A hirtelen ijedtség jócskán megszaporázta a szívverésemet, pedig nem vagyok ijedős, de velem is előfordul, hogy rám hozzák a frászt, és Eagleton a csendes surranásával ezt tökéletesen abszolválta, bár hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy melyikünk ijedt meg jobban a másiktól.
Megmosolygtató volt ez a helyzet, de nem firtattam tovább, eltettem csak magamnak azzal a megjelöléssel, hogy aranyos. És milyen jó fej már, még kávét is hozott, én meg olyan bunkó voltam, hogy visszautasítottam, de úgy voltam vele, hogy egy szenvedés éppen elég volt így reggel.
Jobbnak láttam hát a WTC memorialt magunk mögött hagyni. Egyrészt, kibaszottul szar téma volt még csak egy sima reggeli chitchathez is, másrészt meg mindennap azt nézzük és már valószínűleg mindkettőnknek a könyökén jött ki.
Én egyébként is úgy voltam az efféle tragikus dolgokkal, hogy szerettem magam mögött hagyni és lezárni. Ha nem zártam le magamban, akkor éreztem mindig, hogy ott van bennem valami megmagyarázhatatlan szar érzés. Ez is ilyen volt, de mivel a pofámba nyomták az emlékművet, aligha tehettem bármit az ügyben.
Kénytelen voltam kialakítani magamban egyféle immunitást a negatív dolgokkal kapcsolatban, mivel a munkám nagy részét azt tette ki, hogy ilyenekkel foglalkoztam. Talán még a gyakornoki időmből van a legutóbbi pozitív témát feldolgozó cikkem: a párizsi divathétről írtam, mikor be kellett ugrani egy csaj helyett. Ütős volt, ugyanakkor tudtam, hogy nem az én stílusom ez a fajta újságírás.
Elégedett vigyor ült ki az arcomra Flynn származása kapcsán. Nem lehet nem hallani, ha az ember nem akcentussal beszéli ezt a csodás nyelvet. Persze a legtöbben bennünket csesztetnek, hogy milyen beszéd már ez, de abba senki sem gondol bele, hogy tőlünk indult minden…
- Szuper, üdv a klubban – mosolyogtam rá. – Hány éve? – érdeklődtem, majd bár nem kérdezte, öntöttem rá tovább a dumát. – Én négy éve, de még mindig nem szoktam meg teljesen… épp a minap jegyezte meg a szomszéd srác, hogy ideje lenne már várost néznem, mert alig láttam még belőle valamit - mondtam, majd kissé csüggedten hozzátettem: - Sajnos, igaza van.
Tökéletesen alátámasztotta a fentieket az is, hogy még egy normális teaházat sem ismertem, cserébe honfitársam persze igen. Ő bizonyára azon normális emberek egyike, aki ha elkerült egy idegen városba, először szétnézett.
- Awww, nem mondod?!  – kiáltottam fel lelkesen. – Köszi, pont erre van szükségem. A szomszéd srácot elviszem majd – jelentettem ki ezt, a Flynn számára teljesen felesleges dolgot. Remy biztosan imádni fogja, hiszen megbeszéltük, hogy tolunk egy jó kis afternoon tea szeánszt, és még az is lehet, hogy be meri vállalni a teát tejjel. – Imádom  – olvadoztam tovább. – Ja mármint, nem a szomszéd srácot, hanem az afternoon tea szeánszt – javítottam ki magamat, miközben megvakartam a fejem zavaromban. Mindegy, előfordult ilyen is velem olykor.
Ezt az egész tea-dolgot nem tudtam magam mögött hagyni, de nem is bántam annyira. Oké, nem úgy csináltuk mindig, mint ahogyan azt a Downton Abbey-ben is szokták, de azért volt egy feelingje mindig is.
- Szerintem ez szakmai ártalom… - állapítottam meg nagy bölcsen. Esetemben még az sem működött, hogy először csak külföldi tudósító voltam, mert akkor igy ugyanúgy dolgoztam, mint egy őrült. Vajon eljutok odáig valaha, hogy ne legyek FOMO - köszi Remy... - és ki tudjak kapcsolni, ha elmegyek szabadságra? Költői kérdés volt ez, vagy egy olyan kérdés, amire egyszerűen nem létezett válasz.
