- Sok lánnyal történik hasonló, és nem feltétlenül az ő hibájuk – szerintem legalábbis nem nevezhető normálisnak az, hogy szegény lányok, ha csinosan fel akarnak öltözni, kifestenék magukat és elmennének szórakozni, fogyasztanának alkoholt, akkor azzal kell szembesülniük, hogy egy csapat férfi rájuk akarja vetni magát. Az lenne a normális szerintem, hogy ha a csajok biztonságosan tudnának szórakozni ahelyett, hogy folyamatosan falkákban kell menniük még pisilni is, és egymást keresgélik a bulikban, mert attól félnek, hogy mi történik a barátaikkal, ha egy pillanatra félrenéznek. Ha valami, akkor ez kicsit sem mondható normálisnak, én pedig nem akartam egy lenni a vadállat férfiak közül, akik az elnyomott férfiasságuk miatt zaklatnak nőket szórakozóhelyeken. Onnantól kezdve, hogy valaki ott ismerkedik, már problémák vannak. Nem mondom, hogy sosem szedtem fel valakit részegen, de nem hívtam meg azokat a lányokat alkoholra, akik ezt visszautasították, és a legtöbb esetben megbántam azt, ha ilyen történt. Elvégre senki se akar feltétlenül mindenkit megdugni, mert jobb esetben az ember legalább a nemi betegségektől fél. Félrészeg lányoknál ilyet tenni, pedig már majdnem erőszaknak számít.
- Tehát akkor gyakrabban előfordul az, hogy eljár és baj lesz belőle? – csak érdekelt volna a dolog, annak ellenére, hogy semmi közöm nem volt hozzá. Talán nem én lennék a legjobb tanácsadó, mivel semmi tapasztalatom nincs egy tinédzser lány bulizási szokásait illetően. Kivontam magam ezek alól. Nem tudom, hogy mennyire vagyok ezért okolható, de attól még így alakult a dolog. Meg nem is feltétlenül tudtam, hogy mit mondhatnék Ye Binnek annak érdekében, hogy jobban érezze magát.
- Nem, abszolút nem – attól függetlenül, hogy ezer dolgom lenne, nem fogom magam ráerőltetni, hogy csináljam csak azért, mert társaságom volt. Tisztában vagyok vele, hogy az alkotómunka hátránya tud lenni az, hogy ha az ember nagyon belemerül. Minél jobban megcsinálom ezt, annál nehezebben fogok haladni az egésszel. Nyilvánvalóan szorítanak a határidők és azért választottam a zenét, mert ez az életem, de mindenben ki lehet égni. Én pedig azt akartam elkerülni, hogy ez velem megtörténjen. Annak ellenére is, hogy hatalmas projektbe vágtam a fejszém. Modernizálni egy színházi darabot önmagában elég merész gondolat, mert az emberek ragaszkodnak a nosztalgikus dolgokhoz. Ha ez az egész el lesz cseszve, akkor az én hátamon fog csattanni a dolog. Ettől kicsit szorongok.
- Talán csak azért mondom ezt, mert én tényleg minden szart megeszek – nevettem el magam – Bár tény, hogy nem fogyasztok hetente csigát.
És nem is fanyalodtam rá azóta sem, hogy elhagytam Ausztráliát. Alapvetően nem értek egyet a csigakészítés folyamatával, ami miatt szerintem emberek amúgy is instant vegánok lennének már csak azért is, hogy egyáltalán elolvasták, hogy hogyan kell csinálni egy ilyen állatot. Engem sem kicsit traumatizált az a tény, hogy napokig éheztetett állatokat főztek meg élve.
- Hát, vannak nemzetek, akik meg bogarakat esznek – vigyorodtam el – Ők is biztos találnak ki még menő dolgokat. Egyébként tudok a környéken egy jó francia reggeliző helyet. Ha szeretnél jó bagettet enni.
