- Á-á! Te hagytál el először, szóval itt én vagyok az egyetlen ember, akinek meg kellene sértődnie. - Ha azon múlna a barátságunk, hogy ki mikor volt utoljára New Yorkban és mennyi ideig, valószínűleg most nem lennénk a szobámban - technikailag csak Felix nem lenne itt, mert attól még ez ugyanúgy az én hálószobám lenne -, és ő nem tapogatná olyan lelkesedéssel a hátsómat, mint ahogy megtette. Egyértelműen nem vagyok az a fajta ember, aki mindenkivel képes kedves lenni, meg amúgy sem aggatnám magamra ezt jelzőként. Megválogatom azokat, akikkel barátkozom és bár elkerülhetetlen, hogy olykor olyanok is hozzácsapódjanak a társasághoz, akiket nem neveznék a baráti köröm tagjának, de túl rövid ahhoz az élet, hogy ilyeneken akadjak fenn. Az olyan srácokhoz, mint Felix vagy én már csak azért is csapódnak az emberek, mert annyi pénzünk van, hogy egy egész városnegyed diákhitel tartozását ki tudnánk fizetni. - Ha megint elmész, direkt el fogom felejteni a hangodat - fenyegettem meg vigyorogva. Túl rég kötöttünk már szövetséget Felix-el ahhoz, hogy ez megtörténhessen. Hiába ismer és tudja, hogy rengeteg olyan dolog van az életemben, amiért ideig-óráig lelkesedem, aztán eljön az a pillanat ahonnan már pénzt is ajánlhatnának érte, akkor is leszarnám. Van, hogy egy-egy kapcsolatom is így végzi - na, nem párkapcsolatra gondolok, annyira ne vessük el a sulykot.
- Amúgy ki árulkodott? Le akarom baszni. - A testvéreimmel egyébként sem volt ritka, hogy be akarták tömni valamivel a számat, így ha ők az elkövetők, ugyanolyan lesz a beszélgetésünk, mint bármelyik másik napon. Ha viszont más keze van a dologban, megfontolom, hogy milyen pletykát indítok el legközelebb a hozzám hasonló fiatalok között. Nevetségesen szórakoztató, hogy milyen ereje van annak, hogy mi szeretünk pletykálni, a rövidebbet pedig mindig az idősebb generáció, a szüleink húzzák.
- Úgyis mindegy, azért van a személyzet. Enni meg nem a földről fogok. - Megrántottam a vállaimat. Vannak, akik azt gondolják, hogy ha elveszik tőlünk a pénzt és a személyzetet, lényegében életképtelenné válunk, de azokat akik ezt gondolják, ki kell ábrándítanom. Nem a hozzáértésünkkel és talpraesettségünkkel van baj, hanem a motivációval. Aki ezüst kanállal a szájában születik, valahogy nem nevelődik rá arra, hogy olyan hétköznapi dolgokkal foglalkozzon, mint a porszívózás, vagy takarítás. Még azt is ráfoghatjuk, hogy mi szimplán csak munkát akarunk teremteni azoknak, akik rászorulnak.
- Látod, ezért kellett szereznem valakit a helyedre. Senki más nem ismer olyan jól, mint te... - Próbáltam, én tényleg próbáltam meghatott képet vágni. De a végére olyan ordas vigyor került az arcomra, hogy levakarni sem lehetett volna onnan. Ettől függetlenül ami igaz, az igaz. Kevesen tudtak minden mocsokságomról. Felix pedig pontosan azon kevesek közé tartozott, akinek a titkait én magam is a sírba fogom vinni.
- Te tényleg megmentenéd? - Fintorogva pislantottam a srác felé. Én sem tervezgetem évek óta a húgom halálát, mégiscsak egy vérből valók vagyunk, ettől függetlenül nagyon az idegeimre tudott menni a kotnyeleskedésével. Talán ha nem ront el mindent gyerekkorunkban azzal, hogy rám fogja a saját bűneit is, most sokkal jobban lennénk. De nem bánom, hogy lecseréltem őt Felixre, vagy épp Finnre, akikre szintén úgy tekintettem, mintha a testvéreim lennének. Az egyik szimplán csak jobban hasonlít rám.
- Sose hasonlítottak még japán csajokhoz, de azt hiszem elfogadom... - Egészen gondolkodóba estem a fiú szavai miatt, de végül csak halk nevetéssel nyugtáztam, hogy a következő lépés számomra biztosan az, hogy thai masszőrnek néznek. Azt még viszonylag egyszerű bebizonyítani, hogy nem vagyok nő, de azt nehéz lenne tagadni, hogy vagyok olyan jó az ágyban, mint a thai lányok.
- Ez így felsorolva is túl sok melónak tűnik. Nem lehetett volna megvenni az eredményeidet? - Baromira nem gondoltam komolyan a kérdést, ettől függetlenül nem tudtam letagadni önmagam és a lustaságom, amivel már valószínűleg ovi óta az egész oktatási rendszerhez állok. - Biztos vagy benne, hogy te is egyetemre akarsz járni? Tudok neked mesélni rémtörténeteket... Hogy lesz így időnk minden másra? - A 'minden más' alatt pedig határozottan arra gondolok, hogy benne lenni minden hülyeségben, amit részben én, részben pedig ő talál ki. Mindig is remek volt a kémia közöttünk és voltak helyzetek, amikor egészen félelmetesen egy rugóra járt az agyunk.
- Kár. Ha lefeküdne veled, járnátok is? - Az én fejemben a kettő jó ideje nem volt kompatibilis, de talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy a járás és én nem jövünk ki már gimi óta. - Szerintem ha kipróbálná milyen olyannak lenni, mint mi vagyunk, egy idő után rájönne, hogy ez a világ legjobb dolga. - Vannak szabályok és mind tisztában is vagyunk velük, ettől még viszont nem kell, hogy megpróbáljuk betartani mindet. Középső gyerekként születtem, így törvényszerű is, hogy én kallódom el a legjobban, a viselkedésem pedig mindig meg is volt ehhez. - Elvigyük egyszer úgy igazán szórakozni? - Nem volt teljesen komoly az ajánlat, mert ahhoz minimum el kellene rabolnunk a lányt, hogy velem egy társaságban mutatkozzon. Ennek ellenére határozottan azt gondoltam, hogy Rachelnek javára válna, ha csak egyszer úgy igazán elengedné magát.
