Skyler & Nate

"Would I rather be feared or loved? Easy, both. I want people to be afraid of how much they love me."

Sok mindent akartam bizonyítani azzal, hogy jól teljesítettem a munkámmal. Akármilyen fafejű is voltam és a saját önös érdekeim vezéreltek néha, azért még mindig a szüleim gyereke voltam és szerettem volna megfelelni nekik, különösen apámnak. Sok rossz döntés, átmulatott éjszaka és fejmosás nyert volna értelmet, ha most harminc éves koromra elmondhatom magamról, hogy olyan életet élek, amilyet elképzeltem magamnak. Van egy csodaszép feleségem, egy aranyos kisfiunk, olyan házunk, amit mások valószínűleg csak álmodnak maguknak. Nem kell nélkülöznünk, Aidával mindketten olyan dologgal foglalkozunk, ami motivál bennünket és ami elégtételt jelent számunkra, mert látjuk benne az értelmet. Egyikünket sem gondolom olyan mértékben pénzhajhász embernek, hogy mások kárára akarjunk meggazdagodni, vagy hogy csak és kizárólag a profit ígérete csillogjon a szemeink előtt. Ha valamit, akkor pontosan ezt szerettem volna megtanítani a saját fiamnak is, amikor elég idős lesz hozzá. Nem kell másokon keresztül gyalogolnunk ahhoz, hogy jó életünk legyen. A siker relatív, azt mindig a saját igényeink szerint kell mérnünk, nem pedig mások véleményére hallgatva.
Mondhatnám azt is, hogy kifejezetten csak abban hiszek, hogy mindenki a saját maga sorsa kovácsa és akkor fog bármi igazán működni, ha elég energiát ölünk bele és elhivatottak vagyunk, de a helyzet az, hogy ez valójában nincs így. A való életben nincsen legkisebb királyfi és jóságos tündérkeresztanya. Itt kapcsolatrendszerek és érdekek vannak, amelyek olykor mégiscsak előre visznek. Nem vagyok annak a híve, hogy kizárólag olyanokat juttassak pozícióba, akiket ismerek és akik eléggé behízelgik magukat, de sosem tagadhatom le, hogy én is apám helyben járása miatt tartok ott, ahol. Épp ezért engedtem meg magamnak azt, hogy bizonyos emberekkel kicsit kivételezzek és felvegyem őket egy-egy alkalmas feladatra. A kikötésem mindig csak az volt, hogy kvalifikáltnak kellett lenniük az adott álláshely betöltéséhez. Az egész tetejében most még azzal is tisztában voltam, hogy mi minden ment végbe Dan családjában az elmúlt időszakban. Nem azért ajánlottam lehetőséget az unokaöccsének, mert ezzel akartam kompenzálni bármit is, inkább csak kézenfekvő volt, nálunk volt lehetőség, Dan unokaöccsének pedig kellett ez a lehetőség. Ilyen egyszerű.
- Nem ez volt a célom, tényleg ne haragudj. Legközelebb élénkebb színűre festetem a hajam, hogy könnyebben észre lehessen venni - halkan, már-már alig hallhatóan nevettem fel, ami a lépcsőházban még így is visszapattant valamelyest a falakról és leheletnyivel hangosabbnak tűnt. Nyilván a körülmények sem voltak ideálisak, tekintve, hogy nem volt mindegy melyik irányból érkezem. Ha viszont a dolog jó oldalát nézzük, legalább összefutottam Skylerrel és nem volt olyan kellemetlen a helyzet, mintha ki kellett volna szolgálnia. Persze sok múlik azon, hogy az emberek milyen hozzáállást tanúsítanak azok felé, akik a vendéglátásban és szolgáltatásban dolgoznak, én pedig bíztam azokban, akik nálunk dolgoztak ezen a téren, de tudva, hogy ki ő - és fordítva is, hiszen biztosan ő is tudta ki vagyok én -, nem akartam, hogy kicsit is kevésbé értékesnek gondolja magát. Valahol el kell kezdeni, később lehet még belőle akár gyakornok is az én cégemnél, vagy bármelyik másiknál, amelyikkel osztozunk az irodaépületen. A Seo és Yang család tele van intelligens és tehetséges emberekkel, ebben nem kételkedem.
