A családom azt gondolja rólam, hogy felelőtlen, éretlen kölyök vagyok csak, aki nem hogy betartani nem hajlandó a szabályokat, de az értelmezésükkel is gondok vannak. Nem bántam, hogy így gondolják, hogy nem néznek többnek taknyos gyereknél, akire ráfér egy-két pofon és letiltott bankkártya. Addig is volt lehetőségem kiélvezni mindazt, amit megteremtettem magamnak az ő pénzükön. Ott volt az a fajta szabadság, ami nem adatott volna meg nekem, ha cégvezetésre érdemes és beszámítható fiú vagyok, aki olyan vakon követi az apja szavát, mintha nem létezne más az ő tanácsán kívül. Eszemben sem volt meghajolni apám akarata előtt, hiszen ha ő diktált, akkor a birtokában lévő pénz diktált. Előbb hagytam volna, hogy kitagadjon a családból, mint hogy bizonyos dolgokban elkezdjek hasonlítani rá.
Az olyan emberek sorsa soha nem tudott meghatni, akikhez semmi közöm. Mi közöm nekem a világ másik végén szerencsétlen helyzetbe került emberekkel? Ennyi erővel inkább segítek olyanoknak, akik közel állnak hozzám, mivel akár milliomos az ember, akár nem, mindenkinek vannak problémái. Nem kell ahhoz a világ végén lakni, hogy szükségünk legyen valakire - nyilván nem nekem, mert én teljesen jól megvagyok egyedül is, nem kell senki szánalma vagy segítsége. Az egyetlen megoldás egyébként is csak az ivás, mert az könnyedén elfeledtet az emberrel bármilyen problémát. Nyilván ha ezt a tanácsot adtam volna Skylernek, most nem járnánk előrébb, mivel egy tinédzserből alkoholistát csinálni elég erős lett volna. Ahogyan a vékony fiú alakját figyeltem az ágyamban, arra gondoltam, hogy talán mégis tanácsolnom kellett volna neki valamit, mert senki nem készíthette fel arra, hogy milyen mentális akadályokkal kell megküzdenie, ha a Yang család része lesz. Előre szóltam, hogy a legegyszerűbb az lesz, ha szimplán csak kihasználja a pénz, ami az ölébe hullik ebben a helyzetben, de gondolom ez a része nem sikerült neki.
Tisztában voltam vele, hogy a nagybátyám és talán még a nővérem is azt várják tőlem, hogy legyek elnézőbb a fiúval, viszont nem tudtam elfogadni azt a gondolatot, hogy valami olyasmi miatt kell jó fiúnak lennem, amit apám baszott el. Miért én vállaljam az ő tetteiért a felelősséget? Minden alkalommal vágjak jó képet hozzá, ha kiderül, hogy épp újabb módot talált rá, hogy cserben hagyja a családját? Az egyedüli problémának az mutatkozott, hogy vannak azok a nyomorult gondolatok, amik befészkelik magukat az agyunk legapróbb zugaiba, ahonnan képtelenség kirángatni őket és örökre megszabadulni tőlük. Minél tovább küzdünk ellene, annál jobban átveszik az irányítást a többi gondolat fölött is, mígnem csak arra az egy dologra tudunk gondolni. Az én elmúlt hónapjaim nagy része pedig ténylegesen azzal telt, hogy Skyleren gondolkoztam.
Nem ez a megfelelő hely és idő arra, hogy a különleges képességeimet ecseteljük - egyébként sem az öcsém füle hallatára tenném ezt meg bizonyos képességek esetében -, de egy pillanat erejéig mosoly jelent meg az arcomon, ahogyan arra gondoltam, hogy talán létezik valamiféle telepatikus kapcsolat közöttünk Yangok között, aminek köszönhetően elég, ha gondolatban szólítjuk egymást és a másik megérzi azt. De az is lehet, hogy csak túl sok sorozatot néztem, amíg Sky ébredését vártam.
- Akkor ne köszönd. - Oké, talán még mindig nem olyan dolgokat tanácsoltam neki, amelyeket meg kellene fogadnia, de nem kell hálásnak lennie olyan dolog miatt, ami meg sem történt, mert semmit nem tettem érte amellett, hogy segítettem ülő helyzetbe kerülni neki. - Ha nem én figyelek rád, akkor most ülhetnél egy kórházi szobában, aminek kilincse sincs a te oldaladon. - Nem gondoltam arra, hogy épp túl kemény vagyok-e vele, ez volt az igazság. Csak a kapcsolatainknak és a pénzünknek hála történhetett meg az, hogy Skyler az én szobámban ébredt és nem egy kórházi ágyon, ismeretlen emberek között és fertőtlenítő szagban. Továbbra sem tudom mi játszódhatott le a fejében, de határozottan éreztem, hogy ha már fel akarnám hívni valahogyan magamra a figyelmet - ami nem azt jelenti, hogy Sky azért csinálta, hogy ezt tegye -, nem így tenném. Jes biztosan elintézné, hogy ne engedjenek ki a kórházból olyan könnyen, mert akkor nyugta lenne tőlem.
