a kézfogás megtörténésekor, így finomítani fog rajta.

Leengedett kézzel folytatja, az 'üzlet' levajazása után.
- Ami a szökést illeti -- - jelentőségteljesen, döntött üstökkel néz rád, szeme sarkából csak bök a gyökerek felé, felemásan moccanó szemöldökvonallal. Kimondatlanul is ott van a folytatás a gesztusában, nem is fogja hangosan befejezni, felesleges, kifejező a mimikája.
- Adj egy pillanatot, idehozom a cuccom, szomjan halok, és utána megnézem még egyszer hogyan váltod az elől lévő lábad hajtásnál. Vagy akár már visszafele. - ezt rád hagyja, távolabbról is jól látná, és a válaszodat még megvárja, mielőtt nyújtott lépésekkel megindulna az alig tíz méterre heverő holmija irányába, hogy elsőként kibányássza a palack vízét. Ivás közben tud figyelni, ha azt az opciót választottad.

I put my armor on

Yeah, I'm unstoppable today

Rég fel kellett volna adnom, ahogy azt a balga ábrándot is, hogy a Juilliardra jelentkeztem és egyáltalán lenne esélyem bekerülni. Tisztában voltam, hogy elenyésző százalékát veszik fel jelentkezőknek és egyébként is, ha abban a levélben az szerepel, hogy mikor lesz a meghallgatásom, akkor is mi értelme lenne elmennem rá? Semmi. Alex is megmondta, hogy ki van jelölve az út előttem és azon kell haladnom, még ha egyre inkább is úgy éreztem, hogy nem kedvemre való és fojtogató, hiába választhatnék két út közül is, mert én egy harmadikra vágytam. De vajon megéri mindent kockára tenni egy vágy miatt, ami lehet soha se fog teljesülni?
Apró sóhajtottam, de a káosz elkergetéséhez ez kevés volt.
Levél. Levél.
Ott pulzált a bőröm alatt, de mind hiába, mert nem szedtem a sátorfámat. Nem akartam távozni, mert nem számított, hogy mennyiszer húztam le a bőrömet, mennyi folt tarkította hófehér szeplővel díszített bőrömet, maradni akartam és újra ráállni a deszkámra. Mások talán azt mondanák, hogy őrült vagyok, mások feladnák azt, amiben újra és újra kudarcot vallanak, pedig valójában hiába tűnt úgy, hogy újra, meg újra elbukom, mert attól még minden apró sikernek úgy tudtam örülni, mintha csak valamelyik tanulmányiversenyt nyertem volna meg, sőt, még annál is jobban. Mámorító érzés volt, hogy végre valamiért igazán küzdenem kell, főleg, hogy nem másokért tettem meg, hanem végre magamért.
Ezt akartam. Itt akartam lenni. Erre vágytam.
Abban a pillanatban, amikor ez tudatosult bennem nem számított, hogy emiatt igaza lesz a bátyámnak, hogy hálátlan vagyok, amiért nem értékelem azt, ami megadatott. Nem akartam újra a tökéletes kis Hella lenni, aki csak arra jó, hogy dicsekedjenek vele a különféle partikon. Végre egyszerűen csak igazán boldognak akartam érezni magam mindenféle elvárás és szabályok nélkül, amiknek meg kell felelnem. Nem akartam unalmas könyvek felett görnyedni, amik szerintünk a jövőmhöz kell – szerintem meg nagyon nem -, érezni akartam, ahogy a szellő körbeölel és bontogatni a szárnyaimat, mint egy kismadár, aki repülni tanulni, mit sem törődve a rajta élcelődő hangokkal, vagy azzal, hogy egyszer talán még is szárnyát metszik, ami miatt többé nem fog tudni elszállni.
Gondolataim ezerfelé jártak, az ő közeledtével pedig valahogy minden még inkább kuszábbá válik, mert nem értem, hogy mit is akarhat. Vajon elküldeni akar, vagy csak végre megkérni, hogy rohadtul ne felejtsem rajta olykor a pillantásomat, amit mindig is igyekeztem diszkréten művelni. Ugyanakkor a parkban gyakran figyelték egymást az emberek a különféle technikák és trükkök miatt, így talán ez balga gondolat volt. Mintha csak nézéssel rá lehetne jönni egy-egy mutatvány nyitjára, pedig bánatomra nem így volt.
