Ronnie & Ah In

- Ha te nem hallod magad, akkor nekem sem biztos, hogy van mondanivalóm – úgy rántottam meg a vállam, mintha nem pont én lennék az, aki jelenleg kiállhatatlan stílusban beszél a másikkal. Jelen helyzetben nagyon szerettem volna tudni azt, hogy mi az oka annak, hogy mi ketten ennyire képtelenek vagyunk együtt dolgozni. Teljességgel lehetetlenség az, hogy egy egyetemi projektet ketten, normálisan össze tudjunk rakni. Ennek pedig leginkább az az oka, hogy már magáról a tanulásról is eltérő véleménnyel voltunk. Én úgy gondoltam, hogy Saffron ambíciói pénz hiányában nem váltják be azt, amit szeretne elérni, ő pedig arrogánsnak tart engem a véleményem miatt. Emellett nekem nem sokat számít az, hogy elvégzek-e egy szakot, vagy sem. Talán pont az lenne a lényege a társadalomtudományi szakoknak, hogy megpróbálják összekovácsolni azokat a diákokat, akik annyira különbözőek, mint mi ketten. Azonban a szürke valóság más volt. Mivel nem éltünk egymás életében, nem feltétlenül tudtuk azt se elképzelni, hogy min megy keresztül a másik. Ez az oka részben annak, hogy magam sem tudom, hogy miként magyarázhatnám el neki, hogy pontosan mi megy végbe bennem. Ez pedig alapvetően éket ver közénk, ami miatt nem tudok normálisan közeledni hozzá. Valószínűleg az ő jelleme se segít ebben túlzottan.
- Én meg pont azt látom az arcodon, hogy utálsz – talán részben igaza volt, de akkor nekem is. Nem feltétlenül akartam, hogy csak úgy az övé legyen majd az utolsó szó, ez pedig minden bizonnyal nem túl jó döntés a részemről. Ha ő felpofoz engem, egyértelmű, hogy nem üthetnék vissza még akkor se, ha lennék olyan vadállat, hogy elgondolkozzak ezen. Valójában magam se tudtam eldönteni, hogy mit akarok vele kapcsolatban. Már az elején elcsesztük azt, hogy kedvesen viselkedjünk egymással, ha pedig nem veszek róla tudomást, akkor tuti, hogy kinyír már azzal is, hogy folyamatosan a nyakamon ugrálna a hülye beadandónk miatt. Szóval lényegében nem volt mit tenni, össze kellene szorítanom a fogam és tűrni, hogy a végére érjünk ennek az egésznek. Mégse ment könnyen. Talán túl sok minden kavarog bennem, és a saját frusztrációmat úgy tudom levezetni, ha abuzív magatartást veszek fel. Ez tudom, hogy borzalmas és csak jobban utáltam tőle magam, mint alapjáraton tettem, de nem voltam képes másként működni ennyi év egyedüllét után.
- Szeretném letudni, leginkább azért, hogy vége legyen már az egésznek – egy cseppet se akartam megerőltetni magam annak érdekében, hogy elhitessem vele, hogy kedvelem. Mert egyértelműen nem volt ez így és az érzés is kölcsönös volt. Az, hogy szép vajmi kevés ahhoz, hogy a kiállhatatlan stílusát eltűrjem – Jó, akkor legyen az én hibám a dolog. Ha ezt mondom megnyugszol végre?
Már kezdtem belefáradni abba, hogy mi ketten csak veszekedni tudtunk, de nem akartam engedni én se a magam oldalából, mert az olyan lenne, mintha elveszítenék egy csatát vele szemben. A tény, hogy ő ugyanennyire kitartó volt, csak azt igazolta, hogy mi ketten pont elég gyerekesek vagyunk ahhoz, hogy ilyenekkel próbáljunk meg egymás idegein táncolni. Valószínűleg mind a ketten azt gondoltuk, hogy ha visszakozunk, akkor az általunk vallott értékrend egyszerűen megsemmisül. Pedig ennek a dolognak nem kellene ennyit jelenteni. Én mégis veszekedtem.
- Hivatalból – vontam meg a vállam – Hogy tudjak papírt lobogtatni. Amúgy nem sokra mennék producerként, ha nem tudnék felmutatni pénzt, amit befektetek egy adott projektbe.
Mivel már a gimiben is médiaszakkörös voltam, magamtól be tudtam állítani a kamerákat, meg alapvetően ismertem a funkciókat, ezért egy olyan típussal is tudtam mit kezdeni, amit esetleg nem ismertem. Mindezt nem felvágásból gondolom így, tényleg a hobbim része volt az, hogy videókat készítek, emiatt tisztában voltam olyan alapvető dolgokkal, amik alapján producerként már elbírnék egy projektet. Azt meg nem akartam Ronnie orrára kötni, hogy mennyiért tudtam elpasszolni a halott nagyapám ingatlanát, ami az én nevemre szállt.
