why did it have to be me? •• Ah In & Saffie

**Saffron Jeong** · Re: why did it have to be me? •• Ah In & Saffie Szer. Dec. 14 2022, 22:56

Ah In&&Saffron

1 universe, 8 planets, 7 continents, 195 countries, 7 seas... and it had to be you?

Azt mondják nem szabad a borítójáról megítélni a könyveket, s ugyanígy érvényes ez az emberekre és a kinézetükre is. Én meg azt gondolom, hogy ez az egész gondolkodás hibás, mert csak azért mert valaki olyan arccal született amilyennel, miért kellene rögtön elítélni? Én sem vagyok szent, ezért estem már abba a hibába, hogy valakit antipatikusnak ítéltem, csak mert olyan a kinézete, de azért az esetek többségében próbáltam normális ember módjára, nyitottan állni a környezetemhez. Szeretem az embereket, új ismerősöket szerezni, ápolni a barátságomat azokkal, akikkel igazán közel állunk egymáshoz. De vannak olyan esetek is, mint mondjuk a mai nap, amikor egyszerűen nem állnak megfelelően a bolygók, vagy nincs egyensúlyban a yin és yang energiám és egyszerűen képtelen vagyok kezelni embereket. Vagy az is lehet, hogy Ah In és én túlságosan hasonlítunk valamiből, ezért olyanok vagyunk, mint a mágnes azonos végei, amiket hiába akar bárki egymáshoz illeszteni, csak taszítják egymást.
- És számít az, ha én akarom megtapasztalni? - Úgy gondolom nem élhetjük más tapasztalatain keresztül a saját életünket. Lehet, hogy a szüleink, a barátaink vagy egy szinte ismeretlen is jobban tud nálunk valamit, mert tapasztalta már, de az még nem azt jelenti, hogy mi ne ugorhatnánk bele fejest. Ha mindent csak egyszer lehetett volna csinálni a világon, akkor nagyon hamar nullára csökkent volna azoknak a dolgoknak a száma, amit élvezni lehet.
- Nem tudom, óvodásnak gondolod magad? - Én nem voltam hajlandó elismerni hasonlót. Tényleg ott tartottunk már, hogy lassan csak egymás haját nem húztuk, de attól még szerettem volna úgy érezni, hogy nekem van igazam. Azt már tudtam, hogy kicsi az esélye, hogy Ah In és én barátok legyünk, de nem úgy tűnt, mintha ettől ő is elszomorodott volna.
- Igen, szokták mondani, hogy a változatosság gyönyörködtet - jelentem ki némi éllel a hangomban. Akár órán voltunk, emberekkel körülvéve, akár nem, én mégis úgy éreztem, hogy az enyémnek kell lennie az utolsó szónak. Nem azért, mert abban hittem, hogy mindig nekem van igazam, épp ellenkezőleg. Úgy gondolom nagyon sokat tanultam máris az egyetem alatt és a legtöbb tanáromról elmondhattam, hogy lenyűgöztek a tudásukkal. Inkább csak azért beszéltem vissza folyamatosan Ah Innak, mert ő is ugyanezt tette. Nem engedett a saját igazából, akkor nekem miért kellett volna az ellenkezőjét tennem?
- Olyan szép lenne az az élet, ha mindig csak azt keresnénk másokban, hogy hogyan juttatnak minket előre? - Megrökönyödve pillantottam felé, az arckifejezésem ugyanakkor sokkal inkább az általa felvázolt helyzetnek szólt, mintsem konkrétan neki. Nem tudtam ugyanis elhinni, hogy tényleg ezt gondolja és elhiszi a saját szavait. Senkit nem tudtam volna egy könnyen elfogadni, aki abban hisz, hogy mások kihasználása jó dolog. - Azért, mert a világ nem jó hely. De ha mindenki kihasználja a másikat és negatívan gondolkodik, vagy nem segít másokon akkor soha nem is lesz jobb. Nem gondolod? - Eredetileg nem akartam ezt kérdezni tőle. Csak meg akartam neki mondani a véleményemet és annyiban hagyni a témát. De ezen a ponton már be kellett vallanom magamnak, hogy érdekelt mi folyik a fejében és mi készteti arra, hogy így gondolkozzon. Meg akartam őt érteni, még ha tudtam is, hogy annak nem feltétlenül lehet jó vége.
