Balu & Minnie

Experience is the worst teacher; it gives the test before presenting the lesson.

Néha legszívesebben homlokon kólintanám amikor így kinevet, de el kell ismernem, hogy van egy kis igazság abban amit mond. Kell türelem mindkettőnkhöz, nem is kevés. Az ismerőseim többsége nem is érti, hogy hogyan tudjuk elviselni egymást, de erre egyszerű a válasz: sehogy. Elég sokat veszekszünk, de valószínűleg enélkül nem is működne tényleg a kapcsolatunk. Szerencse, hogy nincs utána sértődés, mindenki kiordibálja magát aztán meg is van a béke. Mindenkinek más a kapcsolata dinamikája, nálunk a vitatkozás létszükséglet. Két erős jellem egy helyen vagy mi.
- Te akartad, hogy itt legyünk, szóval viseld el ha ezeket a hülyeségeket el kell magyarázni. - vonok vállat, majd figyelmesen hallgatom a magyarázatot az asszonylopásról vagy miről. Tulajdonképpen egyfajta “játék” lehet, és ha Bálint nem lesz túlságosan betintázva (kizárt dolog) akkor még akár jól is elsülhet. Valószínűleg jól fog majd esni fél óra nyugalom.
- Értem. Nincs több kérdésem ezzel kapcsolatban. Talán csak annyi, hogy a programok közt van-e olyan amiben nekem is kötelező inni? - nem terveztem ugyanis. Eleve ilyenkor rettenetes házi pálinkákat tolnak az ember orra alá vagy még rosszabb gyomorkeserűt, szóval azt kihagynám. Itt nem menő a bourbon, nem is értem Bo miért várja olyan lelkesen a lagzit. Mostanában a két Mitchell (apu meg Bo) feltűnően lelkesedik mindenért ami velem kapcsolatos. Érzik, hogy rendesen sárosak, ez fix. Anyám csinál egyedül úgy, mintha ő ott sem lett volna, mintha nem hazudta volna végig ő is az egész életemet. Nem is akarok inkább gondolni se rájuk. Csak felidegesítenek és még a végén megmondom, hogy el se jöjjenek.
- Mm, nem akarok még többet hisztizni velük, te már megszoktad, de nem húznám ki végképp a gyufát a nagymamádnál. - még csak az hiányzik, hogy az öreglány megorroljon rám. Ki tudja mit szabadítanék a fejemre, mert bár kedvelem az egész rokonságot, de na… keresztbe tudnak tenni ha akarnak, ha mással nem, akkor eddig még nem tapasztalt gasztronómiai örömökkel aztán megint a kórházban kötnék ki.
- Botrányos hatással vagy a ruhatáramra, szóval nem vállaltad túl magad. - sose voltam valami csajos csaj, de tagadhatatlan, hogy amikor megismerkedtünk akkor még voltak tűsarkú lakkcipőim, most meg egy sincs. Jut eszembe, kell is majd vennem pár darabot a melóba, szóval jobb ha Balázs megtanul nyakkendőt kötni!
- Egy rakás? Arra az egy órás fotózásra gondolsz amire nagy nehezen rábeszéltelek? Csoda lesz ha tíz jó kép készül. - rólam valódi kihívás jó fotót készíteni, a többségen vagy tokám van, vagy félig pislogok, vagy olyan nagynak tűnik a pocakom mintha egyben lenyeltem volna egy görögdinnyét. Pedig azért ennyire nem sok kilót szedtem fel az elmúlt hónapokban.
- Rendben, akkor ha végképp lemondja a zenekar, szólok a kollégának, hogy hozza a cuccát. Amúgy is meghívtam. - bólintok. A régi barátaim közül csak egy-kettő jön el, hiszen mégse várhatom el, hogy átrepüljék az óceánt értem. Maradnak a munkahelyi barátok meg Balu csapattársai és a barátnőik/feleségeik. Akik közül nem mind beszél angolul, így korlátozott az itteni ismeretségi köröm. A lagzinkban a hagyományokkal ellentétben a menyasszony lesz az “árva gyerek”.
- Helyes. Akkor a csalós napok maradnak, csak nem verjük nagy dobra. - be is vackolom magam mellé, és már éppen a haját kezdeném el birizgálni amikor elgondolkodok, így a szokásos összekócolós mozdulatok helyett inkább csak egy kicsit megborzolom a homlokánál, és már bújok is vissza a “helyemre”. Az utóbbi napok húzósak voltak, kimerültünk mindketten, és minden a feje tetejére állt ahogy az lenni szokott. Pedig azt hittem, hogy majd az egész házasság valami ilyesmi lesz, mint ami most van. Ha a diliház a valóság, azért elgondolkodtató, hogy szükségünk van-e az egész cécóra. Maradhatna minden úgy ahogy most van.
- Éppen ez az. A faterod már csak tudja, kétszer is sikerült kimondania, hogy ásó kapa nagyharang amíg világ a világ… - inkább nem nézek rá, csak kicsit szorosabban ölelem magamhoz - Nem az esküvő a baj, hanem ez az egész házasság dolog. Kicsit aggódom, hogy nekünk sikerülni fog-e. - sóhajtok egy nagyot. Követném a világ végére is, elvégre most majdnem ott vagyunk. Egész biztos, hogy csak túlgondolom, hiszen már jó ideje megoldjuk pontosan ezeket a problémákat, és most is itt van, jut idő egymásra. Talán csak a rossz emlékek miatt tartok ettől ennyire, mert Balázs semmi jelét nem mutatja, hogy le akarna lépni. Sőt, éppenséggel ő miatta vagyunk most itt és válogattunk napokon át a különböző töltött káposzták és rántotthúsok közül az esküvőre. Nem is benne kételkedek, inkább még mindig magamban, hogy mikor lesz túl sok az egy napra jutó viták száma.
Békésebb vizekre evezek a nászúttal, mert attól még pont nem kaptam egy idegösszeomlást sem. Inkább lelkesen várom, lelkesebben mint a lagzit, ami azt illeti.
- Elképzelésem sincs, de amint megláttam, tudtam, hogy ott a helyünk. Van francia sajtos chilli, meg babos burgundi marha is ha minden igaz. A többi kaja túl extrém volt, hogy megjegyezzem. - ami nem is baj, mert így legalább helyben fedezhetjük fel őket. Szeretem megtervezni az ilyesmiket, de túlzásba sem viszem, nem választom ki előre a kaját vagy ilyesmi.
- Nem, most tényleg megtanulom. Becsszó. - mondtam már korábban is, hogy megtanulom, de azt nem gondoltam ennyire komolyan. Meg hát az se biztos, hogy segített, hogy túl mély volt a víz, de kár is bele menni a részletekbe. A legutóbbi próbálkozás óta sokat fejlődtem, és még jobban megbízok benne is.
A nagy békességet természetesen Bagel szakítja meg, szokás szerint valami rosszaságot csinált. Pedig azt hittem, hogy már leszokott a cipő rágcsálásról, de úgy tűnik ebben is tévedtem. Mindig a legrosszabb pillanatokat tudja megtalálni arra, hogy előbújjon belőle a kisördög.
- Ez már a második a héten, nem tudom miért csinálja. - kelek fel bosszankodva a kanapéról, hogy elvegyem tőle az új játékát.

Minnie & Balu

I now pronounce you husband and wife.
You may change your Facebook status.

Minnie fintorgására csak jót nevetek, amikor pedig visszaszól, jókedvűen vállat vonok, és repül is vissza az a bizonyos labda – Melletted edződtem. - cukkoltam egy kicsit, mert mit szépítsünk, tényleg kell hozzá az idegrendszer… nem tagadom, hogy mellém nem, de most nem is ez volt a téma.
- Hjajj… olyan élmény ezeket a kulturális hülyeségeket magyarázni. - emelem a tekintetem az ég felé, mert akármilyen jól is próbálom elmagyarázni, aki nem ebben nőtt fel, tuti, hogy 10-ből 9-szer csak pislog, mint pocok a lisztben, hogy ennek meg mi értelme? Lehet, hogy semmi, de jó buli, na!
- Csak egy szokásos játék amit be szoktak dobni az esküvőkön. A srácok elrabolják a menyasszonyt egy kicsit, értsd – kapsz egy fél óra nyugit, pihenőidőt, kajaszünetet, ami szeretnél – addig mindenki engem fog szivatni, ahogy nem sajnálják, mindenféle komolytalan hülyeségekkel-feladatokkal, aztán a végén úgy is mindig úgy döntenek nagy kegyesen, hogy az ifjú férj visszakapja az asszonyt. Vagy valami konkrétabb kérdésed van? - kérdezek vissza, mert ha az kell, pofázok én órák hosszat róla, de igazából… de amúgy tipikusan az elmélet meg gyakorlat példája, magyarázhatok akármennyit róla, átélni sokkal poénabb, úgy is csak sodor magával az ár.
- De nézd a jó oldalát, te vagy a menyasszony, ha eleget hisztizel, végül úgy is az lesz amit te akar. - világítok rá, az meg más téma, hogy Bagelt én se hagytam volna ki a buliból, jön velünk majd a fotózásokra is, a buli részéből se maradhat ki. Aztán lehet, hogy a vacsira már hússzor bezabál aztán tényleg csak hányni fog a sátor sarkában mint az a bizonyos lakodalmas kutya… Pláne, ha mindenki dobálja neki suttyomban a két falat kajákat, mert „jajj szegény olyan éhesen nézett!”.
- Azt mondod? Hát, ha ezt szeretnéd… akárhányszor tűsarkúban tipegsz mellettem, ígérem, én is veszek nyakkendőt! - dobom be nagylelkű ajánlatomat, nagyjából 99,99%-ig biztosra véve, hogy úgy sem fog egyikünk sem idáig vetemedni. Vagy maximum egyszer, aztán többet se, szóval remélem, jól elraktározza emlékeibe ezt a mostani időszakot.
- Úgy is lesz egy rakás fénykép meg videó, majd azokat nézegetheted, ha nyakkendő-hiányod van. - vágom még hozzá, mert na, jó hogy nem melóba is abban járok majd, túlzásokba azért ne essünk! Amúgy is utáltam, hála a jó égnek, hogy csak nagyon, nagyon, nagyon ritkán kellett vennem.
- Hát figyi, ha azt mondod jó, engem meggyőztél. Kezd kicsit nekem is az agyamra menni ez az egész esküvőszervezés, ilyen rövid időn belül úgy is képtelenség bárki normálisat találni, szomszéd Józsi bácsit meg nem szeretném nagyanyámék falujából, akármilyen jó nótákat tud hegedűn játszani… - oké, hogy magyar, meg nagy sátras, „falusi” lagzi, de azért van egy határ aminél lentebb én se akarok adni, úgyhogy ha az asszony szerint érti a dolgát a kollégája, áldásom rá.
- Tökéletes! - nevetek a felvetésére, majd ha be is fészkelte magát az ölembe, magamhoz is húzom, töltsük csak vissza mindketten a kis nyugi-raktárainkat. Mostanában úgy is olyan diliház meg rohangálás az életünk, hogy alig akadnak ilyen meghitt, nyugis pillanatok.
- Mármint maga az esküvő előtt? Az tuti… legalább a ceremániát várjuk már meg, ha eddig elküzdöttünk mindennel. De, amennyit szívunk a szervezéssel, a buli része se maradjon már ki. Ah, meglásd, jó lesz! Csak az előtte való időszak ilyen tömény agybaj. Legalábbis fater szerint, ő meg csak tudja… - volt már két esküvője, szóval rutinosabb mint mi. Jut eszembe, nem csak anyóséknak, még nekik is be kell futni New Yorkból, az lesz majd szép, anyámmal együtt látni őket! Mint egy naaagy, boldog család. (nem)
- Francia-mexikói? Az valami hasonló mint a cajun konyha New Orleansban, vagy valami nagyon más? - kérdezek vissza kíváncsian, mert ha kajáról van szó, szinte bármi jöhet, de na, ezt így hangzás alapján hirtelen nem igazán tudom hova rakni. A fánkra viszont vevő vagyok, jöhet akár kettő is!
- Ne stresszelj rá. Ha nem megy, veszünk matracot, úszógumit, aztán elleszel azzal. - vonok vállat, eddig se bírtam megtanítani érdemben fent maradni a víz tetején külső segítség nélkül, mondhatni, már egész megszoktam, hogy így van bekötve, túlélem, ha nem lesz úszóbajnok belőle. Ahogy az orraink összeérnek, akaratlanul is elmosolyodok, csak akkor rezzenek össze kissé, amikor Minnie a semmiből felkiált, hirtelen azt se tudom mi történt, csak a tekintetemmel keresem a kutyát, és áh… megvan.
- Ne stresszelj. Mást nem megyek strandpapucsban. Legalább senki sem fog basztatni téged a tornacsuka miatt. - legyintek rá, de azért ha az átokfajzat kutya még egyszer megkörnyékezi a cipőmet, esküszöm, a következőt tőlem kapja, és abban nem sok köszönet lesz.

Balu & Minnie

Experience is the worst teacher; it gives the test before presenting the lesson.

- Fúúúj. - fintorodok el kapásból. Nem akarom úgy elképzelni a nagyszüleit, mert megállok a fejlődésben. Aztán belegondolva… vajon mi milyenek leszünk öreg korunkban? A megismerkedésünket és az azóta eltelt időt alapul véve, vastagon benne van, hogy a százat közelítve mi is állandóan marakodni fogunk, és/vagy úgy békülünk ki egy összekapás után. Sose lehet tudni, lehet, hogy mégis van benne valami bájos ha az öregek még ennyi év után is szeretik egymást. Mármint a maguk módján. - Na hallod, erős idegeid vannak ha erre rá akarsz kérdezni. - nevetem el magam. Fene se tudja, hogy a két hóhányó mit felelne rá. Valószínűleg valami olyasmit, hogy “méghogy ezzel az emberrel kibékülni?! Balázska, nagyapádat/nagyanyádat nem lehet elviselni!”.
- Ezt a menyasszony rablás dolgot még mindig nem értem. Tulajdonképpen hogyan működik, vagy mi szükség van rá? - érdeklődök tovább, mert Bálint csak annyit mondott, hogy majd lesz egy jel, akkor menjek kifelé a mosdó irányába és ők majd elvisznek valahová, egy titkos helyre, hogy Balázsnak keresnie kelljen. Legalábbis ennyit fogtam fel belőle, de jobb lenne ha kicsit alaposabb magyarázatot is adna. Meg a cipő lopásra is. Arról csak annyit tudok, hogy majd az este során egy kisgyerek lelopja a lábamról a cipőt és Balunak alkudoznia kell érte. Kis szerencsével a vőfély megússza egy kisebb summával (nem értem mi ez a gyakorlatilag nyílt ember kereskedelem ezeknél a magyaroknál: eladó a menyasszony, menyasszony kikérésnél is fizetni kell, a cipőért is, menyasszony rablás… ). Rosszabb esetben pálinkát kell innia belőle. Csórikám. Nem a pálinka miatt sajnálom, hanem mert saját kezűleg tekerem ki a nyakát ha tönkreteszi bármelyik cipőmet piával. De ezt már jeleztem előre.
- Úgy csinálsz mintha a sárkány-kommandót ilyen könnyű lenne kijátszani. Még Bagelt is kiutálták volna a sátorból ha nem csapok hisztit. - csóválom a fejem, majd a bundás felé siklik a tekintetem. Békésen rágja a játékát, mit sem sejtve róla, hogy milyen galibát okozott. Kard-ki-kard küzdelmet vívtam az anyóssal, a nagymutterral meg a fél rokonsággal, hogy ő is részese lehessen az estének. De én nyertem, be sem merem vallani, hogy milyen fenyegetőzés árán.
- Láttam a ruhádat, és meg kell mondjam, hogy sokkal gyakrabban kellene nyakkendőt viselned. - miért van az, hogy a pasiknak elég felvenni egy csinosan szabott öltönyt, levágatják a hajukat, és már jól is néznek ki? Különösen Balázs, ezekkel a széles vállaival elképesztően szexis lesz. Ehhez képest amikor hazajöttem a kozmetikustól meg a fodrásztól a próba fruzurában és a próba sminkben, szerintem vagy fél órán át tette a különböző vicces(nek szánt) megjegyzéseket. Nem tehetek arról, hogy első körben egy kontárhoz irányítottak aki szerintem másodállásban transzvesztitákat mázol ki. Remélem, hogy nem kukucskált, nem ment be a vendég szobába ahol a ruhám várja szépen felakasztva a közelgő nagy napot. Egyenesen New Yorkból érkezett, Bo ajándéka volt, tudja, hogy bár nem vagyok egy csajos csaj, de álmodoztam egy Pnina Tornay ruháról. Itt már csak rám kellett igazítani, hogy tökéletes legyen. Nem rossz engesztelő ajándék, szerintem többe került mint a kocsink, de ettől még zabos vagyok rájuk a sok évnyi hazugság miatt.
- Igen. A verseny hétvégéken ő a felelős a futamok előtt a hangulatért. Egész jól csinálja, majd elhívom. - eleve szeretem az elektronikus zenét, de tényleg jók a mixek amikkel szórakoztatja a közönséget. Most mondjam el Balázsnak, hogy ez ugyanaz a srác mint akit ki akart csontozni az egyik insta fotóm miatt? Pedig szegény Gergőnek csak annyi bűne volt, hogy alá kommentált egy kacsintós jelet meg egy szivecske szemű fejet a képnek… alig győztem csillapítani, hogy a szivecske speciel a képen látható nagy tányér pörköltnek és nokedlinek szólt, nem nekem aki a háttérben alig látszódtam. Most mondjam el neki? Nem. Nem mondom, nem hiányzik nekem még egy féltékenységi roham.
- Első dolgom lesz. - bólogatok. Nem hiányzik, hogy valaki poénkodjon a tiltakozással. Pláne, hogy komolyan gondolja (például a szüleim?). Mellé is vackolódok, de hamar rájövök, hogy egy ölelés ide már kevés, így szinte észrevétlenül lopom a távot ahogy szoktam, hogy pár percen belül gyakorlatilag az ölébe másszak. A súlyom amúgy sem számottevő, nem gondolom, hogy kilapítanám.
- Értem, jó, akkor nem posztolok róla. Sőt, majd fogom azt a kis virág párásító permetező bigyót, jól befújkodlak, megfogsz egy kézi súlyzót és olyan képet teszek ki, hogy egész hétvégén gyúrtál. Na? Ez jó terv? - közben maximum tésztát gyúrhat, ami engem illet. Mióta itt rendesen edz, teljesen más módszer szerint mint New Yorkban, nem hazudok, totál kitesizte magát. Én meg lassan gurulni fogok a helyi gasztronómia gyöngyszemeinek köszönhetően, de már dolgozom az ügyön, próbáltam a diétát is. Részeredmények SE jöttek, de legalább megpróbáltam. Reggelitől egészen ebédidőig bírtam a koplalást.
- Vajon feltűnne nekik, ha lelépnénk? Még előtte? Szerintem amíg pálinka meg rántott hús van, észre se vennék, hogy elmaradt a hivatalos hacacáré. - sóhajtok, miközben szomorkásan támasztom a homlokom a vállának. Ahogy az összeköltözés előtt féltem, most is bennem van egy adag feszültség. Menyasszony már voltam, és nem sült el jól, és bármennyire is kapálódzok ellene, néha azért eszembe jut, hogy nehogy megint az legyen. Ne essek megint pofára és törjem darabokra a szívem. Az előzőt elviseltem, túléltem, de ezt a dinkát jobban szeretem bárminél és bárkinél, ha elcsesszük, biztos, hogy a Dunának megyek. Aggodalmasan ölelem át, hogy elűzzem a feltörő félelmet. Olyannak ismerem, mint aki végig fogja ezt az egészet csinálni, a kérdés csak az, hogy én berezelek-e last minute? Aztán lehet, hogy csak a rokonokból van már elegem.
- Igen, már várom a városnézést. Olvastam egy cukrászdáról, ahol akkora fánkot árulnak mint a fejem! Meg van a szállodától nem messze egy étterem is, francia-mexikói fúziós, ki kellene próbálnunk. - igen, a több száz éves templomok meg a múzeumok nem hoznak lázba, de a település összes vendéglátó egységét már feltérképeztem. Kinek mi, ugyebár.
- Tudod mit? Nem bánom. Megígérem, hogy most nem esek pánikba és tényleg megpróbálom. Ha csak annyira megtanulom, hogy nem fulladok bele a vízbe az már sikernek tekinthető. Bízok benned. - az orrom óvatosan az övéhez érintem, és fél percig élvezem ezt a lopott nyugit. Mostanában nem sok részünk volt benne, így külön jól esik, hogy kicsit vissza tudunk találni egymáshoz ordibálás nélkül.
Apropó, ordibálás!
- BAGEL! - kiáltok fel, mert a szemem sarkából látom, hogy az az átokfajzat a polcról lejátszotta a cipős dobozt, és a játéka helyett már Balázs ünneplős cipőjét nyammogja bőszen - Bagel, a fenébe is! Rossz kutya! - dobok felé egy párnát, de ezt jobb lett volna ha a páromra bízom, mert ő el is találta volna. Aztán inkább koala módjára csimpaszkodok rá Balura, mert félő, hogy az eb mostani mutatványával kiérdemli, hogy megnyúzza. Két hétvége ment el azzal, hogy vadásztunk neki a cipőre, amekkora nagy lába van, alig volt üzlet ahol egyáltalán volt bármi is ami méretben passzolt. Erre az a szőrmók tönkreteszi, megáll az eszem! Már várom az újabb veszekedést, most épp a kutyám miatt, érzem, hogy eddig tartott a békesség.