Sokan mondják, hogy a francia péksütemények legendásan finomak. Ennek nagyrészt az onnan importált vaj az oka. A legtöbb terméket ezzel készítik el, amitől nagyon jó állagú lesz a tészta. Innentől kezdve az, hogy édes, sós, vagy éppen szendvics alapanyagnak van felhasználva egy jó kenyérféle, gyakorlatilag mindegy volt. Mert az alapja finom.
- Akkor én vagyok öreg, mi? – nyilvánvalóan csak a vérét szívom, de attól még jól esett ezeket a dolgokat kimondatni vele. Nem beszéltük meg a pontos korát, de arra tippeltem volna, hogy öt év minimum van köztünk. Ez számomra nem nehezítette meg a kommunikációt, mert több fiatalabb kollégám is volt, de elhittem, hogy fordítva nem feltétlenül van így. Nem tudtam volna okolni azért, mert nem komfortos neki egy húszas évei közepe felé haladó férfival társalogni. Talán neki is egyszerűbb volt, ha megadtam neki magam és próbáltam oldani a hangulatot, mintha azt akarnám ráerőltetni, hogy ő még ki se nőtt a földből és nem élt eleget. Nem gondolom, hogy én hasonlóhoz elég idős lennék, emellett én az ő korában már füveztem és alkoholt ittam, szóval nem fogom játszani a sokat megélt bölcs alakot. Tekintve, hogy még mindig füvezek és iszom, amivel instant tönkreteszem az edzésemet is. Ez utóbbi pedig kifejezetten fontos nekem.
- Szerintem a zene nem az eleganciáról szól – vontam meg a vállam – Lehetsz bármennyire jó technikailag, ha képtelen vagy üzeneteket közvetíteni. Vagy ha nem tudod adaptálni a tudásod, akkor gyakorlatilag elévül a tehetséged.
Ez volt az én tapasztalatom. Ha zenészként oldalt kellett volna választanom a klasszikus, hangszeres és a modern, számítógépes zene között, akkor egyértelműen az utóbbira szavaztam. Attól még valakinek a tudása nem lesz kevesebb, hogy alkalmaz olyan technikákat, ami megkönnyíti a mindennapjait. Ugyanúgy nem lesz valaki értékesebb zenész azért, mert le tud fogni egy hangot és felgitározni azt. A munka csak annyira kemény, amennyire az ember azzá teszi. És ahelyett, hogy én azon gondolkoznék, hogy hova az istenbe bővítsem a stúdiót annak érdekében, hogy a létező összes hangszer elférjen, amivel valaha dolgozni akarok, inkább megoldom okosban a dolgokat és normálisan csinálok zenét. Sokkal jobb, mintha valami plain és utánozható hangzása lenne annak, amit csinálok. A producermunka már nem csak abból áll, hogy az ember beteszi a pénzt, majd kiveszi belőle a még többet.
- És miért nem szeretnél már? – tettem fel a kérdést. Ha elmeséli, akkor vagy tudok rajta segíteni, vagy tényleg hagyjuk a dolgot a fenébe. Az is lehet, hogy időközben kiderült, hogy nem tehetséges. Én is hittem benne, hogy az éneklés tanulható dolog. Mindenkinek fejleszthető a hallása, mert ez is egyfajta készség és onnantól kezdve, hogy meghallja a hamis hangokat és megtanulja a helyes technikát, már énekelni is meg fog tudni tanulni. Nyilvánvalóan egy harminc feletti ember nem lesz musicalénekes szinten, ha akkor kezd el foglalkozni vele, de ha valaki komoly energiát fektet abba, hogy jó szakemberrel dolgozzon, akkor lényegében bármiben fejlődhetnek az emberek. Ugyanez igaz mondjuk az edzésre is.
- Persze – mosolyodtam el – Az én szüleim sem támogatták, hogy zenéljek. Az a minimum, hogy nem mondom el nekik.
Az, hogy a szülők visszahúzzák a gyereküket és nem bíznak meg benne eléggé, szerintem önmagában egy olyan tulajdonság volt, ami nem túl tiszteletreméltó. Elvégre azért rendelkezünk saját egyéniséggel és van saját életünk, hogy azt úgy éljük, ahogy az egyéniségünkbe belefér és önállóan tudjunk boldogulni.
