Mr Doherty & Miss Devonshire
   

   Egy dolgot utáltam csak ebben a városban, amely állítólag soha nem alszik: hogy valójában olyan mint egy insomniás szakácsnő. Mindenhol csak a borzalmas fekete löttyöt árulják kávé gyanánt, és boltokban és szupermarketekben vásárolnak piacok helyett. Nem tudnak egy tisztességes ötórai teát elkészíteni szinte sehol, a teasütemények pedig inkább egy rémes és középszerű linzernek illenek be, vagy talán még annak sem. Egyetlen hely volt ebben a városban, valahol Manhattan nyugati részén, közel a Hudson folyóhoz, ami még nyomokban emlékeztetett valamiféle előkelő és minden szempontból kifogástalan kávézóra. Nem állítom, hogy minden tökéletes azon a helyen, de meg kell hagyni, hogy közel járnak az elfogadhatóhoz.
Így egy év után kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy talán kezdenem kellene magammal valamit, ha már úgy döntöttem, hogy minden borzalom és rettenetes igénytelenség dacára itt maradok. A hitelkártyáimat még mindenhol elfogadták, ami azt jelentette, hogy apám nem vonta meg tőlem az anyagi támogatást. Az más kérdés, hogy erkölcsileg valahova egy feslett örömlány, meg egy konyhai mosogató szintjére taszított, és nem is hiszem, hogy maholnap ki fogom onnan verekedni magam. Egy Devonshire lány, aki meglopja a tulajdon apját, aki elkótyavetyéli a családi ékszereket, aki szétrakja a lábát holmi óceánon túlról érkezett névtelen jenkinek, az nem érdemel mást mint megvetést. Anyám szerencsétlen belebetegedett a bánatba. Minden alkalommal a videóhívásban zokogva törölgeti a szemeit a selyemzsebkendőjével, és könyörög, hogy járuljak apám színe elé, kérjem a bocsánatát, hagyjam Amerikát, felejtsük el az elmúlt egy évet, még mindent helyehozhatunk. Mostanság egyre jobban hajlok rá, hogy hazamenjek, de az igazság az hogy egyszerűen képtelen vagyok bármiféle indokot találni arra, hogy megtegyem. Mi változna? Azon kívül, hogy bár apám látszólag és a társaság miatt megbocsátana, pár hónap múlva pedig szinte mindenki csak arra emlékezne, hogy egy évet távol voltam az otthonomtól, újabb fél év múlva pedig már azt sem tudnák mégis miért. Világot láttam, tapasztalatokat gyűjtöttem, elvégre erre is szükség van a mi köreinkben. Ettől függetlenül ugyanazok a kötelezettségek várnának rám, amit nem én választok, hanem a nevem és a rangom. Egy részem vissza akarja a régi életét, egy részem pedig továbbra sem kér belőle, és én még nem tudtam választani, hogy melyiket is akarom igazából.
New York-ban is fellelhető az angol arisztokrácia egy része, amely már jóval felvilágosultabb befogadóbb és persze pénzorientáltabb, amíg otthon, a ködös Albionban még mindig a név az ami ajtókat nyit meg, vagy éppen juttat hozzá bizonyos kiváltságokhoz. Itt a nevem legfeljebb arra elég, hogy bizonyos helyekre kérdés nélkül nyerjek bebocsátást.
Két hete történt Mrs Howgard estélyén, aki arról híresült el, hogy egy koronaherceg legkisebb fiának volt a menyasszonya, egészen addig a pillanatig, amíg a vőlegénye rajta nem kapta egy őszi vadászaton az apósjelölttel. Az eljegyzést persze azonnal felbontották, a hölgy pedig ugyan megtarthatta középnemesi címeit, de távoznia kellett Skóciából, de még a kontinensről is. A családja nevéből kovácsolt magának itt tőkét, meg persze abból, hogy az amerikai nők is imádják a szépítőszereket, és sokszor inkább a márkát, semmint a minőséget fizetik meg. A Howgard rúzs, enyhe púderlila árnyalattal például fogalom lett bizonyos körökben. Ha engem kérdeznek szerintem rémes mindenféle szín, amely eltér a klasszikus vöröstől és annak mindenféle változatától.
