Az, hogy én nem engedtem be a lakótársam a szobájába és a tény, hogy ők leléptek és ottmaradtam egyedül, nagyjából azonos szintű bűnnek számított. Konkrétan két barátnők közti, általános szabályt szegtünk meg ezzel, ami összességében elég szar arány volt, ugyanakkor mivel mind a ketten megtettük, én úgy éreztem, hogy egyikünknek sem lett volna komoly oka haragudni a másikra. Mégis, mivel ismertem Bree-t, pontosan tudtam, hogy ki fog akadni azon, hogy a koliszoba ajtaját bezártam, ugyanakkor együtt tudtam élni ezzel a bűnömmel, mert sokkal jobban járt így. Valószínűleg nem szívesen ivott volna együtt Braylennel, amiért nem tudtam őt okolni, az pedig elég biztos, hogy kettőnk közül nem nekem lett volna nehezebb szállást találni, New Yorki lakosként. Megvolt az okom arra, hogy miért nem haza-haza vittem Brayt, ugyanakkor ezt a lány nem tudta, így eszemben sem volt számonkérni rajta valami olyat, amiről fogalma sincs. Összességében nem is akartam azt, hogy szembesülnie kelljen az alkoholista apámmal, mert ez nem egy olyan téma, amiről az emberek szívesen beszélnének, én pedig jobban élveztem azt, amikor feldobott a fesztelen, aranyos csacsogásával annál, hogy az én bajaimat vitassuk meg. Segíteni nem tudott volna, mert apám érte nem fogja letenni a piát, azért meg felesleges triggerelni, hogy utána azt higgye, hogy úgy kell bánnia velem, mint egy hímestojással. Amúgy sem volt rám jellemző az, hogy ennyire elgyengüljek és a problémáimat más nyakába pakoljam.
- Rendben – egyáltalán nem akartam olyan részletekbe belemenni, hogy nehéz lett volna nekik megmutatni úgy, hogy nem találtam meg őket, emellett pedig valószínűleg tuti, hogy nem engednek el sehova, ha megtudják, hogy kiről van szó – Szerintem pontosan ezt gondolnád, ha tudnád, hogy kivel mentem el a buliból.
Óvatosan nevettem el magam, és tudtam, hogy innentől kezdve nem fogom tudni megkerülni azt, hogy pontosan ki az illető. Ugyanakkor valamikor meg kellett tudnia, szóval talán jobb is így. Összességében úgy voltam vele, hogy nem hazudhatok erről neki, mert jogosan nagyon kiakadna rajta. És Braylen nem olyan gázos, mint valaki, aki mondjuk sportoló és csak egybefüggően nyögni tud, mert annyira bunkó.
- Köszi – halványan mosolyodtam el, ezen a ponton már bentebb is merészkedtem a szobába. Tudtam, hogy meg fogjuk tudni beszélni a dolgot és nem maradunk örökké rosszban, de attól még nyilvánvalóan nem akartam rosszat a barátnőmnek. Az, hogy összeveszünk, mind a kettőnkben csak kellemetlen érzéseket szül és minél tovább húzódik a dolog, vagy minél több apróság nincsen megbeszélve, annál nehezebb a dolgok megoldása is hosszútávon. Emiatt szerettem volna mindenképp valamit kezdeni ezzel az egész helyzettel.
- Nekem mindegy, most nem szívesen ennék. majd megeszem azt, amelyiket nem választod – nem vagyok se vegán, se túl válogatós. Alapvetően mind a két péksüteményt szerettem, szóval teljesen mindegy volt, hogy melyiket kéri. A pisztáciás málnás croissant egyértelműen nagyon finom, de én nagyon szeretem a pain au chocolatot is. Belegondolva, nagyon hasonló volt ez a kettő, szimplán a töltelékük volt más. Az már tényleg részletkérdés, hogy nem igazán gondoltam végig azt, hogy másnaposságra mennyire esnek jól ezek a francia reggeli alternatívák.
Az alacsonyan repülő párnákkal nem igazán számoltam, valamennyire meglepett a tény, hogy a fiú nevének kiejtése nagyobb probléma volt, mint maga a tény, hogy leléptem a buliból és Bibi nem tudott bejönni a szobánkba. Szerintem Braylen még mindig jobb volt, mint egy idegen, mert őt végső soron legalább ismertük és ha megvolt a maga híre, legalább nem arról híres, hogy lányokat erőszakol meg, amikor nem figyelnek oda.