- A két és fél év az már jó alap – jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Senkiből se lesz Pavarotti születése jogán, sokkal többet ér a szorgalmas gyakorlás az eredendő tehetségnél – A legegyszerűbb dolga az, hogy ha most beénekelsz. Ha nem akarsz előttem, akkor bemehetsz oda.
Az ujjammal a süketszoba felé intettem. Elnézve a fiú habitusát, számítottam rá, hogy nem akar majd feltétlen előttem foglalkozni ezzel. Ennek ellenére számomra nagyon fontos volt, hogy bemelegítse a hangját és úgy álljon elém. A legtöbb tehetségkutatóba, ha bemegy egy olyan ember, aki nagyon bízik a tehetségében, mégse énekel jól, az nem mindig azért van, mert nem is tud. Sokszor múlik azon a dolog, hogy csak nem engedték beénekelni.
- Ezután csak válassz valamit, amit szeretsz énekelni és én meghallgatom – talán ez így túlzottan ijesztőnek hangzott – Nem foglak kinevetni meg semmi, hanem azt fogjuk megnézni, hogy mik az erősségeid és miben tudsz még fejlődni, rendben? Persze ha te is akarod, hogy megpróbáljak foglalkozni veled. Meg, ha az komfortosabb akkor én is éneklek neked valamit.
Nem voltam rossz énekes, de határozottan egy középmezőnybe helyezném magam. Sok technikát magabiztosan alkalmaztam, de attól függetlenül megértettem én is, hogy hol vannak a határaim és abból próbáltam kihozni a legtöbbet, amihez én értek.

Ha bárkinek azt mondanám, hogy a fiúban, aki betévedt hozzám már másodjára, a saját fiatalkori énemet látom, minden bizonnyal kinevetne. Ha valaki rám néz, akkor szerintem előbb gondol egész életében sikeres. jól helyezkedő, és jó kapcsolatokkal rendelkező, törtető fiatal férfinak, mint mondjuk egy táskája pántját szorongató, láthatóan stresszes és elveszett fiúnak. Tény és való, hogy egyszerre értem el a célom, és mondhatni hugyoztam széllel szembe, de ettől függetlenül határozottan látható volt a kettőnk közötti különbség. Jelen helyzetben nem feltétlenül arra gondolok, hogy mondjuk súlyban sokkal többet nyomnék ennél a srácnál. Szimplán annyiról lehet szó, hogy ő minden bizonnyal még azzal sincsen tisztában, hogy mondjuk hova kellene megérkeznie, én pedig így vagy úgy, de elértem a célom. Büszke voltam arra, amit előadóművészként fel tudtam építeni, viszont emellett az is igaz, hogy nem voltam képes önmagam szeretetére, ami egy komoly probléma lehet. Egyelőre ennek a hatását én se éreztem igazán, mivel állandó szokásom volt elfojtani és magam előtt sem beismerni a gondjaimat. Ugyanakkor ezt a terhet épp elég kellemetlen volt cipelni ahhoz, hogy egy értelmes és tartalmas zenei karriert tudhassak magaménak. Talán sokan már a kisugárzásom miatt is nagyképűnek gondolnak. Olyan személynek, aki a Yebi féle zsebibabákkal szóba se állna, de mindez nem volt rám igaz.
Egyáltalán nem vártam el tőle, hogy a testvérének kölcsönadott ruhadarabot visszahozza nekem. Mind a ketten tisztában voltunk azzal, hogy a karrierem minden volt, csak veszteséges nem. Emiatt lényegében szemrebbenés nélkül jelenthettem ki azt, hogy köcsögsok pénzem van, nem beszélve arról, hogy én azok közé tartozom, aki igyekszik odafigyelni az éves adóbevallásra is. Voltak bizonyos pletykák arról, hogy Shakira meg egyéb zenészek ezt a kis kellemetlenséget időről-időre elfelejtették, viszont én – talán azért is, mert egyszerűbb családból származom, mint ahogy az emberek azt gondolnák – kifejezetten kellemetlennek találnám, ha egyszer egy ilyen hír miatt kerülnék a címlapokra.