Minnie & Balu

I now pronounce you husband and wife.
You may change your Facebook status.

- Kivétel erősíti a szabályt. - teszem hozzá, azzal meg inkább nem dicsekszem, hogy a másik nagyszüleimnél, akiket ő nem ismerhetett, sem volt ásó-kapa-nagyharang. Meg nagyfaterom vagy 3-szor nősült, mert mindig megházasodott. Inkább ne fessük az ördögöt a falra, nem akarok fiatalon elpatkolni.
- Mondanám, hogy úgy, de… - vigyorodok el szélesen, mert naná, hogy értem, pont én ne érteném? - De őket ismerve, kb. olyan nekik a civakodás, mint másnak a levegővétel, ha naponta 3-szor legalább nem kapnak össze valamin, akkor semmin, azt a hajtást meg az én ketyegőm, se biztos, hogy bírná. Pedig én nem a százat közelítem… - meg legyünk őszinték, nem is vagyok olyan rossz kondiban, szóval hogy őszinte legyek – lövésem sincs – Max. majd rákérdezek a kedvedért mindkettőnél, kíváncsi vagyok, melyikük mit válaszol rá. - bújik elő a kisördög, mert nagyfaterból simán kinézem, hogy szemrebbenés nélkül valami olyat bekamuzik, hogy csoda, ha nem szakad a plafon a nyakunkba!
- Ugyan már, jó buli lesz! Még ha most nem is úgy tűnik. Ha meg annyira rossz lenne, megbeszéljük az öcséimmel, aztán a menyasszonyrablás jó kifogás lesz arra, hogy dobbantsunk. Tudod, úgy is egy rakás történet kering róla, hogy úgy elrabolták a menyasszonyt, hogy utána órákon át kereste az egész násznép, mert senki sem tudja, hogy hova tűnt, meg hasonlók. - jut eszembe egy hirtelen ötlet, ami amilyen hülyeségnek tűnik elsőre, még a végén bebizonyosodik, hogy tök jól használható is! B tervnek azért nem árt megjegyezni, ki tudja, mi lesz, bár én azért bízok a legjobbakban.
- Jajj, ugyan már, egy kis lazaságot, meg kreatívságot Minnie! Beadod nekik, hogy megbékéltél a tűsarkú gondolatával, mást nem a fotózásig valahogy kibírod benne, aztán közlöd, hogy töri a lábad, nem bírsz benne táncolni, és hozod a sajátodat. Vagy eleve abban sétálsz be a ceremóniára is, ott már sok beleszólása úgy sincs senkinek sem. - vonok vállat. Ha meg annyira vergődnek miatta, a fotózásra visszakapja a csillivilli cipellőit, ott úgy sem kell mászkálni benne, csak egy helyben állni vagy egy órán át, amíg mindenkivel készül közös fotó – Mit gondolsz, én talán egész nap nyakkendőben fogok feszíteni? Biztos, hogy nem. - legkésőbb a fotózás után tépem le én is magamról, nincs az a pénz, hogy attól többet elviseljem azt a vackot a nyakamon, csak épp nem csináltam különösebb műsort belőle. Ha meg valaki megkérdezi, hogy hova tűnt, közlöm, hogy nem tudom… bár, szerintem addigra pont a kutyát se fogja már érdekelni.
- Igen? Király! Azért majd beszéld meg vele, szabad-e az a hétvégéje, meg lenne-e kedve beugrani. Felélem akár vendégnek is jöhet, ha mégsem mond csütörtököt a saját zenészünk, B tervből sosem lehet elég. - inkább akármilyen Gergő, mint a szomszéd Józsi bácsi a tangoharmonikájával, mert akkor tuti, hogy én is sírva fakadok, oké, hogy legyen sátras falusi lagzi, de na, azért vannak határok! Mondjuk a sátor meg a húsleves után meg is húzhatjuk.
- Ezen ne múljon, szerintem simán meg lehet dumálni az anyakönyvvezetővel. Holnap ne felejtsük el felhívni. - megyek bele, rajtam aztán ne múljon, nem hiszem, hogy ilyenen problémáznának. Már tárom is a karom, odainvitálva a másikat magam mellé a kanapéra, miközben tovább szövögetjük a nagy túlélő-tervünket.
- Mi lenne, ha kivételesen nem posztolnál róla semmit? Vagy mondjuk megvárni vele a péntek estét? Hátha az edző hétfőig el is felejti. Amúgy meg egy percig se mondhatod, hogy nem vagy népszerű, még az ÉN edzőm is követi az oldalad. - mondjuk az enyémet nehéz lenne, úgy, hogy instám eleve nincs, a Facebookon meg igaz, fent vagyok, de ott sem viszem túlzásba az aktivitást… Max. amikor az asszony letol, hogy ideje lenne már frissítenem a dolgokat, mert kissé idejét múltak.
- Hát jó, ahogy szeretnéd. - adom be a derekam, ami azt illeti, nekem is elég vegyesek az érzéseim vele kapcsolatban, hol tök optimista vagyok, hogy szuper lesz, hol a hátam közepére se kívánom, csak éljük túl, meg legyünk túl rajta… Viszont hála az égnek, a nászúttal a legkevésbé sincsenek kétes érzéseim, sőt! Alig várom, hogy végre ismét magunk legyünk, távol az ÖSSZES rokontól.
- Majd elmegyünk várost nézni, végigpróbáljuk az összes helyi nevezetességet, jó lesz az is! - vigyorodok el, ha lenne F1 pálya a közelben, ahova megyünk, mérget vennék rá, hogy oda is elmennénk, szóval nem kell mártírkodni a vidámpark miatt. Jó buli lesz az is.
- Oda úgy sem kell tudni úszni… az az uszoda. Itt beleülsz egy nagy gumicsónakba és lezúgsz a hatalmas csúszdán vele. Tiszta adrenalin, mint valami bobpálya, csak vízzel meg nagy úszógumikkal. De ha akarod, tehetünk egy próbát az úszással is, úgy is ott lesz a tengerpart is. - mondják, hogy a remény hal meg utoljára, és bár nem ez lenne az első nekifutásom, sőt, a második se, hogy megtanítsam úszni, azért kezdem belátni, hogy tényleg nem sok tehetség szorult bele. Meg érzék. Vagy bármi, ami ehhez kell… de azért még nem adom fel! Jóban, rosszban, ugyebár…

Balu & Minnie

Experience is the worst teacher; it gives the test before presenting the lesson.

Lenyelem az első gondolatomat, amikor azt mondja, hogy a rokonságban nem éppen élharcosai a sírig tartó házasságnak. Lehet. De attól még nekünk menni fog, már csak azért is, mert vagyok elég makacs hozzá, hogy ha egyszer végre hivatalossá tesszük a kapcsolatunkat, akkor azt bizony végig csináljuk. Ha kell akkor egészen a végéig, vagyis ebben az esetben a holtomiglan.holtodiglanig. Mondjuk, azt azért remélem, hogy ezzel Balu is tisztában van, hogy eszemben sincs feladni félúton, ha aláírja azt a sajtpapírt, akkor egy életre megnyert magának.
- Azért nem mondanám, hogy senkinek sem a műfaja, nézd meg a nagyiékat. - jegyzem meg, majd úgy fél percre elgondolkodok. - Szerinted nyolcvan fölött hogyan békülnek ki egy veszekedés után? Mármint… érted. - mi is szoktunk hajbakapni, és hát két eléggé heves ember, hirtelen hangulat változásokkal, simán benne van, hogy úgymond sikerül alaposan összebékülnünk. - Tudod mit? Nem kérdeztem semmit, ezt mégse akarom elképzelni. - még a hideg is kiráz. Mi is olyanok leszünk mint a nagyszülei? Tépjük egymás haját, állandóan piszkálódunk, de azért csak leélünk hatvan évet egymás mellett? Lehet ez egyfajta szeretetnyelv.
- Nem az van, hogy ideges vagyok, egyszerűen csak, nem is tudom. Furcsa az egész, nem tudom kell-e ez az egész nekünk. - megcsóválom a fejem - Ez az egész cécó, meg a család a lagzira, meg az a sok hülyeség. Egyáltalán nem is szeretem a virágokat, te is tudod… erre az egész úgy fog kinézni mint valami giccses üvegház. Nálunk az van, hogy ha a menyasszony szeretne valamit akkor mindenki vigyázzba áll, de itt… - nem is tudom hogy mondjam el neki. Kedvelem a családját, tényleg! Csak néha olyan sok az egész. - úgy érzem még csak beleszólásom sincs semmibe. A rohadt cipőmet nem választhatom én magam! - ahogy ezt kimondom, jó adag feszültség szakad ki belőlem, az ami néhány napja nem tudott az utolsó ruhapróbán. Én azt a cipőt vittem, ami akkor volt rajtam mikor megismerkedtünk. Azóta csak néhányszor vettem fel, hülyeség, de mintha az esküvőnkre tartogattam volna. Erre mindenki rám förmedt, és egy tűsarkú csilivilis fehér topánkába préseltek, és a ruha hosszát is ahoz igazították. Rosszul esik, nagyon rosszul.
Épp csak egy rövidet szipogok, mintha csak az őszi náthától bedugult volna az orrom, majd halványan elmosolyodok mintha mi se történt volna odabent a buksimban.
- Nekem van olyan ismerős, sőt, éppenséggel helyben is lenne. Tudod az a srác akiről meséltem, Gergő. Ért hozzá. - próbálom elővenni a problémamegoldó énemet, mert van egy sanda gyanúm, hogy szükség lesz még rá. Igaz, már csak egy hét, de fene se tudja, hogy addig még mi romlik el. És/vagy melyikünknél pattan el a cérna, türelmetlenségből vagy féltékenységből vagy ki tudja mitől. Nálunk bármi megtörténhet.
- Felőlem be is fagyhat a fenekük. - legyintek bosszankodva - Ahogy rám telepedtek az elmúlt hetekben, már kicsit se várom, hogy megérkezzenek. - amúgy sem, ami azt illeti. Egész életemben hazudtak nekem, ezt nehéz feldolgozni és megbocsátani is. Szeretet ide vagy oda.
- Édes vagy, de… - kezdeném arra, hogy nekünk kell jól érezni magunkat. Persze, hogy azt kellene, de nem vagyok benne biztos, hogy nekem menni fog egyáltalán. - Kezdhetnénk azzal, hogy megmondjuk, hogy hagyják ki a tiltakozós részt. Mielőtt még bárkinek eszébe jutna ilyesmi. - igen, szerintem ez simán benne van. Sőt, ha tovább megyek, lehet én magam lennék a tiltakozó. Inkább csak mellé fészkelem magam, amikor zöld lámpát kap a Minidő.
- Nekem is. Azt hiszem elveszett a fókusz mostanában a sok tennivaló közt. - végtére is ez lenne a lényeg, hogy együtt legyünk békében, és nem az, hogy minden mással foglalkozzunk csak egymással ne. - Akkor ma kiadós csaló napod lesz. Aztán majd az edződ engem rúg seggbe. - valahányszor posztolom az instámra, hogy Balázs milyen finomságot készített vacsira (pörgöld nokinival, meg csinált már valami répás-zöldséges szószos marhát olyan gombóccal amiben kenyérkockák voltak és ilyesmi), akkor másnap már hulla fáradtan esik haza az emberem, mert az edzője tudomást szerzett az extra kalóriákról.
- Nem jó ez így. Nem amiatt kellene várnunk, hogy vége legyen a diliháznak. - még közelebb vackolom magam, és egy óvatos puszit adok Balunak - Csak próbáljuk meg túlélni és eljutni az anyakonyvvezetőig. Már úgyis mindegy, a családod átvette az irányítást minden felett, sodródjunk az árral. - lemondtam az egészről. Lesz ami lesz, a lényeg, hogy a kamukarika helyett végre igazit húzzunk egymás ujjára, a többi úgysem számít.
- Ne is beszéljünk az esküvőről. Beszéljünk inkább a nászútról. Még mindig nem tudom elhinni, hogy rá tudtál beszélni. Bár, nem sok választást hagytál így, hogy már megvannak a jegyek. - az egy dolog, hogy tengerparti, csodaklassz szálloda. De az, hogy két napon is vizi vidámparkba megyünk? Az én úszó tehetségemmel? Jobban bízok ebben a pasiban mint kellene, komolyan.
- Nem adod fel mi, amíg meg nem tanítasz úszni. - tényleg egy sunyi alak, de így is szeretem. Lényeg, hogy lassan elkezdhetünk becsomagolni aztán meg utánunk a vízözön.

Minnie & Balu

I now pronounce you husband and wife.
You may change your Facebook status.

Már nem is számolom, hányszor emlékeztettem Minnie-t arra, én megmondtam – suttyomban kettesben, két tanúval tudjuk le az esküvőt, de kellett neki erősködni, nem tudta, hogy milyen erőkkel állunk szemben… Nem is tudom, hogy gondolta, hogy képesek leszünk lebeszélni az őseimet a falusi lagziról. Bár ha emlékeim nem csalnak, korábban ő is akart ilyet, szóval ember legyen a talpán, aki képes lépést tartani vele, néha olyan érzésem van, ő sem egészen tudja, mit akar. Én mondtam, hogy legyen Amerikában az esküvő… Bár, amit az elmúlt hetekben az ő családja virított, az se gyenge. Nem is értem, ezek után hogyhogy nem csapott le Minnie az ismét feldobott „tengerparti esküvő” témára. Legalább a rokonokat megúsztuk volna, az övéit is, az enyémeket is. Tiszta sor.
- Miért, amúgy nem megvoltunk nélküle? Elég körbenézni a szűk családunkban, valahogy senkinek nem a műfaja. - vontam vállat, elvégre anyámék elváltak-újraházasodtak (mondjuk ha úgy nézzük, legalább rutinosak a témában), az ő szülei együtt vannak, csak épp a valóságban kicsit másképp néz ki a családfájuk, mint a papírokon… Remélem azért, mi egyikük példáját sem tervezzük követni.
- Oké, jogos. De nézd a jó oldalát – az esküvő előtt minden párt az idegösszeomlás kerülget. Tesóméknál is ez volt, az összes csapattársamnál, akik már házasok… valahogy majd lesz. Az anyakönyvvezető megvan, a többit meg majd kitaláljuk. - oké, ennyire rohadt nyugodt azért én se voltam, de ha már ő pánikol, igyekszem kicsit jobb színben feltüntetni azt a szar helyzetet, amiben ücsörgünk. Vagy én is csak túl borúsan látom, és mégse olyan rossz a helyzet?
- Ha nem jelez vissza az étterem, van annyi másik mint csillag az égen, valamelyiknek csak beleférünk. Úgy se 500 fős lesz az esküvő. A zene meg… mást nem körbekérdezek ismerősök között, nincs-e valakinek DJ ismerőse. - oké, az élő zene az igazi, de szegény ember vízzel fő, és ha a magyar lagzikból indulunk ki, úgy is fognak annyit inni a rokonok, hogy egy-két óra múlva totál tök mindegy legyen, mi szól… Republic, vagy „Csak a nézését meg a járását”… Anyósék úgy se fognak egy mukkot se érteni belőle. Eddig azt hittem naivan, én kivétel leszek, és jól kijövök vele, de csesszék meg, nem kiderült last minute, hogy tévedtem? Ha sokat szívóznak, lehet szólok a szertartásvezetőnek, hogy meggondoltuk magunkat, mégsem kell két nyelven vezényelnie…
- Majd itatunk velük pár páleszt, hogy ellazuljanak kicsit, úgy is rájuk fér, aztán táncoljanak. Nem fognak fázni. - fűzöm hozzá a telefonbeszélgetéshez szemrebbenés nélkül, legalábbis amit kihallottam belőle, nagyjából sikerült összerakni, mi lehet a téma. Na meg imádott anyósom úgy is csak naponta 5 -féle kifogással zaklatja a kislányát, miért lesz szar az esküvő.
- Tudod, azt szokták mondani, hogy az a lényeg, hogy mi jól érezzük magunkat. A násznépből, meg aki akarja, tök mindegy mi lesz, jól fogja magát, aki meg csak azért se akarja, annak akkor se tudnál a kedvére tenni, ha a fejed tetejére állnál. - osztom meg vele nagy bölcsen, mielőtt reagálhatnék az újabb hisztire – Nem. Amikor bedobtam, mint ötlet, nem akartad, most meg amennyi előleget belefizettünk ebbe az egészbe, én nem akarok ennyi pénzt kidobni az ablakon. Figyi, majd felvázoljuk a helyzetet a ceremóniamesternek, aztán rendezi a kellemetlenkedő vendégeket. Mi meg úgy is végigesszük-táncoljuk az egészet, tesómék esküvőjéből kiindulva, másra nem nagyon lesz idő. - pedig aztán ott is voltak nem várt események, a vacsora idejére a szél lebontotta a fél sátrat, az anyakönyvvezető utolsó pillanatban robbant le a kocsival, meg az esküvői torta is bedőlt kicsit az egyik kanyarban, úgy siettek vele, hogy időben ideérjen. Aztán csak férj és feleség lettek…
- Bármennyi. Úgy is a hócipőm tele van már mindennel. - az edzések, az esküvőszervezés, hogy semmi szabadidőnk, mert ha nem az egyik foglal le, akkor a másikkal foglalkozunk… nem is számolom már, hányszor gondoltam rá, hogy belebaszom a telefonom a medencébe, legalább lenne pár nap nyugi, még ha utána extrán szívnánk is, mert nem tudtak elérni. Komolyan, lassan már gyomoridegem van a telefoncsörgéstől, mi szaródott el még…
- Engem meggyőztél. Rendelünk két pizzát, bontunk valami jó fajta bort mellé, aztán amit szeretnél. Max. ha késő éjszakába nyúló program kerekedik belőle, holnap beteget jelentünk. - vonok vállat – Mit szólsz? Tényleg el bírnám viselni, ha pár napra kiszakadhatnánk ebből az egész diliházból, de… nézzük a jó oldalát, bő egy hét múlva ilyenkor már rég túl leszünk rajta, aztán pakolhatjuk a bőröndöket a nászútra, elmenekülve ebből a diliházból.