Meglepettség és a zavarodottság egymást váltja, ahogy meghallom a tanácsát, mert sok minden fordult meg a fejemben ama rövidke idő alatt, míg ideért, de ez valahogy kimaradt a képzeletbeli listából, hogy segíteni akarna. Hallom az ütemes dobolást, ami segít visszatérni a valóságba, csak valahogy az agyam mégis kikapcsolva marad és azelőtt szólalok meg, mielőtt még nyelvemre haraphatnék. – Miért fehérfejű rétisas kígyóval a karmában? – zavaromban sietve harapok alsó ajkamba, nem amiatt, mert talán tévedek és lehet nem is sast ábrázol a tetoválása, hanem sokkal inkább annak köszönhetően, hogy rohadtul nincs közöm hozzá. Minek kérdeztem?!
Látom a halovány mosolyát, de míg talán ő azt hiszi amiatt lépek sietve a deszkára, addig valójában az vezérel, hogy talán így elvonhatom a figyelmét a korábbi kérdésről, mintha meg se történt volna. Úgy talán kevésbé cikkibbnek érezném az egész helyzetet, aztán persze jön az az érzés is, mi van, ha csak ő is szórakozni akar és ismét hasalni fogok, de már mindegy. Nem fagyok bele a mozdulatba, felteszem a lábamat valahogy úgy, ahogy ő javasolta. A pöccintésre csak felvonom kérdőn a szemöldökömet, majd a javaslatát hallva habozok, mint aki nem biztos abban, hogy mire gondol a másik vagy inkább hogy kövesse e az utasítást, vagy jobban jár, ha nem teszi és a saját feje után megy továbbra is. Végül megfogom a kezét, minek után kicsit megbillenek a korrekció közben, majd miután támasztékra lelek benne tovább igazgatom a lábamat egészen addig, amíg helyeslően nem bólintott, hogy így gondolta.
Nem követem a pillantását, mert pontosan tudom, hogy merre néz vagy kikre gondol. Könnyedén rántom meg a vállaimat, miközben egy kiszabadult tincset a fülem mögé simítok és őt fürkészem.
- Ha velük nősz fel, akkor egy idő után megszokod. Főleg, hogy mindig találnak valamit, ami miatt rajtad köszörülik a nyelvüket és tekintve, hogy nem mindenki születik olyan adottságokkal, hogy kenterbe verje még a vitakör elnökét is, így marad az, hogy levegőnek nézem őket. – persze, hogy az ő szóváltásukra gondoltam, mert nem kerülte el a figyelmemet az eset. Volt tehetsége hozzá, hogy úgy forgassa a szavakat, amit még talán egy ügyvéd is megirigyelne tőle. Végül haloványan elmosolyodom és megrántom a vállaimat, mintha tényleg nem igazán zavarna. -  Előbb vagy utóbb ráunnak. – első osztályos korom óta gúnyolódásuk célpontja voltam, hiszen a szeplőim vagy a hajam, a nevemről is beszélve mindig könnyedén adott okot rá. Most meg még hozzá jött a termetem is. Én pedig vagy a képzeletbeli zenébe menekültem, vagy csak egyszerűen úgy tettem, mintha süket lennék, mert ha csak reagáltam rá, akkor minden rosszabbá vált. A bátyáimtól pedig már akkoriban se tudtam segítséget kérni.
Bólintok, újrapróbálkozom a legegyszerűbb trükkel, bár azért akadnak kételyeim, hogy sikerrel fogok-e járni vagy nem. Amikor viszont sikerrel járok, akkor határtalan boldogság árad szét a testemben és ez arcomra is kiül. Mosollyal az arcomon pillantok rá.
- Sokkal, minden stabilabbnak érződik. Köszi. – boldogan csendül a hangom,  majd kicsit arrébb siklom és újra próbálkozom. Rövid idő elteltével kicsit megbillenek, de még időben sikerült korrigálnom, aminek köszönhetően sikerül talpon maradnom. Sietve állok meg és teszem le az egyik lábamat, amikor is meghallom az újabb beszólást.