- Azóta csinált hasonlót? – reménykedtem, hogy tanult belőle, bár nem kifejezetten az én dolgom volt ez. A köszönetét és annak alanyát csak egyetlen bólintással összekötött legyintéssel nyugtáztam. Nyilvánvalóan nekem is érdekem az, hogy ne növeljük a részegen megerőszakolt áldozatok számát, bármennyire is furcsán hangzik ez. Szerintem minden ember úgy van vele, hogy ha tehet valamit, akkor minden esetben a szívére hallgat. Az én elméletem szerint a meg nem gátolt erőszak ténye annyira súlyos, hogy végül mindenki élete tönkremegy az elkövetőt leszámítva. Az áldozattal kapcsolatban nyilván egyértelmű a dolog. Ugyanakkor én személy szerint képtelen lennék nyugodtan álomra hajtani a fejem, ha valakit a sorsára hagynék azok után, hogy segíthettem volna neki. Talán ennek az is volt az oka, hogy velem a szüleim pontosan ezt csinálták jó pár éve, aztán pedig a húgom egyszerűen engem tett felelőssé a történtekért. Az pedig, hogy Ye Bin és Ye Na között ilyen bajtársiasság volt… Egyszerre szomorított el, és melengette meg a szívemet. Én is mindig ilyen kapcsolatra vágytam, ami a testvéremet illette.
- Elfoglalt vagyok, de egyébként nem úgy dolgozom, mint az emberek többsége – egy szelíd mosoly volt az arcomon, miközben figyeltem, ahogyan megszabadul a kabátjától – Oda nyugodtan fel tudod akasztani azt. Utána pedig foglalj helyet bárhol, ahol kényelmes.
Nyilvánvaló volt, hogy hajlandó vagyok egyes kérdéseire válaszolni a munkámat illetően, azonban bizonyos részleteket mindenképpen ki kellett hagynom. Egyrészt kötött a színház felől a titoktartás is, illetve mindezek mellett már volt annyi tapasztalatom a szakmában, hogy tudjam: még a falnak is füle van. Nem fogok azzal vádolni egy ilyen tinédzsert, hogy pletykás lenne, de ettől függetlenül is tudtam, hogy az emberek egyszerűen csak elszólhatják magukat.
- Hé, te most diszkriminálsz? – halkan nevettem fel, egyértelmű volt, hogy nem gondolom komolyan azt, amit mondok – Talán ausztrál akcentussal beszélem az angolt, de félig francia vagyok! És nem olyan rossz az a csiga, ha rendesen el van készítve.
Szerencsésnek mondhatom magam, amiért konkrétan esélyem volt több kultúrát is megismerni, már a származásom miatt is. Lényegében az amerikai lesz a negyedik, amit huszonnégy évesen lehetőségem van a magaménak tudni. Ezért szerencsésnek éreztem magam, mert nyilvánvalóan nem mindenki volt ilyen helyzetben, de ugyanakkor kicsit tartottam is attól, hogy ez egyfajta diszharmóniát eredményez az életemben. Mégpedig azt, hogy sehol sem tudok megmaradni komolyan.
Szó nélkül vettem vissza a telefonom, és nem is terveztem volna mondani semmit. Viszont ő megszólalt, ezért a pillantásomat egyszerűen ráemeltem, és éreztem, ahogyan a közömbös arckifejezésem lassan teljesen megváltozik, és egy jókedv váltja fel azt.
- Én jó fej vagyok? – talán gonosz dolog volt, amiért ennyire látványosan próbáltam valami cukkolás szerűt csinálni vele – Ezt jó tudni. Szerencsés a nővéred, amiért te vagy a kistestvére.