- Aha. - Egészen félvállról közöltem a dolgot, mert bár Yenát jobban ismertem, mint másik olyan lányt, akikkel ágyba bújtam, ettől függetlenül az rá is érvényes volt, hogy egy kapcsolatot már képtelen voltam vele elképzelni. - Jó volt - nevettem fel, miközben minimum olyan képet vágtam, mint akit öt perc múlva megkoronáznak a tetteiért - vagy lovaggá ütnek, mindegy. - Utána befestette a haját barnára, gondolom mély nyomot hagytam. - Arról, hogy valószínűleg nem a szimpla visszautasításom váltotta ki ezt a viselkedést a lányból, inkább hallgattam. Ha jól gondolom és a megfelelő pletykák keringenek rólunk a lánnyal, valószínűleg úgyis Felix fülébe jut egyszer.
- Az most amúgy is nehéz lenne, mert valami brókerrel jár. Szerintem a nőd elveszítette a látását, amikor elmentél, mert annak a csávónak egyszerűen ütni való feje van. - Nem azért mértem fel a dolgot, amikor együtt láttam őket, mert én magam akartam volna a pasi helyébe lépni. Felix is megmondta és én magam is tisztában voltam a határokkal: Rachel az övé. Ettől függetlenül amíg ő Japánban csajozott, én szemmel tartottam a tulajdonát. Mondhatjuk. - A kis barátnőd amúgy is kerül, mint a tüzet. - Sosem kerestem aktívan a lány társaságát, de mióta lefeküdtünk Ye Na-val, szerintem ha teheti, megöl a pillantásával.
- Hmm, én sem tudom hogy hívják. - Nincs semmilyen berögződésem, ami miatt csak és kizárólag csak szőke lányok neveit jegyezném meg, ettől függetlenül nem törtem magamat, hogy megjegyezzem az embereket. A többségük számomra egyébként is pótolható volt. - Viszont van egy csaj az egyetemen. Majd gyere be velem egyszer és megmutatom. - Élveztem volna, ha Claryt nem a büfé pultja mögött kell bemutatnom Felixnek, de azt hiszem túl nagy kérés lett volna arra kérni a haveromat, hogy annyi időt töltsön Clary 'kergetésével', mint én.
Vihogva figyeltem Felix próbálkozását arra, hogy védekezzen és akkor sem fogtam vissza a nevetésemet, amikor visszatámadott. Úgy nézhettünk ki, mint két csaj párnacsata közben, de jól esett visszaadni neki a dolgot, miután felkeltett. - Túl jól nézünk ki ahhoz, hogy egymás arcát tegyük tönkre, nem? - Úgy simítottam végig az államon, mintha a következő pillanatban egy fotózás közepén teremnénk, habár talán valamivel összeszedettebben szerettem volna mutatkozni, ha már arról lenne szó.
- Építetted a jövődet, meg ilyenek. Ezért ki haragudna? - Megvontam a vállaimat, miközben egészen őszintén pillantottam most rá. Velem ellentétben ő láthatóan tényleg energiát ölt abba, hogy legyen belőle valami, így ha valakit kritikával kellene illetni, az én vagyok.
- Még szép, hogy vinnélek. Tudod mekkora buli lenne? - Nem vártam valódi választ, de tagadhatatlanul egyet kellett értenem vele. Nem vagyok sem az a szentimentális fajta, sem olyan, aki hasonlót kimondana hangosan is, főleg az illető jelenlétében, de Felix fontos szereplője volt az életemnek, most pedig hogy visszatért a tett helyszínére, továbbra is az marad.
- Rájöttem! - Vágtam a szavába hirtelen, miközben az arcomra újabb vigyor került. - Úgy akarsz csajozni, hogy doktornak hívatod magad, ugye? Mondjuk tök megértem, az orvosok is egyfajta egyenruhát hordanak, arra beindulnak a csajok... - Legalább annyira, mint az öltönyös pasikra. De ez megint egy olyan részletkérdés, aminek nincs különösebb jelentősége.
- Ne beszéljünk most arról, hogy megint el akarsz majd hagyni, mert kidoblak az erkélyről. - Komoly arckifejezéssel néztem ugyan rá, a szemeimben viszont ott csillogott az a fajta rosszaság, amit mindenki olyan jól ismert már. - Ne válassz túl lélekölő dolgot, legyél plasztikai sebész. Betegre fogod keresni magadat. - Meg sem fordult a fejemben arra gondolni, hogy Felix ezt nem a pénz miatt választotta volna, és valójában olyan emberek számára akar hasznos lenni orvosként, akik tényleg rászorulnak, nem pedig csak a kinézetükön akarnak változtatni. Ha megtettem volna, valószínűleg minimálisan rossz embernek éreztem volna magamat, amiért nem azokra gondolok, akiknek háborús körülmények között orvosra van szükségük. De túl fiatalnak is gondoltam magamat ahhoz, hogy depresszióba essek, amiért a világ nem csupa rózsaszín felhő és kedvesség.
- Legalább tudom, hogy nem felejtettél el. - Bólogatva nyúltam azért a darabért, amit Felix a legfinomabbnak tartott. Édeset csak bitang másnaposan voltam hajlandó letolni a torkomon önszántamból és akkor sem feltétlenül értettem, hogy pontosan hogyan is marad meg bennem. Elgondolkodva emeltem a pillantásomat a plafonra, miközben némi szendvicset nyomtam a számba.
- A városban van mindkét nagybátyám... - Próbáltam lenyelni a falatot beszéd közben, de Felixnek talán még így is lehetősége volt megfigyelni a számban bukfencező szendvicset, amíg beszéltem. - Seo Dan veszi át apám helyét, vagy hát... Nem tudom most hogy állnak, de még nem nyírták ki egymást. Kiderült, hogy van egy féltestvérem. - Olyan könnyedséggel közöltem mindezt a sráccal, mintha semmilyen jelentősége nem lenne, holott épp azért, mert egy környezetben nevelkedtünk, tudja, hogy mennyi szereplős és feszült hangulatú egy-egy olyan játék, mint a Neoyang sorsa.

