Ez egy bonyolult világ. Furcsa, és bonyolult. Mert mondhatnám, hogy New York mennyire különbözik Moszkvától, de tulajdonképpen nem. A legnagyobb különbség talán annyi volt a kettő között, hogy itt angolul beszéltek egymáshoz az emberek, vagy éppen kiabáltak egymással, mikor mihez támadt kedvük. De... az emberek ugyanúgy folyamatosan siettek, az autók olyan hosszú sorokban torlódtak, hogy sem az elejét, sem a végét nem látta az ember a sornak, idegen az idegennel mindig morcos volt, és le akarta rázni mielőbb, míg a barátok és ismerősök akkor is mosolyogtak egymásra, mintha kötelező lenne, ha közben a Pokolba kívánták az egész találkozást a másikkal. A város folyamatosan élt, nem nyugodott egy percre sem, és minden utcában új életet ismerhettünk meg, mind kicsit egyforma volt ugyan, de közben mind teljesen más is. Mintha a polip karjai mind más színűek lennének, hiába hogy mind ugyanonnan indult, és ugyanaddig tart, ugyanabból van... Minden alkalommal, amikor az utcára kiléptem, próbáltam elképzelni, hogy otthon vagyok, és az az igazság, hogy tulajdonképpen nem volt nehéz ez a feladat. Általában elég volt arra gondolnom, hogy Nina se itt, sem pedig otthon nem volna velem... Ő már csak emlék, ami a szívemben és a fiúnkban, Mihailban él tovább... De... minden alkalommal, mikor emberek közé mentem, és láttam egy hasonló korú kisfiút, mint Mihail... olyankor rögtön otthon akartam lenni... mert bár Nina nincs már nekem, de a fiam még igen... ő vár rám... otthon vár engem... Már csak az volt hátra, hogy ehhez meg kellett még tennem előbb valamit... be kellett teljesítenem a küldetésem, meg kellett bosszulnom az anyja halálát teljesen... mindenkit utol kellett érnem, aki csak felelős volt benne... Nem állhatok úgy a fiam elé, hogy nem tettem meg, azt, amit megígértem, és ami miatt magára hagytam... De még nem végeztem... ezért New York idegenül ismerős világával kellett beérnem még... ezzel a nagyon vegyes világgal. Amikor éppen nem az én kedves célpontomat figyeltem meg... időről-időre más dolgokkal kellett elfoglalnom magam kicsit... Nem kockáztathattam, hogy észrevegye, hogy bárhova fordul, belém botlik... hiszen könnyebb mézzel vadászni, mint ecettel. Nem is hagyhattam sokáig magára, de túl sok sem lehettem, meg kellett találnom nála az épp ideális mértéket, míg még nem válok számára gyanúsan sokká. Különben is, a fedősztorim szerint normális és dolgozó ember vagyok, tehát olykor el kellett játszanom, hogy épp másutt vagyok, dolgozom, pihenek, vagy csak élek, mikor mi tűnik normálisnak. Nem mintha sok kedvem lett volna úgy tenni, mintha normális életem volna, de... igaz, ami igaz, ha nem akartam lelkileg végképp tönkremenni, mielőtt célba érnék, akkor néha, ha kelletlenül is, de muszáj voltam lazítani... Mihail érdekében. Hogy ne veszítse el az apját is teljesen... Emiatt szántam rá magam, hogy bemenjek... Egyik este... először csak sétálni indultam. Gondoltam, járok egyet, kiszellőztetem a fejem, egy kissé megpihentetem az elmém... Aztán sehogy sem akaródzott "hazamenni"... a végén Manhattanben kötöttem ki. Fel sem figyeltem először a dalolászva sétáló társaságra előttem, csak amikor a csapatnyi barátnak tűnő fiatal feltorlódott kissé egy épület előtt, míg egymás után mind bejutottak végül nagy nehezen. Még eközben is végig egymásnak énekelgettek, nevettek, nem volt nehéz kitalálni, hogy van már bennük némi alkohol. Lelassítottam a lépteimet, míg ők bejutottak a szórakozóhelyre, majd kicsit meg is álltam még távolabb, hadd tűnjenek el az utamból. Aztán, ahogy továbbindultam volna, önkéntelenül is az épületre esett a pillantásom, vagyis, a földszinti részében berendezett helyre, ami az üvegre dekorált hirdetések szerint zenét, táncot, és bátor karaoke fellépőket, illetve, alkohol-terén "A világ ízeit!" ígérte... Szóval igen, a lelki egyensúly keresése érdekében csak rávettem magam, hogy bemenjek egy italra. A zenét mindig is szerettem, és egy kis alkohol még sosem ártott a lelkemnek. Aztán egy jó órával később valahogy mégis csak oda lyukadtam ki a poharam felett, hogy néha tenni kell még egy kicsit a magunk lelkéért... Azt hiszem, így kerültem fel végül a színpadra. Mert hát, miért is ne, nem igaz? Nina mindig szerette, ha énekeltem...