- Ja, azért néztek így, mert kiáltottam egyet, hogy gyere ide?  – nevettem fel. Van humora a srácnak szerencsére, szerintem jól megleszünk majd együtt. – Hát, én csak gondoltam, egyszerűbb így, mert biztosan itt lézengsz valahol… - mutattam körbe az irodában, hogy szemléltessem, hol is volt az „itt”. – Nem szoktam megenni senkit amúgy, én nem az a fajta vagyok, aki felnyom a főnöknél – mondtam ezt kissé halkabban és megtoldottam egy cinkos kacsintással. Mivel magam is végigjártam a ranglétrát, tudtam, hogy milyen szar a gyakornokok élete. – De örülök neked, meg remélem, hogy nem baj, ha mi nem verseket írunk meg novellákat… vagy hát izé… nem is tudom pontosan, hogy mivel foglalkoztok az irodalmi rovatnál, de ez most biztosan kicsit más lesz. Meg én is remélem, hogy nem kell majd kötélen belógni sehová  – nevettem el magam. De végül is ki tudja, mi vár ránk… Előfordult már, hogy tiszteségtelen eszközökhöz kellett folyamodnom a sztori érdekében, de nem jellemző azért, meg nem is szeretek ilyesmit csinálni, mert ha egyszer előveszik a lapot, hogy ezt meg azt az infot honnan szedtem, nagy a rizikó, hogy lebukjak, így lehetőség szerint mindig próbáltam tiszta módszereket alkalmazni.
Amikor leültünk, Flynn átfutotta a kapott anyagokat, közben pedig én is elolvastam újra és járattam az agyamat, hogy mi legyen az első lépés.
- Igen, elkezdhetünk kutakodni a neten, jó ötlet. Viszont, hogy ne dolgozzunk feleslegesen, muszáj lenne szűkíteni a kört…  - gondolkodtam el egy pillanatra. – Nevükből ítélve mindegyik nagyvállalat… - állapítottam meg, ám korántsem volt biztos, hogy igazam van. De Flynn meglátásai tetszettek nagyon is. Amikor befejezte a mondandóját, kisvártatva megszólaltam.
- Eagleton, mondd, amúgy te mi a faszt keresel az irodalmi részlegen? – mosolyodtam el és kérdeztem teljesen függetlenül az elhangzottaktól, miközben hátradőltem a székemben. Annyira jó ötletei és gondolatai voltak a téma kapcsán, hogy le voltam döbbenve. Sokra viheti még ez a srác, csak nem biztos, hogy verseket kéne írnia…
Megráztam a fejemet egy pillanatra, hogy visszatérjek a gondolataim erdejéből és ismét a témánkra koncentráljak. Fogtam egy jegyzettömböt és egy tollat, majd megszólaltam.
- Ööö… tehát először is: itt az újságnál te tudsz olyat, akin keresztül infókhoz lehet jutni? – tettem fel a kérdést, mivel erről eddig nem volt tudomásom. Ugyanakkor tény, hogy mióta itt vagyok, nem is nagyon volt szükségem ilyen arcok segítségére. Feljegyeztem, hogy „cégjegyzék, net és belső ember”. - Kellene valami e-mail vagy naptárbejegyzés, hogy biztosan tudjuk, kik találkoztak, de ezt tisztességes módszerrel nem fogjuk tudni megszerezni... - mondtam kissé csüggedten. – Áttúrhatjuk a pletykalapok cikkeit is, hátha van bennük valami hasznos, erre én is gondoltam, jó meglátás – jelentettem ki és leírtam, hogy „bulvárlapok átnézése”. Ezt követően Flynnre pillantottam. – Mennyire közeli az az ismerős? Rizikós az ilyesmi mindig. Nekem is vannak a gyilkosságiaknál néhányan, az egyik még talán kedvel is, de legtöbben inkább csak megtűrnek, mivel felesleges koloncnak tartanak – mondtam kissé fásultan. Nem tudtam még egyelőre levedleni az idegesítő firkász bélyeget magamról, de már egészen jó úton haladtam. Néhányan belátták, hogy hasznos is tudok lenni.
