One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Syl & Ben - The charity ball

Benjamin Henson
Today at 3:15 pm



Lyn & Ben - Welcome Back Honey

Benjamin Henson
Today at 2:13 pm



Miles & Marley // this case is more important than anything else

Miles A. Schiffman
Today at 2:10 pm



Flor & Jules

Flor Sanchez Moreno
Today at 12:51 pm



Dor & Rae | shining stars of the night

Raelyn J. Winters
Today at 1:43 am



Helyszínigénylés

Benjamin Henson
Yesterday at 10:46 pm



Raina & Dave & Leon ~ what the f*ck?!

Raina Robbins
Yesterday at 8:05 pm



Fable & Ewan - Who are you?

Ewan Patrick Brooks
Yesterday at 6:18 pm



Recognize it! #2

Adam M. Austin
Yesterday at 2:54 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 11 2
Diákok 4 6
Törvényszegõk 11 11
Bûnüldözés 5 7
Hivatal 0 4
Üzlet 4 4
Oktatás 5 1
Munkások 6 2
Egészségügy 6 6
Összesen 52 39
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 25 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 19 vendég :: 1 Bot

Benjamin Henson, Carina De Angelis, Dave Connor, Elizabeth Luna Cortez, Fable S. Hill, Joshua Miller


A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Cold Spring Lodge - NY

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Cold Spring Lodge - NY    Kedd Dec. 04, 2018 12:58 am


Becks and Nora
THE ROMANTIC WEEKEND GETAWAY




Egyik pillanatban még csak ketten vagyunk, és persze Herceg, ebben a varázslatos házikóban, elbújva a világ elől. Minden olyan meghitt és varázslatos, a kandallóban lobogó tűzzel, a ránk váró hétvége minden romantikus, izgalmas és kellemes ígéretével. Aztán bekerül a képbe a modern világ egyik csodája, a mobiltelefon, és általa, a lányunk lelkes csacsogásával, szinte azonnal családias lesz a légkör. Igaz, nem láthatom, és nem ölelhetem magamhoz őt, de örülök, hogy hallom a hangját, boldog vagyok, hogy jól érzi magát a táborban, és azt hiszem, mindhármunknak kellett ez a pár perc is, amíg egymással foglalkozhatunk. Chris pedig ismét olyan könnyedén ejt ámulatba, hogy ő azt talán fel sem képes fogni. Egyértelműen csodálom őt, amit szavakba is öntök a számára, ő azonban mutogatva, szavak nélkül is hamar áthárítja rám ezt a bókot. Hitetlenkedve ingatom a fejem, és valamivel szorosabban simulok hozzá a táncunk közben. Lenyűgöz és boldoggá tesz azzal, ahogy a lányunkkal bánik. Tagadhatatlanul voltak nehéz időszakok az életemben, amíg egyedül neveltem Charlotte-ot, de mindig az ő épsége, egészsége, boldogsága volt a legfontosabb a számomra, és igyekeztem kettőnk között olyan viszonyt kialakítani, amivel félig-meddig kárpótolhattam azért, hogy csak én voltam neki. Emellett pedig erősen megválogattam, hogy kiket engedek be a mi kis világunkba, Sam-en kívül nem is volt más barátom, akit bemutattam neki. Úgy gondoltam, annál, hogy nincs apukája, csak az lehet rosszabb, ha megismer és megszeret valakit, akire ilyen módon tekinthet, majd ez az illető egyik napról a másikra csak úgy kisétál az életünkből. Ám az óvatosságom ellenére végül pontosan ez történt, miután felbontottam a jegyességet. Éppen emiatt talán érthető, hogy volt bennem némi félsz, amikor Becks-et és Charlie-t később bemutattam egymásnak, de ugyanakkor elég optimista típus vagyok, és reméltem, hogy velük ez máshogy lesz, hisz ők valóban apja és lánya. Az előző tapasztalat ellenére is, azt gondolom, talán még náluk is jobban bíztam abban, hogy valóban jól alakul majd minden közöttük, de Chris mostanra minden képzeletet felülmúlt. A kettesben töltött évek alatt tulajdonképpen elképzelni sem tudtam volna, hogy valaki ilyen szinten részesévé válhat majd az életünknek, a mindennapjainknak, hogy lesz valaki, aki képes teljességében kitölteni azt az űrt, amiről korábban igyekeztünk tudomást sem venni. Pedig nem csak Charlotte volt az, aki hiányolt egy apukát az életéből. Nekem is szükségem lett volna egy társra, valakire, akivel megoszthatom a szülői szerepeket, akivel megoszthatom a jó és rossz pillanatokat egyaránt... és elsősorban a szívemet. De ezt csak most érzem át igazán.
Együtt kuncogok Lottie-val, amikor lebuktat bennünket. Én sem tudom, mi vezette rá erre a következtetésre, talán meghallott valamit, és csak tippelt, vagy csak már eléggé ismer bennünket ahhoz, hogy tudja, néha minden visszafogottság nélkül válunk romantikussá. Valószínűleg pont amiatt, mert korábban nemigen láthatott mellettem más férfit, vagy mert boldog, hogy a szülei együtt vannak, időnként meglepően szemfüles tud lenni kettőnkkel kapcsolatban. Mindenesetre viccesnek találom, hogy így lefülelt minket, de Chris hitetlenkedő reakcióját is arra, amilyen gyorsan lerázott bennünket. Ám onnantól a hangulat hamar ismét visszavált, és úgy érzem, hirtelen ismét minden csak kettőnkről szól, ahogy Chris még mindig a karjában tart, ahogy hozzásimulok, ahogy az illatát mélyen belélegezve a szívem hevesebben kezd verni. Kicsit flörtölősebbre váltok, apró csókokkal hintve a nyakát hozom a tudtára, hogy szívesen tanulnék tőle én is az anyanyelvén, de az első válaszára hátra vetett fejjel nevetek fel. A fenébe is, igaza lehet!
- Mindig tanulok valami újat – mosolygok rá szélesen, és az orromat ráncolom picit, amikor megpuszilja azt, mert kicsit csiklandós az érzés. Aztán azonban megkapom a valódi választ is a kérdésemre. - Le plus sexy et le meilleur papa du monde – próbálom utána mondani a szavakat, valószínűleg rémes akcentussal. - Mondtam már, hogy imádom, amikor franciául beszélsz? Akkor is, ha szinte semmit nem értek belőle – sóhajtom szerelmesen.
- Én örülök, hogy kiderült, mert kár lett volna erről lemaradnom. Nagyon tetszett a dal, és komolyan mondtam: csodás vagy. Ahogy Charlieval bánsz... Amikor kettőtöket együtt látlak, vagy hallak... te nem is tudod, mennyire boldoggá tesz ez... - És tessék! Ismét kicsit elérzékenyülök. Reménytelen eset vagyok. - Na, de ugye nem azt akartad mondani az előzővel, hogy tőlem örökölte, hogy pletykás? - vonom fel a szemöldököm, de aztán elnevetem magam. Őszintén kétlem, hogy engem ilyesmivel lehetne vádolni, de ha van ellenvélemény, szívesen meghallgatom azt is.
Nem ellenkezem, amikor felveti, hogy most már tényleg ideje lenne vacsorázni mennünk, végül mégis ő is, aki elodázza ezt kicsit. Oldalra biccentett fejjel, mosolyogva figyelem, amint leereszkedik elém, és szót vált a pocakommal. Az elfenekelést emlegetve viszont megint kitör belőlem egy rövid kuncogás. Aztán franciára vált, és az első vallomást leszámítva megint nem értek semmit. Kezdem egyre komolyabban úgy gondolni, hogy muszáj lesz nyelvet tanulnom, méghozzá minél előbb, mert lefogadom, hogy a pocaklakó is olyan kis nyelvzseni lesz, mint a másik két életem értelme, és végül csak én nem fogom érteni, mit beszélgetnek egymás között. Chris átöleli a derekam, és pedig a haját simogatom.
- Mit mondtál a picinek? - kérdezem halkan, reménykedve, hogy megossza velem is. Ám az éhség nagyúr, és hamar a konyhában kötünk ki.
- Szívesen. Szeretek a kuktád lenni – igazítom meg a fejfedőmet két kézzel kapaszkodva belé, és amint előkerül a telefon, annak kamerája pedig felém irányul, azonnal előbújik belőlem a modell, és pózolok, arcokat vágok, mosolygok, grimaszolok, amíg készít néhány képet.
- Na jó, most már kérek egy kést, és valamit, amit összevághatok! Vágni akarok – jelentem ki játékosan fenyegető hangon.
Mi tagadás, valóban igazán megéhezem már én is, mire eljutunk a vacsoráig, ezért az első falatoknál minden rágást külön-külön kiélvezek. Bár ez nem csak az éhség miatt van, hanem azért is, mert Chris ismét kitett magáért, és ismét remekelt. Ő azonban újra feltűnően hallgataggá és merengővé válik.
- Megint valahol máshol jársz, szívem – jegyzem meg halkan, és megfogom a kezét az asztalon. - Elmondod, merre? - hajolok is kicsit előrébb, a pillantását keresve.



◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆




avatar
Munkások
Play by :
◇ Katie Cassidy
Kor :
32
Foglalkozás :
◇ criminologist, ex-model
Hozzászólások száma :
287

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Cold Spring Lodge - NY    Hétf. Dec. 03, 2018 10:41 pm


Chubby Bunny & her Prince Charming
'If I got rid of my demons, I'd lose my angels.'

Elragadnak az emlékek, s míg néhány pillanat erejéig úgy tűnhet, csak a tűz táncoló fényeit nézem a kandallóban, egészen máshol járok. Téren és időn átutazva a múltba révedek. Egy egykori boldog emlékbe, ahol teljesen más ember voltam. Ritka érzés volt életem során amikor szerettem és viszont szerettek. A csapatom egy része azon az estén újnak számított, de az erős mag az évek óta szolgált hűséggel. Velük végeztem el az akadémiát, velük csináltam végig a kiképzéseket, szenvedtünk izomláztól, láztól, hidegtől, forróságtól. Ha éheztünk, az utolsó szelet kenyerünket is egyenlően osztottuk el, ha szomjaztunk, minden csepp víz mindenkihez tartozott. Támogattuk egymást bajban, betegségben. Szerettem őket. Egytől egyig testvéreim voltak. A bennem élő egykori katona szinte hallom, ahogy felröhög arra, amit most lát. Apa vagyok. Partner. Társa egy nőnek, és őszintén, szívből szeretem ezt a nőt. Olyan boldogságot, olyan életet kaptam, amelynek megfizettem az árát. Most is törlesztem és ezt fogom tenni amíg élek. Olyan életet élhetek, amilyen ők akartak élni. Mindenem amim van, az övék. Azé, aki utazni vágyott. Azé, aki nyelveket akart tanulni. Azé, aki minden nőt meg akart húzni kortól, kinézettől függetlenül, nem számítva, hogy egy italt, egy vacsorát fizetett-e ki érte vagy két órára bérelte a forró ágyat. Azé, aki sportkocsit akart és mesés otthont, mert olyan szegénységből jött, mint én, és ez a vágy hajtotta. Azé, aki feleséget akart és seregnyi gyereket. Aki világ életében apa akart lenni, és azért szolgált a seregben, hogy elég időt tölthessen majd a leszerelés után a gyerekeivel. Azé, aki sportolni vágyott, hírnevet szerezni a ringben és azon kívül, csak a jó ég tudja milyen indoka volt erre. Talán mert kiskorában beteges gyerek volt, azt hitték meg sem éri az iskolás kort, és állandóan az ágyat nyomta.
Minden álmuk amit valaha szerettek volna elérni, most az enyém. És nem tagadom, keserves árat fizettem a nyelvtanulásért, a sportkocsiért, a luxusházért. Mindenért. Nem kevesebbet adtam el, mint a lelkemet, a nyugalmamat. A veszély érzete lassan felőrölte az idegrendszeremet, s ma már ott is veszélyt szimatolok, ahol csak egy gyenge szellő suhan el a bokrok alatt. Állandó készenlétben vagyok, és az kiölhetetlenül az életem része lett. Áldás egyfelől, hisz gyorsabban reagálok a kiélezett helyzetekre, átok másfelől, mert sosem lelhetek nyugalomra.
Mégis, visszaengedni a szívemet sebző emlékre...egy olyan férfira emlékezni, aki még mert szívből bízni, és akit néhány hónap alatt kiforgattak önmagából...
Örülök, hogy Nora felveti a vacsora lehetőségét, mert kifejezetten kezdek megéhezni, és jobb, ha ezek a dolgok ott maradnak, ahol eddig is voltak. A lelkem mélyére temetve, oda, ahová senki nem érhet el. Ahol nem bánthatnak.
Mosolyogva nézem ahogy Herceggel bánik, és elfog az érzés, hogy ez a kis dög valójában mindig is hozzánk tartozott. Olyan ragyogó szeretettel néz Norára, hogy ilyet igazán szoros kapcsolat esetén lehet csak felfedezni állat és ember közt. Ők nagyon egymásra találtak.
- Azt hiszem ez egy határozott igen lesz részéről - mosolygok szélesebben amikor a kutya ugat egyet, majd felállok és elindulok a konyha felé, ám egy hívás megállítja a folyamatot, s innentől átveszi a romantikus hétvége izgalmát és nyugalmát egy ennél fontosabb szerep. A szülői.
Lottie hangját hallva szélesen elmosolyodok és köszöntöm őt, és ez a mosoly akkor is kitart, mikor nem hagyom, hogy letörjék a szárnyait, és akkor is, mikor Nora megerősít abban, hogy jól feleltem a kérdésre. Nekem mindig erre van szükségem, ha a lányom kérdésére kell válaszolnom, vagy egy etikai dolog merül fel. Mert a bennem élő Becks arra ösztönözné Lottiet, hogy taposson el mindenkit aki az útjában áll. Hogy ne sírjon a lelkiismerete miatt, az majd elhallgat a siker ízét érezve. De Chris...ő más. Türelemre inti az ösztönlényt és arra sarkallja, hogy épp az ellenkezőjét tegye annak, amit amúgy javasolna. Harc helyett béke, erő helyett ész. Mert a gyönge virágszál könnyen burjánzik el és fojt meg minden más növényt, a szépsége akkor is töretlen marad. De ha a szép virágokat mind letépkedi magáról, míg harcol az igazáért, az akarata érvényesüléséért, nem marad más ő sem, csak gaz. Elvész a többi közt.
Aztán hallgatom, hogy Nora miként fordítja meg a Lottie számára kellemetlen szituációt és miként motiválja a lányunkat észrevétlenül, és a szívem megtelik büszkeséggel. Hisz ez annyira szép volt, hogy tapsot érdemelne. Elismerően bólintok is egyet felé, mutatva, hogy nem semmi, amit leművelt. A ruhák válogatásába végképp nem folyok bele, mert számomra tucat-tucat, darab-darab, csak funkcióját tekintve lássa el. Nekem mindegy, hogy csilliárdokért vettem azt az inget vagy fityingekért, ha tiszta, vasalt, és kényelmes, nem érdekel. Így míg a csajok beszélgetnek, és Norát nézem ellágyultan. Ahogy a hajába túr, megfog egy tincset, majd átdobja a válla felett. Ahogy az orrát ráncolja, és komolyan veszi a kislányunk hatalmas dilemmáját a ruháit illetően, aztán a büszke mosolyát. Sosem hittem volna, hogy ekkora szerencsém lesz. Sosem hittem volna, hogy lesz egyszer egy nő, akit hiányolni fogok azokból az időkből, amikor még nem ismerhettem őt.
Lottie honvágya azonban egyik pillanatról a másikra tör ki belőle, és próbálom megérteni mit érezhet, de őszintén szólva elképzelésem sincs. Sosem ragaszkodtam helyekhez, még emberekhez sem nagyon, mert mindig féltem attól a perctől, ha végleg el kell búcsúznunk egymástól. Így kissé értetlenül pislogok a telefonra, hallva a lányom kissé elkeseredett hangját. Talán csak nagyon fáradt, azért ilyen? Ötletem sincs, bár fáj a szívem érte, mert azt érzékelem, hogy ez neki most rossz és vigaszra vágyik. Legalábbis azt hiszem. Norát figyelem, és észreveszem, hogy a testtartása, a mimikája azonnal megváltozik. Feszült lesz, feljebb húzza magát, mint aki azonnal kész átbújni a telefonvonalon, hogy ölelésbe zárja a kislányt, akinek hiányoznak a szülei. Lottie azonban más megoldást talál ki, és ezzel sikerül olyan kellemetlen szituációba hoznia, hogy ritka pillanatok egyike, de fülig vörösödök.
Hát, az az éneklés az...nem volt könnyű. Szinte sosem énekelek. Nem azért, mert amúgy nincs hangom, egész jól eltalálom a dallamot, hanem egyszerűen nem szeretek énekelni. Míg Dylannel voltam ő folyton dalolt, hisz hivatásos énekesnőként mi mást is csinálhatott volna? Én azonban sikeresen megúsztam mindig, pontosan azért, mert nem szeretek énekelni. De aznap este Lottie megérezte, hogy oltári baj van. Nekem pedig elvem, hogy nem hazudok a gyereknek, ha megértheti, mi történik és őt is érinti a kérdés. Mielőtt elkezdtünk házat nézni, felvetettem neki, mit tenne, ha lenne lehetősége elköltözni a lakásból. Nem direkt kérdésként tettem fel, inkább elméletileg, és megbeszéltük, melyik környékre költözne szívesen, mit szeretne, mekkora legyen a szobája, milyen a szőnyeg...csak így voltam hajlandó belemenni a meglepetés házvásárlásba. Hogy tudom, a lányom támogatja majd és nem okozok neki ezzel bánatot. A kórházból hazafelé menet is elmondtam neki őszintén, hogy anyukája kórházban van, mert rosszul lett és a kistesójának és neki szüksége van orvosi felügyeletre néhány napig. Csak így volt nyugodt a lelkiismeretem. De Lottie elalvásig hiába volt nyugodt, a lefekvésnél zokogni kezdett az aggodalomtól, semmi nem vigasztalta meg. Pedig mellém fektettem a nagy ágyba, mesét olvastam, verset, mondókát. Kakaót csináltam, öleltem...semmi nem segített. Így jobb híján felemeltem a kislányomat az ölembe, egy plédet terítettem a hátára, és míg sírt a vállamon énekeltem neki. Volt egy óra is talán, mire annyira megnyugodott, hogy elaludt a vállamon, őszintén szólva majd leszakadt a karom, úgy fájt még napokkal utána is. De ez tetszett neki legalább, értett is belőle sok mindent, lefordítottam neki mit jelent, és amennyire tudtam, énekeltem. ez hozta meg neki egyedül a nyugalmat arra az éjszakára.
Így most látva Nora arcát és hallva a lányom kérlelését nem bírok ellen állni, hát teljesítem a kérését. Zavarban vagyok, nem is kicsit, a félhomályban úgy érzem az arcom lángra gyúlt már. Mégis kikeresem a dallamot a telefonomon, majd elindítva közelebb megyek a telefonhoz, s reszelős hangon kezdve, majd egyre tisztábban, gondosan kerülve Nora pillantását énekelem el a dalt. Kis idő után táncra kérem a kedvesem, és mikor csatlakozik, már kissé könnyedebben folytatom tovább a karjaimban tartva őt. A táncunk semmiség, apró lépések, de ezek is mi vagyunk. Táncoltam már vele egy mólón az éjszaka közepén, a távolból hangzó zeneszóra is, és most itt ringunk együtt, miközben a születendő gyermekünk növekszik a pocakjában, s az elsőszülöttünk kuncogva buktat le minket.
Megpuszilom Nora arcát mikor csodálatosnak nevez, és megrázom a fejem a dal éneklése közben, s rá mutatok. Hisz kettőnk közül őrá illik inkább ez a jelző, nem rám. De a lányunk kizökkent miket ebből a kis pillanatból is. Elképedve pislogok. Talán kamerát szerelt fel valahová? Kinézném belőle amilyen kis zseni.
- Néha félelmetesen okos vagy, ugye tudod? - kérdezem döbbenten Lottiet - Honnan tudtad, hogy táncoltunk? - kuncogok fel én is, de válasz helyett csak ránk csapja a telefont. S volt, nincs. Eddig tartott a honvágy, a szülői ölelés hiánya.
Megrázom a fejem hitetlenkedve, és egy pillanatig azon agyalok, vajon melyikünk génjei dominálnak Lottieban leginkább. Imádkozom azért, hogy Noráé legyen, bár Lottie vörös hajából és akaratos természetéből kiindulva....hááát, talán bilibe lógatom a kezem.
A lányomtól búcsúzva viszont Norának immár több helye jut, és meg is követeli magának a figyelmet. A csókjait megérezve megugrik az ádámcsutkám. Ó, jaj....
- Khm...nos, erre egyszerű a válasz. R. Chris Devereaux. Szívesen - mondom kissé szemtelen magabiztossággal, majd huncutul lepillantok rá, figyelve a reakcióját. Aztán megpuszilom az orra hegyét.
- De amúgy le plus sexy et le meilleur papa du monde. Ha épp tudni szeretnéd, bár ez nem pontos fordítás, mivel a franciában nem nagyon van arra szó, hogy dögös - ölelem én is szorosan magamhoz, majd kissé félre billentett fejjel pislogok rá - Kösz, hogy nem röhögtél ki. Reméltem, hogy ez sosem derül majd ki. De úgy látszik a kislányunk kissé pletykás, amit bátran kijelenthetek, hogy nem tőlem örökölt. Viszont ha nem vacsorázunk hamarosan, aludni sem lesz erőm, nemhogy kandallót pakolni meg fát hordani. Gyere, vacsorázzunk meg, neked is figyelned kell magadra - simítom a tenyerem gyengéden a pocakjára. Aztán nem bírom ki, letérdelek elé és megpuszilom a gömbölyödő kis dudort.
- Igaz, Kicsikém? Szólj a mamira, hogy egyen rendesen, mert a végén még a térdemre kell fektetnem, hogy elfenekeljem - puszilom meg a pocakját, majd alig hallhatóan suttogni kezdek a hasának - Je t'aime! Toi, ta mère et ta soeur. Pour toujours, alors que le monde est le monde!
Csókkal zárom az ígéretem, és a szívem szinte szétveti a végtelen szeretet, és most én érzem azt, amit Lottie. Hiányzik a kislányom. Azt akarom, hogy itt legyen. Átfonom Nora hasát, a derekára simítom a kezemet.
- Maradhatunk így egy percig? - kérdezem, és gondolatban visszarepülök ismét ahhoz a tábortűzhöz. Talán meg kéne keresnem majd egyszer azt a kissrácot, akinek az apukája sosem tért haza a háborúból. Hogy elmondhassam neki az utolsó szavait. Hogy mennyire küzdött azért, hogy hazatérhessen hozzá.
De most nem szabad erre gondolnom, mert a gyomrom megkordul és a testem megköveteli ami jár neki, és tudom, hogy felelős vagyok Noráért is. Így felállok lassan, majd kézen fogva a nőt a konyhába vezetem, s ott előhúzok neki egy széket és leültetem.
- Te csak ülj itt, és én mindent megcsinálok. Lehetsz megint a kis kuktám - mosolygok rá és kuktasapka gyanánt a fejére rakok egy könnyű kis műanyag tálat amit a pult alatt találok. Tiszta, és nem mellesleg rózsaszín, szóval tökéletesen nem ide illő. De jót nevetek rajta, és gyorsan előkapom a mobilom is, hogy lőjek pár vicces fotót, ha Nora benne van a mókában. Bánja a fene, ha a fejemre kerül is egy lábas, vagy Nora beborít liszttel? A lényeg, hogy együtt legyünk.
A vacsora alatt azonban megint elkalandoznak a gondolataim. Miért épp most támadnak meg az emlékek? Miért épp most nem tudom elrejteni őket a lelkem mélyére?