Ez az estély sok szempontból kedvezően alakult a számomra. Egyrészt szert tettem jó pár ismeretségre, olyanokra is, amelyeknek a jövőben még nagy hasznát vehetem. Pár mosoly ide, néhány kedves és negédes bájolgás oda. Dekoltázs villantás a párás szemüvegjeik felett kukucskáló hetven és a halál között ténfergő pénzes befektetőknek, és máris jó pár telefonszámmal és ígérettel a tarsolyomban távozhatok….illetve távozhattam volna, ha nem akadok össze egy bizonyos Michael Doherty-vel. A pasasnak gyönyörű, sziklaszilárd, kemény arcvonásai voltak, mégis volt benne valami szokatlan és kellemes lágyság, mint egy rekonstruált DaVinci festményben. Egy pálma levél mögül nézett ki, poharát megemelve felém, nagyjából este negyed nyolckor. Fel nem tudnám idézni, hogy mosolygott vagy sem, de még a szeme színét sem, csak azt tudom, hogy tökéletesre volt kötve a nyakkendőjén a csomó, és pazarul harmonizált a zakójával. Éjfélre pedig már…..óóó de ne rohanjunk ennyire előre!
Bár Mickey elsősorban a külsejével hívta fel magára a figyelmemet, a kapcsolati tőkéje azonban még inkább kecsegtetővé vált a számomra. Miss Clarenswood szerint, aki ezidőtájt a new york-i komolyzenei világ legőszintébb és legodaadóbb támogatója, úgy a testével mint a vagyonával, megsúgta nekem, hogy a férfi az egyik legbefolyásosabb maffiavezér bátyja, és mint ilyen elég komoly hatással bír a testvérére. Ha üzletről van szó, akkor sosem rest lépni, akár két lépéssel azelőtt, hogy egyáltalán megfogalmazódna bárki fejében hasonló gondolat. És persze nem utolsó sorban megfelelő ellenszolgáltatásért, szívességért cserébe sosem mond nemet egy felkérésre. Feltéve persze ha bejut hozzá az ember. Az audiencia fogalma nem ismeretlen számomra, elvégre ez nálunk is így működik. Az apám nem fogad csak úgy akárkit, aki az utcáról jön be.
Egy ideje már érlelődik a fejemben néhány gondolat. Afféle B-terv is lehet, vagy egyszerűen óvatosság, ugyanakkor az is lehet, hogy szimplán a mérhetetlen önhittség és persze a büszkeség az amely erre sarkallt, de úgy gondoltam egy próbát talán megérne a dolog. Ha pedig az élet ilyen szépen a közelembe sodorta Mickey-t, meg a gyümölcsözőnek és meglehetősen izgalmasnak ígérkező kapcsolatait, hát ki is használnám. Őt is meg a kapcsolatait is.
Az este mérlege: sok pohár pezsgő amely a fejbe szállt, egy elhagyott kis balkon a félhomályban, ahol a hangokat elnyelték a nehéz brokátfüggönyök, egy ígéret Michael-től, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, kacagás az éjszakában, édes semmiségek duruzsolása a fülbe, egy lenyomozható renomé, amelyet maga Mrs Howgard, a szépségipar egyik régi motorosa garantál:egy grófkisasszony, magának Devonshire grófjának a lánya Skóciából, aki világot lát már közel egy éve a Államokban. A többi nem érdekes, meg persze ő sem tudja. Csak én. Elég is ennyi. Michael pedig a bőrére karistolt forró csókokkal a nyakán, burgundi színű rúzzsal billogozott légyott emlékét adva búcsúzóul, meg egy ígérettel távozik hajnalban, az igényesen megkötött csodás nyakkendője már csak emléke egykori tökéletességnek. Ujjaim zilálták össze, ahogy a perzselő vágy közepette rámarkoltam és szétbontottam: “Elintézem, hogy az öcsém fogadjon, csak adj egy kis időt!”
Adtam. Sokat. Közel két hetet, de végül mégis hívott azzal, hogy másnap délután kettőre William Doherty hajlandó rám áldozni egy fél órát, és ha lehet ne késsek, mert elég sűrű a napi beosztása. Majdhogynem sértésnek vettem a kérést, elvégre egy Devonshire soha nem késik, a pontosság pedig kimagasló, hovatovább a legerősebb erényünk.