- Miért, milyen vagyok? – csak felvontam az egyik szemöldököm és oldalra billentettem a fejem, ahogy feltettem ezt a kérdést. Szerettem volna, ha egyértelműen bemutat saját magamnak. Szinte biztos voltam benne, hogy senki se ismer engem annyira, mint én magamat, ennek pedig több oka is van. Nyilvánvalóan a szidalmazó szavak már egy ideje leperegtek rólam, mert ritkán kaptam kedves pillantásokat. Ennek pedig pont az általam alkalmazott stílus az oka. Nem tudtam okolni másokat azért, mert nem szerették, hogy úgy viselkedek, mint egy köcsög. Nekem pedig megvolt az okom és a keresztem, amit emiatt cipeltem. Legalább annyi elmondható rólam, hogy nem akarom másra hárítani a felelősséget, amikor egyértelműen én vagyok a seggfej.
- Nem is azt mondtam, hogy baj lenne vele – csak véleményem szerint nincs sok értelme. Ahogy annak se, hogy megpróbáljon meghalni a tanulásban. Alapvetően elég sokszor feltettem magamnak azt a kérdést, hogy van-e értelme bármibe belekezdeni, ha a végén úgyis a föld alatt kötünk ki. Világi javakat amúgy se tudunk magunkkal vinni, ahogy embereket se, maximum egy adott életben magunkra szedett bölcsességet. Ha a reinkarnáció létezik, annak egyáltalán nem látom értelmét, mert az ember szenvedésre teremtetett. Nekem egyszer is sok volt ez az életnek nevezett Pokol, amiben benne vagyunk. És szerintem ezzel azonosulni tud szinte bárki, akihez valaha volt közöm.
- Szerintem te már magadat idegesíted fel – jól esett rá hárítani a felelősséget – Ha gondolod nyugodtan próbálj meg behúzni nekem egyet, amint felérünk a lakásba.
Valószínűleg spárgáznom kellene ahhoz, hogy elérje az arcom még annak ellenére is, hogy nem voltam a világ legmagasabb férfija. Legalábbis ismertem olyanokat, akik nálam bőven hosszabbra nyúltak. Viszont ezekkel az apró kezekkel kétlem, hogy nagyot lehetne ütni, ráadásul jók voltak a reflexeim, tehát bíztam benne, hogy nem tudná eltörni az orrom, ha arról lenne szó.
- Cégjoggal foglalkozik – nem volt titok Dae Il hyung foglalkozása, szóval elmondtam. Ha ezért harapná le a fejem, akkor valószínűleg inkább élnék kollégiumban, mint vele. Összességében ki tudtunk jönni mi ketten, meg lett volna elképzelésem arról, hogy ő mit kombinál össze Saffronról, meg rólam fejben. Még magam sem tudom, hogy összetörném-e a tévképzeteit, de valószínűleg nem rendellenes az, hogy a többi fiúval elletétben én inkább keresem a biztos támaszomat, nem pedig a kalandokat. Pedig tisztában vagyok vele, hogy ha bevetné magam, akkor sok lánnyal tudnék dugni, csak nem látom értelmét annak, hogy a nemi betegséget kockáztassam valami olyanért, ami végső soron csak ki fog üresíteni teljesen.
- Bocsi, a másik nadrágomban hagytam a vonzerőmet – ezt pont olyan unottan jegyeztem meg, mintha tényleg ez történt volna és megmagyarázná, hogy miért volt megint annyira megnyerő a stílusom, mint általában. Kíváncsi voltam, hogy mivel fenyegetne meg, de inkább nem kérdeztem meg, hátha tényleg gyakorolja a boszorkányságot és átkot szór majd rám. Azt hiszem bőven eleget veszekedtünk ma.
- Akkor az én hibám, hogy a nyomorult szervezetem nem tudja feldolgozni a laktózt – emeltem fel mind a két kezem egyszerre – Mi lenne, ha a tejfehérjére lennék allergiás, kórházba kerülnék, és beperelném a kávézót, téged meg kirúgnának? Akkor is én lennék a seggfej, mi?
Mivel az életem jó részét koreaiak között éltem le, és ritkán utaztam – akkor is inkább Ázsián belül tettem – szinte teljesen hozzászoktam ahhoz, hogy a laktózérzékenység egy teljes társadalom problémája, nem pedig csak az enyém. Ezt mondjuk megint nem akartam ecsetelni, mert úgy tűnt, hogy Saffron már oldalt választott, de ettől függetlenül én is tartottam magam ahhoz, hogy elég szomorú, hogy se laktózmentes, se növényi alternatíva nem volt fellelhető a kávézóban.
- Remélem az öcséd majd otthon lesz – aranyos kisfiúnak gondoltam, szerettem a gyerekeket. Talán azért, mert az életben nem tudtam volna elképzelni azt, hogy valaha tényleg apa leszek majd. Lehet meg se érem a 30-at.
