outfit | 513 | Kérlek ne egyél meg    | #

A magam részéről még egy kicsit nagyon szívesen maradtam volna otthon. Nem volt könnyű elviselni a betegségem és gyűlöltem a gyengeség érzését, ugyanakkor a suli mindennél rosszabb, így nem igazán fűlt a fogam ahhoz, hogy visszamenjek. Durván hideg volt a víz és este a kiránduláson nagyon fújt a szél, ezért egyértelmű volt, hogy nem fogom viselni az egyetlen száraz ruhadarabomat, hanem Hollynak adom azt, hogy lehetőség szerint ne fagyjon halálra. Az a lány annyira pici és vékony, hogy minden bizonnyal nem gyűrt volna le egy olyan megfázást, mint amilyet én magam is kaptam. Pont azon gondolkoztam, hogy ha engem sportolóként ennyire ledöntött a lábamról úgy, hogy kifejezetten erős immunrendszerrel rendelkezem, akkor a lány számára a legjobb forgatókönyv a tüdőgyulladás és a kórház lett volna. Ezzel persze le is tudtam az évi jó cselekedetemet, tehát ma a suliból hazafelé nem kell pénzt adnom már egy hajléktalannak… Ugyanakkor nem jelentette azt, hogy ha a lány megint hasonló helyzetbe keveredne, akkor egyszerűen otthagynám őt. Úgy, hogy nem tud úszni, lényegében esélytelen volt az, hogy egy bányatóból kikeveredjen. Hiába nem esett messze a parttól, már ott is méteres mélysége volt a víznek… És talán ennek hála az, hogy legalább nem halt meg. Mert ha beveri a fejét a part széli sziklákba, akkor már maximum az élettelen testét húzhattam volna ki a vízből.
Mindez már semmit sem számított, mert én magam újra erőre kaptam, és egyáltalán nem terveztem felvenni a lánnyal a kapcsolatot az iskolában. Sosem kedvelt különösebben, aminek én az okát nem értettem, de betudtam annak, hogy ő is csak olyan, mint a többiek. Talán túl szigorú vonásokkal születhettem meg, ami miatt rendre félreértik a szótlanságomat is. Szimplán csak nem szeretek beszélni, ha nem szükséges, ahogyan annak sem látom értelmét, hogy kioktassam a környezetemet a magam sekély tudásával. De ettől függetlenül sem tartom magam olyan rossznak, mint amilyen a hírem. Szimplán csak nem veszem a fáradtságot arra, hogy mindezt megváltoztassam, mert a barátaim és a családom véleménye számított csak nekem.
Az utolsó órám irodalom volt. Úgy tűnt, hogy az öcsém kellőképpen összemelegedett az új osztálytársunkkal ahhoz, hogy ne akarjon már többé maga mellé engedni, tehát ilyenkor általában az utolsó padban foglaltam helyet, ahova rend szerint nem ültek mások. Néha egy-egy lány odakallódott, de általában emiatt egyedül voltam, ami épp jó volt arra, hogy a cuccaimat szétszórjam és kényelmesen be tudjak aludni a számomra unalmas részeken. A mai óra sem érdekelt túlzottan, többet figyeltem a vakaródzó, kérődző osztálytársaimat, akik épp eléggé elterelték a tanár figyelmét ahhoz, hogy rám ne nagyon tapadjon a szeme. Emiatt a füzetemet lényegében üresen csuktam be – mert nem tudok egyszerre jegyzetelni és figyelni ugyebár – aztán az óra végén összeszedtem a dolgaimat és elindultam rögtön az ajtó felé. Arra gondoltam, hogy pár srácot bevárok majd és elmehetnénk együtt enni valahova, mert nekem úgyis edzésem lesz és pont annyi időm van előtte, hogy kényelmesen megtöltsem a hasam.
Amikor végül engem rendeltek oda a termükhöz, nagy sóhajok közepette, a fejemet csóválva indultam meg a sok lusta disznó felé. Vagyis hát indultam volna, de pár pillanattal később valaki elkapta a pulcsimat, ami miatt képtelen voltam megkeresni a kéz gazdáját. Ez nem volt egyszerű, mivel a mondhatni átlagos magasságomhoz képest is alacsonynak tűnt a lány és némiképp meglepett, hogy amikor rápillantottam, egy mérges kis pockot láttam magam előtt. Csak az egyik szemöldökömet emeltem feljebb, mert nem volt ismerős az arca. Engem hiába ismertek sokan – ez most is bebizonyosodott – én még azt sem tudtam pontosan, hogy kikkel járok egy órára.
- Te ki vagy? – nem csengett túl udvariasan a hangom, de bunkó sem voltam vele, szimplán értetlenség hallatszódott ki belőle. Próbáltam találni kapaszkodót azzal kapcsolatban, hogy milyen órára járhatunk együtt és vajon hol láttam már a lányt, de egyelőre nem jutottam előrébb a dologgal kapcsolatban. Bár tény és való, hogy ő legalább annyira apró, mint Holly, emiatt pedig simán átnézhettem a feje felett. És gondolom ő nem utál annyira feltűnően, mint a másik lány, de erre már nem mertem volna mérget venni az arckifejezése alapján.
-  Ömm nem tudom? – tényleg fogalmam sem volt erről. Sok sráccal ellentétben engem annyira nem érdekeltek a lányok, hogy ész nélkül szédítsem őket. Azt sem mondom, hogy egy romantikus alkatnak számítanék, sokkal inkább az játszik nálam, hogy minden közösségben vannak olyan lányok, akik csak azt akarják… Nekem pedig ez megfelel. De szerintem egyetlen alkalommal sem vittem el módszeresen valakit azért randira, hogy utána megdughassam. Általában az ajánlatok érkeztek maguktól. Nem mondom, hogy közöm sem volt a barátnőjéhez, mert lehetett akár, de biztos nem csak rajtam múlott a dolog.
- Szerintem összekeversz valakivel – határozottan vontam össze a szemöldököm – Nekem nincs barátnőm.
És soha nem is volt. Nem találkoztam még olyan lánnyal, aki elég érdekes lett volna ahhoz, hogy többet is áldozzak rá a figyelmemből annál, hogy néha lefekszem vele. Mondjuk ez sem volt túl gyakori, és inkább a végzősök közül válogattam, de hát… Annak idején ők néztek ki maguknak, utána én pedig bizonyos körökön belül mozogtam csak. Az idősebb lányok kevésbé erkölcsösek.
- Nem érek rá itt álldogálni egész nap és keresni azt, aki átverte a barátnődet – határozottan dobtam egyet a sporttáskán, amiben mind az úszáshoz, mind az atlétikához használt ruháim benne voltak – Szóval remélem sikerrel jársz meg minden, de én most megyek.

Ruha ¦ 859 ¦ na de hölgyem...    

outfit | 738 | Kérlek ne egyél meg    | #