- Heeey Ariel! Szerintem kérd vissza a hangodat, mert szar lábakat kaptál! – együtt röhögnek és pacsizás se kerüli el a figyelmemet, de én csak megforgatom a szememet és több reakciót nem is szentelek nekik. Nem éri meg, mert ha még netalán be is akarnék mosni az egyiknek, esélyesen nekem jobban fájna, mint neki. Inkább újra visszalépek a deszkára, kicsit megmozdítom a lábamat, hogy a tőle kapott tippnek megfelelően helyezzem el és folytatom még pár pillanatig a gyakorlást, míg nem kicsit nagy lendülettel gurulok vissza hozzá. Sietve kapaszkodnom meg benne, mielőtt még telibe neki ütköznék, vagy nem sikerülne időben megállni és ezért nyomnék egy indokolatlan szaltót a pálya szélében megakadva. Miután újra a betonon pihen a lábam elengedem őt, de a mosoly továbbra is ott bujkál az arcomon.
A kérdése meglep, mire felvonom a szemöldökömet, hiszen továbbra se értem, hogy minek marad és foglalkozik velem. Az emberek általában nem szoktak csak úgy segíteni a másiknak, mert éppen valakin páran szórakoznak. Ritka az ilyen. Másrészről meg nagyon nem voltam hozzászokva, hogy valakit érdekeljen az bármilyen téren is mit gondolok, vagy hogy segítségre van-e szükségem. Merőben másabb volt ez a helyzet, mint amihez szoktam. Arról nem is beszélve, ha ránéz az ember, akkor biztosan nem azt várná, hogy ennyire barátságos és segítőkész egyén lappang a külső alatt, részben amiatt, hogy a bőre úgy szolgált, mint egy vászon. Bár ez megint csak feltételezés volt, de tekintve hogy a kézfején is volt tetoválás és úgy rémlett, mintha már a karján is láttam volna... Végül megköszörültem a torkomat és megszólaltam.
- Mint láthattad még eléggé kezdő vagyok, szóval azt is mondhatnám, hogy nem igazán megy még a guruláson kívül semmi és jelenleg minden nehéznek tűnik, míg téged nézve meg minden könnyűnek hat. – bukik ki ajkaim között meggondolatlanul, mire sietve pillantok le a cipőmre, de akkor is ez az igazság. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki olykor szokta őt figyelni, hiszen ő pontosan úgy hatott itt, mint aki simán megállná a helyét valami deszkásversenyen is.
- Amúgy Hella és nem Ariel. – utalok a korábbi beszólásra és kíváncsian pillantok rá, hogy vajon ő elárulja-e a nevét vagy nem, közben pedig kicsit arrébb sétálok úgy téve, mint akinek csak nehéz megmaradnia egy helyben, hogy a pálya szélére fellépjek, ha már itt alacsonyabb volt a perem, viszont nekem ez a „pár centi” is sokat tud segíteni, hogy ne törjem ki a nyakamat miközben az arcát fürkészem.
Ha pedig még mindig nem hagyott magamra, annak ellenére se, hogy kiderült eléggé kezdő vagyok, akkor ismét megszólaltam.
- Ezek szerint nem szöksz meg, pedig úgy esélyesen elkerülhetnéd azt, hogy megint élcelődni kezdjenek rajtad, mert ha velem látnak, akkor előbb vagy utóbb tuti megint szórakozni fognak. – egyszerűen csak ismertem őket és nem állt szándékomban az se, hogy netalán ez túlzottan az agyára menjen. Haboztam, majd eszembe jutott a megannyi beszélgetés a nagynénimmel is. Mintha csak annyira könnyű lenne bátornak lenni, de most még is sikerül valahogy meglelnem a hangomat. – Esetleg taníthatnál, cserébe pedig igyekszem megígérni, hogy megpróbálok nem szívbajt hozni rád a különféle esésitechnikáimmal. – ártatlanul és cukin elmosolyodtam, miközben ráemeltem a pillantásomat. Kérdőn fürkészem őt a kékjeimmel. Francba, lehetne magasabb ez a perem.


