Nem tudtam, hogy mire kellene számítanom a mai alkalommal. Miközben elindultam egyedül a terapeutához, akihez küldtek, folyamatosan azon gondolkoztam, hogy ő vajon milyen ember lehet, kiket kezel. Idős, vagy fiatal? Van már releváns tapasztalata? Találkozott már hozzám hasonló emberekkel? És mindez egyáltalán számít valamit annak fényében, hogy egész életemben csak sodródtam a semmiben? Hogy hírből sem ismerem a boldogságot és csak egy halvány emlékem van hozzá, ami egy idős hölgyhöz kötődik? Könnyek gyűltek a szemembe, ezért a busz utolsó székei között ülve, az ablakhoz húzódtam. Üresnek éreztem magam, mégis sírni akarok, mert bűnös vagyok. Nem lett volna szabad ennyire könnyedén elfelejtenem a nagymamám arcát, akiről egyetlen fényképem sem maradt. Mindössze arra emlékszem, hogy mennyire szorosan ölelt és folyton azt mondogatta nekem, hogy minden rendben lesz. Gyerekként valamiért azt gondoltam, hogy ő egyfajta szupernagyi lehet és örökké élni fog, mert rajta kívül senki más nem tudott megvédeni. Úgy érzem, hogy talán az első pofon az életemben az ő halála volt. Az fájt a legjobban, a többit pedig már szinte alig éreztem meg, mégsem tudtam felállni a földről és tovább folytatni az életem úgy, ahogy illet volna. Az egyetlen dolog, amire képes voltam az az elfojtás, hogy legalább a környezetemet ne bántsam. Ha már tudom magamról, hogy nem vagyok normális, akkor mindenki másért megtehetek annyit, hogy ezt nem rakom át a nyakukba.
Soha életemben nem voltam még pszichológusnál, ezért fogalmam sem volt, hogy egyáltalán hogyan kellene csinálnom mindezt. Mi van akkor, ha valamiben elbukok és kiderül, hogy jóval súlyosabb gondjaim vannak, mint azt korábban hittem? Illetve egyáltalán változna bármi, ha elküldenének egy pszichiátriára? Azóta, hogy megtörténtek velem a dolgok, jobban bezárkóztam, mint valaha. Hagytam Braylennek, hogy segítsen bekötni a sebeimet, elfogadtam Jesie közeledését, de ezen a ponton már én voltam az a személy, aki rájuk csukta a szobája ajtaját és egyedül akart lenni. Fogalmam sem volt arról, hogy hogyan oldom meg az életemet innentől kezdve, mivel már tényleg nem maradt semmim. Energiám se annak, hogy megpróbáljak még egyszer véget vetni annak, amiben benne voltam, gyakorlatilag kihunyhatott az utolsó fénysugár is, ami azzal kecsegtetett, hogy esetleg egyszer jobb lesz.
Nem tudtam, hogy mire számítottam, óvatosan pislogtam fel a nőre a szempilláim mögül, közben pedig folyamatosan próbáltam eldönteni, hogy erre számítottam-e. Nem tudtam volna megmondani, de egy fokkal jobban éreztem magam attól, hogy otthonos volt a hely, ahol fogadott. Ha egy fokkal nyitottabb lennék, akkor biztosan meg akarnám kérdezni őt, hogy ez a saját lakása-e, vagy pedig azért bérli, hogy ne legyen klórszag érzete a helynek, ahol fogadja az embereket.
- Jobban szeretem ezt az időjárást – egészen halkan jegyeztem meg – Rossz a szemem, és ha túl fényesen süt a nap, akkor a kontaktlencse zavarja.
Talán megint csak ott tartok, hogy magyarázkodnom kell, mert túl fura gyerek vagyok és meguntam, hogy mindig annak tűnök. Hétköznapi dolog ugyan, de én valamiért mindig azt hittem, hogy az eső és a borús idő igazán illik hozzám. Ilyenkor a legtöbb ember, ha teheti, nem hagyja el az otthonát. Jobb bekuckózni egyedül és biztonságban, mint az emberek között lenni.
- Elfogadom a papucsot – valójában nem akartam összejárkálni a lakást koszos cipővel – 39-es a lábam, ha esetleg ekkora méretben van papucsod.
Tudtam, hogy egészen alacsonynak és vékonynak számítottam, főleg azokhoz a fiúkhoz képest, akik nem voltak ázsiaiak. Nem mintha ne lett volna más nemzetiségben olyan nyeszlett alkatú ember, mint amilyen én is voltam, de az életkörülményeim változása egyelőre nem segített abban, hogy magasabb vagy erősebb legyek. Sokan azt mondták, hogy azért vagyok alacsony és vékony, mert alultápláltak, de én erről nem tudtam nyilatkozni, és gondolkozni sem akartam többet a normálisnál a saját nyomorúságomon.
