Shin & Han-jae

Soha senki nem kérdezte, hogy élvezem-e hogy így viselkedek Shinnel. Elvégre ő volt a legjobb barátaim egyike. Szóval nem, hogy megválaszoljam a kérdést, rohadtul nem élveztem, hogy gyűlölnöm kell őt, mégsem tudtam parancsolni az érzelmeimnek, amikor arra gondoltam, milyen faarccal képes elviselni ahogyan Kang haláláról beszélnek neki. Magam sem tudom hogyan lehetett volna mindent másképp csinálni, de Shin mindig is az osztályelsők között volt, neki kellett volna az észlénynek lennie és kitalálni valamit, amivel az egész baleset elkerülhető lett volna. Biztos volt valami megoldás, kellett hogy legyen. Más felelős híján pedig kizárólag őt tudtam hibáztatni. Akkor mégis miért vettem fel végül a telefont Rimnek? Igazából csak azért csináltam, mert ott volt Jadie és azt mondta szerinte fontos. Ettől függetlenül magam sem értem miért bízott meg bennem annyira ennek az áruló cickánynak a húga, hogy én legyek az első, akit hívogatni kezd és nem a mentők.
Kellemetlenül éreztem magamat, amiért itt kell dekkolnom a kórházban, mert ettől olyan érzésem támadt, mintha most mindent felnőttként meg kellene majd beszélnem Shinnel. Én pedig önző módon nem szerettem volna, ha most kell rájönnöm, hogy valamiben neki is igaza lehet. Hogy az érzelmei jogosak és nekem a közösen átélt trauma - ami Shin esetében jelentősebb, elvégre ő meg is sérült abban a balesetben, én meg csak utólag tudtam meg - fényében megbocsátást kell gyakorolnom. A nagymama már korábban is az újjászületésemmel ijesztgetett, mióta Shinnel nem vagyunk beszélőviszonyban pedig egyenesen azt mondgatja, hogy gyomnövény lesz belőlem, ha nem viselkedem okosabban. Nem fogok kötekedni egy hetven éves nénivel, de pont ő mondja, amikor azért is leharapja nagyapa fejét, ha az engedélye nélkül iszik valami alkoholt és még elől is hagyja az üveget, hogy leleplezze saját magát... Na mindegy. Szerintem nagyapa csak nem akar neki hazudni, de nem az a fajta aki túl sokat szövegelne - fura, mert ezt nem sokan örököltük tőle -, szóval nyilván nem fogja bejelenteni, ha iszik egy pohárka makgeollit.
Annak a tudatában jöttem ide, hogy nem akarok gyomnövény lenni.
- Full idegesítő ahogy szuszogsz, akkor horkolnál legalább rendesen. - Tök mindegy, hogy ennyi gépre kötve valószínűleg akkor is zajt csapna, ha nem akarna. Esküszöm végig próbáltam türtőztetni magamat, de hogy valaki még nálam is nagyobb hülye legyen és azzal kezdje, hogy kitépi a karjából az infúziót... Szerintem Chae Shin arra született, hogy felrobbanjon tőle az agyam. - Akkor üljél, engem nem érdekel milyen testhelyzetben hallgatsz végig. - Ezen a ponton már tényleg elkerülhetetlennek gondoltam, hogy megpróbáljunk megbeszélni valamit. Ha csak azt, hogy hogy kerül ide, akkor azt.
- Miért, meg tudod magyarázni miért kellene másképp gondolnom? - Valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki hasonlót követelt tőle, szóval akár el is kezdhette volna járatni az agyát valami okos magyarázaton, ami után nem zárják be egy gumiszobába, kilincsek nélkül. Tudtam, hogy a szülei pénze elég lenne ahhoz, hogy most ettől is megóvják őt, de talán náluk is van egy pont, ahol elszakad a cérna és rájönnek, hogy a szép szavakkal nem mennek semmire a fiuknál.
- Azért mert nekem is van egy húgom, és pontosan tudom mit érez olyankor, amikor én nem vagyok jól. Még csak nem is vagyunk ikrek. - Nem szerettem, ha Jae Ni sír. Több szempontból is, de olyankor főleg, amikor tudtam, hogy én teszem szomorúvá. Senki nem akarta ezt.