- Nyugodtan kérdezd meg, ha úgy látod, hogy tudna nekünk bármi hasznos információval szolgálni. Nem kell a nevét adnia hozzá – tettem hozzá végül. Fontos volt, hogy odafigyeljünk, mely források azok, amiknek és akiknek nem volt szabad nyilvánosságra kerülni semmiképpen sem. Leírtam, hogy „kapcsolat a rendőrségnél”. – Az nagyon szuper lenne, ha bármi korábbi újságcikket találnál. Szerintem mi is írtunk róla, eléggé nagy projektnek tűnik, és esetleg a cikk írója is szolgálhat némi információval esetleg forrásokkal vagy akármi. Ezt én szívesen intézem, nem tudom, mennyire ismersz itt mindenkit, talán így egyszerűbb, ha én intézem ezt a részét  – ajánlottam fel. Ezúttal pedig lefirkantottam a „korábbi cikkek átnézése” és „TNY adatbázis & felelős kolléga megkérdezése” címszavakat, kifejezéseket. Meglepően jól alakult a dolog ahhoz képest, hogy két perce ültünk le egyáltalán elolvasni, mi is a feladat. Elégedetten vigyorodtam el a jegyzetet látva.
- A közbeszerzési tenderkiírást is megnézem, hátha van benne valami használható – jegyeztem meg és felírtam, hogy „tenderkiírás”.
A helyszíni vizsgálat mindig nagyon izgalmas volt, mivel sosem tudhattam, hogy épp mi vár rám, és ez ezúttal sem volt másként. Többnyire az ilyen területek le vannak kerítve, hogy a kíváncsi szemek ne bámuljanak befelé, így mindenképp valami varázslatra van szükség ahhoz, hogy szét lehessen nézni.
Esetleg a környékbeli lakók segíthetnek, ez is szuper ötlet volt Flynn részéről. Tökre olyan, mintha már nem először csinálna ilyet…
- Jó meglátás, menjünk – egyeztem bele a helyszíni vizitbe, azonban nyilván fennakadtam a legfontosabb dolgon: - Netán problémád van a cipőmmel? – kérdeztem sértettséget játszva, ám a szám sarka mosolyra állt. – Bizonyára fogunk találni helyieket, viszont azokkal a forrásokkal óvatosan kell bánni; őket is könnyedén megvesztegethették annak érdekében, hogy ne az igazságot mondják, ha egy magunkfajta esetleg megkeresi őket, ahogyan tök jól mondod is. De menjünk el, és nézzünk szét. Csinálunk képeket, valamit csak észreveszünk…  - vontam meg a vállamat, kvázi sötétben tapogatóztam, úgyhogy egyelőre semmi konkrétat nem tudtam ígérni. Lefirkatottam a „helyszíni szemle” kifejezést. Egészen csinos kis lista volt már kialakulóban.
USAID? Örültem a kérdésnek, bár nyeltem egy nagyot, mert halvány lila gőzöm sem volt erről, hogy mit is válaszolhatnék. Rá kellett döbbennem, hogy ez kurvára nem egy gyilkossági ügy, ahol olyanokat kellett kiderítenem, hogy milyen minta alapján gyilkolt a gyilkos, milyen szándék vezérelte és miért pont azok voltak az áldozatok, akik… Ez az ügy jócskán komplexebbnek és nehezebbnek ígérkezett, de talán pont ezért kaptam magam mellé segítséget.
- Gőzöm sincs – pillantottam rá, s feleltem őszintén. – Nagyon tetszik, hogy ilyenek eszedbe jutnak. Viszont, ha nem is ők, de valamilyen helyi szervezet lehet, hogy már elkezdett lépéseket tenni. Tüntetéseket szervezni például vagy élőlánc a ledózerolás előtt álló épület körül, et cetera. – feleltem, vagy legalábbis igyekeztem a kérdéseihez kapcsolódó választ adni. Felírtam a jegyzetembe, hogy „USAID vagy valami”.