- Te ugyanezt teszed velem. Már az első pillanattól kezdve – nem állítom azt, hogy csak visszavágok neki és ezzel magamat védem, mert igen… előfordult az, hogy én támadtam először. Ugyanakkor nem tudtam könnyen kiverni a fejemből a dühös pillantását, amit azért kaptam, mert egyszerre késtünk el. Ami szerintem amúgy se világtragédia, hiába kezeli annak.
- Rendben vagyok – mindössze egyet hátra léptem, amikor fékezett a metró, a kezem pedig úgy emeltem a tarkójához, mintha attól féltem volna, hogy a következő fékezéskor hátrabillen a feje és beveri az egyik korlátba. Az ő súlya szerencsére édeskevés ahhoz, hogy elessek – Tiszta hülye a sofőr.
Annak érdekében, hogy biztonságban tudjuk megtenni a maradék utat, az ujjaimat átfogtam a felső karját, mert talán ez volt az a pont, ahol meg tudtam őt érinteni anélkül, hogy bármelyikünknek kínos lett volna. De nyilvánvalóan nem néztem a szemébe, mert akkor már az egész félreérthetővé válna. Egyáltalán nem terveztem semmit annak ellenére sem, hogy a lakásunkra vittem és tudtam, hogy kettesben leszünk ott.
- Lehet ezzel valami furcsa titkot árulok el neked – szinte már tényleg az arcomon éreztem a pofonja szelét, annyira pofátlan voltam vele – De nem vagyok nő, ezért nem szoktam azon gondolkozni, hogy mennyi időbe telik nektek kitalálni, hogy mit egyetek.
Ráadásul nem is voltam túl válogatós, sokáig tudtam ugyanazt az egy ételt fogyasztani, mert nem igazán figyeltem oda az étkezésemre. Az edzéstervemet és a kalóriadeficitemet tartottam csak és ennyi. Nem görcsöltem rá a kaja témára, szinte bármit megettem, amit elém raktak.
- Nem tehetek róla, hogy ilyen rövid lábaid vannak – az apró mosoly kicsit szélesedett az arcomon, majd kibújtam a kabátomból és azt a vállára terítettem – Az is a nőkre jellemző tulajdonság, hogy képtelenek rendesen felöltözni?
Az én testhőm magasabb volt az átlagosnál, emiatt rendben voltam egy szál pólóban amíg megtettük a metrótól a pár utcányi távot, amíg beértünk a penthouseba. Kezdtem kissé kínosan érezni magam attól, hogy Dae Il mi a fenéért flancol ennyit a lakással. Ezek után tényleg sosem fogom levetkőzni magamról, hogy egy gazdag köcsög vagyok.
- Olasz vagy francia? – az első esetében nyilvánvaló volt, hogy egy étteremre, a másodiknál pedig pékségre gondoltam. Nem ragaszkodtam a meleg kajához jelenleg, szóval, ha ebben irányt ad nekem, akkor már tudok választani. Ha pedig nem, akkor nekem megteszi egy pisztácia és málnakrémes croissant is – Van hibiszkuszteánk, ha gondolod. Otthonról hoztam a költözéskor.
Azóta is keresek ehhez hasonló boltot, hátha valahol megtalálom a márkát, de egyelőre nem jutottam semmire. Végső soron nekem is jobb, ha nem koffeinnel cseszem szét a szervezetem már ilyenkor is.
- Ha nem szeretnél a szobámba menni, akkor kicuccolhatunk a nappaliba is – ezzel akartam megadni neki a biztonságérzetet. Tőlem teljesen mindegy lenne, hogy zárt ajtók mögött tanulunk-e vagy sem, akkor sem másztam volna rá. Kinyitottam az ajtót, de egyelőre nem léptem be, őt szándékoztam előre engedni.
- A cipőt le kell venni – határozottan jelentettem ki, ami talán csak belém nevelt tradíció volt, nem pedig a tisztaságtól féltem. Cserébe le is tettem elé a bátyám papucsát, ami még az én lábamra is nagy volt, de így legalább megelőztem a kellemetlen kérdéseket – Fázol még?
Ahelyett, hogy felnyomtam volna a fűtést, összeszedtem egy puha pokrócot a kanapéról, majd a vállánál fogva irányítottam a konyhába, hogy ténylegesen tudjak neki teát csinálni. Az kell nekem, hogy még beteg is legyen a jövő hétre és úgy még zsémbesebbé váljon.

Ronnie & Ah In

Sokan kérdezhetnék tőlem azt, hogy pontosan mi az oka az időhúzásnak, amit most csinálok. Lényegében a nevemre írt, és már el is adott ingatlan miatt – szerintem amúgy kurva jó üzletet csináltam, mert el tudtam adni áron felül az amúgy is sokat érő nyaralót – eléggé megszedtem magam ahhoz, hogy bele tudjam vágni a fejszémet a produceri munkáimba. Mivel elsősorban nekem csak perkálni kellett volna a projektekbe, már bele is kezdhettem volna a dologba. Mégis kegyetlenül húztam az időm azzal, hogy először megpróbálok belepillantani abba, hogy maga a média világa hogyan működik és miként kellene élnem a kommunikáció hatalmával a jövőben. Abszolút felesleges köröknek tűntek ezek, mivel otthon már bőven eleget foglalkoztam filmkészítéssel. Nem vagyok egy profi vágó, nyilván a képességeim elmaradnak egy operatőrétől, de ennek ellenére valamit fel tudtam mutatni pusztán érdeklődésből. A hangtechnikához szintén értettem, emellett nyilvánvalóan rengeteg filmet néztem, könyvet és mangát olvastam, mivel jobban lekötöttek azok a tevékenységek, amiket egyedül tudtam csinálni, nem pedig valaki mással.