- A hagyományok nem a társadalmi hovatartozásból jönnek, hanem a családi háttérrel adódnak át. - Jegyeztem meg némi hallgatás után, valószínűleg már csak azért, hogy kijavítsam őt, holott volt igazság abban, amit mondott. De számomra abban is, amit én magyaráztam neki, elvégre hiába vagyok amerikai, a családom értékrendje több ponton különbözik egy átlagos amerikai családétól, amit lehet hagyománytiszteletnek nevezni, vagy kulturális örökségnek. Kinek melyik tetszik jobban. - Hiszek neked - jelentettem ki végül könnyedén. Mindenki a saját családját ismeri a legjobban, ezért ezzel még vele sem tudtam vitázni. Pedig már eléggé belejöttem.
- Honnan veszed, hogy így van? Talán gondolatolvasó vagy? Mert akkor valaki másnak a fejében járkálsz és nem az enyémben. - Hozzá akartam tenni, hogy azzal rontja el az egészet, hogy óvodás módjára viselkedik és hergel, mintha azt akarná, hogy felrobbanjak, de végül a nyelvembe haraptam és magamba fojtottam a megjegyzést. Semmi értelme nem volt tovább szítani a tüzet, mert tényleg eljött volna egy pillanat, amikor a fejem egyszerűen lerobban a helyéről - és akkor nem érdekelt volna, hogy hányan vannak körülöttünk, simán megmondtam volna neki mindent, amit jelen pillanatban gondolok róla.
- Nincs közöd hozzá, hogy kik jönnek be nekem! - Ez már részemről volt hibás lépés, elvégre ha nem megyek bele ebbe a játékba, akkor nem foghat rám bizonyos dolgokat azzal kapcsolatban, hogy ki is jön be nekem vagy ki nem. Ami azt illeti, eddig azt hittem, hogy az olyanok, mint ő csak szimplán az idegeimre mennek és sosem gondolkoztam azon, hogy milyen más érzést váltanak még ki belőlem.
- Örülök neki, hogy te ilyen jó kapcsolatban vagy vele. - A szemem sarkából vetettem egy pillantást a fiú felé. Nem láttam be hogy vágódhatott be annyira a tanárnál, most viszont az egész megbosszulni látszott önmagát.
Mindent figyelembe véve persze az is igaz volt, hogy nekem is van olyan tanárom, akinek minden órájára gondolkodásidő nélkül feliratkoznék. Ez viszont olyasmi volt, amit nem kellett másnak tudnia.
- Miért? Megbántott valaki, aki miatt nem szereted az embereket? - Nem kellett atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy ezt az érzést keltse bennem mindaz, amit eddig mondott nekem. Az elmélet szerint, amit a fejemben gyártottam, Ah In-t vagy szerelmi, vagy baráti csalódás érte, amiért most nem bízik és nem kedveli az embereket. Olyanokat sem, akiket már közel egy órája ismer és olyanok sem, akiket épp most ismert meg. Talán ez a lehető legrosszabb kombináció. - Én sem szeretem az embereket, de attól még próbálok velük kijönni. - Ott volt a hallgatói önkormányzatos dolog, amivel pont a saját szavaimra akartam a gyakorlatban is ráerősíteni.
Bólintva vettem tudomásul, hogy végre valamit viszonylag könnyedén sikerült megbeszélnünk. Nem akartam elrontani a törékeny pillanatot és tönkre tenni a hirtelen beállt tűzszünetünket, ami így is túl szép volt, hogy igaz legyen. Magam sem mertem belegondolni, hogy ezek után milyen lesz a tényleges közös munka, ha most is csak ölni tudjuk egymást. Talán valami felsőbb erő azért küldte nekem Ah In-t, hogy megtanuljam kezelni az egyébként feleslegesen felgyűlt stresszt.
- Téged egyáltalán nem érdekel a jegyed? - Hitetlenkedve pillantottam rá, megemelve a szemöldökeimet. Tudtam, hogy nehéz lesz együtt dolgozni, mert mindig mindenkivel az volt eddig. De ha már így volt, szerettem volna tudni miért. Végső esetben én lehettem volna az a valaki, aki segít némi iránymutatást szerezni Ah In számára - még ha ezt a koncepciót ő nagyon nem is akarta volna.
Amikor összekoccant a fejünk, gyakorlatilag egy pillanat alatt eloszlott az a teóriám, hogy mi a mágnes két azonos vége lennénk, akik minden erőfeszítés ellenére taszítják egymást. A meglepőbb ebben a felismerésben egyébként inkább az volt, hogy ha nem azonos végek vagyunk, akkor különbözően. A gond csak ott kezdődött, hogy azt szokták mondani, hogy az ellentétek pedig vonzzák egymást.