A DAL


avatar
Törvényszegõk
Play by :
Stephen Amell
Kor :
40
Foglalkozás :
túl bonyolult lenne elmagyarázni
Hozzászólások száma :
115

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Cold Spring Lodge - NY    Hétf. Dec. 03, 2018 1:04 am


Becks and Nora
THE ROMANTIC WEEKEND GETAWAY




Hazudnék, ha azt mondanám, hogy cseppet sem érdekel, mi járhat a fejében, mert nagyon is kíváncsi vagyok rá. Ez a férfi még egy év után is tele van mélyen eltemetett titkokkal, és néha úgy érzem, feláldoznám akár a fél karomat is, hogy kicsivel közelebb engedjen magához, be, a sötét titkai közé. De egyrészt tiszteletben tartom, hogy az ő tempójában haladunk, másrészt valahol legbelül, ha kénytelenül is, de képes vagyok beismerni magamnak, hogy a rejtélyessége is a vonzerejéhez tartozik. Ahogy merengve a lángok közé réved, elveszve a múlt fájdalmas útvesztőjében, az egyetlen, amit szeretnék, hogy átölelem, közelebb húzom, hogy az ölembe hajthassa a fejét, hogy az arcát simogatom, a haját cirógatom, amíg legalább átmenetileg megfeledkezik mindenről, ami valaha a lelkét nyomta. De ha a belső, előttem rejtett világának feltérképezéséről van szó, gyakran elbizonytalanodom. Fogalmam sincs, mi lenne a helyes. Most is pontosan ez történik, és éppen emiatt, mert tartok az elutasító reakciójától, inkább a vacsorára terelem a szót. Ő pedig Hercegre. Lenézek az említettre, és elmosolyodom, majd közelebb hajolok hozzá, és kicsit magamhoz ölelem a kutyust a nyakánál.
- Te is megéheztél már, nagyfiú? - Egy kisebb vakkantás a válasz, és Chris már indulna is, valószínűleg, hogy nekifogjunk a főzőcskézésnek, amikor megcsörren a telefonom. Egész nap azt vártam, hogy a lányunk hívjon, végre halljam a hangját, az izgatottságát, a történeteit a táborról, most viszont mégis sikerült majdnem teljesen megfeledkeznem róla. Annál nagyobb az öröm, amikor rájövök, hogy ő jelentkezik. Kíváncsian hallgatom a csacsogását, és ugyanilyen érdeklődéssel figyelem az apja válaszát is a megfogalmazott kérdésre.
- Igen, kicsim, apának teljesen igaza van. Nincs azzal semmi baj, ha segítséget kapsz a tanuláshoz, vagy ha van, aki ösztönöz téged. Az a lényeg, hogy sokat fejlődtél, és hogy szereted a nyelvet. Apával mindketten nagyon büszkék vagyunk rád – jelentem ki, az utóbbiakat már kissé párás tekintettel. Szeretném ismét a hormonokra fogni, de tény és való, anyának lenni néha nagyon érzelmes dolog. Terhességtől függetlenül gyakran azt jelenti, hogy csordultig telünk mély, erős érzésekkel, melyek olykor a legfurcsább módokon mutatkoznak meg rajtunk.
- Joey pedig, tudod, talán csak azért mondja ezt, mert neki nincs, aki segítsen – vetem fel végül a lehetőséget elgondolkodva.
- Én talán segíthetnék neki! - vágja is rá azonnal a kis hölgy, és bár nem láthatja a tekintetemet, de most ragyogok csak igazán a büszkeségtől.
- Ez nagyon kedves gondolat, kincsem – felelem mosollyal a hangomban.
- Anya, szerinted a sárga virágos felsőm a csinosabb, vagy a kék, amin nyuszik vannak? - kérdezi aztán tőlem, rövid hallgatás után. - Holnap lesz egy kis ünnepség, meg egy előadás is előtte, és én is szavalni fogok, és Katy szerint a legcsinosabb ruhánkat kellene felvenni, amikor kimegyünk a színpadra – magyarázza kicsit izgatottan, úgyhogy igyekszem hamar tisztázni vele ezt a kérdést, és adni neki egy-két tippet, nem csak az öltözetére, de a frizurájára vonatkozóan is.
- Annyira szeretlek titeket! - bukik ki belőle hirtelen. - Bárcsak már otthon lehetnék veletek!
- Nekünk is hiányzol, szívem, de meglátod, gyorsabban elrepül ez a két nap, mint gondolnád. És mire hazajössz, már kész lesz a szobád is... - A vigasztalónak szánt szavaim most sajnos, úgy tűnik, kevésnek bizonyulnak, és kissé tanácstalanul fordulok Chris felé , amikor a gyerek őt kezdi szólongatni. A kérését azonban meglepődve hallgatom, és elkerekedett szemekkel követem nyomon az eseményeket.
- Ének? - Kérdezem halkan, szinte csak tátogva. - Istenem, dehogyis nevetlek ki – felelem azonnal csodálkozva, kicsit meghatódva. Aztán ahogy felcsendül a dal Chris telefonjáról, már tátott szájjal bámulok rá, és amint énekelni kezd, teljesen elérzékenyülve kapom az egyik kezemet a szám elé. Én erről semmit nem tudtam. Chris enyhén zavarban van, látom rajta, pedig semmi oka rá. Annyira aranyos és imádni való. El sem hiszem ezt az embert... Elmosolyodva helyezem a felém nyújtott kézbe a kezem, és állok fel, hogy táncoljak vele. Gyönyörű francia dalocska, egy kicsit ismerős is, de tagadhatatlan, hogy ennél kedvesebb előadásban még biztosan nem hallhattam. Imádom, a ringatózásunkkal és a férfival együtt.
- Csodálatos vagy – suttogom Chrisnek. Tudom, volt benne sok kétely afelől, hogy jó apa lesz-e, talán most is érzi ezt néha, de én most már ezer százalékig tudom, hogy nála jobb apát a gyerekeimnek keresve sem találhatnék. Vigyázott Charlotte-ra, és gondoskodott róla teljesen egyedül, amíg kórházban voltam. Segít neki a leckében, iskolába viszi, meghallgatja, mesét olvas, játszik vele, énekel neki, bármit megtenne érte, és tudom, hogy ugyanaz igaz a születendő kis tesóra is.
- Apa, ti most táncoltok? - kérdezi Charlie kuncogva a vonal túlsó végéről. - Jaj, ne haragudjatok, most szólnak, hogy mindjárt vacsora. Mennem kell. Köszönöm, apuci, hogy elénekelted. Puszi nektek, és a kis tesómnak is... - búcsúzik, majd hamar meg is szakítja a hívást. Ismét csak mi vagyunk. Átkarolom Chris nyakát, hozzá simulva felpipiskedem, puszit ejtek az állára, majd újabbakat lassan lefelé haladva.
- Tudod, néha eszembe jut, hogy én is szívesen tanulnék tőled franciául. Hogy van az például, hogy a világ legjobb és legdögösebb apukája? - kérdezem egy kissé sunyi mosollyal, két elhintett, apró csókocska között. Egyik karomat lefelé húzom, végig simítva rajta, majd ugyanígy teszek a másikkal is, és végül átölelem a derekát.



◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆




avatar
Munkások
Play by :
◇ Katie Cassidy
Kor :
32
Foglalkozás :
◇ criminologist, ex-model
Hozzászólások száma :
287

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Cold Spring Lodge - NY    Kedd Nov. 27, 2018 9:35 pm


Chubby Bunny & her Prince Charming
'If I got rid of my demons, I'd lose my angels.'

A kis játék után besorakozunk az igencsak fagyos házba, amelynek falaiból szinte éget a tél hidege. Muszáj vagyok a tűz melegével foglalatoskodni, ha nem akarom, hogy Nora megfázzon, és bizony ez szerepel a legutolsók között a listámon, és így lehetőséget adok számára is, hogy felfedező útra induljon. A kekeckedő beszólása azonban felhívás keringőre nekem, és támadásba is lendülök ellene. Fölé magasodok, és mélyen beszívom az illatát. Rég volt már, hogy együtt voltunk. Mindig volt valami fontosabb. Alaszka óta pedig végképp feladtam, hogy egyáltalán eszembe jusson, hogy összebújjunk. Nem tudom hogy működnek ezek a dolgok egy kismama esetében, és bevallom, hiába írják, hogy nyugodtan lehet együtt a pár a várandósság ideje alatt, én kicsit félek, hogy árthatok nekik. Eléggé be tudok vadulni, ha arról van szó, és különösen a kórház óta szinte éber rémálmok gyötörnek, ha arra gondolok, Norának és a babának baja eshet. Nem merek hozzá közeledni, pedig azért a potenciám cseppet sem csökkent ezidő alatt, és nem is arról van szó, hogy őt nem tartom kívánatosnak. A szemtelen kis támadásomat azonban a fellobbanó, ropogó tűz hangjai oltják ki és derűsen figyelmeztetem a drága nőszemélyt a teája hűlt helyére is.
- Ki másé is lehetne? - kérdezem nevetve, és lüktető férfiasságomnak alig bírva parancsolni mászol le róla. Bizony, hiába a nagykabát és a lábára terített takaró, ez a csodás nőszemély még így is bővelkedik mindazon tulajdonságokból csupán a nyaka vonalában, amivel el tudja venni az eszem. Talán nem is annyira jó ötlet meleget csinálni, mert úgy tűnt a testbeszédéből, hogy bizony ő nagyon is kapható lenne egy kis hancúrozásra. Olvastam a várandós nők periódusairól, amikor egyáltalán nem kívánják a szexet és amikor megvesznek érte. Vajon most melyikben vagyunk? Mert ha az utóbbiban, akkor a jó ég kegyelmezzen nekem.
Lemászva róla azonban inkább betakargatom a lecsúszott pléddel és mellé guggolva az éledő tűzbe meredek, és hagyom, hogy néhány másodpercig elragadjanak az emlékek.

A tábortűz mellett ülök, kezemben a gépfegyver amelyet épp tisztítok. Hosszadalmas, unalmas munka, de én szeretem csinálni. Újra szétszedni, majd összerakni ugyanazt a fegyvert...nekem nem fáradtság, hanem a gyakorlás lehetőségét rejti magában. A forró, sivatagi szél utolsó erejével csap le ránk, nyomában a hidegebb légmozgás már utat tör magának.
Egy régi gitáron játszik Francois egy régi francia dalt, a többiek éneklik vele. Én csak csendesen mosolygok és dúdolgatok. Nem mintha nem lenne hangom, csak inkább hagyom őket kibontakozni. A csillagok a fejünk felett egyre fényesebben ragyognak, előkerül némi étel és ital is, bár ebből itt igen kevés akad. Volt egy hete is, mikor utoljára ellátmányt kaptunk. Engem nem zavar, én kicsi koromtól hozzá vagyok szokva az éhezéshez, nem okoz nagyobb lelki törést, ha nem kapok enni, bár tény, hogy mióta a seregben vagyok, már hozzászoktam a rendszeres étkezéshez. Látványosan össze is szedtem magam, ami azt illeti, a régi, szikár testalkatomat felváltotta a kidolgozott, masszív izomzat. Jól is jön és csajmágnesnek sem épp utolsó.
Megtisztítom a fegyvert majd gondosan elrakom, hogy szükség esetén használatba tudjam venni, aztán a többiekhez csatlakozom és leülök közéjük. Nevetgélnek, viccelődnek, de a hangok lassan fáradtakká válnak, a nevetések üressé. A honvágy sötét lepelként nehezedik a vállukra.
- Egy hónap múlva lesz a kislányom négy éves. Kértem eltávot - szólal meg Fréderic Rollet és előhúz a zsebéből egy gyűrött fényképet. Szelíden mosolyodik el a kép láttán. Mellette Jean-Paul egy botot fog meg és belepiszkál a tűzbe.
- Ha én hazamegyek, végigdugom Párizst. Két évig csak tivornyázok. Aztán megkeresem a legszebb, legkedvesebb nőt a városban, és feleségül veszem.
- Gyerek is lesz? Vagy csak kufircolni fogtok nyugdíjas korotokig? - röhög fel valaki a társaságból. Én csendesen ingatom meg a fejem és beleiszok a húgymeleg vízbe amit a kezembe nyomnak.
- Mi az hogy! Legalább négy kölyköt akarok. Fiú, lány, tök mindegy, csak legyen mind olyan okos mit én, és olyan szép, mint az anyjuk!
Ismét röhögés jön, s kék szemeim hidegen nevetnek ezekre a fiúkra. Bajtársak, akik jobban a családommá váltak az itt töltött évek alatt, mint a tulajdon véreim.
- És te, Devereaux? Te mit fogsz csinálni, ha egyszer hazamegyünk innen? - szegezi nekem a kérdést valamelyik, és a társaság elcsendesedik. Megszokhatták már, hogy ritkán szólok magamról, mert meséltem pár kegyetlen dolgot a gyerekkoromról, tudják, hogy érzékeny vagyok ha faggatnak. Ám ez az este valamiért mégis más egy kicsit, így ahelyett, hogy elviccelném vagy csak legyintenék és kitalálnék valami általános hazugságot, most komolyan nézek körbe a társaságon. Némelyikük jóképű, van köztük olyan, akire egy nő sem vetné a szemét. De nekem fivéreim, társaim, szeretteim, akik közel állnak a szívemhez, akikre az életem is rábíznám. Keserű mégis magabiztos mosolyt engedek meg magamnak, majd sóhajtok.
- Én...én nem megyek haza - mondom, majd hallva a csendes megrökönyödést, kissé engedek a megszokott görcsösségemen - Nincs miért hazamennem, engem nem vár senki. Maradok, míg szükség van rám, és a helyzetünkből ítélve, valószínűleg itt fogok meghalni is.
Csend teleszik ránk.
- Ne legyél már ilyen pesszimista, Devereaux! Hogyne jönnél haza. Aztán csatlakozol Jean-Paulhoz, aztán te is elveszel valami dögös kis bigét és éled a boldog családos apukák sörpocakos, rakott kelkáposztás, heti kétszer szexelős életét.
Felnevetnek. Elmosolyodom én is.
- Nem, srácok. Én soha nem akarok megnősülni, főleg nem akarok kölyköket.
- Miért nem? - kérdezi Léon, és közelebb hajol - Az apád miatt? Te nem vagy az apád, hallod? Te döntesz, hogy bánsz a gyerekeiddel és a nőddel, nem az, hogy ki nemzett.
Van igazság abban, amit mond, de én nem tudom elűzni a rémes gondolatot. Mi van, ha a történelem megismétli önmagát? Mi van, ha borzalmas apa lennék, borzalmas férj? Az én múltammal szinte kötelező érvényű az alkoholizmus, a drogfüggőség, a rosszul kezelt kapcsolatok. Mi van, ha egyszer kezet emelek a feleségemre? Vagy a gyerekemre, ahogy annak idején anyám vert és kínzott engem? Nem, ennek a lehetőségét még elviselni sem bírom, nemhogy megkockáztatni.
- Nem akarok családot alapítani. Ti vagytok a családom, és ha ti hazatértek...hát a sírba viszem az emléketeket. Testvéreim vagytok mind, és azt kívánom, éljetek boldog, hosszú életet. Én pedig addig harcolok itt, míg ki nem lehelem a lelkem, és remélem majd egy fotón megőrzitek az emlékemet. Nekem ennél több nem kell az élettől.
Könnyek gyűlnek a szemekbe, és ebben a percben nem akarom, hogy sajnáljanak, de valahogy mégis azt érzem, mind gyászolnak engem. Pedig nem kéne. Hisz ezt az életet én választottam, senki más, és kész vagyok feláldozni értük magam, hogy ők megélhessék a boldog házasság, a gyereknevelés örömeit, őszülő hajjal ülhessenek az unokáik körében. Előkerül egy fényképező gép, és megörökítjük a pillanatok. Összekapaszkodunk a tábortűz körül félkör ívben és a sziklára rakott gép lencséjébe mosolygunk. Ők temetik a vezetőjüket aki még él, én temetem magam és örülök előre az ő teljes életüknek.
Sejtésünk sincs, hogy ez az utolsó este amikor még szabad emberekként mi dönthetünk a sorsunkról. Sejtésünk sincs róla, hogy holnap rajtunk ütnek, és a szakaszunk majdnem teljes létszámát megölik. Sejtésünk sincs róla, hogy aki túléli, az is azt kívánja huszonnégy órán belül, bár meghalt volna inkább. S fogalmam sincs, hogy fél évnyi kínzás, gyötrés után én leszek az egyetlen, aki élve kijut ebből a földi pokolból. Én. Aki halni jöttem.


Nora hangja térít vissza a valóságba, s kipislogom a szememből a régi bajtársak emlékét. Mosolygok, amikor rá pillantok, és akaratlanul gondolok arra, hogy milyen szerencsém is volt akkor, amikor túléltem. Hogy minden út, minden lépés ide vezetett. Hozzá. Hozzájuk.
- A csirkesaláta jó ötlet - bólogatok, és megpróbálok felállni a kanapé mellől - Lassan Hercegnek is enni kell adni, és még egy sétára is ki kell vinni - támaszkodok meg a kanapén, amikor Nora telefonja csörögni kezd. Izgatottá válok a lányom hallatán és mosolyomat le sem lehet vonszolni a számról.
- Szia Hercegnőm! - hajolok Nora arcához, belebeszélve a beszélgetésükbe, majd mosolyogva hallgatom, ahogy Nora kihangosítja. Őrületes büszkeség fog el annak hallatán, milyen jól érzi magát abban a táborban és milyen sokat tanult, és a kérdésére okos választ próbálok kiagyalni.
- Ne törődj vele ki mit mond, Szívem. Soha nem lehet gond olyantól tanulni, aki segíthet a céljaid elérésében. Nézd csak meg a kiskutyákat, vagy a kiscicákat. A szüleiktől tanulnak meg vadászni, enni, vackot készíteni, vigyázni magukra. Én beszélek franciául, és ha segíthetek neked, azt nyugodtan használd csak ki előnyödre, nincs ezzel semmi baj. Szerintem ezzel Édesanyád is egyet ért - pillantok Norára, és megvárom, hátha megerősíti a feltevésem. Hagyom, hogy hadd beszélgessenek pár percet és addig igyekszem Herceget csendben tartani, nehogy elárulja magát, de aztán a kislányomra rátör a szeretethiány és kérlelve szólal meg.
- Apa...apuci.... -  itt már a szemem forgatom és a szívemre markolok - Mon Pére....
Szinte látom, ahogy csücsörít a kis szájával, hatalmas kék szemecskéin röppennek az arany pillák miközben nagyokat pislog.
- Mit szeretnél, Hercegnőm? - kérdezem sóhajtva, mire Lottie halkan suttogni kezd a telefonba.
- Tudod...amit múltkor énekeltél...elénekled megint?
Kikerekednek a szemeim és kissé zavarba is jövök.
- Öhm...én...hát...
A fejem vörössé válik kissé, mert Lottieval megígértettem, hogy nem fogja elárulni, hogy énekeltem neki, mivel messze nem vagyok annyira csodás énekes, és főleg nem nagyon szeretek énekelni. De nem tudott elaludni míg Nora kórházban volt a babával és ki kellett találnom valamit, hát ez jutott eszembe először.
- S'il vous plait, papa - kérlel, én pedig nem tudok neki ellenállni, főleg, ha úgy tűnik, Nora is épp így támogatja a kislányunk akaratának beteljesülését. Sóhajtok, remélve, hogy meggondolja magát, de mivel erre esély sincs, bólintok.
- Megkeresem a dalt - bólintok, és pár másodpercig kutatok csak a telefonomban, hogy behozzam a dal háttérzenéjét. Aztán megköszörülöm a torkomat és Norára nézek zavartan.
- De ígérd meg, hogy nem röhögsz ki.
Aztán elindítom a dalt és kezdetben kissé bátortalanul, majd egyre inkább belelendülve éneklem a régi, francia dalt. Pár taktus után Nora felé nyújtom a kezem, hogy ha van kedve, táncoljon velem egy kicsit. De ha kiröhög, esküszöm hogy a kocsiban alszok ma éjjel. Nem szeretek közönség előtt énekelni.

A DAL


avatar
Törvényszegõk
Play by :
Stephen Amell
Kor :
40
Foglalkozás :
túl bonyolult lenne elmagyarázni
Hozzászólások száma :
115

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Cold Spring Lodge - NY    Vas. Nov. 25, 2018 11:17 pm


Becks and Nora
THE ROMANTIC WEEKEND GETAWAY




A kérdésemet követően kíváncsian pillantok Chrisre, és először az az érzésem támad, hogy a válasza szinte ott van a nyelve hegyén, hogy készen áll beszélni a régi barátjáról, megosztani magáról valamit, újabb apró töredékeket a múltjáról. Ám akármit is láthattam a tekintetében, hamar elillan, mintha ott sem lett volna, és villámgyors sebességgel rövidre zárja a témát. Ajkaim épp csak egy árnyalatnyit elvékonyodnak, kissé csalódott vagyok, de magam sem tudom, mit vártam. Megszokhattam volna már ezt tőle, hogy soha nem mond sokat magáról, legfeljebb néha-néha elhint itt-ott egy-két aprócska részletet, azokat is morzsánként kell összegyűjtenem, és összerakosgatnom. Egy részem tudja, hogy ez így megy nála, sok mindent megélt, időre van szüksége, és türelmes vagyok. Az szeretnék lenni. Viszont egy másik részem egyre inkább kezd tartani attól, hogy talán sohasem fog megnyílni és megbízni bennem igazán, hogy az életének egyes szakaszait, hetven-nyolcvan százalékát előttem örök homály fedi majd. Hogy hiába szeretem, és szeret viszont, ez sosem lesz elég ahhoz, hogy egészben megkaphassam őt, az egész csomagot, és nem csak töredékeit. De persze a másik kérdés az, hogy én készen állok-e erre? Mindazokra a sötét titkokra, amiket rejteget. Úgy gondolom, úgy hiszem, az érzéseim már olyan erősek iránta, hogy jöjjön bármi, ezen nem tud változtatni, megbirkózom vele. De mi van akkor, ha az én elképzeléseim, az én feltételezéseim messze a közelükbe sem érnek a valóságnak, azoknak a dolgoknak, amelyek ez az igézően kék szempár mögött rejtőznek?
- Értem – bólogatok párat, ezzel tudatosítva magamban is, hogy ezzel ismét csak lezártuk a témát. A továbbiakban némán követem őt a kocsihoz, az utunk további szótlansága pedig nagyban hozzájárul ahhoz, hogy hamar elnyomjon az álom. Mire azonban legközelebb kinyitom a szemem, már nyoma sincs a korábbi csalódottságomnak, búskomor gondolatoknak, a pillanat meghittsége beköltözik a szívembe, és boldog mosolyt csal az arcomra. Sosem gondoltam volna, hogy egy kutya befogadása ennyi örömmel járhat, de tényleg nagyon tetszik a helyzet ma délutáni alakulása, az pedig csak fokozza a jókedvemet, ahogy elképzelem Charlie örömét, amikor tudatjuk vele a nagy hírt.
A hétvégi házhoz szerencsére épp időben érkezünk ahhoz, hogy ne maradjunk le a naplemente látványáról, és egy kicsit körül tudjak nézni, mielőtt ránk sötétedne. Már abban a pillanatban izgatottság jár át, amikor kipattanok az autóból, hisz nem is tudom, mikor volt alkalmunk kettesben eltölteni egy hétvégét Chrisszel, ez pedig most a közelmúltban történtek után nagyon jól fog jönni. A házkeresés, a költözés, az utolsó vizsgáimra való készülés, a testvérdráma, az élet-halál szituációk, aminek végén majdnem elveszítettük a babát... De most végre minden jó irányba alakul, a túl nagy lelkesedésemnek viszont az a vége, hogy akaratlanul is majdnem a frászt hozom Chrisre a felkiáltásommal. A tekintete azonban hamar megenyhül, és örömöt tükröz, amint maga is megtapasztalja, milyen is az, amikor a pocaklakó motoszkál odabent. Ez az egyik határozott jele annak, hogy a kicsi egyre erősebb lesz, egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy megismerjük, a karunkban tarthassuk őt.
A csomagokkal való bíbelődést Chris teljesen kisajátítja magának, ami nagyon lovagias dolog tőle, én azonban szemtelen vagyok, és a helyzetet kihasználva támadást indítok ellene.
- Ó ugyan! - legyintek nevetve a felháborodására. - Az esélyek igazából csak most egyenlítődtek ki. - Hiszen mégis mennyi esélyem van ellene bármiben is, amikor épp nem foglalt mindkét karja? A szavai alapján azonban felveszi a kesztyűt, és számíthatok még visszavágásra, amitől máris izgatott kuncogás tör fel belőlem. Ha egyszer revánsot ígér, biztos lehetek benne, hogy az nem fog elmaradni, és talán akkor talál be, amikor a legkevésbé számítok rá.
Míg ő tovább szorgoskodik, és azzal foglalatoskodik, hogy meleget csináljon, én felmérem a házat, a konyha tartalmát, és szeretném én is kicsit hasznossá tenni magam, de ez egyelőre kimerül abban, hogy készítek magunknak egy-egy teát. A bögrékkel a kezemben érkezem vissza a nappaliba, de azoktól hamar megválok, hogy Chrishez osonva átölelhessem őt. Az én emberem. Imádom figyelni, amikor ilyen férfias dolgokat csinál, mint a tűzrakás, csőszerelés, lépcsőkorlát-javítás, vagy kocsiszerelés. Ilyenkor szinte teljesen átszellemül, és belefeledkezik a munkába, és nyilvánvalóan fogalma sincs róla, mennyire szexi és egyszerre szívet dobogtató látványt is nyújt. Persze az érkezésem és az ölelésem most kizökkenti őt ebből az állapotból, ami természetesen cseppet sem zavar. Élvezem a figyelmét, a kihívó pillantását, amitől máris kicsivel melegebbnek érzem a szoba légkörét. Lefogadom, ha tényleg átvenném a helyét, és neki fognék magam szöszölni a tűzifával meg a kandallóval, két másodpercen belül visszaparancsolna a kanapéra. Az már úgyis olyan jó megy neki.
Ám a gondolataim további áradatát könyörtelenül kettévágja, amikor fölém hajol, én pedig azonnal, szinte ösztönösen kicsit emelkednék felé, hogy ajkaink találkozhassanak, de akkor váratlanul irányt vált, és csókjai a nyakamat találják be. Enyhén oldalra billentem a fejem, hogy több helyet biztosítsak neki, és egy apró, jóleső sóhaj szakad fel a torkomból, amint a fogait is beveti ellenem. Mi tagadás, máris készen állnék rá, hogy egymást melegítsük akár egész éjszaka, de mielőtt ebbe igazán beleélhetném magam, már el is húzódik. Kissé párás tekintettel, tátva maradt szájjal nézek utána. Ennyi? Ennyi volt az ötlete? Még mindig kábultan pillantok le a kezemben tartott bögrére, amikor felhívja rá a figyelmem.
- Hoppá! Ez is a te hibád – motyogom, és a fejemet ingatom, lassan elmosolyodva, majd előre hajolva leteszem azt az asztalra, Chris érintetlen teája mellé. Ő is letelepszik a közelben, és látom rajta, hogy a tűzbe merengve hamar kicsit elkalandoznak a gondolatai. Néhány pillanatig csak figyelem őt, és már hajlanék rá, hogy rákérdezzek, vajon merre is jár, de aztán mégis inkább a nyelvemre harapok. Valószínűleg most sem mondana semmit, én pedig nem szeretnék ma egy újabb csalódást átélni emiatt.
- Szétnéztem korábban a konyhában is, úgy láttam, van minden, amire szükségünk lehet – szólalok meg inkább a vacsorára terelve a szót. - Arra gondoltam, mi lenne, ha készítenénk fűszeres csirkesalátát?  - osztom meg vele az ötletem, de meggyőzhető vagyok másról is, csak saláta legyen, mert a pici jelenleg azt követeli. Ezen kívül meg igazából mindegy, mit eszünk, a lényeg, hogy együtt készítsük, és együtt legyünk. Ha rajtam múlik, ma este már nem maradnék egy-két méternél távolabb tőle.
Már azon vagyok, hogy fel is kászálódjak a kanapéról, amikor a kabátzsebem egyszer csak zenélni kezd. Meglepetten veszem elő a telefonomat, de egy pillantás a kijelzőre, és máris fülig ér a szám.
- Charlie az – közlöm, és már teszem is a fülemhez a készüléket. - Szia kincsem! Máris kihangosítalak – azzal el is helyezem azt közénk, hogy mindketten jól halljuk a lányunkat.
- Szia anya! Apa is ott van? De jó! Képzeljétek, ma volt futóverseny, és második lettem. És apa, már egy csomó új francia szót tanultam, mióta itt vagyok. Mrs. Woodrow is megdicsért, szerinte nagyon sokat fejlődtem az elmúlt egy évben. De Joey szerint ez csalás, mert az nem fair, hogy az apukám francia, és segít. Pedig ez nem számít csalásnak, ugye apa? - felpillantok a megszólítottra, és képtelen vagyok nem folyamatosan vigyorogni azon, mennyi mondandója van a kis cserfesnek. Főleg mert a hangja alapján nagyon is jól érzi magát a táborban.



◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆




avatar
Munkások
Play by :
◇ Katie Cassidy
Kor :
32
Foglalkozás :
◇ criminologist, ex-model
Hozzászólások száma :
287

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Cold Spring Lodge - NY    Csüt. Nov. 22, 2018 8:37 pm


Chubby Bunny & her Prince Charming
'If I got rid of my demons, I'd lose my angels.'

Rhys emlegetése váratlan tör elő, és azonnal be is húzom a kéziféket, amint meglátom, hogy Nora szeme miként csillan fel a hallatán. Tudom, hogy még mindig nagyon érdekli a múltam, és azt is, hogy előbb-utóbb meg kell, hogy tudjon rólam bizonyos dolgokat. Egyelőre azonban nem vagyok még eléggé felkészülve a fájó sebek feltépésére. Rhys emléke hiába kopik már, hiába telt el ilyen sok idő, nekem, akinek a barátság sosem jelentett semmit, de benne barátra leltem, egy örökkévalóság. Még túl frissnek számít, nem jutottam túl rajta. Szelíden pillantok csak a kutyára és a fejét simogatom, s próbálom elrejteni Nora elől azt, hogy a beszélgetés ezen folytatása eléggé kellemetlen nekem. Nem akarom megbántani, hogy durván lezárom a témát, mikor tudom, hogy nem akar rosszat, csak ismerni szeretné az életem ezen részét is. Dylanről is kérdezett és megértette, hogy nehezen nyílok meg még számára is. Egy nyitott embernek ez alig valami amit tud rólam, egy türelmetlenebb típus már rám sütötte volna, hogy túl sok tüskét növesztettem, meg hogy falat húztam fel magam köré amit nem lehet megugrani. És igaza is lenne. De Nora nem ilyen, amiért hálás vagyok. Megérti, hogy ez nem a személye ellen szól. De amit meg akar tudni, az a lelkem olyan területén van, amit nehezen adok ki, amelynek kapuja zárva van, hét lakat őrzi és egy háromfejű kutya. Mert ott vagyok a legsérülékenyebb, és ezt a gyengeségemnek fogom fel. Erre neveltek. Robotnak, és bárhogy is próbálom levetkőzni a régi tanításokat, azok túl sokat formáltak rajtam, hogy figyelmen kívül hagyhassam őket. Néha könnyebben, néha nehezebben tolerálom az efféle közeledést, kíváncsiskodást, még Nora esetében is. A kérdése és a vágyai mögött azonban felfedezem azt, hogy nem kutakodni akar. Csak kitölteni azt az űrt, amit a hallgatásommal okozok neki. Mert minden ilyen jellegű próbálkozása kudarcba fulladt eddig, nem feleltem, vagy ha feleltem, bár ne tettem volna, mert olyat vagy úgy mondtam neki, hogy magam is megbántam. Azt kívánom bárcsak most másképp lenne. Bárcsak megnyílnék, és egyszerűen csak elmesélném neki milyen volt Rhys. Hogy alakult a kapcsolatunk, a rendszerünk, s végül miért szakadt meg. Bár meg tudnám nyitni azt a kaput, hogy egyszerűen besétálhasson az emlékeim csarnokába, és így ismerhesse meg azt az énem, aki akkor vagyok, amikor nem vagyok velük. Hisz tudnia kell, látta már, hogy az arc, amit nekik adok, az csak nekik jár. Senkivel nem vagyok ilyen kedves, előzékeny, türelmes, mint velük, és ennél jobban nem is tudnám bizonyítani, hogy mennyire sokat jelentenek számomra.
De nem megy. A kapu megnyílik egy lépésnyire, amikor elmesélem, hogy Rhystól kaptam a becenevem, majd a következő kérdésénél hatalmas, velőt rázó dörrenéssel záródik be ismét. Túl fájdalmas. Túl veszélyes. Nincs ott keresnivalója. Visszanyelem a dacolást és megszelídítem a vonásaimat, majd megsimogatom a kutyát.
- Nem, nem valószínű, hogy valaha még összefutunk. És hidd el, addig örülsz...addig lehetsz csak nyugodt, míg Rhys-t nem ismered meg - zárom le ennyivel a témát, hogy aztán bármennyire is nem akarom megbántani, de az autó ajtaja felé mozdulva egyértelművé tegyem, hogy nem akarok erről beszélni a továbbiakban. Itt, a nyílt utcán, most legalábbis biztos, hogy nem.
A kutyával kapcsolatban hárítom a lelkes rajongását, de belül azért hízeleg is, hogy így tetszik neki bármit is mondok. Viszont dolog az idő, és még az éj leple előtt szeretnék a célunkhoz érni, így nincs más hátra, mint Herceget berakni a hátsó ülésre, és nekivágni a nagy kalandnak. A percek lassan tovatűnnek, és mire észbe kapok, már csak én vagyok ébren. Az autó monoton zúgása, a csend, az egyedüllét előhozzák az aggodalmamat, de ez csak addig tart a markában, míg Nora fel nem ébred. A kellemetlen gondolatoknak így gátat szabok és arra koncentrálok ami a mához köthető. A kellemes, a puha érzésekhez, a várakozás izgalmához, az új családtagok érkezéséhez. A hétvége ígérete a kellemes időtöltésre, a kapcsolatunk megerősítésére elég ahhoz, hogy el tudjam űzni az agyam hátsó részébe a rossz gondolatokat, és kissé derűsebben lássam a világot. Nora lelkesedése pedig az érkezéskor épp elég ahhoz, hogy a kissé feszült idegeimet is megnyugtassam, mivel eléggé tartottam tőle, hogy talán nem tetszik majd neki a hely, kényelmetlennek találja a házat, vagy nem eléggé felszereltnek. De Nora mint mindig, most is tökéletesen hozza a formáját. Ezt a nőt semmivel nem lehet kihozni a sodrából, úgy tűnik. (Kivéve, ha nem mész haza időben és erről nem is értesíted, mert akkor előjön belőle a házi sárkány énje.)
A baba rugdosását azonban sikerül úgy jeleznie, hogy egy pillanatba vízszintesbe kerül az EKG-m, de amikor a kezem a pocakjára húzza és elnézést kér, csak mosolyogni tudok és megnyugodva felsóhajtani. Hihetetlen érzés lehet érezni ahogy rúg a pici odabent, egy csoda, de nekem ez maga a varázslat, pedig nem is az én testemben érzem a mocorgást. Hiába van már egy lányom, és persze az apaság örömét általa élhettem meg először, de nem voltam ott a kezdetektől. Úgymond készen kaptam, lett, amilyen lett, én nem igazán formálhattam rajta már. Ez a csöppség azonban az első pillanattól a közelemben lehet, amiért bármit feladnék, bármit megtennék. Egyszer majdnem rávettem magam, hogy elmenjek, és nem tudok elég hálás lenni Norának, hogy visszatartott. Főleg, ha bele gondolok mi történhetett volna, ha öt perccel előbb hagyom ott őt egyedül.
Azonban a varázsos pillanat akkor szakad meg, amikor végre eljut a tudatomig, hogy életem nője egy szál kardigánban ácsorog a téli hidegben. Van idekint vasággyal együtt vagy hét fok, és akkor sokat mondtam és a szél is támadásba lendült már, így a kezébe nyomom a pórázt, aztán a csomagtartóból elkezdek kipakolni, de először ráadom a kabátját és alaposan bele csomagolom. Egy kis tréfa is belefér, a kapucnit szorosabbra húzom az arcánál, és ezen jót nevetünk, de aztán nincs mese, be kell mennünk, mert a ház csak kemény munka árán lesz majd otthonos és meleg, és ezt nem húzhatom el a végtelenségig, különben kabátban fogunk aludni. A csomagokkal el is indulok a ház felé, de Nora megtámad és két adag havat is rám hajít. Kissé felhúzom a szemöldököm és visszafordulok felé, és egyszerűen meg kell zabálnom, hogy áll, huncutul mosolyogva és az arcára van írva, hogy mennyire tisztában van a helyzetével.
- Komolyan? A védekezésre képtelenre támadunk? - kérdezem, megemelve a vállam magasságába a több kilónyi csomagot, mintha csak pihe nehézségű lenne az összes csomag, pedig egyesével is több kilót nyomnak, nemhogy egyszerre. Félrefordítom a fejem és összehúzom a tekintetem - Hát jól van, ha harc, legyen harc - morgom kissé elhalkítva a hangom, ezzel elfogadva a kihívást a szívatási játékban. Viszont tényleg nincs most annyira időnk a játékra, így a házat is beveszem, mint hős lovag, aki várat foglal. A nappaliba érve egyből a kandallóhoz megyek, hogy azonnal a meleggel tudjak foglalkozni ami jelen esetben nagyjából Florida környékén járhat, míg Norának meghagyom, hogy nézzen csak körbe bátran. Mielőtt azonban kivonulnék újra a házból, magamhoz vonom Norát, hogy elmondjam mennyire örülök, hogy itt vagyunk, és hogy szeretem. A csókom és a vallomásom is viszonzásra lel, és a szívem megint kihagy egy ütemet. Mert szeretem ezt a nőt, kétségtelen. Soha nem szerettem még így senkit, pedig annyi nőhöz volt már közöm, hogy számukat sem tudnám megmondani. Volt köztük gazdag, elkényeztetett, szupermodell, híres színésznő, egyszerű egyetemista vagy életművész, sőt, nem egy prostituált is. De Norához egyik sem ér fel. Ez a nő maga a tűz, az élet. Mellette nem csak azt érzi az ember, hogy ágyba akar kerülni vele, hanem ott van az az érzés is, hogy reggel mellette akar ébredni. És nem csak ideiglenesen. Örökre. Mikor már ráncok lesznek a szeme alatt, mikor már megkopik a szépsége. Mikor fáradt lesz és talán elgyötört. Mellette lenni öregen, ősz hajjal, szemüvegben, az unokák körében. Ez a legszebb álmom. Nem kérnék mást az életemtől. Soha. Csak ő legyen meg, a gyerekeink egészségesen, és lássam őt megöregedni mellettem. S ha cserébe mindig így néz rám, az felér a mennyországgal, és ezért bármire...bármire hajlandó lennék.
A fát behordom, a kezem át is fázik elég hamar, arcom is zsibbad, de bírom a gyűrődést, így elég gyorsan végzek is a fahordással és tudok a kandallóval foglalatoskodni. Időközben bekerült Herceg tálkája is amibe gyorsan töltöttem egy kis vizet, a kiskutya nagy elégedettségére. Hűségesen követi azonban utána Norát, aminek határozottan örülök. Nem bántja a férfiasságomat, hogy inkább hozzá húz most még, a babákra a kutyák amúgy is nagyon érzékenyek, a várandós nőket pedig jobban védelmezik, mivel a falkában is elsőbbséget élveznek a vemhes farkasok és az utódok, egy falkában ez közös munka, és ezt nem felejtették el a kutyák sem. A DNS-ükbe van ivódva. Az emberek többségénél is ezért vált ki antipátiát ha síró babát hallanak. Az áruházakban, az éttermekben. Nem csak mert zavarja őket, hanem mert a tudatuk mélyén van az ösztön, hogy a gyereket meg kell nyugtatni, etetni, gondoskodni arról, hogy jól érezze magát. A síró gyerek bajt jelez, hiányt, és felhívja a figyelmet a helyzetükre, ezért nem bírják elviselni, csak ma már egyszerűen elnyomják a késztetésüket és inkább arra fogják, hogy nem bírják a gyereksírást.
Nora a hátam mögé oson és átölel, én pedig nem szólok rá. Szüksége van ezekre az apró, gyengéd mozdulatokra, hogy érezzen maga körül. Azt hiszem mindketten megtapasztaltuk nemrég mennyire rémisztő a tudat, hogy elveszíthetjük a másikat. Azóta többször észrevettem, hogy ragaszkodóbb lett, mint volt, pedig a szeretetteljes megnyilvánulások sosem álltak tőle messze. De most még jobban igényelte. Ha elmentem otthonról többször kellett hírt is adnom magamról, többször hívott fel átlátszó apróságokkal, csak hogy megnyugodjon, hogy felveszem a telefont, reagálok a hívására. A tűz lassan éled fel és Nora szóvá is teszi a kanapéról. Kihívón pillantok rá ahogy megfordulok.
- Megpróbálhatsz te is életet lehelni ebbe az egy éve nem használt kandallóba, Cicus - pillantok le rá, aztán közelebb lépkedek hozzá. Herceg kíváncsian pislog ránk, nem érti mi ez a kimért hang, de a duzzogást nem komolyan gondolom jelen esetben. A két oldalára támaszkodok és fölé magasodva óvatosan fölé mászok, vigyázva nehogy bárhol rá nehezedjek és az orromat az övéhez érintem.
- Amúgy meg lenne ötletem rá, hogyan tudnálak egész éjjel melegen tartani - suttogom az ajkai fölé rekedten, és elmélyedek a kék szemek tükrében. Szemtelen vagyok, mert amúgy nem hinném, hogy jó ötlet lenne összebújnunk. Én kibírom addig is, míg megszületik a baba és biztonságos lesz. De egy kicsit azért lehetek szemét, így mikor már rákészülne egy forró csókcsatára, inkább a nyakát támadom be. Puha, gyengéd csókot lehelek a bőrére, és két-három ismétlés után gyengéden a fogaimat is a húsába mélyesztem. Nem erősen, még csak nyomot sem hagyok, csak karcolom a hófehér bőrét, ami kellő ingert okoz ahhoz, hogy beinduljon tőle. Ám a tűz végre ropogni kezd, így egy gyengéd puszit lehelek a nyakára, majd feljebb az állára, végül a szájára is, és egy röpke csók után eltávolodva tőle pislogok le rá, még mindig főlé magasodva.
- Nos, ez lett volna az ötletem...de a tűz ég, így hamarosan jó meleg lesz, szóval...- csóválom meg sajnálkozva a fejem, mintha ez lenne az egyetlen oka annak, ha összebújhatnánk, majd a bögrét tartó keze után nyúlok.
- Nem mellesleg az összes teádat a padlóra öntötted - egyenesítem fel a bögrét aminek az alján épp csak pár cseppnyi tea árválkodik. Mialatt ugyanis Nora ellen orvtámadást indítottam, ő megfeledkezett a kezében tartott bögréről, és most Herceg a farkát csóválva nyalogatja a padlóról a kiömlött teát. A várandós nők ezek szerint tényleg feledékenyebbek.
Lemászok róla és a kanapé mellé guggolva megigazítom rajta a takarót, és egy pár pillanatig az egyre jobban lobogó tűzbe bámulok. Sok év emléke rohan meg. A háború, mikor a szakaszommal ültük körbe a tábortüzet. Rhys háza Alaszkában. Az enyém, ahol Nora elmondta, hogy ismét babát várunk. Kedves és fájó emlékek sorozata. Remélem ez a kis kirándulás enyhít azokon, amik távolabb taszítottak Norától és megerősítik a kapcsolatunkat. Az az érzésem, mindennél nagyobb szükségünk lenne most erre. A későbbiekben talán ez az egy menthet meg minket a bukástól.



avatar
Törvényszegõk
Play by :
Stephen Amell
Kor :
40
Foglalkozás :
túl bonyolult lenne elmagyarázni
Hozzászólások száma :
115

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Cold Spring Lodge - NY    Szomb. Nov. 10, 2018 10:38 pm


Becks and Nora
THE ROMANTIC WEEKEND GETAWAY




A gyors és egyértelmű választ hallva egy-két pillanatig még érdeklődve fürkészem Chris arcát, várok, hátha még hozzátenne esetleg valamit, de semmit nem tudok kiolvasni a tekintetéből, és végül pici bólogatásokkal jelzem, hogy tudomásul vettem. Nem mondom, hogy ezzel minden aggodalmam el is szállt, biztos, hogy egyelőre ilyen szempontból még kicsit jobban oda fogok figyelni rá, hisz ha eddig nem is történt vele hasonló, az nem zárja ki, hogy nem fordulhat elő újra, de azért valóban megnyugszom kissé. Bízom benne, hogy nem lesz semmi gond, és nem is szeretnék feleslegesen idegeskedni, hiszen tudjuk, hogy az most nem tenne jót.
Hamar Hercegre és a kutyákra terelődik a szó, ami nagyon is hálás téma, folyamatos mosolygásra késztet, de kíváncsian hallgatom azt is, amit Chris a régi barátjáról mond.
- Szóval Rhys nevezett el Becksnek? - kérdezek vissza, és próbálom magamban felidézni, hogy egyáltalán mesélt-e valaha bármit a becenevéről, az elmúlt hónapokban, vagy régebben, kilenc-tíz évvel ezelőtt, hiszen már akkor is így mutatkozott be, de nem igazán rémlik semmi konkrét. - Kár, hogy sosem volt alkalmam őt megismerni - fogalmazom meg hangosan is, ami átfut az agyamon. - Gondolod, hogy visszatér még valamikor a városba? - Sosem szoktam őt Rhys-ról faggatni, mert miután elment New Yorkból, úgy véltem, hogy ez talán érzékeny pont lehet a számára, és tulajdonképp egyébként sem szokásom a múltjáról kérdezgetni, általában kivárom, hogy magától osszon meg velem dolgokat, az ő tempójában, de most győz a kíváncsiságom.
Ismét csak mosolyogva hallgatom, ahogy elhárítja a bókomat. Azt hiszem, közben is az arcomra van írva, hogy mondhat bármit, én akkor is ugyanúgy rajongok érte. Bár tulajdonképpen valójában nem is amiatt estem ámulatba, mert felvetette, hogy a kutyát előbb egy orvosnak is látnia kell, hanem mindazért, amit kapásból el tudott mondani a fajtáról, és szerintem tény és való, hogy sok mindenhez ért, sok minden foglalkoztatja. Én pedig ezt csodálom benne. Többek között ezt is.
Hosszú nap, és hosszú hét áll mögöttünk, a költözéssel a középpontban, de magában a terhesség is néha többet kivesz belőlem. Charlie-val mintha kevésbé lettem volna fáradékony, bár igaz, hogy azóta el is telt majdnem tíz év, és a körülmények is mások. Most pedig ez a kutyusos kaland, és az autó monoton zúgása éppen elég, hogy hamar elnyomjon az álom.
Mire legközelebb kinyitom a szemem, már nagyon közel vagyunk a célunkhoz. Elfog a türelmetlenség, ahogy a kocsi lelassít, majd megáll velünk, és szó nélkül pattanok ki belőle, hogy mielőbb lehetőségem legyen megnézni magamnak a helyet. Már az első pillanatban elvarázsol a környék, a fák, a kilátás, a hétvégi házzal együtt. Képeslapra illő. Az ujjongásomat pedig nem is igen tartom magamban. Pillanatok múlva a lábamnál terem Herceg is, akit közben Chris kiengedett a kocsiból. Lehajolok hozzá, és megvakargatom a füle tövét, mire hálából megnyalja a kezemet. Az izgatottságomat azonban megérzi a pocaklakó is, és odabenn is lelkes mozgolódás támad. Csupán néhány hete, hogy az első ficánkolásait felfedeztem, és bár az idő folyamatosan múlik, ami rajtam is napról napra látszik, de eddig ilyen erős rugdalózást még nem éreztem a kicsi felől. Azonnal fel is hívom a dologra Chris figyelmét, meg akarom vele is osztani az élményt, de a kiáltozásommal, úgy látszik, teljesen más hatást érek el.
- Nem, nincs semmi baj. Bocsi, nem akartalak megijeszteni – mosolygok rá édesen, miközben a kezét a pocakra húzom. - Csak figyelj – mondom ezúttal igencsak halkan. Szerintem varázslatos érzés máris ilyen intenzíven érezni, ilyen egyértelmű jelét tapasztalni annak, hogy idebenn ez az aprócska új élet egyre erősebbé, egyre valóságosabbá válik. Kettőnk újabb, kicsi csodája. Elbűvölve, szerelmesen figyelem Christ, amint a kis focistához beszél, a szívem egyszerűen csordultig telik érzésekkel. Ám a meghitt pillanat elszáll, amint hirtelen észbe kap, hogy még mindig kabát nélkül ácsorgok. Átveszem a póráz végét, és szemmel tartom a kutyát, amíg ő kipakol a csomagtartóból. Aztán szélesen mosolyogva tűröm az atyáskodását.
- Uhh – pillantok le meglepetten a kapucnim aljára, amint az kicsit túl szorossá válik, aztán elnevetem magam. Nem tudom, hogy nézhetek ki most, de Chris arcából ítélve viccesen. - Ühüm, menjünk – bólogatok a szavaira egyetértően, de a szemeimben némi turpisság csillan. Megvárom, amíg elfoglalja magát a csomagokkal, ha már nekem amúgy is tiltott bármennyit is segédkeznem a pakolászásnál, és amíg nem figyel, lehajolok, felmarkolok egy marék havat, gombóccá gyúrom. Aztán ezt hamar megismétlem még egyszer, de megvárom, amíg ismét hátat fordít, és csak akkor veszem őt célba. Nem hagyhattam ki. Egy kis bosszú a kabátos poénért. És abban a pillanatban, hogy realizálja, mi is történt éppen, illetve ennek bármi jelét adja, akkor találja be a második hógolyó is. Aztán kacagva indulok meg az ajtóhoz, annak biztos tudatában, hogy a holminkkal felpakolva úgysem tud most ellentámadást indítani.
A házba lépve Becks először azonnal a kandalló felé veszi az irányt, én azonban előbb körbehordozom a pillantásom, majd körül is járom a helyiséget, míg valahol félúton össze nem találkozunk, és magam is átölelem a derekát, ahogy magához húz. - Szeretlek – suttogom vissza, mielőtt az ajka az ajkamat érintené. A karjaim kicsivel szorosabban fogják körül a rövid csókunk közben, aztán útjára engedem, én pedig folytatom a ház felfedezését. Úgy tűnik, a legnagyobb helyiség az, ahová beléptünk, ahol a kandalló is található. Meghitt, hangulatos. Ilyet eddig csak filmekben láttam. Tetszik. Van egy háló is, meg egy konyha, az utóbbi átvizsgálását tűzöm ki következő célomul, Herceg pedig a farkát csóválva követ, el sem mozdul mellőlem. Kellemesen csalódok, amikor rájövök, hogy a tulajdonosok nem teljesen üresen hagyták itt nekünk, minden alap dologgal fel van töltve, amire szükségünk lehet a vacsorához. Végül találok többféle teát is, és hamar elcsábulok, hogy készítsek magunknak egy-egy bögrével. Amíg Chrisnek sikerül begyújtania, és arra várunk, hogy átmelegedjen a ház, jól fog jönni. Felteszek vizet forralni, majd előhalászom a zsebemből a telefonomat, és ellenőrzöm a térerőt. Kicsit gyenge ugyan a jel, de elégnek kell lennie ahhoz, hogy Charlotte hívása megtaláljon, ha eljön az ideje.
Nem sokkal később már a gőzölgő bögrékkel térek vissza a nappaliba. Leteszem azokat dohányzóasztalra, aztán hátulról a szorgoskodó Chrishez lépek, és átölelem, arcomat egy-két pillanatra a hátához simítom, mélyen beszívom az illatát. Aztán ugyanilyen szótlanul tovább is állok, magamhoz veszem a teámat, felhúzott lábakkal letelepszem vele a kanapéra. A kutyus először megszimatolja, mivel is foglalatoskodik épp a másik gazdája a kandalló körül, végül ismét utánam jön, fejét a kanapé széléhez támasztva mellettem foglal helyet a padlón.
- Nos, mi a helyzet azzal a tűzzel, Devereaux? Lesz belőle valami, vagy egymást kell melegítenünk egész éjszaka? - kérdezem incselkedve, a teám mögül lesve fel rá. Még mindig rajtam a kabátom, de így sincs kimondottan melegem. A közelben megpillantok egy tarka pokrócot, hamar a lábamra terítem azt is.



◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆




avatar
Munkások
Play by :
◇ Katie Cassidy
Kor :
32
Foglalkozás :
◇ criminologist, ex-model
Hozzászólások száma :
287

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Cold Spring Lodge - NY    Csüt. Nov. 01, 2018 7:01 pm


Chubby Bunny & her Prince Charming
'If I got rid of my demons, I'd lose my angels.'