Indokoltabb lett volna egy gazdasági szak elvégzése, főleg az én reál képességeimmel. Soha nem voltam túl rossz tanuló, a szüleimet pedig nyilvánvalóan meglephette, hogy egy mondhatni alibi szakra jelentkeztem. Ugyanakkor ez az időhúzás pont azt szolgálta, hogy találjak valamit, ami hiányzik az életemből. Magam sem tudtam pontosan, hogy mit keresek, csak azt éreztem, hogy még nem találtam meg.
- Jó, és miért nem lehet normálisan beszélni? – az én hangom nyugodt volt, csak az egyik szemöldökömet vontam fel – Utálj kevésbé, ha rajtam is múlik az, hogy mennyi munkát kell beleölnöd a közös feladatokba, és tisztelj jobban.
Magam sem tudom, hogy miért szerettem annyira az idegein táncolni ennek a lánynak. Ahhoz kétség sem fért, hogy onnantól kezdve gyűlölt engem, hogy együtt elkéstünk az óráról, pedig abszolút nem az én hibám volt az eset. Egyébként akkor sem értettem, hogy mit izgult annyira egy iskolai feladaton.
- Dehogynem, kimozdultam otthonról. Nekem mindenképp megérte. Szívtam egy kis szmogos levegőt. Szimplán csak magadat akarod menteni – azt már nem tettem hozzá, hogy minden bizonnyal rám nem gondol, mert engem sem érdekelt ő annyira, hogy egyáltalán a motivációját megpróbáljam elfogadni. Itt megértésről még szó sem volt.
- Tévedsz – éreztem, ahogyan lassan egy félmosolyra húzódtak az ajkaim, de a tekintetem komoly maradt – Én csak a papírért vagyok itt. Nekem az egész egyetem mindenestül egy nyűg.
Azt már feleslegesnek éreztem hozzátenni, hogy nem mindenki szorul rá arra, hogy anyagi biztonságot reméljen attól a bizonyos oklevéltől, mivel egyáltalán nem kenyerem felhánytorgatni senkinek a pénzügyi dolgait. Nem éreztem magam különlegesnek attól, hogy nekünk valamiből sok volt, ami másnak a megélhetését hátráltatta. Ha lehetett volna, akkor a szüleim helyett vásároltam volna magamnak egy szerető családot. Ugyanakkor pontosan tudtam, hogy senki nem értem, hanem a pénzemért akarna az új anyám vagy apám lenni, innentől kezdve pedig csak még bizalmatlanabbul éltem a mindennapjaimat.
- Nem érdekelnek az egyetemi osztályzatok. Ezer meg egy más problémám van ezen kívül, szóval bele vagyok lazulva az egyetem témába. Talán neked is így kellene tenned. – a nyelvem hegyén volt az is, hogy mondjuk lehetne kevésbé köcsög is velem. Maga a megszólalás azért nem állta volna meg a helyét, mert láttam már kedvesen viselkedni másokkal, szimplán rám pikkelt. Nem állítom, hogy nem adtam rá okot, mivel, ha ő köcsög volt, akkor én faszfej módon viselkedtem, ami határozottan a köcsögség felett áll szintben, tehát én voltam a rosszabb. Ettől függetlenül kényelmetlenül éreztem magam a túl erős személyisége miatt. Úgy éreztem, hogy ha nem védem meg magam, akkor el fog nyomni. Talán ő nem érzékeli ezt, de el tudna nyomni, ami ijesztő volt számomra.
- Ezt. – halkan elnevettem magam – Ne dühöngj már. Úgy nézel ki, mint valami morcos kisállat.
Emiatt pedig határozottan nem tudtam volna komolyan venni. Viszont volt egy olyan megérzésem a lánnyal kapcsolatban, hogy könnyen kiismeri az emberek gyenge pontját, annyira pedig nem akartam felidegesíteni, hogy a szavai betaláljanak. Állíthatnám magamról azt, hogy nem érdekel, amit mások gondolnak rólam, vagy tesznek velem, de ez nem igaz. Gyakorlatilag kiskorom óta az határoz meg, hogy az embereknek milyen kép él a fejében rólam. Tudtam, hogy furának tartanak, ami miatt hajlamos voltam elbámulni a semmibe, amiért nem válaszoltam minden kérdésre, vagy amiért konkrétan elhagytam a saját testem. Viszont ez ellen nem tudtam mit tenni, pedig nagyon szerettem volna megoldani a problémáimat.