- Ne viccelj, az én hibám volt, hogy leejtetted. Kérjem meg az informatikusunkat, hogy intézze el neked? Én állom. - Magam sem tudom, hogy nem voltam-e túlságosan rámenős, vagy hogyan jött le egy tizenéves srác számára, aki friss volt abban a világban, amiben én nevelkedtem, hogy a vagyonommal ígérgetek, de attól még magát a felajánlást így tartottam helyesnek.
- Hogy tetszik a munka itt, Skyler? - Kérdőn pillantottam rá, de igyekeztem a lehető legbarátságosabb kifejezést ölteni. - Mondd meg nyugodtan őszintén. Erre számítottál? - Az is lehet, hogy mást várt, én pedig szívesen segítettem volna neki másik helyet keresni, ha így lett volna. Még annak ellenére  is nehéz helyzetnek gondolom azt, amiben benne volt, hogy nem voltam benne teljesen, mert csak azokkal az információkkal voltam tisztában, amelyeket Dan megosztott velem. Én pedig nem is vártam többet, elvégre nem származott volna előnyöm abból, ha pletykálok, én sem szerettem, ha valaki hasonlóan akart cselekedni velem és a feleségemmel kapcsolatban. Másrészt nem az én dolgom volt, hogy mi megy végbe a Seo-Yang családnál.
- Régóta van macskád? - Néhány másodperc kellett csak, hogy eszembe jusson, hogy talán túlságosan is bizalmatlannak tűnhetek a kérdésemmel. Ezért is folytattam: - Tudod, a feleségemmel gondolkodunk abban, hogy milyen háziállatot válasszunk, mert a fiunk még elég kicsi. Félek, hogy egy macska őt is megkarmolná. - Tudom, felesleges túlfélteni Mitchiet, különben túlságosan visszahúzódó felnőtt lesz belőle, de ha már egy háziállatot szerzünk, akkor olyan legyen, amivel könnyedén lehet együtt élni és ami a kisfiunkra sem jelent veszélyt.  Egy hörcsöggel mindenesetre biztosan nekem és Aidának lett volna több dolgom, ezért volt olyan nehéz döntést hozni.
- Fogadok a suliban meg nem olyan jó a menza. - Nem állíthatom, hogy megvoltak ebben a saját tapasztalataim, mert én odahaza, Koreában jártam középiskolába. Az ottani viszonyok pedig mondhatni egészen mások voltak. - Remek. Ne menj haza evés nélkül. - Aprót bólintottam, majd finoman intettem a kezemmel, hogy ha neki megfelel, akkor akár indulhatunk is. Ami azt illeti, nem ez volt a konkrét tervem, de nem bántam, hogy így alakult.
- Igazán? Nem emlékszel, hogy mi volt az E menüben? - mosolyogva pillantottam felé, miközben kinyitottam előtte az ajtót, ami az én fizikumomat tekintve jóval könnyebb feladat volt számomra. Ráadásul neki még a keze is meg volt sérülve. - Van kedvenc ételed? - Leginkább olyan kérdéseket próbáltam feltenni neki, amelyek oldhatják a feszültséget és amitől kicsit kevésbé érezné kiszolgáltatottnak magát, hiába vagyok itt én a főnök. Túl félelmetesnek azért nem tartottam magamat.
- Nem lesz baj, ha a törött képernyő miatt nem tudsz majd írni a barátodnak? - Kifejezetten a barát, mint szimpla barát kifejezést használtam, mert nagyobb bunkóságnak tartottam volna, ha előre feltételezek dolgokat, mint hogy helytelenül fogalmazok meg valamit. Ráadásul nem is volt jogom ahhoz, hogy a magánéletében turkáljak. Másrészt meg semmi baj nem volt belőle, ha nem szimplán csak egy barátjáról volt szó, hanem a barát-barátja képe villant fel előttem, amíg visszaadtam neki a készüléket. Akárhogy is, azt hiszem próbálkoznom kellett még, hogy ne tegyek fel túlságosan zavarba ejtő kérdéseket Skylernek.