Flynn olyan szenvedélyesen sorolta fel ezeket a dolgokat, hogy az a benyomásom támadt, mintha valamiképp részese lenne ennek az egésznek, vagy egyszerűen az is lehet, hogy emberjogi aktivista. Ezek pedig olyan dolgok voltak, amiket nem olvashatunk le a másik arcáról.
Majd bedobta az egymillió dolláros kérdést, amire végképp nem számítottam. Talán látszott is a fejemen, hogy egy kissé ledöbbentem.
– Nem értek egyet ezzel, ugyanakkor nem én vagyok a felettesed.  De ha megnézed a levelet, a főszerkesztő küldte, tehát Edmund elmehet a picsába – mosolyogtam cinikusan. – De ezt mindenképpen egyeztetned kell velük, mivel ez annyi munka, hogy konkrétan bele fogunk fulladni – túloztam egy kicsit, de még magam sem tudtam tényleg, hogy mi vár ránk.  – Írok Edmundnak, cc-re teszem Jaket és téged. Nem szívhatsz azért, mert más a fejed fölött úgy döntött, hogy most ne kávét főzz meg verseket írj, hanem valami izgalmas dolgot csinálj, amihez úgy látom, amúgy kibaszottul jól állsz hozzá és értesz is. Khm… ja, szóval, nem.  – Itt vettem egy nagy levegőt és Flynnre emeltem a tekintetemet. – Azt tervezem, hogy több részletben írjuk meg, talán három… de ezt még meg kell beszélnem a rovatvezetővel. De! Nem véletlenül használtam többesszámot…  - kacsintottam rá, majd végül, de nem utolsó sorban leírtam „e-mail a vezetőségnek”.
Odatoltam Flynn elé a listát, hogy így át tudja nézni, mi van eddig felsorolva. Ezek még nyilván ki fognak egészülni egyéb feladatokkal, de első körben ez is szép mennyiség, amit összeszedtünk néhány perc alatt.
- Mindegyikhez delegáltam felelőst, ahogyan azt megbeszéltük, oké lesz így? – kérdeztem végül.

Amit eddig tudunk:

outfit | theme song

Azon járattam az agyam, hogy miként is kellene ennek az egész ügynek nekiállni. Nyilván, ha Jake erősen ajánlotta a gyakornoki segítséget, akkor ajánlatos volt igénybe vennem, de egyelőre még magam sem tudtam, hogy miként tudnám hasznosítani. Gyakran még egyedül is eléggé kockázatos helyzetekbe keveredek, de ha ketten vagyunk, akkor még nehezebb. Lehet, hogy ez valami teszt, amin ha átmegyek, akkor én leszek a hónap dolgozója – szép remények, de valahogy nem láttam magam előtt, hogy ott vigyorgok az óarany színű képkeretben a folyosón a többiek mellett, ahhoz még túlságosan keveset tettem le az asztalra. De talán majd most, ki tudja.
A WTC emlékmű bámulásával sem jutottam előrébb az ügyben, csak annyi történt, hogy egy- vagy talán két pillanatra kikapcsolt az agyam, így amikor Eagleton megérkezett mellém, úgy rám hozta a frászt, hogy mindketten megijedtünk. Zavartan elvigyorodtam egy másodpercig, majd gyorsan tova is illant az érzés, így összeszedtem magam egészen hamar.
- Jaj, nyugi, semmi baj – feleltem lazán és bíztatóan mosolyogtam rá, hogy nem fogom megenni. Olyannak tűnt, mint egy ijedt kismacska – ezt már korábban is észrevettem. – Ezzel nem vagy egyedül – húztam el a számat a WTC memoriallal kapcsolatban. A 9/11 emlékmű úgy tűnt, egyikőnknek sem a kedvence, bár igazából kinek is lenne az… de angol létemre amúgy sem szívesen írtam ilyesmiről. Na meg ha jól tudom… - Amúgy, te is angol vagy, ugye? Mármint… a nevedből ítélve eléggé levágós a dolog… - kérdeztem bele így a semmiből. Előfordult olykor, hogy a gondolat elkezdődött a fejemben, majd egy hatalmas nagy baromságnak hatott, amikor kimondtam azokat a dolgokat, amik a folytatásai voltak. Ez is egy ilyen volt.