Egy vintage stílusú emerald ruhát választottam, a tökéletességig válogatott kiegészítőkkel.Nem a találkozó fontossága miatt, hanem mert alapvetően is sokat adtam a külsőre, és úgy véltem, hogy ha az ember lánya üzleti találkozóra hivatalos, vagy egyszerűen csak szeretné megtisztelni a tárgyaló partnerét a kinézetének igényességével, akkor igenis szánni kell erre is nem kevés időt.Néhány biztonsági emberen át kellett jutnom, csak a rutin és a biztonság kedvéért…..nyugtatott Michael, aki kezét előszeretettel simította a derekamra, és irányította az utamat befelé. Néha előrehajolt, és mindenféle ostoba mocskosságot súgott a fülembe amin nevetnem kellett. A lehelete csiklandozta a fülcimpámat, és persze a fantáziám másodpercek alatt meglódult. Végül megállt egy míves tölgyfa ajtó előtt és azt mondta ott várakozzak.Még utána nyúltam a kezemmel, a lakk kesztyű nyikorogva sikított utána, ahogy végül megtorpant, és hagyta, hogy a vállához hajolva egy csókot leheljek arca élére.Észrevétlen maradt ott karmazsin vörös rúzsom egy apró lenyomata az ingének gallérján.
Nagyjából tíz percet várakoztam, amikor nyílt az ajtó és Mickey kissé ködös, komor ábrázattal lépett ki a szobából. Nem simított végig rajtam, csak végigmért, majd annyit mondott, hogy William vár, és mi később még beszélünk. Tökéletesen beszélek a metakommunikáció szintjén, és képes vagyok felfogni, hogy ez azt jelentette, hogy nem fog keresni, és nekünk többé nem lehet közünk egymáshoz. Nem tudom mi történt abban a tíz percben amíg bent volt, de egészen biztos vagyok benne, hogy jelentősége volt.
Felszegett fejjel és büszke tartással léptem be az ajtón, és csuktam be magam mögött.Lehet, hogy nekem van szükségem segítségre, de a méltóságomból nem fogok leadni. Még.
- Üdvözlöm Mr Doherty. Köszönöm, hogy fogadott. Engedelmével, Eliyah of Devonshire.- magam előtt szorítottam a táskámat, fejemet pedig egy aprót mozdítva biccentettem meg felé.Csupán pár lépéssel mentem távolabb az ajtótól, hiszen úgy illendő, hogy az embert beljebb invitálják. És ekkor találtam szembe magam William Dohertyvel....Krisztusom!

   

 

Mr Doherty & Miss Devonshire
 

  Az üzleti megbeszélések egyik érdekessége, vagy jobban mondva ténye, hogy nem feltétlen és kizárólag arról szólnak, hogy megállapodásra, valamiféle konszenzusra jussunk benne, hanem a kapcsolatok építése, a lehetőségek felkutatása a cél. Apám ebben tökéletes volt, és ennek minden fortélyát igyekeztem már apró gyerekként is elsajátítani, noha alapvetően az én dolgom a társasági eseményeken inkább abban rejlett, hogy szépen bájologjak. Semmint abban, hogy értsek adott témához, amiről szó van. A neveltetésem, és a származásom sosem tudtam meghazudtolni, hiszen az anyatejjel szívtam magamba a kékvérűekre jellemző fennkölt és néha talán bosszantóan kimért tartást, vagy éppen azt, hogy a hétköznapi élet dolgai iránt nem feltétlen mutatok semmiféle érdeklődést. Az én figyelmemet nem lehet felkelteni holmi szép szavakkal, ellenben azzal, hogy mindezt valaki megfűszerezi a szokatlansággal és a merészséggel, vagy éppen a veszélyessel és a konvencióktól való elszakadással, már annál inkább.