- Csak egy dolgot kérdeznék akkor – bár valószínűleg ezzel húzom majd ki igazán a gyufát – Bray miért rosszabb, mint Finn? Elvégre barátok.
Azt a tényt, hogy Finn minimum hatással volt Bree-re, kár lett volna tagadni. Emlékszem én arra, ahogy elidőzött a pillantása a fiún, amíg az erkélyen, nekünk háttal cigarettázott és fogyasztotta a reggeli kávéját. És pontosan tudjuk mind a ketten, hogy azért nézte, mert nem volt rajta póló. Még szerencse, hogy nekem nem tetszett a srác és időben be tudtam rántani a bámészkodó barátnőmet a szobánkba, mert majdnem hátrafordult és szemközt nézett vele. Szerintem nem lett volna belőle köszönet, ha ez megtörténik.
- Azért, mert ha nem teszem, akkor elviszik a rendőrök, amiért kinyírt valakit – talán az alkoholmennyiség és a hirtelen ébredés, meg a tény miatt, hogy egyedül voltam, amikor kinyitottam a szemeimet, nem igazán tudtam felidézni pontosan az este részleteit, de volt, amire pontosan emlékeztem. Ennek pedig köze volt ahhoz, hogy miért került Bray a szobánkba – És miattam csinálta a dolgot.
Nem igazán akartam erről a dologról beszámolni, de én is tudtam, hogy ha a jövőben hazugságon kapna, azt nem bocsájtaná meg… Én pedig nem tudnám okolni érte, mert valószínűleg nekem sem lenne könnyű kör meglépni azt, hogy nyissak felé, amiért hazudott nekem. Sok minden van, amiről nem beszéltem neki, emiatt legalább most a teljes igazságot kell elmondanom ahelyett, hogy elbújok, amiért megsérültem.
- Oda indultam, csak nem értem ki – a feltételezés nem hibázott. A barátnőim közül én voltam az egyetlen dohányzó, emiatt nyilvánvalóan kijártam cigizni. Ezeket az eseteket próbáltam úgy időzíteni, hogy velem legyen valaki, aki lehetőleg fiú, mert az olyan bulikban, ahol egyetemisták isznak sokat, gyakorlatilag bármi megtörténhet. Most viszont nem volt ennyire egyszerű a helyzet és tudtam, hogy be kell avatnom a részletekbe, mert már túl közel merészkedtünk a témához.
- Persze – horkantam fel – Elég durván. Braylen Yangot arcon ütötték, miattam. Szerintem három hétig ezzel fog zaklatni.
Más kérdés az, hogy nem éreztem azt, hogy ettől a dologtól liftezne a gyomrom, jó ideje már kevésbé utálom azt, ahogy próbál a közelembe férkőzni. Nyilvánvalóan nagy drámaian adtam elő a sztorit, de egyértelmű volt, hogy mi ketten játszunk egymással. Szimplán csak azzal nem voltam tisztában, hogy mennyi értelme lenne beleugrani ebbe az egészbe annak fényében, hogy megvan annak az esélye, hogy egyáltalán nem vagyunk kompatibilisek. Sok olyan ember van, akik addig jók együtt, amíg nem ugranak fejest a közös részébe, ez pedig eléggé megijesztett engem.
- Rendben – egyáltalán nem vágytam arra, hogy egyedül maradjak, az egyetemről nagyrészt pedig Bree-vel voltam jóban. Nyilván a többiekkel is tartottam a kapcsolatot, de a tegnapi estéről jobb egy olyan személlyel összeilleszteni az emlékfoszlányaimat, akivel amúgy is szívesen megosztanám azokat. Nem lennék képes most valakivel beszélgetni felhőtlenül, mert túlságosan eseménydúsra sikerült a Finn által szervezett parti.
- Nem hiszem – ráztam meg a fejem – Ő az a fajta srác, aki úgy gondolja, hogy alanyi jogon jár neki az, hogy le legyenek nyűgözve tőle a lányok. Nem hiszem, hogy könnyen verekedésbe bonyolódna.
Azt se gondolom, hogy ha megteheti azt, hogy valakinek segítsen úgy, hogy csak ő van ott, akkor nem tenné meg. Viszont kinézem belőle, hogy ha egy klubban hasonló történik, azzal úgy van, hogy nem az ő dolga, és ezért nem kifejezetten tudom elítélni. Én se biztos, hogy közbeavatkoznék valamibe úgy, hogy azt sem tudom miről van szó. Az, hogy értem bevállalta azt, hogy megütik és akár a rendőröket is kihívhatják miatta, már más kérdés volt. Nem igazán tudtam hova tenni a dolgot, de kellőképpen összezavart.