Az a bizonyos jótékonysági est jócskán megkavarta bennem a dolgokat. Mondanám, hogy az állóvizet, de szerintem az én lelkem sosem igazán nyugodt. Talán csak a felszínen, de a mélyén olyan erők mozgolódnak, amiknek sosem lenne szabad kiszabadulni. A múltam megtépázta az idegeimet, és az állandó félelem sem a legjobb nyugtató. Visszafogom magam és a véremet, mert az sem feltétlen könnyíti meg kiegyensúlyozottságot. Tudom, hogy vér szerint csak félig vagyok latin, de még ez is képes elnyomni néha a racionális énemet. De azért általában van racionális indokom a kiborulásra is. Most viszont még magamon is képtelen vagyok kiigazodni. Azok a kék szemek teljesen elvarázsoltak, és mindig vágyom újra látni őket. De New Yorkban elképesztően sokan laknak, és ahogy haladunk előre az időben, úgy érzem, egyre nagyobb képtelenségnek, hogy újra találkozok a tulajdonosukkal. Ez viszont egy olyan érzelmi hullámvasútra tett, amit nem vagyok képes irányítani. Hol álmodozok a következő találkozásról, ahogy ismét rám szentel egy kis időt, és kitüntet a figyelmével, hol magamba vagyok roskadva, mint egy túl nagyra nőtt csillag. Persze annak is lenne jó oldala, ha soha többé nem látnám, mert akkor távol tartanám a démonjaimtól, amik folyton a nyomomban járnak. Minden esetre már kezdek fáradni, hogy nincs egyenes szakasz. Nem az Ő hibája, hiszen nem ígért semmit. Mindössze annyit mondott, hogy reméli, megismételhetjük azt a táncot, de valószínűleg ez csak egy udvarisassági formula volt a részéről. Látszott rajta, hogy kicsit ivott, bár szerintem nem volt részeg, de még így is igazi úriember volt, és mindössze ennek a hozománya volt ez a búcsúzási forma. Nem tehet róla, hogy Ámor ennyire eltalált a közelében. Majd kiheverem, csak idő kell. Idő és figyelem elterelés. Ez utóbbit kapom meg az egyik táncosunktól. Jó fej, és nagyon kedvelem, bár csak barátok vagyunk. Egy szikra kémia nincs köztünk, és soha nem is volt, de nagyon jókat tudunk együtt táncolni. Most viszont azt mondta, hogy elvisz egy klubba, ahol kicsit kikapcsolhatok, mert van zene, tánc és pia, és még ismerkedni is lehet. Valamint kizökkenünk az állandó „latintáncos közegből”. Én pedig beleegyeztem. Azért szóltam Darrennek, hogy hol vagyok, mert most úgy éreztem, hogy erről jobb, ha tud. Ismeretlen helyen vagyok, Queenstől, így a lakásomtól messze. Jobb, ha olyan is tud róla, akire az életemet is vakon rábízom. Tony, aki most elhozott nem rosszfiú, csak szeret csajozni, így jobb, ha van egy ’C’ tervem is, ha sem ő, sem a taxis hazaút nem akar összejönni. Néha képtelenség taxit fogni, még akkor is, ha egyébként rengeteg mászkál fel-alá a városban. A hely, ahova megérkezünk tényleg más, mint ahova járni szoktunk. Ez inkább egy bár, mint táncoshely. És még kareoke-hely is ki van alakítva. Minden esetre azért a fő profiljuk a beülős, iszogatós kikapcsolódás biztosítása. Most pedig úgy tűnik, hogy a karaokeé a főszerep. Tony és én is viszonylag jó hallással lettünk megáldva, lehet pont a tánc miatt. De a mostani próbálkozók egy kisebb sokkot okoztak a füleinknek, és ezzel az a lány is így volt, aki körülbelül negyed órája vágódott mellénk, hogy a „fülfájdalmát” piába fojtsa. Ebben pedig Tony készséggel állt a rendelkezésére, ha már én nem voltam elég lelkes az alkohol pusztításában. Nem tudom, hogy mióta voltunk itt, amikor egy, olyan a harmincas évei végén, a negyvenes évei elején lévő férfi állt a színpadra. És meglepődtünk. Kellemes meglepetés érte az eddig megtépázott füleinket, ugyan is nagyon jó hangja volt, és sehol egy fals hang. Vagy legalább is, ha volt is, akkor sem volt feltűnő. Tony és a lány el is vonult egy kicsit táncolni, kihasználva a lehetőséget, hogy semmi nem rontja el a zenei élményt. Én pedig a pultnál maradtam, és figyeltem a kellemes hangú énekest. Szint csalódás volt, amikor véget ért a dal, de úgy tűnik nem csak nekünk nyerte el a tetszését, hanem sok más embernek is itt, így próbáltuk kicsit visszatapsolni.
Kezdőlap