Braylen & Felix

Világ életemben olyan személy akartam lenni, aki így vagy úgy, de minden körülmények között nyomot hagyott a világban. Szerettem másokban szimplán benyomást kelteni, ugyanakkor ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy törekedtem volna arra, hogy az a bizonyos benyomás jó legyen. Engem az érdekelt, hogy az emberek beszéljenek rólam. Sok esetben, ha pletykálkodásról volt szó, én magam indítottam el az egész folyamatot, mivel szeretem figyelni, ahogyan egy-egy történet alakul a jövőben. Túlságosan leszartam azt, hogy az emberek valójában mit gondolnak rólam, ugyanakkor ezzel egy időben volt bennem annyi empátia, hogy ne mások életét tegyem tönkre a pofázásommal. Ez alapvetően nem jelentette azt, hogy mondjuk ne lennék pletykás: ha ezt állítanám, akkor minden bizonnyal én lennék az egyik legnagyobb hazug a világban. Határozottan pletykás vagyok, aminek egyrészt oka lehet az, hogy a legjobb barátom olyan személy, aki hozzám hasonlóan imádja, ha beszélnek róla, ugyanakkor velem ellentétben beszél másokról is. Talán Braylen volt az, aki megmutatta számomra, hogy nem csak a rosszindulatú pletyka létezik ebben a világban. Ha mondtam valakiről valamit, annak oka volt, vagy már megbizonyosodtam arról, hogy igazat beszélek. Ez így elég unalmasan hangozhat, de legalább meg tudom védeni magam, és az a tény, hogy igaz történetekről beszélek még nem jelenti azt, hogy a bizonyos sztori ne lenne mondjuk megfelelően botrányos, vagy éppenséggel ne én állnék a botrány középpontjában. Vagy talán csak szimplán annyiról van szó, hogy egyszerűen többnek és jobbnak gondoltam magam annál, hogy mások elcseszett életével foglalkozzak, amikor a sajátom is épp elegendő ahhoz, hogy bombát tudjak robbantani? Ebben már én magam sem voltam teljesen biztos.
- Olyan régen találkoztunk, hogy simán elfelejthetted volna a hangom – ami talán jelen pillanatban egy kicsit sértődötten is szólt – Nem mellesleg hallottam, hogy megcsaltál. Hogy legyek így hozzád hűséges?
Mivel még mindig rajta ültem, ő pedig nem vette a fáradtságot arra, hogy megforduljon és rám nézzen, egy isteneset rá tudtam verni a seggére anélkül, hogy megerőltettem volna magam. Ennyi járt nekem, miután ő fogta magát, és másik legjobb barátot keresett. Bár talán azt is mondhatjuk, hogy én voltam először hűtlen hozzá, mivel Japánba mentem, és mindezt nélküle tettem. Szívesen magammal vittem volna, de jelen helyzetben arra volt szükségem, hogy egyedül gondolkodjak el a saját életemet. Tisztában voltam azzal, hogy már mind a ketten kezdetleges gengszternek számítunk lassan, de én hajlottam afelé, hogy jó útra térjek… Mivel Rachel is ezt szerette volna.
- Miért, mikor rontottam be hozzád cipőstül, mint valami disznó? – ez a srác konkrétan semmit sem változott. Még be sem léptem az ajtón, de már sérteget – Meg sem merném tenni, remélem tisztában vagy vele.
Barátok voltunk, de ennek ellenére tudtam, hogy egyszerűen vannak bizonyos szabályok, amiket nem lehet csak úgy áthágni. Bray pedig elég sok mindenre kényes volt. Nem mintha amúgy bármikor eszembe jutna cipővel ugrálni egy ágyban, de ettől függetlenül, mivel most az ő otthonában vagyok, igyekszem a lehető legjobban megemberelni magam. Nem könnyű a feladat, de az évek és a rutin miatt már csípőből megy a dolog. Részletkérdés, hogy én a saját ágyamba Rachelt bármilyen állapotban képes lennék beengedni. Cipővel, sárosan, összehányva… Egyik sem egy lehetséges forgatókönyv mondjuk.
- Ti semmit sem változtatok – halkan felsóhajtottam, de éreztem, ahogyan lassan egy jókedvű mosoly kúszik az arcomra – Ne tedd, mert a végén még nekem kell megmenteni a húgod életét.
Nyilvánvalóan az egyik íratlan szabály barátok között az volt, hogy nem dugjuk egymás lánytestvérét, így aztán tőlem Jesie lehetett volna akár a világ leggyönyörűbb nője is – ami logikusan nem lehet, mert számomra más az – akkor sem érdekelt volna, hogy mi van vele. Nem beszélve arról, hogy nekem a haverjaim oldalán kell állnom, tehát ha Bray megeteti vele a sampont, akkor maximum megpróbálom megmenteni az életét, ha pedig nem sikerül, akkor segítek neki elásni a húga testét. Ilyenek a jó barátok, nem?
- Nem, te csak szimplán jobb vagy a japán csajoknál – úgy vontam meg a vállam, mintha ez soha nem is lett volna kérdés. Alapvetően többre tartottam őt holmi nőknél. Nyilvánvaló volt, hogy ha egyet meg akarok szerezni, akkor azt meg fogom tudni. És ez az egész még csak nem is a jó kinézetemről szólt. Van annyi pénze a családomnak, hogy attól bárki vérszemet kapjon, ugyanakkor az ennyire könnyelmű picsákkal nem nagyon tudtam mit kezdeni. Akkor már inkább kerestem magamnak egy luxusprostit, mert az legalább nem hazudik szerelmet a szemembe… Bár az is igaz, hogy teljesen feleslegesen próbálják meg a lányok elcsavarni a fejem. Világ életemben a farkammal gondolkoztam.
Halkan nevettem fel, amikor rácsapott a kezemre, ezen a ponton pedig már nem láttam értelmét annak sem, hogy tovább kínozzam őt. Amúgy is, ver minket eléggé a saját, elbaszott életünk, szóval engedelmesen leszálltam róla. Én is pontosan tudom, hogy meddig mehetek el egy-egy embernél, ha nem akarok magamnak problémákat okozni. Braylennél pedig soha nem árt gondolni arra, hogy a következő pillanatban nem feltétlenül fogom tudni azt, hogy mi jár a fejében.
- Felvételi vizsgákat írtam – a magam részéről úgy gondoltam, hogy ez elegendő indok volt – Bioszból, matekból, fizikából és kémiából is. Aztán el kellett fogadtatnom a külföldi önkéntes munkámat, pszichológiai tesztet csináltak rajtam, és volt egy szóbeli elbeszélgetésem a motivációimról. Nyilván az összes jól sikerült.