- Megoldható, csak nem szívesen viszek haza senkit. Sosem tudom, hogy mikor van otthon a bátyám és szeretném, ha nyugodtan pihenhetne – részben igaz volt ez. A gond azzal volt, hogy néha úgy éreztem, hogy Dae Il sosem pihen. Az előző este már azon gondolkoztam, hogy elzárom minden elektronikai kelléktől, mert az egy dolog, hogy velem nem tud annyit foglalkozni, mint amennyit igényelnék, de ettől függetlenül magával ugyanezt megtehetné.
- Miért, mi terelné el a te figyelmed egy szobában? – talán szexista volt a kérdésem. Érdekelt? Valójában annyira nem. Viccesnek találtam a szituációt. Kellett neki ilyen félreérthetően fogalmaznia. Mivel feledékeny vagyok, és amúgy sem élem úgy az életem, hogy minden gond nélkül emlékezzek egyes mozzanatokra, el tudtam keverni a gyógyszeremet. Emiatt inkább kerültem a laktózt is. A nyelvem hegyén volt, hogy szívesen kórházba kerülök érte, mert azzal boldoggá tenném őt, de éreztem, hogy bizonyos megjegyzéseim túlságosan provokatívak. Nehezen viselem, ha nincs igazam, viszont amikor ugyanilyen emberrel találkozom, akkor hajlamos vagyok visszavonulót fújni néha. Bele tudok fáradni a vitatkozásba.
- Nem gondolom annak – egyszerűen megrántottam a vállam – Minket másképp nevelnek. Fontosak a tradícióink, de mivel sok mindent átvettünk mondjuk Kínától vagy Japántól, gyakorlatilag előnyben indulok mindenkivel szemben. Ettől pedig egy link lennék. Az sokkal inkább igazságtalan, hogy te emiatt utálsz engem.
Csak egyetlen oldalpillantást vetettem rá, aztán elfordítottam a tekintetem róla. Igyekeztem előre nézni, arra pedig amit ezután mondott, egyszerűen nem reagáltam. Szimplán előhúztam a kabátom zsebéből a fém cigitartót, amit a bátyámtól nyúltam, és középről kiválasztottam egy szálat. Némi gondolkodás után a lány felé nyújtottam a dobozt, hátha ő is rágyújtott volna.
- Majdnem minden ázsiai laktózérzékeny. Okos vagy, azt hittem tudsz ilyen dolgokat – úgy rántottam meg a vállam, mintha semmiség lenne a dolog. Valójában tényleg az volt, mivel olyan emberek között éltem az életem nagy részét, akik ugyanígy voltak összerakva – Tudom, hogy nem ő tehet róla. De utálom, hogy ha ilyen esetekre valaki nem gondol. Ha nem kérdezek rá, rosszul is lehettem volna, és jogosan perelhetném be a helyet. Ezekre a hibákra oda kell figyelnie egy vendéglátó egységnek a maga érdekében. Talán legközelebbre tanulnak belőle.
Tényleg egyébként emeletes hülyeségnek tartottam, hogy manapság nem gondolnak ilyenre, ráadásul pont Amerika nyomja magát annyira, mint a nyugat leginnovatívabb legcsodálatosabb társadalma. Nyilván, mindenki mindenhol hibázhat, de ettől függetlenül fokozottan figyelni kellene az ilyen esetekre.
- Lehet, hogy azt mondtam – megvontam a vállam – Én sem emlékszem ilyenre. Az is lehet, hogy úgy volt, hogy nem jöhetünk… Nem tudom.
Ezen a ponton elég bizonytalan voltam, és éreztem, ahogy a fülem elkezd vörösödni. Ha most itt lenne a naptáram, akkor valószínűleg őrült módjára próbáltam volna visszakeresni azt, hogy egyáltalán mikor voltam magamnál és mikor nem. A baj ezzel az, hogy sokszor már nyomon követni is nehéz volt. Azt viszont nem akartam, hogy ebből Saffron bármit észrevegyen, szóval egy pillanatra lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt annak érdekében, hogy újra ura legyek a tetteimnek.
- Általában ilyenkor nincs otthon. Állandóan dolgozik – én is éreztem, hogy keserűbben csengett a hangom, mint amennyire akartam – Nem hiszem, hogy találkozni fogsz vele. Valószínűleg a szobájában lesz és meglepő módon dolgozna.
Néha azt hittem, hogy a bátyámnak szükségletei sincsenek, mivel volt olyan, hogy két órán keresztül játszottam a nappaliban és még pisilni sem jött ki. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem lesznek prosztata problémái azért, mert dolgozik.
- De az vagyok – mindezt azután jegyeztem meg, hogy már nem nézett rám. Én is érzékeltem, hogy ennyire közel még nem voltunk egymáshoz. Elég halkan mondtam ki a szavakat, inkább magam elé motyogtam őket, szóval nem lepődtem volna meg, ha meg sem hallja.