Balu & Minnie

Experience is the worst teacher; it gives the test before presenting the lesson.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy álmaim esküvője lesz a miénk, de sajnos távolról sem. Bár még hónapokkal korábban felmerült az egyedi és szerintem stílusos Hungaroringi gokartos lagzi, Balázs familiája megtorpedózta seperc alatt. Ahogy szintén megcsáklyázták a Budapest belvárosban tartott elegáns esküvő javaslatomat is, az nem jó. Hát ott nem lehet mulatni! Mondták. Próbáltam jönni egy számomra evidencia amerikai mondással miszerint: ha a menyasszony kéri, a menyasszony megkapja, de itt úgy tűnik nem működik. Vagy egyszerűen csak ők vannak többségben, és a drága párom meg túlzottan konfliktus kerülő, persze csak a családjával, velem szinte naponta tud ordibálni. Szóval, jelentem: falun leszünk. A gyomrom előre sajog bele.
Egyébként magam sem értem, hogyan történhetett meg, hogy végül is jövő héten esküvő lesz. Egyszerűen csak úgy megtörtént, valamikor felhozta az egyik rokon az ötletet, és onnantól mint egy elszabadult gőzmozdony, sodródtunk bele. Szerintem az egésről a féltékenység tehet. Mostanában kölcsönösen rágjuk egymást és magunkat a zöld szemű szörnyeteg miatt, ki ezért ki azért. Nem azt mondom, hogy a házasság erre a legjobb gyógyír, de az összetartási szándékot mindenképp jelzi a nem kívánt “udvarlóknak”. A szüleim sem igazán repesnek az örömtől, bármennyire is kedvelik Balut, a híres, nagy Mitchell összetartás szintén romokban van hónapok óta. Bo látogatása óta, hogy konkrétak legyünk.
Történt ugyanis, hogy megjött a poénnak szánt DNS vizsgálat eredménye, és kisült, hogy rokonok vagyunk. A meglepi az az egészben, hogy még annál is közelebbi, mint sejtettem volna. Bo érkezésére rá két napra beállítottak a szüleim is váratlanul, és leültünk mind együtt a kanapéra, majd mintha még mindig öt éves kislány lennék, elmagyarázták kicsit sem higgadt formátumban, hogy egyszer volt hol nem volt, volt egyszer két testvér… a fiatalabbiknak nagyon tetszett egy lány a suliból, az idősebb elkezdett járni vele, az idősebb elvette, az idősebbről kiderült, hogy felnőtt korában összenyalta a bárányhimlőt és nem lehet gyereke, a párocska majdnem elvált, mire becsúszó szereléssel érkezett a fiatalabb fiú aki egy bormámoros éjszakán végül csak összehozta a várva várt gyermeket a párocskának, hogy legyenek mind egy nagy boldog család… na, ez a gyerek lettem én. Dióhéjban. Volt mit feldolgozni, és bevallom két napig nem voltam hajlandó hozzászólni egyik rokonomhoz sem, hiszen mind egytől egyig hazudtak nekem, arról nem is beszélve, hogy még anyám sipákolt nekem, hogy mennyire nem erkölcsös dolog együtt élni valakivel ha nem vagytok házasok?! Képmutatás a köbön.
Bevallom, a fenti történések miatt egy röpke pillanatig megfordult a fejemben, hogy felvegyem inkább Balázs vezetéknevét, de gyorsan el is hessegettem a gondolatot, hiszen nekem is hónapokba telt mire megtanultam kimondani, nem várhatom el senkitől sem ugyanezt a munkában. Apropó munka: kiderült, hogy nem igazán nyitott ez a nemzet az újításokra, szóval ott is vannak küzdelmeim napi szinten. Az élet egy kártyavár, és a környezetemben gyakorlatilag mindenki kereszthuzatot csinál.
- Ha csak rajtad múlna, szerintem soha az életben nem házasodtunk volna össze, ezt nem vitatom. Mr. Ej ráérünk arra még. - tekintve, hogy ő milyen prímán el tud lenni a formaságok nélkül, ez eléggé alap. De, “szerencsére” ott van a családja, akik nem hagyták vele békén, meg itt vagyok én is, hogy néha nyomasszam féltékenykedve. A menekülés vékony ösvénye volt számára a lagzi. Szerintem.
- Semmi nincs sínen. -csóválom a fejem lemondóan, miközben Bagelt nézem amint lelkesen csóválja a farkát és cincálja a kedvenc játékát. - Se a kaja, se a zenekar… ha még valami elromlik, én lef… - a szavamba vág a telefonom, agresszív csörgésével ráncigálva vissza a Mitchell familia újabb drámájába. - Nem veszem fel. Nem és nem. - rázom a fejem, miközben duzzogva húzom az ölembe az egyik párnát. Még mit ne! Hogy megint hallgassam anyám nyafogását, hogy mennyivel jobb lett volna egy hagyományos amerikai lagzi, vagy, hogy szerinte hiba hozzámenni Balázshoz mert most kitalálta, hogy neki mégsem szimpatikus. Ez a két lemeze van. Apa pedig, mármint… nem érdekel, az apám és kész! Szóval, apa meg általában azért hív, hogy próbálja vissza puncsolni magát a bizalmamba, mindenféle bugyuta apropóval. Hogy látott a tévében egy műsort amiben a kedvenc kocsimat újították fel és majd elküldi a linket - meg ilyenek.
De a telefon csak újrakezdi megint, én meg amilyen frusztráltan csak lehet, annyira látványos mozdulattal kortyolok nagyot a sörömből mielőtt felvenném. A rövid beszélgetés alatt kiderül, hogy az időjárás miatt aggódnak (nézzék meg a Google-ön, az ég szerelmére!), hogy mennyire lesz hideg. Mint a ruszki háborús filmekben! Viccen kívül, tényleg hetek óta olyan hideg van, hogy ez a hőgombával fűthető sátoros lagzi egyre kevésbé szimpatikus. Miután letettem a telefont, csak lemondóan temetem az arcom a korábban megszerzett párnába és nyöszörgök egy kicsit.
- Már utálom az egészet. Nem lehetne, hogy mégse házasodjunk össze? Vagy csak titokban vagy ilyesmi? - nyafogok egy kicsit, miközben közelebb vackolom magam életem párjához. Persze tudom én, hogy nem lehet, mert ahogy engem rág a zöldszemű szörnyetegem, úgy Balut is a sajátja. Van két kollégám is, akiknek ha a nevét kimondom, rájön a szájremegés és tikkel a szeme. Ha tippelnem kellene, lehet ő jobban akarja ezt az esküvőt mint én.
- Ma este nincs véletlenül egy kis szabad Minidőd? - így hívom a velem töltött idejét, amikor csak úgy punnyadunk, vagy összebújunk, vagy bármi más olyan program amikor kicsit kettesben lehetünk. Feltérdelek a kanapén, és így próbálok egy magasságba kerülni a fejével, de ez komoly kihívás az én mélységemmel. - Kikapcsolunk minden telefont és nem is gondolunk rá, hogy mi lesz jövő héten. Mit szólsz hozzá? - valószínűleg én vagyok a világon az első menyasszony aki ahelyett, hogy egyre izgatottabban állandóan az esküvőjéről beszélne, inkább szeretné elfelejteni néhány órára úgy ahogy van az egész hajcihőt.

Minnie & Balu

I now pronounce you husband and wife.
You may change your Facebook status.

Igaz, még nem érkezett el a nagy nap, de már vágjuk a centiket, egy hét múlva ilyenkor már Mr. és Mrs. Leszünk… tudom, hihetetlen, néha még mindig nem akarom elhinni, de olyankor megcsörren a telefon, és valamelyik esküvői szolgáltató visszaránt a valóság hol rózsaszín mámoros, hol kegyetlenül arcon csapó valóságába. Mostanában inkább az utóbbi, sajnos… Még ki se józanodtam teljesen a legénybúcsú után, amikor felhívott a dekoros, hogy a franc tudja milyen virágok, amiket Minnie választott az esküvőre, mégse fog menni, helyette valami más gizgazzal tudná helyettesíteni. Mondta a nevét is, mea culpa, a növénytan sose volt az erősségem, úgyhogy rá bíztam, oldja meg, ahogy tudja, ez már csak nem tesz keresztbe a lagzinak.
Hát, ez nem is… de utána a catering cég is jelezte, hogy a covid miatt a fél csapatuk kidőlt, és nem biztos, hogy tudnak elég embert mozgósítani az ünnepségre, a nővérem férje kitalálta, hogy ja, ő amúgy laktóz- és gluténérzékeny, csak elfelejtette mondani, a zenész eltörte a lábát (nem érdekel, valaki hozza ide, attól még tud játszani, nem?! ), és akkor az ülésrendet még nem is említettük. Hallottuk ismerősöktől, hogy az nem kicsit húzós téma, de hogy ennyire? Kezdve azzal, hogy anyám és apám nem hajlandó egymás mellé ülni, cserébe mindketten ott akarnak lenni a fő asztalnál, és akkor ez még csak az én családom, Minniét nem is említettük, pedig ott is vannak ám cifra dolgok.  Ja meg a névváltoztatás, na azon is civakodtunk nem keveset… De éljen a munkamegosztás, míg én a sajátjaim között próbálok rendet rakni, ő ugyanezt teszi a saját, sokkal kisebb rokonságával, este meg egy üveg sör mellett jól kipanaszkodjuk magunkat egymásnak – vagy amikor épp akad egy óra nyugink, bár ahogy közeledik a nagy nap, úgy van egyre nagyobb őrültek háza nálunk, szóval jó lesz már túl lenni rajta.
- Ugye már kezded kapiskálni, miért nem siettem eddig annyira az ásó, kapa nagy haranggal? - rogyok le a kanapéra, miután egy fél órát veszekedtem az unokatesómékkal, mert most jutott eszükbe, hogy -2 fővel érkeznek, mert egyikükkel szakított a barátnője, és nincs kedve ünnepelni. Közöltem, hogy nem érdekel, tolja csak ide a hátsóját, majd leitatjuk, aztán mást nem felszedi valamelyik pincér csajt, vagy akit akar…
- Sebaj, ha eddig kibírtuk, ezután is sínen lesz minden. Inkább gondoljunk arra, hogy egy hét múlva ilyenkor már túl leszünk rajta. Tudod, látni már a fényt az alagút végén. - feleltem bölcsen, majd mint valami égi jel, ezúttal Minnie telefonja csörrent meg. Nehogy már egy kis nyugi legyen…. - Kár, hogy dudál. Anyudék azok? Minden rendben a gépükkel? - mint ha említette volna, hogy azzal is van valami kavar, de remélem sikerül megoldani, hogy nézne már ki, ha pont ők nem érnének ide időben? Mondjuk pont ezért is dobtuk fel nekik, hogy ne előző nap érkezzenek…

Minnie & Balu

 Travel is the healthiest addiction.

A megjegyzésére csak vállat vonok, mit szépítsem, igaza van. A gravitáció meg a súrlódás nem a barátaim, jobb szeretek a vízben mozogni, mint a szárazföldön kocogni… ami viszont a nagybátyja érkezését illeti, abszolút egyetértek vele.
- Nem is kell. Ha megvan, melyik géppel érkezik, ott kell várni a reptéren a kijáratnál, aztán hazahozni. Pont. - ha akarna se tudna meglépni, és időben, üzemanyagban határozottan ez a legjobb megoldás. Aztán ha akar, innen még mindig elindulhat meghódítani Európát…
- Mindegy, valamit majd kitalálok, hogy jó legyen mindenkinek. - mondanám, hogy csak egyet iszok vele, de ismerve magamat, úgy se csak egy lenne belőle… kiöntögetni meg kár lenne, szóval az is felejtős. Mást nem majd neten rákeresek, nincs-e valami tuti praktika ilyen helyzetekre – valószínűleg úgy sincs, de hátha!
- Tudom, tudom. Azon lepődnék meg, ha arra jönnék haza, hogy a kertben napozgatsz. - sőt, gyanakodnék is, hogy nincs-e valaki más a dologban, hogy ilyesmire vetemedik, tudva, mennyire nem érdekli az ilyesmi. Ami viszont a Hungaroringes lagzit illeti, csak nevetve csóválom a fejem. Mondjuk emlékezetes lenne, az tény… és ha ez olyan boldoggá tenné, felőlem…
- Hagyd a dobozaimat. Majd… nem tudom. Majd valamikor kipakolok belőlük ha lesz időm és nem leszek hulla fáradt edzés után. - kapok az alkalmon, mert csak az hiányzik, keresgélhetnék minden vackot utána, inkább kipakolok én. Majd. Egyszer. Nem ígérem, hogy most hétvégén, de… talán. Nagyon feltételes talán. Ami pedig a titkos „izéket” illeti, ha talál bármi érdekeset, le a kalapom előtte.
Csak kérdő tekintettel tárom szét a kezeimet, ha telefonon nem akarta elárulni a nagybátyja, hogy mi a manóról van szó, úgy is hiába találgatunk, majd kiderül, ha ideér. Remélem senki sem haldoklik vagy ilyesmi, mert az aztán végképp nem hiányzik.
- Bocsi. A többi kártyát már mind ellőttem, és ez volt a leghihetőbb. - vallom be, mert a tesóimnak se lehet hetente esküvője, ahogy anyám se jön látogatóba minden hétvégén, és mivel Minnie-vel élek egy fedél alatt, úgy adta magát. Legalább az edzőm képzeletében hadd legyen konyhatündér, azt úgy is tudja, hogy amerikai, meg hogy azok miket, hogyan esznek. Na ugye, egyből jobban hangzik!
- Szívem szerint sírnék. Az ilyen házhoz rendelős kaják többsége amúgy is elég siralmas. - attól már csak a saláta a rosszabb, szóval inkább nem is panaszkodok a tésztára, jó lesz az, inkább szorongatom a zacskó mirelit borsót az oldalamra, miközben áttérünk a csigatészta témára.
- Ugyan már, nem kell úgy fosni, csak vicc volt. Azok a franciák akik tényleg csigát esznek, mi nem eszünk ilyen undorító dolgokat. - csak véres hurkát, pacalt, körömpörköltet, zsíros kenyeret, meg hasonlókat – Ez csak csiga alakú tészta. Nagyi ilyen kis barázdált falapon sodorgatja őket egyesével bicikliküllővel. - oké, így kimondva ez se hangzik sokkal jobban, de egyszer ez az igazság!
- Igenis, főnök! Essünk túl rajta, aztán el is felejthetjük. Legalább te se unatkozol holnap. - nem várom el, hogy mire hazaérek, tele legyen pakolva az új szekrény, sőt, engem az se zavar ha ő is dobozokból öltözködik még hetekig, de ismerem, úgy is öli itthon az unalom annyira, hogy inkább megcsinálja. Meg valamiért a dobozokat sem igazán csípi… Ki érti ezt?

Balu & Minnie

Experience is the worst teacher; it gives the test before presenting the lesson.

Sokminden kijelenthető Balázsról, de mondjuk az pont nem, hogy elkapkodná a dolgokat. Kivéve persze az első találkozást vagy randit, attól függ minek tekintjük, mert ott bizony rajt-cél győzelemre utazott és be is húzta a futamot. Bár mindig ennyire törné magát, ha a kapcsolatunkról van szó. Szerintem még mindig fel sem fogja, hogy én vele ellentétben még csak a környező államokban voltam, meg egyszer Kanadában, de azt meg ki számolja? Átrepülni egy óceánt egy másik kontinensre, majd egy teljesen idegen kultúrába érkezni, ahol szó szerint még a kórházat is megjártam a helyi gasztronómiai élvezeteknek köszönhetően, majd ezek után azt mondani, hogy “oké, maradjunk még, mert te itt boldogabb vagy”... nem értem minek töröm magam. Még ha én nem is forszíroznám az esküvőt, a családja állandóan ezzel piszkál. Mostanra pedig már én is szeretném, ha a kamu karika vagy egy igazi állandó helyet kapna az ujjamon. Csak reménykedhetek, hogy itt majd megint lesz valami kollégám akit kipécézhet magának féltékenykedés céljából és akkor talán észbe kap. Mert anélkül esélyt sem látok a dologra.
- Te meg a futás! - mosolyodok el halványan - Még mindig nem tanultad meg rendesen beosztani az energiád a szárazföldön, pedig a vízben úgy láttam egész jól megy. - ez tény és valóság, kár is lenne tagadni. Ahogyan azt is, hogy Bo nem fog idetalálni. Esélyt sem látok rá, előbb következne be, hogy Bagel készítsen nekünk reggelit. Én is ilyen voltam, mielőtt még Balázs berobbant volna az életembe: azt hittem mi mindent is tudunk és minden amit nem ismerek vagy nem tudom hogyan működik, mire jó az hülyeség. Mint például az ékezetek a betűkön. Azt még mindig nem értem, hogy melyik elmebajos találta ki, de tény, hogy ezek a fura népek itt hasznát veszik.
- Értem, értem. Szóval ezt megszívtuk, jobb ha tele tank benzinnel várom a landolását. Vagy inkább elé megyek, bárhogy is tiltakozott, ha nem akarok világot látni. - fáradtan dörzsölöm meg a nyakam. Már most az idegeimre megy, pedig még el sem indult. - Nem fog hallgatni ránk, te is tudod. - csóválom a fejem. Mégis, milyen messzire juthat a féleszű bácsikám, ha neki iramodik az autópályán? Egyáltalán, kifogy a benzin az autóból amíg határt ér?
Újabb grimaszt vágok, majd megvonom a vállam.
- Én is ettem a nagyszüleidnél mindenféle fura dolgot, hogy ne tartsanak nyuszinak. - a hideg is kiráz, ha a tojásos sült vérre gondolok. Ki a fene gondolta, hogy amit reggeli gyanánt a tányéromra pakoltak, az alig egy órával korábban még szegény Samuka ereiben keringett?! - Nem fogja elfogadni, ha nem akarsz inni. De nem kell törődni vele. - nincs értelme, mert Balázsnak meccsei vannak, meg edzései, és egy igen szigorú edzője. Ha kirakják a csapatból akkor hiába jöttünk ide, szóval ha mást nem majd én rendet tartok itthon és elzárok minden alkoholt. Ki tudja, még a végén Bo is felhagy az alkoholizmussal… na persze, majd pont itt?!
- Nem vagyok az a napozós, bikiniben villantós alkat. - ismer, tudja ő is. Az egy dolog, hogy őt nagyon szeretem, és a kapcsolatunk eleje óta vele furcsa mód nem igazán voltam különösebben szégyellős, de amint a lakáson kívülre kerülünk, még a térdemet se nagyon mutogatom, nem, hogy más egyéb testrészeket. Szóval röviden a napozás ki van zárva, szokja meg, hogy Hófehérke vagyok.
- Nem is hangzik rosszul, és ki tudja, hátha el tudnám intézni. Új értékesítési terület, akár lakodalmakat is rendezhetnek. - hülye ötletem nekem is van, ha arról van szó. Bár, ha tényleg eljutnánk odáig, akkor inkább választanám a hagyományosabb utat. Őszintén tetszett az a lagzi amit a tesójáék szerveztek, olyan… igazi volt. A részeg rokonokkal meg a mulatós cicergős zenével együtt is. Apropó, elkaptam a csokrot vagy nem? Nincs menekvés, végig kell csinálnunk az ásót kapát és nagyharangot.
- Ha így folytatod az lesz a vége, hogy egyszer elegem lesz, és kipakolok a dobozaidból. Aztán majd sopánkodhatsz ha kidobok valamit vagy megtalálok valami titkos izét amit ezekben a kartonokban rejtegetsz. - inkább megyek a mirelit borsóért. Eddig csak egyszer akartam hozzá nyúlni a dobozaihoz, de majdnem lenyelt keresztben, mintha minimum államtitkokat rejtegetne bennük, pedig megeszem a bal fülemet, ha koszos zoknin kívül bármi titkolászni való lenne bennük.
Lehet, hogy ő emberek közt van, de én meg itt bezárva a féleszű kutyánkkal. Nincs kihez szólni, mert még ha épp találkoznék is a szomszédokkal, egy árva szavukat sem értem. Mint utóbb kiderült ezen a varázslatos-csodálatos helyen egy bizonyos generációnál nem volt menő angolt tanulni, mindenki németet tanult szóval… igen, vannak nehézségek a mindennapi életben is, mert miért is ne lennének?! Nem csak azért örülök amikor Balu hazaér, mert annyira hiányzott volna, hanem azért is mert végre egy emberi lény akivel lehetne beszélgetni. Ha nem lenne fáradt. Nem lett volna nehéz napja, sok hülye az utakon, balfékek a boltban és egyebek, amik miatt kábe zuhanyzik és dől be az ágyba aludni. Az életünk része ez is, illene megszoknom, de ha egyszer piszok nehéz!
Inkább mellé vackolódok és puncsolok egy kicsit, hátha holnap jobb napunk lehet, mint amilyenek régebben voltak. Mindenesetre az ingerszegény reggeli ötletem úgy tűnik nem tetszik neki, de a szabály az szabály. Inkább elújságolom neki, hogy Bo milyen sietősen érkezik, ami újszerű fordulat. Tényleg valami komoly dologról lehet szó.
- Az is lehet. De az meg miért lenne az én dolgom, vagy miért ne lehetne várni vele addig amíg haza nem megyünk? - még nem adtam fel! Hiszem, hogy tényleg csak az idény erejéig maradunk, és utána irány haza az én országomba! Már csak nem babrál ki velem annyira, hogy végleg itt telepedjünk le?
- Kizárt dolog, hogy ilyesmit egyél, te is tudod. Két nap múlva meccs, aztán meg majd megint állok a szőnyeg szélén mert azt mondtad, hogy ÉN főztem nehéz kaját. - mázlija van, hogy az edzője megette ezt a históriát. Azt is csak azért, mert természetesen fogalmuk sincs róla, hogy milyen az én konyhaművészetem. Mondjuk az is igaz, hogy ha én főzök, az bizony “nehéz kaja” lenne, minden szempontból. - De rendelhetünk mondjuk valami jó kis teljes kiőrlésű tésztás diétás feltéteset. Egyet, aztán majd megosztozunk rajta. - megsimogatom a pocakját, de csak, hogy bátorítsam. Nincs csaló nap, mert ha elindulunk ezen a lejtőn, akkor már minden nap csaló nap lesz. Egy csapat vagyunk, ha éhezés van, abból is kiveszem a részem még ha fizikai fájdalmakkal is jár. Mikor áttért erre az étrendre, volt olyan este amikor nem tudtam melyikünk hasa korog jobban. Szerintem az enyém.
A csigából készült tészta hallatán nem tudom elrejteni a döbbenetet az arcomról. Nem és nem, nem lesz az esküvőnkön semmiféle csigás tészta!
- Balázs, az én gyomrom nagyon sokmindent megemészt, de a csiga az pont nincs közte. Szóval nem, legyen inkább az a madzag tészta, de nem kérek a csúszómászó nyálkásokból, kösz szépen. - még a kezem is felemelem, fejem is megrázom. Felejtsen el, ha ilyen tervei vannak. A jóban rosszbannak is vannak határai és jelentem, ezzel elérte az összeset.
- Állítsuk fel ezt a monstrumot a lábára, rendeljünk kaját aztán tegyük el magunkat holnapra. - neki is állok, hogy felkászálódjak a padlóról. Nem érünk rá egész este, és még Bagelnek is kell valami vacsora. Arról már rég letettem, hogy a felsoroltakon felül más programot is kieszeljünk, maximum még valami film vagy sorozat lehet, amivel bővül a lista. Szerintem mára nekem is ennyi energiám maradt, eseménydús volt ez a nap. Már önmagában a vásárlás is az lett volna, aztán a szerelés, az új meló okozta izgalom, meg aztán ez a baleset… nem unatkozunk, erre nem lehet panasza egyikünknek sem!