Úgy vontam meg a vállam, mintha semmiség lett volna a dolog, de valójában az elmúlt egy hónap az kemény felkészüléssel telt. Ennek hála kerültem egy lépéssel közelebb az orvosi tanulmányaimhoz, amiről még nem mertem beszámolni neki. A környezetemben nem feltétlenül fogadták kitörő lelkesedéssel a terveimet, de talán az, hogy a kezdő körökön át tudtam menni, tényleg jelezhette a családom számára, hogy komolyan gondolom a dolgot.
- Nem jöttünk össze – nem értettem miért gondolta azt, hogy egyáltalán ez a lehetőség játszhat – Ő maga sem tudja, hogy miért barátkozik velem. Azt gondolja, hogy gusztustalanok vagyunk és nem akar hallani arról, amit együtt művelünk.
Az is igaz, hogy engem sem feltétlenül érdekelt az, hogy ő mit művel a barátnőivel. De igazán örülhetne, hogy egyáltalán tiszteletben tartom a tényt és nem kezdem el sorban elcsábítani azokat a lányokat. Nyilván mind szépek, intelligensek és gazdagok voltak.
- Megvolt? – úgy taszítottam vállba a srácot, mintha nagy dolog lett volna ez – Bár jobban belegondolva, nem lepődtem meg. Mindig is tudtam, hogy butácska és ribancos az a lány. Milyen volt?
Egyikkel sem volt feltétlenül baj, csak ezzel szimplán kiszolgáltatta magát az olyan fiúknak, mint amilyenek mi vagyunk. A butácska alatt pedig nem is azt értem, hogy mondjuk szar beszélgetőpartner lenne, szimplán csak mindent elhitt, amit a hozzánk hasonlók mondtak neki. Szerintem nekem is meglehetett volna, csak mivel Ellie-t nem akartam elveszíteni, távol tartottam magam az egész baráti körétől.
- Nekem teljesen mindegy, csak ne az én nőm legyen az – ezen a ponton voltam először komoly – Mert akkor kénytelen leszek eltörni az állkapcsod. Cserébe én is békén hagyom azt, ami a tiéd. Nem akarok veled összeveszni.
Mert egy értékes barátot veszítenék el. Ugyanakkor nem ez volt az első eset, hogy a lányra a saját nőmként utaltam volna. Talán már évek óta így hívom a háta mögött. Minden bizonnyal azért nem jutott vissza a lány fülébe, mert Bray hajlandó volt tartani a száját ezzel kapcsolatban. Ez pedig éppen elég bizonyíték volt arra, hogy a hátam mögött megdugni sem fogja a lányt, de ettől függetlenül szerettem emlékeztetni rá.
- Sue foglalt, nem? – nyilván ő volt a társaságuk másik oszlopos tagja, ezért neki legalább tudtam a nevét – Akkor azt a fekete csajt mondjuk? Meg ne kérdezd a nevét, mert nem fogom tudni megmondani.
Egy idő után már az összes szép lány csak egy masszává válik a tömegben, ami miatt egyszerűen képtelen voltam megkülönböztetni őket. Annyira nem is érdekeltek, hogy megtegyem. Mindegyiknek csak a családom hírneve kellett, emiatt pedig nem feltétlenül voltak érdekesek számomra. Ezen a ponton megint szívesebben fizettem egy prostinak, aki legalább tette a dolgát anélkül, hogy túl sokat beszélne.
- Hé! – nyilván nem számítottam a támadásra, ami miatt a védekezés sem volt kifejezetten egyszerű, de hamar találtam egy díszpárnát, amit egyszerre terveztem fegyverként és pajzsként is használni – Komolyan ezekkel fogunk verekedni? Inkább menjünk ki és játsszuk le, mint a férfiak!
Ennek ellenére én voltam az, aki szintén felé lendítette a párnát ahelyett, hogy mondjuk felnőttes magatartást tanúsított volna. Nem is feltétlenül szerettem volna felnőttként viselkedni… Tökéletesen megfelelt nekem az állapot, amiben most voltunk, mert legalább élvezni tudtuk az életünket.
- Miben voltam annyira hasznos? – éreztem, hogy pár pillanat múlva el fogom magam röhögni. Nem feltétlenül számítottam erre a válaszra, főleg nem annak tudatában, hogy gyakorlatilag elhagytam őt. Ennek ellenére mégis kicsit izgultam, miközben az arcát figyeltem. Jelenleg utáltam elmondani az embereknek, hogy orvos szeretnék lenni, mert se Nathan, se a szüleim nem fogadták túl jól.
- Nem lenne más választásom, mint megmenteni az életed – halkan nevettem fel – Ha nem tenném, akkor magaddal vinnél a túlvilágra, azt pedig nem akarom.
Jelen helyzetben már nem tudtam elképzelni, hogy mindez bosszú lenne, vagy szimplán csak örökké együtt akarna lenni velem. Talán ennek a két dolognak az elbaszott egyvelege lehet a valós megfejtés. Az pedig, hogy velem akar lenni, nem jelentené azt, hogy a Pokol mélyén nem kínozna minden nap.
- Még nem tudom, hogy miben lennék jó – finoman megrántottam a vállam – Nem hoz zavarba se a sok vér, se a belsőségek látványa, szóval akár sebész is lehetek. Az pedig egész hasznos lenne, mert ki tudnék menni a frontra, vagy egy kórházhajóra.
Talán a háborús térségekben lehet tenni a legtöbbet az emberekért. Másokkal ellentétben engem kifejezetten vonzott annak a gondolata, hogy egy ilyen területen helyezkedjek el. Talán ki fogok készülni idegileg, de tényleg teljes valójában űzhetném azt a hivatást, amit választottam magamnak és azoknak segíthetnék, akik a legjobban rászorulnak.
- Csupa sós dolgot – egyszerűen az ölébe ejtettem a papírzacskót – Válogass, ami tetszik. Az a fetás sonkás szendvics elég jó cucc.
Miután ráböktem az általam finomnak vélt ételre, kivettem az pohártartóból a saját kávémat és belekortyoltam.
- És veled mi a helyzet. Már azon túl, hogy megfektetted Yenát. Biztos történt veled valami más is – finoman löktem meg a vállammal. Ezzel valahol arra is utaltam, hogy kipakolhatja tőlem az egész listát, mert minden bizonnyal nem egyetlen lánnyal hozta össze a sors.

