Helló Jer!

Emlékszel még rám? Az ex-nejed vagyok, akit közel tizennyolc évnyi házasság, és két közös gyerek (a lányunk halva született, ha még nem felejtetted el ezt is, mint ahogy sok minden mást) után eldobtál a fiatal, szőke, csinos kis titkárnődért. Haragudhatnék rád, ócsárolhatnálak a fiad előtt naphosszakat, felhívhatnálak mindennap, hogy újra és újra a fejedhez vágjam a régi sérelmeimet, de ha teljesen őszinte akarok lenni, annyit nem érsz a szememben, hogy legalább a telefont kézbe vegyem miattad. Tudod mit bánok egyedül? Hogy gyenge voltam, és engedtem hogy tele beszéld Jayce fejét azzal a sok szarsággal, amik arra sarkallták őt, hogy hozzád költözzön a válás után, holott a hülye is látja, hogy fogalmad sincs róla mennyi melóval jár egy lázadó kamaszt a helyes úton tartani.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak a házasságunknak boldog pillanatai is. A közös életünket egy pici, brooklyni garzon lakásban kezdtük. Én akkor még bőven a rendészeti főiskolára jártam, te pedig alkalmi munkákból szerezted a pénzt. Volt hogy mosogattál egy étteremben, vagy autószerelő mellett voltál, mint kisegítő, de egy ideig pizzafutárkodtál is. Tudod, ezek voltak a kapcsolatunknak, a házasságunknak a legszebb, legboldogabb évei. Bár a szüleid kezdetektől fogva ellenezték a kapcsolatunkat, mi mégis összeházasodtunk. Ezt talán a mai napig nem bocsátották meg neked. (ahogy én se magamnak) A tizennyolc év alatt jó ha öt alkalommal találkoztam velük. Az is bőven elég volt! Igazán szerény, visszafogott ceremóniánk volt, két tanúval. Ennél többre akkoriban nem is telt volna. Nem úgy, mint jó tíz évvel a házasságkötésünk után, amikoris elkezdett felfelé ívelni a karriered, majd szép lassan betört a neved az ingatlanpiacra. A közös házunkat is te tervezted, ahol már hónapok óta egyedül élek, és amiről lemondtál, így a nevemre íródott, ameddig Jayce nagykorúvá nem válik. A második terhességem, bár elég későn csöppent az életünkbe (Ellie idén szeptemberben lenne két éves), de nagyon akartuk őt. Amellett, hogy vágytunk egy lánygyermekre, talán az is bennünk volt, hogy majd Ő megváltoztatja a dolgokat, a mi dolgunkat. Mostanra már rájöttem, hogy önzőség házasság megmentés céljából gyereket csinálni. Korom ellenére a terhességem komplikációktól mentes volt. A harminckettedik héten, egyik reggel arra lettem figyelmes, hogy nem mozog a baba. Mire a kórházba értünk, már nem találtak szívhangot. Megindították a szülést, felkészítve arra, hogy Ellie már nem lesz életben mire a világra jön. Te természetesen akkor sem tudtál azonnal rohanni a kórházba, szinte majdnem nélküled csináltam végig ezt az egészet. Miután haza mentünk a kórházból -baba nélkül-, és ameddig én hetekig bámultam az üres kiságyat, szagolgattam a frissen mosott, vasalt babaruhákat, addig te már a titkárnőddel hetyegtél, mert te így gyászolsz. Sokáig antidepresszánsokat szedtem, a testem egyáltalán nem akart úgy viselkedni, mint ahogy a szülés előtt is, így elmentem egy alaposabb kivizsgálásra, ahol megállapították, hogy Lupusom van. Ez egy gyógyíthatatlan autoimmun betegség. Nem sokra rá bejelentetted, hogy válni akarsz, ám a bíróság hivatalosan még csak idén áprilisban mondta ki a válást. Tudod miért vagyok egyedül hálás neked?! Hogy Jayce megszületett. Egyébként, ha tehetném, visszamennék a időbe, és jól megrángatnám a múltbéli önmagamat, hogy még csak véletlenül se merészeljen veled szóba állni! Hát ilyen ember vagy te.