Egyébként irtó kedves volt, hogy hozott kávét, eléggé ritka manapság az ilyen. Főleg, mivel nem vagyok vezető beosztásban vagy bármi kiemelt poziban sem, hogy ilyesmit kiérdemeljek, mint az aji kávé. – Cuki vagy… úgy értem, hogy nekem ez az amerikai-féle nem bejövős… persze, ha nincs más, akkor feláldozom magam, meg én is szeretem a kávét, de inkább röviden… vagy hogy mondják – vakartam meg a fejem. – Meg a teát én jobban kedvelem, csak itt nincsen igazán sehol, pedig simán van annyi koffeintartalma egy jó English breakfastnek, mint egy ilyen kávénak – zártam le végül a kismonológot. Szegény srác, azért remélem, hogy nem fog a kardjába dőlni, ha ennyit pofázok. Nem tűnik nagy dumásnak, de végül is kettőnk helyett úgyis mindig nekem kell beszélni. – Egy kis pihi nekem is jól esne, az az igazság, de folyton pörgök és csak akkor jövök rá, hogy kimerültem, amikor már késő van… - sóhajtottam egy nagyot, miközben az asztalom irányába tartottunk.
- Hm, akkor Jake-től te sem tudsz semmit, hogy miért téged választott erre a feladatra? Nekem csak erősen ajánlotta, hogy szóljak, ami fura is volt, mire nem ennél a rovatnál vagy, de tulajdonképp bármilyen segítségnek örülök. Szóvaaaal, ha benne vagy, akkor tolhatunk egy kis Mission: impossible-t – kacsintottam Flynnre. Nagyon bíztam benne, hogy nem veszem el a kedvét az egésztől, hiszen nem mindenki éli a terepmunkát, főleg azt a fajtát, ami nekem adatott meg olykor… legtöbbször. – Ez most kicsit más lesz, asszem – feleltem az eddigi munkáira vonatkozóan. Talán ő egy nagy reménység a cégnél és kell neki valami ugródeszka – legalábbis ilyenre tudtam gondolni, ha már őt ajánlották a munkához. Én pedig szívesen segítek is neki, ha erre van szükség, hiszen magam is tudtam, hogy milyen az, ha még zöldfülű az ember és tök béna munkákat adnak neki, semmi érdemit, izgalmasat. A mentorra meg mindig is szükség van, hiszen így lehetett igazán megtanulni az alapokat.
Letelepedtünk az asztalomhoz, majd arrébb toltam az üres kávés poharamat, amit egyébként azzal a lendülettel a kukába is dobhattam volna, de nem baj, később sort kerítek erre is, ha lesz időm.
Közelebb húztam a laptopot, hogy mindketten jól lássuk, feloldottam a képernyőzárat és megnyitottam Jake levelét.
- Áh, mi nem ismerünk lehetetlent, ne viccelj – legyintettem, és nagyon bíztam benne, hogy tényleg nem fog beletörni a bicskám az ügybe. - Ez lenne az, olvasd el nyugodtan – mondtam Flynn-nek, és a székemben hátradőlve hagytam is időt arra, hogy elolvassa az egészet amennyiszer csak szeretné. Nem volt túlságosan részletes sajnos, de nem is az a jellemző az ilyen megbízásoknál.
Asztalt még senkire sem borítottam rá, de ez eléggé ígéretes ügynek tűnt. Leginkább azért, mert egy pletykalap nyilván nem tenne bele energiát, hogy lebuktassanak egy ilyen embert, meghagyták az ilyesmit azoknak a lapoknak, amelyeket az értelmes emberek olvasnak. Na persze ki vagyok én, hogy ítélkezzek, de ez volt az igazság.
Amint Flynn elolvasta, néhány pillanaton belül megszólaltam.