i'm a fancy bitch  |1 645 | tudom, hogy imádsz    

A húgommal ellentétben én soha nem tartottam magamat szörnyen rossz természetű embernek. Lehet persze mondani, hogy ha nem szeretném magamat, akkor ki mástól várhatnám el ugyanezt, de a helyzet az, hogy nem vágytam túlságosan bárkinek a szeretetére. Hasonló nyálas faszságokról pedig nem túlzottan van kedvem elmélkedni a mindennapokban. Én nem olyan vagyok, mint azok az emberek, akik annyira szeretnek valakit, hogy családot akarjanak. Én nem gondolkodtam soha abban, hogy megházasodom, vagy gyerekeim lesznek, mert nem gondoltam azt, hogy bármelyik szerepben is megfelelő lennék, vagy képes lennék megszeretni azt. Ha kicsit is apámra ütöttem, még ugyanúgy elkövethettem azokat a hibákat, amiket ő is és amiért megvetem őt.
Jóformán ezért sem akartam úgy együtt élni saját magammal, gyűlölöm, amit másokkal teszek. A tény, hogy olyan emberekkel vettem körül magamat, akik nagyon hasonló habitussal rendelkeznek, hasonló dolgokat szeretnek és - talán az én hatásomra, talán teljes mértékben maguknak köszönhetően - hasonlóan viselkednek mint én, gyakorlatilag az én igazamat bizonyította. Tehát csak nem lehetek annyira elcseszett, még ha a húgom így is gondolja.
Felix is egyike volt azon embereknek, akik mellett önmagam lehettem, gyakorlatilag már az óvodától kezdve. Mivel akkor megismerte hogy mire vagyok képes, aztán én magam is felfogtam, hogy közösen mire vagyunk képesek, gyakorlatilag nem volt értelme visszafordulni. Azóta is az egyik - ha nem a legjobb - barátomnak tartom, ezen pedig az sem változtatott, hogy elhagyta New Yorkot, ezáltal pedig engem is.
- Azt hiszed nem ismerem fel a hangodat ezer közül is? - Lehet - biztos -, hogy vannak olyan helyzetek, amikor tényleg képtelen lettem volna felismerni őt, de ahhoz  minimum olyan állapotban kellene lennem, hogy a saját nevemet se tudjam feltétlenül megmondani. - Szóval Japánban még illemet is vertek beléd? Mi a fene? - Vigyorogva teszem fel a kérdéseket és bár a hangom reszelős, a torkom olyan, mint a Góbi-sivatag, de attól még jó a kedvem - jobb, mint amikor alig pár másodperce még magamról sem tudva csak annyit érzékeltem, hogy valaki megzavarja az álmom.
- Akkor hogy nézzem meg, hogy tényleg te vagy az? Hátul nincsen szemem... - Ezzel egyetemben a hajamba túrok, valószínűleg még nagyobb szénaboglyát idézve elő ezzel. De mivel nő nem tartózkodott az ágyamban, úgy éreztem most még ezt is megengedhetem magamnak.
- Kösz. Jes szerint ki kellene próbálnom a pinket is, de megmondtam neki, hogy megetetem vele a sampont, ha a közelembe hozza a festéket. - Nem tudom mondjuk a fodrászomon kívül pontosan miért akarnék bárki mást a hajam közelébe engedni. Főleg, ha az a más éppenséggel a húgom. Akinek nem csak a hajam közelében nincs semmi keresnivalója. Mivel Felixnek is van testvére, úgy érzem bizonyos dolgokban képesek vagyunk megérteni egymást. A különbség csak az, hogy én inkább elcserélném a saját testvéreimet, míg neki nem hiszem, hogy sok problémája lenne a bátyjával.
- Ennyire csúnyák voltak a csajok Japánban, hogy már én is jó vagyok? - Vigyorogva tettem fel a kérdést, miközben a szabad kezemmel, amivel nem épp a fejemet támasztottam, a hajamat próbáltam a helyére turkálni. Amikor elkezdte piszkálni a derekam, ugyanazzal a kézzel kezdtem el csapkodni az övét. - El-el, hagyd abba! - A következő védekezési módom már csak az lehetett volna, hogy szimplán lerugdosom az ágyról, de mivel ezer éve nem láttam és mégis csak ő volt a vendég nálunk, nem tehettem ezt meg vele. Azt persze határozottan nem engedhettem meg magamnak, hogy azonnal visszaadjam neki és belegyűrjem az ágyba, mert jobban élveztem volna, ha nem számít a bosszúmra.
- Egy hónapja? - Úgy emelem a mellkasomhoz a kezemet, mintha épp most készülnék szívszélütést kapni. - Nem tudom ez megbocsátható bűn-e. Mondd el miért nem jöttél korábban és akkor eldöntöm. - Feljebb tornáztam magamat, ezúttal már egészen ülő helyzetbe, habár nem gondoltam, hogy feltétlenül zavarná a srácot, amiért nem öltönyben és nyakkendőben fogadtam. Amúgy is ő keltett fel. - Vagy Rachel nem engedte, hogy meglátogass? Összejöttetek? Tudod... - Ezen a ponton valamelyest lehalkítottam a hangom, mintha csak a lány előbukkanhatna a fürdőszobámból. - Mindig is olyannak tűnt, aki szeret irányítani. - A szemeim tele voltak érdeklődéssel, amikor Felixre pillantottam, de nem akartam, hogy túl komolyan vegyen. Mint ahogyan azt sem tettem hozzá, hogy fájna a szívem, ha nem mesélne arról, milyen a kis barátnője az ágyban. - Ye Na már megvolt nekem. Szerinted kinek kellene lennie a következőnek a barátnőik közül? - Megszoktam, hogy Finnel kifejezetten gátlástalanul beszélgetünk erről a témáról és a helyzet az, hogy emlékeim szerint Felixel sem volt ez másképp, mielőtt elment - és aközben sem, amíg távol volt.
- Rosszabb - teljesen komoly kifejezéssel bólogatok a szavaira. A kezeim mögém csúsznak, amikor pedig elérem a párnámat, gyors mozdulattal lendítem Felix felé. - Csak azért bocsátok meg, mert hasznos voltál. - Más talán azt mondaná büszke rá, vagy sok szerencsét kívánna és kitartást a tanulmányaihoz. Én így fejeztem ki a támogatásomat felé.