- Szerintem mindenki hallotta. - Mégsem mertem a többiek felé fordítani a fejemet. Én magam is éreztem Ah In leheletét az arcomon, még a szempilláit is meg tudtam volna számolni, ha végig olyan közel maradunk egymáshoz, mint ami miatt a fejünket is bevertük. - Mi bajod a fejemmel? Mondtam, hogy nem direkt volt... - Frusztrált sóhaj tör ki belőlem, amit az ő meglepettsége szakított félbe. Nem gondolkodtam, amikor megfogtam és a saját térfelére pakoltam a kezét, épp ezért váratlanul ért a reakciója.
- Úgy csinálsz, mintha megfogtam volna a... hátsódat. - A végére igyekeztem annyira lehalkítani a hangomat, hogy tényleg csak ő hallja. De így sem voltam benne biztos, hogy a körülöttünk ülők nem hegyezik már jobban a fülüket a mi beszélgetésünkre a tanárnő mondandója helyett.
- Hogyan? - Már emeltem volna a kezemet a hajam felé, de rájöttem, hogy abból az imént sem sült ki semmi jó, ezért vissza is engedtem azt az asztalra. Helyette Ah In-ra pillantottam. - Igen, kérlek. - Még ha nehezen ismertem is be, hogy épp az ő segítségére van szükségem, nem akartam úgy kinézni, mint egy ámokfutó, vagy mint aki most szabadult egy intézetből. Ah In számára talán már így is épp eléggé klinikai eset voltam.
- Köszönöm - jelentettem ki torokköszörülve, miközben csak a szempilláim alól pislogtam fel rá. Állítólag ez is egyike azoknak a szavaknak, amiket az emberek nagyon nehezen mondanak csak ki másoknak, én viszont nem akartam a viselkedésemmel ráerősíteni arra, amit korábban Ah In mondott nekem. Különben is ő volt az egyetlen ember jelenleg, akivel engedékenyebbnek kellett volna lennem, mert semmi rosszat nem követett el ellenem. Csak olyan módon piszkálta meg az idegeimet, amitől extrán reagálni akartam rá. Talán úgy is lehetne fogalmazni, hogy nagy hatással van rám.

1399 || ruha || ••

**Jeong Ah In** · Re: why did it have to be me? •• Ah In & Saffie Szer. Aug. 31 2022, 21:11

Saffron & Ah In

- Valószínűleg kevesebbet ütnénk bele más dolgába az orrunkat és nem sérülnénk meg idegenek hülyeségei miatt – ezzel nem azt akartam kifejezni, hogy az ő ambíciói ártalmasak lennének, szimplán úgy gondoltam, hogy egyszerűbb életünk van, ha ténylegesen a saját buborékunkban maradunk, és az máséval nem ütközik. Valószínűleg, ha velem ez történt volna gyerekkoromtól számítva, akkor nem úgy nőttem volna fel, hogy folyamatosan magamban keresem a hibákat és gyűlölöm azt, akivé cseperedtem. Talán kisgyerekként nem éreztem volna annak a terhét, hogy más vagyok, mint a kortársaim. Talán könnyebben megtanultam volna kezelni bizonyos helyzeteket jobban kezelni. Például egy olyat, amiben most is benne voltam.
- Téged talán nem, de attól még tudok olyan dolgokat, amit te nem feltétlenül – az egyik szemöldökömet felvonva jelentettem ki ezt. Nagyon fiatal vagyok, ugyanakkor a családom által pontosan láttam, hogy mennyire rothad az egész gépezet, amiben benne vagyunk. Mindent gyakorlatilag a végtelen mennyiségű pénz irányít, ha az életből akarsz egy falatot magadnak, akkor bizony nagyon is szükséged van a pénzre, hogy lehetőség szerint boldogulni tudj. Legyen szó sajnos bármiről.