- Tehát – kezdtem bele, de még semmi konkrét nem volt a fejemben, csak össze-vissza kusza gondolatok erdeje volt az agyam, azonban késlekedni meg nem lehetett. – Ez itt egy kurva nagy feladat, mint látod, és én biztos, hogy nem vagyok egy Ethan Hunt a Mission: impossible-ből, de talán ketten majd felérünk hozzá – nevettem el a dolgot. – Úgy vélem, hogy ezen a cikken nagyrészt nem itt fogunk dolgozni, hanem majd kint, terepen. Arra gondoltam, hogy első körben meg kellene nézni magunknak ezt a céget, hogy mit lehet róla tudni – gondolkodtam el egy pillanatra. – Deee… mivel semmi hozzáférésünk a rendőrségi adatokhoz vagy bármi ilyen hivatalos forráshoz, arra kell támaszkodnunk, ami van. A net, illetve a cégjegyzékben is hátha lesz valami. A listában nem szerepel túl sok név… - megnyitottam a csatolmányt, ami a tenderen indulókat tartalmazta, és összesen öt cég volt benne felsorolva. – Én ezek közül a McKenna Contruction Ltd.-ről hallottam, de nem mozgok otthon a témában. Láttam már pár helyen, hogy ők építettek bizonyos boltokat meg ilyenek, de nem tudom, mennyire kicsi vagy nagy… Ugye a levél írója szerint „elismert”, tehát neves végről van szó – zártam le egyelőre, és bíztam benne, hogy valamennyire követhető voltam. – Van kérdésed?

A MacBookom számára kicsit jobban indult a reggel, olyan gyors volt, akár a szélvész, én bezzeg még a széken ücsörögve is úgy éreztem magam, mint egy zombi. Kettőt pislantottam, de az emaljeim már ott vártak a világos képernyőn, én pedig kicsit hunyorítva kezdtem el átnézni az aznap reggeli felhozatalt.
Vannak napok, amikor az iPhone-ra kikapcsolom a szinkronizálást, hogy hagyjanak békén, a tegnapi is egy ilyen nap volt, mivel folyamatosan annyi minden érkezik, hogy el lehet mondani: az én munkám huszonnégy órás és soha nincsen vége. Ez egy elköteleződés, ami mellett aligha lehet olyan életem, mint másoknak, mert eléggé gyakran van, hogy jócskán munkaidő után kell különféle terepmunkára menni, amikor mások már otthon főzik a tökéletes kis családjukban a finom vacsit. Kérdezhetnénk, hogy és nekem mi lesz a vacsi? A kibaszott Meki vagy hotdog az utcai árustól. Nem is nagyon van otthon a hűtőmben semmi, talán már a felbontott doboz tej is megromlott. Kurvára hitvány élet ez így, de magamnak választottam, nem hibáztathatok érte senkit magamon kívül. Csak az a baj, hogy rohadtul élvezem, még akkor is, ha a hányás kerülget egy-egy undorító hulla láttán, vagy épp rettegek, mert valami olyan helyre kell bemennem anyagot gyűjteni, ahonnan amúgy páros lábbal rúgnának ki, ha kiderülne, hogy egy aljas kis firkász vagyok.
Amikor megláttam a főszerkesztő levelét, egyből azt nyitottam meg, a többivel úgy voltam, hogy ráér. Majd egyszer… valamikor bizonyára sorra kerülnek, mondjuk jövő héten… vagy azután. Annyi levelem volt folyton, hogy konkrétan azt éreztem, hogy belefulladok. De amikor a főszerkesztőtől jött az e-mail, azért azt azonnal el kellett olvasni.
Egy jó kis ügyet varrt a nyakamba és hirtelen azt sem tudtam, hogy miként álljak neki. Szerettem alaposan átgondolni a feladatokat, kitűzni a célt, meg úgy igazából felépíteni az egészet. Talán egy kicsit túlságosan is tökéletesen – akartam -, de nem ment ám mindig minden úgy, ahogyan én azt a kis fejecskémben kigondoltam, mindenesetre mindig nagyon próbáltam a legtöbbet kihozni belőle.