- Orvos? - Felszaladnak a szemöldökeim, ahogyan felteszem a kérdést, a kezembe nyomott kávé viszont eltereli annyira a figyelmemet, hogy én magam se az ágyamon terpeszkedő barátomat figyeljem. Beleiszok az italba, aztán hümmögve fontolgatom a szavait. - Szerintem nem lenne bajod a beilleszkedéssel utólag sem - megrántom a vállaimat. - Elég király, hogy orvos akarsz lenni. Ügyvédem már van, te pedig fizikailag mentenéd meg az életem, igaz? - Ez is olyasmi volt, amikor más nagyon más szavakkal fejezte volna ki magát. Én viszont nem vagyok sem más, sem akárki. - Milyen területet akarsz választani? - Fogalmam sem volt arról, hogy működik ez az orvosoknál, sőt néha a saját képzésemmel sem voltam teljesen tisztában. Ezért volt jó, hogy Finnt is az egyik legjobb barátaim közé sorolhattam, aki ráadásul valami furcsa okból még tanulni is szeretett. Ő mindennel tisztában volt.
- Szóval mit is hoztál enni? - Tettem fel végül a kérdést követelőzőn, miután beleittam a kávéba. Ha nem is éreztem úgy, hogy teljesen elindult a napom, de a Felixel kapcsolatos hírek eléggé felpezsdítettek ahhoz, hogy tényleg együtt akarjak vele tölteni valamennyi időt. Ezért is javasoltam, hogy hagyjuk az órákat.

Braylen & Felix

Pontosan tudtam, hogy Bray nem fog pozitívan reagálni az érkezésemre. Ez így teljes egészében nem volt igaz, mivel óvodás korunk óta együtt húztuk le a lányok szoknyáját, hogy aztán a másikra fogjuk ezt, amikor elővettek érte minket. Értelemszerűen az idő múlásával egyre kevésbé kellett hasonló csínytevésekhez folyamodnunk annak érdekében, hogy a női ruhadarabok repkedjenek szanaszét a szobában, ennek hatására pedig elkezdtünk minden hasonló tervet privátban végrehajtani. Annyira nem voltunk osztozkodó típusok, hogy egy édes-hármast együtt nyomjunk le, bár határozottan vágytunk a másik tapasztalataira és nem voltunk szégyenlősek ahhoz sem, hogy megbeszéljük a piszkos részleteket. Tehát lényegében azt hiszem állíthatom, hogy a mi kapcsolatunk töretlen és erős volt mindig, amit a gyermekkori rosszalkodás indított el a saját útján, most pedig… Ugyanezt csináljuk, csak huszonéves fejjel, nem?
Ugyanakkor tudtam, hogy mennyire érzékeny bizonyos dolgokra, és az, hogy már itt voltam régóta és nem szóltam neki… Nos, ha megtudja akkor minden bizonnyal ki fog akadni egy kicsit. Ennek ellenére is reménykedtem abban, hogy majd a reggeli, amivel megszántam – én fizettem ki a saját pénzemből, amit apa és anya gyűjtöttek nekem már egy ideje! – elég lesz ahhoz, hogy eltereljem a figyelmét a dolgokról. Nem akartam neki hazudni erről, mert ha később derül ki, akkor talán rosszabbul reagálja le, mint ahogyan én arra számítanék.
Eléggé ismertem már náluk a járást. Egyáltalán nem szorultam a tapasztalatlan takarítók kíséretére, akiket egyetlen mozdulattal helyre is intettem, én magam pedig a testrészeimet dobálva, de ugyanakkor mégis elegánsan, hatalmas, de egyben ördögi vigyorral léptem át annak a bizonyos szobának a küszöbét.
Pontosan tudtam, hogy mik azok a dolgok, amik őt triggerelik, ugyanakkor ebben a helyzetben egyáltalán nem számított ez. Mivel Bray ezer éve nem látott, lényegében akkor sem vágna ki ebből a szobából, ha nemes egyszerűséggel előkapnám a családi ékszert és az arcába helikoptereznék vele. Természetesen ilyet egyáltalán nem terveztem, szimplán csak rátehénkedtem és ezzel a módszerrel próbáltam meg felébredni. Hiába vagyunk mind a ketten szépek, okosak és tökéletesek, elég unalmas lenne nézni azt, ahogyan alszik.
- Nem is látsz, mert a hasadon fekszel – az arcomon még mindig a korábbi vigyorral mutattam rá a tényre – De ha megfordulsz látni fogsz. Eskü levettem a cipőmet amúgy, mielőtt bemásztam volna az ágyadba.
Mivel saját papucsom volt számon tartva ebben a házban, igyekeztem kihasználni azt a presztizst, ami jár nekem. És akkor még nem esett szó a Felix vendégszobáról, meg a bögréről és a tányérról, amiből mindig kaptam az ételt vagy éppenséggel a kávét, amikor a Yang családnál evett a penész. Ez pedig egyáltalán nem volt ritka.
- Nem szállok le! Innen jobban látom azt a komplett zombiapokalipszist, amit megszemélyesítesz. Tetszik a hajad egyébként – egyáltalán nem állt szándékomba belekötni se a hosszába, se a színébe, mert meglepően illett hozzá mind a kettő. Viszont az agyát már nem húztam túl sokáig, inkább tényleg az ágy szélére költöztem pont azért, mert tudtam, hogy ha ő rúg le, akkor az kellemetlenebb lesz.
- Csókoljalak szájon, vagy mit vársz tőlem? – nem nagyon tudtam, hogy hogyan kellene bizonyítanom neki azt, amit kér, ezért jobb híján el kezdtem vakargatni a dereka körül, mintha csak egy kismalac lenne – Most már elhiszed, hogy megjöttem?
Azért határozottan készenlétbe helyeztem magam, mert minden bizonnyal ezért a korábbiért még kapni fogok. Biztos voltam benne, hogy ő a maga részéről nem így gondolta azt, hogy bizonyítsam az éberségét.
- Meg tudom magyarázni! – mind a két kezemet feltartottam – Egyébként a kedvenc pékségedbe mentem, ennyire bánom, hogy nem jöttem előbb. Egy hónapja itt vagyok.