Minnie & Balu

 Travel is the healthiest addiction.

- Nincs lezárva, csak nem rohanok sehova. Jó munkához idő kell, tudod. - osztok meg vele egy újabb magyar bölcsességet, tudom, hogy mennyire imádja őket. De akkor ez a téma is napolva egy időre, úgy tűnik, megint csak a hiszti megy miatta.
- Na jó, lásd, kivel van dolgod, elmegyek veled futni valamelyik este. - ha lesz erőm. Tudja, hogy mennyire, őszintén utálom a futást, de sajna készülni kell a versenyszezonra, megkaptuk házi feladatnak, meg amúgy is van mit csiszolnom rajta, szóval legyen karácsony. Mostanában úgy is kevesebb idő jut a közös programokra, meg ha már a jóban, rosszbant emlegettük, vegyem ki én is a részem a rosszból, ne csak ő.
- Az jó, mert egy ékezet is totál meg tudja változtatni a szó jelentését. Nem minden, hogy veréb vagy véreb, ver vagy vér, megörül vagy megőrül, szárnyaló vagy szarnyaló, agyas-ágyas-ágyás… - hozok neki néhányat a teljesség igénye nélkül, csak ami eszembe jut, egyből fordítva angolra is, hogy lássa, tényleg durva különbségek vannak. Nagyon nem mindegy, hogy ott van-e az a kis vonalka, vagy sem.
- Hát nézd, ha a két ország méreteit összehasonlítjuk, remélem, hogy Európán belül még a nyomára bukkanunk, és max. 1-2 országot téved, és nem kell Üzbegisztánba menni érte, vagy valami másik isten háta mögötti helyre. Mondjuk azt lehet mondhatnánk neki, hogy ha olyan betűket lát a táblán, amit el se bír olvasni, inkább forduljon vissza. Vagy telefonáljon, aztán érte megyünk. - hála az égnek elég sok országban használnak cirill betűket, az csak segít neki, hogy ne menjen egyből világgá.
- Őszintén, szerinted érdekelni fogja? - nézek rá, miután feltettem a költői kérdést, mert kétlem, hogy ilyesmi meghatná, helyette majd kapok valami basztatást, hogy ha ennyit nem bírok… Kár, hogy az edzőt se olyan könnyű átvágni ilyen téren, mióta meg elmúltam harminc… hagyjuk is.
- Pedig rád férne, Hófehérke. Lehet jobban világítanál a strandon, mint az írek. - cukkolom egy kicsit, mert azért azokat se kell félteni, bár rajtuk a napozás se sokat segít… mindenesetre elkönyvelem magamban fájó szívvel, hogy talán egy másik életben. Pedig Bagel szerintem is csípte volna a delfineket.
- És azt mégis hogy képzelted el? Felállítunk egy oltárt, aztán gokarttal fogsz begurulni? - kérdezek vissza, mert tény, amilyen bizarr eszetlenségnek tűnik a kép, egye fene, még benne is lennék, milyen emlékezetes buli lenne már? Az más téma, hogy nagyanyám ott kapna szívinfarktust a drága, akinek meggyőződése, hogy szép, templomi esküvőnk lesz, mert anélkül NINCS esküvő. Mondjuk így belegondolva, amennyire vallásosak vagyunk, azt se tudom, Minnie-nek lehetne-e egyáltalán… nem mint ha én annyira ragaszkodnék hozzá.
- Mert az a valaki már azt is elfelejtette, hogy melyik dobozban van. Kerestem én, csak nem találtam. - vontam vállat a földön ücsörögve imádott szekrényünk mellett, azt meg inkább nem részletezem, hogy az a nagy keresés annyit takart, a legfelső dobozba belelestem és mivel nem szúrta ki egyből a szemem, hagytam is a rákba.
- Jó az, de azért abból is megárt a sok. Meg én így is egész nap emberek között vagyok. - úgy is olyan a csapat, mint ha tesók lennénk, egy kis család, szóval tényleg felüdülés újabban, ha csak magunk vagyunk. Basszameg, tényleg öregszem…
- Jó, némi költői túlzással. - elkísértem Minnie-t az ikeába, mert úgy is ő vezet, elviseltem amíg nézelődik meg kiválasztja, melyik bútor legyen, segítettem bepakolni a kocsiba, hazavezetett, itthon meg kipakolni, hogy összeszerelhesse… Khm.
Már épp megörülnék az ágyba reggeli gondolatának, és állítanám az ébresztőt, hogy ne aggódjon, felkeltem én, ezen ne múljon, de amikor mondja, hogy mi az egyetlen szóba jöhető opció, inkább a tenyerembe temetem az arcom. Az még fogtömésnek is sovány lenne, nem hogy kibírni vele tízóraiig…
- Lehet, hogy van még egy tesójuk? Ezek a DNS vizsgálós vackok azt hiszem családfa kutatást is szoktak dobni mellé grátisz. Vagy passz, mesélj, ha sikerül kiszedni belőle valamit! - hagyom annyiban a dolgot, mert bár az én oldalamat is fúrja a kíváncsiság, de mégis csak az ő rokonai, nem akarom olyanba ütni az orromat, ami nem rám tartozik. Ha meg mégis, úgy is elmondják, gondolom.
- Igen? Aztabetyár, akkor tényleg nem vacakol. Várjuk szeretettel! Ne felejtsünk el betankolni piákból. - mert bár van itthon, de nem annyi amennyi az ő fogyasztása, meg az se árt ha olyan is akad itthon amiből esetleg én ihatok egy-két pohárnál többet. És a francba, ez azt jelenti, hogy még a vendégszobát is puccba kéne vágni addig. Meg pakolni! Bahh… bár, talán nem fogja zavarni az a pár doboz a sarokban.
- Legyen csaló nap, már a sírás kerülget a csirkétől meg a párolt brokkolitól. Pizza. Családi. Kettő. Legalább. - azon belül is valami magyaros, vagy bármi, ami tocsog a zsírban és a húsban, de NEM csirke. És a paradicsomon, gombán és kukoricán kívül más zöldség a közelében sem fordult meg.
- Ez nem is kérdés, csiga. - felelem elszántan, mint ha pár perce még nem épp az esküvő miatt ment volna a huzavona. Ha azzal vannak is még kérdések, ebből nem engedek, és ha már olyan szép magas labdát kaptam az asszonytól, élek is a lehetőséggel – Tényleg. Nem láttad, hogy a múltkori eső után mennyi van belőle a kertben? - feleltem szemrebbenés nélkül, a teraszajtó felé mutatva. Megint épp ott húzza a csíkot egy nagy, kövér csupaszcsiga a kövön...

Balu & Minnie

Experience is the worst teacher; it gives the test before presenting the lesson.

- Balu nem “kell” házasodni, sőt egyáltalán nem volt kötelező megkérni a kezemet sem. - még a szememet is forgatom kicsit mielőtt folytatnám - Egyszerűen csak azt gondoltam, hogy ez valaminek a kezdete és nem a vége, mert innen most úgy tűnik, hogy részedről le van zárva a projekt. Néha már azt hiszem, hogy ezt is csak azért csináltad mert féltékeny voltál. - kíváncsi lennék, hogy ha Oliver nem csapja úgy a szelet és neki nem ül a féltékenység zöld manója a vállán akkor is megtette volna? Valószínűleg igen, mert ennyire már ismerem, de mi ilyenek vagyunk, ha bele mászunk egy problémába akkor már előássuk a teljes arzenált és nem csak a csatabárdot.
- Ez inkább a rosszban részre gyakorlás. Már majdnem leadtam a plusz kilókat amiket itt szedtem fel amióta a csapattal edzel. - húzom el az orrom bosszankodva. Ha így megy tovább és nyúltápon tengődünk még egy ideig, akkor nem hazudok, csúcsformába kerülök én is, nem csak ő. Mert látom ám, hogy már megint kirajzolódik az összes kocka a hasán mint amikor megismerkedtünk. Jót tesz neki a víz vagy mi.
- Hülyeségnek tartja az ékezetes betűket, szóval majdnem biztos, hogy el fogja rontani már az utcanevet is. Nem tudom hol kell majd összeszednünk. - fel vagyok készülve a legrosszabbra. Mindenesetre mondtam Bo-nak, hogy ha nem jó irányba megy fel az autópályára, csakhamar a semmi közepén találja magát, és akkor forduljon vissza. Ha úgy tűnik, hogy egy átlagos amerikai kisváros szélén jár, akkor már rendben vagyunk. Annak, hogy sikerrel jár és leparkol a ház előtt kisebb az esélye mint annak, hogy Debrecenből hív fel mert eltévedt. Minek azt korábban beismerni, ugyebár.
- Megpróbálom megértetni vele, hogy nem azért nem iszol mert nyuszi lettél hanem mert élve boncol az edződ ha rájön. - úgysem fogja megérteni, de egy próbát megér. Majd valamelyik supermarketben veszek egy rekesz bourbont, hogy ne érje szó a ház elejét, és legyen mit iszogatnia. Hétvégén meg elvisszük Balázs nagyszüleihez aztán majd pálinkázhat amíg csak meg tud állni a lábán.
- Én is a napozás, na hallod…! Bagel előbb tanulna meg a delfinekkel mókázni. - kizárt dolog, hogy valami homokos tengerparti esküvőnk legyen. De ha már ő elmondta a preferenciáit, én is bedobok egy képtelen ötletet - De beszélhetek majd a főnökömmel, hogy lehetne-e a ringen a célegyenesben az esküvő. - az már inkább tetszene, és nem is lenne olyan megterhelő anyagilag mint innen tengerpartot vadászni.
- Rád bárhol és bármikor ha valami diliről van szó. - mosolyodok el én is, mert kár is lenne tagadni, hogy szeretem ezt a tulajdonságát is. Mielőtt még túlságosan is ijesztővé válna egy-egy szituáció, bedob egy rossz viccet és máris jobb az általános hangulat.
- Jó, akkor mindjárt hozom a borsót. Mert “valaki” még mindig nem pakolta ki a dobozból a jégzselét pedig már egy hete is szóltam róla. - én már elraktam a holmim nagyobb részét, csak a most vásárolt bútorokra várt a többi, de Balu dobozai szinte érintetlenek, a jégzselével együtt, aminek rég a hűtőben lenne a helye, a hasonló sérülések esetére. De remélem ebből már tanulni fog, addig is jó lesz most a borsó.
- Na igen, én se vágyok túl sok időre a társaságára, most, hogy végre kettesben vagyunk megint. Hiányzott ez már. - sokat voltunk csak mi ketten, összezárva, így nagyon furcsa volt az az időszak amikor az anyukájánál csöveztünk egy szobába zsúfolódva Bagellel együtt. Jó most így, külön lakásban, kellően távol a rokonaitól ahhoz, hogy kicsit megint kettecskén lehessünk.
- Könnyen? Neked egy ilyen szekrényt beszerezni, összerakni és idáig elcipelni könnyű volt? - oldalba bökném, ha nem épp azt fájlalná. Méghogy könnyű út lenne ez megszabadulni tőle. Ha gyors és egyszerű módszert keresnék, főznék valamit vacsira. Attól még a szomszéd is feldobná a talpát, nem csak mi!
- Ha véletlenül mégis valami miatt korán ébrednénk, ígérem ágyba hozom a reggelit. Neked gyümölcsöt és egy kis natúr joghurtot, nekem meg némi friss péksütit. - felelem ártatlan arccal, mielőtt még elnevetném magam. Képes lennék rá, de mivel épp puncsolok ezerrel, ezért remélem sejti, hogy bizony holnap reggel én is csak azt az ingerszegény nyúltápot rágom mint ő. Ahogy minden reggel mostanság…
- Szerintem valami komoly dologról lehet szó. Pedig sose volt jó pókerarca, de most egy árva nyikkot se hajlandó elmondani előre. Egyedül azzal szólta el magát, hogy a szüleimmel is beszélnie kell előtte, de ezzel se vagyok előrébb, elvégre mivel apa a testvére, gondolom őt is érinti ez a genetikai mizéria. - felteszem, előbb a két testvér beszél egyet, mielőtt beavatnak engem is ebbe a családi titokba vagy tragédiába. Nem tudom melyik lehet a kettő közül.
- Rendben, akkor beszélek vele, hogy jöjjön mielőbb. - bólintok, majd feltápászkodok, hogy ide hozzam neki a borsót a fagyasztóból. Mégse lehet holnapra kék-zöld mindenütt, mert még a végén azért is kikap az edzőtől, hogy minek tologat bútorokat. A hűtőhöz sietek, majd a zöldborsóval felfegyverkezve indulok vissza a hálószoba felé amikor megcsörren a telefonom. Csak emlegetni kellett, a szamár máris telefonvégre került! Csak néhány percig beszélünk, közben egészen megfeledkezek arról, hogy hová indultam és miért, így nem lennék meglepődve, ha Balu már elunta volna a várakozást és magához venné a jeges “fájdalomcsillapítót”.
- Bo a jövő hét végén jönne, már megérkezett a vízuma is. - summázom a hívás során elhangzottakat, miközben csak még jobban összezavarodott bennem a számtalan kérdés. De majd ráérünk ezzel foglalkozni amikor már itt lesz, addig is nem ártana gondoskodni valami vacsoráról, ez a jelen problémája.
- Szóval! Rendelünk pizzát, vagy bedobunk egy szendvicset? Azt ne mondd, hogy ma is párolt zöldség lesz és csirke, mert elsírom magam. Apropó! A nagyid üzent Bálinttal, kérdezi, hogy milyen tésztát készítsen a lagziba a húsleveshez, mert kicsit túltojták magukat a tyúkok és megcsinálná most. - bár hazudnék vagy csak a vérét szívnám, de tényleg ezt üzenték. - Valami csiga meg cérna valami. Ti komolyan csigából csináljátok a tésztát a levesbe vagy ez már megint valami fordítási gikszer? - nem ez lenne az első, hogy Bálint valamit nem jól, vagy épp szó szerint fordít és én alaposan félreértem. Mint amikor mondta, hogy búcsú lesz a faluban, én meg azt hittem valami tömeges kivándorlás, erre kiderült, hogy csak egy fura fesztivál.

Balu & Minnie

Experience is the worst teacher; it gives the test before presenting the lesson.

- Hirtelen? - kerekednek el a szemeim, aztán kicsit visszább veszek a passzív-agresszív megnyilvánulásokból - Már több mint fél éve fityeg egy kavics a kezemen, szerintem valahol jogos, hogy szeretném tudni tervezel-e további lépéseket is tenni vagy érjem be ennyivel. - ja, hát megint nem sikerült visszább venni. Bravo Mitchell, ezzel lassan felléphetnék a cirkuszban! Vagy ha valaki a sarokban ülve nézné a mindennapjainkat, a “hogyan veszítsük el a magyar pasinkat egy utazás alatt” című film forgatókönyve is megszülethetne. Tényleg, miért nem tudom én csak egyszer befogni a számat?! Így volt ez akkor is amikor összeköltöztünk (szeretlek - te tuskó), meg még számos alkalommal azóta. Türelmetlen vagyok, de mindig is az voltam, és ezen egyáltalán nem segít az önbizalomhiány meg az idegen környezet. De gondolom ezt sem érti, hogyan is érthetné? Ő járt-kelt a világban mostanáig, én még az államból se nagyon tettem ki a lábam, nem hogy az országból.
- Nem kell, tényleg. - csóválom meg a fejem. Ha mostanáig nem jutott eszébe még csak pedzegetni se a témát, most sem gondolom, hogy konstruktív lenne a “tervezgetés”. Amúgy sem létkérdés, csak épp nekem jól esne, pláne így idegenben, ha egy kicsit nehezebben léphetne olajra. Nem mintha ilyesmire készülne, de mégis elég nagy bennem a félsz. Mostanában sokat dolgozik, az edzések, meccsek, taktika, utazás… nem tudom, hogy még mindig úgy érzi-e, hogy én vagyok a kisebbik fele. Nincs okom, hogy így érezzek, de itt túl sok időm van gondolkodni.
- Rendben, rendben. Majd suttyomban falatozunk. - csóválom meg a fejem, majd elgondolkodva nyalom meg a szám szélét - Várjunk csak! Azért nem főztél mostanában pörgöldöt meg olyan kis nokini tésztát mert NEKED diétáznod kell? - leesett a tantusz végre. A kis sunyi! Ha ő nem ehet, én se egyek, vagy mi? Rápacsált, mert itt szinte bármelyik étteremben van ilyesmi, igaz távolról sem olyan finom mint amit Balázs készít. De azért a nokini téjiföllel az mindenhol ugyanolyan jó. Velem nem babrál ki, majd valamelyik nap elmegyek egy város széli izébe, csádrába vagy mibe és degeszre tömöm a pocakomat!
- Na igen, van rá esély, hogy alaposan eltévedjen. Szerintem már akkor, ha elvéti az utca nevét vagy az irányítószámot amikor beírja a címet a gps-be. Még mindig azt mondja, hogy nem kell majd kimenni elé a reptérre, és kocsit bérel. Egyszerűen hülye. - vonok vállat. Bo a legjobb esetben marad az országhatáron belül. Ha nem vagyunk ilyen szerencsések akkor két állammal odébb szedhetjük össze az Oktoberfest-en. Nem ismeri ezt a helyet, fogalma sincs, hogy hogyan kell közlekedni, azt hiszi itt is vannak négy-öt sávos utak. Mármint vannak, de az a helyieknek az apokalipszis kapuja. El fog tévedni, de már kinőttem abból, hogy megpróbáljam lebeszélni ha kapitális baromságra készül.
Inkább örülök egy kicsit az új állásomnak, így talán kicsit kevesebbet kattogok majd az esküvőn meg a többi dolgon amikkel a rokonság nyomaszt. Nem csak Balázs rokonsága, de már az enyém is. A szüleim, de még Bo is kérdezget. Jó lesz inkább a munkára koncentrálni, kiváltképp, hogy nagy kedvencem, a Forma 1 közelébe is kerülök így.
- Hm? - pillantok fel megint amikor sorolja a hasfájás elleni csodaszereit. De ki mondta, hogy fáj a hasam?! - Nem, csak egy teát, kösz. - rázom meg a fejem nyomatékosítás kedvéért, majd vissza bújok a levelembe. Ne piszkáljon, épp elfogadok egy zsák pénzt meg egy jó elfoglaltságot a kombinálás helyett.
- jó jó, írásban kérem. Tanuk előtt. - ha tudtam volna, hogy elég felmenteni az IKEA alól azért, hogy ilyesmiket mondjon? Egyszer se kellett volna eljönnie oda velem. De már késő bánat, itt állunk egy dögnehéz szekrénnyel amit egyikünknek sincs kedve a helyére cincálni. Viszont ott sem maradhat ahol most van, szóval jobb ha nekiveselkedünk.
- Az az egy mázlim van, hogy maximum ő lesz csacsi részeg, mert ha jól tudom a diéta mellett neked se nagyon szabad pálinkázni. - sört inni se, de nem fogom összeszidni miatta, gondolom tudja mit csinál. Majd feltételezem vacsira nem eszik rizst, csak a salátát meg csirkemellett, magára vessen. Vagy egy kicsit megszegi az előírt étrendet, nem ez lenne az első. Amúgy se lehet hónapokig ilyen ízetlen kajákon élni.
- Emlékeztetlek, hogy még mindig nem tudok úszni. Biztos, hogy szerinted nekem ez lenne az álomesküvő? - nevetek röviden. Hajóút, szörfözés és búvárkodás. Minden vágyam! Bár már többször is felvettem a fürdőruhámat, és még az uszodába is elmentünk, még mindig úgy úszok mint a fejsze nyél nélkül. Igaz, most már kisebb fröcsköléssel jár ahogy kapálódzok, de ennyi a nagy fejlődés.
- Biztass még, azért remélem nem jelenik meg a közeljövőben. - más se hiányzik. Bár időről időre előjön köztünk a téma, és mindig megállapítjuk, hogy irtó cuki gyerekünk lenne, de ezeknek a beszélgetéseknek általában az a vége, hogy nem állunk rá készen. Nem is vagyunk abban a helyzetben jelenleg.
- Egyáltalán nem volt jobb. Örülök, hogy végre megint azt csinálod amit szeretsz. Tényleg! - próbálom menteni a menthetőt. Elvégre ezért költöztünk ide, hogy neki jó legyen, játszhasson és ne a kanapén üldögéljen. Szó se róla, jobb így, hogy nem frusztrált állandóan. Csak így meg alig látom, és amikor hazajön, akkor is fáradt, és gyakran megesik, hogy nincs kedve semmihez sem. Szó szerint semmihez sem, megeszi a kis párolt zöldségét a csirkével, bedől az ágyba és alszik. Esetleg félálomban tudunk beszélgetni egy kicsit. Oké ez nem túl gyakori, de már többször is előfordult.
Nos, az eldőlésig most is eljutott, igaz, most nem találta el vele az ágyat. Más helyzetben lehet, hogy még nevettem is volna, de jelenleg nincs olyan kedvem. Egyrészt ijesztően nagyot csattant a szekrény a parkettán, másrészt ijesztően nagyot csattant Balu a parkettán. Egyébként tényleg, hogy a fenébe tudta ez a bútorlap tákolmány felborítani, aminek barátok közt is kábé maximum fele akkora a tömege mint neki?
- Szerintem lehet, hogy jobb lenne már most rátenni. Hol fáj? - faggatom tovább. Néhány nap múlva meccse lesz, és nem szívesen állnék oda az edzője elé, hogy bocsi, leamortizáltam az újfiút némi szekrény tologatással. Lehet, hogy ő (is) gondolkodás nélkül vágna bele a medencébe, csak mondjuk nem ugrana utánam.
- Jó, majd elrugdossuk a sarokba. - jó helye lesz annak ott is, kinek hiányzik, hogy kitörje itt a nyakát miatta? Tény, hogy az se jobb ha éjjel botlunk el benne, de ki a fene akar a sötétben mászkálni? Na ugye. Ha lefekszünk aludni akkor alszunk, reggel meg már elég világos van ahhoz, hogy egy ilyen cseppnyi kis tárgyat észrevegyünk.
- Akkor vendégszoba lesz de felfújhatós matraccal, az valószínűleg nem tör az életedre. - adok neki egy puszit, miközben oda vackolom magam mellé a padlóra. Óvatosan karolom át a mellkasát, és bújok fejemmel a vállához, a kedvenc helyemre. - Ne ijesztgess, tisztára frászt kaptam, hogy kinyír itt nekem egy svédszekrény. Mit mondanék a nagyszüleidnek? - próbálom elviccelni a dolgot, miközben még mindig egy kis bűntudattal átitatva fürkészem az arcát. Bagel is kezd lenyugodni, legalábbis már újra álmosan pislog, és nézelődik körbe, hogy hová tudna összegömbölyödni és folytatni a szunyát.
- Biztos az a baj, hogy fáradtak vagyunk, de holnap addig alszunk amíg csak bírjuk szusszal. - nyújtom az orrom egy eszkimó puszira. Ránk fog férni a pihenés is, meg az is, hogy végre nem kell rohangálni semmiért sem. Eddig lakást kerestünk, aztán be kellett bútorozni, rendet rakni. Most jött el az ideje annak, hogy kikapcsolódjunk vagy esetleg kiránduljunk, várost nézzünk és ilyesmi. Ahogy a padlón pihengetek, és a plafont nézem, nem hagy nyugodni egy gondolat.
- Szerinted mi lehet az amiről Bo ennyire beszélni akar velem? Személyesen? Mit talált abban a családfa kutatós tesztben? - kérdezem elgondolkodva, mert tényleg ötletem sincs. Rabszolgatartó ültetvényesek az őseink? Esetleg valami sorozatgyilkos, ne adj isten második világháborús diszidált német katona van a családban? Mi olyan szörnyű amit nem lehet elmondani telefonban, és nem is akarja a levelet továbbítani nekünk? Egy örökletes betegség, vagy a Marsról jöttünk? Fogalmam sincs, de kezd aggasztani a dolog. - Legjobb lesz ha felhívom a bácsikámat és megbeszélem vele, hogy mikor jönne. Tudod, hogy milyen nehezen viselem a titkokat meg a meglepiket. - jobban örültem volna, ha akkor jön amikor már megszoktam az új munkahelyem és mi is belerázódtunk a mindennapokba, de egyrészt szerintem senkinek nem lenne kifogása az ellen ha néhány nap velem jönne a ringre, másrészt meg nem féltem: bemegy a városba, talál egy kocsmát és onnan kell összeszedni este. Vagy felszed valami csajt, mert meg kell hagyni, sármos az ipse, és ha csajokról van szó, egészen kenyérre lehet kenni a modorát is.