outfit

never back down,

never what...?!

Elég nagy hazugság lenne, ha a nevetés kitörésekor a földön fekvő alakodat elcsípve nem azt várná, hogy ez legyen az a pont, ahol feladod, lesepred magadról a port, a frusztrációt, a szégyen érzését, leginkább mindazt, ami felkavarja az érzelmi világodat, és távozol. Jellemző az emberek párszor még esélyt adjanak a dolgoknak, de az újra s újra arcukba csapódó kudarc hatására egy idő után beadják a kulcsot, és túl szép lenne, ha nem lenne benne annyi előítélet, hogy ne ezt várná tőled is. Semmi személyes, nem ismer, ugyanez a gondolat születne meg benne bárki másról, de tekintve lány is vagy, és neves, gazdag családból származol -- ja, jövő-menő hóbortoddal próbálod meg a lázadók látszatát kelteni vagy a szüleid kedélyállapotát felpaprikázni, nem? A következőben lehet sikeresebb lennél, a lehetőségeid száma úgyis végtelen, mit számít egy feladása a sok között.
A konfliktus a gondolatai és a látottak között az alakod ismételt elcsípésekor alakul ki benne, amikor az ugrató rámpa pár méterén siklik végig a deszkájával, mert látja a térdsérüléseddel nem foglalkozol, a visszatérésedhez készülődsz. A seggfejek változatlanul élcelődnek rajtad a hátad mögött, és igazán itt lenne az ideje annak, hogy elhallgassanak, nem gondolod? A preferált módszerével nem teheti meg sajnos, nem hülye, a jogi isten nyila valóban nem hiányzik a problémáinak repertoárjából, mert mindegyik rohadék apuci kicsi fiának tűnik, akik egyből sírva rohannának hozzá, elővennék a privilégium-kártyájukat, hogy az arcába tolhassák. Marad a hatékonyabb módszer, ami egyenlő azzal neked kell megmutatnod nekik, hogy rossz emberrel viccelődnek -- igen, a deszkára gondol, azért na.