Azért a mondandóm végén lesütöttem a szemem, és vettem egy mély levegőt. Minden bizonnyal szegény Bray számára nehezebben indul ez a reggel, én pedig nem mertem odaadni neki a hozott reggelit, mert féltem tőle, hogy hozzám fogja vágni. Mondjuk így is megtámadhatott még a párnájával – már ha eddig nem tette volna meg eddig – ezért pedig továbbra sem engedtem a védekező testhelyzetből.
- Először is – igyekeztem időrendbe rakni mindent, ami történt – Találkoztam Nathannel. Aztán hazamentem a szüleimhez, akik másnap átvittek a nagyszüleimhez. Utána elkezdtem azzal foglalkozni, hogy elfogadtassam a főiskolához mindent, ami kellett. Találkoztam Rachellel és újabb két hét rohangálásba telt a beiratkozás is… Esküszöm már a faszom tele van az egésszel! Egy sört nem tudtam meginni, annyi mindent kellett elintéznem? Ilyen lenne a felnőtt élet?
Azt már nem tettem hozzá, hogy ha ez ilyen, akkor örök életemre tizenkilencnek kellene maradnom. Az már tényleg egy olyan kor, amit komolyan lehet venni, és az embert nem nézik hülyének – kivéve, ha rólam van szó – és meggondolatlanul azt csinálhat, amit akar.
- Ejj, és akkor lógjak én is? Mi van, ha emiatt kinéz majd valaki, és miattad nem lehetek majd orvos? – a fejemet rázva nyomtam végül a kezébe a kávéját, amibe csak egy kis tejet és jeget kértem neki. Nem igazán néztem a szemébe, amikor ezt kimondtam, mert eddig egyedül Rachel fogadta jól azt, hogy pontosan milyen pályát választottam magamnak, pedig elvileg az orvosok azok nagy megbecsülésnek örvendenek. Viszont néha a családom nagyon bántó tud lenni minden kis tervemmel kapcsolatban.

i'm a fancy bitch  | 813 | tudom, hogy imádsz    

A változatosság gyönyörködtet, igaz? Tök felesleges azzal tölteni az életet, hogy olyan dolgokhoz ragaszkodunk, amelyek egyébként sem állandóak, mi csak el akarjuk hinni róluk, hogy azok. Lényegében az élet sem olyasmi, amit túl komolyan kellene venni, mert egyszer úgyis vége lesz. Innentől kezdve azon sem sokat kell izgulni, hogy milyen kapcsolatokat építünk ki, mert ha holnap elcsap egy busz, gyakorlatilag tök mindegy lesz. Az pedig, hogy ki hányszor kívánt nekem rosszat és mennyire veszi a szívére az én elvesztésemet, már legyen az ő dolguk. Ne én izguljak azon, hogy ki mennyire lenne bűnös vagy válna üresség az élete, ha én eltűnnék. Nem jelenti ez természetesen azt, hogy véget akarnék vetni az életemnek, vagy hasonló gondolataim támadtak volna. Szimplán csak vannak olyan aspektusai az életemnek, amelyeket jó mozgásban tartani és nem megszokni azok állandóságát, mert a végén ellustulnék. Ha szülőket lehetne cserélni, az apámat már például szívesen eladtam volna egy másikért cserébe, hátha akkor nyugtom lehet tőle. Vele szemben a nőkkel való variálás kifejezetten jól megy és olyasmi, amin nem tervezek változtatni. Huszonegy évesen nem célom sem megállapodni, sem megelőzni a nagybátyáim abban, hogy egy grandiózus esküvővel kápráztassam el a családunk többi tagját, vagy éppenséggel a társadalom azon részét, akiket vagy barátoknak hívunk, de nem tekintünk valóban annak, illetve azokat, akik szimplán élvezik ha ilyenekbe nyomhatják az orrukat.
Ha mondjuk választani lehetne, egy dolgot talán mégis inkább meghagytam volna állandónak. Még pedig a Yang gyerekek számát. Épp elegen voltunk hárman is ahhoz, hogy ne jöjjünk ki soha igazán jól - talán a génjeinkben van a bizalmatlanság, talán szimplán a nemek aránya okozott olyan kombinációt, ami hosszútávon nem működőképes. Nem volt szükségem egy kistestvérre, különösen nem olyanra, amelyik fiú és gyakorlatilag kéretlenül érkezik a háztartásba. Nem mintha azt kértem volna, hogy anya szüljön még egy gyereket, egyáltalán nem volt szükségem arra, hogy legyen egy öcsém. Ha mi magunk válogatjuk meg, hogy kiket is tartunk a családunknak, akkor már sokkal inkább szerettem volna ha Felix lehet hivatalosan is tagja a klánnak, vagy éppenséggel Finn. Élveztem volna, ha azt magyarázom az egyetemi gólyáknak, hogy Finn Kristian Mauseth igenis a testvérem, még annak ellenére is, hogy nem hasonlítunk egymásra. Habár ez utóbbi felemelő lelki kapcsolat még gondolati síkon is azért hordoz magában buktatót, mert egy nőn osztozni mégiscsak olyasmi, ami nagy általánosságban elfogadhatatlan. A skandináv Dávid-szobor meg én pedig túl vagyunk ezen a ponton, ergo bármilyen fájó beismerni, nem mondhatom ki, hogy a testvérem lenne.
Szusszanva rezzenek meg és realizálom, hogy már nem alszom... Miután ezzel épp eléggé konstruktív része voltam a társadalomnak a mai napra, rögvest vissza is hunyom a szemem, amellett azonban képtelen vagyok elmenni, hogy nem a takarítónő akciózik a folyosón és csap zajt annak ellenére, hogy tudnia kéne, amíg nem lát a ház bármely másik pontján, gyakorlatilag úgy kellene tennie, mintha tojáshéjon járna. A betolakodó személyének a súlyát először az ágyamon való besüppedésnek hála, aztán a rám való tehénkedésének hála érzem meg és nyögök fel férfiasan - sokkal inkább a lelki teher, mintsem a valós súlya alatt, hiszen én még aludni akartam. Állítólag abba is bele lehet halni, ha valaki nem alussza ki magát, akkor miért nem lehet engem is békén hagyni mielőtt meghalnék? - Hallod... - Mozdulok valamennyit, hogy legalább minimális mozgásterem maradjon, amikor azonban megérzem az ütést a szebbik felemen, kipattannak a szemeim. Finn tudja, hogy levágnám érte a kezét, akkor ez... - Hát nem hiszem el amíg nem látlak. Szállj le rólam - különösebb érzelem nélkül mondom ki a szavakat, közben pedig nagyot nyújtózom, a karjaimat előre tolva, amivel összegyűröm a párnámat, a fejem pedig az ágyra esik. Nagyot sóhajtok, ami mellé valamilyen haldokló állat hangja is társul, majd az oldalamra fordulok és felkönyökölök, hogy jobban is megnézzem magamnak a látogatót.