Nyilvánvalóan fiú gyerekként nekem is az álmom volt valaki olyan, akivel legalább rendesen verekedni tudtam volna. Aicha hiába volt nagy harcművész, elég erőteljes volt az erőnk közötti különbség, meg amúgy is, hogyan nézne ki az, ha egyszerűen fognám magam és megverném a húgom? Főleg tizenkét éves korom felett… Bár talán, ha olyan kistestvérem lett volna, mint Yebi, akkor őt sem bántottam volna csak úgy.
- Majd szólj, ha eszedbe jut – óvatosan dőltem hátra a székemben, mert már nem egyszer láttam olyat, hogy valaki alatt összecsuklott egy ehhez hasonló szar – Igen, mindig is tudtam. Egészen kicsi voltam, amikor elkezdtem először zongorázni, aztán gitározni.
Nem éreztem szükségét annak, hogy letagadjam előle a dolgot. Más kérdés az, hogy jó tanuló voltam az iskolába, ami miatt a szüleim nem erre a pályára szántak volna. Ezen a ponton pedig szinte biztos voltam abban, hogy ő velem ellentétben füllentett azzal kapcsolatban, hogy kihagyott az emlékezete. Én mégis úgy gondoltam, hogy semmi jogom nincs kiszedni belőle olyan dolgokat, amiket nem akar velem megosztani, ezért egyszerűen más módját választottam a segítségnyújtásnak.
- Tényleg szeretnél énekes lenni? – finoman oldalra billentettem a fejem – Mert akkor a legjobb helyen vagy. Itt egy stúdió, itt vagyok én, aki fel tudja mérni azt, hogy van-e értelme foglalkoznod ezzel. És engem sem támogattak a szüleim annak idején, tehát meg tudom érteni az érzéseidet is.
Sosem hittem túlzottan a sorsban, de ez a találkozás nem lehetett véletlen. Így már számomra is egyértelmű volt az, hogy miért láttam benne a saját fiatalkori énemet. Bár belül viaskodtam saját magammal, én is éreztem a vereségem, amit egy halk sóhajjal tisztáztam. Ha ezek után a Pokolba kerülök, akkor Jézus és a bűneim átvállalásával kapcsolatos sztori minden bizonnyal merő hazugság.
- Mennyire vagy képzett? – ez talán számomra is hasznos lehet. Nem feltétlenül akartam saját magam felénekelni azokat a dalokat, amiket a színháznak szántam, ha pedig van kraft ebben a fiúban, akkor talán megoldódik a problémám is anélkül, hogy a színészekkel készíteném el a demot, ami felesleges körök lefutása lenne.

Nem gondoltam sokat a környezetemben élő emberekre. Alapvetően foglalkoztam velük, viszont ugyanakkor sokkal erősebb késztetést éreztem arra, hogy mindenekelőtt a saját magam ura is lehessek egyben. Szeretek törődni másokkal, azonban igyekszem a gondolataimat saját magam köré építeni. Mert azzal tudok másoknak a legjobban segíteni, ha az én életem problémáit nem kell más nyakába ruháznom. Szeretem a random helyzeteket, szeretek másokra egy adott pillanatban gondolni. Számomra többet jelent az, amikor valakinek megvehetem a kedvenc édességét, mert meglátom egy boltban annál, hogy mondjuk egész nap azon kattogok, hogy miként tehetném jobbá, élettel telibbé a kapcsolatunkat, hogy utána ne tegyek semmit az illetőért.
Így gyűlt össze egy ládányi ajándék, amit Sydney-ben a húgomnak vásároltam. Ő erről természetesen nem tudott semmit és nem is vártam el azt, hogy hálás legyen érte… Mert nem tudott róla. Máig nem tudtam még beszélni se arról neki, hogy mennyi bontatlan sminkterméket, és egyéb kis szuvenírt vásároltam neki, ami talán egy kicsit közelebb hozhatná hozzá azt a helyzet, ahol én annyira szerettem lakni. Ha valakivel, akkor vele szerettem volna megosztani azt a bizonyos ausztrál életérzést, ami mind nekem, mind Jamie-nek legalább annyira otthona volt, mint az Ausztráliában született barátainknak. Ha valakivel, akkor hát a testvéremmel meg kellett volna osztanom annak a varázslatos helynek a csodáit, ugyanakkor a rengeteg munka miatt még így sem nagyon maradt időnk az én kalandjaimról beszélgetni.