- Jól van, Mr. Okostojás. Akkor mondd el mit nem tudok. - Ha már annyira ő van a toppon, mondja meg miért nincs igazam. Semmi másra nem lehetett volna következtetni abból, amit az orvos velem is megosztott - lehet, hogy kihasználtam, hogy ezek az amerikaiak nem tudnak megkülönböztetni két ázsiait és azt mondtam, hogy testvérek vagyunk -, mint arra, hogy Shin véget akart vetni az életének. Ha nem most, igazából csak idő kérdése lett volna.
Úgy álltam elé, mintha tényleg meg tudnám állítani - habár jelen pillanatban nem számított melyikünk rendelkezik több paraszterővel, szerintem ha egy erősebb szél megfújja, magától is összeesik. Az első gondolatom az volt, hogy szimplán visszalököm az ágyra, de végül mindkét kezemet a felkarjaira helyeztem és úgy toltam visszafelé, az ágy irányába.
- Addig itt kell maradnom, amíg nem jön valaki más a családodból, aki felnőttkorú. Úgyhogy jobb lesz, ha kényelembe helyezed magadat, különben hívom a nővérkét. És ne hidd, hogy majd elbűvölöd a két szép szemeddel, mert szerintem orosz masszőr volt mielőtt ide felvették. - Ergo gond nélkül ágyba teszi ezt a makacs cickányt. Ha másképp nem lenne hajlandó a seggén maradni, még arra is megkérném őket, hogy adjanak rá kényszerzubbonyt. Lehet, hogy utána csak még jobban utálnánk egymást, de némi elégtételt biztosan éreznék.
- Mi bajod van egyáltalán? - Nem arra gondoltam, hogy bepiált és gyógyszereket vett be, azzal pedig tisztában voltam, hogy elég okos, hogy ő is megértse ezt. Inkább az érdekelt mi vitte rá, hogy most így viselkedjen, amikor máskor olyan, mintha semmit nem érezne a baleset óta. - És ne kelljen harapófogóval kihúznom belőled mindent! - Fenyegetően - mármint szerintem - emeltem felé a mutatóujjamat és olyan szigorú pillantást vetettem rá, hogy kedve se legyen ellenkezni. Normál esetben neki kellene lebeszélnie engem valami irtózatos hülyeségről, most mégis én próbálok értelmet verni a mogyoró méretű fejébe. Soha nem kívántam még jobban, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba, mi pedig elfelejthessük, hogy miért is haragszunk most egymásra.

Vannak emberek, akik seggfejnek születnek. Mások az évek és a kemény életük során válhatnak azzá. Bennem nem volt semmi mély gondolatmenet, amikor ez eszembe jutott, szimplán csak arra tudtam fókuszálni, hogy én is egy vagyok azok az emberek közül, akik az első csoportba tartoznak. Pontosan tudom, hogy mit utálnak bennem annyira az emberek azon kívül, hogy idegesítő lehet mondjuk az arcom szépsége, vagy az, hogy emellé még magasra is nőttem és nem vagyok egy hülye gyerek. Összességében senki sem kap meg mindent az élettől és nem léteznek tökéletes emberek. Lényegében ez az oka annak, hogy világ életemben úgy gondoltam magamra, mint egy bunkóra, ugyanakkor ez nem jelentette azt, hogy képes lettem volna másokat szándékosan bántani. Egyik legjobb tulajdonságom volt az, hogy kellő hidegvérem van a logikus döntések meghozatalához.