Int feléd, még jó, sose váltottatok szót, miért vennéd magadra a közeledését. Sőt, nagyon is sejti mennyire furának hathat a számodra pont tőle, az ég és föld közti különbségek ugyebár tagadhatatlanok társasági körök szempontjából, függetlenül attól téged csak az újság címlapján látott leginkább másokkal együtt. Az arcodra íródó zavartság szebb megerősítés, alátámasztás nem is lehetne, de nem hívja fel rá a figyelmed, mert ahhoz, hogy koncentrálni tudj elég egyértelmű a reakciódból kikövetkeztethetően, hogy nem kellene tetézni az értetlenségedet. Automatikusan guggol le melléd, pontosabban a deszkád mellé, hogy rámutasson a szóban forgó pontra, ahova tenned kellene a lábadat a szükséges stabilitás megtalálásának érdekében. A bőrén lévő tűmintákat gyakran nézik mások, hozzászokott már a tekintetekhez, többek közt ezért sem szól rád, ujjaival dobol egy hármas ütemet, hátha az visszaránt róluk a kéretlenül kiosztott feladatodra vagy hát javaslatodra -- fogalmazás vagy nézőpont kérdése?
Tulajdonképpen azon se lepődne meg, ha nem hallgatnál rá, azt hinnéd ő is csak baszakodni akar veled, ezért megereszt egy halványabb mosolyfélét, megdobja a szemöldökét néma kérdésként arra mire vársz, mielőtt felállnál a sportszerre, és ő odébb menne egy kicsit, hogy ne legyen zavaró közelségben. Ha mondjuk azért taknyolnál elérhető távon belül marad, szóval kaphatsz a feje vagy a válla után mégse a földön köss ki egy újabb horzsolással az ő kontójára.
A kérdésedre ellenőrzi a lábtartásod, karját nyújtva pöccinti meg a rüsztöd.
- Ja, ja. Egy kicsit igazíts a szögön még, és majdnem tökéletes lesz. A sarkad jó helyen van. - teszi hozzá, ha esetleg nem lenne egyértelmű mire gondol, kicsit mozdítsd meg a lábfejed, kicsit beljebb legyen a széléhez képest. Ha azt látja az egyensúlyod miatt hezitálsz a korrekción, nyújtja a kezét, hogy rátámaszkodj, vagy leszállsz, újracsinálod, ez igazán rajtad áll. Utána a karjait a térdein fogja megtámasztani, a jogos érdeklődésedkor oldalt pillant a bizonyos társaság felé.
- Eléggé az agyamra mennek, neked nem? - a feje is megbillen, Lulu ilyenkor mondja rá olyan, mint egy kutya, amire csak szemet forgat, morran, mielőtt odébb tolná a fejét. Nem fejti ki egyből, nem hiszi, hogy kellene, szerinte a célozgatásának el kell érnie hozzád. Ha jól rémlik neki te is jelen voltál, amikor az indulatait sikeresen szájkarate keretei közé szorítva rendezte le őket a technikájával karöltve, a kínált megoldásának tehát ismerősnek kell lennie a múltból. Egy csipet önzőség, pedig igen, akad benne. Iszonyat jól esett akkor is, jól esne most is, de később is, ha végre befognák a pofájukat.

Kedélyesen fújtat, kaffant.
- Ígéreteket nem teszek, de igen, szerintem nem fogod vagy legalábbis jóval kisebb eséllyel fogsz közelebbről ismerkedni vele. - feláll, két lépést odébb csattog, hogy ha valóban megpróbálod az előbbi trükködet, akkor jobban lássa mi működik, és mi nem, ha valahogyan mégis kirántanák alólad a talajt. Valahogyan, mert kétli így történne, de ki tudja ugye, a számításai többször alakultak szarul, mint jól. Szerencsére ezúttal nem, ami láthatóan a te arcodra is kiül, és lehet, de csak lehet egy enyhe én-meg-mondtam jellegű éle van a tiedet viszonzó mosolyának.
- Na, jobbnak érzed így az irányítását? - a tekintetével követni fog, ha esetleg körözni kezdenél vagy próbálgatnád a szóban forgót. Fogalma sincs igazából, hogy miért ezt a sportot választottad, valaki mutatta-e (ha igen, rohadt szegényes módon szerinte) vagy magadtól kezdted el tanulni, de egyelőre az utóbbira alapozna, legfeljebb kiderül, hogy nem.
- Mi az, amit konkrétan nehéznek érzel vagy nem megy? - az imént ugye rávilágított arra hol rejtőzik a hiba, de talán egyszerűbb, ha az iránymutatásodat kéri, és az alapján segít. Úgy mégse hat kritizálásnak, azt pont eléggé rühelli ő maga is.