- Persze, ezt már hallottam ezerszer – úgy forgattam a szemeimet, hogy egy pillanatra én is megijedtem, hogy ki fognak esni a helyükről – Még két megálló.
Ha szerettem volna mondani valamit, akkor is nehéz lett volna, mivel a metrót vezető, embernek titulált vadbarom úgy beletaposott a fékbe, hogy hátulról hárman, szemből pedig minden bizonnyal a lány esett rám. Olyan szempontból nem bántam, hogy legalább Saffront el tudtam kapni a derekánál, szóval ő megúszta, a mögöttem álló embereknek hála pedig én is. Így a lány súlyától hátraesni semmiképp sem tudtam, viszont épp annyira buktam előre, hogy nekem is meg kelljen kapaszkodni benne, ami miatt végül a karjaimban kötött ki. Miután biztonságosnak tűnt a terep, egyszerűen hátra húzódtam és az arcát kezdtem el szemlélni.
- Jól vagy? – mivel konkrétan az egész haja a szemében volt, bátorkodtam pár tincset kiszedni onnan, de utána azonnal elengedtem és a kezemet is zsebre vágtam. Nem igazán szóltam az út hátra levő részében, szimplán mögé sétáltam, amikor szállnunk kellett. Amint ez megtörtént, megragadtam a pulcsija ujját és a helyes irányba kezdtem el húzni őt.
- Meghívlak egy kávéra. Azt szeretnél inni nem? – nyilvánvalóan otthon is tudtam volna főzni, de ha már ő kifizette a sajátját, akkor ez volt a minimum – Viszont én kajás is vagyok szóval találd ki, hogy mit akarsz enni. Lehetőleg amíg odaérünk a lakáshoz. És nem lakunk messze, szóval csipkedd magad.
Talán bántó volt, amit mondtam, de amikor ránéztem, megpróbálkoztam valami mosoly szerűt magamra erőltetni, csak ezután indultam el a kifelé vezető mozgólépcső felé.

Ronnie & Ah In

A magam részéről, mondhatni sok lehetőségem volt. Közöttük játszott példának okáért az is, hogy csendesen élek, és nem hozok szégyent a szüleimre, ugyanakkor hiába tűntem ridegnek és kiállhatatlannak, egyáltalán nem voltam olyan, mint amilyennek mutattam magam. Ha nem hazudnék önös érdekekből saját magamnak is, akkor például képes lennék kimondani, hogy a tulajdonságaim nem engem jellemeztek. Ezek sokkal inkább voltak egyfajta védekező mechanizmusnak betudatóak, mert félős voltam. Tartottam tőle, hogy ez a kegyetlen világ még nagyobb sebeket ad majd nekem, amiket tovább nyalogathatok kedvemre nagy titokban és hiába kötözgetem őket, úgyis elmérgednek majd. Mert egyedül nem fogok tudni érvényesülni.
Viszont nem akartam egy szerencsétlen elnyomott emberként élni. Legalább magam előtt fent kellett tartanom a látszatot azzal kapcsolatban, hogy több vagyok annál, mint amennyibe néznek a tulajdon szüleim. Hogy nem találtam ki olyan megvalósíthatatlan és szégyenteljes dolgokat, és ha ezen az úton haladok, akkor még lehet is belőlem valami. Persze, miként akarok én emberi érzésekről és hasonlókról dalokat írni úgy, hogy mondhatni egyetlen normális kapcsolatom sincs szinte? Ez már egy másik kérdés volt. Mélyen reménykedtem abban, hogy egyszer majd megváltozok és nyitottabb lehetek.
- Hazamehetek, lenne egy csomó dolgom, amit csak miattad dobáltam félre, Ronnie – felvont szemöldökkel néztem a lányra, és álltam a pillantását – De kimondhatom azt is, hogy ha a továbbiakban ilyen paraszt leszel, akkor talán a jövőben nekem nem áll majd érdekemben a kisujjamat sem megmozdítani a projektet illetően.
Nem fenyegetem őt. Szimplán csak nem értettem, hogy mi baja van velem ennek a lánynak. Talán túlságosan is hasonlóak vagyunk mi ketten és ezért nem férünk meg egymás mellett. Egy szóval sem mondhatom azt, hogy én jobb lennék nála, mert nem így volt; ha épp olyanom volt, ugyanazzal a hűvösséggel a hangomban beszéltem, mint ahogyan ő is tette velem. Viszont ebben a pillanatban nem csináltam semmit. Amúgy is, kit érdekel, hogy késtem, nem az a fontos, hogy itt vagyok? Hatezer tényezőt fel tudnék sorolni, ami nehezíti az életemet, viszont attól én is szánalmasnak érezném magam, mert nincs jogom mást zaklatni az engem érő terhekkel. A betegségem pedig annál sokkal intimebb dolog, hogy egy lányt baszogassak vele, aki határozottan gyűlöl engem. Nincsen szükségem senki szánalomból eredeztető szimpátiájára.