- Előbb bizonyítsd be, hogy itt vagy és nem álmodom - kijelentésem ezúttal azonban egy vigyor társaságában történik, majd ha leszáll rólam, olyan helyzetbe küzdöm magam, hogy előbb meg tudjam ütögetni Felix arcát a tenyeremmel, aztán meg is meglapogathassam a hátát. - Csak az a szerencséd, hogy hoztál kaját. Én ma tuti nem megyek be az egyetemre. Főleg úgy, hogy itt vagy. Mikor jöttél?

Braylen & Felix

A magam részéről sosem gondoltam volna, hogy ennyi macera van egy főiskolai jelentkezéssel is. Nem is akartam tudni, hogy mi lesz velem majd akkor, ha egyetemre megyek, de minden bizonnyal az odáig tartó út sem lesz egyszerű. Szerencsém van, mivel apa nagyon elégedett volt a döntésemmel a továbbtanulást illetően. Pontosan tudtam, hogy hiába tartoztam mindig a jobb tanulók közé, ettől függetlenül sokat soha senki nem nézett ki belőlem. Nem lepett meg Nathan  reakciója, amikor bejelentettem a tervemet, anya és apa ilyen téren viszont más volt... Ők csak szimplán örültek nekem, átmentek túlbuzgóba, és úgy rángattak az papírírószer boltokba, mintha legalábbis az első osztályba mennék. Azt akarták, hogy komoly diáknak nézzek ki, így kaptam több A4-es méretű, bőrkötétes füzetet, határidőnaplót, hogy ne felejtsek el semmit, elegáns tollakat és tollartót, mentazöld szövegkiemelőt és post-it cédulákat. Én pedig mást nem csináltam végig, mint sopánkodtam, amikor már azt beszélték, hogy a műanyag, vagy a fa vonalzó állna jobban a sulis cuccaim között. Lényegében csak papírokat és a padtársam által ellopott tollakat terveztem használni, erre még fel is ruháztak, mintha valami hülye picsa lennék. Ahogy ma reggel mégis végigtekintettem a cuccaimon, rá kellett jönnöm, hogy anyámék egyrészt határozotttan jó ízléssel bírnak, ugyanakkor így tényleg én leszek a legfancybb diák az egész teremben. Ezért úgy döntöttem, hogy elkésni sem szívesen késnék, tehát korán keltem és igyekeztem kevésbé feltűnően öltözni, mint ahogyan szoktam... De mindenek előtt még volt némi elintéznivalóm.
Lényegében korábban sajnos nem jutottam el Braylenhez, hiába voltam a legjobb barátja, mielőtt elmentem volna. Lényegében ránk fért volna egy közös ivás, hiszen mégiscsak az ovi óta elég jó kapcsolatot ápoltunk egymással... És minden bizonnyal meg fog sértődni rám, amiért még csak most jelenek meg nála. Tudom, hogy túl büszke lenne engem keresni, hiszen nehogy már legalább a kisujját megmozdítsa másért... Ugyanakkor a pletykás vénasszony mivoltja miatt lehetetlenség nem tudnia azt, hogy már itt vagyok.
Pont itt  volt az ideje annak, hogy kiengeszteljem, tehát határozottan eldöntöttem azt, hogy a mai napon mi randevúzni fogunk... És együtt reggelizünk. A feeling kedvéért megvettem azt a prémium minőségű péksüteményt, amit ki tudtam flörtölni a kislányból a pult mögött, illetve némi kávét és vizet is vettem neki. Csak ez után gurultam be a kapun, majd álltam be az apja kocsija mellé. Hiába volt ez parasztság, én ebbe a házba szinte már haza járok, tehát nem tudott volna megállítani senki.
- Csókolom! – köszöntem hatalmas mosollyal az arcomon a személyzet tagjainak, akik már úgy ismertek mint a tenyerüket. Lustán és lassan sétáltam el előttük kihúzott derékkal, finoman lehajtva a vállamról a kabátomat – Nincs szükségem díszkíséretre, megtalálom Yang úrfit.
Még azt is tudom, hogy melyik fürdőszobát használja, így ha nem találnám a szobájában, egyszerűen rányitnék zuhanyzás közben. Ugyanakkor nem lepett meg az, hogy ő lustálkodott az ágyában, ami most annyit takart, hogy hason fekve aludt. Az sokkal inkább tűnt furának, hogy mellette volt egy takaró és egy párna gondosan bevetve, és még a lepedő is meg volt igazítva... Braylen alatt természetesen össze volt turmixolva az ágy.
- Chingu-yaaa! – határozottan csaptam be magam mögött az ajtót, majd a kabátomat a székére dobtam. Talán sok idő lesz kiimádkozni az ágyból, és nem akarok bemelegedni – Hyung! A papa megjött!
Azzal a lendülettel nemes egyszerűséggel bemásztam az ágyba és rátehénkedtem a fiúra. Alacsonyabb és vékonyabb vagyok nála, szóval talán nem lenne meglepő, ha a súlyomat meg sem érezné. Így a nyomatékosítás kedvéért egy jó csattanósat a seggére csaptam, mert abban legalább volt rutinom.
- Hoztam neked reggelit... El fogsz késni a suliból – kényelmesen elhelyezkedtem a lábain aztán tovább kezdtem nyúzni annak érdekében, hogy felkeljen – Hoztam a kocsimat is. Vezetheted, ha felkelsz, mit szólsz hozzá?
Határozottan kihagyhatatlan ajánlatnak tartottam ezt. Talán nem olyan sportkocsi, mint amilyennel ő rendelkezik, de úgy éreztem, hogy vele kellene kinéznem a hivalkodóbb járványom. Ez egy szerény 200 ezer dolláros modell, ami így is bőven kimeríti a luxus kategóriát, és nagyon élvezetes vezetni. Tehát határozottan jó élmény lenne neki.

i'm a fancy bitch  | 643 | tudom, hogy imádsz