I put my armor on

Yeah, I'm unstoppable today

Szükségem lett volna valakire, aki észreveszi a bennem dúló harcot, vagy legalábbis segít eligazodni a lelkiismeretem és a szívem között, mert közöttük egy labirintus kelt életre. Én pedig úgy bolyongtam ott, mint aki örökre ott fog ragadni, mert nem áll rendelkezésére Ariadné fonala, hogy kivezessen onnan. Még se hagyta el egyetlen egy szó se ezzel kapcsolatban a számat, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit is mondhatnék, vagy éppen kinek, mivel nem vágytam újabb olyan pillantásra, vagy szóra, mint amiket a bátyámtól nyertem meg az utóbbi időben, és amiknek köszönhetően egy hálátlan gyerkőc érzését keltette bennem. A családom álláspontját ismertem, barátaim nem igazán voltak, így egyedül Dahlia jöhetett volna szóba, de mostanában neki se volt könnyű és nem akartam még én is plusz teher lenni. Így inkább továbbra is azt tettem, amire neveltek, még pedig összepréseltem az ajkamat, mosolyt varázsoltam az arcomra, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és próbáltam a felszínen elevickélni. Még akkor is, ha időközben a bűntudat sokszor már egészen fullasztóvá vált, amiért én más útra vágytam, mint amit kijelöltek számomra.
Mostanában egyre gyakrabban úgy éreztem, hogy velem van a gond, amiért nem vagyok így boldog és a szabadság érzését kutatom. Meg akarok tanulni repülni, miután magam mögött hagytam az aranykalitkát, amit rám zártak és ami fogva tart, de féltem. Úgy éreztem, ha valahogy ki is szabadulnék, akkor se tudnék elrepülni, mert soha nem tanultam meg azt, hogy miként is kell működésre bírni a szárnyaimat, így csak a mélység várna, nem pedig az áhított és remélt szabadság.  
Minden erőmmel próbáltam szabadulni az elmémben ébredező káosztól, de egyszerűen nem ment, újra ott jártam a nem olyan régen történtek között. Bántam, hogy nem mondtam ki mindazt, amit gondoltam, de leginkább azt, hogy a kukámba ejtettem a borítékot, miközben az lehetett volna az első kulcs a kivezető úthoz. Nagyon is tudni akartam, hogy mi áll benne, van esélyem vagy kapásból elutasítottak?
Gondolataim ezer felé cikáztak, és éppen felötlött ama eshetőség is, hogy inkább hazamegyek és kihalászom a borítékot, még talán ott van, amikor újabb fájdalmas nyögés hagyta el az ajkaimat, ahogy a beton ismét magához ölelt. Hátamra gördültem és az égboltot bámultam rövid ideig, miközben a fájdalom átjárt.
Hallottam a nevetésüket és egy-egy szófoszlányt is, de nem érdekelt. Míg ők viccesnek találták azt, hogy úgy esem és csetlem, mint egy kisbaba, aki most tanul meg járni, addig számomra ez inkább megnyugtató volt. Mármint a fájdalom részét szívesen elhagytam volna, de nagyon is élveztem azt, hogy nem vagyok profi benne, hanem újra, meg újra küzdenem kell azért, hogy egyszer talán jó is lehessek. Még akkor is, ha ma még magamat is túlszárnyaltam zuhanórepülésben, de ez esélyesen annak volt köszönhető, hogy a bennem ébredező káosz egyre nagyobb területet hódított meg és annyira se tudtam összpontosítani, mint máskor.
Végül mély levegőt vettem, nem foglalkoztam a kicsit vérző térdemmel se, hanem felálltam és ahogy a pillantásom  találkozott a sulimba járó egyénekkel, úgy életemben először legszívesebben bemutattam volna nekik, de nem tettem, helyette lopva pillantottam a másik irányba, pontosan felé. Kicsit szerettem volna olyan lenni, mint ő, még akkor is, ha részben seggfejnek tűnt amiatt, ahogy viselkedett velük, ugyanakkor mámorító érzés volt hallgatni azt, hogy miként is verte őket kenterbe szavakkal, amikor korábban rajta kerestek fogást. Figyeltem, hogy milyen könnyedén siklik és talán életemben először most én éreztem irigységet, hogy valaki ennyire jó valamiben, amiben én is szeretnék az lenni.