Talán éppen ezért lehet ennyire demotiváló az a tény, hogy most ugyan pont ez nem jött össze nekem, ez pedig az egyik legjobb barátom életébe került, a másikukat pedig nyilvánvalóan elveszítettem pont emiatt. Nem tudom, hogy pontosan mi okozta az eszméletlen állapotomat és a belém pumpált – vagy talán általam bevett? – nyugtató és alkohol mennyisége még mindig hathatott, mivel képtelen voltam felidézni a kórházba vezető utat. Valójában rengeteg kérdésem lett volna, amiket feltenni sem mertem se magamnak, se másnak. A tény, hogy nem tudom azt, hogy milyen hónapot írunk, mert már én sem tudom pontosan, hogy mikor voltam utoljára napon… Elég volt ahhoz, hogy szégyenérzetet és szorongást keltsen bennem mindez. Gyűlöltem magam, utáltam a saját fejemben lenni, ugyanakkor folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem tudnék Kang után menni. Maga a tény, hogy a halálát képtelen vagyok kitörölni a fejemből és folyamatosan látom az élettelen testét, felélesztette bennem a vágyat arra, hogy élni akarjak. Ugyanakkor meg nem voltam benne biztos, hogy van még nekem előre. Nem kellene a családjainkat sokkolni még egy halálesettel… Azt tudom, hogy Rim valószínűleg összeomlana, mert tudtam, hogy erős a kapcsolatunk. Legalábbis abban határozottan biztos voltam, hogy bármennyit szívathattam és lehettem vele a legnagyobb köcsög a világon, akkor sem lennék képes nélküle élni, mert ő volt az ikertestvérem. Hant ismertem és talán most gyűlölt, de ha egyszerűen eltűnnék a föld felszínéről, azzal így vagy úgy, de egy kést döfnék a mellkasába. Ha engem nem is sajnálna, attól függetlenül egyetértek vele abban, hogy egyszerűen meghalni túl egyszerű lenne a részemről és megérdemlem a szenvedést, amin keresztülmegyek most. Ugyanakkor a barátságunk elég hosszú ideje tart már ahhoz, hogy szavak nélkül is megértsem őt, emiatt tisztában legyek azzal a ténnyel is, hogy ha jelenleg gyűlöl is, hosszútávon komolyan fájdalmat okoznék neki azzal, ha egyszerűen megszűnnék létezni. Nem feltétlenül magam miatt, valószínűleg Kangra emlékeztetném, rá pedig egyikünk se megy véres, felismerhetetlen martalékként akar visszagondolni. Ennek ellenére maga a tény, hogy alig tudom már felidézni az arcát, mert ahányszor eszembe jut, az élettelen, fekvő teste jelenik meg a lelki szemeim előtt, most is könnyeket csalt a szemembe, de túl makacs vagyok ahhoz, hogy kimutassam az érzelmeim és a gyengeségem, ezért egy határozott, erőteljes pislogással szorítottam vissza őket, mintha ez elég lenne ahhoz, hogy az érzéseimet is el tudjam folytani. Egyszerűen nem érdemlem meg azt, hogy mások törődjenek velem, mert az egésznek én vagyok az oka. Egyszerűbb volt, ha gyűlöltek, mert akkor én sem tudtam jól enni és hozzájuk hasonlóan, még több okom volt arra, hogy szintén gyűlölni kezdjem magam.
- Élvezd csak ki az állapotom – a hangomban nagyjából annyi érzelem volt, mint a tekintetemben, a nyugtató miatt, amiről még mindig nem tudtam eldönteni, hogy belém pumpálták, vagy pedig én vettem be, nagyon lassan forgott a nyelvem a számban – Nem tudom fekve végighallgatni a szövegelésed.
az más kérdés volt, hogy erőtlenül az ágyba kellett markolnom a szabad kezemmel, amin a másikkal igyekeztem lefogni a vénám. Valószínűleg, ha bent tartanak, akkor ebbe már nem fogják tudni beleszúrni az infúziót rendesen, de még mindig felemelőnek tartottam a fájdalmat, ami elvonta a figyelmemet arról, amit valójában éreztem. Baromi sok dolgot akartam mondani Hannak, de pontosan tudtam, hogy egyetlen szó sem fogja elhagyni a számat. Dacosan néztem a szemébe, eszemben sem volt visszafeküdni, már csak azért sem, mert ő mondja. Túl nehéz volt egyszerre engedelmeskedni, barátságosan viselkedni vele és tűrni azt, hogy letöltse rajtam a dühét, szóval ezek közül minden alkalommal az utolsót választottam. Jó lett volna, ha legalább az egyikünk fel tudja dolgozni Kang halálát, maga a tény, hogy Han pedig még mindig mélyen gyűlöl engem, elegendő volt ahhoz, hogy egyszerűen befogjam és hagyjam kiélni az érzéseit. Az én igazságom egy dolog. Nincs jogom összezavarni őt ezzel a történtek után.
- Bármit mondok, már úgyis megvannak a saját gondolataid, mint mindig – képtelen voltam tovább tartani vele a szemkontaktust – Szóval kihagynám a magyarázkodás részét. Mióta érdekel egyébként, hogy mi van a húgommal?
Tudtam, hogy miután köztem és Han között megszakadt a kapcsolat, senkivel sem találkozott volna szívesen a családom tagjai közül. Valószínűleg elítélte a szüleimet, amiért elég pénzük van ahhoz, hogy megússzam ezt az egész dolgot. És nem fog olyannal szóba állni, aki lényegében egy gyilkos oldalán áll. Könnyű volt összerakni a képet, én pedig nem akartam arra gondolni, hogy esetleg én érdekelhetem őt és valami elbaszott módon fejezi ki most az aggodalmát.