Minnie & Balu

 Travel is the healthiest addiction.

- Francokat nem, ismerlek már ennyire. Egyébként is, most mitől ez a rákattanás hirtelen? Megint megkérdezte valaki, hogy mikor lesz már az esküvő? - kérdezek vissza, mert aláírom, amikor két naponta megkapja valakitől, elég irritáló tud lenni a dolog, de na, azért még nem az én fejemet kéne leharapnia! Amúgy is, rokonlátogatóba jöttünk, csak aztán itt ragadtunk, szó sem volt arról, hogy házasodni is itt fogunk, szóval végképp nem értem…
- De tudod mit? A helyére kínlódjuk ezt az istenverte szekrényt, és ha ennyire szeretnéd, akkor leülünk és nekiállunk esküvőt szervezni. - igaz, hogy lövésem sincs, mégis hogy érdemes nekiállni, és az is hét szentség, hogy a nővéremet nem fogom megkérdezni, de hátha Minnie kedvét is sikerül elvenni vele egy időre. Mert ha nem csak egy laza „beugrunk a városházára két tanúval” -féle esküvőt szeretne, akkor bizony akaratlanul is számolhat egy rakás „csajos” programmal, mint ruhapróba, próbavacsorák, próbasmink, fodrász, manikűr, pedikűr, meg tudja a halál, tesóm mi mindenről magyarázott még…
- Nem hogy nem ehetek, gondolnom se szabad rájuk, úgyhogy addig egyetek amíg nem vagyok itthon. - felelem kissé letörten, mert a fél karomat odaadnám valami jó kis kerti szalonnasütögetésért, friss, ropogós héjú fehér kenyérrel… de minek is kínzom magam? Arra még várhatok néhány hónapot, addig is maradnak a sovány húsok meg a párolt zöldségek. Már most herótom van a csirkétől…
- Legalább sikerült feldobnod a napját. Akkor bezzeg nem röhögne ha útba igazítást kéne kérnie és hiába ismeri leírva, kimondva fel se ismerné… - vigyorodok el, mert na, éljenek a csodálatos egyedi betűink, emlékszem, amikor először bemutatkoztam neki, akkor is minimum a homloka közepéig szökött a szemöldöke, hát még amikor látta leírva. Nem hibáztatom, az angolhoz képest tényleg kb. a lehetetlen határát súrolja a magyar nyelv elsajátítása.
- Teát? Beteg vagy? Vagy… - lassítok a lépteimen egy pillanatra a konyha felé menet, miközben gyanakodva mérem végig az asszonyt, nem is annyira leplezve szemügyre véve a hasát. Megint valami vaklárma? Vagy ez most pont, hogy nem vak, hanem tényleg? Ezért nem bír megint leszakadni az istenverte esküvő témáról…?
- Daedalon? Espumisan? Szódabikarbóna? Bubis ásványvíz? - sorolom a gyomorrontás ellen bevetett csodaszereinket, mikor, kinél melyik a hatásos, ha meg ezekből se kér, mindjárt sírva fakadok, esküszöm. Mi a francért kérdezget a plusz szobáról, ha közben meg már úgy is eldőlt, hogy gyerekszoba lesz belőle…? Csak beetetés, hogy legyen vendégszoba?
- Imádlak, mondtam már? - amúgy meg nem is értem, miért kellek én oda egyáltalán… Választani ő választ, nekem szinte oly mindegy, hogy melyik kimondhatatlan nevű ilyen olyan bútort visszük haza, kinézetre úgy is majdnem mind egyforma… Vezetni is ő vezet, összeszerelni is ő szereli össze őket… Ja megvan. Kell valaki aki ki- meg bepakol a kocsiba, meg behordja a házba.
- Oké, oké, csak vicceltem. Ha tényleg eljön idáig, az a legkevesebb, hogy aludhat ágyon. Legalább az esélyt adjuk meg rá, hátha nem a miénkben alszik be csatak részegen. - aztán majd elválik, meddig bírja szuflával.
- Ó tényleg! Pedig még mondtam is, hogy valami hasonlóra egyszer mi is elmehetnénk, már ha nem vagy tengeri beteg a gondolattól is. Apropó, ha már úgy odáig voltál az esküvőért, akár valami Ázsiai trópusi szigetes, két fős esküvőt simán bírnék. Aztán meg megyünk szörfözni, vagy búvárkodni, bármi. - na tessék, egészen be is lelkesedek a gondolattól, rossz szava nem lehet!
- Nem kell azt festeni, megjelenik magától is ha úgy van. - legyintek, a bajt aztán végképp nem kell keresni, megtalál az mindig magának ha arról van szó… viszont a szobára visszatérve, csak kelletlenül grimaszolok egyet a hirtelen jött megjegyzésére.
- Jah, amikor meg egész nap otthon ültem akkor az volt a baj. Az jobb lenne? - nyilván nem, szerintem be is diliznénk mind a ketten, ha még egy-két évet úgy kéne lehúzni, mint amit a Covidos-Olis istencsapása időszakunk alatt… nem nekünk való a munkanélküliség, na, a túl sok fölös energia csak az agyunkra megy, és sajnos nem a jó értelemben.
Ha rajtam múlna, inkább cseverésznék bármiről IS nap végéig, csak ne kelljen már többet ezekkel az ikeás vackokkal kínlódni, de hát nem kívánságműsor, imádott kis rabszolgahajcsárom addig úgy se aludna nyugodtan, amíg nem kerül a helyére a szekrény, aztán meg azt is én hallgathatnám, szóval… hajrá. Talán kissé túl nagy lendülettel is, ugyanis egy perc se telik el, Minnie kis híján kilapítva, én meg a szekrény mellett elterülve fekszek a földön, mert na… nem sűrűn nyomnak le így a földre 2 másodperc alatt, még ha egy szekrénynek sikerült is.
- Aha, minden oké. Egyelőre megvagyok jégzselé nélkül is, de lehet, hogy estig újragondolom még az ajánlatot. - most épp zsibbad-sajog-lüktet a fél oldalam, ahogy földet értem, de meg nem tudnám mondani, hogy mekkora a kár, legalább egy kis idő kell, meg némi mozgás, hogy jobban fel tudjam mérni. Törni nem tört semmim, az tuti.
- Aha, persze, aztán meg este esünk pofára benne, ha épp a konyhába megyünk mert megszomjazunk? Vagy a klotyóra menet… - hát jó, felőlem akár maradhat ahol van – adom be a derekam, szórakozottan megpaskolva az időközben felbukkant Bagel oldalát, őt is biztosítva arról, hogy minden kóser.
- Ó hallod, ha ezt előbb tudom… -csóválom a fejem, hány kört megspórolhattam volna magamnak, de a fenébe is! Nehogy már egy nyamvadt szekrényt nyerje a kört! - Francokat lesz raktár. Ha már kimeccselted a vendégszobát, az lesz, kész, pont. - amúgy se szokásom minden egyes bútort magamra borítani, csak azért, mert ennél az egynél sikerült elbambulni. Bár ahánynál segédkeztem ma meg a napokban… valahol érthető.

Balu & Minnie

Experience is the worst teacher; it gives the test before presenting the lesson.

Érvek és érvek az esküvő ellen, már megint. Nem mintha azzal annyi bajom lett volna mikor a rokonait szerelte le ezekkel, meg az se esett nehezemre, hogy halandzsázzak valamit az én szüleimnek. De más különböző hülye kifogásokat felhozni a rokonságnak és más ha velem csinálja ugyanezt. Csak megforgatom a szemeim erre az egészre.
- Egyszerűbb lenne ha azt mondanád, hogy nem akarsz már elvenni és kész. Nem sértődnék meg. - dehogynem. Tudja jól ő is, de az udvariasság kedvéért hozzátettem. Így, hogy már jónéhány hónapja az ujjamon van a gyűrűje, de sehol egy dátum, vagy, hogy egyáltalán hol, vagy mekkora esküvőt szeretnénk, felvetődött bennem néhány gondolat. Amikor ugyanis megtörtént az a roppant szerencsétlenre sikeredett lánykérés, Balut ette a féltékenység Oliver miatt. Azóta viszont kikerültek ezek a zavaró tényezők a képből, ő újra menő sportoló, gondolom már nem fűti annyira a területjelölési vágy mint akkoriban. Érthető, de ettől még nem kell örülnöm is neki.
Persze lehet, hogy csak kezdem felvenni a helyiek panaszkodó, mindennel elégedetlenkedő stílusát. Elvégre jól megvagyunk, minek változtatni azon ami működik? Igen, ezt sem gondolom komolyan. Mondjuk, ha ez csak a magyaros elégedetlenség, akkor igazából nem is tudna jót tenni. Ha lenne dátum azért, ha nem akkor meg azért. Mint mondtam, ebben világbajnokok, és sajnos én is elég gyorsan tanulok.
- Ez egészen jó hír. Majd Bagellel a reggeli sétán veszünk valami harapnivalót. Nekem, mert te gondolom nem ehetsz fehér lisztes cukros péksütiket ezen a héten se. - mosolyodok el halványan, és mint egy “békejobbot” értelmezheti az apró vérszívást. Mióta megint edz és meccsei vannak, odafigyelünk az étrendjére, és büszke lehet rám, mert én is azt eszem amit ő, nem kínzom az egészségtelen szemétkajákkal miközben ő párolt csirkemellet és brokkolit nyammog. Apropó, ebben a kertvárosban egy árva pizzéria sincs. Arról nem is beszélve, hogy ebben a csepp kis országban senki nem hallott a deep dish pizzáról ami a kedvencem. Itt olaszos, vékony tésztás van, bár Balu szerint az nem is vékony. - Apropó, Bonak elküldtem a címünket, hogy hová továbbítsa a leveleket. Fél órát röhögött a Havasi gyopár utcán, hogy milyen hülyén hangzik. - mert még nem tudja, hogy ez egy szinte általános magyar kifejezés. Legalábbis a régies szavakhoz képest. Már tanulok és próbálkozom, tudok is néhány szót, de bevallom én azt hittem, hogy a pad és a szék az amire ülünk. Balázs nagymamája meg azt mondta üljek a hokedlire vagy a lócára… tíz percig kerestem egy nyereg formájú ülőkét, mert a “ló” volt ebből értelmezhető.
- Néha én is kezdem úgy érezni, hogy túl sok ez a jóból. - ingatom a fejem mosolyogva. Ismerem mint a tenyerem, vagy talán egy kicsit jobban. Ezért sem értem, hogy ennyi hercehurca, világjárvány meg kontinensen átívelő költözésen is túl, miért esne annyira nehezére a nevére venni? Nem mintha annyira vágynék arra a kimondhatatlan, leírhatatlan nevére, ha sértődés lesz belőle ha nem, én megtartom a magamét. De hogy jön most megint ide ez a gondolat? Tényleg túl sokat lógunk a rokonaival, azelőtt egyáltalán nem érdekelt sőt megijesztett a gondolat, hogy valami fehér szoknyás tütübe préseljem magam.
- Hm? - kapom fel a fejem a levél írása közben. - Csak egy jegesteát, kösz. - egyrészt bútor szerelés és tologatás közben legalább az egyikünk legyen józan, hogy ha például Balázs az ujjára vág kalapáccsal legyen aki elfurikáz minket a kórházba. Másrészt… másrészt. Nem tudom, nem érzem úgy, hogy most sört kellene innom, talán a pezsgőzést is kihagyom. Már annyi vaklármán és ételmérgezésen vagyunk túl, hogy nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget, de minek borzolni a pocim kedélyét ha most épp nem morog és kluttyog mint egy elgudult lefolyó?
- Szerintem én még majd visszamegyek pár tároló bigyóért, de nem kell velem jönnöd, boldogulok. - a lakberendezéshez amúgy is annyi érzéke van mint az autószereléshez. Egy szóval: semennyi. Felőle aludhattunk volna a földre tett matracon is, a cuccaink meg lehetnének dobozokban. Illetve az én cuccaim, mert bármibe lefogadom, hogy az ő holmijai úgy mennek majd haza New York-ba, hogy nem tépte fel a ragasztószalagot a kartonokon.
A törölközővel a kezemben az ajtófélfának dőlök néhány másodpercre, ahogy elnézem őt, amint épp a szekrénynek dőlve sörözget. A napjaim többségében frusztrált vagyok és feszült ezen az idegen helyen, távol mindentől és mindenkitől akit valaha ismertem. De ő valahogy kisimult, megint vicceskedik, magabiztosabb, még a vállait is hátrébb húzza - fel se tűnt, hogy otthon szinte már problémák akadtak volna a tartásával, de itt lett igazán megint az a srác akibe beleestem még a rózsaszín varjú odakozmálása közben.
- Nem arról van szó, hogy ne tudna aludni a kanapén, de ha már ilyen messzire eljön a kedvünkért, nem tart semeddig venni valami vendégágyat az üres szobába. Legalább megmaradna egy kicsi privát szféra nekünk is ha nem a nappaliban durmol. - ugye megmondtam, Balázs és a lakberendezés. Két külön univerzum. Szerintem ha egyedül élne akkor tényleg egy ágya lenne (maximum) meg a dobozai amibe a ruháit hányja. - Anyuék? Nem, ők most készülnek arra a hajóútra. Tudod, Ázsia meg valami szigetek… totál rá vannak pörögve, hogy egy hónapig a tengeren lesznek. - egyébként valóban szokatlan a nagybátyám lelkesedése, vagy legalábbis érdeklődése az utazás iránt. Ő az, akiről azt gondoltam, hogy ha nem az élete múlik rajta, el nem hagyná az USA területét. Vagy ennyire hiányzunk neki (ami a cinikus természetét ismerve megint csak roppant furcsa), vagy valami más is van a dolog mögött. Annyit sikerült kiszednem belőle, hogy a néhány hónappal ezelőtti ajándékról van szó. Valami családfa kutatós DNS oldalnak elküldtem mindenkitől, apa, anya, Bo és Balázs meg az én mintáimat elemzésre, de nem tudok róla, hogy lenne már eredmény. Lehet, hogy valami fura ősünk van, amitől megijedt és személyesen mondaná el? A Salemi boszorkányok egyikére bukkant, vagy mi?
- Ne forszírozzuk a dolgot mert nincs kedvem a falra festeni az ördögöt. - bár amennyit a rokonai emlegetik a nem létező gyerekünket, szerintem a gólya amit amúgy szoktunk látni a környéken ide pottyant vagy négyet a hátsó kertbe. Istenemre mondom, remélem a kloákájából érkezik majd a meglepi és nem valami bepólyált sorscsapást hoz a csőrében mert arra végképp nem állok készen.
- Bagel többet van itthon mint te. - jegyzem meg kicsit sem átgondolva, hogy Balu se a haját fonatni jár el otthonról hanem dolgozik. Egyből korrigálok is - Akkor legyen vendég szoba és betesszük oda Bagel cuccait is meg a te dobozaidat is és akkor mindenkinek meglesz a lelki békéje. - miután fordultunk még egy kört az IKEÁ-ban, de ebbe most inkább nem megyek bele. Épp elég most ezt a szekrényt cincálni keresztül a lakáson. Apropó, ahogy beértünk a hálószobába, feltűnik, hogy nem igazán jó irányba haladunk vele, de mire ezt szóvá teszem már késő. Beszorultam.
- Még igen, de… - kezdeném amikor a szekrény kishíján kilapít, így neki támasztom a tenyerem, pont abba az irányba amerre Balázs is billenti és már csak azt látom ahogy megindul pofával előre a padló irányába. Amit nem láttam első rémületemben, hogy a kedves páromat is magával sodorta, pedig hát na. Nem kis darab, és még a medencében sem könnyű kibillenteni az egyensúlyából pedig ott még a lába se ér le.
Kimászok a romok mögül, hogy mellé térdeljek.
- Megvagyok. Biztos jól vagy? - nézem aggodalmasan a fejét, mert nem lennék meglepve ha most beszerezne egy csini púpot. - Van jégzselé a hűtőben, hozzam ide? - végszóra érkezik meg közénk Bagel, gondolom a nagy hangzavar felriasztotta és jött ellenőrizni a terepet. - Szerintem mára hagyjuk abba, ez a vacak már nem árt senkinek. - simogatom meg a vállát egy kicsit, mert nem akármilyen látvány egy ekkora ember amikor épp teljes gőzzel gyorsul a parketta irányába. A bundás is egyetérthet, mert egyből Balu keze alá próbálja befészkelni magát, vadul szaglászva és kíváncsiskodva, hogy hol tudna segíteni.
- Legyen inkább raktár a szobából, ezt inkább nem nézném végig még egyszer. - sóhajtok egyet kicsit már megnyugodva így, hogy semmi komoly baja nem esett egyikünknek sem.