- Rendben – belenyugodtan abba, amit mondott, de tudtam, hogy nem fogok inni kérni tőle. Ettől csak úgy érezném magam, hogy megint valaki terhére vagyok és tartottam magam ahhoz, hogy kibírok egy beszélgetést akár szomjasan is.
Gyakorlatilag úgy ültem le, mint egy kislány, szinte éreztem, ahogyan kiver a víz már csak attól, hogy megláttam a nőnél a füzetet. Soha senki nem analizált még, emiatt elsápadtam és magam sem tudtam, hogy egyáltalán mit kellene éreznem. Amikor a csuklómat eltakaró kötésekre pillantottam, könnybe lábadtak a szemeim és lehajtottam a fejem, hogy ezt elrejtsem. Ekkor vettem észre, hogy az ujjperceim teljesen kifehéredtek, úgy szorítottam a térdeimet.
Szükségem volt pár percre, hogy fókuszálni tudjak, igyekeztem észrevétlenül megtörölni a szemeim, aztán újra a nőre néztem, akinek kedves arca volt és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki szabadidejében arra élvezkedik, hogy tinédzser fiúk összetört lelkivilágát zúzza még jobban darabokra. Mivel megszólalni még nem tudtam, csak pár mély levegőt vettem, sűrűn bólogattam, hogy jelezzem felé azt, hogy tegeződjünk.
- Kényelmetlenül érzem magam attól, hogy segíteni akar – én annyira könnyedén nem tudtam letegezni őt, mint ahogyan ő tette mindezt velem – Ha magamon sem tudok segíteni, akkor hogyan várhatom el azt, hogy más segítsen rajtam? Ez olyan, mintha kihasználni az embereket.
Talán túl fiatal vagyok ahhoz, hogy egyáltalán ezt az egészet meg tudjam érteni és azért kérdezgetek meg mondok ilyeneket. Valójában én is tisztában voltam azzal, hogy egyáltalán nem rendelkezek kiforrott személyiséggel és mindezt nem fájt hallani a számomra. Gyakorlatilag, ha öt percig beszélnem kellett volna magamról, abból négy és fél perc biztosan csendben telt volna el.
- Mi az a három eset? – szerettem volna először ismerni a jogaimat, aztán belebocsátkozni ebbe az egészbe. Tudtam, hogy partnernek kell lennem, mert ha nem működök együtt vele, akkor biztosan én fogom húzni a rövidebbet. Ha odáig jutnék el, hogy bezárjanak egy gumiszobába, akkor már tényleg semmi értelme nem lesz az életemnek és kedvemre nyalogathatom a sebeimet meg sajnálhatom magam, amíg bele nem őrülök ebbe az egészbe. Ha már annyit sem tudok érezni, mint most, akkor teljesen végem van. Biztos, hogy feladnám.
- A felnőttek mindig azt mondják, hogy mindenkinek szüksége van egy pszichológusra – menekültem, mert ez volt az egyetlen dolog, amit egész életemben ismertem. Magam sem tudom, hogy miért kezdtem el kibontani a csuklóimon a kötéseket, de talán csak bizonyítani akartam magamnak, hogy ez az egyetlen módszer arra, hogy túléljek. Akkor is menekültem, amikor a pengével megvágtam magam. A géz hangtalanul hullott a földre, én pedig újra szemügyre vettem a sebeket. Azt hittem, hogy ha megint látom őket, akkor érezni fogom a fizikai fájdalmat, amivel próbáltam elnyomni azt, amitől végül üressé váltam. Elértem a célom, mert többé nem fájt, ennek pedig az volt az ára, hogy elveszítettem a maradék kapcsolatot is önmagammal és üressé váltam – Ezekre mindig azt mondjuk, hogy a macskám csinálta. A testvéreim is hazudnak, ezért már szinte el is hiszem, hogy a macskám volt az.
Nem tudom, hogy pontosan mit akartam megerősíteni azzal, hogy kitértem a válaszadás elől, de muszáj volt összefonni az ujjaimat, hogy elrejtsem a kezem remegését. Féltem, de élveztem a tényt, hogy legalább képes vagyok még a félelemre, mert akkor nem vált számomra minden mindegyé.
- Maga mit gondol? – ez volt az első pillanat, amikor újra ránéztem – Ha eltekintünk a történtektől, akkor szükségem lenne megkeresni egy szakembert?