A magam részéről így is határozottan erősítettem a karrieristák csapatát, azaz többet tartózkodtam lényegében a stúdióban, mint otthon. Ha valamilyen oknál fogva nem tudtam itt lenni, sokszor otthon akkor is folytattam a munkát. Már jobban odafigyeltem arra, hogy velem van egy családtagom is, ugyanakkor az én munkám tényleg nem olyan dolog, ami nyolctól négyig tart, nagyon sokszor kénytelen vagyok többet foglalkozni ezzel és akár tizennégy órát, vagy éppenséggel a teljes napot és a hétvégéimet is rászánni egy-egy projektre. Ugyanez volt a helyzet most is, hiszen a stúdióm ajtaja mindig nyitva volt a fiatal és tehetséges zenészek előtt, tehát hiába vagyok gyors, mostanában kénytelen vagyok vasárnaponként kiadni a helyet. Ez pedig igazából azért jó, mert legalább tényleg eljönnek és nem probléma a felvétel… Ilyenkor sokan nem dolgoznak. Mindezt a húgomnak persze el kell fogadnia, mert hiába ad nekem valamennyi pénzt, ettől függetlenül csak azért, mert megkerestem magamnak már annyi pénzt, ami kitartana életem végéig, még nem akartam feladni. Szenvedélyből zenéltem, nem pedig azért, mert fizettek érte. Sokszor úgy gondoltam erre az egészre, hogy talán azt a bizonyos szenvedélyt fizetik meg, amit képes voltam ilyen szinten beleölni a munkámba.
Az evés viszont mégiscsak olyan dolog volt az életemben, amire nagyon nagy szükségem voltam. Éhesen eléggé morcos tudok lenni, éppen ezért is néztem kissé türelmetlenül az egyik személyzeti tagra, aki pont rendelés közben jelent meg. Amikor viszont elmondta, hogy pontosan mi járatban van hozzám az illető, akkor jeleztem felé, hogy nyugodtan beengedheti. Legalább egyedül ennem biztosan nem kell, ami már sokat segített a hangulatomon is. Fáradt voltam, ráadásul rengetegszer szorultam rá az első heteimben tinédzserként arra, hogy egyedül étkezzek, ami korábban egyáltalán nem volt az életem része. Azok voltak az életem legmagányosabb napjai, ráadásul nagyjából annyi idős lehettem, mint ez a fiú. Kicsit a saját elveszettségemet láttam benne, éppen ezért is akartam egy kicsit segíteni rajta. Nem olyan rossz hely a világ, ha megtanulunk élni a szabályai szerint, a saját szabályrendszerünket is alkalmazva.
- Kedves vagy, köszönöm – villantottam azért a srác felé egy bizalomgerjesztőnek szánt mosolyt, és mivel elég kis szerencsétlenül téblábolt, felálltam és a kanapé felé intettem – Foglalj helyet nyugodtan. A kabátodat is fel tudod akasztani oda.
Időközben én is megszabadultam a bőrdzsekimtől. Egyáltalán nem volt hideg, szimplán csak rajtam maradt, mert tényleg amint betettem a lábam az ajtón, belefeledkeztem a munkába. Én egyszerűen székem támlájára terítettem azt, aztán közelebb lépkedtem Ye Binhez, hogy el tudjam venni tőle a pulcsimat.
Hallottam, hogy időközben valamibe belekezdett volna, de mivel én is feltettem neki egy kérdést, inkább arra válaszolt. Egyelőre csak végig hallgattam, amit mondott nekem, aztán én magam is helyet foglaltam a kanapén. Egészen hasonlított ez az első találkozásunkra, viszont nem akartam neki megjegyezni a dolgot, mert biztosan csak még inkább kényelmetlennek találta volna a helyzetet.