- Azt akarta, hogy táncoljak vele, én elutasítottam többször, aztán megragadta a csuklómat és elkezdett magával rángatni – alig ötven kilós nőként, hatalmas sarkú cipőkben pedig nem voltam túl stabil – Nem vészes, ami történt.
Ennek ellenére igyekeztem a csuklómon tartani a pulcsim ujját, amit az ölemben nyugtattam. Nem kell minden részlettel sokkolni, mert bocsánatot kérni jöttem ide, nem pedig azért, hogy rosszul érezze magát.
- Persze, hogy nem az! – ezen a ponton én fogtam rá az ő ujjaira, a kezeinket minden egyes szónál kissé megráztam, miközben azon gondolkoztam, hogy mennyire nem zavar az, hogy a fiú nem tartozik az említett herceg típusba – Én… Nagyon régen volt barátom. Tuti, hogy csak össze vagyok zavarodva.
Valószínűleg mind a ketten egyetértettünk volna abban, hogy Braylen nagyon is jó fogásnak számít a húspiacon, amit érdemes kipróbálni. Emiatt is nézhettem valószínűleg nagyon értetlenül az általa feltett kérdés miatt.
- Szerintem Bray mindenkinek bejön – ez anélkül csúszott ki a számon, hogy végig gondoltam volna a dolgot – Ugye? Neked is. Van szemed.
Talán egy kicsit túl hisztérikus voltam, ahogy kijelentettem ezt, szóval vettem pár mély levegőt, aztán lehunytam a szemem és csak imádkoztam azért, hogy Sam ne ezt a pillanatot válassza arra, hogy benyisson hozzánk. Amikor újra megkerestem Sabrine tekintetét, akkor egyenesen kimondtam a dolgot.
- Én, lefeküdtem Braylen Yanggal – nem tudom, hogy ennél lehet-e rosszabb, de azért a megkönnyebbülést nem éreztem – Most mi lesz?

Világ életemben olyan ember voltam, aki sokkal inkább vallotta azt, hogy az ész szava többet ért a szívnél. Annak ellenére, hogy szakterületemnek valami olyat választottam, ami elsősorban bölcsészeket képzett, a személyiségem alapján nem feltétlenül illettem oda. Nekem sokkal nehezebb volt a francia irodalmat értelmezni, lényegében ezért is választottam egy idő után már inkább a történelmet szakirányomnak, mint a fordítóit. Jobb voltam a tényadatok értelmezésében, azoknak az összefüggéseknek az átlátásában annál, amit egy-egy művészibb vonal kívánt volna meg. A középiskolában nem okoztak gondot a reál tárgyak, pillanatok alatt vissza tudtam adni teljesen hibátlanul a büfében… És talán pont ez volt az, ami ott tartott engem. A pénztárgép, amit használtunk régi típusú volt, ami azt eredményezte, hogy tudni kellett jól számolni annak, aki ott dolgozott. Én pedig összesen három alkalommal tévedtem, ami annyira elenyésző összeg volt, hogy a saját tárcámból. Egyáltalán nem éreztem problémának, hogy mindezt meg kellett tennem, boldogan végeztem el a zárás további részét, másnap pedig jobban figyeltem minden alkalommal.
Az, hogy pont én keveredtem egy ilyen helyzetbe, számomra elég idegen volt. Magam sem tudom, hogy mit gondoltam, amikor Braylent beengedtem a szobánkba, de meggyőződésem volt az, hogy mivel ruhában ébredtem és bizonyos részletek nem ugrottak be azonnal, azért nem is történt közöttünk semmi. Emlékszem arra, hogy miért mentünk a szobánkba, ez pedig épp elég volt ahhoz, hogy úgy gondoljak a történtekre, ahogyan az eszem szerint jártam volna el. Pont emiatt reménykedtem benne, hogy Bree nem fogja túl sokáig kéretni magát a békülésünket illetően. Vagyis reménykedtem benne. Kényelmetlenül éreztem magam a megjegyzése miatt, de tisztában voltam vele, hogy igaza van. Így mindössze annyit tehettem, hogy a sérült csuklómra jobban ráhúztam a pulcsimat és minden erőmmel azon voltam, hogy ez a mozdulat ne legyen gyanús a lány számára.