- Nem tudsz te semmit – alig halhatóan és érthetően motyogtam az orrom alatt a szavakat, aztán erősen markoltam a matracba, hogy megpróbáljam magam fellökni onnan. Alig álltam a lábamon, de ennek ellenére próbáltam meg kitérni előle. Egyetlen pillantást vetettem rá még és mondtam neki a következőket – Akarsz még valamit? Ha nem fejezted be, akkor mondjad csak aztán menj el. Nem szükséges háziőrizetben tartanod. Ha te nem mész, akkor én fogok.
Más kérdés volt, hogy képtelen voltam gyakorlatilag egyenesen állni, a tenyerem véres volt a kitépett infúzió miatt, a karom még mindig lüktetett a fájdalomtól. Ha egyetlen lépést tennék oldalra, valószínűleg elszédülnék, az ujjaim így is próbáltak kapaszkodót találni, mert a lábaim már egyre nehezebben bírták a súlyom, mégsem feküdtem vissza. Addig nem, amíg itt van.

Shin & Han-jae

A padlólapokhoz ütődő cipőm rendszertelen ütemben ver visszhangot a szoba viszonylagos csendjében, ami diszharmóniát kelt a pár méterre lévő gépek ütemes sípolásával és levegős zajolásával. Újabb sóhaj - talán az ezredik - tör elő belőlem, miközben a fejemet hátravetve pislogok a fehér plafonra. A szemem elidőzik néhány folton, aminek az eredete biztosan egy egészen hosszú történet, amit én baromira nem akarok meghallgatni. Shin szívének az ütemes dobbanására sem vagyok kíváncsi, mégsem mozdulok. Van abban valami megnyugtató, hogy ilyen hangosan adja az életjeleket, még ha soha, semmilyen körülmények között nem vallanám ezt be neki. Fújtatva billentem vissza a fejemet a megfelelő pozícióba és hagyom, hogy a pillantásom megállapodjon a kórházi köntösbe öltöztetett, falfehér arcú fiún. Volt idő, amikor elgondolkodtam volna azon, hogy a feje alatt lévő párnák közül egyet az arcára nyomjak, de én magam is azon emberek közé tartozom, akik csak gondolatban alkalmasak gyilkosságra, egyébként sosem fontolnám meg komolyabban.
Attól függetlenül hogy nem akartam gyilkosságot elkövetni egy kórházban, még utáltam itt lenni. Utáltam a fehér falakat, a fertőtlenítő szagot és azt is, hogy nekem kell itt szobroznom Shin ágya mellett, mintha jelentene még valamit, hogy barátok voltunk... Mégis egyre inkább befészkelte a fejembe magát az a gondolat, hogy nem akarom, hogy meghaljon. Talán azért, hogy ne ússza meg olyan könnyen amit tett, talán mert nem érdemelné meg. Túl sok mondandóm volt neki és volt pofája Csipkerózsika módjára húzni a lóbőrt, mintha csak arra várna, hogy besétáljon álmai nője és a csókjával ébressze fel az álmából. Közelebb hajoltam, miközben a gondolataimban arra kerestem a választ, hogy ha ez a leterített cickány vajon a rémálmaiban rekedt, vagy tiszta a lelkiismerete. Túl kézenfekvő lett volna megadni neki az ártatlanság vélelmét. Ha megtettem volna, akkor egyszerűen én magam hazudtoltam volna meg a kezdeti viselkedésemet és bár sok dolgot fogtak már rám, azt senki nem mondhatja rám, hogy hiteltelen vagyok.
Az ezeregyedik alkalommal is felsóhajtottam, amikor újra hátradőltem a székemben. Most már azon jártak a gondolataim, hogy mit fogok mondani a húgomnak. Túl jól ismerjük egymást ahhoz, hogy ne vegye észre rajtam, hogy valami történt, a legdurvább az egészben hogy szerintem már telefonon keresztül is megy neki a dolog. A Kang temetése utáni incidens után viszont nem tehettem meg vele, hogy nem számolok be neki arról, ami potenciálisan engem is veszélybe sodort. Nem olyan könnyű feldolgozni valakinek a halálát, amikor mi élők itt maradunk - és épp ezért vagyok most rohadtul mérges Shinre. Hiába a kitűnő osztályzatai, mégsem szorult annyi ész abba a mogyorónyi fejébe, hogy értelmes ember módjára átgondolja a dolgokat és ne csak saját maga örül forogjon a világa, mintha nem lenne testvére, szülei, vagy emberek, akik még aggódnak érte. Én aztán nem... Na persze mondhatom, hogy nem érdekel a sorsa, mégis itt vagyok és azt várom, hogy kinyissa a két szép szemét.