- Nem zavarsz, és igazából a mai napom egészen laza, szóval ráérek vendéget fogadni – tényleg nem volt senki külsős látogató, akit vártam volna, a musicales felvételre a holnapi nap folyamán jött hozzám Aurora, Kian és az a veszettül meleg srác. Semmi bajom nincsen velük, szimplán csak képtelen voltam megjegyezni a nevét.
- Elég amerikai az étlap abban az étteremben, szóval biztos nem lesz idegen számodra – mintha biztatni igyekeztem volna arra, hogy egyen – Majd a megjegyzésbe írd be, hogy nem kérsz mustárt és akkor biztosan nem tesznek bele.
Nekem a magam részéről egyáltalán nem volt bajom a szósszal, de talán ebben a helyzetben hajlandó lettem volna én is olyan kaját enni, ami nem tartalmazta. Ha véletlenül raknának az övébe, akkor tudnánk legalább cserélni.
- Nincs mit, remélem máskor hasonló nem fog előfordulni – egy határozott bólintással már le is zártam a témát. Nem igazán gondoltam, hogy bármivel tartoznának nekem, az én lelkiismeretem lett volna rossz, ha akkor nem segítek.
- Egyáltalán nem gond, ha maradsz – ez már a részemről elég határozottan csengett, de igyekeztem azért nem parancsolgató lenni. Egyáltalán nem akarom megijeszteni a stílusommal, és ki kell élnem most a kedves énem és a bennem lakozó szörnyeteget a holnapi felvételre tartogatni.
- Egyébként úgy tűnt, hogy valamit szerettél volna kérdezni tőlem… Tudok bármiben segíteni? – tudtam, hogy a külsőm egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő sokszor, azonban tudtam rendesen viselkedni az emberekkel. Nem állt érdekemben az, hogy a frászt hozzam egy gyerekre, attól sokkal inkább válnék szánalmassá, mint határozottá.

Nem feltétlenül boldogultam egyszerűen a musicallel, pedig elég határozottan azt hittem, hogy hamar és könnyen fogok végezni. Azt mondanom sem kell, hogy nem akartam rögtön az első próbára szart csinálni, tehát hoznom kellett egy bizonyos szintet. Ez volt az, ami lényegében egyrészről nehézséget okozott nekem. Hiszen most nem magamnak, vagy egy olyan előadónak kell megfelelnem, aki nem rendelkezik elegendő skillel a zenék írásához. Nyilvánvalóan dolgoztam már profi szakemberekkel, de azért nem egy olyan volumenű dologról volt szó most, amit el akarok bagatellizálni. Pontosan tudtam, hogy ez a darab minden bizonnyal az örökségem része lesz, mert komolyan színpadra kerülő darabokkal utoljára az államvizsgám előtt dolgoztam... Ami egy dolog volt. Ott nem kellett színészekhez olyan téren igazodnom, hogy a tényleges előadás is beleszámítson a teljesítményembe. Tehát én megkaptam a saját jegyemet a komponálásért, és le is zárult a köröm. Ez viszont más volt, én pedig nem igazán szerettem volna, hogy valami összehányt semmire emlékezzenek az emberek, mivel a nevem már most kint virít a kijelzőn, amin a színház programajánlója van ott minden alkalommal.