- Ha rajtam múlik, akkor nem lesz legközelebb – határozottan jelentettem ki, viszont pontosan tudtam, hogy ez nem az a helyzet, ahol bolond módjára kellene mindenre magyarázatot adom – Sajnálom, hogy nem írtam. Kiment a fejemből.
Ami az én történetemben még logikusnak is volt mondható, viszont mivel békülni jöttem, nem vethettem a lány szemére, hogy ha nem hagytak volna egyedül, akkor mindez nem történik meg. Bíztam abban, hogy vagyunk már annyira jóban, hogy ne lépjenek le minden szó nélkül. Amúgy sem számított annyit a dolog, hogy a saját igazamért harcba szálljak, mivel mondhatjuk azt, hogy kvittek lettünk, miután kizártam őt a szobából éjszakára.
- Töltetlen croissant édes tésztából, a másik pedig valami diós cucc. Nem olyan édes, hogy rosszul legyél tőle, de a maradék alkoholt felszívja – ezek jók voltak másnaposságra. A túl sós ételek sem bizonyulnak mindig jó választásnak, mivel sok esetben történhet meg, hogy az ember ugyan le tudja küzdeni és azért kap gyomorrontást, mert túl fűszeres az adott pékáru. Egy kiflit két zsemlével mégsem hozhattam ide neki.
- Hé! – határozottan hátráltam egy lépést, amikor feltérdelt az ágyon – Rám ne támadj azzal a párnával, különben kiköltözöm a koliból és rád küldök valakit, aki még rendetlen és bunkó is!
Nyilvánvalóan rosszat tettem, de talán bocsánatos bűn volt, mivel először fordult elő. Reménykedtem benne, hogy meg fogja érteni, miután belekezdtem a dologba, de úgy nincs könnyű dolgom, hogy az életemért is aggódnom kell… Ez így nem játszik.
- Az egy dolog, hogy fűzöget – megvontam a vállam – Úgysem lesz belőle semmi. Nem emlékszem, hogy lett volna közöttünk valami. Elég sokat ittunk, szóval…
Ezzel két kimenetele is lehetett volna az estének. A szórakozóhelyen elfogyasztott koktélok mellé még leküldtük a rumot, ami mindennek volt mondható, csak könnyű alkoholnak nem, plusz még volt egy üveg borom a hűtőnkben, aminek talán a felét… Vagy az egészet megittuk? Arra emlékszem, hogy felbontottuk, de ennyi.
Halkan sóhajtottam fel, a kezemet ismét a fejemhez kaptam. Minél jobban próbáltam felidézni az emlékeimet, annál jobban fájt az, szóval egy időre felhagytam a dologgal, csak kisimítottam pár tincset az arcomból és úgy próbáltam most már tényleg tisztán gondolkozni, ami egyre nehezebb volt.
- Nem találtalak titeket a mosdónál, szóval visszamentem a pulthoz, hátha ott vagytok – próbáltam úgy fogalmazni, hogy egyáltalán ne legyen vádló a hangom, mivel ezeken a bulikon könnyű elkeveredni. Általában pont ezért is figyelek arra mindig, hogy a végsőkig együtt maradjunk, de most ez nem volt túl egyszerű és ezek szerint megoldható se – És valami csávó el akart rángatni. Akkor avatkozott közbe.
Nyilvánvalóan hálás voltam neki, mivel nem akartam a sráccal menni. Abba pedig főleg nem mentem bele, hogy ha valaki képes ilyesmire, akkor az valószínűleg mást is megtenne, mivel nem történt semmi olyan, hála a másik fiúnak. Az már lényegében felesleges részlet volt, hogy pontosan meddig tartott a verekedés és mi lett a vége. Ennél még mindig volt egy rosszabb forgatókönyv.
- Nem akarok zavarni – ezt úgy mondtam, hogy már nem néztem rá – Csak reggelit akartam hozni neked és bocsánatot kérni. Meg elmondani a dolgokat. Arra gondoltam, hogy hazamennék egy időre.
Régen néztem már rá a húgomra, szóval ideje lett volna egy kicsit vele is töltenem az időt. Nem lepődtem volna meg azon, ha mondjuk apa bántotta volna, ezt pedig minden áron el akartam kerülni. Ha ő is megharagudott volna rám, akkor tényleg nem lett volna nagyon hova mennem, mivel a nagymamám egy másik államban élt.