Felkaptam a fejemet, amikor ezúttal valaki más sóhajtott fel és automatikusan a srácra suhant a pillantásom, aki a plafont bámulta. Nagyszerű. Most már megtehetném azt is, hogy egyszerűen felállok és kisétálok ebből az istenverte kócerájból, ahová alapból nem kellett volna eljönnöm. Mondtam már, hogy utálom a kórházakat? Felálltam a helyemről, amikor ő felült az ágyban, de nem azért, hogy visszanyomjam a hercegnőt az ágyába, hanem hogy elálljam az útját. Lehet, hogy kétszer akkora a segge, mint az enyém, de ha most nem vagyunk egy súlycsoportban a vérvesztesége és a kóválygása miatt, akkor soha. Egyébként is mindig azzal védekeztem, hogy bármikor ki tudnám ütni, szóval a legjobb az lett volna, ha végre be is tartom az ígéretemet és megütöm.
- Nem fogtál te fel semmit - vetettem oda félvállról, miközben valami nevetésszerű is kibukott belőlem. - Anyádnak hősködj Chae Shin, feküdj vissza az ágyra. - Határozott mozdulattal emeltem meg a kezemet és mutattam az emlegetett bútorzat felé. Nem olyan családban nevelkedtem, ahol ilyen szavakkal fejeznénk ki egymás felé a szeretetünket, de Shinnel kapcsolatban a baleset óta ott forrongott bennem valami mellkas tájékon, ami miatt képtelen voltam leállni. Annyi mi lett volna ha volt ebben az egész történetben, hogy két másodpercbe telt elveszíteni a türelmemet és így viselkedni vele.
- Te teljesen normálatlan vagy? Mi a szart gondoltál? - Nem tudom tényleg választ vártam-e ezekre a kérdésekre, még ha sokat is gondolkodtam rajtuk, teljesen egyedül. Nem csak a múltra volt ez igaz, hanem arra is, ami most történt. Szerintem tök jogos a meggyőződésem, hogy Shin nem is olyan okos, mint amilyennek beállítják. - Örülj neki, hogy én vagyok itt és nem a húgodat tetted lelki nyomorékká. Fogadok nem gondoltál rá, hm? - Fújtatva szorítottam ökölbe a kezeimet. Túl könnyű volt kimondani ezeket a szavakat és őt hibáztatni. - Szerinted változott volna valami, ha megölöd magad? - Ezúttal teljesen őszintén vártam a válaszát. Ugyanúgy gyengeségnek tartottam a menekülési vágyát, mint másfél, vagy három órával ezelőtt, de ez nem jelentette azt, hogy ez a gyengeség nem rémisztő is egyben. Shin nem volt az a fajta, aki ne akarna élni. Nem tűnt olyannak, akit eléggé megérintettek volna a történtek és most mintha mégis kiderült volna a teljes igazság...

A fertőtlenítő szaga annyira erős volt, hogy jóval azelőtt magamhoz tértem, mielőtt kinyitottam volna a szemem. Tudtam, hogy valaki ott ül az ágyamnál, hiszen hallottam a lélegzetvételét. Azt is tudtam, hogy egy férfiről van szó, mivel elengedett olyan sóhajokat, amik miatt legszívesebben felkeltem volna, hogy pofán verjem őt… Mert már nem bírtam. Miért ő fújtat, amikor én fekszem itt?
Soha nem voltam buta fiú, a legtöbb esetben inkább erősítettem az éltanulók sorait, mint a sereghajtókét. A jó jegyeim miatt jutottam be egy nagy hírű amerikai egyetemre, nem pedig a két szép szemem tette lehetővé mindezt… Bár talán az is elegendőnek bizonyult volna egy felvételihez, nem beszélve a cuki fenekemről, ami… Na jó, inkább ezt befejezem.
Nem értettem, hogy miért száguldoznak ennyire a gondolataim, viszont teljes mértékben kiürült a fejem, amikor megmozdítottam a karom és abba hirtelen fájdalmat éreztem. Halkan nyöszörögtem miatta, a szemeimet összeszorítottam. Ha eddig nem lettem volna biztos abban, hogy kórházba kerültem, akkor ezen a ponton már nem volt több kérdésem.