Egy ilyen feladatnál, amit most is kaptam, eléggé nagy a rizikó. Mindennek alaposan utána kell járni, mindenről meg kell bizonyosodni háromszor mielőtt lehozzuk a cikket, különben az újság hírneve csorbulhat, ha valótlant állítunk, na meg azt sem egy utolsó szempont, hogy valószínűleg felmerülne a vezetőség fejében, hogy ajtót mutassanak nekem.
Vezetői javaslatra hát úgy döntöttem, hogy magamhoz invitálom Eagletont, hátha tényleg tudna valamit segíteni. Irodán kívül nem dolgoztam még gyakornokkal, így ez is kicsit nehezítette a dolgomat, mert nem volt elég magammal foglalkozni, még rá is figyelnem kellett így. De mindenki megérdemel egy esélyt – mondták a bölcsek -, így miért is ne működne?
Szétnéztem az irodában, de nem láttam semerre, így a kiáltásom reméltem, hogy eljutott hozzá, vagy legalábbis valaki szólt neki, hogy jöjjön. Bár, nem segítette a helyzetemet a százhatvan kibaszott centim sem, hiába viseltem magassarkút, úgy igazán nem tudtam szétnézni, csak ha felálltam az asztalra. Nem akartam elragadtatni magam egy ilyen cselekedettel inkább, úgyhogy gondolataimba merülve odasétáltam az ablakhoz és a WTC emlékművet bambultam. Annyira közel hajoltam az ablakhoz, hogy be is párásodott, ahogy kifújtam a levegőt.
Az egyik pillanatban egy kicsit megrettentem, ahogyan Flynn megszólított. – Baszki. - Nyilván számítottam az érkezésére, de az irodai padlószőnyegnek hála nem hallottam a lépteit.
- Ja nem, semmi gond – feleltem röviden és felé fordultam mosolyogva. – Oh nem, szerencsére nem, ettől valami érdekesebbet kaptunk – vigyorogtam rá, majd megpillantottam a kávét, amit felém nyújtott. – Rendi vagy, köszi, de már ittam egy ilyen amerikai… vackot – fintorodtam el, ahogy felsejlett az americano emléke. – Te még tőlem is álmosabb lehetsz, ha egy kávé nem is elég  – nevettem el magam a saját hülye poénomon, majd elindultam vissza az asztalom felé.
- Szóval, azért kiabáltam át neked a fél irodán át – kezdtem bele a lényegi részbe végre -, mert Jake-től kaptam egy megbízást és erősen ajánlotta, hogy vegyem igénybe a segítséged. Mit szólsz? – érdeklődtem, miközben rápillantottam. – Egyelőre még gőzöm sincs, hogy hogyan álljuk neki, de nézzük át együtt és kitaláljuk, oké? – haradtam tovább a szavakat, ráadásul mivel álmos voltam még, magamhoz képest kifejezetten lassan beszéltem, de másoknak ez is extrán gyors lehetett. – Megmutatom majd, amiket kaptam és akkor fel kellene építeni a tervet és felosztani a feladatokat. Csináltál már ilyesmit? – szegeztem neki az ötszázadik kérdést is, de még mindig volt ott, ahonnan ez jött.