- Nem. Nem volt.
Hazugság.
Az első szótól az utolsóig. Folyamatosan ilyen állapotba kerülök, ha veszélyhelyzet lép fel. Kikapcsol az a gyengéd, figyelmes énem, aki törődik azokkal akiket szeret, és nem marad belőlem más, csak az a gépezet, amit gondos munkával neveltek belőlem. Addig hajtottak, formáltak, innen-onnan lefaragva az eredeti emberi lényből, míg nem maradt más csak a csupasz váz, s erre felépítettek egy lelketlen gyilkológépet. S ha elkattan valami a fejemben, ha rákényszerülök, ez kel életre. Becks. Devereaux. A francia. S Chris eltűnik. Nem hallom a figyelmeztető szavát, a kétségbeesett ordítását, ahogy magából kikelve józan gondolkodásra kényszerítene, mert Becks, vagy nevezzük akárhogy, túl erős hozzá képest. Neki nincsenek gátlásai, sem szíve, vagy lelkiismerete, kerüljön amibe kerül, elvégzi a feladatát. Ha az gyilkolás, akkor azt, ha valaki fogva tartása vagy kínvallatása, akkor azt, ha az, hogy a saját testi épségét védje, akkor azt. Nem számít az ár. Nem számít a pusztítás. És ha véget ér a rémálom, és Chris újra átveheti az uralmat, Becks akkor is a mezsgyén marad a léleknek, megóvja attól, hogy azokra gondoljon, akik járulékos veszteségként hullottak el az ámokfutása alatt. Eszembe jutnak-e azok akiket megöltem? Nem. Azokat akik megkínoztam? Nem. Akiket lépre csaltam? Nem. S akiket egyszerűen hóhérkézre adtam? Höh...Nem! Mert ez volt a feladatom, amit el kellett végeznem, és nem érdekelt, hogy egy tizenkilenc éves fiatal srác volt a préda, vagy egy aggastyán, nő, vagy férfi. Egyetlen kikötésem volt, hogy gyereket nem bántok, mert bennük az egykori saját énemet láttam. És nem is volt erre szükség, bár tudtam, hogy a gyerekek csak tőlem vannak biztonságban, ha jó pénzt fizetnek értük, sajnos vannak olyanok akik még nálam is rosszabbak és csak a könnyű pénzt látják bennük.
Rossz érzés, hogy nem mondom el Norának az igazat, de neki most a babára kell koncentrálnia és a pihenésre. Nem akarom azzal terhelni, amin úgysem tudna segíteni, teljesen felesleges lenne szerintem, így hagyom is ennyiben a dolgot. Ha szükséges, beavatom. Amíg nem szükséges, kímélni fogom, mert úgy hiszem, ez a legjobb neki. A kutya szerencsére pont megfelelő terelési eszköz, így az aggályait igyekszem elűzni az én tapasztalataimat elmesélve. Mosolyogni kezdek a két lökött ebzet nevének hallatán, és mikor visszakérdez, bólintok.
- Ne is kérdezd. Rhys mindig nagyon elmés volt beceneveket illetően. Mit gondolsz, honnan van a Becks? - kérdezem, és kíváncsian húzom fel a szemöldökömet, hátha rájön. Rhys akasztotta rám, mert egy kocsmában ismerkedtünk meg, ahol nem ittam mást, csak Beck's márkájú sört. A nevem elfelejtette az elején, de a sörmárka megmaradt neki. Így lettem Becks. Persze idővel megtanulta az igazi nevem is, de általában csak a becenevemen szólított. A Roméó egyáltalán nem tetszett, a Devereaux olyan személytelen volt, és könnyen lenyomozható, a Chris pedig akkor még eszembe sem jutott. Ebből is látszik, hogy ez Norához és Lottiehoz köt. A csodálatát azonban nem érzem igazán helyén valónak, így legyintek mikor arról érdeklődik, van-e valami amihez nem konyítok.
-Ááá. ne már! Ez...csak sokat utaztam és szerettem olvasni a repülőn. Meg azért nem kell hozzá agysebésznek lenni, hogy tudjam, egy új kutyát mindenképp teljes kivizsgálás alá kell vetni, mert lehetnek rejtett betegségei amitől szenved vagy nektek eshet bajotok. Szerintem ez józan ész, semmi más - hárítom el, majd elintézek egy telefonhívást, bár be kell vallanom azért valamit. A tény, hogy a nő, akiért rajongok, ilyen rajongással vesz körbe, igencsak megnöveli a májam méretét. Egyszerűen büszkévé és magabiztossá tesz, hogy így tekint rám, pedig én is tudom, hogy elég sok minden van amiben én nézek rá ilyen csodálattal. De Nora már csak ilyen, mindenkiből ki tudja hozni a legjobb formáját. Vagy épp a legrosszabbat, ez attól függ hogyan állnak hozzá. A hívás után tájékoztatom a további lépésekről, és Herceget a hátsó ülésre helyezve magunk alá kapjuk az országutat. Még megállok egy pórázért és nyakörvért neki, meg persze egy szájkosárért, de aztán az orvosi rendelőig meg sem állunk. Herceg pedig hősiesen végigtűri a vizsgálatokat is, megkapja a megfelelő oltásokat és immár az új nevére keresztelkedve boldog farokcsóválással üdvözli a kinti világot, és persze meg is jelöli a bokrot.
- Bár mindig ilyen szomorú arcot vágnál - vigyorgok rá vissza, és hagyom, hogy magához húzzon és az arcomat megpuszilja. Jól esik ez is, meg az egész lényéből áradó végtelen, megingathatatlan szeretet, amivel szinte érzem, hogy átmelegít és melegen is tart. Talán a kutya is ezt érezte meg rajta, ezért vonzódott hozzá először. Ám az úti célunk még nagyon messze van, és hamar újra útnak is indulunk. A kocsiban kellemes hőmérsékletet teremtek, az ülésfűtés jót tesz a derekamnak is, de vigyázva Nora és a baba egészségét inkább csak alacsony, langyos hőmérsékletre állítom. Herceg eleinte izgatottan fészkelődik, néha felmászik a kartámaszra, de aztán megnyugszik, és lefekszik a hátsó ülésre aludni. A beszélgetés is csendes elmélkedéssé szelídül, és egyszerre arra leszek figyelmes, hogy Herceg is, Nora is alszik. Kissé fáradtan ingatom meg a fejem.
- Na, szép kis banda. Így tartjátok ébren a sofőrt, mi? - kérdezem morogva, de csak úgy magamnak. Nem baj, hiába a fáradtság, vagyok annyira edzett, hogy még ébren tudjak maradni akkor is, ha az elmúlt hetek igencsak sok energiámat emésztették fel. De Norának talán még többet, így zokszó nélkül hagyom, hogy pihenjen, a kocsit is kissé lelassítom, és óvatosan váltok sávot, kanyarodok, hogy a lehető legkevésbé érezze meg.
Magas fák közt suhanunk, végtelen utakat hagyunk magunk mögött, és még térképet sem kell használnom, hogy tudjam merre kell mennem. Elég volt egyetlen egyszer megterveznem az útvonalat, és az úgy ivódott bele a memóriámba, mintha csak egy program töltötte volna le a netről. Ez volt majd' másfél évtizedig a munkám. Útvonalak tervezése, előre látás, memorizálás. Sem a légióban, sem pedig a maffiában nem volt életbiztosítás az, ha hibáztál. Kevesebbért is öltek már. Én azonban tökélyre fejlesztettem a túlélést, és ehhez az is hozzátartozott, hogy mindent képes voltam az agyamban elraktározni. Néha úgy érezem, valami baj van velem. Túl sok mindenre emlékszem, normális emberek olykor elfelejtenek dolgokat. De nekem ez nehezebben megy, azt hiszem. Mikor Norával újra egymásra akadtunk, elsőre elsiklottam felette. De nyolc év elteltével végül lassan helyére kerültek a képek, és ha az ittas állapot miatt kicsit hiányosan is, de azért eszembe jutott az az első találkozás és az utána lévő napok. S épp így gyötörnek azok is, amiket nemrég átéltünk. Amikor majdnem elveszítettem őt és a kisbabánkat. Hogy tudtam volna a lányom szemébe nézni? Hisz Nora nélkül minden széthullik, ez nyilvánvaló. Míg kórházban volt, bajt bajra halmoztam Lottie életében, és ha a lányom nem az anyjára ütött volna, biztos, hogy idegösszeomlást kapok. Elfelejtettem az uzsonnáját becsomagolni, otthon hagytuk a tornafelszerelést, nem írtuk meg este a házit, a reggelinél kellett befejezni, és lemaradtunk a tudományos kiállításról is. Igaz, azt ki tudtuk magyarázni azzal, hogy Nora és a baba várnak minket a kórházban, így megúsztuk egy szóbeli figyelmeztetéssel, de ez Noránál sosem fordult elő. Kitakarítottam a lakást, tiszta ruhája is volt Lottienak, és a haja sem volt kócos, de amúgy...bár az is lehetséges, hogy csak az aggodalom miatt nem tudtam rendesen koncentrálni. Minden esetre a kislányom egy kis hős, aki bátran és hűségesen segített nekem minden nehézségben. Egy ízben épp elcsíptem amikor az osztályfőnökének annyit mondott: "Nézze el neki ezeket a botlásokat, Tanító néni. Anya kórházban van a kistesómmal, és új neki még ez az apaság. Még nevelnem kell. De majd belejön. Én vigyázok rá. " Akkor jót mosolyogtam rajta, de igazat is adtam neki. Furcsa, hogy a lányom jobban látja a helyzetünket, mint én magam. A sötét fellegek azonban sosem hagynak magamra, és új meg újabb rémisztő alternatívát hoznak létre. A bűntudatom tüzét a démonjaim táplálják, hallom a gúnyos, élveteg kacagásukat, miközben egyre azon tanakodom, merre induljak el, hogy a múltam és a jelenem valahogy kikerüljék egymást. Hogy tudnám megtenni? Hogyan vigyázzak a családomra, ha nem lehetnék mellettük? El kéne csalnom a rosszakaróimat, egy másik városba, egy másik világba, egy másik földrészre. De képtelen lennék Norát magára hagyni, így ketté szakadok attól, hogy mitévő legyek, és nem is tudom, kihez fordulhatnék. Rhys már nem segítene, Dorian úgy hiszem szintén áttett a tiltó listájára, másban pedig nem bízom meg jottányit sem. Egyedül vagyok a világ ellen, és jelenleg csak azt tudom, hogy holnap a Nap keleten kél és nyugaton nyugszik, s talán lesz még pár hetünk addig, míg a múlt hosszú karmos kezei újra el nem érnek. Csak reménykedhetek abban, hogy ez idő alatt valamit kitalálok, amivel megóvhatom őket.
Az aggasztó gondolatok teljesen magukba szippantanak. Érzem, hogy a feszültségem egyre növekszik, és ez leginkább abban mutatkozik meg, hogy egyre jobban megnövelem a sebességet, egyre vadabbul váltok sávot, előzök, és belefeszítem magam az ülésbe, s makacsul összeszorítva a számat mereven az útra szegezem a tekintetem, mintha semmi más nem számítana, mint az, hogy mit bírok kihozni a gépezetből. Még éppen időben ébred fel Nora, hogy a mocorgására visszatérjek a valóságba, és megmentve őt az aggódástól, ismét nyugodt vonásokat erőltessek az arcomra. Nora rám néz, érzem magamon a pillantását, és rám mosolyog. Nem szól semmit, én sem szólok. Átnyúlok a térfelére, és megcirógatom a térdét, aztán ismét a vezetésre koncentrálok. Jó most ez a kis csend, és jó, hogy a figyelő tekintete újra megzabolázza a gondolataimat, visszatéríti a lelkiállapotomat oda, ahová most való. A pillanat megéléséhez, és ahhoz a célhoz, hogy boldoggá tegyem.
Az útnak azonban hamarosan a végére érünk. A kulcsot a bejáratnál hagyták, mivel tudták, hogy jövünk. Nem kellett attól tartani, hogy az erdő közepén valakinek kedve szottyanna kirámolni a faházat. Nem is érné meg, ráadásul azonnal feltűnne, hisz az ide vezető út keresztülvezet a tulajokon, feltűnne nekik, hogy valaki egyszercsak nekiáll kirámolni a házukat. Megérkezünk és leparkolok, és Nora azonnal lelkesen ki is ugrik a kocsiból. Herceg persze azonnal megéri, hogy az új kedvenc embere eltűnt a látóköréből és nyüsszögni kezd, és kaparni kezdi az ablaküveget. Persze ettől azonnal felmegy az agyamban a pumpa, mert ez Nora autója ugyan, de ettől még szeretnék rá vigyázni, így én is kiszállok.
- Gyere, Herceg - intem magamhoz, majd rácsatolom az izgatott kiskutyára a pórázt, nehogy elrohanjon és elveszítsük. Ismerve Nora érzelgősségét, azonnal összetörne, és nem lenne az a süti és csokimennyiség, amitől jobban érezné magát. Nem hiányzik senkinek. Herceg persze azonnal meghosszabbítja a pórázt és Norához siet, mert amaz meg kiabálni kezd. Úgy tűnik a kutya különösen érzékeny Nora hangjaira, így hagyom, hogy kihúzza a pórázt teljes hosszára míg én a csomagtartóhoz megyek és megpróbálom kihalászni Nora kabátját. Hűvös van idefent és a Nap is lemenőfélben van. A felszólítására azért kikukkantok a csomagtartó mögül, és elismerően mosolygok.
- Igen. valóban gyönyörű - értek vele egyet, bár nem árulom el, hogy a naplementét kevésbé látom most attraktívnak, mint őt, ahogy lelkendezve, kisimult arccal, boldogan adja át magát az élménynek. Nem kell mindent tudnia, és nem kell hinnie azt sem, hogy nem tetszik az, amit egyébként mutatni szeretne. Csak épp más élvez nálam most prioritást. Aztán újra a csomagtartó felé fordulok, és igyekszem kicibálni a kabátokat, a csomagokat, hogy mielőbb bemehessünk a házba, de felkiált, és azonnal megrémülök.
- Mi a baj? - ugrok egyet és  már futásnak indulnék, a kocsi közepe táján találkozunk össze. Aggódva közelítem meg, de amikor csak a tenyeremet simítja a hasára, ahol a baba erőteljes rúgkapálásokkal adja a tudtunkra, hogy ébren van és mókázni van kedve, megkönnyebbülés hulláma siklik végig a testemen. Felsóhajtok, és a hasára simítom a tenyerem.
- Hála az égnek! - szakad ki belőlem, aztán csak átadom magam a pillanatnak. A baba erős, intenzív karatebajnokságot rendez odabent, és bevallom, még soha nem éreztem ehhez fogható csodát - Szia kis ember! Csak nem felébredtél? Eddig elringatott a kocsi, igaz? - simogatom meg a hasát, és az jut eszembe, hogy pár hete még csak Nora érezte, amikor megvettük a házat és a hálószoba padlóján azt fontolgattuk, megvegyük-e a házat. Vigyorgok, mint egy idióta, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyire lehet szeretni valakit akit még csak nem is ismersz. Nora engem figyel, én a pocakjában érezhető mozgolódást. A hó hullani kezd, és ez csak akkor tűnik fel, mikor az első pihe a nyakamra is ráesik. Feleszmélek és elengedem Norát.
- Te jó ég, te meg itt állsz a hidegben - kapok észbe, és a kezébe nyomom Herceg pórázának a végét - Ezt fogd meg, kérlek - nyújtom felé, és ha megfogja a kocsi mögé lépek, és kicibálom a kabátját majd ráterítem a hátára és megvárom míg belebújik.
- A cipzárt is húzd fel, hűvös van a házban is, még legalább egy óra, míg begyújtok a kandallóba és meleg lesz - igazítom meg rajta, és felhúzom a fejére a kapucniját, de az jóval nagyobb és eltakarja a fél arcát. Mókából meghúzom a kapucnija két oldalán a madzagot, amitől úgy néz ki, mint Kenny a South Park  sorozatból, és elröhögöm magam. Néha kell a viccelődés is, nem lehetünk mindig csöpögősen boldogok, és ilyen apróságokkal kifejezetten szívesen nevettetem meg Norát. Só a kávéba? Mézet rakni a székre? Telerakni felfújt lufikkal a gardróbszekrényt, hogy mikor kinyitja lufik hada essen a fejére? Ha ilyet sem csinálnánk egymással, a végén még öregnek és elhasználtnak érezném magam. Ja, az így is megvan, de legalább vele lehet nevetni is.
- Na, gyerünk, cuccoljunk be - intek a fejemmel, és Herceget is magamhoz intem - Gyere, Herceg, ideje bemenni a házba, ha ma még meleget akarunk.
Előkeresem a kulcsot a megadott helyről és benyitok. Természetesen Norának semmit, de semmit nem engedek cipelni, így kissé nehézkesen megyek beljebb, de odabent egész jól feltalálom magam. A cuccokat egy halomba pakolom, és azonnal a kandallóhoz sietek.
- Szuper, van némi fa össze vágva és elég száraznak is tűnik. Hamar meleg lesz, meglátod -  lelkesedek, és azonnal nekilátok megrakni a kandallóban a rakást, s percek elteltével már ropog is a tűz.
- Kimegyek még behozom a maradékot, aztán hozok be még egy kis fát, mert éjjel is fűtenünk kell. Addig nézz körbe nyugodtan - mondom, aztán odalépek elé, akárhol is bolyongjon, és megfogva a derekánál fogva magamhoz húzom - Szuperül fogjuk érezni magunkat itt. Szeretlek - egy csókot lopok tőle, aztán elengedem, és elsietek a dolgomra. Idefent hamar sötétedik, és bár van villany a házban, de fel kell készülni arra, hogy az éjszaka hamarabb fog ránk köszönteni. Fáradtak is vagyunk, és én lassan éhes is leszek, úgyhogy a vacsorán is törhetjük a fejünket, de már most élvezem ezt a kis kiruccanást.



avatar
Törvényszegõk
Play by :
Stephen Amell
Kor :
40
Foglalkozás :
túl bonyolult lenne elmagyarázni
Hozzászólások száma :
115

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Cold Spring Lodge - NY    Hétf. Okt. 22, 2018 5:02 pm


Becks and Nora
THE ROMANTIC WEEKEND GETAWAY




El sem hiszem úgy igazán, hogy ez történik. Charlotte hónapokon át nyaggatott egy kutyáért, és bár amikor először felhozta a témát, még cseppet sem találtam jó ötletnek, az én tapasztalatlanságommal, és főleg abba a kicsi lakásba, de fokozatosan puhított meg. Aztán, ahogy rájöttem, hogy valójában Chris is igencsak szeretne egy házőrző négylábút, és igazából mindketten szeretnénk teljesíteni a lányunk álmát, már tudtam, hogy valamikor erre is sort kerítünk majd, de a napirenden előrébb szerepelt a házkeresés, aztán a költözés... és ebben a témában még azóta sem hoztunk végleges döntést. De aztán jött ez az eleven kis szőrgombóc csak úgy a semmiből, és két perc alatt belopta magát a szívembe. Magamra sem ismerek, de tényleg szeretném hazavinni, és semmiképpen nem hagynám őt itt a sorsára, vagy a benzinkutas jóakaratára, aki egyébként maga mondta, hogy tervei szerint sintérekkel fogja elvitetni. Chris arcán, amikor kiérkezik utánunk, olyasféle sejtelmes mosoly játszik, amely azt sugallja, rám van írva, hogy máris oda vagyok ezért a kutyusért.
- Hát... bilétát nem találtam rajta, de szerintem annyira... herceges, szóval... - vonogatom a vállam, miközben szélesen elmosolyodom. Igen, ezzel a névadással is lebuktam. Ha egyszer elneveztél valakit, vagy valamit, az már aligha lehet közömbös a számodra. A mosolyom, ha lehet, még ragyogóbbá és elégedettebbé válik, amikor Chris a maga módján rábólint a dologra. De kötelességemnek érzem tájékoztatni róla, hogy számomra ez teljesen új terep. Nincs tapasztalatom kutyákkal, legfeljebb csak sejtem, hogy mi is ilyenkor a teendő. Ám aztán eszembe jut, hogy talán előbb inkább arról kellene érdeklődnöm, ő hogy van. Majd a válaszát hallgatom, és igyekszem nem túl aggodalmasnak tűnik. Nagyjából az történt, amire gondoltam. Megértem őt, csakhogy ettől még nem lesz kevésbé aggasztó, ami történt odabenn.
- Értem – bólintok először csak ennyivel, és kicsit a tekintetét fürkészem, mielőtt újra megszólalnék. - Eddig ilyesmi még nem történt, ugye? Vagy volt már korábban is...? - kérdezek rá puhatolózva. Sokat változott az elmúlt egy évben. Legalábbis én így látom. Amikor belépett az életünkbe, sokkal kimértebb, óvatosabb volt, minden téren. Olyan... számító és távolságtartó, mint akit soha senki és semmi nem tud eltéríteni attól, amit akar. Persze nem volt minden pillanatban ilyen, akkor is volt egy kedves, figyelmes oldala, csak azt mondom ezzel, hogy sosem volt szétszórt, szórakozott vagy figyelmetlen, és bár az utóbbi időben összességében oldottabb és közvetlenebb lett, de olyannak még sosem láttam, mint amilyen korábban a shopban volt. Mintha fejben teljesen máshol lenne, nem arra fókuszálna, ami körülötte van. Nem vagyok pszichológus, nem értek az ilyesmikhez, de az alapján, amennyit tudok vagy tudni vélek, ilyeneket azok a katonák produkálnak, akiknek a háborúból hazatérve PTSD-jük lesz. Tudom, hogy Chris is sok mindent átélt már az életében, szóval talán nem meglepő, ha elgondolkodom rajta, hogy ez új dolog nála, egyszeri alkalom volt, vagy vannak gondjai, amelyek eddig elkerülték a figyelmemet. De nem akarok mélyen szántó beszélgetést kezdeményezni most erről, ez nem az az alkalom. Egyszerűen csak rá kellett kérdeznem, és tudom, hogy ezentúl jobban oda fogok figyelni rá.
Herceg viszont hamar ismét magára vonja a figyelmünket, és tényleg ki kellene találnunk, hogy mit is kezdjünk vele. Még ha én tapasztalatlan is vagyok e téren, Chris szerencsére tudja, mi a teendő.
- Szike és Kolbász? - kérdezek vissza elvigyorodva. Sosem volt alkalmam megismerni ezt a Rhyst, a régi barátját, akiről annyit hallottam az elmúlt egy évben, annak ellenére is, hogy nem sokkal a találkozásunk után lelépett a városból, de néha azt kívánom, bárcsak találkozhattam volna vele. Ilyen kutyanevekkel jófej fickónak tűnik, ráadásul orvos ő is, mint a bátyám... de igazából csak érdekes lenne sztorikat hallani, vagy lényegében bármit, Becksről, másodkézből is, olyan valakitől, aki már régebben ismerte őt. Ő közben tovább beszél, elmondja, amit tud erről a fajta kutyákról, illetve hogy mi is lenne most lényegében a teendőnk, én meg elismerem, ismét kicsit lenyűgözve hallgatom őt. Nem is tudom, miért lep meg, hogy jártas ebben a témában is, és ránézésre felismeri, mivel is van dolgunk, aztán képes felsorolni a fajta jellemzőit is. Tud főzni, kiváló sofőr, képzett harcos, ért a kutyákhoz, szeret takarítani(!), szinte bármit megszerel, több nyelven folyékonyan beszél...
- Van bármi, amihez te nem értesz? - kérdezem kicsit incselkedve, miközben ő már a telefonjáért nyúl, és tárcsázza is a legközelebbi kutyakórházat.
- Menjünk! - bólintok a hívás végén, és úgy tűnik, Hercegnek sincs ellenvetése. Hamarosan meg is érkezünk a kórházhoz, immár pórázon vezetve a kutyát, aki ezt is egész jól viseli. Valószínűleg nem először visel ilyet. A vizsgálat meglepően gyorsan zajlik, vagyis szerintem ez az egy órácska, amit rááldozunk, egyáltalán nem sok. Addig is úgy igazán realizálódhat bennem, hogy mi is történik. Öröm hallani, hogy az új családtagunk majd kicsattan az egészségtől, most meg is kap minden szükséges oltást, aztán törzskönyvezik, és amint eldől, hogy mi lesz a teljes neve, onnantól a vigyort már nem is lehetne letörölni az arcomról. Az új névvel valóban kicsit máris mindannyiunkhoz tartozik, ez pedig tényleg szívet melengető érzés. Közben azon tűnődöm, vajon kibírom-e a későbbi telefonhívást Charlieval anélkül hogy elszólnám magam. Mert hát jobb lenne, ha személyesen hoznánk a tudtára, és persze, hogy nem fogok előre árulkodni, csak jelenleg eléggé izgatott vagyok.
- Nem szívem, ez a szomorú arcom – nevetek fel Chrisre kicsit szemtelenül, amikor óvatosan puhatolózik, hogy boldoggá tesz-e a dolgok alakulása. Még mielőtt elérnénk a kocsit, átkarolom a derekát oldalról, majd egy puszit lehelek az arcára. Csak ezután lépek oda, hogy kinyissam a hátsó ajtót Hercegnek, majd magam is helyet foglalok az autóban.
Tovább haladunk a hétvégi célunk felé, és valamivel később arra eszmélek, hogy a fejem egy kisebbet koppan az ablaküvegen. Azt hiszem, elszundítottam. Nyújtózom egy kicsit, a homlokomat dörzsölgetem, álmosan pislogok. Már nem a városban vagyunk. A hegyek között járunk, magas fák övezte kanyargós úton. Izgatottan húzom ki magamat, a gyönyörű tájat figyelem. Futólag hátra pillantok a kutyára, őt is elnyomhatta az álom, nagyban húzza a lóbőrt, keresztül feküdve a hátsó ülésen. Biztos kimerítették a vizsgálatok. Kellemes csend borul ránk, egyedül a motor duruzsolása hallatszik. New York szokásos zajait már mind magunk mögött hagytuk. Nem szeretném megtörni a varázst, ezért nem szólalok meg, csak egy mosolyt küldök oldalra, Chris felé, amivel azt szeretném sugallni neki, hogy boldog vagyok. Csak egy meghitt, csendes, egyszerű pillanat ez, de annyira boldognak érzem magam. Az út tovább kanyarog alattunk, majd az autó fokozatosan lassul, érzem, hogy megérkeztünk. Amint Becks leállítja a motort, nem is várok semmire, csak kiszállok a kocsiból, hogy mielőbb láthassam, érezhessem a természetet, a friss levegőt. Idekinn viszont tényleg hűvös van, a kabátjaink még a csomagtartóban, kicsit fázósan húzom össze magam, de ez most nem tarthat vissza. Szeretnék kicsit szétnézni, mielőtt teljesen ránk nem sötétedik. Az egész hely annyira varázslatos, a közelben magas fák állnak, még nem borítja vastag hótakaró a környéket, de kisebb-nagyobb foltokban már megmaradt a hó. Teszek oldalra néhány lépést, és két fenyő között tökéletes kilátást kapok a naplementére.
- Chris, nézd! Lélegzetelállító! - áradozom félig felé fordulva, majd vissza a tájra. A városban ilyen látvánnyal biztosan nem találkozhatunk sehol. - Ó! Chris, Chris! - szólítom újra, valamivel hangosabban, de ezúttal teljesen más okból. Közelebb megyek, és függetlenül attól, mivel foglalatoskodik éppen, megragadom az egyik karját, és a tenyerét a pocakomra simítom. - Érzed? - pillantok fel rá várakozóan. Eddig csak én érezhettem a picur mozgolódását. Amíg a magzat túl kicsi, és nem elég erőteljesek a mozgásai, tapintással nem lehet megtapasztalni, de az imént, ahogy a kezemet futólag a hasamra simítottam, megéreztem kívülről is. Persze ezek most még mindig gyengécske, apró ütögetések csupán, amiket érzékelni lehet, de remélem, sikerül neki is megtapasztalnia. Az újabb rugdalózások után izgatottan tekintek fel az apukára, és következő pillanatban havazni kezd. Mint egy varázslat.



◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆




avatar
Munkások
Play by :
◇ Katie Cassidy
Kor :
32
Foglalkozás :
◇ criminologist, ex-model
Hozzászólások száma :
287

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Cold Spring Lodge - NY    Pént. Okt. 19, 2018 10:33 pm


Chubby Bunny & her Prince Charming
'If I got rid of my demons, I'd lose my angels.'
A kissé durva bevezető után a kutas úgy tűnik annyira nem is lepődött meg, mert kicsit sem csinál belőle ribilliót. A nem átgondolt csacsogás pedig arra enged következtetni, hogy általában véve magányos, ezért közlékeny, vagy csak olyan közegből jött, ahol bárkinek bármit el lehetett mondani. Nos, rám egyik sem jellemző, ezért nem ragozom tovább a dolgokat, és arra sem világítok rá, hogy a mozdulatából arra engedek következtetni, hogy az apja, aki állítása szerint részeges volt és valószínűleg eléggé frusztrált és csalódott az életét illetően gyakran vezette le a feszültségét a családján, ezért nem érintette meg különösebben az, hogy földhöz vágtam. Mintha nem felháborodott volna rajta, hanem megkönnyebbült volna, hogy ma ez csak ennyi volt. Gyerekkoromban nekem is hasonló gondolatok jártak a fejemben ha anyám épp nem bántott, hanem csak hagyott, hogy egyedül, magányosan szenvedjek. Örültem, hogy ma legalább csak ennyi jár a szenvedésből. Ezeket a jeleket pedig a mai napig viselném, ha egy beletörődő életútra léptem volna. Amiben elfogadom, hogy szart sem érek, senki nem lesz belőlem és csak a drogok tudnak annyira eltompítani, hogy elviseljem a múltam által rajtam hagyott sérüléseket. Ám én kitörtem. Először csak daccal, duzzogással. Aztán már a hangom is felemeltem. Hallgattam arra az egy tanárra, aki azt mondta, nem vagyok egy semmirekellő, ne higgyek azoknak akik azt mondják, ott kell végeznem majd a börtönben vagy egy gödör alján huszonévesen. Mert ő azt mondta, nem KELL. Lehet. De a lehet, az csak az én döntésemen múlik. Így a tanulásra összpontosítottam. Megpróbáltam, és végül sikerült kitörnöm. Mert a dacból, a duzzogásból konok makacsság lett, aztán kicsit agresszió is, amivel véget vetettem a veréseknek. A lelki bántalmazás pedig ment addig, míg le nem léptem, hogy a magam ura legyek, de végül az is abba maradt. Már nem tudtak megsérteni, megbántani. Sebezhetetlenné tettem magam minden bántalmazással szemben. Fizikailag és lelkileg is, egyszerűen kikapcsoltam azt, hogy fájdalmat tudjak érezni bármi miatt. Nem engedtem közel senkit, nem mondtam senkinek magamról semmit, sem jó sem rossz dolgokat, és nem mutattam érzelmeket sem akkor ha engem akartak megbántani, sem akkor, ha mást bántottak. Ha belém rúgtak, csak összeszorítottam a fogam és úgy tettem, mintha nem fájna. Tudtam, hogy bármihez kezdek is, nekem kell lennem a legjobbnak. A legjobb harcosnak. A legnagyobbnak. A legerősebbnek. A legjobb hazudozónak, vagy a leghűségesebb katonának. Annak, akinek a szava szentírás, akinek az ígérete maga a Biblia, akinek az ökle kőszikla, a rúgása légkalapács és az élen jár mindenben amiben csak szükségeltetik a túléléshez, a boldoguláshoz, nem fél semmitől. Akinek nem lehet ellenfele semmiben, sehol, soha, mert nem lehet igazuk azoknak akik egykor a bukásomat jósolták. Nem láthatják meg, nem tudhatják meg, hogy a sejtésük beigazolódott. Furcsa most ebben az emberben meglátni azt a tükörképet aki lehettem volna. Egy megalkuvó lélek, aki egyszerűen beletörődött, hogy néha a napok csendesen telnek el, néha véraláfutásos lesz a hátad vagy eltörik a bordád, de ez az élettel jár és ezt el kell tűrni. Kicsit sajnálom, hogy a frászt hoztam rá, és inkább nem gondolok bele abba, mit tettem volna, ha Nora nincs a közelben, vagy a pasi agresszivitással reagál. Jake esetében is beigazolódott, hogy nekem nem kell sok, hogy totálisan leeresszen az a bizonyos redőny és ne mérlegeljek a tetteim következményeit illetően. Az évek során hozzászoktam, hogy vagy én ölök vagy engem ölnek, és ez sajnos egyetlen esetben sem hozott még más eredményt, mint azt, hogy aki szembeszállt velem, az keservesen megbánta. Bár Jake esetében azért legalább azt élveztem, hogy volt ellenfelem, méghozzá méltó. Ha nem rühellném, talán még csípném is, mert hasonlóképp őrült, mint én és még verekedni is tud, meg a fegyverrel bánni. Barátság terén pedig nekem valahogy úgy tűnik ez a gyengém. Ne szarj be az árnyékodtól is, legyen vér a pucádban és ha fegyvert kell fogni, ne nekem kelljen megmutatni melyik felét kell megfogni. Nem azt mondom, hogy esélyt látnék arra, hogy Jake és én valaha barátok lehetünk, de közös érdeklődési pontnak megtette volna ez is. De már mindegy.
A fickó azonban nem tágít azon ötletétől, hogy ez az ártatlan, éhes, fázós kis eb az életét akarja tönkretenni. Szívesen kioktatnám, hogy egy ilyen kutyával ha foglalkozik a leghűségesebb társra lelhet benne. A fickóra már rá akarok szólni amikor elindulna a kutya felé, de a kis szőrgombóc másként gondolja és a számára legjobban megközelíthető személyhez fordul segítségért. Még engem is meglep, hogy milyen gyorsasággal, mégis szokatlan gyengédséggel bújik oda Nora pocakjához. Hallottam már olyat, hogy a kutyák megérzik a babákat a mama pocakjában, ahogy azt is, hogy a kötödés már ekkor kialakulhat a kicsi és a háziállat között, ahogy a baba az apát is megérzi ha a közelben van (Bár én ezt azért nem nagyon tudom elhinni, de ha így van, csak örülök neki), de Nora kuncogására és a kutya viselkedésére tényleg nem tudok más magyarázatot adni, mint hogy megérezte Nora jó szívét és a babát. Akárhogy is, az az érzésem, hogy a sorsunk már eldőlt, azonban mivel egészen biztos nem lehetek abban Nora mit gondol a dologról, nem nyilatkozom. Éppen ő veti fel végül, hogy inkább kiviszi ő a kutyát az üzletből, így elveszem tőle azt, amit összegyűjtött előtte.
- Persze, menj csak - bólintok, aztán hagyom, hogy kivigye a négylábút, aki farkát csóválva követi őt kifelé és még csak le sem veszi a szemét róla. Megvakarom a tarkómat, és most először örülök egy kicsit annak, hogy nem az én kocsimmal megyünk a hegyekbe, mert egyfelől már nincs, másfelől ha elvisszük ezt a jószágot, minden valószínűség szerint egész hétvégén a kocsit törölgetném és fertőtleníteném. Nora az ajtó felé megy én pedig gyorsan felállítom a polcot amit felborítottam, és rádobálom a kutassal a szétszórt dolgokat. Rendbe akarom tenni, de leint.
- Hagyja csak, legalább megy majd az idő. Majd én rendbe rakom.
- De segítek szívesen, mégiscsak miattam borult fel - vitázok de megrázza a fejét.
- Nekem tenne szívességet vele. Még 10 órán keresztül fogom csinálni a nagy semmit, ha ezt sem hagyja itt nekem. Amúgy is, jobban megfontolhattam volna, hogy közelítek maga felé. Akár meg is támadhatta volna magát az a kutya. Tényleg, most akkor elviszik magukkal? - teszi fel végül a kérdést, és már szóra nyitnám a számat, hogy elmondjam, hogy nem biztos, mert ez egy felelősségteljes döntés, amit meg kell vitatnunk alaposan, utána kell néznünk a kutya regisztráltságának, hogy nem-e keresik valahol máshol, van-e a közelben egyáltalán állatorvos, de Nora odalép és angyali mosollyal az arcán dobál bele a kosárba még pár dolgot. Kissé felvonom a szemöldököm amikor meglátom, hogy többféle kutyaeledel hever a kosár alján, de ahogy még mindig mosolyogva, édesen fordul meg és hagyja el az épületet a kutyával a nyomában, visszanézek a pasasra.
- Maga szerint? - kérdezem, aztán sóhajtok, és inkább tovább haladok a kassza felé. Kifizetem a vásárolt termékeket, méltányos borravalóval kárpótlom a kellemetlenségekért, majd kimegyek Norához, aki épp a kutyával társalog elmélyülten. Csak nézem ezt a gyönyörű nőt, és most már értem azt is, engem hogyan tudott magához édesgetni. Hihetetlen tehetsége van ahhoz, hogy megszelídítsen másokat, és kellő kitartással végül én sem kerülhettem el a sorsomat. És mennyire áldom én ezt a sorsot!
A kérdésére csodálkozva de apró, amolyan "értek ám mindent" mosollyal az arcomon nézek hol rá, hol az ebre.
- Szóval Herceg? - kérdezem, majd megrázom a fejem, és kissé oldalra döntöm - Azt hiszem nem nagyon van ezen mit töprengeni, igaz?
Nos, azt hittem nehezebb lesz dűlőre jutnunk, de ez a kiskutya úgy gyönyörű ahogy van. Ha jól látom, valamiféle Border Collie, amiket manapság versenykutyáknak tartanak többnyire. Kimagasló intelligenciájuk miatt jó terelőkutyák, ám drogkereső vagy keresőkutyáknak is kiválóak. Kifejezetten mozgásigényesek, és az életvitelünket tekintve azt hiszem emiatt nem is kell majd aggódnunk, mert Nora is imád mozogni, Lottienak pedig nem is árt, ha kicsit kidugja az orrát a könyvei mögül. Esküszöm, már szinte könyörögni tudnék azért, hogy egyszer azzal jöjjön haza, hogy rossz jegyet kapott, mert nem tanult egy dolgozatra eleget. A kényszeresség azonban úgy tűnik genetikailag öröklődött benne is, mert bár a rendrakás terén még vannak hiányosságai, de már most megmutatkoznak azok a jelek, amik arra utalnak, hasonlítani fog ebben is némileg rám. A babái a polcon, az abc sorrendbe rakott könyvei, a színek szerint szétválogatott ceruzái és a mértani pontossággal kirakott rajzai a hűtőn is mind ezt hivatottak jelezni. Szóval örülnék, ha legalább a kutya miatt néha egy kicsit "rossz" gyerek lenne, és nem stresszelne annyira azon, hogy bejut-e majd az egyetemre (!!!). Amikor meghallottam tőle ezt, azt hittem elájulok. Jesszus, még tíz éves sincs és már az egyetem miatt aggódik? Ez nem normális. Nora felhívja közben a figyelmem arra, hogy neki sosem volt kutyája, és talán ez valamiféle intő jel kéne, hogy legyen, de én ezt sem veszem annak. Már válaszolnék, neki, amikor megérinti a kezem és felé fordulva kissé elgondolkozok a kérdésén. Tudom, mire érti, és nem tudom, hogy mit mondjak neki hirtelen.
- Én...persze - vágom rá, azonban kicsit megingatva a fejem zavartan simítom a tarkómra a kezem - Tudom, hogy érted. Én...nem tudom hogy történt. Csak annyit hallottam, hogy valaki ordít mellettem és olyan volt, mintha meg akart volna támadni. Egyszerűen lefagyott az agyam és bekapcsolt a védekező ösztönöm. Nem akartam tényleg bántani, de...- vonom meg a vállam, és megintcsak elakad a szavam. Most mit mondjak erre? Hogy túlbecsültem a veszélyt? Túlreagáltam? Vagy hogy a félelem, hogy a múltkori eset megismétlődhet mindennél nagyobb aggodalommal tölt el, és lassan kitölti minden percemet? Vagy hogy még mindig látom magam előtt ahogy betolják a kezelőbe és hallom, ahogy a nővér a kezembe adja a döntést, melyiküknek legyek a gyilkosa? Inkább leguggolok a kutyához és engedem, hogy megszimatolja a kezem, majd mikor elfogadva megnyalja, megsimogatom a szőrös kis buksit.
- Ne aggódj amiatt, hogy nem volt kutyád. Rhysnak volt két kutyája, Szike és Kolbász, rájuk gyakran kellett vigyáznom, és egész jól megtanultam a kutyákkal kommunikálni. Ez a fajta nagyon mozgásigényes, ez biztos, de ha mi nem érünk rá naponta kétszer másfél órát sétáltatni, egy éhes egyetemista biztos akad majd aki szívesen elviszi némi pénzért. Azonban mielőtt nagyon beleéled magad a dologba, azt mondom, menjünk, keressünk egy állatorvost aki megvizsgálja alaposan, és utána néz, chip alapján nem keresi-e valaki. Az is lehet, hogy azért dobták ki, mert ellopták valakitől, és akkor kerüljön már inkább vissza a családjához. De ha nem keresik, akkor is kell neki oltás, kiskönyv, meg a fene se tudja micsoda. Jobb, ha kivizsgálja egy orvos, nehogy baj legyen - nyúlok is a zsebembe, mire a kutya érdeklődve jön közelebb és figyeli mit csinálok. Időközben megjön egy újabb vevő a benzinkútra, de a kutya csak odakapja a fejét, aztán megint ránk koncentrál. Úgy tűnik jelenleg mi sokkal érdekesebbnek tűnünk. Kikeresek egy állatkórházat a közelben a telefonomon miközben a kutya füle tövét cirógatom, aztán már emelem is a fülemhez hogy hívjam őket.
- Van egy állatkórház Airmontban, nincs innen messze, talán ott tudnak még fogadni...Jó napot, Chris Devereaux vagyok, és érdeklődnék, hogy van-e önöknél lehetőség egy órán belül egy kivizsgálásra egy Border Collie fajtájú kutya esetében...Nem, ne sérült, nem a saját kutyánk...egy benzinkúton találtuk, el akarják vitetni, de ha...igen, természetesen...nem, nem akarjuk leadni, szeretnénk örökbe fogadni, csak meggyőződnénk róla, hogy egészséges, nincs baja, és hogy nem keresik-e valahol máshol...igen...nem, persze, megértem...hogyne, rendben. Köszönöm - fejezem be a beszélgetést, amely félbeszakította azt, amit Norával elkezdtem. A telefont a zsebembe rakom aztán kinyitom a csomagtartót, hogy egy plédet vegyek elő belőle, majd a kocsi oldalához megyek és beterítem a hátsó ülésre.
- Azt mondták, mehetünk, ott lesznek este hétig. Simán odaérünk, és pont útba is esik nagyjából, nem nagy kitérő. Mit szólsz? - kérdezem Norától és persze a kutyától is, akinek megpaskolom a hátsó ülést és egyből felugrik - Van kedved a családunkhoz csatlakozni? Előre szólok, hogy végtelen tűrőképességgel kell rendelkezned, és elég sűrűn leszel fürdetve is. Nem rághatod szét a cipőket és az ajtót sem kaparhatod, szóval ha ez a szándékod, jobb, ha most azonnal megmondod - mutatok a kutyára játékosan fenyegetve, mire az megszagolja a felé nyújtott mutató ujjamat majd a hátsó lábára ül és felül, a két mellső mancsát a mellkasához húzva. Elnevetem magam és ismét megsimogatom aztán hagyom, hogy Nora is kiszeretgesse magát, ha szeretné, mert ez a kutya valójában Lottie szíve csücske lesz, ha tényleg haza tudjuk vinni. Már előre vigyorgok azon, hogy a lányom mit fog szólni hozzá, hogy teljesült az álma azután közvetlenül, hogy egy csodás családi házba költöztünk, ahol saját fürdőszobája és gardróbja van, és elmehetett abba a táborba amiről álmodni is alig mert.
Ha Norának is megfelel, elindulok, és az állatkórházig meg sem állok. A kutya izgatottan néz ki a két ülés között az ablakon, és csupán öt percre hagyom őt és Norát magára a kocsiban amíg beugrok a legközelebbi állatfelszerelés boltba hogy vegyek egy nyakörvet, egy pórázt és egy szájkosarat a biztonság kedvéért, aztán már futok is vissza a kocsihoz. Az állatkórházhoz érve kiengedem a kutyát majd Nora kezébe adom a pórázt, amin a kiskutya szépen sétára is fogható, és egy egy órás vizsgálat után megállapítják, hogy a kutya vélhetően teljesen egészséges, és nincs regisztrálva a rendszerükben, így bátran örökbe fogadható. A hétvégére való tekintettel pedig ugyan egy vér és nyálkahártya tenyészetet még megcsinálnak nála, de kiadják a papírokat, miszerint mi vagyunk a gazdái. Kap oltást és féregtelenítőt, valamint némi vitamint és előjegyeztetem ivartalanításra is, sőt, van olyan jófej a doki, hogy összeír egy étrendet a kutyának, hogy milyen táppal etessük, amit ott rögtön meg is veszek számára. A vizsgálatok után pedig a Herceg Olaf Nitro Devereaux-Weston nevet viselő kutya immár hivatalosan is hozzánk tartozik. Kifelé menet természetesen kifizetem a nem kevés összeget amiért ügyeleti időben az állatkórházban intéztük ezt a dolgot, de pont nem érdekel az egész, mert látni Norát ahogy kipirult arccal, izgatottan mutogatja mit csinál a kutya, egyszerűen mindent megér.
- Herceg úgy tűnik nagyon elégedett a helyzettel, igazán szépen viselte a megpróbáltatásokat, és úgy látom most már mintha tudná, hogy nincs oka félni. Boldognak tűnik. És te? Boldog vagy? - kérdezem Norától míg a kocsi felé megyünk, mert úgy tűnik, nagyon is elégedett azzal, ahogy a dolgok alakultak. Persze az is lehet, hogy csak én értem félre a jeleket, de én erre merek következtetni. Remélem nem tévedek.



avatar
Törvényszegõk
Play by :
Stephen Amell
Kor :
40
Foglalkozás :
túl bonyolult lenne elmagyarázni
Hozzászólások száma :
115

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Cold Spring Lodge - NY    Vas. Okt. 14, 2018 4:32 pm


Becks and Nora
THE ROMANTIC WEEKEND GETAWAY




Kissé sokkoló a látvány, ami a szemeim elé tárul. Láttam már Beckset verekedni, láttam az életéért küzdeni a ketrecben, láttam, hogy helyben hagyta pár hete a bátyámat, aki véres arccal, esélyes, hogy törött orral tápászkodott fel a földről, miután összeakaszkodtak, de valamiért mégis teljesen ledöbbenek, amint azt kell végignéznem, ahogy a szerencsétlen eladót pillanatok alatt leteríti, és a nyakára térdel. Nyilván mert itt és most cseppet sem számítottam semmi ilyenre. Semmi előjele nem volt, hogy bármi erőszakos történhet, öt perccel ezelőtt még édes csókkal, szerelmes duruzsolással váltunk el, és egy kellemes, békés, nyugodt hétvége vár ránk. Aztán ez történik. Érzem, hogy közbe kell avatkoznom, mert nem úgy tűnik, hogy Becks észhez térne, és félek, hogy tényleg komolyabb kárt okoz a másikban. Az ösztöneim azt súgják, hogy óvatosan közelítsek, türelmesen szóljak hozzá, és ez végül valóban segít is. Elengedi, majd felsegíti a férfit, magyarázkodni kezd, én viszont a zavart pakolászásom közepette is még aggodalmasan, az ajkamat harapdálva lesegetek rá. „Azt hittem, engem akar megtámadni.” Egy olyan ember szavai, aki a nap minden percében bármilyen sötét sarokból veszélyre számít. Azt gondolom, néhány héttel korábban még nem így reagált volna egy hangosabb, de ártalmatlan felszólításra, de az az autós üldözés, meg ami utána következett... A kórház óta nemigen beszéltünk a dologról, és van egy olyan sejtésem, hogy az állapotom miatt próbál nagyon megkímélni, ezért nem is mutatja, de talán nagyobb hatással vannak rá a történtek, és a felszín alatt jóval feszültebb, mint hittem.
A benzinkutas közben a hadi rokkant, félig vak, részeges apjáról kezd beszélni, bár őszintén szólva fogalmam sincs, mit akar ezzel. Meglehet, ő is zavarban van, vagy kínosan érzi magát. Kényszeredetten mosolyodom el. De az nyilván jó jel, hogy sztorizgatni kezd ahelyett, hogy felháborodva üldözne ki bennünket a boltból, amiért Becks így rá támadt. Aki egyébként rám szól, hogy nem kéne hajolgatnom, és talán tényleg okosabb lenne, ha másra hagynám a pakolászást, úgyhogy végül át is adom az összeszedegetett csomagokat az eladónak, épp amint egy kutyus bújik elő valahonnan a polcok mögül, és közvetlenül elém sétál. Chris a gazdáját keresi, és én is érdeklődve pillantok fel, majd hallgatom végig az eladó beszámolóját. A tekintetembe azonnal egy kis szomorúság és aggodalom költözik. Olyan kedves, játékos jószágnak tűnik, nem értem, miért tenné csak így ki valaki az utcára. És hogy ez a pasas miért nem veszi magához ahelyett, hogy sintért hív hozzá, meg szintén kidobja? Oké, persze, nem idebenn a boltban a helye, de akkor is! Talán csak éhes...
- Várjon! - szólnék is rá a férfira, amikor az már lépne érte, hogy kivigye, de a kutya legnagyobb meglepetésemre épp nálam keres menedéket. A pocakomhoz nyomja a pofázmányát, mire odabenn azonnal mozgolódás támad, és ettől egy zavart, de izgatott kuncogás szakad fel belőlem. Megvakargatom az állat füle tövét, és kissé szégyenlősen mosolygok fel Chrisre a szavait hallva. Az az igazság, hogy a szerelem kölcsönös, csak ez számomra még nagyon új élmény. Bevallom, még nem volt kutya, amelyik ilyen hamar így belopta volna magát a szívembe.
- Hát, azt hiszem... - tűnődöm el hangosan a kérdést hallva. - Mi lenne, ha inkább én vezetném ki? - pillantok a benzinkutasra. - Engem talán szívesebben követne, és... Megtennéd, édesem, hogy ezeket kifizeted? - adom át Chrisnek a bevásárlókosaramat, amibe korábban belegyűjtögettem pár dolgot. - Gyere, kis haver – simogatom meg ismét a kutyus kobakját, majd meg is indulok kifelé, és örömmel látom, hogy követ. Négy-öt lépés után azonban megtorpanok, és kicsit irányt váltok, mert megpillantok valamit. Igaz, nincs nagy választék, de az egyik polcon ott sorakozik néhány fajta kutyaeledel. Magamhoz veszek két-három változatot, majd visszasétálok Chrishez, és egy édes mosollyal, de szótlanul azokat is beleejtem a kosárba, mielőtt ténylegesen elhagynám a shopot, a kutyussal az oldalamon.
Amint kilépünk, egyenesen a kocsinkhoz sétálok, közben már áttúrom a táskámat, mert rémlett, hogy volt nálam valamilyen keksz. A terhesség meg a rosszullétek miatt muszáj ilyesmit magamnál tartanom, ha a vércukrom hirtelen leesne, jól jöhet. Meg is találom, aztán az autó mellett leguggolok a kutya elé, és átnyújtok neki egy darabot.
- Éhes vagy? Mondd csak, mi a neved? - próbálom meglesni, hogy van-e bilétája, míg ő elcseni a tenyeremről a neki szánt falatot, de nem látok semmit. - Hmm... akkor mit szólnál ahhoz, hogy... Herceg? - nyalogatni kezdi a kezemet, mire elnevetem magam. - Elismerem, nevekben nem vagyok túl kreatív, de talán Charlie vagy Chris kitalál neked valami jót. Abban viszont biztos lehetsz, hogy két ilyen kutyaimádóval hercegi helyed lehet mellettük... - magyarázok neki mosolyogva, kissé elmélyülten, és már csak akkor veszem észre Christ, amikor megáll a közelünkben.
- Öhm... Az a sejtésem, hogy a... - kezdek bele, miközben talpra állok, majd féloldalasan az autónak dőlök – a kettesben tervezett hétvégénket hármasban fogjunk tölteni... - jegyzem meg elmosolyodva. - Nem hagyhatjuk, hogy Herceget sintérek vigyék el, nem igaz? - vonom fel a szemöldökeimet. Tudom, hogy ő is ezt akarja. Már odabenn láttam a tekintetén, és ezt szeretné majd Charlie is, sőt, a pocaklakó is idebenn ezért kampányolt, ahogy éreztem, szóval... Itt csak nekem kellett rábólintanom, pontosabban kimondanom a végszót, hogy még egy taggal bővül a család.
- Viszont... ezt lehet, hogy már mondtam is, de nekem igazából még sosem volt kutyám. Tizenhárom évesen nagyon szerettem volna a szülinapomra kapni egyet, és apa hajlott is rá, de anya nem engedte, szóval... És azóta is... csak nem úgy alakult – vonok vállat. - Úgyhogy nem nagyon értek hozzájuk, hogy mit szeretnek, meg egyáltalán mit csinál egy ilyen jószág úgy általánosságban – tárom szét kicsit a karomat, mert az egy dolog, hogy szerelem volt első látásra, de innentől nem tudom, mi is a teendő.
- De te jól vagy? - jut eszembe a korábbi jelenet, majd kissé aggodalmasan lépek közelebb, és megfogom az egyik kezét.



◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆




avatar
Munkások
Play by :
◇ Katie Cassidy
Kor :
32
Foglalkozás :
◇ criminologist, ex-model
Hozzászólások száma :
287

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Cold Spring Lodge - NY    Vas. Okt. 14, 2018 1:47 pm


Chubby Bunny & her Prince Charming
'If I got rid of my demons, I'd lose my angels.'
Nem könnyű elengednem a múltamat. Igyekszem mindig magabiztosságot mutatni, azt hitetni el másokkal, hogy mindent kézben tartok. Nem fáj semmi. Régebben azt hitték rólam, hogy valami szívtelen pszichopata vagyok, érzelmek és bűntudat nélkül. És tudjátok mit? Addig-addig hallgattam ezt, míg végül hinni kezdtem benne. Hogy bennem nincs semmi érzelem. Nem tudok szeretni. Romlott vagyok, kárhozatra ítélt és alávaló. Nem tudok bűntudatot érezni. És könnyebb volt így élnem. Lesöpörni magamról azt, ami esetleg arra kényszeríthetne, hogy mérlegeljek, mit tettem kockára és a tetteimnek milyen ára volt. Emberek haltak meg miattam. Az én kezem által. Vagy épp csak azért mert a választásom épp rájuk esett. Gondolkodás nélkül öltem meg bárkit, aki ellenem jött, és még csak nem is furdalt utána a lelkiismeret. Vagy ők vagy én. És magamat választottam. Ez a mentalitás pedig nem veszett ki belőlem. A régi autómat említve újra elfog a gyász érzése, és bár nem sírok és nem is emlegetem, még mindig fáj, míg arra az emberre aki vezette gondolatot sem pazarlok. Össze voltam nőve azzal a kocsival, és vannak akik a kutyájukat szeretik így, másoknak egy híres sportoló által aláírt baseball labda jelenti ezt, nekem az autóm volt a mindenem. Természetesen Nora és Lottie után. Hosszú éveken át volt hűséges társam, nem egy balhéból mentette meg az irhámat. Ha menni kellett gépemberré váltunk, a legkisebb rezdülésemre is óramű pontossággal reagált, és azt az életet szimbolizálta amire azt mondták gyerekkoromban hogy sosem érhetem el. A szabadságot. Az önállóságot. A hatalmat.
Ám nem sírhatok örökké miatta, és Nora sikeresen térít is vissza a valósághoz, ahol ő van és én, és a várható kellemes hétvége, amire most van lehetőségünk és a későbbiekben nem igazán. Választ azonban a kérdésére mégsem adok igazán, csak sejtelmesen kérdezek vissza. Miért is teríteném ki az összes kártyámat előtte? Nem megtervezett programokat akarok. Csak odaérni és csinálni amihez kedvünk van. Ha aludni, akkor aludni, ha sétálni vagy enni, akkor pedig azt. Ötleteim vannak, de nem szeretnék menetrend szerint cselekedni, ha el lehet kerülni. Azonban a tankolást nem tudom mellőzni mert még az én kedvemért sem megy a kocsi levegővel, így kitérek egy kisebb országút melletti benzinkúthoz. Kitérek és leparkolok, de mielőtt nekilátnék a tankolásnak, kinyitom Norának az ajtót. Büszke vagyok arra, hogy úriembernek hív és el is mosolyodom rá. Melyik férfi ne szeretné ha a kedvese ilyen szépeket gondolna róla? Egyesek azt hiszik, nekünk pasiknak az az egy célunk, hogy az ágyban elájuljon tőlünk a nő. Pedig messze nem ez a legfontosabb. Persze, ez is fontos. De az, hogy férfiak legyünk, hogy támaszkodhassanak ránk, talán még fontosabb. Nekem legalábbis az. Én szeretem, ha örömet okozhatok, szeretem, hogy vannak dolgok amiket megoldhatok és ezzel segíthetek Norának vagy akár Lottienak. Nekem nem nyűg levinni a szemetet vagy kitakarítani a konyhát, bár ehhez a tisztaság és rendmániám talán nagyban hozzájárul. És ha látom, hogy Nora fáradt vagy feszült szívesen ülök le Lottieval tanulni is. Nem mindenben vagyok jó, például a nyelvtant azt rendszeresen hagyom Norára, mivel az angol nekem nem anyanyelvem, ezért abban nem vagyok annyira magabiztos. De a földrajzban és a franciában verhetetlen vagyok, és mivel a kislányom igen élénken érdeklődik a fizika iránt azt hiszem abban is nagy segítségére lehetek majd. És nekem soha nem jelent terhet az ő jelenlétük vagy az, hogy róluk gondoskodjak. Teszem amit tudok, amennyire jól tudom, és hálás vagyok érte, hogy van lehetőségem megtenni. Talán Jakenek igaza van abban, hogy nem vagyok tökéletes Nora számára, és én hordozom magamban a veszélyt amely végül a sérülésükhöz vezethet. De én vagyok az, akire szüksége van, és ebben szentül hinnem kell. Hogy engem akar. A mogorvaságomat, a hajthatatlanságomat, azt, ahogy vágyom róluk gondoskodni. Engem akar minden jó tettemmel, kedves szavammal és azokkal is, amikre nem vagyok büszke. Mert bár nem én vagyok neki a tökéletes, de én vagyok az, aki a legjobban küzd azért, hogy kiérdemelje őt. És ez az ami különlegessé teszi a kapcsolatunkat. Én nem veszem őt készpénznek. Nem vagyok biztos benne, hogy holnap is itt lesz csak mert kedves lelke van és szerető szíve, és olyan megbocsájtó, akár egy apáca. Mert nála nem ismerek jobb és kedvesebb embert, de Jakenek nincs igaza abban, hogy bárki jobb lehet nálam. Mert mindenki mással ellentétben és sosem használnám ki az ő megbocsájtó szívét.
A csók kellemes és édes, ám véget kell vetnünk neki, így elengedem őt és hagyom, hogy menjen és tegye azt, amihez kedve van, s a tankolás után én is betérek a kis üzletrészbe. Az egész procedúra nem venne több időt igénybe mint néhány perc, ám valami közbejön. A valami alatt egy szőrös, gombszemű, nedves orrú gézengúzt értek. A kutya nekitámad a cipőfűzőmnek az egyik polc alól, és ezzel sikeresen el is térít attól, hogy egy újabb csomagnyi vörösáfonyát ragadjak magamhoz. A kiskutya érdeklődve pislog, de lekushad, ami arra enged következtetni, hogy nagyon is tudja, hogy rossz fát tett a tűzre. Nem akarom bántani, sem megijeszteni, ezért nem is nyúlok felé, csak lágyan beszélek hozzá, ám az eladó amint észreveszi, hogy mi történik, azonnal támadásba lendül. Valószínűleg a kutyát akarja kikergetni, de nekem mégis úgy tűnik mintha rám akarna támadni és ez azonnal bekapcsolja a védekező ösztönömet. Az agyam átvált, zöld utat kap a sötétség bennem. Leterítem az eladót, keményen térdelek rá a nyakára miután kirántottam a lábát és csupán másodpercekre vagyok attól, hogy pépesre verjem az arcát. Nem látok, nem hallok, csak a szívem dübörög a mellkasomban és azt hallom, ahogy a vér száguld az ereimben és a lelkem démonjai a láncukat tépdesik. Sötétség borítja az elmémet, de egy hang a nevemen szólít. Halk suttogás csupán, nem több. Chris. Aztán újra ez a hang szólít, gyengéden, szeretettel. A váratlan melegség a hallójárataimon keresztül ér el először, onnan terjed szét bennem, s másodpercek alatt térek magamhoz. Becks hátralép, és míg Nora keze a vállamra simul és én felé fordulok, a kezem is lassan leeresztem. Pislogok párat, és újra letekintek az alattam fekvőre, aki még mindig sípolva veszi a levegőt. Elengedem.
- Én...azt hittem...- nézek bocsánatkérően Norára, majd a pasasra, és amint magamhoz térek teljes valómban elszégyellem magam. A pasi nagyot szusszan a megkönnyebbüléstől, én pedig kínosan érzem magam, ezért felsegítem a földről.
- Elnézést, azt hittem engem akar megtámadni - állítom fel és látva a tekintetét ahogy végigmér, megvonom a vállam - Megszokás. Katonai múlt.
- Á, így már értem. Az apám is katonaféle volt - bólogat, majd megingatja a fejét - Na jó, apám egy részeges disznó volt aki valamikor régen szolgált két hetet vietnamban de gyakorlat közben leborult egy dombról és átszúrta egy faág. Megvakult a fél szemére. Egész életünkben ezt hallgattuk tőle, pedig még csak ki sem lépett a tábor kapuján.
Kissé felhúzom a szemöldököm, mert nem nagyon értem honnan ez az összefüggés, de aztán megvonom a vállam.
- Oké - felelem egyszerűen, majd sóhajtva lépek Norához.
- Ne hajolgass, Szívem - hajolok le egy csomag kekszért amikor észreveszem a kutyát aki azonnal célba vette őt. A helyes kis kuityapofi érdeklődve pislog felé és a farkát csóválja. Nem úgy tűnik, mintha félne, vagy támadni akarna de azért Nora mellé lépek.
- Kié ez a kiskutya? - kérdezem, mire a férfi mellénk lép és lenéz a szőrgombolyagra.
- Senkié, de ezt már mondtam. Valaki kitette nem messze innen az út szélén. Az egyik vevőnk látta, de a rendszámot nem tudta megjegyezni. A kutya futott egy darabig a kocsi után aztán rájött, hogy semmi értelme. Azóta meg nem tudom levakarni. Már hívtam a sintért, de csak hétfőn tud érte jönni. - csóválja meg a fejét majd a kutya felé nyúl - Na, gyere, kiviszlek - indul meg a kutya felé, de a négylábú másként gondolja a dolgokat. Hátrálni kezd, félénken pislog felfelé, mintha tudná mi vár rá és nyüszíteni kezd. A pasas még egy lépést tesz felé, de a kutya hirtelen megindul Nora felé, és két hátsó lábára állva egyenesen a pocakjához nyomja a fejét és elbújik. Meglepetten nézek le rá majd onnan Norára, de úgy látom a szerelem kölcsönös. A kiskutya reménykedve csóválja a kis farkincáját majd mintha mosolyogna, úgy tekint fel Norára.
- Öhm...édesem, azt hiszem ez a kutya szerelmes lett beléd - mosolyodok el, és nem nagyon zavar az, hogy az egész bolt egy kupleráj és az eladó türelmetlenül topogni kezd. Szerencséje van hogy nem nyúl a kutyához mert a kezét is eltörném.
- Na, és most mit tegyünk? - kérdezem tőle érdeklődve, bár attól tartok, hogy ez a megindító háttérsztori és a kedves kis pofi eldöntötte a kiskutya sorsát. Élénknek tűnik és egészségesnek, egy gyors orvosi vizsgálat és pár hivatalos papír után...jesszus, Lottie kiugrana a bőréből, ha hazavinnénk. De Nora vajon szintén erre gondol?




avatar
Törvényszegõk
Play by :
Stephen Amell
Kor :
40
Foglalkozás :
túl bonyolult lenne elmagyarázni
Hozzászólások száma :
115

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Cold Spring Lodge - NY    Pént. Okt. 12, 2018 10:40 pm


Becks and Nora
THE ROMANTIC WEEKEND GETAWAY




Chris szavait hallva az ajkaimat enyhén csücsörítve kisebb fintort vágok, és az égnek emelem a tekintetem, mellyel leginkább azt próbálom kifejezni, hogy már túl jól ismer. Ez a hétvége, a kiruccanás távol mindentől, kettesben, borzasztóan csábító, és máris kicsit összerántja az izgatottság a gyomromat, ha mindebbe belegondolok, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ha előbb elmondja nekem a terveit, nem próbáltam volna meg legalább eltolni vele a komplett programot mondjuk úgy egy héttel, arra az időre, amikor már magunk mögött hagytuk az egész költözést. Bár tudom jól azt is, hogy a srácok teljesen ellesznek nélkülem is a pakolással, anélkül hogy én ott zaklatnám őket két lépésenként. Chris igyekszik megnyugtatni, hogy annyira azért nem viselkedtem vészesen és mániákusan, és még bókol is mellé, én pedig kicsit bele is pirulok, ahogy kell.
- Csak egy átlagos fotómodell, nem szupermodell, és lassan már ez is csak múltidő, de nagyon édes vagy, hogy ilyeneket mondasz – jegyzem meg aztán elmosolyodva. Igen, az hogy évek óta modellkedem, vagyis most már tényleg csak a múltban csináltam, hisz hamarosan szakmát váltok, de az elmúlt évek valóban jobban előcsalták a nőies oldalamat, több értelemben is, és a férfiak gyakran megfordulnak utánam, dicsérnek, néha kedves, udvarias, néha tolakodó módon, de ez számomra sosem lett igazán természetes vagy magától értetődő. Jól esik, amikor azt érzem, odafigyelnek rám, vagy szépnek látnak, de nem gondolom, hogy ettől kevésbé lennék bosszantó, amikor épp előjön a hárpia énem. Szerintem igazából Chris is inkább csak a maga nevében beszélt, de ha ő cukinak és gyönyörűnek tart, még a rosszabb formámban is, nekem az már bőven elég. Aztán meg már azzal ugrat a kérdésem miatt, hogy téli helyett nyári holmikat csomagolt nekem, és muszáj elnevetnem magam. Vicces néha, amikor így belé bújik a kisördög. Persze rögtön meg is nyugtat, hogy minden van nálunk, ami kellhet, de én még mindig csak a fejemet ingatom vigyorogva.
- Oké, mókamaki... - sóhajtok. - Pedig már egészen kezdtem beleélni magamat, hogy bikiniben fogok hóembert építeni, meg úszkálunk a hóban. - Uhh, valójában még belegondolnom is rossz, kicsit azonnal ki is ráz a hideg tőle. - Szörfparadicsom, mi? Igazából kétlem, hogy az nekem való lenne, bár még sosem szörföztem, de akkor szerintem én maradnék is a napozásnál – próbálom elképzelni magam előtt, miképpen is zajlana az a tévedésből lett nyaralás.
Hamarosan már a belvárosban kocsikázunk, és haladunk tovább, én pedig bátorkodom feltenni a kérdést, hogy tulajdonképpen mennyi ideig is fog tartani ez a kocsikázás. Feltételezem, hogy ha már mindent annyira alaposan eltervezett, azt is előre kiszámolta, hogy lehetséges dugóval, bármivel együtt mennyi időt is vesz majd el az utazás. Ám a kérdést bolygatva szóba kerül a régi kocsija, és látom rajta, hogy még mindig bántja a dolog. Míg ő magában kicsit ismét az Audiját gyászolja, amit egyébként teljesen megértek, és egy kicsit még együtt is érzek, de nekem közben eszembe jut az az idegen is, aki az autóval együtt az életét veszítette, érte. Értünk. Azért, hogy mi továbbra is együtt maradjunk, épségben. Megfordul a fejemben az is, hogy talán ideje lenne elkezdenem Istenhez fordulni, és imádkozni, nem csak magunkért, hanem mindazok lelkéért, akik járulékos veszteséggé válnak, miközben mi magunkat, egymást védjük. Mert ha eszembe jut, hogy az a bizonyos múlt még mindig Becks nyomában van, és előbb-utóbb újra utolérhet bennünket, úgy gondolom, megtörténhet, hogy nem az autópályán elhunyt pasas, és nem is Beast lesznek az egyetlenek és utolsók, akik hasonló sorsra jutnak. Nem szeretném, hogy legyenek mások is, de mélyen elnyomva, legbelül tudom, érzem, hogy még jöhetnek újabb veszteségekkel járó harcok, és meg kell erősítenem magam, megedződnöm, hogy valahogy ezeket a dolgokat fel tudjam dolgozni. Mert igen, még mindig terheli a lelkiismeretemet, és nem felejtettem el Beastet sem, akinek az igazi nevét már sosem tudom meg, és akinek közvetve én okoztam a halálát, amikor azért könyörögtem Becksnek, hogy ölje őt meg.
Ezeket a borongós gondolatokat azonban hagyom, hogy elmossa az előttünk álló izgalmak ígérete. Chris kérdéssel válaszol a kérdésemre, de közben olyan sejtelmes a tekintete, hogy a gyomrom azonnal bukfencezik egyet tőle. Esküdni mernék, hogy direkt csinálja ezeket a kis szemtelen húzásokat, és direkt kínozni akar vele. Már napok óta ez megy. Mintha élvezné, hogy kísértésbe hoz újra és újra, majd azzal hárít, hogy neeem, nem szabad. Mi ez, ha nem színtiszta gonoszság? És egyáltalán hogy képes ilyen játszadozások mellett ennyire türtőztetni magát? Vagy létezik, hogy beképzelem az egészet, és csak a hormonjaim készítenek így ki? A terhesség néha kicsit tényleg megbolondít.
Lefékezünk egy benzinkútnál, és míg én azt próbálom felmérni, mit is hoztam magammal, és mire lehet szükségünk, Chris már pattan is ki a kocsiból, megkerüli, és kinyitja nekem az ajtót.
- Igazi úriember vagy – suttogom mosolyogva az ajkai előtt, miután kisegít, és közelebb von magához. A derekát átölelve csókolom meg őt, majd ahogy elválunk, és elhúzom a kezem, játékosan kicsit megcsiklandozom az oldalát, mielőtt útjára engedném. Először a mosdóba megyek, aztán indulok csak el felmérni a shop kínálatát. Leginkább találomra veszek le egy-két dolgot a polcról, nem is igazán gondolkodom rajta, csak magamhoz veszem, amit megkívánok. Nem is kapkodom el, jól esik egy kicsit kinyújtóztatni a lábaimat. Még ha nem is volt túl hosszú az eddig megtett út, a terhesség előrehaladtával muszáj odafigyelni a vérkeringésemre, aminek jót tesz a végtagjaim megmozgatása. Már van nálam ásványvíz, valamilyen csokis keksz, meg egy kis csomag mogyoró is, aztán megindulok, hogy aszalt vörösáfonyát keressek, mert az az egyik kedvencem, de ahogy átlépek a másik sorba, földbe gyökeredzik a lábam. Éppen tanúja vagyok, amint Becks mondhatni reflexből pillanatok alatt leteríti a felé siető eladót. Mi a franc?
- Chris!? - szólítom meg döbbenten. Ám aztán észreveszek valamit a tekintetében. Nem biztos, hogy pontosan meg tudnám fogalmazni, mit látok... de mintha nemigazán tudná, mit is csinál. A pasas meg alatta lassan megfullad. Érzem, hogy tennem kéne valamit. Közelebb megyek, újra a nevét mondom, ezúttal sokkal lágyabban. Óvatosan megérintem a vállát. - Szívem, mi lenne, ha most már elengednéd az urat? - kérdezem nyugodtan. Nem értem, mi történik, de csak valami félreértés lehet. Remélem. Megvárom, hogy reagáljon a jelenlétemre, aztán zavartan nézek a másik férfi felé, és zavaromban el is kezdem felszedegetni a felborult polcról szanaszét repült dolgokat, bár fogalmam sincs, hova kéne lepakolnom őket, csak gyűlnek a karomban a kekszes csomagok. Csak az zökkent ki ebből a kínos állapotból, amikor egyszer csak odasétál hozzánk egy kutya, vidám farokcsóválással.
- Hé, szia! Hogy te milyen szép vagy! – mosolygok le rá, bár elképzelni sem tudom, mit csinálhat itt.



◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆




avatar
Munkások
Play by :
◇ Katie Cassidy
Kor :
32
Foglalkozás :
◇ criminologist, ex-model
Hozzászólások száma :
287

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Cold Spring Lodge - NY    Pént. Okt. 12, 2018 4:41 pm


Chubby Bunny & her Prince Charming
'If I got rid of my demons, I'd lose my angels.'
Azt hiszem sikerül meglepnem Norát, méghozzá alaposan. Kicsit szórakozok még vele, eljátszom, hogy visszavágyom Brooklynba, de aztán csak beavatom a terveimbe, és a hatás nem marad el. Végignézni ahogy először csak értetlenkedik, aztán meg elképed, szóhoz se jut, hát ennél klasszabb dolgot nehezen tudnék elképzelni. A kezdeti aggodalmam nem múlik el teljesen, de egyelőre azt is sikernek könyvelem el, hogy nem rúg ki a kocsiból. Mosolyogva hallgatom a kiakadását, és igyekszem megnyugtató válaszokat adni neki, de a végére kénytelen vagyok kibökni teljesen mi is volt a célom és hogy hová megyünk. A hidegre vonatkozó aggodalmára csak bólintok egyet sejtelmesen.
- Hát, igen. Előfordulhat, hogy ott kicsit hűvösebb van már - felelem, majd nevetek egyet - Mellesleg sejtettem hogy nem húzhatom sokáig, csak eléggé távol akartalak vinni ahhoz, hogy ki tudd követelni, hogy vigyelek vissza. De megnyugtatlak, őrülten cuki voltál a költöztető fiúkkal - nyugtatom, majd tovább mondom a terveimet. Mosolygok amikor elképed azon, hogy ténylegesen hová is tartunk, de aggódom, tényleg nem haragudott-e meg rám amiért szó nélkül kiterveltem ezt az egészet. Azonban Nora sóhajtása és az azt követő szavai elárulják nekem a valóságot és ez teljesen meg is nyugtat. Örülök, hogy nem okoztam neki nagyobb traumát és hogy örül ennek a lehetőségnek, mert ha megérkezik a baba erre hosszú ideig amúgy sem lesz lehetőségünk. A kérdéseire rámosolygok.
- Nyugi, teljesen érthető volt a feszültséged, én sem voltam sokkal kegyesebb mellesleg, de egy költözés ezzel jár. Én ugyan ezt mindig megoldottam egymagam egy csomagtartó is elég volt hozzá, de itt egy egész lakást és három embert kellett átcuccoltatni nem csak két sporttáskányi ruhát meg némi...egyéb cuccot. A költöztető srácokat pedig azt hiszem jobban lekötötte az, hogy egy igazi szupermodellt kellett kilakoltatniuk, semmint, hogy megharagudjanak rád. Szerintem nagyon is cukinak és nem mellesleg gyönyörűnek tartottak, ne aggódj.
A kérdésére azonban, hogy mit rejt a csomagtartó rezzenéstelen arccal mutatok a hátam mögé.
- Ne aggódj, már beraktam a bikinidet és a szandálodat meg pár ujjatlan felsőt is - vágok komoly arcot, mert úgy tűnik belém bújt a kisördög, és muszáj vele viccelődnöm, bár aztán elröhögöm magam - Nyugi, téli kabátok, bakancs, pulcsik...minden a csomagtartóban van. Nem ez az első utam, hidd el, elég jól felkészültem nagyjából mindenre. Bár nem tudom mit csinálok, ha kiderül hogy tévedésből egy szörfparadicsomba váltottam szállást - ingatom a fejem, mert nyilván azért ennyi tapasztalattal a hátam mögött nem nagyon eshet meg, hogy bármiről is megfeledkezzek. Bár most talán meg is tudnám bocsájtani magamnak, mert ez az egész Lottie táborba megy, költözünk, vigyázzak Norára és a babára, ne felejtsek el semmit, figyeljek minden munkásra, rendeljem meg az új bútorokat és még a munkámat is végezzem el azért eléggé lekötötték minden energiámat. Hogy mindezek mellett hogy volt időm még azon agyalni, hogyan is oldjam meg a helyzetet Collierékkel, már végképp nem tudom.  
Az út tovább fogy alattunk és lassan elérünk a belvárosig. Reménykedem benne, hogy jó irányt választottam és sikerül hamar kikerüli a dugóból. Ám úgy tűnik Nora sosem fog kifogyni a kérdéseiből így természetesen türelemmel felelek a következőre is.
- Úgy két óra, ha kényelmesen, lassan megyünk. Ez a kocsi...más, mint az enyém volt. Nem lehet vele úgy hajtani, pedig elég nagy és erős motorja van ennek is - mondom és csak egy fél pillanatig engedem, hogy sajnálkozzak a régi kocsim miatt. Nem számít, Nora terepjárója is tökéletesen megfelel arra, hogy ne gyalog kelljen közlekednünk. Azonban tagadhatatlan, hogy gyengébb pillanataimban még szomorúan, gyászba borult szívvel veszem elő a pótkulcsot, vagy nézegetem a telefonomban a fényképeket, amiken Lottie a volán mögött ül vagy épp a hátsó ülésen alszik. A hűtőről pedig elsőként került a titkos kis kincses dobozomba az a rajz amit a kislányom rajzolt a kocsimról, Noráról, a babáról, Nora terepjárójáról és persze a közepén Lottieról és az ő elképzelt, foltos kutyusáról. Egy családi kép amin még teljesek voltunk. De az autóm már nincs többé, csak a pótkulcs ami megmaradt belőle. Egy roncstelepen várja hogy eleméssze az enyészet. A zeneválasztás azonban sikeresen el is tereli erről a figyelmem így ingatni kezdem a fejem a zenére. Kis időre mindketten a gondolatainkba mélyedünk, de legalább haladunk. Lassan átjutunk a hídon, majd kellemes hangulatban sikerül kisebb lassításokkal, de kijutni a városból. A gondolataim kissé borúsabbá válnak amikor megint elfog az aggodalom, vajon mennyi időnk van még addig, míg újra veszély töri ránk az ajtót, de mintha megint ráérezne, ismét magára vonja a figyelmem. Kissé fel is húzom a szemöldökömet.
- Egy kunyhóban? Ketten? - kérdezem, és sanda félmosolyra húzom a számat, de nem mondok semmit. Ó, drágám, nem fogod ezt velem csinálni, de nem ám! Így is kiver a víz ha csak egy ágyban vagyunk, mert tudom, hogy amit tennék veled azt halasztanunk kell még jó sok időre.
Így hagyom, hogy hadd törje a kis buksiját azon, hogy mit is tervezek, amíg meg nem pillantok egy benzinkutat.
- Na, itt kitérünk. Tankolok, ha gondolod addig menj el mosdóba nyugodtan és vehetünk valamit inni meg rágcsálni is az útra - fékezek le, majd kipattanva megkerülöm az autót és kinyitom neki az ajtót. Nem, attól, hogy babát várunk és a kapcsolatunk már rég túl jutott bizonyos fázisokon még szeretném hinni, hogy az úriember nem halt ki belőlem teljesen. Legalábbis azok felé akik megérdemlik ezt a fajta figyelmességet. Ha kiszáll, akkor pedig kisegítem, majd mielőtt még elválnánk, magamhoz húzom egy röpke kis csókra, hogy azért ne kelljen tényleg minden közelséget nélkülöznünk.
- Siess vissza - duruzsolom az ajkaira és cseppet sem zavar, hogy hányan látnak bennünket, mert Nora előtt úgy érzem nem kell szégyellnem azt, hogy mennyire szeretem - Máris hiányzol.
Suttogva ejtem ki az utolsó szavakat majd még egy csókot lopok tőle és végül elengedem. Tankolni kell, mert lassan tolni kell a kocsit, annyira kiürült a tartály és még hosszú az út előttünk. Szükségünk van némi rágcsálni valóra, bár az igazán nagy bevásárlást majd megejtjük a városban, ha odaértünk. Gondoltam rá, hogy napközben kellett volna megejteni, de nem akartam Norát mindenből kihagyni. Kismamaként pedig számítok rá, hogy valami extrém ötlet jut eszébe mit szeretne enni. Almaszószt sült krumplival vagy ketchupos tükörtojást, vagy csokit ecetes uborkával. Már semmin nem lepődnék meg azt hiszem. A tankolás végeztével pedig besétálok a shopba, ahol kellemes zene fogad és halk duruzsolás. A sorok között mászkálva várok Norára, és épp a szárított almaszirom és az aszalt vörösáfonya között vacillálok, amikor hirtelen valami rángatni kezdi a lábam. Lepillantok, de csak annyit látok, hogy a bakancsom fűzője bevándorol a polc alatti mélyedésbe.
Kíváncsian hajolok lejjebb, kivizsgálva azt, vajon mi is vonzotta be a fűzőt a chipsek alá, és meglepetten tágulnak ki a pupilláim arra amit látok.
- Nini, kishaver, hát te? - kérdezem csendesen amikor hirtelen azt látom a szemem sarkából, hogy lábak közelednek nagy sebességgel felém és valaki ordítani kezd.
- Takarodj...- kezdené, de sajnos rosszul indít, mert váratlanul ér az érkezése és reflexből rántom ki a lábát alóla majd felborítva egy polcot csomagolt gofrikkal és kekszekkel megfordulok, felugrok és rátérdelek a nyakára. A férfi, nagyjából harmincas, szürke, jelentéktelen fazon rémülten emeli fel megadásra a kezét és visszafojtott hangon, kissé fulladozva mutat a polc alatt gubbasztó kutya felé.
- El...elnézést...ez a dög...két napja hagyták itt az út mentén...azóta ide szegődött és nem...tudok megszabadulni tőle...- nyögi és levegőért kapkod, felváltva néz hol rám, hogy az ütésre emelt öklömre, ám egyelőre nem sokat fogok fel abból amit mond. Csak a pánik és a belém ivódott ösztön hajtotta adrenalint érzem az ereimben száguldani, nem látok tisztán, minden elmosódva, összefolyva. Úgy látszik az események bennem is mély nyomot hagytak, talán mélyebbet mint gondoltam volna.