Mélyet sóhajtottam, amikor a fiú magyarázkodásba kezdett, mert ha velem nő fel, biztosan nem kérne ilyenek miatt bocsánatot és a magabiztosságával is teljesen más lenne a helyzet. Ha kell, ki tud állni magáért ha nagyon akar, és ennek is egy olyan pillanatnak kellett volna lennie, mint amikor velem vitázott azon, hogy el akar-e szökni a háztól, vagy sem. - Sosem szabad bocsánatot kérned azért, mert az vagy, aki. Mindegy, hogy mit gondolsz mit várnak el tőled most és milyen életed volt régen. - Yang vagy sem, velem nőtt fel vagy sem, de attól még ő az egyedüli ő, emiatt pedig sosem szabadna sajnálkoznia.
Néztem őt, a lassan megemelkedő fejét és a pillantásomat kereső szemeit és arra gondoltam, hogy előbb kellett volna találkoznunk, mert akkor megtanítottam volna neki, hogy hogyan legyen annyira erős, hogy kibírja mindazokat a terheket, amiket a család képes ráhelyezni. A gazdagok élete olyan könnyűnek tűnik kívülről, aztán ha valaki belecsöppen, hamar rájön, hogy egyáltalán nincs így.
- Figyelj... - Újabb mély sóhaj tört ki belőlem, mielőtt folytattam volna. - Szerinted véletlenül vagy itt? - Kérdőn pillantottam rá. Nem tudom valójában választ vártam-e, vagy azt szerettem volna, hogy olvasson a gondolataimban. Talán könnyebben elbírom azokat a terheket, amelyeket Skyler is tapasztal egy ideje, de a tapasztalat nem tanította meg, hogy hogyan fejezzem ki jobban mindazt, amit érzek. Megvolt rá a saját önvédelmi mechanizmusom, de jelen helyzetben nem jöhettem sem alkohollal, sem kurvázós viccekkel, sem azzal, hogy apánkat szidom.
- Egy dolgot mondj meg nekem. - Helyezkedtem valamennyit az ágyon, a kezeimmel a hátam mögé támaszkodtam, valahol Sky lábai mellett. - Ha nem miattunk csináltad, akkor miért? Mi volt a cél, hm? - Nem volt számonkérés a hangomban, sokkal inkább őszinte kíváncsiság. Talán ahhoz, hogy igazán megértsük egymást és képesek legyünk egymás mellett élni, erre lenne szükség. Nyitottságra és arra, hogy ha a másik beszél - vagy épp nem -, meghalljuk a hangját, vagy a szavak nélküli csendet.

Egyszer valaki, aki sokkal okosabbnak gondolja magát nálam, azt mondta, hogy a tettek többet érnek a szavaknál. Sosem tanácsolnék senkinek hasonlót, de alátámasztott tény, hogy azóta is ennek a roppant bölcs embernek a szavai szerint élek. Már óvodás korom óta. Azóta persze kifejezetten nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a gyerekeket jellemzően szarba sem nézik, mégpedig egyetlen roppant kellemetlen dolog miatt. Amiért mi fiatalok vagyunk. Lehet, hogy apám rám ver legalább harminc évet, de az is elég nyilvánvaló azoknak, akik az utóbbi másfél évében ismerték meg, hogy nem minden igaz, amit kiejt a száján. Ezt a jó szokását pedig nem most kezdte el gyakorolni. Én mindig tettem róla, hogy ha nem hallgatták meg a szavaimat, akkor minimum olyasmit csináljak, amin megbotránkozik a környezetem. Nem mindig maguknak ezeknek a saját erőforrásból véghezvitt akcióknak volt meg az üzenete, sokkal inkább magának a ténynek, hogy elkövettem őket.
Magam sem tudom mit vártam a családomtól akkoriban. Habár mai napig kifejezetten szeretem csinálni, semmi okom nincs arra, hogy panaszkodjak. Annyi pénzünk van, hogy ha soha életemben egy napot sem akarnék dolgozni, még akkor is elég pénzem maradna és különösebben gondolkodnom sem kellene azon, hogy mire költhetek és mire nem. A szüleim nem váltak el, habár apám egy képmutató gyökér, a testvéreim meg én nem akarjuk megölni egymást. Lehetőségem van az ország - sőt a világ - egyik legjobb egyetemén tanulni, olyasmit amit állítólag szeretek is. Vannak barátaim, szociális életem és gyakorlatilag mindent és mindenkit megkaphatok, akit csak akarok. Nem vagyok azonban a híve annak, hogy csak mert más szarabb helyzetben van nálam, az én problémáim hirtelen megszűnnek létezni. Ezer meg egy olyan dolog van ebben a családban, amitől a hideg futkos a hátamon és ami elől rendszeresen menekülök el, még ha nem is maga a menekülés szó a legalkalmasabb arra, amit csinálok.