Sietve indultam el a cuccaim felé, de nem azért, hogy haza szaladjak.  Inkább csak megtöröltem a vérző térdemet, aztán megigazítottam a copfomat, mintha azon múlna az egész. A fejemben pedig elkezdtem az egyik kedvenc zenémet lejátszani. Tisztán láttam a lelkiszemeim előtt, ahogy a kezem siklik a zongora billentyűzetén és szép lassan a káosz visszább húzódott, a gúnyos nevetések és megjegyzések elhalkultak. Nem maradt más csak a zene és én, mint ahogy mindig, ha menekültem. Ez volt az én menedékem. Amikor kinyitottam a szememet láttam a közeledő „árnyat”, ahogyan az intését is, aminek köszönhetően zavarodottan néztem felé és lopva körbepillantottam, mert ilyenkor szokott az lenni, hogy valaki áll mögöttünk és tuti neki köszönnek, de senki nem volt ott. Kicsit esetlenül viszonoztam, de arcomra volt írva, hogy nem igazán értem az egészet.
A károgó varjú pedig újra megjelent elmémben, hogy biztosan ő is csak rá akar világítani arra, hogy ideje lenne feladni, mert lassan több lesz a lilafoltom, mint egy pankrátornak és sose fogom megtanulni.
- Szia. – a zavarodottság már nem csak arcomról volt leolvasható, hanem a hangomból is könnyedén érződött. A deszkám a lábam mellett pihent, amikor magyarázni kezdett, akkor meglepettség költözött az arcomra és azt fürkésztem, hogy hova is mutat. Pár pillanatra a kézfején felejtettem a pillantásomat, a tetoválási magukra vonták a figyelmemet, de aztán kapcsoltam és lassan bólintottam, mint aki még mindig nem hiszi el azt, hogy a segítségére siettél.
Miért teszed?
Remek, hála neki még eggyel több kérdés csapódik az amúgy is eléggé nagy káoszhoz, ami a felszín alatt lappang.
Habozom, mint aki nem tudja eldönteni, hogy tényleg segíteni akarsz, vagy csak mindjárt kapásból nyomni fogok egy seggest és ezzel újabb műsort adok a bámészkodóknak.
- Értem, valahogy így gondoltad? – óvatosan lépek a deszkára és próbálom követni a korábban kapott instrukciókat, miközben kivételesen most én nézek le a másikra, bár nem nagyon kell, mert majdnem egy magasságban vagyunk, miközben guggol. Sose vallanám be hangosan, de baromi felemelő érzés, hogy nem valaki hasához beszélek ismét a szintkülönbség miatt és még a nyakamat se kell kitörnöm a szemkontaktus miatt. Ha nem megfelelő helyre raktam a lábamat, akkor hagytam, hogy akár arrébb pakolja, mintha csak egy játékbaba lábát mozgatná. – Miért segítesz? - kíváncsiság csillan a kékjeimben, ahogyan őt fürkészem, de még talán azelőtt sikerül ismét megszólalnom, mielőtt felelhetne.
- Szóval, azt mondod, ha így csinálom, akkor nem fogom két pillanat múlva tovább mélyíteni a barátságomat a betonnal? – habozok, mint aki nem biztos abban, hogy tényleg megbízhatok benne, de igazából nincs mit veszítenem. Megrántom a vállaimat, mert maximum újra elesem és legalább valakiknek a napját feldobom. Amikor viszont nem történik meg a várva várt esés, akkor mosolyra görbül a szám, arcom felragyog, ahogy a pillantásom megállapodik rajta. Még akkor is, ha tudom, hogy ez még szinte semmi se volt ahhoz képest, amiket ő művel a deszkájával és az is esélyes, ha újra neki futnék, akkor lehet megint esés lenne a vége..