Minnie & Balu

 Travel is the healthiest addiction.

Hát na, mit szépítsünk. Nem is ragozom tovább a dolgot, csak egy vállvonással reagálok arra, hogy mi vagyunk a kiskapu-keresés koronázatlan királyai. Ami viszont az esküvőt illeti, csak egy fáradt sóhajjal reagálok, miközben az agyam szorgosan kattog… kiskapuk, kiskapuk… Szerintem legalább annyira a szívem csücske ez az egész esküvő téma, mint neki a „de mikor jön már a baba”?
- New Yorkban sokkal egyszerűbb lett volna. Tudod, a magyar bürokrácia malmai amilyen döglött lajhár sebességgel őrölnek, arról nem is beszélve, hogy itt sokkal több rokonom él… most tényleg olyan igazi, több száz fős, magyaros lagzit szeretnél? Mert akkor kezdj gyűjteni a malacperselybe. - nézek rá bizonytalanul, mert oké, bulizzunk egy jót, de a gatyánk rámegy a mai árak mellett, az is tuti. Arról nem is beszélve, hogy utána ha visszamegyünk Amerikába, még hitelesíteni is kell a papírokat… Mondjuk így is, úgy is lesz bőven intézni való, akármelyik kontinensen is legyen majd.
Nem akarok felvágni, hogy van még jó pár dolog, amiben nagyon jók vagyunk, nem úgy néz ki, mint aki most vevő lenne az efféle humorra, így csak kissé fásult képpel támasztom azt a drága szekrényt, aminek az elmúlt pár óránkat szenteltük.
- Pékség van a szomszéd utcában. Most jut eszembe, egyik este beszélgettem a szomszéddal, ő mondta. Mondjuk arra már nem emlékszem, melyik szomszéd utcára gondolt pontosan. - ismerem be, de valószínűleg Minnie sem lenne előrébb ezen a téren, ha jobban tudna magyarul se. Pipacs utca? Ibolya? Tulipán? Hóvirág? Emlékszik a franc, csak annyi dereng, hogy valami virág, de hát ebben a városrészben minden utca valami gizgazról van elnevezve…
- Túl jól ismersz. - mosolyodok el ártatlan tekintettel, mint valami ma született bárányka, mert hát no, tényleg így volt, az a több hónapnyi kényszerű eltáv a medencétől kicsit felőrölt, elvégre nem azért akartam vízilabdázó lenni, hogy aztán otthon dögöljek a kanapén, csak mert brit tudósok megállapították… Egyébként is, amennyi klórt belevágnak a medence vízébe, szerintem az emberen kívül nem sok minden él túl benne hosszabb távon, szóval erről ennyit!
- Yay! - örvendezek nem túl látványosan, majd amíg Minnie válaszol az e-mailre, én a konyha felé veszem az irányt – Hozok magamnak egy sört. Te is kérsz? Vagy inkább valami töményebbet? - kérek vissza komolytalanul, de ha mégis igenlő választ adna, nekem se kell kétszer mondani, hátha pár feles után lazábban venné ezt az egész lakberendezős dolgot! Mondjuk maradhatna a szekrény a nappali közepén, csak annyit kéne arrébb tolni, hogy a tv-t normálisan lássuk, Bagel is tudna rohangálni körülötte, és a plusz egy szobánk sorsa is hamarabb eldőlne.
- Hála az égnek! Most jó időre bőven elég volt. - ez van, annyira nem hoz lázba egy bútoráruház sem, de a többiben legalább nem szokott ilyen tömegnyomor lenni, mint az Ikeában. Én hülye, kellett nekem ajánlani, hogy ott mindent be tudunk egy helyen szerezni, mondtam volna valami helyi kis üzletet, ahol minden bútortípusból van 1-2… MAXIMUM! Úgy sem egy életet készülünk itt leélni, szóval nem értem mit kell úgy túlragozni a dolgot.
Amíg az asszony tesz-vesz, törölközőt hoz, hogy bebizonyítsa, ő márpedig jobban tudja, a szekrénynek támaszkodva kortyolgatom a behűtött italomat, csak akkor teszem le a szomszéd asztal szélére, amikor megkapom az első utasítást, már dől is a szekrény egyik, majd másik irányba, hogy újra nekiveselkedjek.
- Mert szerinted Bo nem letojja, hol alszik, néhány pohár pálinka után? Legalábbis biztosan ugyanolyanjót durmolna a kanapé mellett a szőnyegen is, mint egy méregdrága ágyon, vagy épp a kertben a hintaágyon. - közlöm a véleményemet, afelől meg kétségem sincs, hogy ha jön, leisszuk magunkat a sárga földig, mindent IS megkóstoltatok vele, arra mérget vehet! Amúgy meg tök jó fel, hogy meglátogatna minket, bár az én rokonaim lennének ilyen halál lazák!
- Azt mondta, hogy mikor? Jut eszembe, anyudék nem akartak még bejelentkezni? - kérdezek vissza, mert valahol mégis furcsa, hogy a nagybátyja előbb jönne, mint a tulajdon szülei, bár a repjegyárakat elnézve… elég egyet kiperkálni, nemhogy két személyre.
- Oké, lakat a számon, nem kell többet kérned. -veszem a lapot, az esküvő mellett a másik kedvenc témám, nem is gondoltam komolyan.  Sejtem, az meg még egy újabb kör az  Ikeába… Más se hiányzik a boldogsághoz!
- Na nehogy már a kutyának saját játszós szobája lehet, a raktárt meg leszavazod. - vétózom meg én is az ő ötletét, ha raktár nem lehet a szobából, akkor játszós szoba sem, legalábbis nem Bagelnak. Valami billiárd-darts szobával még előbb kiegyeznék, de igazából azt meg bármelyik jobb kocsmában tudunk játszani, szóval nem tudom mennyi értelme lenne beruházni rá. Meg mihez kezdünk vele, ha egyszer visszaköltözünk New Yorkba? Drágán megvesszük, idő hiányában szar pénzért eladjuk, közben meg alig játszunk vele mert melózunk ezerrel… ilyen, és ehhez hasonló gondolatok járnak az eszemben, így elsőre el sem jutnak Minnie szavai a tudatomig, csak tolom a szekrényt, és tolom… amíg hirtelen meg nem akad.
- Uhh, bocsi! Jól vagy? - zökkenek vissza a valóságba, akaratlanul is rossz irányba mozdítva a termetes bútort, megadva a kegyelemdöfést neki, miután kibillen az egyensúlyából, aztán meg már persze hiába kapok utána… na igen, hiába sulykolják az emberbe kiskorától kezdve, hogy hagyd a francba, nyilván a reflexeknek nem olyan könnyű megálljt parancsolni, meglepően könnyen ránt magával a méretes szekrényünk…
- Ó hogy az a jó édes… - ritka pillanatok egyike, amikor valami képes engem elrántani, most azonban repülök mint a győzelmi zászló, nem is azért mert olyan nehéz a szekrény, inkább mert váratlanul ért és könnyen kibillent az egyensúlyomból – szerencsére azonban azon kívül, hogy zakózok egy nagyot a szekrény mellett a földön, meg beszerzek pár zúzódást, nagyobb gond nem történik. Legalábbis a szekrény nem dőlt rám, azt tuti érezném.
- Semmi vészes. - tápászkodok fel ülő helyzetbe, de azért még kicsit szenvedek látványosan – És arra? Egyben vagy? Bocsi, elbambultam kissé. -  ismerem be, bár annyira nem nagy titok, gondolom neki is feltűnt…

Balu & Minnie

Experience is the worst teacher; it gives the test before presenting the lesson.

Ha nem tudnám, hogy mennyire fel tudja rántani magát a legapróbb dolgokon is, biztos tennék egy-két megjegyzést, hogy nem lenne ám ez olyan bonyolult, ha tudná is, hogy mit csinál. Értem én, hogy irodalom meg orosz és tesi szakos tanár, de talán nem hiányzott a suliból az összes matek órán amikor az ábrázoló geometriát vették… ha balra billenti a szekrény egyik sarkát, a szemközti csücsök igen, pont oda fogja szorítani az ujját a falhoz. Sajnálatos, de ez amolyan törvényszerűség, amiről a többség azért tud már ennyi idős korára.
- Oh igen, a kiskapuk, meg a kifogások. Abban jók vagytok. - bólintok nagy egyetértésben - Mint az, hogy fölösleges adminisztratív bonyodalom lett volna itt tartani az esküvőnket ha már úgyis itt vagyunk mi is meg a családod is? Mondd csak, tulajdonképpen melyik adminisztratív nehézséget is sikerült így megúszni? - szívom egy kicsit a vérét, mert amióta megvolt a lánykérés, aztán a kamu karikagyűrűk is lekerültek az ujjainkról, nem különösebben forszírozta a házasság témát. Egyszer a nagyszülei nagyon erőltették a dolgot, hogy lehetne itt egy igazi magyar lagzink, de Balu kitért előle. Nem is értem, minek kért meg, ha most meg nem akar elvenni? Pasik! Ha kettővel bonyolultabban működnének, szerintem már minimum a NASA tudósai kellenének ahhoz, hogy megértse őket bárki is.
- Abban nagyon jók vagytok. - itt mindenki dünnyög. Miért esik, miért nem esik. Süt a nap, nem süt a nap, nagy a gaz a szomszédban, rohadt szomszéd, hogy már megint füvet nyír… lehetetlen nekik jót tenni, ezt már megtanultam. Mondjuk, az is igaz, hogy mióta itt vagyunk, azóta nálam is megugrott a napi panaszkodások száma. Nem teljesen az én hibámból.
Szinte meglep, hogy egyetlen félre fordítása se volt, ne poénkodott és nem is vicceskedett a levél tartalmát illetően. Jár neki a puszi, amit az arcára is biggyesztek némi nyújtózkodás után.
- Szerintem lesz itt mit felfedezni, ha mást nem, akkor legalább azt, hogy merre van egy pékség vagy húsbolt vagy ilyesmi. Nem élhetünk mindig gyorskaján, oda kellene figyelnünk a diétádra is.- nem mondom, hogy tapsolva, de egész jól vettem az akadályt, hogy a kertvárosba száműzött. Azt már nehezebben viseli a pocim, hogy nem főz olyan gyakran valami finomságot, de megértem, hogy az edzések és a meccsek mellett hiányzik ez mint púp a háta közepére. Ha a tesója nem élne a közelben, biztos be is csavarodnék. Mondjuk, szerinte nem a közelben élnek, százötven kilométer itt olyan mintha egy óceán választana el minimum, én meg simán autókázok ennyit egy ebéd kedvéért is. Bár az üzemanyag árak elég húzósak, és az utak minősége is… áh hagyjuk inkább mert még a végén én is nekiállok dünnyögni mint valami ősmagyar menyecske.
- Tudom. Egy meccsért meg még az enyémet is felajánlottad volna az öreg patásnak. - amikor nem mehetett a klóros víz közelébe, olyan volt, mintha levágták volna a lábát. Kedvetlen, szinte már depressziós, túlreagálós, mindenre érzékenyen reagálós. Szorozzuk ezt be kettővel, amikor mindketten otthon rágtuk a kefét, kvázi munka nélkül. Csodálatos volt, köszönöm szépen, nem kérek az élményből még egyszer!
- Vedd úgy, hogy vége a negyednek, és kaptál egy kis pihenőt. - mormolom, miközben már a választ pötyögöm. Én még ilyen türelmetlen, ugyanakkor ennyire halogatós pasit nem láttam, esküszöm! Oké, mostanság sok volt a bútor összeszerelés, de akárhogy is, otthonosabb így a lakás, még ha nem is évekre jöttünk ide. Bár ki tudja, ha szerződést hosszabbítanak vele, vagy tudom is én, mi lesz, még az is lehet, hogy tovább itt leszünk mint bárki gondolta volna. Az normális, ha a gondolattól is összeszorul a gyomrom? Szép meg minden, és kedves a családja, de mégis csak… szóval, ez az ország egy kicsit más (finoman fogalmazva), mint amihez szoktam. Ami nálunk természetes, azért itt vagy hülyén néznek rám, vagy azt hiszik valami sznob dolgot akarok csinálni/venni.
- Ne aggódj, a nagyobb bútorokat már megvettük, egy-két komóddal meg már én is elbírok. - mert azért még van mit venni, elég sok az üres fal és ha már itt tartunk, üres szoba is. De hallva a lelkesedését, inkább hanyagolom a kék-sárga bútorboltot egy időre, amúgy is lesz elég dolgom kipakolni a dobozainkat. Eleve nem értem, hogy ha a cuccaink legjava maradt a lakásomban, akkor mégis mi a túró van a dobozokban, de nem mertem még rákérdezni. Balázs nagymamája például NÉGY nagy dobozt is adott az új lakásba, amiket még ki se bontottunk. Állítása szerint csupa olyan holmi, amire szükségünk lehet. Jó eséllyel konyharuhák és hímzett házi áldás is van köztük.
Elszaladok egy törcsiért (az egyik régebbi, Balázs anyukájától kapott darab a nyertes), majd már térdelek is a szekrény oldalához.
- Döntsd meg légyszi magad felé. - adom az instrukciót, majd miután beillesztettem a törölközőt a helyére, elégedetten biccentek. - Most mehet vissza, és indulás. - ragadom meg a két kilógó csücsköt, és már indulhatunk is, szélsebesen a hálószoba felé. Már amennyire ez lehet szélsebes, ha egy ekkora bútordarabról van szó.
- Raktárnak?? - szalad ezer ráncba a szemöldököm, a rettegett szó hallatán. Még mit ne! Nem lesz itt egy külön szoba Balu kacatjainak, hogy aztán attól kelljen parázni, hogy mikor lepik el egerek a házat!
- Bárki jöhet, az egész családodat szívesen látnám, de ha már itt tartunk, Bo rágja a fülemet, hogy meglátogatna minket mert már hiányzunk neki. Mégse a kanapén aludjon már, ha egyszer lenne szabad szobánk. - vonok vállat, miközben épp a küszöb felett csocsózzuk át a ruhásszekrényt. - Na persze, ha vendégszoba lesz, akkor kell majd még egy látogatást tennünk a kék-sárga pokolba is. - teszem hozzá, épp csak fél szemmel nézve szívem választottjának reakcióját a felvetésemre. Valószínűleg nem boldog tőle.
- Ne emlegesd kérlek a babaszobát, ma még senki se buzerált a babázással, ez maradjon is így. - nem tudom, hogy ez helyi szokás-e (nem), vagy a korunk okán turkál minden rokon és ismerős a méhemben, de kezd idegesíteni a dolog. Legalább napi egyszer, valaki bedobja a kérdést, és már tikkel tőle a szemem. Nem azért, mert ne akarnám, hanem mert ezek távolról sem a legjobb körülmények az ilyesmihez. - Bagel biztosan örülne neki ha lenne egy játszós szobája, de én továbbra is a vendégszobára szavazok. - szusszanok egyet a szekrény mögül, majd körbe pillantok - Balu, ez így nem lesz jó. - jegyzem meg, mert a nagy igyekezetben sikerült szó szerint beszorítani engem a sarokba. - Húzd el, nem tudok kijönni! - noszogatom szóval is, miközben nekifeszülök a termetes bútordarabnak. Meg se moccan, valószínűleg megint valami elakadás lehet a parkettában, és ahogy Balázst ismerem… itt éjszakázok. Aztán mozdul a szekrény, dől felém. - Héé! Ne erre, kilapítasz! - támasztom neki a tenyerem az oldalfalnak, de ekkor már késő: a tákolmány megbillen, és pofával előre megindul a padló felé. Remélem Balázs se akarja megállítani, mert semmi értelme nem lenne, csak jó eséllyel megsérül. Meg azt is remélem, hogy Bagel még a kertben eszetlenkedik, és nem lesz belőle lapos kutya.
- Jól vagy? - teszem fel a nagy csattanást követően az első és legfontosabb kérdést. Kit érdekel, hogy összetört-e vagy se, lényeg, hogy bennünk ne tegyen kárt.

Minnie & Balu

 Travel is the healthiest addiction.

Miközben a nyomorult szekrénnyel küzdök, mint disznó a jégen, nagy a kísértés, hogy odaszúrjak valami „nehogy segíts”, vagy „remélem, jól szórakozol” megjegyzést, de aztán végül csak sikerül visszanyelni, elvégre felajánlotta már… az más téma, hogy ennyi erővel Bagel is segíthetne, hasonló hasznos lenne. - Reméljük. - fűzök hozzá csak ennyit a szekrénnyel való birkózás közepette, mert az Minnie nagy szerencséje, hogy nem ért magyarul, elég lenne egy hétig nézni a híreket, lehet, hogy hanyatt-homlok menekülne vissza New Yorkba azok után, milyen lehangoló tud lenni. Baleset, erőszak, gyilkosság, testi sértés, korrupció, mindmeghalunk, meg ami a csövön kifér… na, nem hiába nézek én se, ami olyan fontos, amúgy is eljut az emberhez más csatornán is.
- Még hogy én, simlis? Ugyan, kikérem magamnak. Inkább talpraesett. Kreatív. A jég hátán is megélős. Meg amúgy is, mi magyarok vagyunk a kiskapukeresés verhetetlen bajnokai. - szusszanok egyet a szekrény oldalának dőlve – Hát na… a panaszkodásban meg elégedetlenkedésben is jók vagyunk. - vonok vállat nemes egyszerűséggel. Mondjuk ha nem emlékeztetne rá néha, hogy kicsit túlzásba viszem, igazából fel se tűnne, de ahogy sok minden, valahogy ez is magától jön, olyan természetesen, mint a lélegzetvétel, mióta csak átléptük a magyar határt… Azért vicces, hogy az, hogy éppen hol él, vagy milyen nyelven beszél az ember, mennyire rá tudja nyomni a bélyegét a viselkedésére. És akkor a szegedi tájszólástól eddig még sikerült megkímélnem szegényt, képzelem, attól hogy a homloka közepéig szaladna a szemöldöke.
Nagy a kísértés, hogy valami random hülyeséget adjak elő neki, miszerint sajnos már találtak mást a helyére, viszont a hot dogos pultba még mindig elkél az erősítés, de kivételesen visszafogom magam, és tényleg azt fordítom, ami oda van írva – tudom, milyen fontos ez neki, meg amúgy is, eddig tök jól vette az itteni akadályokat, legyen akár nyelvi, vagy kulturális… Tudom, imádja, ha komolytalankodok, de na. Aztán persze kiderül, hogy potyára jártatom a számat, mert ugyanazt angol nyelven is elküldték, maximum egy fokkal egyszerűbb formában, hurrá… Legalább megbizonyosodhat róla, hogy tudok én jól fordítani, ha akarok!
- Oké. Azt mondjuk nem tudom mennyi a felfedezni való, annyi biztos nem, mint New Yorkban, vagy épp Budapesten lenne, de tényleg nem ártana tudni, merre van a legközelebbi doki, vagy hol lehet kaját venni, tankolni, ha úgy van. - a szomszédok meg… majd ráérnek, egyelőre így is van annyi programunk, hogy örülök, hogy élek.
- Azt elhiszem! Amennyire jó volt az első néhány hét, hónap otthon lazsálás, a végére már a lelkemet is eladtam volna, hogy újra a medencében lehessek. - felelem némi túlzással, mert hiába az otthoni edzés, az azért a nyomába se ér a rendes edzéseknek, meccseknek, az uszoda klórszagának, a meccsek izgalmainak… Oké, hogy Minnie munkája nem volt ilyen adrenalinban gazdag, de azért csak megvolt a maga izgalma, hát még, hogy most nem feltétlenül csak egy irodában ücsörögne egész nap…
- Akkor ez kapufa… - sóhajtok csalódottan, legalább megpróbáltam, így csak a szekrény oldalának dőlve várom, hogy leteljen az az öt perc, aztán jöjjön… igen, már az se zavar, ha besegít, csak kerüljön már végre a helyére ez a szerencsétlen, aztán remélem, a következő egy évben az Ikea közelében sem fogok járni. Nem is értem amúgy, mi baja a dobozokkal, úgy se innen készülünk nyugdíjba menni, ha meg visszamegyünk New Yorkba, úgy is megint jön a dobozolás, minek kétszer fáradni?
- Úgy, hogy ha még egyszer rendelni mersz bármit abból a kék-sárga pokolból, esküszöm, eret vágok. - felelek őőőszinte lelkesedéssel. Na jó, lehet azt nem, de hogy nem lesz őszinte a mosolyom, az is biztos, meg ne lepődjön meg, ha pár napra eltűnök, mert „meccsünk van”. Tovább meg úgy se fogja kibírni, hogy kerülgesse a dobozokat, előbb szerelné össze nélkülem…
- Ahogy szeretnéd. - adom meg magam, és kivételesen azon se állok le problémázni, hogy épp kinek a törölközője lesz a nyertes, vagy épp miért az enyém.
- Jó lesz raktárnak. - felelem magától értetődően, mehetnek oda a plusz dobozok, takarítani se kell, tiszta sor, mindenki csak nyer vele.
- Vagy lehet az is… kit szeretnél vendégül látni, imádott leendő anyósodat, vagy sógoraidat, vagy sógornődéket? - kérdezek vissza, mert túl sok ismerőse nem él azért itt, annak a nagy része az én rokonom, belőlük meg köszi, elég volt ennyi most így hirtelen – A babaszobát csak azért nem mondom, mert már volt szerencséd az itteni kórházakhoz meg egészségügyhöz, hidd el, ha egyszer babázásra adnánk a fejünket, nem itt szeretnél szülni. Esetleg Bagelnak valami szoba? Vagy neked dolgozó? Legalább nyugodtan tudnál videót vágni, vagy ha a mostani melóhoz kell némi nyugalom… - dobom fel újabb opció gyanánt, ha már esélyesen úgy sem a raktár lesz a befutó. Pedig azzal lenne a legkevesebb gond!