A Jenki sem azért volt számomra olyan veszettül izgató és olyan hihetetlenül érdekes, mert csodálatos szavakat suttogott, az amerikai akcentusa szinte karistolta a füleimet, és egészen elképesztő módon hemperegtem meg az őrülten izgalmas nevetésében. Nem azért volt olyan könnyű dolga velem, mert mindezek mellett ellenállhatatlanul merész és hívogató vonásokkal rendelkezett. Az ilyenekből jutott éppen elég a környezetemben. Sokkal inkább azért, mert képes volt valami szokatlant, valami egészen elképesztően rizikós világot megnyitni előttem, én pedig belezuhantam mint egy eltévedt, hamis fényeket kergető pillangó. Hazugsága, és a képmutató csalárdsága azonban hamar a felszínre ömlött, engem pedig fűtött egyszerre az édes bosszú és egyszerre a vágy, amely még mindig és olyan bosszantóan kegyetlenül hajtott volna a karjai közé. De nem adtam meg a testemnek amire vágyott, mert az agyam, a büszkeségem felülírt mindent.
Az első pár hét után szökő gondolatként felmerült bennem a hazatérés, valamiféle színjáték a család előtt a megbánásra, talán még hamis könnyeket is képes lettem volna előcsalni, csakhogy atyám bocsánatát elnyerjem vétkeim okán. Képes lettem volna a látszólagos megbánásra, majd immáron felfegyverezve a családom nevével és hátterével, kellően édes bosszút állni a Jenkin, aki nem csak az izgalom által fellángolt érzelmeimmel játszott, hanem az egész életemmel, az illúziókkal, amiket nevetséges módon általa kergettem. Nem tudtam még eldönteni, hogy őt akarom inkább holtan látni, vagy az ékszereket visszaszerezni, esetleg életben hagyni és az ékszereket visszakapni, de abban biztos voltam, hogy ő sem tétlenkedik mindeközben. Szükségem volt hát arra, hogy biztos hátteret építsek ki magamnak, valamiféle tervet arra az esetre, ha naívan az édes azt hinné két lépéssel előttem jár. Egy Devonshire gróf lányával nem lehet csak úgy egyszerűen szórakozni, még New Yorkban sem. Ha kell alászállok a pokol ezredik bugyrába is, hogy felkutassam és megtaláljam a megfelelő embert, a megfelelő hátteret arra, hogy egyrészt védelmet biztosítsak magamnak, majd szépen lassan felépítsek egy tervet a Jenki kiiktatására.
Ha a pokolba nem is kellett alászállanom, de egy finom, mályvaszín selyemhuzattal burkolt ágyon mindenképpen engednem kellett a csábításnak, vagy jobban mondva hagynom, hogy az érdekek, az ösztönök és egy csipetnyi kis érzelem vezessen, amikor Mickey Doherty olyan veszett forrón harapta be a fülcimpámat, ahogy búgta negédes hangon, hogy elintézi azt a találkozót az öccsével. Nem feltétlenül fűztem hozzá sikeres eredmények reményét, de abban biztos voltam, hogy ha megfelelően keverem a lapokat akár egy gyümölcsöző kapcsolatot fogok a végén a magaménak tudni. Veszélyes vizekre eveztem azáltal hogy a new york-i maffia kimondatlanul vagy éppen nagyon is nyilvánvalóan erős szervezetébe lépem be azáltal, hogy most eljöttem. De az igazság az, hogy haladni kell a korral. Nem ragadhatunk le csupán az őseink pókhálós porette hírneve felett tűnődve. A nevünk tökéletesen harmonizál az olyan kapcsolatrendszerrel, amely úgy hálózza be a világot, akár egy nyolc karú polip. Az egyik karja pedig maga Mr Doherty, akiről egész kevés információ állt a rendelkezésemre. Őszintén szólva nem is tettem azért, hogy többet tudjak meg róla. A lényeget ismertem, a többit pedig a saját tapasztalatomra akartam bízni. A saját bőrömön akartam megérezni milyen amikor a veszélyes oroszlán barlangja megnyílik , és belépek rajta. Tulajdonképpen ezt csináltam, mióta csak ebbe a városba jöttem.