- A verekedés után úgy éreztem, hogy az a minimum, ha segítek neki és nem engedem haza bevert szájjal – jobb híján a hajammal szórakoztam még mindig, mivel nem akartam a lányra nézni – Szóval ez volt az oka annak, hogy felhívtam. De eléggé lesokkolt az, ami bent volt, emiatt út közben megittunk együtt egy üveg rumot, aztán a szobában talán nekiálltunk a bornak is, erre nem emlékszem tisztán. Aztán…
Ezen a ponton jutottak eszembe olyan szégyentelen dolgok, amikre egyszerre kerekedtek el a szemeim és vörösödtem el. Az arcomat egyszerűen a tenyerembe temettem és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy kínomban most röhögnöm vagy sírnom kellene.
- Baszki – csak ennyit tudtam kinyögni, Bibinek pedig minden bizonnyal most fogom eljátszani a maradék bizalmát is, mert azt hiszi majd, hogy korábban hazudtam neki – Én… Én valószínűleg nagyon részeg voltam. Nem történt volna ilyen, ha magamnál vagyok, ugye? Te ismersz és tudod. Nem tettem volna meg.
Mikor észbe kaptam, már két kézzel szorongattam a lány kezeit és túlságosan kétsébe voltam esve ahhoz, hogy kezelni tudjam a helyzetet. Viszont ezen a ponton már tudtam, hogy a jövőben ilyen tényleg nem fog előfordulni. Braylen Yang nem tér vissza ugyanahhoz a lányhoz kétszer, én pedig egy árulónak és nagyon rossz embernek éreztem magam, amiért elsőként az jutott eszembe, hogy hiányozni fog a figyelme.

Nyilvánvaló volt, hogy Sabrine nem az a fajta lány, aki mondjuk úgy váltogatná a pasijait, mint a legtöbben a bugyijukat, de ennek ellenére én magam is tudtam, hogy fontos lefektetni bizonyos szabályokat. Ezeket még elsőéves korunkban tettük meg, és azóta soha egyetlen alkalommal sem kellett betartanunk őket, mivel neki barátja volt, én pedig nem vagyok annyira fiúzós típus. Éppen ezért is, határozottan furán jött ki a lépés, ha mondjuk azt vesszük figyelembe, hogy mennyire nyugisan indult ez az egész buli ötlete. Mentségemre szóljon az, hogy én már a legelején megmondtam, hogy nem jó ötlet a dolog, és minő meglepő: igazam lett.
Mindenesetre tudtam, hogy hibáztam, amikor nem szóltam neki arról, hogy ne próbáljon meg bejönni a szobánkba. Pontosan tudtam, hogy ki kell engesztelnem miatta és ettől elég határozottan égett az arcomról a bőr. Minimum annyival tartoztam neki, hogy elmondom azt, ami történt. Még akkor is, ha ez nem egy olyan dolog volt, amiről szívesen beszéltem volna.
Alapvetően magamnak sem mertem túlzottan beismerni azt, hogy valóban vonzónak tartottam Braylent, de a tegnap este történtek után már teljes mértékben felesleges lett volna letagadni ezt a tényt. Foghatnám az alkoholra, viszont magamat becsapni ebben a helyzetben rosszabb volt bárminél. Éppen ezért nem is próbálkoztam a dologgal, egyszerűen csak beismertem a nyilvánvalót: én legalább annyira akartam azt, hogy akkor ott legyen mellettem, mint amennyire lelkesen jött ő magától is. Az már más kérdés, hogy ezt a tényt a fiúval nem akartam megosztani, mert határozottan hittem benne, hogy némi szimpátiát el tudok nyomni magamban annak érdekében, hogy megvédjem a szívemet. Örültem volna neki, ha nem kellene ennyire drasztikus eszközökhöz nyúlnom, de egyelőre nem láttam kiútat a helyzetből. Lényegében azt sem tudtam, hogy miként élem majd túl a reggelt, és itt nem a másnaposságom miatt aggódtam… Hanem féltem attól a cuki, szőke lánytól, aki annak ellenére volt jóval alacsonyabb nálam, hogy én sem erősítem a magas csajok sorait.
