Itt van egy kis szabad hely, hogy kifejezze magát. Ott lehet összefoglalni a történelem része a rekord, amely részletezi a jellege a karakter vagy listázni anekdoták. Itt van egy kis szabad hely, hogy kifejezze magát. Ott lehet összefoglalni a történelem része a rekord, amely részletezi a jellege a karakter vagy listázni anekdoták. Itt van egy kis szabad hely, hogy kifejezze magát. Ott lehet összefoglalni a történelem része a rekord, amely részletezi a jellege a karakter vagy listázni anekdoták. Itt van egy kis szabad hely, hogy kifejezze magát.
"Me? I’m scared of everything. I’m scared of what I saw, I’m scared of what I did, of who I am, and most of all I’m scared of walking out of this room and never feeling the rest of my whole life the way I feel when I’m with you."
Fin szintén azon az emeleten lakik, ahol én a bérházban; de Trixie-vel ellentétben ő a mellettem lévő lakásban és nem szemben. A férfivel elég bonyolult a kapcsolatom. A szüleim halála után nem bírtam megmaradni a kúriában - minden túlságosan is rájuk emlékeztetett - így a munkahelyem közébe költöztem, egy lakást bérelve egy tömbházban. A beköltözéskor Finley volt az, aki segítségemre volt és hamar, szinte azonnal összebarátkoztunk. Fin okos volt, kedves és úgy éreztem képes kihúzni abból a letargiából, amiben éppen a gyász miatt vagyok. Nem csak pakolódni segített, hanem mire észbe kaptam már a depressziómat is kezelte. Micsoda orvos! Akárcsak Trixie, ő sem hagyta hogy beforduljak. Hála égnek, de ezt úgysem fogom sosem bevallani nekik!
Hetente összejöttünk sörözni, közösen néztük a meccset a tévében és jókat dumáltunk együtt szinte bármiről. Mindegy volt, hogy milyen nap van, Finley mindig talált valami apropót, amiért a társaságomat kereste. Kezdetben igyekeztem lerázni, de aztán megtört a jég a lakásavatómon... nos annyira, hogy egymásba gabalyodva ébredtünk reggel a szobámban az ágyamban kissé másnaposan és homályos emlékek társaságában. Először persze tagadtam, afféle "one time thing" címen kezeltem a dolgot úgy téve mintha semmi sem történt volna. Sőt elkezdtem lányokat hurcolni haza - minden nap mással gyűrtem össze a lepedőt, csak hogy bizonyítsam magamnak, hogy még mindig "normális" és hetero vagyok... -, de aztán szép lassan ráébredtem, hogy képtelen vagyok Fint kiverni a fejemből.
A bőröm alá ette magát, aztán amikor megláttam amint épp egy férfit visz fel a lakására... nos az fájt. Igaz, hogy én voltam egy rohadék a lányokkal... de ő is viszonozta a kölcsönt kamatosan. Már nem emlékszem, hogy pontosan miként, de kibékültünk és kölcsönösen megvallottuk egymásnak az érzéseinket. Éveken át voltam boldog mellette, míg nem egyre jobban magába szippantott a nyomozás Lilith után. Teljesen felemésztett a megszállottság... már a magánéletem kárára is ment kis híján, hogy folyton túlóráztam és hazahurcoltam a munkát. Amikor Finley rákérdezett, az elején még pár alkalommal kitértem a válasz adás elől. Ám idővel szinte rászállt a témára, hogy mi van velem. Mindennaposak lettek a veszekedések, azt hitte megcsalom vagy nem is tudom. Az egyik utolsó alkalommal inkább kiadtam az útját.
Képtelen voltam elmondani, hogy miről van szó. Akkor beszélnem kellett volna a bosszúmról amiről senki sem tud okkal, a szüleim haláláról és legfőképpen arról a nőről, aki miatt meghaltak. Nem voltam rá képes, inkább szakítottam vele és úgy megbántottam, ami garantálta hogy soha többé ne akarjon még csak látni sem. Onnantól kezdve mindketten kínosan ügyeltük rá, hogy habár egy szinten lakunk véletlenül se keresztezzük a másik útját, ne fussunk össze még a lépcsőházban sem. Tudtam mikor és hová megy rendszeresen, hát úgy szerveztem az életemet hogy előtte vagy utána távozzak minden esetben. Mindez már évekkel ezelőtt történt és most, hogy a kórházban ismét összetalálkoztunk felrémlett minden múltbéli emlék.
Összezavarodtam. Beszélnünk kéne, komolyan. Megmondanám, hogy sajnálom és nem ezt érdemelted tőlem; de vajon elhinnéd?!
Sweet innocence. Trixie drága az én kedves szembe szomszédom abban a Brooklyn-i bérházban, ami egy köpésnyire van az őrstől és emiatt nem a puccos családi rezidencián hanem a kibérelt lakásban töltöm többnyire az időmet a városban. Hogy mégis mit érdemes tudni a kapcsolatunkról?
Együtt mosunk. Néha. Mert, ha te nem figyelnél oda rám tutira csak rózsaszín cuccokban mászkálnék mivel mindent egybemostam. És azon kevesek egyike, akit minden idegesítő attitűdje ellenére megtűrök a közelemben. Ha egy szóval kéne jellemezzem azt mondanám, naiv ártatlanság. Még nem gyötörte meg az élet, viruló virágszál aki tele van élettel, jókedvvel, kedvességgel. Mindenkihez van egy kedves szava, mindig próbálja jókedvre deríteni az embereket maga körül.
Gyakran hoz nekem ebédet saját főztjét vagy rendeltet azt rá bízom, nekem mindegy, hogy ne felejtsek el enni legalább egyszer meleget amikor belemerülök a kötelező papírmunkába az irodában és épp bent esz a fene. Kijár velem cigiszünetre, csak hogy velem lóghasson pedig nem is dohányzik. Keresi az alkalmat, hogy csacsoghasson velem mert én olyan jó hallgatóság vagyok szerinte kis naiv xD.
Fejből tudja a születés- és névnapomat, minden nagyobb ünnepkor meglep valami aprósággal, mintha családtag lenne vagy legalábbis közeli, bizalmas barátom. Már pedig mindketten tudjuk jól, hogy nekem nincsenek barátaim mert senkit sem engedek annyira közel. De ő nem adja fel, évek óra próbálja elérni nyíljak meg felé és bújjak ki a csigaházamból végre. Hogy éljek.
Talán kihívás vagyok számára, talán belém szeretett, talán csak meglátta milyen magányos és elesett vagyok valójában az álcám mögött, és segítene. Mindegy mi motiválja a háttérben, ha akarom ha nem itt van töretlenül és idegesít a sziporkáival, a jókedvével, a rózsaszín buborékfelhőjével eltántoríthatatlanul.
De valahol mégsem zavar ez az egész, sőt nagyon is jól esik a sok figyelem és törődés, amit tőle kapok. Sőt állítom vele egy fél óra jobban feltölt mint bármi más ezen a széles egy világon. Ám ezt nem vallanám be a világ minden kincséért sem. Akkor a végén még vérszemet kapna és a fejemre nőne teljesen.
Kezdőlap