Balu & Minnie

Experience is the worst teacher; it gives the test before presenting the lesson.

Egy ideje már nézem ahogy küszködik a bútorokkal, tologatja, elakad a szőnyeg szélében, megakad a küszöbnél, nem tudja tovább tolni mert egyenetlen a járólap. Eddig azt hittem, hogy már a magyar káromkodások java részét ismertem, de most tudott újat mondani a drága párom. Felváltva szidta a ház építőit, a vásárlás ötletgazdáit, az ikea tervezőit, a piacgazdaságot, hogy miért csak a szaros ikeában lehet vásárolni, és még a falnak is a kedves anyukáját mert amikor rátolta a szekrényt, ott maradt az ujja… Tudom én, hogy ebből holnap is meg az után meg az után is nyöszörgés és nyafogás lesz, fáradt, izomlázas, megemelte a derekát, és reméli befejezem végre a bútorok vásárlását. Látom lelki szemeimmel a műsort!
- Jó, hát lehetne rosszabb is, itt legalább valószínűleg nem szociopata a szomszéd. - és nem, most nem a vén szatyorra gondolok, hanem arra ami Bo-val történt még néhány éve: egyszer csak nagy szirénázásokat követően feltépték a szomszédja ajtaját a rendőrök, és kiderült, hogy a pasas elásta a volt feleségét az új párjával együtt. Darabokban. Egészen addig nem hittem benne, de tényleg van az úgy, hogy a szomszéd csak annyit tud mondani: rendesnek látszott. Ez azért nem olyan környéknek tűnik mint ahol ilyesmi megtörténhet.
- Még elég jól sem ismerlek, nem hogy túl jól! Simlis vagy, ezt már tudom. - nevetek fel vidáman, és kedvem lenne megcsikizni vagy valahogy más módon a közelébe férkőzni. Szeretem amikor a verbális csipkelődés átmegy fizikaiba. Jó, akkor mondjuk pont nem amikor véletlenül orrba ver a könyökével, de ilyen még csak néhányszor fordult elő, és akkor sem direkt.
- Azt hittem, ha itt végre visszakerülsz a medencébe, akkor végre pontot tudunk tenni a dünnyögésre. - mormolom magam is rosszkedvűen. Oké, az elmúlt egy év nehéz lehetett neki, de most már elég rég itthon van, legyen boldog, lett egy jó kis helye egy jó csapatban, úszkálhat amennyit csak akar és néha a víz alá is nyomják ha akarja ha nem. Most akkor már megint mi baja van? Vagy csak a környezet teszi? Ebben az országban ugyanis még soha senkit nem hallottam elégedetten nyilatkozni, nagyjából SEMMIRŐL. Itt mindig mindenkinek van valami baja valamivel.
- Valószínűleg, igen. Mit ír? Akarnak még egy interjút vagy mit? - kíváncsiskodok. Csak rá szorulok a fordítás miatt, és most őszintén reménykedhetek, hogy nem fog nekiállni vicceskedni meg félre fordítani mert akkor megverem! De úgy tűnik minden rendben, annál is inkább, mert közben megérkezik a várva várt, általam is értelmezhető angol nyelvű e-mail is.
Egy nagy puszit kap, amikor gratulál, nekem pedig egy szinte levakarhatatlan mosoly költözik az arcomra. Persze, maga az állás is jónak tűnik, legalábbis izgalmasnak hiszen ilyesmit még nem csináltam, de ott van az is, hogy a hosszú hónapok óta tartó munkanélküliség után most végre én is tudok majd mit hozzátenni a családi kasszához. Mármint valami állandót, hiszen a YouTube csatorna azért eddig is termelt némi pénzt, nem mondhatjuk, hogy teljesen bevétel nélkül lettem volna. Sőt, ha azt vesszük, ezeknek az új videóknak egészen jó volt a nézettsége, a Trabant próbakör például azonnal beverekedte magát a top 10 közé.
- Hát, úgysem két napos a buli, igazából vasárnapi ebéd helyett majd elmegyünk valahová, aztán majd apránként felfedezünk mindent. - bólintok. Mostanáig nem sok időnk volt felfedezni a környéket, hiszen rengeteg dolgot kellett vásárolnunk, meg aztán azért is költöztünk ide, mert Balázsnak dolgoznia kell, így neki végképp nem sok ideje maradt a kikapcsolódásra. Bár edzésben tartotta magát, de látom rajta, hogy az első hetek egy kicsit megviselik, fáradtabb, mint szokott lenni még otthon az edzések vagy meccsek után. Vagy csak itt szimplán jobban megdolgoztatják, nem tudom. Mindenesetre elég sokminden maradt rám, az albérletből otthont nekem kell varázsolni, hiába is van a lakberendezéshez kábé annyi érzékem mint Bagelnek.
- Jó lesz végre megint dolgozni. - bólintok egy apró sóhaj mellett. Vannak akik szeretnek otthon ülni, de nekem ez sosem ment, mindig csináltam valamit. Mielőtt Balázs belibbent az életembe, gyakorlatilag három állásom is volt, azóta ez maximum egyre redukálódott. Nincs rám jó hatással ez a pasi, mit szépítsek rajta?
- Azt szólom, hogy inkább rendeljünk pizzát, és a szekrény addig a helyére kerülhet. - pillantok rá a laptop mögül én is cukkolva egy kicsit. - Tényleg segítek, csak adj öt percet. - nem tudom, hogy mennyire hatja meg ez a mondat, de ismerem már, tudom, hogy ha most elmennénk bárhová is, akkor az a szekrény még jövő héten is itt állna a nappali közepén. Mert ha egyből nem csinálja meg, akkor az újabb nekirugaszkodáshoz napokig kell könyörögni, meg veszekedni meg minden, a ruháink és a törölközők meg egyebek pedig továbbra is a bőröndben gyűrődnek majd. Ha halogatásról van szó, világbajnok, szerintem ha sportág lenne, ő akkor állna rajthoz amikor a többiek már beértek a célba. Mert ráérünk még arra, minek sietni?
Végül csak elküldöm a válaszomat, hogy köszönöm szépen a lehetőséget, és természetesen számíthatnak rám a hétvégén, viszem a kedves páromat is nézelődni. Az interjúra is elkísért, és bár nem tudom miről beszélgettek addig a recepciós csajjal, de mikor kijöttem a tárgyalóból, a csaj a füle hegyéig vörös volt, szerintem nem látott még élőben ilyen jó pasit. Vagyunk ezzel így egy páran, nekem is hónapokba telt feldolgozni agyilag, hogy Balázs létező élőlény, nem csak a fantáziám játszik velem csúnya játékot. Mindenesetre, az ilyen eseményeken amúgy is mindig örömmel látják a “hírességeket” a nézőtéren. Furcsa volt megtapasztalni, hogy amíg NEw Yorkban simán végig tudtunk sétálni a környéken anélkül hogy bárki leszólított volna minket, itt azért más a szitu, már háromszor is szaladtunk bele olyan sportrajongóba, aki autogrammot kért tőle, és kifejezte az örömét, hogy “milyen jó, hogy megint itthon játszik és erősíti a csapatot”. Szóval, nem elég, hogy a vőlegényem jó pasi, de ráadásul itt még valami celeb féleség is, amit szoknom kell. Mert otthon meg engem ismertek fel többen.
- Hogy haladsz? - sétálok mellé amikor végre elküldtem a levelet, és meg lennék lepve, ha egy centivel is odébb tolta volna a szekrényt. - Ha megbillented, hozok egy törölközőt, alá rakjuk és én is tudom húzni, meg irányítani is egyszerűbb lenne. - ha műszaki dolgokról van szó, tagadhatatlan, hogy nekem van hozzá több érzékem. Elgondolkodva nézem a monstrumot a folyosón, majd inkább már hozom is a törcsit, hogy minél előbb a helyére rángassuk.
- A plusz szobával már gondolkodtál, hogy mit csináljunk? - ugyanis nem is olyan kis kecónkban van egy olyan plusz helyiség ami még mindig üresen áll, csak Bagel fekhelyét és némi kutya játékot tárolunk benne. Tagadhatatlan, hogy sok előnye van a nagyobb lakásnak: tágas konyha és nappali, hálószoba, és egy kis dolgozó szoba is akad, ahová eddig egy íróasztalt meg néhány polcot tettünk be, és pár súlyzót meg egy más, edzéshez szükséges holmit. - Legyen vendég szoba, vagy mihez kezdjünk vele? - kérdezgetem tovább, mert már a puszta gondolattól frusztrált vagyok, hogy az a szoba potenciálisan helyet adhat Balu rendetlenségének. Nincsenek illúzióim, ha rajta múlna ott dobálná szét minden motyóját, eklektikus kupacokban elrendezve.

Minnie & Balu

 Travel is the healthiest addiction.

Értékelem Minnie igyekezetét, hogy segítene, de mit szépítsünk… a szerelés inkább az erőssége, mint a fizikai erő. Boldogulok egyedül is ezzel az istenverte szekrénnyel, hogy pusztuljak meg, de hogy ezek után a méretek mellett minden bútor súlyát is nézni fogom vásárlás előtt, az is tuti biztos. Meg az, ha ezek után izomlázam lesz – naná, hogy lesz, nem is én lennék, ha nem – hallgathatja majd a haldoklásom, panaszkodásom. Hála az égnek, hogy lassan elfogynak az összeszerelésre váró bútorok. Meg hogy nem emeletes a ház… Az lenne még a szép!
- Tudom, tudom, ne is emlegesd. Éreztem, hogy túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen! - szép lakás, jó környéken, még kert is van hozzá, Bagelt is hozhattuk, és nem mellesleg megfizethető áron, garázzsal (!!!). Éreztem én, hogy valami gebasz még be fog ütni később, de hogy pont az Internettel szívjuk meg… Na mindegy, ha én a medencéből nem is, Minnie legalább a melóhelyéről is nyüstölheti majd a netet, ha jobb sávszélességet szeretne, a mobilokra meg már elintéztem, hogy legyen – annak örömére, hogy maradunk, az asszonynak is beújítottunk egy új SIM kártyát, ne csináljon feleslegesen olyan számlát az amerikai számával, hogy a sírás kerülgessen minket, ha meglátjuk, mennyit kell fizetni…
- Túl jól ismersz… - vigyorodok el szélesen. Párszor eljátszottuk már ezt a „vigyázz, mit kívánsz” dolgot, mert úgy is megtaláljuk a kiskapukat, hogy teljesüljön a másik kívánsága, de mégsem épp úgy, ahogy ő azt elképzelte. Mert úgy szép az élet, ha zajlik, nem igaz? Meg attól, hogy New Yorkból Budapest mellé raktuk át átmeneti székhelyünket, ne menjünk már át unalmas, nyugdíjas párocskába…
- Sokra mentem eddig is vele, hála az istenverte járványnak. - Tudom-tudom, csak ne panaszkodjak, más örülne, hogy nem kell bejárnia dolgozni, csak havonta kapja a pénzt a számlájára, sőt, sokan már azért is összetennék a kezüket, ha lenne munkájuk… vagy hasonló helyzetben már simán valami jól menő saját vállalkozást indítottak volna, ami azóta bőszen virágozna… a fenébe is, hogy én nem ilyen vagyok! Igaz, az egyetemi tanulmányaimmal egész szépen haladtam, sőt, csodák csodájára, lassan el is végzem, akármilyen hihetetlen, de talán csúszás nélkül, de azon túl nem nekem való ez az otthoni tespedés meg láblógatás. Netflix, sorozat maratonok, nagy zabálások, Bagel napi 120 sétáltatása… de amilyen királynak tűnt az első 1-2 hónapban, utána már inkább volt idegőrlő… Csodálom, hogy Minnie ilyen jól viselte a látványos szenvedésemet ilyen hosszú időn keresztül.
- Annyira nem vagyok otthon a cégműködésben, de nem hiszem, hogy gond lenne… Lehet csak megbízták a titkárnőt, hogy intézze el. - vonok vállat, különösebben nem kerítek nagy feneket a dolognak, elvégre nem egyszemélyes cégről van szó. Mindenesetre, ahogy közelebb hajolok a monitorhoz, gyorsan át is futom a levelet, közben pedig ha nem is szó szerint, de nagy vonalakban fordítom a tartalmát is… hogy aztán a végére érve megvilágosodjunk, hogy a második levélben gyakorlatilag ugyanez áll – angolul. Örömködhet Minnie is.
- Nos, azt hiszem, akkor gratulálhatok így elsők között? - fordulok felé, amikor pedig visszakérdez a hétvége kapcsán, csak elgondolkozva rázom a fejem – Azt beszéltük, hogy bemegyünk a városba körbenézni kicsit, felfedezni, hogy mi merre van, de igazából az bőven ráér… - legyintek, elvégre kibírunk egy hetet anélkül, hogy tudnánk, pontosan melyik sarkon van a cukrászda, vagy hol érdemes bevásárolni, mennyire szép a város parkja, meg hasonlók… Jobb program egyelőre még nem adódott, de úgy tűnik, ez akkor el is dőlt.
- Úgy tűnik, hogy megyünk autókat nézni, te meg szerződést aláírni, hogy ne csak a lábad lógasd itthon. - cukkolom, nem mit ha eddig olyan hú-de-nagyon punnyadt volna itthon, de na… jó ideje nem dolgozik ő se, annyi különbséggel, hogy nála nem utaltak havonta fizetést.
- A pezsgőt igen, a szekrény meg nem várhat estig? Inkább ugorjunk el valahova ebédelni, megünnepelni szakmai karriered legújabb mérföldkövét. Mit szólsz? - próbálkozok be, bár úgy is ismer annyira, hogy kaja után meg aztán még ennyi kedvem se lesz szekrényt tologatni. Meg azt se tudjuk még egyáltalán milyen éttermek vannak a közelben, de terelés és időhúzás mindenek felett! Mindenesetre azért még megvárom, mit szól hozzá, aztán ha nagyon ragaszkodik ahhoz a fránya szekrényhez, akkor birkózok vele tovább, mielőtt még nekiállna puffogni miatta…

Balu & Minnie

Experience is the worst teacher; it gives the test before presenting the lesson.

Az utóbbi hónapokban sokkal több nehéz döntést kellett meghoznom, mint eddig bármikor. Hab a tortán, hogy nem is csak a magamé a döntés joga, hiszen előszeretettel hangoztatjuk azt Baluval, hogy egy csapat vagyunk. Ha pedig csapatban gondolkodik az ember, néha az egyéni érdekek a háttérbe szorulnak, hogy a közös irányba haladhassunk. Ez a kis európai túra is amolyan érdekes és izgalmas látogatásnak indult, de be kellett látnom, hogy Balázsnak jelenleg itt vannak a legjobb lehetőségei, ha nem is anyagi értelemben, de a boldogságát biztosan előre lendíti, ha ismét medencébe kerülhet és nekifeszülhet egy másik hegyomlás pasinak, amit New Yorkban nem tehetne ilyen szabadon. Mégis, nem pont itt képzeltem a következő hónapokat, akárhonnan is nézzük.
A főváros kategóriákkal jobb, mint a vidék, ezen nincs mit szépíteni, sőt, még találtam egy üzletet is a belvárosban ahol az otthoni ízekkel találkozhatok és tölthetem fel a nasis szekrényünket. Ettől egy kicsit jobb a kedvem, pláne, hogy már a szekrény is alakul, amibe tehetem őket!
- Rendben, akkor csak irányítalak majd. - egyezek bele, hogy inkább csak nézem a szenvedéseit. Azt ugyan nem tudom, hogy hogyan tervezi egyedül eljuttatni ezt a szekrényt a helyére, de nem szólok bele, úgy látom azzal elindítanék egy újabb cifra magyar-angol-szerb-orosz káromkodás cunamit.
- Jelez, de te is tudod, hogy milyen “jó” a net a lakásban. - húzom el az orrom. Még csak néhány napja vagyunk itt, de az alatt már háromszor is telefonálnia kellett a szolgáltatónak. Ő azt mondja, itt így működnek a dolgok. Én azt mondom, a dolgok csesződjenek meg, internet nélkül nincs is élet! A szolgáltató szerint “völgyben” vagyunk, így az átjátszótól a jel néha nem jut el ide… kérdem én, miféle jel, ha egyszer üvegszálas kábelen jön(ne) az internet? Mindegy is, állítólag a bürokrácia itt aféle nemzeti átok, és eddig csak egyetérteni tudok ezzel!
De csak megérkezett az a levél!
- Örülök, hogy a humorod még nem fáradt el a szerelésben. - húzom el az orrom, ahogy a beérkezett levelek közt nézegetem azt a bizonyos várva vártat! Amikor mellém ér, várom, hogy szokás szerint bele piszkáljon, de nem így tesz. Persze, most amikor örülnék neki, nem akar rendezkedni.
- Mondanám, hogy nyisd meg te, de érzem, hogy ezzel nem lennék előrébb! - hű de ismerem már! Addig idegesítene amíg végül a kukából kellene előszednem a laptop maradványait, hogy el tudjam olvasni a saját levelem.
- Könnyen beszélsz, neked már van állásod. - mormogom magam elé, és izgatottságtól enyhén rezgő ujjakkal nyúlok a laptop felé, hogy megnyissam a levelet. Ismer már, a tétlenség kicsinál, ráadásul nincs is rám valami jó hatással, tekintve, hogy unamoműzőként rákaptam az evésre meg a vásárlásra. Sose rajongtam a shoppingért, de mióta itt vagyunk, másfél bőröndnyi sportruhát és egyéb gúnyát vettem, ami egyrészt foglalja a helyet másrészt anyagi szempontból sem a legjobb. De mégis mivel foglaljam itt el magam? Igyak pálinkát és öldököljek ártatlan malacokat mint a Nagyfater? Kösz, inkább nem.
- Rendben, nyitom… Fura, hogy nem az a pasi küldte, nem? - egy női név áll a feladó helyén, de mint a foghúzás: inkább gyorsan kattintok, és megnyitom amit küldtek. Persze ettől sem lettem előrébb, ugyanis ékes magyar nyelven fogalmazott iromány tárul a szemem elé. - Öööm… mit írnak? - teszem fel a nagy kérdést, mire újabb pittyenés jelzi, hogy kaptam egy másik levelet is, ennek a feladója már ismerős név. Nem is habozok, megnyitom, hogy talán végre én is értsem mit akarnak.
A levél egyből egy rövid bocsánatkéréssel indul, a hapsi asszisztense kiküldte nekem a levelet és az ajánlatot csak elfelejtette neki mondani, hogy angolul kérné mindezt. Nagyon várnak a kis csapatukba, tetszettek az ötleteim, és szeretnék minél előbb elkezdeni a közös munkát, ha a csatolt ajánlatban foglalt piszkos anyagiak megfelelnek számomra. Egyelőre fél éves szerződés, tekintve, hogy jeleztem: lehet, hogy haza mennénk néhány hónap múlva. Azt is írja, hogy bár még nem kötöttük meg a szerződést, de a hétvégén lesz egy izgalmas program náluk, és szívesen látnának a párommal együtt vendégként, félig-meddig már ismerkedve a munka ritmusával.
Elgondolkodva nézem a sorokat, de bármi is álljon az ajánlatukban, biztosan elfogadom. Egyrészt, ennél jobb lehetőségem úgysem lesz itt, másrészt szakmai szempontból ez mégis csak egy jó lehetőség, harmadrészt pedig a kevés is több a semminél amit jelenleg keresek.
- Mi a programunk holnapra és vasárnapra? - pillantok fel halványan mosolyogva a magasabbik felemre, miközben jólesőn vackolom magam be a válla alá. Tudtommal semmi halaszthatatlan, tegnap volt meccs, hétfőn lesz a következő ha minden igaz, ez a hétvége pont pihenő lenne. Hacsak nincs kedve még egy kört menni az IKEÁba és vissza, akkor azért csak jobb lenne egy jó kis autó-motor sporttal teli szabadidős móka. Ha megkapom a választ, akkor már biggyesztem is az arcára a puszit, és az egyik bárszékre szenvedem fel magam, hogy megírjam a válasz levelet.
- Nna! A szekrény nem viszi magát a helyére, szóval dologra! Én válaszolok az ajánlatra, utána pezsgőt bontunk. Támogatod az indítványt? - jó érzés már a tudat is, hogy lesz munkám, nem fogom ennyire végtelenül haszontalannak érezni magam. Annál is inkább mert az itthon ülés és nassolás kártékony hatásait már bőven érzem a derékbőségemen, nem lenne jó megvárni, hogy ezt Balázs még a szememre is hányhassa.