Mickey izgalmas varázsa, amely az érkeztemkor fogadott, mintha hűvössé és távolságtartóvá vált volna, amikor egy rövid beszélgetést követően kijött az öccse irodájából. Elég volt látnom, hogy milyen hamar és szinte érzékelhetően kihúnyt a tűz a szemeiből, íriszeiben pedig ott lángolt a vágyakozó bocsánatkérés. Akarta, de nem tehette. Tudom milyen érzés ez, hiszen rövidnek mondott életem során számtalanszor megtapasztaltam a béklyók ezen formáját. Amikor az aranykanál ott van az ajkaid között, hintáznak rajta a legédesebb falatok, de a nyakörv a nyakad körül szorít, és a póráz olyan rövid lesz hirtelen. Az egyik kéz ad, miközben a másik beszabályoz. Pontosan ezért vagyok most ebben a végtelenül elkeserítő és megalázó helyzetben. Mert azt hittem szabadulhatok. Persze nem vettem észre időközben, hogy a láncokat bankókból sodorták, a nyakörv pedig a nevem, a származásom, és a rámrakódott megszokás, a neveltetés, a berögződés: nem tudok szabadulni tőle.
Michael azonban úgy tűnik nagyon is szabadulni tud tőlem, és ha eddig nem lett volna világos, akkor most már egyértelmű számomra, hogy az ifjabb Doherty elég komolyan és ellentmondást nem tűrően szabályozza a családtagjai magánéletét. Tulajdonképpen ha a régi életemben élnék, azt mondanám, hogy nincs ebben semmi kivetnivaló, elvégre a család becsületét minden áron meg kell őrizni. Egy részem talán meg is érti, egy részem meg kifejezetten sajnálja a dolgot, elvégre Mickey igazán jó volt az ágyban, tagadhatatlanul élvezet volt vele minden pillanat, még ha egy részét az érdekek is mozgatták. Összehozta ezt a találkozót, tulajdonképpen innentől nem is igazán kell, hogy közünk legyen egymáshoz.
Rendezem a vonásaimat, ahogy anyám tanította egykor: ha belépünk valahova, akkor azzá kell válnunk, akinek születtünk. Nemesnek, rendíthetetlennek, és büszkének. Egy Devonshire mindig a helyzet magaslatán áll, akkor is, ha valójában belül minden ízében reszket. Nem tudom mire számítsak. Bár hallottam Mr Dohertyről, de külsőleg még nem volt alkalmam őt látni. Ahogy szembe találom magam vele és felszegett fejjel, magasra húzott állal kitartó komolysággal, mégis a tekintetemben kíváncsi lágysággal nyújtom felé a kezem, meg kell állapítanom, hogy lehet rossz Dohertyvel kezdtem. Mikor ajka a kézfejemhez ér, már biztos vagyok abban, hogy rossz fiúval kezdtem a családból. De hát valahogy el kellett jutnom a fivérhez. Mickey nem fog többé keresni, ebben biztos vagyok, de talán ez nem is olyan fontos. Most már.
- Köszönöm, hogy áldoz rám a meglehetősen szűkös idejéből Mr Doherty. Igazán nagyra becsülöm érte.- udvariassági formula, amely mégis rejt némi igazságot azért. Egyszersmind a nevének hivatalos megjelölésével szándékozom burkoltan és jólnevelten a tudomására hozni, hogy eszemben sincs Will-nek szólítani. Ez felénk nem szokás, hacsak nem valamiféle bizalmi kapcsolat van kettőnk között, ami nem mondható jelenleg el.Még.
Tekintetem leplezetlen futtatom végig az arcáról indulva, le egészen a nyaka ívéig, ahol az ing gombolása találkozik a csupasz bőrrel. Elidőzök ott egy ideig, nem is óhajtom mindezt véka alá rejteni, majd lassan visszavezetem a tekintetem a férfira. Szórakozottan húzom kissé ironikus mosolyra a számat a megjegyzése hallatán. És bár a hangomban nincs semmiféle rosszallás - ettől azért tökéletesebb retorikai neveltetést kaptam- nem fogom vissza a csipetnyi cinizmust sem.
- Ne legyen álszerény, kérem, Mr Doherty. Egy olyan ember mint ön, nem csupán érti a dolgok ezen részét, sokkal inkább tökéletesen tisztában van vele.- édes vagyok, szinte simogatóan hízelgő. A mondatom mégis cseppen a visszafogott iróniától.