A Nyitány átdolgozott verziójával határozottan elégedett voltam, ugyanakkor készen kellett volna lennem az első felvonás feléig egy héten belül. A határidő szorított, és bár már minden számot csak össze kellett volna raknom annak érdekében, hogy elkezdhessünk foglalkozni a stúdiófelvételekkel, még így sem találtam teljesen tökéletesnek a munkámat. Emiatt pedig kezdtem egyre inkább kikészülni. Már hányni tudtam volna az összes daltól, kívülről fújtam a musical számainak szövegét, holott egyiket sem állt volna szándékomban megtanulni. Emiatt legszívesebben az asztal lapjába vertem volna a fejem. Ennek tetejében kezdtem megéhezni is, de ha most nekiállok kajákat keresni, akkor minden bizonnyal veszítek legalább három órát. Jelenleg számoltam a kajakómámmal is, tehát a legtöbb amit tehettem, lényegében annyi volt, hogy türelmet erőltettem magamra és kibírtam az éhséget. Így viszont ténylegesen gondok voltak a koncentrációmmal, tehát ez az egész csak egy ördögi kör volt számomra, amitől kezdtem szépen lassan elveszíteni a józan eszemet.
Végül mégiscsak feladtam az egészet, amihez határozottan hozzásegített az is, hogy kopogtattak az ajtómon. Mivel mindenféle titoktartás kötelez engem jelenleg – talán ez a legrosszabb az egészben – gyorsan elpakoltam a cuccaimat, mentettem a gépemen a hangfájlokat, amiken dolgoztam, aztán csak utána ordítottam ki, egy egészen frusztráltra sikerült „szabad” szócskát. Az alkalmazottjaim már mind tudják, hogy amíg ezzel nem kapják meg a zöld utat, addig nem tanácsos benyitni hozzám. Elég sokan tartják úgy az itteniek között, hogy rossz személyiséggel bírok. Én ezzel nem igazán szálltam vitába. Jobb, ha fegyelmet tanulnak, és utána bratyizgatunk egymással. Egy hét folyamatos hiszti után pedig csak felfogták azt, hogy én másként szeretek dolgozni, mint az előző zenészük.
- Kaiden – épphogy csak felpillantottam, amikor a nevemet hallottam – Egy fiú van itt. Azt állítja, hogy visszahozott neked valamit, viszont nem egyeztetett veled előzőleg időpontot...
- Küldd be! – a hangom egészen frusztráltnak hatott, de nem éreztem magam különösebben annak. A magam részéről nem igazán tudtam, hogy mi történhet kint, de ha tényleg csak hozott nekem valamit, akkor az egyrészt gyorsan le lesz rendezve. Másrészt pedig éppen most gondolkoztam azon, hogy elcseszek az életemből legalább két órát csak azért, mert éhes vagyok.
- Rendben – ezzel meg is hallottam a cipőjének kopogását a padlón, én pedig újra a telefonomban található alkalmazást kezdtem el böngészni. Leginkább azt latolgattam, hogy mennyire fog hülyének nézni a tulaj, ha ide rendelem a kaját, amikor két tömbbel van csak arrébb az étterem, ahonnan kajálni akarok?
Amikor ismét meghallottam a cipők dobogását a padlót, akkor felnéztem a mobilomból, és egészen meglepett az, hogy ki áll előttem. Én sem igazán voltam képben azon az éjszakán, miután sikerül pár szállal elszívnom abból a bizonyos dohánytermékből. Az még megvolt, hogy szegény nővére talán a beleit is kihányta a mosdónkba, majd hazavittem őket, és a felelősségről papoltam a kissrácnak. Utána pedig mindent félredobva, és önmagamat meghazudtolva kezdtem el bulizni, mivel éppenséggel ahhoz volt kedvem.
- Helló – ha kést szorítottak volna a fejemhez, akkor sem emlékeztem volna a kisfiú nevére – Mi járatban vagy erre?
Talán most más volt a magatartásom, mint amit korábban tanúsítottam felé, de most dolgozom. Sosem vagyok túl boldog, ha valaki ilyenkor megzavar engem, viszont halálra rémíteni sem akartam a kölyköt, ezért valamivel kedvesebb hangot ütöttem meg felé.
- Ettél már? Én éppen most készülnék hozzá, és talán társaságban jobb lenne. Mit szeretsz? – aztán inkább meg is gondoltam magam és egyszerűen a kosárba helyeztem a kajámat, aztán odaadtam neki a telefonomat – Rendelj magadnak bármit, amit gondolsz.