Belekapaszkodtam az egyik elhalt hámsejtbe, amit úgy vakargattam folyamatosan lejjebb, hogy nem is figyeltem oda a kezemre. Ha vérben úszna sem venném észre, mert a nőre fókuszáltam. A válaszán múlt az, hogy egyáltalán van-e még remény az esetemben, vagy tényleg megőrültem.

- Biztos ne kísérjelek el holnap? – a gondolataimból egy aggódó hang zökkentett ki, ami határozottan csengett, mégis kedvesnek hatott. Én már hosszú percek óta bámultam a limonádémba, amiből minden alkalommal ugyanazt a mangós ízesítésűt választottam, közben pedig az időközben ölembe mászó macska hosszú szőrszálait fosztorgattam. Talán elveszhettem a gondolataimban, és éppen azért néztem úgy a férfira, mint egy kiskutya, akit ebben a pillanatban raktak ki az esőbe. Magam sem tudtam még feldolgozni azt az állapotot, amibe kerültem, de ezen a ponton már nem tűnt annyira jó ötletnek az általam pár hete kitalált stresszlevezetés. Nem kalkuláltam be azt, hogy a tetteimnek következményei lehetnek, ráadásul olyanok, amikkel nehéz lett volna megbirkóznom. Elég sokat dobálóztam azzal a kifejezéssel, hogy egyedül kellene boldogulnom, hiszen rengeteg korombéli gyerek él így. Hogy nevelőszülőket kellene találnom, mert addig sem háborgatom a saját családom. Amikor ez az egész viszont kezdett valóságosnak hatni, akkor én magam csak ijedten álltam a dolog előtt, és maga a tény, hogy innentől a lelkiállapotom stabilitásáért valaki „szakértőnek” kell felelnie, elvette a maradék hitemet is, amit önmagamba vetettem. Napok óta hányingerem volt a közelgő időpont miatt, mivel soha nem voltam az a fajta srác, aki bármilyen nyomásra könnyen megnyílt volna egy idegennek. Éppen ezért pontosan tudtam, hogy feleslegesen húzzuk majd egymás idejét a kijelölt személlyel, de amikor a karomra pillantottam, minden alkalommal ugyanaz jutott eszembe: ha egy éven belül még egyszer környeztet kell változtatnom, és az számomra nem lesz kedvező, akkor talán újra meg fogom tenni.
- Biztos – ezzel kapcsolatban viszont elég határozott voltam. Jelen helyzetben ő volt a harmadik ember, akit visszautasítottam ezzel kapcsolatban. Nem akartam mások időrendjét sem módosítani azért, mert fuvarra lenne szükségem, illetve az alkaromat díszítő sebek az én felelősségem voltak. Mivel pontosan tudtam, hogy mit csinálok – még ha pillanatnyi gyengeség következtében is történt meg ez az egész – nekem kellett elszámolnom ezzel az egésszel. Ezen a ponton másként akartam kezelni ezt a szituációt, mint azt, amikor apám egyszerűen az akaratom ellenére kiemelt az eddigi környezetemből. Ez volt a másik dolog, ami határozottan nyomasztott. Szerettem volna legalább azt tudni, hogy pontosan mit akar tőlem, miért érte meg neki az, hogy magához vett. Jelenleg annyi kérdés és kétely volt bennem, hogy talán nehezen tartottam volna magam mások előtt, ezért azt a variációt választottam, hogy busszal indulok el másnap a megadott időpontra. Minden bizonnyal a nagybátyám szólhatott az idegességemről a bátyámnak is, mivel az indulásom előtt a konyhában lebzselt, aztán segített nekem lekötözni a sebeimet, amit képtelen voltam eddig elég szorosra megcsinálni. Magam sem tudom, hogy azt tervezte-e, hogy bevág az autóba és ő maga szállít el az irodába, viszont mindenesetre ebben a helyzetben tiszteletben tartotta a kérésem és csak annyit kérdezett meg, hogy mit szeretnék enni, ha hazaérek.
A buszút kellemetlen és kényelmetlen volt. Zenét hallgattam, de én magam is éreztem, hogy az ujjaim fokozatosan erősebben kezdik el szorítani a telefonomat, egy idő után pedig már a fülem doboása miatt kevésbé hallottam a zenét. Azt gondoltam, hogy talán jó ötlet lehet egyedül kezdeni valamit ezzel az egésszel, de egyre inkább ideges lettem. Korábban sosem jártam pszichológushoz, viszont az, hogy jelenleg orvosi ajánlásra kellett ide jönnöm, csak erősítette bennem az érzést, hogy nem vagyok normális.