Maga a tény, hogy pontosan mit kerestem itt, miért hoztak be, számomra ismeretlen volt. Ezzel kapcsolatban akadt egy megérzésem, azonban abban teljesen biztos voltam, hogy a sóhajtozós palit nem lenne jó ötlet megkérdezni. Ismerős volt az a technika, ahogy kiengedte a levegőt, ugyanakkor tudtam, hogy ő nem lenne itt. Az is lehet, hogy nem vagyok teljes mértékben magamnál. Minden éjjel lehetőségem újra átélni Kanggal a balesetünket, amire talán jobban emlékezett az agyam, mint amennyire a helyszínen felfogtam a történteket. A kórházi ágyamban nehezen pörgettem az eseményeket, viszont idővel ez egyre jobban ment… Akaratom ellenére is. Ezért volt szükségem néha akár napi több üveg tömény alkoholra. A hányás a velejárója, de legalább utána elalszom és mikor magamhoz térek jobb esetben nem emlékszem semmire.
Talán csak időre volt szükségem ahhoz, hogy beugorjon egy újabb képkocka az eszméletvesztésem előttről. Ha őszinte akartam lenni, akkor nem bántam volna, ha valamilyen oknál fogva nem találnak rám. Nem voltam hálás azért, hogy valaki megmentette az életem, mivel jó ideje egyedül voltam. Tudtam, hogy a húgomra csak veszélyt jelentenék a társaságommal. Nem akartam, hogy miattam bélyegezzék meg, valószínűleg mindenképp együtt kellett élnie azzal, hogy az ikertestvére két ember halálát okozta. Nem vártam el Hantól, hogy újra a barátjaként tekintsen rám idővel, mivel pontosan tudtam, hogy milyen fájdalmon megy keresztül. Ugyanezt éreztem a szívemben akkor is, ha nekem ehhez semmi jogom nem volt. Egy pillanatig sem sajnáltam magam a történtek miatt, mivel nem áldozat voltam jelenleg, hanem egy nagyon rossz szituáció okozója… Egy emberi életre egyáltalán lehet így gondolni?
Enyhén megrezzentek a szempilláim, gyorsan pislogtam párat, hogy Kang emléke ne csaljon újra könnyeket a szemembe. Mereven bámultam a plafont, nem mertem oldalra nézni. A szemem sarkából így is láttam valakit, fekete öltözetben. Nem mertem a szemébe nézni, emiatt csak a kezére pillantottam, ami elég egyértelművé tette az ő személyét. Mindig azon röhögtem, hogy férfi létére mennyire törékenynek tűnt a tenyere az enyémhez képest – amit ő egyszerűen csak elegánsnak nevezett. Jobbnak annál az ormótlan laptánál, amivel én rendelkeztem.
Ahelyett, hogy megnyugodtam volna, hirtelen idegességet éreztem. Fel akartam emelni a kezem, de ismét szúró fájdalmat éreztem a könyékhajlatom tájékán. Az ingerült sóhaj most tőlem származott, mivel úgy éreztem, hogy megfulladok, ha együtt kell lennem vele. Nem akartam újra keresztülmenni azon a beszélgetésen, nem akartam ránézni, szembesülni azzal, hogy elveszítettem minden barátomat, aki számított nekem és tényleg egyedül maradtam. Nagyon kétségbeejtőnek gondoltam azt, hogy tényleg egyedül maradtam, emiatt pedig elszállt a maradék életkedvem is. Tudtam, hogy térre van szükségem, viszont nem gondolkoztam, amikor el akartam hagyni a szobát. Talán túlságosan gyorsan ültem fel, aztán egy határozott rántással szabadítottam ki az infúziót a vénámból, kicsit sem szakszerű módon. Nem nagyon tudom, hogy miként kell ezt csinálni. Fájt, de legalább éreztem valamit. Valami ilyesmi tükröződhetett a tekintetemben is, amikor a tenyeremet a karomra szorítottam.
- Ha megint ugyanazt akarod nekem elmondani – próbáltam normálisan formálni a szavakat, de én is hallottam, hogy mennyire remeg a hangom – Akkor köszönöm szépen, elsőre is felfogtam. Nem tudom, hogy miért vagy itt, de nem vagyok olyan hangulatban, hogy megint ugyanazt a fejemhez vágd.