Nem igazán tudtam, hogy mit kellett volna éreznem a bűntudaton kívül, amikor a lány felém sem pillantott, de hamar elvetettem a tényleges rossz érzéseim, mivel meg sem szólaltam még, nem tudhatta, hogy én jöttem. Ettől függetlenül nagyon féltem attól, hogy miként fog lemenni ez a beszélgetés és egyre inkább éreztem nőni a gombócot a torkomban. Őszintén attól tartottam, hogy kettőnk közül én leszek az, aki először utcára kerül, mert mondjuk Finn megpróbál betörni a szobánkba, vagy pedig az a modell srác mosolyogja be magát oda. Részletkérdés, hogy ezer éve támogatom azt, hogy Bree hagyja ott Troyt, szóval nem haragudtam meg volna, ha ez történik. Kivéve akkor, ha Finn jár sikerrel, de ez jelen helyzetben teljesen részletkérdés volt.
- Akkor jó – alig hallhatóan suttogtam ezt, aztán egy – immáron már – göndör tincset megpróbáltam a fülem mögé tűrni, de amikor nincs kivasalva a hajam, akkor nehezen bírtam vele, emiatt pedig rögtön vissza is hullott az arcomba az.
- Ne haragudj – ezen a ponton már nem is volt könnyű a szemébe néznem – Nem akartalak kizárni.
Viszont opciónak nem játszott az, hogy a Queens-i házunkba menjünk, mivel oda amúgy se nagyon engedtem be senkit az egyetemi ismerőseim közül, apa miatt. Őszintén, néha nagyon is aggódtam azért, hogy milyen állapotban fekszik otthon, magam iránt pedig legutolsó sorban szánalmat nem akartam kelteni. Jelen helyzetben pedig szerintem egyikünknek sem volt szüksége egy veszekedésre, szóval nem hoztam fel azt, hogy először ők ketten tűntek el Leahval, szóval csak kényelmetlenül toporogtam az ajtóban, közben pedig azon agyaltam, hogy vajon hol fogok aludni az elkövetkezendő egy hétben. Nem volt kedvem ahhoz, hogy legyilkoljon a pillantásával. Csak akkor léptem be a szobába, amikor beljebb invitált, de nem fáradtam azzal, hogy helyet foglaljak, szimplán az éjjeliszekrényhez léptem és leraktam azokat a dolgokat, amiket neki hoztam.
- Ezeket azért itt hagyom – részben pótcselekvés volt a dolog, mert nem igazán tudtam, hogy miként kellene egyáltalán elmesélnem az előző estém történéseit, szóval végső soron csak annyit tehettem, hogy jobban ráhúztam a sérült csuklómra a pulcsim ujját, aztán vettem egy mély levegőt és kiböktem az igazságot.
- Nem az van, amire gondolsz – nyilvánvalóan ennyi alapján nem fogja elhinni, amit mondok – De gondolom először a srác kiléte fog érdekelni szóval… Braylen volt nálunk. De nem volt semmi olyan.
Elég jelentőségteljesen néztem rá, aztán összefontam a mellkasom előtt a karjaim. Nem igazán tudtam, hogy miként kellene folytatnom, szóval némi gondolkodás nélkül kiböktem az igazat.
- Megsérült miattam, és azért jött fel – mivel nyilvánvalóan nem számított arra az információra, amit most osztottam meg vele, ezen a ponton meg is álltam, aztán végül mégis helyet foglaltam az ágy szélén, tisztes távolságra tőle. Ha most akarna fejbe dobni a telefonjával, akkor nem vagyok benne biztos, hogy lennének olyan reflexeim, hogy elhajoljak előle.

Bree-vel volt egy egyezségünk a korábbiakban. Hogy ha valaki fiút visz a kollégiumunk szobájába, és nem tud szólni a másiknak arról, hogy ez megtörtént, akkor megtiszteli azzal, hogy a kulcsot a zárban hagyja és elfordítja azt, hogy véletlenül se láthassunk olyat, ami miatt utána képtelenek lennénk normálisan egymásra nézni. Ez elviekben tökre jól is hangzott, ugyanakkor korábban sosem fordult elő hasonló. Őt a déli hercege nem igazán látogatta New Yorkban, nekem pedig a félresikerült középiskolás kapcsolataim után nem volt még pasim.