- Neked kell elkészülnöd vele – fontosnak éreztem a pontosítást – Nekem nem. Megtehetném azt is, hogy csúszok egy fél évet a diplomával, csak nem akarok veled is kibaszni.
Lazán megrántottam a vállamat, és le sem vettem a pillantásomat a lányról. Ha a családom nem támogatna, akkor is el tudnám végezni a sulit, mivel eladtam a nagyapa házát. Igazán megtehetném azt, hogy nem csinálok semmit, és a következő évben ugrok neki újra a tárgynak reménykedve abban, hogy majd találok egy olyan partnert, akivel jobban együtt tudok dolgozni. Viszont ennek miattam sincs sok esélye, a saját időmet húzni pedig teljesen feleslegesnek láttam.
- Nem értem mi bajod volt azzal, hogy gyere át hozzánk és tanuljunk ott – jelentettem ki határozottan – Túl sok itt az ember.
Nyilvánvalóan azért, mert egy kávézóról volt szó. Én pedig nyomasztónak éreztem a folyamatosan ki és be mozduló tömeget. Persze ezt nem mondtam meg neki, mivel a gyengeségemet kimutatni egy újabb hibának számít a szüleim szemében. És már azon sem lepődnék meg, ha le lennék hallgatva a korábbi balesetem miatt, ami teljes mértékből az epilepsziám miatt történt. Csak éppenséggel senki sem hitte el.
Ugyanúgy felvontam a szemöldököm, amikor a lányt hallgattam, de bólintottam arra, amit mondott. Gyorsan szedelőzködni is kezdtem, mert egyszerűen nem láttam értelmét annak, hogy saját magamat meghazudtolva kezdjek el tiltakozni az ellen, ami történik. Ezért egyetlen szót sem szóltam a lányhoz, amíg ki nem értünk a helyről, mert nem állt szándékomban megbántani a bent dolgozókat.
- Tudod, azt hiszem én vagyok számodra a lehető legrosszabb partner erre a feladatra – egyenesen előre néztem, ahogy kimondtam a szavakat – Nem elég, hogy amiért ázsiai vagyok, még a témaválasztásban is korlátozlak, van egy csomó rendellenességem, ami hátráltat.
Egészen kifejezéstelen volt a pillantásom, amikor a lányra emeltem azt, aztán egyszerűen megráztam a fejem és elindultam a metró irányába. Nyilván gondoltam, hogy követni fog, így arra sem vettem a fáradtságot, hogy hátranézzek rá.
- Nem tudom meginni az erős kávékat tej nélkül, de laktózérzékeny vagyok, és rendszerint elfeledkezem a gyógyszerről – némi magyarázattal nyilván tartoztam neki. Abba már nem mentem bele, hogy amúgy is rohadt fura az, hogy otthon mindenhol csak laktózmentes tej volt, ezért bárhol fogyaszthattam bármit, mivel hozzám hasonlóan, a legtöbb ázsiai a szoptatás után képtelen laktózt tartalmazó tejtermékeket fogyasztani. Ettől függetlenül furcsa volt, hogy folyamatosan olyan helyzetekbe keveredtünk, ahol én magam is hibaként fogtam fel a származásom. Az biztos, hogy egy keresztény, fehér fiúnak születni a legegyszerűbb a világon.
- Tudod – ezen a ponton talán tényleg sértett volt a hangom – Bármennyire is furcsa, nem egy barlangban élek. Van otthon internet, meg vannak számítógépek is, tollat, papírt találsz, és a bátyám gépét is használhatjuk. És ha éhes leszel, tudunk rendelni kaját. Kávét főzni én is tudok.
Az utolsó mondatot igazán halkan tettem hozzá, aztán egyszerűen ellöktem magam a faltól, mert időközben a jármű is megérkezett, ami ráadásul egész közel rakott le minket a lakásunkhoz. Én magam sem tudtam, hogy pontosan mit kellene mondanom a lánynak, csak azután bukott ki belőlem, a dolog, hogy felszálltunk és egy olyan helyre húzódtam, ahol viszonylag kevesen álltak, így nem is feltétlenül hallhatták a szavaimat.
- Attól még, hogy fura vagyok – ezen a ponton én nem kerestem az ő tekintetét – Vannak normális dolgok az életemben.
Én sem tudtam, hogy ezt most neki vagy magamnak akarom bemagyarázni. De, ha valami normálisnak számított, akkor az a bátyám által felépített otthon volt, ami tökéletesen alkalmasnak tűnt a tanulásra, szóval a fűszernövény nevű lány gondjait egy picit sem értettem, de mégis megbántva éreztem magam az előítéletessége miatt.