Viszont soha nem menekülnék olyan formában, ahogyan mások a komplett életüktől próbálnak megszabadulni. Mindig is túl nagy volt bennem az élni akarás. Az, hogy ne egy nagy tettel mondjam el mások számára, hogy mit érzek, hanem állandó jelleggel törjek borsot azoknak az orra alá, akik megsértették az én önérzetemet. Gyáva vagyok, vagy épp ellenkezőleg, erős, amiért sosem akartam megválni attól az élettől, ami nem tesz boldoggá? Annak fényében, ami történt, valószínűleg bevállalom, hogy én vagyok a gyáva. Mert inkább elhiszem azt, hogy képes leszek egyszer akkora pofátlanságot csinálni, ami majd megüti a mércét, ami majd változtat azon, ahogyan ebben a házban élünk. Nem lehetek biztos abban, hogy az, amit Skyler tett, nagyobb hatást gyakorol majd az apánkra, mint az, hogy egyáltalán magunkhoz kellett fogadnunk. De az, amit csinált elég világos és nyilvánvaló üzenet volt. Nem csak számomra, hanem mindenki számára, aki ennek a családnak a tagja, mondhatni tengeren innen és túl.
Én hoztam döntést, amikor az öcsém sorsáról volt szó és arról, hogy legyen-e még része annak, ami Yangéknál - nálunk - megy, de a helyzet az, hogy már csak elvből sem adhattam meg azt a lehetőséget a nagybátyámnak, amivel ilyen, vagy olyan okból, de száz százalékban helytelenül élni akart. Ő nem része a mi családunknak, ő nem Yang, tehát nem is dönthet egy Yang sorsa felől. Nem azért, mert ne akarna jót annak a törékeny kisgyereknek, akinek az életben maradása már-már csodának tűnik utólag, ha rá pillantok... Sokkal inkább azért, mert ennek a helyzetnek nem akkor lesz megoldása, ha jó szokásunkhoz híven mindent a szőnyeg alá seprünk, dobozba rakunk, lelakatolunk és postázunk a világ másik végére. Nem gonoszságból, de valamilyen szinten mégis valamilyen hátsó szándékkal akarom, hogy Skyler nálunk maradjon. Talán a titkárnőt, akivel apámat házasságtörésen kaptam könnyedén ki lehetett rúgni és el lehetett felejteni. De Daewon Yang minden azóta hozott döntésének a következményét ott kell látnia a háza folyosóin, a vacsora asztalnál és még a legrosszabb rémálmaiban is, amelyek a lelkiismeretét gyötörhetik. Kell, hogy legyen valami következménye annak, amit nem csak ő, hanem anyám, Mona, Jes és még én is tettünk. És itt nem elég, hogy annyi pénzünk van, hogy azzal gyújthatnánk be a kandallókat.
- Ez az én szobám. - Ha egy kórház steril, fehér falaihoz hasonlítjuk, akkor akár azt is mondhatnánk rá, hogy ez sokkal inkább maga a pokol a sötét falakkal és bútorokkal. Olyasmi, ami megfelel az én ízlésemnek és ami megfelelt arra is, hogy Skylert szem előtt tudjam tartani, amíg felébred - nem mintha nagyon szökni próbált volna.
Eszembe jutnak azok a dolgok, amiket Dan bízott rám, ha már olyan határozottan a magam kezébe akartam venni a helyzet fölötti irányítást, de csak akkor ugranak be teljes egészében a részletek, amikor Skyler szökni akar, ami nem csak hogy neki nem sikerül jól, de én magam is felé nyúlok, hogy vissza tudjam nyomni az ágyra. - Elég lesz. - Talán a családunk egy női tagja képes lenne törődőbb lenni, kedvesebb, vagy épp megnyugtatóbb, de pont itt van a probléma. Hogy én nem vagyok egyikük sem. Az éjjeliszekrényen álló tálcán lévő vizeskancsóért nyúlok és töltöm meg a korábban behozott poharat, amit előbb az öcsém felé nyújtok, aztán amikor rájövök, hogy talán ehhez sem lesz ereje, én magam nyújtom oda a szájához. - Igyál csak. - Nem fürkészem ugyan túl feltűnően, de rajta tartom a pillantásom, amíg iszik. A következő mozzanattal elhúzom a közeléből a poharat és visszateszem a tálcán a megfelelő helyre. - Ha éhes vagy, vagy tudnál enni, szólj. Nemrég hoztam fel pár dolgot. - Még mindig jobb, mintha most próbálnám magára hagyni, vagy mintha azzal kezdeném a sztorit, hogy pontosan mi is történt vele - legalábbis azt a részét, amit mi tudunk.