Minnie & Balu

 Travel is the healthiest addiction.

Olyan rég volt, tán igaz sem volt… mint ha tegnap lett volna, hogy olyan hosszú idő után végre ott ácsorogtunk a reptéren, arra várva, hogy végre felszállhassunk az Európába tartó gépünkre, hogy aztán egy átszállást, meg néhány óra vonatozást követően végre újra szeretett szülővárosom levegőjét szívhassam.
Különös módon azonban, ahhoz képest, hogy eredetileg majdnem egy hónapra érkeztünk, szinte egy szempillantás alatt elrohant az itt töltött idő. Hiába, sok mindent kellett bepótolni, a rokonság meg a baráti kör sem kicsi, és talán nem meglepő, hogy mindenki IS kíváncsi volt Minnie-re. Nos, ha mindenkinek nem is volt szerencséje hozzá – majd talán legközelebb – de így sem unatkoztunk, az egyszer biztos. Disznóvágás, esküvő, néha-néha egy kirándulás, ha sikerült elszakadni imádott családomtól rövidebb-hosszabb időre, elvégre ki tudja, mikor lesz alkalmunk megint eljönni? És ha már annyit meséltem Minnie-nek szeretett kis hazámról, szerettem volna, ha minél többet lát belőle.
Aztán ott voltak persze a nem várt akadályok, amivel előre számolni sem lehet. Először Bagel gyomorrontása, aztán az asszonyé, hála a magasságosnak, hogy én kimaradtam a szórásból, bár a kórházi körülmények még úgy is félelmetesek voltak, hogy én csak látogatóként voltam jelen, nem bent fekvő betegként… Mindenesetre hősiesen jártam látogatni, amikor csak engedték, biztosítottam Minnie-t, hogy ne aggódjon, nem hagyom meghalni, meg csempészek be neki ehető (nem disznótoros) kaját – éljen a magyar egészségügy, sosem lehet tudni, ugyebár, arról meg ne is beszéljünk, hogy amit ennivaló néven szolgálnak fel, azt Bagelnek se adnám, nem egy emberi lénynek… De szerencsére ezt is túléltük valahogy.
És végül úgy döntöttünk, hogy maradunk. Persze nem nyugdíjas korunkig, de tekintve, hogy a tengeren túl milyen a jelenlegi helyzet, talán egy fokkal több lehetőség adódna itt a szerencse próbálásra, mint ott. Elvégre a meccsek még mindig elég szórványosan vannak, a többségük elhalasztva, az edzések is akár a fehér holló, miközben itthon egész szépen zajlik az élet. Abból kiindulva pedig, hogy Minnie még mindig nem talált másik állást odaát (igazából azt sem tudom, keresgélt-e egyáltalán, vagy kiélvezte kicsit a pihenést, lazsálást és semmittevést?), miért ne próbálkozhatna itt valamivel? A főváros közelében úgy sem nehéz az angollal boldogulni. Attól legalábbis sokkal könnyebb, mint ha Szeged mellett béreltünk volna valami tanyát…
- Nem, köszi, boldogulok egyedül. Maximum szólj, ha rossz irányba mennék. - felelem két cifra magyar szentségelés között, miközben azon vagyok, hogy újabb néhány centivel közelebb tereljem az új szekrényünket a végleges helyére. A fene se gondolta volna, amikor kinéztük, hogy ez ilyen nehéz lesz, ha még egyszer költözünk, tuti ezt is figyelembe veszem, nem csak azt, hogy wow, ez de rohadt jól néz ki! Másrészt meg, az isten szerelmére, értem én, hogy a nappali nagyobb, mint a háló, meg több a hely, de messzebb nem bírta volna összeszerelni? Mondjuk az udvaron, csak hogy még többet szívjak vele… Amúgy értékelem a figyelmességet meg a segítség felajánlást, de mégis mit szeretne tologatni rajta? Több helyet foglalna, mint amennyit erőben bele tudna adni.
- Vagy ne nézd… Minnie, attól, hogy negyed óránként ránézel, még nem küldik gyorsabban. Úgy is jelez a telefonod, nem? - kérdezek vissza, mert ha nem is ilyen gyakran, de minden szerelés előtt, után, és a szünetekben a frissítést nyomkodta szerencsétlen laptopon. Ettől függetlenül, azért örülök a lelkesedésének, tiszta aranyos, arról nem is beszélve, hogy mennyire jó lenne, ha összejönne neki a meló! Lehet, hogy „elmaradott Kelet-Európa”, de azért egy Hungaroringes meló mégis csak királyul mutatna az önéletrajzában!
- Akkor töröld, aztán probléma megoldva! - hagyom a szekrényt a búsba, amikor meghallom az örömteljes sikkantást, út közben felmarkolom a sörömet és inkább odasietek mellé, mögötte állva várom, hogy mi lapul a levélben?
- Vagy ha szeretnéd, akkor megnyitom én. - ajánlom fel nagy előzékenyen, bár már ismer annyira, hogy tudja, lehet azzal sem járna jobban, biztosan húznám még jó pár végtelenségnek tűnő percig az agyát, akármennyire furdalja a kíváncsiság az én oldalamat is.
- Hát nézd, a pezsgő már bekészítve a hűtőbe… ha tiéd a munka, akkor koccintunk rá, ha meg nem, akkor azért fogunk inni, van még pálinka is, nagyfater küldött pár üveggel. - kacsintok rá, mert neki se kell bemutatni azt a kerítésszaggatót, tunkolták bele szemrebbenés nélkül drága rokonaim. Fogadni mernék, azóta már a világból ki lehetne kergetni, már csak a szagával is! Pedig fogadni mernék, Bo tuti imádná!
- Na jó, nem vagy te ilyen nyuszi, essünk túl rajta. Ha mégsem vettek fel, még mindig mehetsz hot dogot meg kólát árulni a Hungaroringre, állítólag oda is keresnek embert, és kamatoztathatod az angoltudásod. - paskolom meg a vállát, remélve, hogy most már tényleg nem húzza tovább az időt.

Balu & Minnie

Experience is the worst teacher; it gives the test before presenting the lesson.

Néhány héttel később...

Hát, úgy tűnik itt ragadtunk. Fogalmam sincs, hogyan történhetett mindez, vagy milyen esemény lánc vezetett oda, hogy harmadik napja IKEA bútort szerelünk össze Baluval amiket a frissen bérelt “otthonunkba” vettünk. Sok dologgal lehet vádolni, de azzal biztosan nem, hogy ne lennék elég nyitott a világra. Próbatételnek fogom fel ezt az időszakot, és csak imádkozni tudok, hogy ha vége az idénynek, mi is haza menjünk az én otthonomba, New Yorkba. Minden nap hiányzik, a dugók, a dudálás, a város állandó alapzaja, a pörgős mindennapok. De úgy voltam vele, hogy a párom boldogsága fontos számomra, és ha az az ára annak, hogy megint lelkesedést és magabiztosságot láthassak rajta akkor maradunk egy ideig. Buzgón remélem, hogy értékeli, és ő is tesz majd bizonyos lépéseket a komfortálásomra.
Annyi minden történt alig két hónap alatt!
Traumatizáltak a disznóvágással, még ma is elkap a sírás ha szegény Samu malacra gondolok. Aztán ott összeevett a kutyám is mindenfélét (nem akarom tudni, hogy miket!) és szaladgálhattunk állatorvoshoz vele. Jól elrontottuk Balázs szülinapját, de hálás vagyok neki, hogy nem tette szóvá, amiért csak csendesebben ünnepeltünk a Bagel miatti aggodalomnak köszönhetően. Mert szerintem ő is aggódott a szőrgombócért. Utána pörögtek fel igazán az események! Azért, hogy biztos ne legyen semmi gond, előrehozták a lagzit, és azon ügyködött az egész család. Kiderült, hogy bár a virágokkal és egyebekkel nem sokra mennek velem, de a dekorációt és az ezzel kapcsolatos szerelést meg bütykölést egész jól rám lehetett bízni. Egyébként csodaszép volt maga az esküvő, még a templom is tetszett. Mondtam is Balázsnak, hogy ha egyszer oda jutnánk, én is szeretnék egy ilyen szép és barátságos templomi esküvőt is. Szerintem nem rajongott a felvetésemért. A lagzi… te jó ég, a lagzi! Soha nem láttam még embereket így mulatni, ahogy ők mondják. Hát, érdekes tapasztalat volt annyi szent, és újabb meg újabb sokkot kaptam óránként. Nálunk otthon például ez az “eladó a menyasszony” dolog ez nem működhetne, sőt botrány lenne belőle a rabszolga árveréseket idéző felkiáltás miatt.
A lagzi után jött a fekete leves. Balázs kapott egy ajánlatot az egyik legjobb csapattól, hogy mivel otthon nem tud játszani a korlátozások miatt, egy kölcsönszerződéssel egy idényre igazolnák. Látták, hogy egyébként milyen sokat fejlődött, és szerintem már bánják, hogy egyáltalán elengedték az országból máshová. Persze a fizetés az jóval a New York-i alatt van, de a pénz nem számít igazán, ha végre azt csinálhatná amit szeret. Egy éve nem úszkált egy jót, szerintem érthető, ha még így is komolyan fontolóra vettük az ajánlatot. Nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, de végül is, abban maradtunk, hogy mivel itt is jó meg otthon is, ezért (nagyon megfontolt felnőttek módjára) pénzfeldobással döntöttük el, hogy hazamegyünk.
Pontosan ezen az estén, amikor meghoztuk a döntést lettem olyan rosszul, hogy reggelre a kórházban kötöttem ki. Teljesen kiszáradva, hidegrázással, hasi görcsökkel. Azt hittem helyben meg is halok! Kiderült, hogy a stressz, aggodalom meg a nem éppen kímélő étrend taccsra vágta az emésztésem, így néhány napra ment tartottak, hogy megerősödjek. Szerintem legutóbb a világháborúban volt amerikai állampolgár, aki hasonló körülmények közé került egy egészségügyi intézményben. Sőt, talán még Vietnamban a tábori kórházak is modernebbek voltak, mint az én kényelmetlen vas rácsos ágyam meg a falon éktelenkedő ronda zöld olajfesték. Egy árva szavamat se értették, így életem egyik legrosszabb élménye kerekedett az egész gyomorrontásból, pedig Balu ott ült az ágyam mellett minden nap egészen addig amíg a nővérkék ki nem paterolták a látogatási idő végén.
Ezt viszont égi jelnek vettük, hogy maradnunk kell - senki ne kérdezze miért működünk ennyire fordítottan, normális ember ilyenkor menekülne! Így történt, hogy amint kiengedtek a kórházból, elkezdtünk lakást keresni a fővárosban. Bevallom, meglepődtem, hogy itt milyen kicsikék és ugyanakkor (otthoni szemmel nézve) olcsók a kecók, szóval rövid vita után úgy döntöttem/tünk, hogy irány a peremvidék, az agglomerációban még akár kertünk is lehet ahol Bagel tud rohangászni. Ennyi kényelem nekem is jár, ha már egyszer egy olyan országba csöppentem egy időre, ahol nem értem a helyieket. Szóval… így kerültünk ide, a KALLAX és HEMNES poklába, ahol lépten-nyomon imbuszkulcsra lépünk és a fölösleges tartalékcsavarokkal már egy fél fiók teli van. De legalább úgy tűnik, hogy az utolsó simítások is elkészültek a nappaliban, már ami a bútorzatot illeti, és Bagel is roppantul élvezi azt a kis barátságos hátsókertet, ami a mi területünk a társasházból.
- Biztos ne segítsek a helyére tolni? - érdeklődöm Balázsnál. Erős fiú meg minden, de azért mégse küzdjön már egyedül a komplett szekrénnyel. Még a végén megsérül aztán teljesen fölöslegesen jártuk az ikeát egy hétig. Legalább annyi jó dolog lett ebben az egész költözősdiben, hogy Balázs szerzett nekünk egy autót. Nem is akármilyet, hanem pontosan olyat amit mutogattam neki még Szegeden a városban fagyizás közben, hogy tetszik. Nem tudom, hogy vette, béreli vagy hogyan csinálta, de azt mondta használhatjuk ameddig és amire csak akarjuk. Mondjuk… ha nélkülem vett autót, azért szét is rúgom a hátsóját. Elvégre kettőnk közül az ilyesmihez még mindig én értek jobban. Jut is eszembe!
- Megnézem, hátha küldtek már e-mailt. - pattanok fel a parkettáról, és lépek a laptophoz, hogy csekkoljam a leveleimet. Nem mintha nem néztem volna meg tíz perccel ezelőtt. A héten beszélgettem valami fejessel, Balu intézte nekem, talán állást kaphatnék autóverseny témában. A Hungaroringen, ha minden igaz. Egészen jófej volt a fószer akivel beszélgettünk, azt mondta érdekes lenne együtt dolgozni egy amerikai sportújságíróval, és, hogy szívesen látná hogyan tudnék újítani a kommunikációjukban. A semminél több, és azt mondták majd írnak levelet, hogy pontosan mi az ajánla… - BALU!! Nem merem megnyitni! - sikkantok fel, amikor megpillantom a várva várt e-mailt.

Minnie & Balu

 Travel is the healthiest addiction.

- Tudom, tudom… de így is szeretlek. - teszem hozzá, mert tényleg elég… specifikus az érdeklődési köre, de legalább már akkor sem csinált különösebben titkot belőle, amikor megismertük egymást. Amúgy meg mennyivel menőbb meg vagányabb már így, mint ha a különféle körömlakk- meg rúzs árnyalatokat kenné, vágná?
- Yupp. De van az is több helyen az országban. Kipróbálhatunk másikat is, van, ahol fedett szörfpálya is van mellette a rendes strandon. - ismerem már annyira, hogy Hajdúszoboszló nevével ne fárasszam feleslegesen, elég kacifántosak tudnak lenni a magyar településnevek a külföldiek számára, azt aláírom. Jelen esetben bőven elég úgy behatárolni számára az adott környéket, hogy észak, kelet, délnyugat, az ország közepe, a nyugati határ mellett, meg hasonlók.
- Nem, aláírom tényleg nem. De az elhanyagoltság sajnos igaz… oda-vissza. - sóhajtok fáradtan, mert imádom a családomat, és jó őket ennyi idő után újra látni, de amilyen sokan vagyunk, szinte sosincs olyan, hogy csak ketten lennénk, mindig akad még legalább egy személy, mint társaság. És azok után, hogy az Amerikába költözésem utáni idő nagy részét Minnie-vel kettesben éltem, hiányzik kicsit, hogy magunk is legyünk. Talán egy pár nap, aztán csak ráunnak a fejünkre egy kicsit, elmúlik az újdonság varázsa, visszatér mindenki a megszokott életéhez, vagy valami hasonló, és mi sem leszünk akkora szenzáció. Vagy tényleg elszökünk gyakrabban kirándulgatni.
- Az. Csak szólj, ha túl fárasztóak lennének. - adok némi kapaszkodót neki, aztán majd beszélek a többiekkel, hogy vegyenek vissza egy kicsit. Elhiszem, hogy ennyire örülnek, de no, azért fárasztó tud lenni ekkora adag érdeklődés és szeretet is néha.
- Ha nem vagy ott, akkor olyanról beszélünk, ha ott vagy, akkor nem… amilyen rég nem találkoztunk már, ne aggódj, bőven van miről diskurálni. Másfelől meg, a srácok úgy is kíváncsiak rád, elsőre el se akarták hinni, amiket rólad meséltem. - hogy vezetésben lazán lealázná bármelyiküket, milyen jól tud bütykölni-szerelni, vagy hogy semmi fárasztó, plázás shoppingot nem kellett végigkínlódnom vele, mióta ismerem…
- Igen, mert csak a reptéri biztonságiak miatt volt… - felelem óvatosan, elvégre emiatt a hülye járványhelyzet miatt még mindig folyamatosan változik, hogy ki, mikor, hogyan kelhet át szeretett kis országunk határán, és inkább jobb biztosra menni, mint hogy visszafordítsanak, a Budapest – New York kicsit nagy távolság ahhoz, hogy egyből kétszer tegye meg az ember.
- Na jó, nem tetszik ez a „csak mindegy”. - jegyzem meg óvatosan, amikor pedig az is kibukik a zsákból, hogy mi is a gond, ezúttal én vagyok az, aki némi értetlenséggel néz a másikra – A családomtól már csak nem féltelek… vagy azt akarod mondani, hogy történt valami?! - harapok rá egyből a témára, mert ha megtudom, hogy akár a szomszéd, vagy más csorgatja utána a nyálát, akkor lesz majd megint nemulass!
- Tudom, tudom… guruljon magától. Bár most, hogy mondtad a lábbal hajtósat… - csak jussunk el olyan helyre, az fix, hogy már csak a poén kedvéért is befizetem egy-két óra bringóhintós városnézésre. Hogy Hajdúszoboszlón, a Margit-szigeten, vagy máshol, az meg majd elválik még. Ahol először meglátom, hogy van rá lehetőség!
- Most miért? Bár látnád, milyen riadt arcot vágsz!- nevetek jóízűen a kiakadásán, ezek szerint akkor nem meséltem volna neki arról, hogy a nővérem is legalább annyira „csajos” csaj, mint ő? Vagy lehet, hogy a húgommal keverte, na, ő ha tehetné, tényleg beköltözne a plázába szerintem…
- Elvileg jönnek. Legalábbis eddig úgy volt. - igaz, volt valami kavar valami esküvőszervezős ügyintézés miatt, de azt hiszem, végül sikerült áttenniük más időpontra. Vagyis úgy emlékszem, remélem, nem csak poénból mondta anyu, bár hála az égnek, ilyesmivel nem nagyon szokott viccelődni.
- Ezt örömmel hallom. - nem tagadom, egy egészen icipici kis félsz volt bennem az első találkozás miatt, de reménykedtem benne, hogy minden rendben fog menni – eddig nincs is okom panaszra. Amikor viszont megint az alvás téma kerül terítékre, kínomban csak a tarkómat vakargatom.
- Nagyit ismerve? De… Bár reménykedek benne, hogy most leszünk olyan sokan, hogy nem lesz elég hely, hogy mindenkit külön pakolásszanak, nővérem pasijával meg isten bizony, hogy nem fogok együtt aludni… Mást nem, ha csak nem enged az öreglány, majd átszökök hozzád, ne aggódj. Egy estét kibírunk. - legyintek, ezen aztán végképp ne stresszeljen, valahogy majd megoldjuk. Múltkor úgy sem volt ilyen tömeg, meg amúgy is, mitől tartanak? A csapatot ismerve, a disznóvágás végére jó, ha mindenki lesz olyan józan, meg marad annyi ereje, hogy elmásszon a saját ágyáig… Nincs mitől „félni”.
- Ahogy gondolod, mégis csak te vagy egy szem „kislányuk”, akit „elraboltak” a világ másik felére. - cukkolom kicsit, és valahol büszkeséggel tölt el, hogy az útlevelében az első pecsétet pont Magyarország nyerte – Igen? Milyen jó fejek… - vigyorodok el, bár a szüleit ismerve simán kinézem belőlük, ők sem túl szívbajosak ilyen téren, szerencsére.
- Tudod, ez jó kérdés… annyi helyen laktam már, egy kicsit mindig hiányozni fog mindegyik. De egyszerre 5 helyen se lehet az ember… - vonok vállat, nem egyszerű, az biztos, de talán pont emiatt is, annyira kimondottan egy helyhez se ragaszkodok, hogy csak ott akarok élni, és sehol máshol.
- Inkább a család, a barátok, ismerősök szokott hiányozni, nem is annyira maga a hely. Ki tudja? Lehet egy pár nap, aztán te is megtudod. - fűzöm hozzá. Vagy nem. Van akinél egész erősen és lehengerlően tud jelentkezni az érzés, van akinek szinte meg sem kottyan, kíváncsi vagyok, Minnie melyik tábort fogja majd erősíteni.