Ronnie & Ah In

A magam részéről határozottan nem találtam egy kellemes tantárgynak az antropológiát. Alapvetően nem a tárgy struktúrájával lett volna probléma, szimplán csak hülyeségnek találtam azt, hogy az iskolapadban próbálunk értelmezni egyes rítusokat. Tök sok antropológus kutatja még most is a vallás eredetét, tehát ezerszer jobb lenne, ha ilyen vendégelőadókat hívnának az óráinkra, illetve elmehetnénk indián rezervátumokat is látogatni, ha arról van szó. A jelenlegi feladatunkban lényegében annyi volt a spicy, hogy megtaláljuk azt a kutatót, aki a legjobban feldolgozta az adott népcsoportot, jól elolvassuk a könyvét – angolul nekem mondjuk tényleg kihívás volt, örültem ha a mai nyelvüket megértettem – aztán ezek után együtt összerakjunk egy pofás előadást, megtartjuk a tanárnő helyett az órát, ő pedig elteszi a pénzt a mi munkánkért.
Ehhez nekem egyáltalán nem fűlt a fogam, és elég sok dolgom is volt a mai nap folyamán, így lényegében majdnem megfeledkeztem arról, hogy jelenésem lenne egy kávézóban Saffronnal együtt. Utáltam, hogy egy ilyen helyre vitt, mivel se koffeint se laktózos cuccokat nem fogyaszthatok. Én pedig nem fogom egy ilyen alkalomra pazarolni az allergiagyógyszerem, amiből rendszerint egy levélnyi volt csak a pénztárcámban... Illetve már nem volt ott, mert elhasználtam belőle bőven. Ezeket a tablettákat csak akkor voltam hajlandó bevenni, ha egy-egy olyan  villásreggelire voltam hivatalos, ahol még a laktózérzékenység is hibának számított.
Mindenesetre szívesebben hívtam volna meg akkor már inkább magunkhoz, mert ott a dohányzás lehetősége adott  volt. Mint otthon is, itt ugyanúgy a legtöbb nappali kávézó az nemdohányzó hely, én pedig kétlem, hogy a kedvenc fűszernövényem számára nem lenne trigger az, ha ott akarnám hagyni egy-egy szál cigi miatt.
Úgy éreztem, hogy éppen elég indokom van arra, hogy miért nem sietek oda a lányhoz. Viszont túlságosan késni sem akartam, mivel egyáltalán nem tűnt normálisnak, ha a tanulásról volt szó... Én a magam részéről szerintem sosem fogom megérteni azt, hogy egy olyan szép lány, mint ő, hogyan lehet ennyire durván unalmas.
Végül csak berobogtam a helyre, és amint megpillantottam a lányt, helyet is foglaltam az asztalnál, de csak felvont szemöldökkel vártam meg, hogy befejezze. Ha én most skippelem a köszönést, akkor tuti, hogy meg fog majd sértődni rám, ugyanakkor ő is először lebaszott, aztán jutott eszébe az, hogy nem kellene parasztnak lenni.
- Ha most azzal jövök, hogy még engem is megtanítottak arra, hogy illik először köszönni a másiknak, akkor nemes egyszerűséggel hazaküldesz, mi? – szándékosan hagytam figyelmen kívül mindent, amit mondott. Megjegyeztem a lényeget belőle, de nem siettem el a válaszadást, egyszerűen csak elkényelmesedtem az asztal alatt. Akkor sem zavartattam magam különösebben, amikor kicsit lecsúsztam a székemen, és emiatt a térdem az övéhez ért.
Gyorsan végigfuttattam a tekintetem a felhozatalon, amit kínált számomra a hely, de végül az arcom csak egy fájdalmas grimaszba torzult. Ki fogom bírni, amíg hazaérek és akkor majd eszek valami értelmesebbet. Talán még a narancslevem sem fogyott el a hűtőből.
- Okosabb lett volna, ha nem is jövök – jelentettem ki végül szárazon, majd rá vetettem az egy érzelemmentes pillantást – Ennél csövesebb hely nincs a városban véletlenül? Még limonádét sem árulnak és rákényszerítenének arra, hogy palackos kólákat vegyek kétszer annyiért ugyanazt, amit a boltokban is megkapok.
Egészen paprikás volt a hangom, ahogy ezt kimondtam, aztán megcsóváltam a fejem. Időközben persze az egyik pincér mégis ki tudott minket pécézni, én viszont a lánnyal ellentétben tanultam némi illemet, szóval amikor odajött hozzánk, rá pillantottam és türelmesen megvártam, hogy leadja a rendelését.
- A teraszon lehet dohányozni? – az első kérdésemre is nemleges választ kaptam, ami miatt csupán megrándult egy kicsit az arcom, aztán folytattam – Készítetek bármit laktózmentes tejből, illetve árultok koffeinmentes kávét?
- Kókusztejünk van, ha az is megfelelő – felelte a pincér, nekem pedig nem sokon múlott az, hogy kioktassam a két tejtermék közötti különbségtől. Inkább csak számba vettem a lehetőségeket, aztán végül a lányra pillantottam – Nagyon fáj a fogad a rendelésedre? Mert tőlem aztán megihatod, utána pedig változtatunk a terven, és átmegyünk hozzánk.
Nem igazán hagytam neki lehetőségeket, én már eldöntöttem, hogy ez így lesz. Elég nyilvánvaló, hogy a mai lesz életem legborzalmasabb napja.