Már a kaputelefonnál lényegében teljesen kiszáradt a torkom és teljesen úgy éreztem magam, mint aki lebénult, de képtelen nem teljesíteni azokat a parancsokat, amiket az agya diktál. Nem tudom, hogy mennyire volt természetes a mozgásom, miközben felfelé haladtam, de kétszer meg kellett törölnöm a tenyeremet a nadrágomban annyira izzadt.
- Igen, én vagyok – nem voltam soha túl magas fiú, talán az utóbbi időben nyúlhattam pár centit. Nem tudtam, hogy ezt most a jobb életkörülményeimnek kellene betudni, mert ugyanolyan vékony voltam, mint mindig, de ennek ellenére a nő hozzám képest is aprónak tűnt.
- Jó napot! – nem voltam benne biztos, hogy kezet kellene fognunk, szóval egyszerűen zsebre vágtam a kezeimet. Nem is bántam, hogy így alakult végül, mert éreztem, hogy megint izzadni kezdenek – Igen, én vagyok.
Egyelőre úgy tűnt, hogy nem feszengek annyira, mivel viseltem a kabátomat, de én magam is tudtam, hogy amint lekerül majd az, lényegében igyekszem majd eldugdosni a karomat. A suliban mindenkinek azt mondtam, hogy a macskám karmolt meg, amivel lényegében nem is rendelkeztem, de egyszerűbb volt ilyesmit hazudni, mint belemenni az igazságba, ami még nekem is túl sötét volt ahhoz, hogy be merjem ismerni magamnak.
Óvatosan követtem őt az előszobába, de igyekeztem nem nagyon nézelődni, mivel magam sem tudtam eldönteni, hogy ő most az otthonában fogad, vagy bérelte a helyet. Éppen ezért úgy voltam vele, hogy udvariasabb, ha nem járatom túl sokat a tekintetemet, sőt, még a következőt is megkérdeztem tőle:
- A cipőmet levegyem? – mivel nyilvánvalóan nem akartam összejárkálni a helyiséget. Normális lett volna, hogy ha erre kér, mert ki tudja hány embert fogad még utánam, meg amúgy is… Ott sem járkáltam feltétlenül cipőben, ahol megtehettem volna.
Magam sem tudtam, hogy hogyan kellett volna elképzelnem a helyet, ahol kénytelen leszek beszélgetni vele. Igyekeztem úgy helyet foglalni bent, hogy viszonylag szembe legyek vele, viszont hamar kellemetlenül meleg lett az általam még mindig viselt kabát, amitől ezúttal megszabadultam, de örültem is neki, hogy nem akasztottam fel. Amíg az ölemben volt, addig el tudtam rejteni a kötéseket.
- Nem, köszönöm – eléggé ki volt száradva a torkom, de hamar túl akartam lenni az egészen, mivel nagyon zavarban voltam – Jó így.
Mivel a szituáció nagyon is idegen volt, csak tanácstalanul pislogtam rá, közben pedig koncentrálnom kellett arra, hogy ne kezdjem el járatni a lábamat idegességemben. Afelől nem volt kétségem, hogy ő kezelni tudja majd a helyzetet, mivel nyilvánvalóan nem én vagyok az első srác itt nála, de meg mertem kockáztatni, hogy talán már hasonló esettel is volt dolga.
- Lehet tegeződni? – egészen meglepődtem ezen, de mondhatni új voltam ebben a világban – Furán érezném magam, ha tovább magázna.
Elvégre csak tizennyolc vagyok. Nem sok tanárunk volt Brooklynban, aki formálisan beszélt volna velünk, ennek pedig nemes egyszerűséggel az volt az oka, hogy egy olyan intézménybe jártam, ahol egy helyen voltak az ovisok a középiskolásokkal is. Jó, nem pontosan egy helyen, de konkrétan emlékszem, hogy kiskoromban egyszer a mamám később jött értem, és a későbbi történelemtanárom vigasztalt meg akkor.
- Miről fogunk beszélgetni? – tényleg kíváncsi voltam erre, szóval a szempilláim mögül pislogtam fel rá. Elég tanácstalan voltama helyzetben, és mivel jobb ötletem nem nagyon volt, igyekeztem teljes mértékben rá hagyatkozni. Mert lényegében azért jöttem, hogy segítsen rajtam, nem? Pontosan tudtam, hogy ha el akarom kerülni azt, hogy nevelőotthonba kerüljek, akkor együtt kell vele működnöm.