- Most akkor ujjal fogunk egymásra mutogatni, mint az óvodások? – szándékosan nem a gyerek szót használtam, mivel hiába voltam jogilag nagykorú otthon, itt még akkor sem számítok annak. Ettől függetlenül kifejezetten élvezetes tevékenység volt a számomra az, hogy úgy szívhattam a vérét, mintha annak nem lennének következményei. Talán valójában tényleg nem is voltak. Lehúzunk egymás mellett egy-egy félévet, mivel bizonyos ponton egybevágnak a tanulmányaink, aztán mind a ketten megyünk a saját dolgunkra. Mivel több tízezer egyetemi polgárt számolt az NYU, nem igazán láttam okát és értelmét annak, hogy egyáltalán a jövőben megpróbáljunk találkozni egymással.
- Látod, ettől vagyunk ennyire különbözőek és csodálatos a világ – a hangom tele volt iróniával – Tehát nem is kell egymás dolgába ütni az orrunkat. Én sem azért járok ide, mert annyira szükségem lenne rá.
Valójában tapasztalatot akartam szerezni, egyfajta valós tudást, amivel könnyebben el tudok helyezkedni abban a munkakörben, amit szívesen csinálnék a jövőben. Ez viszont nem azt jelentette, hogy ezen múlna az életem. Ami valójában meghatározott mindent, az a számlámon pihenő pénzösszeg volt. Ezt persze nem akartam előhozni, mert senkinek semmi köze ahhoz, hogy tárcámban lapul egy fekete színű kártya, emellett egyáltalán nem volt a terveim között az, hogy ilyen dologgal nyissam ki valaki zsebében a bicskát. Az, hogy szerencsém volt és rendelkeztem egy olyan ingatlannal a szüleim által, amit el tudtam adni, nem rajtam múlt. Más kérdés, hogy jó üzletet csináltam magamnak és most van pénzem. Valójában tényleg pénzügyi szakra kellett volna járnom a kezdetektől fogva, mert talán több érzékem van a befektetéshez, mint a művészetekhez.
- Pedig az életben mindig akkor vagy jól pozicionálva, ha találsz egy elég széles hátat, amin fel lehet mászni – vontam meg a vállam – Mivel magyarázod azt, hogy rengetegen még abban is elbuknak, amiben tehetségesek és gyakorlatilag beledöglenek a munkába?
Nem egy ilyen történetet hallottam koreai emberként, ahol annyira nagy a munkaerőpiacon történő csere, hogy az ember hamar kívül találhatja magát egy bizonyos körön, ami az addigi életében megvédte. Persze minket kifejezetten a szorgalmas, kemény munkára nevelnek, ugyanakkor nem látom ennek a jövőjét sem. Túl sok a buktató, túlságosan bizonytalan az élet ahhoz, hogy ennyire pozitívan álljunk hozzá. Ha valaki túl nagyot akar álmodni magának, azt valószínűleg durva kudarcok érik, és mire megkapja azt, amit akar, talán már nem is képes arra, hogy teljes egészében élvezze az ízét a dolognak. Rosszabb esetben olyan mély gyűlölet támad fel benne a dolog iránt, hogy inkább maga lép ki belőle.
- Nyilván nem csinálom meg, de attól még irreálisan könnyű dolgunk lenne, mivel én egy olyan társadalomból származok, ahol a hagyományok a mai napig értékek – jegyeztem meg újra, és már eléggé kezdtem unni, hogy folyamatosan tépem a szám valami miatt, ami az én igazságom szerint sziklaszilárd – Túl konzervatív a családom, szóval tudom mit beszélek.
Legalábbis, ha azt nézzük, hogy milyen családi normák szerint éljük az életünket, akkor semmiképpen sem lehet azt mondani, hogy igyekeznénk elengedni azt, ami a Joseon korban volt. Apám betegesen vigyáz a család hírnevére, amikor én elkövetek valamit fiatal felnőtt fejjel, azt is a saját nevelési hibájának tudja be. Lényegében az általa kikövezett út az egyetlen, megismételhetetlen és tökéletes, ráadásul akkor lenne a legboldogabb, ha csak azokkal a lányokkal állnék szóba, akiket ő előtte jól megnézett magának. Nyilvánvalóan házasodási célból. Ez az egész annyira gyomorforgatónak hangzott, hogy mindenképpen meg akartam tartani magamnak a gondolataimat, mert talán a szüleim neveltetése úgy ivódott a vérembe, hogy minden erőmmel próbáltam annak ellenállni. Talán megvolt a véleményem róluk, de sosem lettem volna képes nyilvánosan rosszat mondani rájuk. Ennek az oka pedig nem a szeretet volt, hanem a félelem.