outfit

never back down,

never what...?!

Csak ki akarja ereszteni a gőzt, semmi más. A pálya szélén lévő padon hever a táskája, benne a korábban megvett festékes patronok az aktuális projektjéhez, amihez a számlát külön le is fotózta amellett fix, biztonságos zsebbe tette véletlenül se keverje el, mert továbbítania kell majd az apja haverjának. Azelőtt azonban, hogy feldobta volna a lakásba felszerelést, tett ide egy kitérőt. Emlékei szerint most mindenki 'otthon' van, és az elmúlt időszak felgyülemlett szarjai miatt jobban ragaszkodik a magánteréhez, a távollétéhez tőlük, hogy ne ismétlődjön meg a legutóbbi eset, amikor ok nélkül kapta le őket a körmükről már akit. Chad-del kevés baja van, szinte semmi, Lulu meg -- a fasza kivan az egész helyzettel, pont. Máskor vele jött volna ide, hívta volna hozza a görkorcsolyáját vagy akármi, ezúttal megvan nélküle, kicsit be van pöccenve rá, le kell nyugodnia a tóban mártózós este miatt. A mai napig meg van fázva, de legalább már képes orrcsepp nélkül levegőhöz jutni, ami nagy szónak számít, és megkönnyebbülésnek amiért mindketten valóban megúszták a tüdőgyulladás nélkül.
Ennek ellenére a kabát a táskáján pihen, a pulóverét elég vastagnak ítéli a minimális nyavalyához képest. Mozgás közben lehet kimelegszik, de egész életében egy dologgal kapcsolatban volt csak szerencséje, és az az immunrendszere, tudja ennyitől nem fog rosszabbodni a helyzete, nem fog visszábbesni vagy halálos ágyra kerülni. Tisztában van a saját határaival, köszöni szépen.

Fogalma sincs mikor jöttél a helyre, előtte vagy utána érkeztél. A környezetére, arra, hogy körbenézzen kik vannak jelen nem fordított egy fikarcnyi figyelmet se eladdig a pillanatig, sőt, igazán meg se állt a deszkájával. Most is csak azért, hogy kifújja az orrát, vizet igyon, mert érzi a porzó torkát. Veled együtt feltűnik neki néhány másik ismerős a pályának azon a felén, akikre csak egy szemforgatás a reakciója, mielőtt visszacsavarná a palack kupakját, bedobná a táska mélyére. A balfaszokkal szembeni türelme elég véges, érzi, ott feszül a zsigereiben, és félrevonja a tekintetét --
azaz csak vonná.

A saját dolgával foglalkozna, ahogy máskor is teszi, mióta messzire elkerülik, de a felharsanó röhögés hangja bassza annyira a hallójáratát, mégis visszavonzza a tekintetét. Nem nehéz megsaccolnia min szórakoznak, pontosan kin -- rajtad. Állandóan oda-odanéznek, plusz tisztában van vele ismernek, azt csak sejti egy közegből valóak vagytok, mert az anyagiasság messziről ordít, és talán az egyiküket látta azon a pár hónappal ezelőtti újságcikk hátterében, ahonnan rád is emlékszik, hercegnő. A srác, pedig nem pincérjelmezben díszelgett, ahogyan te sem.

Mély levegőt vesz, a ténykedésedre siklik a barna szempárja, és kisebb fújtatást követően feléd veszi az irányt a deszkájára pattanva. Egy ideje már feltűnt neki a rendszeresség, amivel megjelensz, a makacs kitartásod is, ami az újabb s újabb eleséseidet követően talpra állít, egyúttal más is, mint például a technikádban rejlő, mai napig meglévő hiba. Más erre könnyen rávilágíthatna, de sose látott haver, barátnő, akárki társaságában gyakorolni.
Pár méterrel odébb pattan le a falemezről, veszi azt kézbe, és int félreértelmezhetetlenül feléd, hogy észrevedd, ne hidd azt valaki más felé közelít célirányosan.
- Hé. - váltja ki ezzel a köszönést, és magyarázkodás helyett egyből a tárgyra tér. - Próbáld meg kicsit szélesebb terpeszben. - hogy a földön van-e a deszkád vagy a kezedben tartod, annek megfelelően bök a mutatóujjával hova kellene tenned az egyik, majd másik lábfejedet a jézus mária, de rohadt apró magasságod fényében. - Így stabilabb lesz, könnyebben tudod kontrollálni. - ha például a földön hagytad, guggolva mutatja mg ugyebár, és valljuk be, túl nagy különbség nincs most köztetek, csak egy kicsit kell neki felfelé néznie, amíg kíváncsian várja alkalmazod-e a javaslatát, kipróbálod-e.