Skyler & Nate

"Would I rather be feared or loved? Easy, both. I want people to be afraid of how much they love me."

Már a legelején tisztában voltam vele, hogy a munka amit választottam magamnak, nem egy leányálom. Alkalmazottként az embernek lehetősége van arra, hogy reggel bemenjen az irodába, aztán a munkaidő lejártával szépen hazatérjen és a következő nap kezdetéig teljesen megfeledkezzen arról, amiért a pénzét kapja. Ezzel szemben számomra még az sem garancia, hogy minden nap az irodában kezdek. Ha visszakeresném az elmúlt egy évben felgyűlt elhasznált repülőjegyeimet, valószínűleg magam is meglepődnék azon, hogy hány mérföldet tettem meg - még ha technikailag csak a levegőben is. Nem állítom, hogy túl sokat járok külföldön üzleti céllal, de maga a repülés, a hajnalban való kelések és a hosszú napok sem tesznek jót egy szervezetnek. Ha jetlagről nincs is szó, de tény, hogy lehetne kevésbé mozgalmas munkám is.
Olyan napokból sincs hiányom, amelyeket az irodában töltök. Amikor nem üzletszerzési céllal utazom valahová, általában megbeszéléseim vannak házon belül, iratokat kell átnéznem és saját magamnak is alkotnom. Pénzügyi és stratégiai tervezésről pedig még szó sem volt. A munkám egyik fele tehát az állandó rohanásról szól, a másik arról, hogy egy székben tespedek, ennek a hátrányait pedig nyilvánvalóan én magam is felismerem.
Nem véletlenül igyekszem tenni azért, hogy a körülményekhez képest megfelelő mértékben ügyeljek az egészségemre is és sportoljak. Elméletileg huszonöt éves korunktól kezdve már minden szempontból lefelé vezet az utunk, én viszont még jó sokáig nem szeretnék panaszkodni sem a fizikai, sem a szellemi állapotom miatt, habár egyiket sokszor jóval könnyebb karbantartani a másiknál.
- Mikorra legyen készen?
- Legyen hétfő. Addig ráér. - Előbb a plafon felé pillantva gondolkodom a munkahét hátralévő részén és azon, hogy mikor lesz nekem időm elolvasni azt a dokumentumot, aminek az elkészítésére épp most kértem meg a kollégát. Miután pedig biztosít afelől, hogy meglesz, amit kérek, egyszerűen elköszönök mindenkitől, akivel egy helyiségben tartózkodunk és a lift felé indulok. Zsebre dugott kezekkel várakozom, amikor viszont az ajtó úgy másfél perc után sem tűnik úgy, hogy előttem akar kinyílni, inkább feladom az egészet - gondolva az egészségemre és arra, hogy a lépcső mennyivel jobb opció nekem. Nem mintha nagy tragédiának élném meg, hogy túl vagyok a harmincon, hiszen nem rokkantam bele, miután elfújtam a gyertyákat a születésnapi tortámon.
Annak a lehetőségét, hogy másokat is lépcsőzésre kényszerítsek olyan gyorsan vetettem el, mint ahogyan felmerült bennem, hiszen teljesen külön kell kezelni azt a tényt, hogy az épület az én nevem alatt fut, a benne működő cégek azonban teljesen függetlenek tőlem. Ha mások épp abban az időben akarnak csúcsidőt teremteni a liftnek, amikor én épp az irodámba tartok, azzal mit sem tudok kezdeni ebben a helyzetben.
A lépcsőház kezdeti üressége miatt részben arra számítok, hogy egy árva lélekkel sem futok össze, amíg le nem érek a megfelelő emeletre, amikor azonban hangot hallok magam előtt, szinte megörülök. Egészen addig, amíg fel nem fogom igazán, hogy nem szimplán szembejött valaki, sokkal inkább megzavartam az illetőt, aki még az egyensúlyából is kibillen emiatt. A közöttünk lévő lépcsőfokokat igyekszem a lehető leghamarabb letudni és még időben utána kapni a srácnak, hogy ne történjen nagy baja a pánikon kívül - elkapom a karját és ahogyan a másik kezemmel is utána kapok, lényegében a háta mögé nyúlok.
- Ne haragudj! Megijesztettelek? - Gyors mosoly fut át az arcomon, miközben megbizonyosodom arról, hogy megáll a lábán, s ha így van, el is engedem őt. - Ez pedig a tiéd. - A mostohán elejtett telefonért nyúlok, aminek a képernyőjére képtelenség nem rápillantani, legyen akármilyen diszkrét az ember. - Eltört? - Ezt én magam is meg tudtam volna állapítani, ha tovább nézegetem a készüléket, de mivel nem ismerjük olyan jól egymást, hogy ilyesmit tegyek, korrektebbnek éreztem, ha rákérdezek.
- Ha jól gondolom találkoztunk már, de nem mutatkoztunk még be egymásnak. Nate Young. - Magabiztosan nyújtom felé a kezemet, ami ezen a ponton már-már elenyésző gesztusnak tűnik, de mindig is fontosnak tartottam, hogy tudjam, kikkel dolgozom együtt - még ha nem is a közvetlen alkalmazottaimról volt szó. Megakad ugyan a szemem a felém nyújtott karján lévő kötésen, de hangot nem adok ennek az észrevételnek. - Örülök - felelem, amikor megtudom a nevét. Csak ezt követően pillantok a lépcsőn heverő többi dologra - a pulóverre és a szendvicsre, majd vissza a fiú arcára. - Éppen ebédeltél? Elég késői szünetet kaptál. - Jómagam a zsebembe nyomom a kezeimet, majd billenek egyet oda-vissza a talpamon. - Mit szólnál hozzá, ha inkább együtt ennénk? Én sem ebédeltem még. - Néha egyszerűen nem volt érkezésem időben megtenni, néha teljesen kiment a fejemből, még ha Aida nem is feltétlenül szerette ezt a szokásomat - pedig olyankor mindig bőségesen fogyasztottam az otthoni vacsorából. Egy étkezés viszont nem az igazi társaság nélkül, ezért is kérdeztem rá a srácnál a dologra. Ha már ekkora ijedelmet okoztam neki, legalább a megfelelő ebéddel kompenzáljam, amit nem teljesen egyedül a lépcsőházban kell elfogyasztania.