Szokásos unalmas szerda reggel volt, amikor még nem volt igazán tavasz, de tél sem, és akkor döntsem el, hogy reggel akarok inkább megfagyni, vagy délután akarok megsülni. Mindig utáltam ezt az időt, de fényévekkel jobb volt, mint a nyár. Ugyanakkor nem volt túlságosan jó móka a hidegben dolgozni kint a terepen, úgyhogy vártam már, hogy legalább kesztyűt ne kelljen hordani, mert abban extrán ügyetlen voltam. Nemcsak az idő ígérkezett szürkének, de a kedvem is eléggé az volt, mert olyan rosszul aludtam éjjel, hogy úgy éreztem magam reggelre, mint a mosott szar. Nem tudtam eldönteni, miközben az ágyamban forgolódtam, hogy Remy vagy Mrs. Johnson hangoskodott-e, de ha legközelebb ilyen lesz, tuti átmegyek és betöröm az ajtót, hogy követeljem a nekem járó csendet. Most túlságosan türelmes voltam, meg is szívtam. Reggel pedig bármennyire is igyekeztem a szemem alatti karikákat eltűntetni, szerintem nem jártam sikerrel. Amúgy is, akkora szemeim vannak, hogy még a vak is látja, ha ott vannak alatta a kurva karikák. Jól esett volna egy tea, jó erősen, angolosan, de semmi erőm nem volt hozzá, hogy csináljak, így maradt a fantasztikus amerikai találmány: a Starbucks, ami az iroda melletti sarkon volt. Kizárólag a pumpkin spice lattét szerettem, meg nyáron, amikor árultak ilyen tejszínhabos-jégkockás kreálmányokat, ezekkel ki voltam békülve, de semmi mást nem szerettem, így hát fintorogva kortyolgattam a vízízű americanot, de úgy voltam vele, hogy jobb, mint a semmi.
Amikor pedig beértem az irodába, egy e-mail várt a főszerkesztőtől, amelyben az állt, hogy egy anonim feladótól a következő levél érkezett:

Richard Hampton, New York-i szenátor a minap kenőpénzt fogadott el egy neves építési vállalkozótól annak érdekében, hogy egy új irodaház építési tenderén az ő vállalkozása legyen a nyertes. Az eredeti tervekkel ellentétben ráadásul nem egy csődbe ment szupermarket területén lesz az épület felhúzva (Brooklyn), hanem egy Bronx-i szegénynegyedben az erre kijelölt részen, amelynek következtében számos család fog az utcára kerülni.

Megdöbbenten olvastam a fenti sorokat, és megállapítottam magamban, hogy milyen kibaszottul aljas emberek vannak ezen a mocskos világon, hogy képesek a pénz érdekében másokat magasról leszarni és inkább az utcára tenni ártatlan, ráadásul szegény családokat, hogy egy újabb projekt megvalósuljon, hogy valakinek a zsebében még több pénz maradjon. Mert nyilván az áll a dolog mögött, hogy a Brooklyn-i hely jócskán drágább lett volna, így milyen jó sok pénzt tudnak spórolni ezzel az egésszel. Nagy kár, hogy ilyeneken spórolnak, nem pedig ésszerű dolgokon, de ezen már inkább nem is akadok fenn, megszoktam már, hogy milyen undorító dolgok vannak ebben a világban. Bezártam a csatolmányt, és elolvastam az instrukciókat.

Deríts ki minél több dolgot erről az esetről, mert ha tényleg így van, ahogyan a forrás állítja, akkor akár az asztalt is boríthatjuk, ha megvannak a megfelelő bizonyítékaink. Kaptam még egy térképet, amin be van jelölve a régi és az új terület is, illetve a tenderen résztvevők névsora is megvan. Ha gondolod, kérhetsz segítséget egy gyakornokról (pl Eagleton), úgyis ég benne a tettvágy, hát hadd szóljon!

Remek. A gyakornokokkal is meg vagyok áldva, némelyik többet mozdít hátra, mint előre. Tény, hogy még nem próbáltam ki mindet, de mindig is jobban kedveltem egyedül csinálni a dolgokat, mert akkor tényleg az van, amit akarok. De ha a góré azt mondta, hogy kell gyakornok, akkor nyilván nem mondhattam azt, hogy köszi, nem.
Fáradtan sóhajtottam egyet, majd felálltam és elkiáltottam magam:
- Eagleton, bent vagy már? Ha igen, akkor gyere, légyszi! – Nem érdekelt különösebben, hogy a fél világot zavartam a kérdésemmel, végül is kör e-mailt is küldhettem volna, hogy ha bárki látja a srácot, küldje ide hozzám, de nekem teljesen megfelelt ez a klasszikus kommunikációs forma is.
Felálltam az asztalomtól, majd odamentem az ablakhoz, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a 9/11 emlékműre. Sóhajtottam egy nagyot, majd újfent megállapítottam magamban, hogy mennyi szörnyeteg él a vilában.