avatar
Törvényszegõk
Play by :
Stephen Amell
Kor :
40
Foglalkozás :
túl bonyolult lenne elmagyarázni
Hozzászólások száma :
115

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Cold Spring Lodge - NY    Csüt. Okt. 11, 2018 2:53 pm


Becks and Nora
THE ROMANTIC WEEKEND GETAWAY




Már akkor kicsit gyanút fogok, amikor előjön ezzel a bevásárlós ötlettel, és elég furcsa módon adja elő magát, de azt hiszem, egyelőre még túl szórakozott vagyok, még nem kerültem ki a nosztalgiázás hatása alól, és nem sokat töprengek rajta, hogy mi is ez az egész, csak beülök a kocsiba – amúgy sincs sok más választásom –, és magamban én is végigpörgetem, hogy szükségünk van-e még valamire, aminek nem kellene lemaradnia listáról. Ezt most igazából elég nehéz így felmérni, amikor a fél életem dobozokban van. Nem sokszor költöztem eddig életemben, úgyhogy ezt nem kellett eddig sok alkalommal átélnem, szerencsére. Izgalmas ugyan, a családalapítás, a nagy ház az a kicsi lakás után, a nagy terek, az a gyönyörű kert, még a gondolatát is imádom, hogy reggelente kiülhetek majd egy kávéval – vagyis mostanában csak teával, mert a vérnyomásomra is nagyon figyelnem kell, amíg a pici odabenn van – hogy végre mindannyian kényelmesen elférhetünk, és akár vendégeket is fogadhatunk... Csak szeretnék hamar túlesni a pakolászós szakaszon, mert egyelőre egy örökkévalóságnak tűnik, hogy minden a helyére kerüljön. Sajnos az a típus vagyok, aki hajlamos néha túlbonyolítani a dolgokat, és mostanában gyakran elő is jön ez a tulajdonságom.
Na, de annak ellenére, hogy igencsak tele van mindenfélével a fejem, nem kerüli el a figyelmemet, hogy sorra hagyunk magunk mögött minden olyan közeli kisebb-nagyobb boltot, ahol már simán megejthettük volna azt a bevásárlást, szóval ki is bukik belőlem a kérdés, hogy mégis mi ez az egész. Chris terelésére pedig csak még inkább gyanakvóvá válok. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy most csak tréfálkozik, vagy komolyan gondolja, hogy Brooklynban akarja intézni a bevásárlást. Egyrészt ő olyan gyakorlatias ember, aki szereti a praktikus dolgokat, és nem utazna szeszélyből plusz nem is tudom hány kilométert emiatt. Viszont azt is tudom, hogy vannak olyan berögződései, amelyeket nehezen vetkőzik le, és ha egyszer a fejébe vesz valamit, akkor van olyan makacs, hogy csak azért is végigcsinálja, legyen szó a vásárlási szokásairól, vagy bármi másról. De azt már tényleg nehezen tudnám elképzelni, hogy ezentúl minden alkalommal megtenné ugyanezt az utat, amikor valami hiányzik otthon. Akkor viszont már egészen biztos vagyok benne, hogy most csupán gúnyolódik velem, amikor anyukák gyöngyének nevez, és az ő példájára kicsit én is megforgatom a szemeimet. Ez van, az anyai szívnek nem lehet parancsolni, az már csak ilyen aggódó. Ha képes lennék kevesebbet rágódni ilyesmin, megtenném. Szóval kétségtelen, hogy megkönnyebbülve bólintok és mosolyodom el, amikor közli, hogy a telefonálás nem fog elmaradni. Ám a folytatására kicsit leesik az állam.
- A... a hegyekbe? - kérdezek vissza, és a hangszínem észrevehetően ugrik egy oktávot felfelé. - Tovább akartad húzni...? Ennél is? - kérdezem még mindig elképedve, kikerekedett szemekkel, és az orromat ráncolom kicsit, amikor odakoppint. - Úgy értem, már a kocsiban ülünk, és lassan magunk mögött hagyunk minden létező boltot... - ingatom a fejem nevetve. - Azt nyilván te sem hihetted, hogy majd csak akkor tűnik fel nekem a turpisság, amikor már a hegyek között kocsikázunk – nevetek fel ismét, de aztán kicsit elkomolyodom. - De ott most... ilyenkor azért már elég hideg van, nem? - ráncolom a homlokom. Közel sem vagyok hegyvidéki zimankóhoz öltözve. Létezik, hogy már erre is felkészült, és én semmit nem vettem észre ebből? Bár most tényleg nem lehetett nehéz elvinni az orrom elől a melegebb ruháimat, vagy a téli kabátomat, mert jelenleg amúgy sincs róla sok fogalmam, hogy mit merre is találhatok. De tovább hallgatom őt, és ismét csak elképedek... ezen az egészen, ahogy összehozta mindezt a hátam mögött, ahogy kigondolta ezt az utazást. Nem győzök csodálkozni.
- Egy hétvége kettesben, mindentől távol? - fogalmazom meg végül hangosan is, amint ez összeáll a fejemben, és sikerül felfognom a lényeget. Aztán mélyet sóhajtok. - Istenem, hogy tudnék haragudni rád? Annyira édes vagy, ez tényleg jól hangzik, csak... hű! Nagyon meglepett. Azt hittem, ott leszek majd, hogy figyelemmel kísérjem a költöztetők munkáját. Bár... igen, valószínűleg mindenkinek jobb úgy, ha nem vagyok ott, hogy árgus szemekkel figyeljem őket. Néha kicsit túlzásba estem az elmúlt napokban, igaz? - mosolyodom el egy kissé szégyenlősen. Aztán megrázom a fejem. - El sem hiszem, hogy kitervelted ezt az egészet, és nem szóltál egy szót sem. Jól tippelem, hogy a holmink a csomagtartóban van? - kérdezem egy gyanakvó pillantással. Igazából ez annyira tipikus tőle, vagyis... Én néha olyan szórakozott vagyok, gyakran kissé összeszedetlen, szeszélyes, de ő nem, ő soha. Mindenre gondol, felkészül, és simán összehoz egy ilyen romantikus meglepetés utat. Mindig elcsodálkozom, milyen szerencsés vagyok ezzel a pasival, akármit is mond vagy gondol ő magáról.
- Milyen hosszú az út? - kérdezem, mert én nem igazán tudom besaccolni a hallottak alapján. - Hmm... Úgy egy-két óra? Egy jó kocsikázáshoz jó zene is kell – jelentem ki, aztán előrehajolok, hogy a rádiót tekergetve keressek valami nekünk valót. Hamarosan kellemes dallamok töltik meg az utasteret.
- És mit is fogunk mi ott csinálni? - kérdezek rá kicsivel később, némi töprengés után egy óvatos, féloldalas mosollyal, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy visszafogjam az incselkedő vigyorgásomat, mert én jelenleg csak egyetlen dologra tudok gondolni, ha elképzelem ezt a vidéki házikót a semmi közepén, kandallóval... Oh, remélem, van kandalló.



◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆




avatar
Munkások
Play by :
◇ Katie Cassidy
Kor :
32
Foglalkozás :
◇ criminologist, ex-model
Hozzászólások száma :
287

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Cold Spring Lodge - NY    Csüt. Okt. 11, 2018 11:22 am


Chubby Bunny & her Prince Charming
'If I got rid of my demons, I'd lose my angels.'
Izgulok, és ezt nem is tudnám tagadni sem. Megszervezni a költözködés kellős közepén, munka közben, Norára vigyázás közben ezt az egész hétvégét nem volt egyszerű, és mint mindig, most is attól félek, valami elfelejtettem. Charlotte még napokig nem lesz itthon, a nyelvi táborban játszik és tanul a többiekkel, így róla nem kellett külön gondoskodnom. De arról igen, hogy Nora ne sejtsen meg semmit. És mindennek klappolnia is kellett. Nem lehetett csúszás a költöztetőkkel, az úton, a...sehol. Akár egy óramű, olyan pontosan kellett mindent időzíteni, hogy időben el tudjunk indulni, ne is legyen feltűnő a készülődés és minden jól menjen és ez nem volt egyszerű feladat. Sajnos egy kicsit a munkával le is maradtam, így el kellett hoznom pár dolgot, de ez csupán néhány órámat fogja elrabolni, Nora pedig úgyis sokat alszik mostanában, ezalatt az idő alatt be tudom fejezni őket odafent is. Alig két órányira leszünk New Yorktól, mert az orvosi utasításokat maximálisan igyekszem betartani és betartatni is. Nem ülünk repülőre, nem megyünk hosszú útra és hosszú, forró fürdőket sem veszünk, bár a törött karommal nem is igazán tudnám kihasználni a víz és a medencék adta lehetőségeket egy wellness szállodában. Ezért is tűnt jó ötletnek ez a kunyhós megoldás. Az erdő közepén, védve a zord világ zavaros miliőjétől egy kicsi lak, ahol van ágy, van kandalló, és csend. Van tv is, de az bevallom őszintén, hogy egyáltalán nem érdekel. Úgy érzem, törékeny a béka és az egyetértés köztünk, félek, jöhetnek zordabb idők, amikor szükség lesz azokra a tartalékokra amiket a szép emlékek hordoznak magukkal. Kell nekünk ez az idő. Kell, hogy rá figyeljek, csakis rá, és ő rám. Meg kell ismernem őt, még jobban, és valahogy...nem tudom milyen módon, de meg kellene ismernie az én történetem is. Nem a részletek a lényegesek, hanem az, hogy meglássa az igazi valómat. Mert úgy érzem, idealizál egy kicsit, és ez nagyon jól hangzik, de nem igazságos. Látnia kell ki vagyok valójában. Ki voltam azelőtt, hogy rám talált. Bárcsak lenne hozzá elég bátorságom, hogy felfedjem magam előtte. Ám most nem is az a cél, hogy vérre menő harcokat vívjunk. Csak szeretném, ha kicsit ellazulna, pihenne, és megnyugodna. Elengedni a múltban történt eseményeket pedig nem könnyű. Tudom, mert én nyugtatom, mikor rémálomból ébred. Van, hogy csak abból látom, hogy megint azokon a dolgokon rágja magát mikor elmerengve kinéz az ablakon, és a szája szélét rágcsálja. Vagy amikor ösztönösén védelmezve öleli át a gömbölyödő kis pocakot. Nem tudja, de látom őt és a szívem szakad bele, hogy nem segíthetek. Mert nem segíthetek, ha én magam vagyok ennek a bajnak a forrása. Ezért is döntöttem úgy, hogy a legjobb megoldás mindenképp az lenne, ha arra az időre, míg a házban mindent elrendeznek elviszem Norát. Így lesz időnk egymásra, összehangolódni, kicsit újra csak egymásra figyelni. Sosem hittem, hogy valaha ennyire érzékeny leszek ilyen dolgokra, de az utóbbi időben elkezdtem erre is figyelni. Persze tudom, hogy igazából még nagyon gyerekcipőben járok, sok mindenen átsiklik a figyelmem, de törekszem arra, hogy valamerre fejlődjek és a jobbik felemet adjam azoknak akik fontosak nekem.
Az autóig lecsalni Norát pedig nem egyszerű feladat, de végül csak sikerül, és a bevásárlólista felsorolása közben fejben már azt tervezem, melyik úton is menjünk, hogy elkerüljük a dugót és a lehető leghamarabb az országutakat rójuk. Integetünk Bettynek, és már úton is vagyunk. Azonban először a legközelebbi, majd a következő bolthoz vezető utat is elhagyjuk és én még mindig nem szólok semmit sem a terveimről. Nora azonban nem ostoba, és nagyon jó megfigyelő, így kiszúrja, hogy valami nincs rendben. Ártatlanul vetek felé egy pillantást.
- Most miért? Nem mehetünk bevásárolni csakis a közeli helyekre? És ha én vissza akarok menni abba a boltba ahol Brooklynban vásároltunk mindig? Nem tehetek róla, de hiányzik a sikátorokból áradó illatfelhő. Eau de Brooklyn. - nevetek kissé, majd meghallgatom a térerőre vonatkozó aggályait. Kicsit megforgatom a szememet, amikor megállunk egy piros lámpánál.
- Anyukák gyöngye. Nem is te lennél, ha nem emiatt aggódnál - rázom meg a fejem mosolyogva és átnyúlok az ő térfelére, hogy a térde fölött megcirógassam a lábát, majd ott is hagyom a kezem, feltéve, ha nem zavarom meg a szabadságában ( ellenben a mellettünk vadul Norát stírölő pasasnak egyértelmű jelzést adva, hogy a nő az enyém). Sajnálom, birtokló típus vagyok.
- Amúgy nem felejtettem el, hogy a lányunk ma hívni fog minket, emiatt ne aggódj. Meglesz rá a lehetősége. Viszont az elrablás része...nos, az részben igaz. Úgy gondoltam megleplek egy kis kiruccanással a hegyekbe. Tovább akartam húzni, hogy eláruljam, de túl okos vagy és rájöttél - koppintok finoman a fitos kis orrára, majd újra beindul a forgalom és tovább visz bennünket, ám én tovább folytatom a mondókámat - Kibéreltem egy kis házat Olivereatól nem messze egy hosszú hétvégére. Mire visszaérünk, a költöztetőcég az instruktor vezetésével mindennel végez, és még így is lesz időnk mire Lottie hazaér, hogy mindent átnézzünk, lecsekkoljunk, átpakoljunk. Vagyis, én átpakolok oda, ahová te mondod, mert úgyis tudom hogy lesz ami így sem fog tetszeni. Most viszont lazíthatunk egy kicsit, mert túl sok minden történt mostanában és a költözés miatt is úgy gondoltam jó ötlet lenne ez a kis pihenőidő. - mondom, majd kissé aggódva pillantok felé - Most haragszol amiért nem szóltam?
Izgulok a válaszán, mert ha most tényleg megorrol rám, akkor vissza kell fordulnom...na jó, nem, akkor sem fordulnék vissza, ha a teljes idő alatt átnézne rajtam, mert inkább duzzogjon és hisztizzen, minthogy ő álljon neki dobozokat cipelni az emeletre és onnan le. Mert meghagyta az orvos, hogy csakis fekvés, pihenés, maximum pici, laza séták, de azért csak kipakolta a dobozokat a babaszobában. Megértem, persze, ösztön meg megszokás, de a fenébe is...elképzelése sincs róla, mennyire féltem őt. Főleg, mióta láttam, ahogy betolják egy rémisztő szobába ahol orvosok hada kezdett azon ügyködni, hogy valahogy életben tartsák mindkettejüket. Még mindig a fülemben cseng a kérdés: Melyiküket mentsük meg? És ezt amíg élek, soha többé nem akarok átélni vagy hallani. Soha többé nem akarok választani közülük.



avatar
Törvényszegõk
Play by :
Stephen Amell
Kor :
40
Foglalkozás :
túl bonyolult lenne elmagyarázni
Hozzászólások száma :
115

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Cold Spring Lodge - NY    Szer. Okt. 10, 2018 7:14 pm


Becks and Nora
THE ROMANTIC WEEKEND GETAWAY




Azt mondják, a saját gyermekét minden anya tökéletesnek látja. Nos, ez alól én sem vagyok kivétel. Nap mint nap csodálom ezt a gyönyörű kislányt, sokszor már csak attól boldog vagyok és mosolygok, ha látom, és nem tudok betelni vele, a mosolyával, a csacsogásával, azzal, ahogy képes elvarázsolni másokat, már a születésétől fogva ezt teszi, és ezen még az sem változtat semmit, hogy néha igencsak félénk tud lenni. És akkor még nem beszéltünk arról, mennyire okos és jól nevelt, hogy néhány hónap alatt behozta a lemaradását az iskolában, egy elit iskolában, ami már magában sem kis teljesítmény. Tudós versenyekre készül, és nyelveket tanul, és franciául cseveg az apjával. Imádtam hallgatni őket az elmúlt napokban, bár nem tagadom, néha én is szívesen bekapcsolódtam volna, vagy örültem volna, ha legalább értem, miről beszélnek. Azt cseppet sem bánom, hogy van valami, ami csak a kettejüké, de azt néha sajnálom, hogy nekem nem olyan jó a nyelvérzékem, mint nekik. Az iskolában egykor spanyolt tanultam, de sosem volt az erősségem, és rengeteget felejtettem azóta, viszont megfordult már a fejemben párszor, hogy megkérjem Christ, tanítson pár dolgot nekem is az anyanyelvén. Talán egyszer erre is sort kerítünk.
A pici leendő szobájában pakolászva, miközben átjár ez az ismerős izgatottság, a várakozás érzése, eltűnődöm, vajon milyen lesz a pocaklakó, amikor megszületik. Egy kis balerina, vagy jégtáncról álmodozik majd ő is, mint a nővére, esetleg egy kis focista érkezik majd a világra, vagy egy újabb tudóspalánta, egy kis szívtipró, mint az apja...? Volt idő, amikor úgy gondoltam, mindig csak mi leszünk, Charlie és én, de ha egyszer lesz is valaki, aki mellett megtalálom a helyem, valószínűleg nem szeretnék még egy csemetét, mert elsősorban a lányomnak akartam mindent megadni. Sokáig ő volt a világom közepe, és bár most már fokozatosan bővül a családunk, kicsit még mindig furcsa belegondolni, hogy hamarosan itt lesz velünk még valaki, akit ugyanennyire szerethetek. Azt hiszem, egy kicsit izgulok, hogy mindkettőre egyformán lesz-e elég időm, elég figyelmet tudok-e szentelni majd nekik. Valószínűleg butaság. Én igazából most is kicsit nehezen viselem, hogy Charlotte egy egész hétre elment, pedig még csak két napja volt, hogy felültettük arra az iskolabuszra. Az elmúlt években nem túl gyakran történt meg, hogy hosszabb ideig távol voltunk egymástól. Az előfordult többször is, hogy amíg dolgoztam, pár órán át más vigyázott rá, egy bébiszitter, az anyám, vagy valamelyik barátnőjénél töltötte az éjszakát, de az az igazság, hogy anyagi okokból általában nem tudtam őt ilyen utakra elengedni. Valószínűleg emiatt nem is beszélt nekünk most sem rögtön erről a táborról. Ő sem szokta még meg igazán, hogy az apja támogatása mellett több mindenre telik.
A pakolászás közben elkalandoznak a gondolataim, nosztalgiával tölt el a sok régi holmi rendezgetése, vagy talán a dúdolás miatt van, hogy nem is veszem észre hamarabb Chris közeledését, csak amikor már átölel. Jól esik egy kicsit a karjaiba simulni, ringatózni, kellemes érzésekkel tölt el a meghitt pillanat, de a kérdését meghallva mégsem tudom megállni, hogy ne incselkedjek vele, majd kuncogok kicsit a morranását hallva. Széles mosoly terül el az arcomon, amint beszélgetni kezd a plüssmackóval. Most nézzék meg ezt a nagy, büszke embert, amint ilyen aranyos módon épp a lánya egyik játékával társalog. Aztán ez a szexi apuka pillanatok alatt képes áthelyezni a hangsúlyt az apukáról a szexire, amint váratlanul elkezdi ledobálni a ruháit, és közben szinte felfal a tekintetével.
- Ah, ez nem fair – dünnyögöm magam elé méltatlankodva, de vigyorogva, amikor lelép, hogy egyedül ejtse meg azt a zuhanyzást. Ha engem kérdez, ezen a téren kicsit túlzásba viszi a féltést, mert egészen biztos vagyok benne, hogy semmi baj nem lenne belőle, ha követném, hisz vigyáznánk... De nem kérdez, csak dirigál, és túlfélt, de imádom ezért is.
Valamivel később, amikor újra előkerül, a segítségemet kéri, és a bevásárlásról magyaráz, de egy kicsit olyan, mintha csak hadoválna össze-vissza. Nem nagyon értem. Az jut eszembe, és egyedül annak látom most értelmét, hogy talán megint főzni szeretne valamit vacsira, és azért kell most hirtelen neki ennyi minden a boltból. Viszont ha akarnék, sem igazán tudnék akadékoskodni, hogy mi is ez az egész, mert terelget kifelé, és mielőtt akár egy szóval is tiltakozhatnék, már a kocsiban ülünk, ő pedig indít. Intek én is Bettynek. Az utóbbi napokban egészen összebarátkoztunk. Igen, először kicsit zokon vette, hogy kihagytuk a beígért vacsorát, de Chris hamar tisztázta vele a dolgot, és amikor megtudta, hogy a pici miatt vigyáznom kell magamra, még aznap beállított egy pitével, másnap pedig áthívott magához teázni, hogy egy kicsit elszakítson a költözködés izgalmától. Aztán bemutatott néhány környékbeli feleségnek, akikkel havonta egyszer könyvklubot is szoktak tartani, és felajánlották, hogy csatlakozzak. Furcsa nekem még ez az egész, de nagyon kedvesek mind, és tetszik, hogy ilyen befogadó a közösség. Betty még azt is felajánlotta, hogy bármikor szívesen vigyáz Charlie-ra, és még akár akkor is számíthatok rá, ha már megszületik a pici, és szükségem lesz egy kis segítségre. Neki és a férjének, Richienek, is van két gyerekük, egy kislány, aki egy évvel fiatalabb Charlotte-nál, nem rég töltötte a nyolcat, és egy fiú, aki tizenkét éves múlt, és szerintem tuti, hogy már most egy igazi kis szívtipró.
Küldök Chris felé egy sanda pillantást, amikor feltűnik, hogy letér a bolt felé vezető útról. Kezd nekem egyre gyanúsabb lenni ez a kocsikázás. Valamire készül.
- Na jó, ki vele, mit tervezel? A világ végére akarsz menni bevásárolni, vagy úgy döntöttél, hogy elrabolsz, és Kanadába szöktetsz? - nevetek, mert érzem ezt a kis izgatottságot felőle, amitől én is izgulni kezdek, és egyre jobban furdal a kíváncsiság.
- Csak mondd, kérlek, hogy lesz térerő is ott, ahová megyünk, mert Charlie azt ígérte, ma este felhív, és nem szeretnék lemaradni róla – jelentem ki, és lebiggyesztem az ajkam. Igen, tudom, most én vagyok a túlaggódó, de már két napja nem láttam a gyereket, és már alig várom, hogy halljam a hangját, és meséljen nekem arról, milyen ott. Egyébként is túl érzelgős vagyok mostanában. A hormonok a hibásak. Tegnap este konkrétan végigbőgtem egy VÍGJÁTÉKOT. Az a helyzet, hogy már sikeresen magam mögött hagytam a rosszulléteket, és átléptem a terhességnek azon időszakába, amikor túltengenek bennem az érzések, mindenen meghatódok, és pityergek. Néha még a legbénább reklámokon is. Szerintem ez a várandósság egyik legszánalmasabb része. Ezt már csak az tudja tetézni, amikor eljön az idő, hogy a pocakomtól képtelen leszek lehajolni, és egy cipőfelvétel is legalább negyed óra lesz.



◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆




avatar
Munkások
Play by :
◇ Katie Cassidy
Kor :
32
Foglalkozás :
◇ criminologist, ex-model
Hozzászólások száma :
287

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Cold Spring Lodge - NY    Szer. Okt. 10, 2018 10:51 am


Chubby Bunny & her Prince Charming
Baby, it's cold outside
Nora után megyek, hogy megkeressem, mert a mai napra tartogatott meglepetésemhez már csak egy zuhany és némi tiszta ruha szükségeltetik, na és persze az útitársam, aki jó esetben nem fog nagyon ellenkezni azért, hogy egy kicsit kiszakadjunk a tennivalókból. Érzem, hogy kell nekünk. Tudom, hogy szükségünk van rá, ha az elkövetkezendő súlyos döntések következményeit túl akarjuk élni. Márpedig az első kétségbeesésem utáni hirtelen döntést alaposabban átrágtam s rájöttem, hogy ha ő zavarna el vagy megölnének, csak akkor lennék képes elhagyni őket. Nem tudom tudna-e bárki olyat mondani, amivel elérhetné, hogy magukra hagyjam a családomat. Mert ők az enyémek, minden hibájukkal, minden erényükkel, minden módon, ahogy csak lehet. Hozzám tartoznak. Szívvel-lélekkel hozzám, és ami ennél is fontosabb talán, hogy én hozzájuk. Nem biztos, hogy ez a számukra legideálisabb ha csak a statisztikákat nézzük. Egy átlagos, nyugodt, vidám természetű és kedves pasas, unalmas állással és laktózérzékenységgel kimaximalizált egészségügyi kockázattal talán ideálisabb lett volna. De megtaníthatná-e az a fickó Lottienak, hogy védje meg magát azokkal szemben akik bántani akarják? Tudna-e neki úgy segíteni nyelvet tanulni, vagy földrajzot, mint én, aki bejártam a világot és több nyelven beszélek mint ahányról elképzelése lehet bárkinek? Még néha önmagamat is meglepem azzal, hogy mennyire türelmesen tudok magyarázni Lottienak a leckeírás közben és milyen megértő tudok lenni, bár az életem első iskolai élményei közel sem voltak barátságosak és szépek. És Nora? Mennyi ideig tartana míg megunja azt a fickót? Mert bár utálja amit csinálok, és a frászt hozom rá...de láttam őt. Látom őt. Amennyire elborzad attól mit csinálok, annyira...nem is tudom, talán kicsit borzong is tőle, érdekli is, persze a maga finomkodó, érzékeny módján. És amikor győztesen térek haza egy-egy meccs után, amikor tele vagyok zúzódásokkal, hegekkel, nyílt sebekkel valahogy mégis mosolyogva segít ellátni azokat, és mindig azt mondja, büszke rám. Igaz, mindig hozzáteszi azt is, hogy reméli ez volt az utolsó meccsem, de közben tudja jól, hogy ez ugyanúgy hozzám tartozik mint az unalmas biztonsági ember látszata. Én kellek neki. A kórházban tett vallomása óta tudom, egészen másként lát engem, mint ahogy bárki más láthat. A bátyjának igaza volt abban, ezt el kell ismernem, hogy Nora nincs mellettem biztonságban. Utólag be kellett látnom, érthető volt, hogy rám támadt, és bár még mindig rühellem a képét, azért az a hajlam, hogy egy este megvárjam a kórház előtt és egyszerűen elvágjam a torkát jelentősen lecsökkent arra, hogy egyszerűen csak egy beképzelt fasznak gondolom aki véletlenül ért a fegyverekhez. Mert volt igazság abban, amit mondott. De abban nem, hogy én magam lennék a veszélyforrás rájuk nézve. Én sosem emelnék kezet a családomra, sosem fordulnék ellenük. Még a hangom sem emeltem fel soha Lottie jelenlétében, és bár olykor beszéltem indulatosan Norával, nem bántottam és hiszem, hogy nem is bántanám. Mert szeretem őt. Minden hisztijével, minden makacsságával együtt, de szeretem. Annyira szeretem, hogy az már néha fáj, mert egy részem, a józanabbik felem tudja jól, hogy ez az idilli állapot eltarthat évekig, hónapokig, de lehet, hogy csak órákig. S ha eljön a végső leszámolás ideje, nem tudom lesz-e esélyem a győzelemre. S akkor vagy csak én veszek oda, vagy magammal rántom őket is.
Ám egyelőre csak azon dolgozom, hogy a pocakjában növekvő kis élet és az őt a szíve alatt hordó nő a lehető legjobban érezze magát. Azóta már voltam egy ultrahangvizsgálaton is, amin egészen megdöbbentem, mert még életemben nem láttam ehhez hasonlót. De hallgathattam a gyerekem szívdobbanásait, és amikor kicsit kiborultam, és megrémültem, felvilágosítottak róla, hogy ez a tempó teljesen normális egy picinél, ne aggódjak minden rendben. Bevallom, teljesen elérzékenyültem, és azóta is a tárcámban hordom az ultrahangképet amit csináltak nekünk. A karom eltört, ez igaz, de már sokkal jobban van. Az arcomon a hegek már szép sötét rózsaszínben pompáznak, és a gipsz alatt ugyan folyton viszket a karom, azért egészen jól elboldogulok így is. Sokat vagyok itthon. Laptopról dolgozom, telefonálok egy csomót, hogy annyira ne essek ki a munkából, és a cégem ezt nagyon értékeli, mert úgy tűnik egészen jó szervező képességekkel vagyok megáldva. Azonban a Gladiátor-klubos meccseket most elhalasztottam, és bár ne tetszett túlzottan az ottaniaknak, de belátták, hogy törött kézzel sokkal többet veszíthetnek néhány meccsnél ha megölnek. Egész népes rajongótáborom van akik nagyon nem örülnének ha elveszítenék a kedvenc bajnokukat. Így ott is szabadságot kaptam. Meghúzom magam, és ennek Nora láthatóan nagyon örül, én pedig örülök, ha boldognak láthatom és Lottie is egészen kivirult mióta minden nap én viszem suliba és megyek érte. A tábort is csak emiatt tudtam meg, hogy indul és épp a költözés idejére esik, mert Lottie nem merte elmondani, hogy szeretne menni. A kislányom nagyon okos, de néha olyan kis csacsi tud lenni, és még aznap megbeszéltem Norával, hogy fizessük be és engedjük el. Azt az örömöt pedig látni kellett volna az arcán amikor megmutattam neki a befizetett számlát! Minden pénzt megért a boldogsága. Onnantól kezdve egész nap csak franciául beszélt, amit én élvezettel hallgattam, mivel igen kevés alkalommal van lehetőségem a saját anyanyelvemen megszólalnom.
A babaszobában találom meg őt. Egy dalt énekelget és közben persze pakolászik. Mögé lépek és a nyakába csókolva kérdezem tőle, hogy mit is művel itt épp pihenés címszó alatt, ám ő hárít. Hiába néz azonban az ártatlan cicaszemeivel rám, nem nagyon hiszek neki. Három üres doboz, ha jól látom...De nem haragszom rá, mert talán ennyi mozgás még nem ártott meg senkinek és mivel elolvastam néhány cikket ráérő időmben, már azt is tudom, hogy ilyenkor a kismamákban felerősödik a fészekrakó ösztön és egyfolytában pakolászni akarnak. Épp ezért akarom megkímélni Norát is és persze a költöztető cég embereit is attól, hogy itt legyen amikor a dobozokból minden a helyére kerül. Inkább rakok ki egy térképet semmint hogy túlerőltesse vagy felidegesítse magát.
- Ühümm... - morranok fel azért, de csak mosolygok rá, és egészen szélesen el is vigyorodom a legdögösebb apuka jelzőn. Hát, sok mindennek hívtak már életemben, de így még sosem. Minden esetre tetszik, így amikor Lottie régi plüssmacija integet nekem, megfogom a puha plüssmancsot és bólintva egyet megrázom kissé.  
- Üdvözlöm, Mackó Úr! Köszönöm, hogy helyettem is vigyázott a kislányom álmaira, remélem nem bánja, ha véget vetünk a pihenő idejének és újra szolgálatba állhat? Addig is érezze otthon magát, Monsieur - mosolyogok a mackó gombszemébe, majd elnevetem magam, és bár az ölelés mindig jól esik, igyekeznem kell ha még időben oda akarok érni, így vetkőzni kezdek. Nora tekintete sok mindenről árulkodik, ahogy végignéz rajtam és ez igazán tetszik, de sajnos orvosi előírás, hogy csak plátói értelemben történhet köztünk valami, így csupán a mézesmadzagot húzom el előtte.
- Nem, mi? - kérdezem kacéran, de azon kívül, hogy a tekintetemmel már le is vetkőztettem és a fejemben az a beállított fotel a sarokban előkelő szerephez jutott, sajnos távoznom kell. Magára hagyom, és a zuhanyt veszem célba, mert indulnunk kéne még időben. Ahogy végzek a zuhannyal és nagy nehezen találok egy tiszta törülközőt, valamit ruhát amit magamra kaphatok már kérem is Norát, hogy jöjjön. Direkt nem akarok neki előbb szólni, mint ahogy elindulunk, mert elkezdene kifogásokat gyártani, miért nem mehetünk el. Én azonban cseles vagyok, és inkább arra fogom, hogy tejet kell vennünk. A kérdésére hevesen bólogatni kezdek.
- Ó, igen. Bizony. Be kell vásárolnunk. Kell vennünk szalonnát, és...tojást, meg...mit is? Ó, igen, kenyeret. A kenyér finom, és nem is árt, de csak ha mértékkel eszed. És zöldségeket, meg gyümölcsöt. És joghurtot is, és...öhm...fertőtlenítőt, meg...mit is? Nem tudom, majd eszembe jut út közben - kísérem az ajtóhoz, aztán beriasztok és kitolatok a garázsból. A csomagtartóban már ott van a bőrönd amit előzőleg becsomagoltam észrevétlenül, benne a ruháink, fogkefék, tisztálkodószerek és néhány könyv. Valamint Nora túrabakancsa, az enyém már a lábamon van, egy-egy meleg kabát mindkettőnk részére, kötött sál és sapka, kesztyűk, mert ahová megyünk ott kicsit zimankósabb lesz az idő,elméletileg már hó is van arrafelé. A kocsival kitolatok az útra, integetek Bettynek, aki ugyan méltatlankodott egy kicsit amikor meglátott minket, hogy nem jöttünk át aznap este, de amikor elmeséltem, hogy Nora kórházban volt a babával, egyből megenyhült, és megbeszéltük, hogy majd egyszer pótoljuk azt az estét. A bolt felé vezető útról azonban letérek. Majd a következőt is elhagyom, és zavartalanul megyek rá a gyorsforgalmira. Ha minden jól megy röpke másfél-két óra alatt el is érjük a szálláshelyünket, és még lesz időm tüzet is rakni, mert a faház amit kibéreltem nem egy tényleges hotel, hanem inkább egy kunyhó. Rusztikus, nincs wifi, de térerő azért még igen, így ha muszáj a mobilinternet is használható, és teljesen önellátó. Itt magunk lehetünk, minden kötöttség nélkül, senki nem szól ránk, bármit is tegyünk, és a természet lágy ölén kiélvezhetjük a kettesben töltött perceket.


avatar
Törvényszegõk
Play by :
Stephen Amell
Kor :
40
Foglalkozás :
túl bonyolult lenne elmagyarázni
Hozzászólások száma :
115

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Cold Spring Lodge - NY    Kedd Okt. 09, 2018 7:44 pm


Becks and Nora
THE ROMANTIC WEEKEND GETAWAY




Egyik kezemben egy megkezdett regénnyel, a másik karomat félig a pocakomon pihentetve nézek kifelé az ablakon, elmerengve. Képtelen vagyok a könyvre összpontosítani, pedig azt gondoltam, egy kis olvasás legalább pár órára képes lesz majd lefoglalni, hogy igazán nyugton maradjak. Ez a kanapéra száműzöttség közel sem olyan jó móka, mint amilyennek hangozhat, főleg nem most, a költözés kellős közepén. Szeretném belőle én is rendesen kivenni a részem, pakolászni, rendezgetni. Sőt, a szobafestést is szívesen bevállalnám. Korábban, amikor még több időm volt, és nem is voltam pihenésre ítélve, a lakásunkat is saját kezűleg festettem ki. De most nem szabad, semmit sem szabad, csak ücsörögni, és nézni, ahogy mások dolgoznak. Természetesen tudom, hogy ez a baba érdekét szolgálja. Le kellett lassítanom, semmi megerőltető munka, semmi felesleges idegeskedés, figyelnem kell magamra, és igyekszem is nyugton maradni, vagy épp szót fogadni Chrisnek, valahányszor vissza parancsol a kanapéra, ha épp egy kicsit megfeledkeznék magamról. Megígértem, hogy vigyázok magunkra, és ezt is teszem.
- Hé! Sssh... - simítom a tenyeremet meglepetten a pocakra, amikor hirtelen erőteljesebb mozgolódás támad odabenn. - Talán focimeccsre vagy karate bajnokságra készülsz? - kérdezem mosolyogva, és kicsit megbökdösöm az oldalamat, ahonnan a rúgások a leginkább érezhetőek voltak, majd a válasz sem marad el. Kuncogok a dolgon egy kicsit, végül félre teszem a könyvet, és inkább megindulok felfelé az emeletre. - Megnézzük, hogy áll a szobád, mit szólsz? – suttogom magam elé izgatottan. Úgy tudom, a dobozok többségét már felhozták, és van valami, amit már napok óta meg akartam tenni.
Az az igazság, hogy sok mindenen vagyunk túl az elmúlt hetekben is, és ha néha kicsit úgy is tűnik, elégedetlenkedem a helyzetem miatt, valójában örülök, hogy ilyen irányba alakulhattak a dolgok. Először a találkozás a testvéreimmel, aztán az üldözés, meg az az egész nap, aminek a végén a kórházban kötöttem ki... Fogalmazzunk úgy, hogy sok más végkimenetele is lehetett volna ezeknek az eseményeknek. De a legnagyobb félelmeimből végül semminek nem kellett valóra válnia, a kicsi jól van, Chris is velünk van még mindig, továbbra is a közös jövőnket tervezhetjük a gyönyörű új otthonunkban... Igaz, az aktuális ultrahang vizsgálatokat végül a kórházban végezték el rajtam, mivel megfigyelés céljából végül bent tartottak pár napra, de kértem, hogy hadd csatlakozzon hozzánk Chris is, hisz korábban megígértem neki, hogy alkalma lesz meghallgatni a baba szívverését, meg aztán az az ijedtség után, amit okoztunk neki, azt hiszem, rá is fért egy ilyen örömteli élmény. Ő pedig végig ott volt mellettem. Amikor csak tehette, bejött hozzám, vagy épp ott virrasztott abban a kényelmetlen székben, és Charlotte-ot is elhozta minden nap, iskola után. Még mindig azt gondolom, igazán még csak fogalma sincs róla, milyen sokat jelent mindez nekem, és minden amit értem, értünk tesz. Mert észrevettem azt is, hogy többet van itthon, nem tűnik el annyiszor, és nem csak tőlem várja el, hogy vigyázzak magamra, hanem ő is jobban kerüli a bajt. Remélem, ez a meghitt összhang megmarad közöttünk akkor is, ha elérkezik az ideje, hogy munkába álljak, mert előbb-utóbb az is be fog következni...
A babaszobába érkezve belekukucskálok az egyik, majd a másik dobozba is, míg végül meg nem találom, amit kerestem. Charlie régi dolgai, játékok, kis ruhák, mesekönyvek... Egy részüket pár hónapja már elajándékoztam Hannah-nak, de így is maradt egy nagy dobozra való holmi a mi csemeténknek is. Még mindig nem tudjuk biztosan a kistesó nemét, de eldöntöttem, hogy már nem is szeretném tudni a megszületéséig, ezért most csak a semleges dolgokat kezdem előszedni, és helyet keresni nekik. Közben máris elfog egy nosztalgikus érzés, és azon kapom magam, hogy dúdolok.
- You are my sunshine, my only sunshine, You make me happy when skies are gray... You'll never know dear, how much I love you... Please don't take my sunshine away... - Amikor Charlotte kicsi volt, neki énekeltem folyton ezt a dalt, mert imádta, és sokszor csak erre aludt el is. Épp befejezem a ruhácskák elrendezését a szekrényben, majd a játékokat kezdem kipakolni az egyik polcra, egyik kezemben egy színes csörgőt, a másikban egy kissé már kopott plüssmackót szorongatok, amikor váratlanul Chris lép mögém, és átölel. Mmmh... Lehunyom a szemem, és enyhén megborzongok, amint megérzem a csókját a nyakamon. Aztán felé fordulok.
- Nem pakoltam semmit, becsszóra – ingatom a fejemet mosolyogva, bár megfogalmazódik közben bennem a kérdés, hogy vajon milyen büntetést találna ki nekem, ha kiderülne, hogy mégis én voltam. - Nem mernék szembeszegülni a világ legszigorúbb és legdögösebb apukájával – incselkedem vele egy kicsit. Aztán a játékkupac felé bökök a fejemmel. - Csak ezeket szedtem elő. Charlie régen folyton ezzel aludt – dugom az orra alá a plüsst, és integet is neki a mackó egyik karjával. Aztán sóhajtok, mert ez az „átadjuk a stafétabotot” olyasmi, amivel nehezen birkózom meg. Legszívesebben ott lennék folyton a srácok tövében, és lépésenként vezényelném le az egészet, mert nehéz elhinnem, hogy tényleg mindent megértettek, hiába írtam le és összegeztem a terveinket.
- Öhm... - tágra nyílnak a szemeim, amikor Chris a következő pillanatban vetkőzni kezd előttem. És az a tekintet, amivel rám pillant... úgy érzem magam tőle, mintha én máris ruhátlan lennék. - Annyira azért nem vagyok elfoglalt... - lépnék utána, de már el is húzza a csíkot. Mosolyogva ingatom a fejem, de végül nem megyek utána. Inkább befejezem még hamar a játékok elrendezését, mert ezt amúgy sem bíznám a költöztetőkre. Éppen végzek is a dologgal, és az utolsó apróság is a polcra kerül, amikor Chris visszatér.
- Persze, mit segíthetek? - követem őt, és örülök, ha végre hasznossá tehetem magam. Bár gyanús, hogy tej még van itthon, úgyhogy ez a boltba elugrós ötlet nem biztos, hogy értem, honnan is jött most így hirtelen. - Szeretnél elmenni bevásárolni? - kérdezek is rá egy kicsit értetlenkedve.



◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆




avatar
Munkások
Play by :
◇ Katie Cassidy
Kor :
32
Foglalkozás :
◇ criminologist, ex-model
Hozzászólások száma :
287

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Cold Spring Lodge - NY    Kedd Okt. 09, 2018 12:53 am


Nora & Becks
'If I got rid of my demons, I'd lose my angels.'
A dobozokban lévő törékeny tárgyak amiket cipelek csörömpöléssel adnak hangot nemtetszésüknek. Lépcsőket számolok, és amikor végre beérek, a tőlem telhető legóvatosabban teszem le az utolsó dobozhalmot is a nappali közepére, majd felállok és szét nézek. Mindenhol, de tényleg, szó szerint a nappali minden négyzetméterén, mindenhol dobozok hevernek. Címkézett, összefirkált, majd újra címkézett dobozok amikre majdnem mindre Nora írta rá saját kezűleg, hová szánta. Ennél többet sajnos nem engedtem neki, így az elmúlt napjaink másról sem szóltak, mint arról, hogy ő a kanapén méltatlankodott, amiért semmit nem engedek neki csinálni, én pedig igyekeztem mosolyogva, türelmesen megőrülni tőle. Nem volt könnyű eset, meg kell valljam, mert folyamatosan vissza kellett parancsolnom a kanapéra, míg a fiúk kipakolták a Brooklynban maradt életünk összecsomagolt halmait. Charlotte szerencsére most egy nyelvi táborban van egy hétig, így legalább őt megkímélhettem a költözködés idegtépő óráitól, és attól, hogy végignézze amikor Norából felváltva jött elő a lelkes kisgyerek, a nyűgös totyogó, a házisárkány és még megannyi olykor felismerhetetlen szörnyella, mégis képes volt ezt a legkedvesebb álarcával elfedni. Volt amikor attól féltem, hozzám vágja a teás bögréjét, néha attól, hogy soha nem fog engedni felállni mellőle a kanapéról és ott fog megfojtani az ölelésében. Hol a karom miatt aggodalmaskodott, hol azért, mert a fiúk biztos összetörik a képkeretet, vagy a kedvenc csacsis tányérját (mellékesen az még mindig műanyag, Életem!).
- Behoztam az utolsó dobozt is, Nyuszi! - kiáltom az éterbe, és izzadtan, porosan indulok fel az emeletre. Nora valahol odafent motoszkál, hallom a lépteit, de kicsit kutatnom kell, míg megtalálom. Természetesen hol másutt is lehetne, mint a babaszobában? Ahogy benyitok, ellágyulva nézek rá. Istenem, hogy lehet egy nő ennyire tökéletes? Egy pillanatig hagyom, hogy elragadjon az emlékek árja. Amikor a kórházba értem vele...a poklok-poklát éltem át, mert azt hittem, elveszíthetem, és ez sok mindenre rádöbbentett. Gyenge pontommá vált a családom. Rettentően sebezhetővé tesz az, hogy ők vannak nekem. De arra is rájöttem, hogy még soha ekkora erővel nem küzdöttem semmiért, mint értük. És az elhatározásom, hogy mellettük maradok ameddig csak lehet lassan tettekké, tervekké formálták át a kezdeti kétségbeesésem. Még nem tiszta minden, két hét alatt egyedül nem jutottam sokra. De az biztos, hogy nem fogom hagyni, hogy közénk álljon bárki is, és erre csak másnap jöttem rá, a kórházi szobájában a kanapén ébredve. Ránéztem, ahogy alszik, és álmában is a hasát fogja, és tudtam, ez a nő amíg lélegzik, nem adja fel. Küzdeni fog a gyerekeinkért, küzdeni a családunkért. Akkor én hogy adhatnám fel anélkül, hogy elmondhatnám, mindent megtettem azért, hogy velük maradhassak? A fejemben így egy új változatot hoztam létre. Mindenkit megölök az utolsó szálig, aki az utamba áll, ha kell. De amíg nem kell, addig olyan apróra húzom össze magam, amennyire csak tudom. Itthonról fogok dolgozni, szerencsére a kéztörésem elég indok arra, hogy ne akarjanak behívni szolgálatba, így csak szervezői munkákat tudok végezni laptopról és telefonról. Nem megyek a Gladiator Clubba. Nem feltűnősködök, nem teszek semmit, amivel felhívnám magunkra a figyelmet. És ez talán elég lesz ahhoz, hogy a gyanú elüljön és Colllierék azt gondolják talán csak tévedés volt az egész. Eszükbe sem jut a másik holtest miatt, hogy a kocsi ami kiégett az enyém volt, a Devereaux név nem mond nekik semmit, de amúgy is, mire rám akadnának addigra én is tudnám, hogy merre járnak. Egy hacker srácnak sikerült rátelepülnie a gépeikre, így megtudtam, hogy a vérdíjat a fejemre nem emelték, sőt, figyelmeztetést adtak ki, hogy ha valaki hamisan próbálja kicsalni tőlük a pénzt, az a fejével fizet. Így ha rövid időre is, de sikerült elcsitítanom az eseményeket és ez nekem most éppen elég.
Felhúzom a pólóm alját és megtörlöm az arcom benne, majd óvatos, csendes léptekkel lépek Nora mögé, aki láthatóan annyira el van foglalva, hogy észre sem veszi, hogy bejöttem. Hátulról ölelem át, és ha megijed, csak mosolygok egy kicsit, majd a pocijára simítom a kezeimet.
- Hogy érzi magát a világ legszebb kismamája? - kérdezem, és a nyaka hajlatába csókolok - Remélem nem te pakolásztad azokat a dobozokat a gardróbba - intek az említett helyiség felé, és fürkészve nézek rá - Holnap jönnek a srácok és egy instruktor segítségével mindent de mindent megcsinálnak helyettünk. Leírtad, összegezted, átadtuk a stafétát. Neked már csak élvezned kell az új otthonod adta lehetőségeket.
Sóhajtok, majd gyengéden ringatni kezdem és közben a kilátást csodálom az ablakon át, de mivel dolog az idő és én tudom, hogy van még dolgunk mára, így ellépek mögüle, és egy mozdulattal húzom át a fejemen a pólót és az ujjatlan kapucnis pulcsimat amit általában futáshoz szoktam felvenni. Félmeztelenül, izzadtan állok a szoba közepén majd szemérmetlen pimaszsággal nézek végig rajta.
- Most pedig elmegyek zuhanyozni - kezdek hátrálni, és az alsó ajkamba harapok - Mondanám, hogy csatlakozz hozzám, de úgy látom, nagyon elfoglalt vagy. Nem is zavarlak inkább...- hátrálok, miközben kifelé menet kibújok a rövidgatyámból is és szinte felfalom őt a pillantásommal. Ha nem lenne már elve várandós, most csak a nézésemtől teherbe esne, az tuti. De így csak magamban szenvedek és röhögök egyszerre majd magára hagyom és megengedek magamnak egy rövid zuhanyt. Aztán tíz perc múlva frissen, illatosan, és tiszta ruhába öltözve térek vissza hozzá.
- Életem, egy picit tudnál jönni nekem segíteni? A kocsiban hagytam még pár apróságot, és a boltba is el kéne ugranunk...tejért - füllentem és remélem, hogy lesz annyira jófej, hogy magára hagyja a babaszobát, különben oda a meglepetésem. Norával néha kiszámíthatatlan mire hogy reagál, főleg mióta történtek események a babavárásunk közben, így igyekszem nem megijeszteni vagy felizgatni, de valahogy csak el kell ráncigálnom a kocsiig, mert azzal indulnánk el a hotelba, ahová szándékomban áll elvinni míg az embereink kipakolják a házba a cuccainkat. Busás jutalékot kapnak, nem mondom, de ha nem viszem el, Nora szétrágja a kanapé karfáját az idegtől és pihennie kell. Én pedig mindent megteszek ami tőlem telik, hogy ezt valahogy biztosítsam. Remélem jól sül el majd a dolog, azt hiszem ránk fér egy kis szusszanás. A kapcsolatunk eléggé igényelné a nyugodt, meghitt beszélgetést és hogy egymásra figyeljünk. Lenne még mire felkészítenem és én sem vagyok magabiztos a baba miatt semmiben, sok kérdésre nem értem a választ. Kell nekünk ez a pár nap kettesben.


avatar
Törvényszegõk
Play by :
Stephen Amell
Kor :
40
Foglalkozás :
túl bonyolult lenne elmagyarázni
Hozzászólások száma :
115

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Cold Spring Lodge - NY    Kedd Okt. 09, 2018 12:50 am


avatar
Törvényszegõk
Play by :
Stephen Amell
Kor :
40
Foglalkozás :
túl bonyolult lenne elmagyarázni
Hozzászólások száma :
115

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Cold Spring Lodge - NY    

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Cold Spring Lodge - NY

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Valahol máshol :: A világban-
^
ˇ