Az, hogy az első srác, aki mégis átlépte a rózsaszín birodalmunk határát… Lényegében Braylen volt, egyelőre nem tudtam, és nem is akartam mivel megmagyarázni. Magamnak is nehezen ismertem be azt, hogy nem pusztán a fene nagy viszonzási vágy vezetett ahhoz, hogy végül a srác ott maradt abban a szobában. Nem ő kért meg arra, hogy zárjam be az ajtót, nem ő akarta, hogy elhozzam a rumot, illetve azt se ő erőltette, hogy a szobánkban található bort is felajánljam neki. Az egészben a legrosszabb az, hogy a kezdeményezése sikeresnek bizonyult, és egészen reggelig maradt… Valamikor az ébredésem előtt mehetett el gondolom, bár ezt biztosra én sem tudom, mert amikor kinyitottam a szemeimet, ő már nem volt ott. Rajtam még mindig az előző este viselt, ezüstös darab volt, ami épphogy csak takarta az alatta viselt fehérneműt. Nagyon sokáig kellett gondolkoznom azon, hogy én csak álmodtam az egész estét, vagy tényleg megtörtént, de a fejfájás, amit éreztem elég egyértelművé tette, hogy inni ittam. És az elhozott rumosüveg még mindig az íróasztalomon volt, aminek a kidobásával most sem fáradtam, inkább lezuhanyoztam és mindenekelőtt megmostam a fogam és a hajam, aztán pedig eltakarítottam az arcomról az elmaszatolt sminket. Ezek után már csak fele annyira éreztem magam gusztustalannak, mint amilyen voltam, és nem is nagyon volt hangulatom szépen felöltözni. Azt tudtam, hogy a lányt ki kell engesztelnem, így nem volt mit tenni, némi szempillaspirált magamra kentem – másodjára mondjuk sikerült is a művelet – aztán bevettem egy gyógyszert, és néhány gusztustalanul kinéző, de annál kényelmesebb ruhadarab felvétele után, elindultam, hogy vegyek reggelit Bree-nek. Mivel az édes péksütemények és a latték megvásárlása után sem ért vissza a koliba, arra tudtam csak gondolni, hogy a nagybátyjánál maradt, ahol annyira voltam csak ismerős, hogy gondok nélkül odataláltam és nem tartottam attól, hogy Sam beenged-e. Az már más kérdés volt, hogy a lány haragszik-e rám az incidens miatt, de reménykedtem benne, hogy ez nincs így. Végül is ők keveredtek el először, szóval azt hiszem kvittek vagyunk… Bár nem én lettem egy teljes éjszakára kizárva a szobámból. Szerencsém, hogy a menstruációja épp eléggé összerendeződött az enyémmel ahhoz, hogy legalább azzal ne legyen problémája. Mondjuk minden bizonnyal egy éjszakát kibírt volna a táskájában található tamponokkal is, de hát ettől függetlenül megérteném, ha nagyon mérges lenne.
Ajtót Sam nyitott nekem, akivel váltottam pár udvarias szót a hogylétünkről, később pedig mondta, hogy Bree már felébredt, ez pedig engem egy kicsit megnyugtatott. Ha nem lett volna itt a lány, akkor minden bizonnyal kétségbeestem volna, hogy miattam baja eshetett. Mivel ilyesmiről szerencsére nem volt szó, egyszerűen csak belebújtam a papucsba, amit Samtől kaptam, és elindultam a szoba felé, ahol a lány tartózkodott azokon a napokon, amikor nem tudott hazamenni.
- Szia – egészen nyugodt volt a hangom, viszont a tekintetembe vegyült némi aggódás, ahogy az arcát fürkésztem – Hogy vagy? Remélem nagyon utálsz, mert ha nem haragszol rám, akkor nem kapod meg, amit hoztam neked.
Persze ez nem volt igaz, de ettől függetlenül igyekeztem némiképp könnyed hangot megütni. Én lényegében betartottam az egyezségünk részét, így nem kellett azzal a látvánnyal szembesülnie, ahogyan Braylen ledugta a nyelvét a torkomon. Minden bizonnyal nem lett volna kíváncsi rá, én pedig még nem tudtam hogyan tálaljam neki az egészet. Nagyon ki fog akadni.
- Kell gyógyszer? Én azt hittem meghalok, amikor felkeltem – gondolom ő sem ivott nálam kevesebbet, bár kifejezetten ritka volt, amikor szétcsaptuk magunkat. Csak abban reménykedtem, hogy vagy a szőke, vagy az ázsiai „szeretője” megtalálta, ami miatt legalább baja nem esett, vagy nem unatkozott az előző este.