- Egyébiránt köszönöm a bókot, a ruhámat illetően. Szerettem volna megtisztelni Önt és a családját. Önt mindenképpen sikerült.- egyértelműen a család alatt Mickey-t értettem, és remélem ő is tökéletesen tisztában van vele, hogy rá gondolok. Egyszersmind azt  is a tudomására hozom ezáltal burkoltan, hogy egyértelmű számomra mi történt a négy fal között nemrégiben. Nem vagyok ostoba, még mindig és tökéletesen értek az apró utalásokból. Ugyan kérem, Mr Doherty, hiszen én így nőttem fel. Ezek között a leheletfinom célzások, megannyi pletyka és negédes intrika között!
- Kétlem, hogy toscanai Masseto-t tartana, de ha mégis, akkor igencsak meglepne vele. Maradjunk egy pohár jéghideg ásványvíznél, két citromkarikával és egy csipetnyi gyömbérrel.Köszönöm.- adom le végül a rendelést, elvégre ha az embert kínálják illik azt kérni amit szívesen fogyasztana, és annak hiánya esetén egy elérhetőbb alternatívát választani.
Kényelmesen helyezkedem el a székben, amellyel megkínált, és lábaimat diszkrét eleganciával srégan húzom magam alá. Egy magam fajta hölgy ügyel arra, hogy diszkréten  és visszafogottan üljön le egy férfival szemben, egyszersmind arra is ügyel, hogy a figyelmét mégis igyekezzen magán, és a bájain tartani anékül, hogy túl sokat mutatna. Éppen ezért enyhén, és nagyon finoman húzom feljebb a ruhám alját, hogy a fekete csipke harisnyába bújtatott combjaim látszódjanak, de ne vonják el túlságosan a férfi figyelmét a mondanivalómról. Éppen csak annyira, hogy egyikre és másikra is figyelni kelljen. Oszd meg és uralkodj! A férfi figyelme is pontosan ilyen. Mr Doherty pedig, legyen akármennyire befolyásos, mégiscsak férfiból van. Az pedig nem kerülte el a figyelmem, hogy miképpen mért végig amikor beléptem. Olvasni tudni kell a férfi tekintetéből az első pillanatokban is.
- Valóban üzletről van szó, Mr Doherty. Én elmondom mit szeretnék pontosan, ön elmondja, hogy ennek mi az ára. Végig feltételes módban beszélünk természetesen. A végén pedig eldöntjük, hogy megéri nekünk? Önnek a kockázat, nekem pedig az ár. Szerintem ez így korrekt.- vezetem fel végül a jövetelem okát röviden, majd egy sóhajt követően ölemben összefűzöm az ujjaimat. Nem nézek rá, a tekintetem valahol a válla felett vezetem el a semmibe. Minden mozdulatom tökéletesen megkomponált, a színjáték része. De hiszen ő is maszkot visel, nincs ezen mit számonkérni.
- Tételezzük fel, hogy van a birtokomban valami, ami nagyon sokat ér. Nem csupán pénzben, hanem az eszmei értékét tekintve is. És van valaki, aki ezt nagyon vissza akarja kapni, és majdhogynem bármit megadna azért, hogy visszakerüljön a birtokába. Nem csupán pénzről beszélünk, hanem az illető kapcsolatrendszeréről is. Odaát, Európában. Szóval tételezzük fel, hogy jön valaki, aki vissza tudja neki szolgáltatni amit olyan nagyon keres, és cserébe megkapja az illető elég magas és komoly kapcsolatait és befolyását. Egy új lehetőség, egy új piac. És mi nekem a hasznom ebben az egészben? Nos, itt jön a szépsége a dolognak. - hagytam egy lélegzetvételnyi szünetet, majd az alkarom megtámasztottam a harisnyával fedett combomon, és enyhén előre dőlve nézte egyenesen a férfi szemébe.
- Cserébe ezért a kapcsolatért meg kellene szabadulni valakitől, aki az egész útjában áll.- egy bájos, majdhogynem ártatlan mosolyt villantottam felé, tökéletes ellentéteként a kijelentésem súlyának.