- Annak ellenére a szemebe hazudsz, hogy már akkor bajod volt velem, amikor mind a ketten elkéstünk az óráról – úgy mutattam rá a tényre, mintha a világ összes igazsága az én kezemben lenne – Szóval akkor az ilyen késős srácok, mint én nem az eseteid ugye? Gondolom most rábasztam, és elcsesztem. Ez van. Ez vagyok én.
Magam sem tudom, hogy hergelni akartam-e őt, vagy valamilyen úton módon egyet értettem azzal, amit most kiejtettem a számon. Tisztában voltam vele, hogy nem vagyok szent és soha nem is akartam annak tűnni. Azzal is, hogy a saját sérülékenységemet rejtem el a bunkó stílusommal, a fent elhangzottak pedig igazak voltak rám, szimplán szerettem olyan ironikusan beszélni, mintha nem így lenne az egész. Mert akkor talán egy pillanatig én is képes voltam elhinni azt, hogy semmi baj nincs velem. Pedig nemtörődöm vagyok. Kórosan.
- Az lehet – finoman megrántottam a vállam – De a tanárnő sajnos már ismer. Kaptam tőle egy könnyű jegyet, amire fel se készültem nagyon. Fogadtam vele és nyertem, szóval gondolom ezzel próbál meg gatyába rázni.
Nyilvánvalóan talán nem a világ legokosabb döntése volt közölni egy tanárral azt, hogy én vagyok annyira fasza gyerek, hogy az órái kihagyása nélkül vigyek neki egy koreai népdal medley-t akusztikus gitárral kísérve. Mivel zenélek, nem jelentett ez az egész problémát, az pedig már más lapra tartozott, hogy ezt kihasználtam az ingyen kreditért.
- Hoppá – talán túlságosan önelégült volt az arcomra kiülő mosoly, de úgy gondoltam, hogy ennyi még belefér. Már eddig is emeletes seggfejnek tartott, egy kis szórakozás ide vagy oda… Ennél jobban csak akkor tudnám kihúzni a gyufát nála, ha olyat akarnék csinálni, amit valójában képtelen lennék megtenni.
- Engem nem érdekel, hogy mások mit akarnak tőlem – határozottan jegyeztem meg, a hangom ismét színtelenné és rideggé vált – Nem szeretem az idegeneket.
Voltak rólam pletykák, többféle is. Sok szerint meleg voltam, de ezek pont azért cáfolódtak meg, mert se a lányokkal se a srácokkal nem jöttem ki túl jól. Emiatt gondolták páran, hogy aszexuális lennék, majd indultak el olyan szóbeszédek, hogy valójában falom a nőket, csak az elutasításommal próbálom mindezt semmissé tenni. Vicces volt belegondolni abba, hogy a valóság ennél mennyivel nyilvánvalóbb és unalmasabb.
- Oké, ez így elég korrektül hangzik – a korábbi sokkok miatt éppen ideje volt annak is, hogy egy kicsit megdicsérjem. Egyáltalán nem értettem a nőkhöz, gyakorlatilag jóval kevesebbhez volt közöm az eddigi életem folyamán, mint ahogy azt az emberek gondolták volna. Mondjuk szerintem pont nem a női lélek szakértőjének látszatát keltettem az előbb, amikor nekiálltam vele veszekedni a semmin. Érdekel is engem ez az egész.
- Szerintem te vagy itt az egyetlen, aki aggódik – egy félmosolyra húzódtak az ajkaim, miközben ezt kimondtam, aztán megcsóváltam a fejem. Nekem még a tartásom is laza volt, gyakorlatilag félig lecsúszva a székről, nagyon is udvariatlanul ültem a helyemen. Valóban nem érdekelt annyira a feladat, ha megbuktam volna a tárgyból, akkor jelentkezem jövőre és el van intézve az egész.
Az összefejelésünk egy olyan esemény volt a mai órát illetően, ami során tökéletesen megértettem azt, hogy ez a lány miért olyan, amilyen Saffron nem csak szimplán egy fűszernövény nevét viselte, emellett még a koponyája is jobban hasonlított a betonra, mint egy normál emberi fejre. Szinte biztos vagyok benne, hogy az ő halántéka más, mint egy normális emberé, és míg másnak az agya lágy része akár végzetes sérüléseket is elszenvedhet, addig az ő fejéről egy autó is lepattanna. Legalábbis az ütés, amit a fejemre mért, nem volt normális.
- Hát szerintem még a tanárnő is hallotta, ahogyan összekoppanunk – halkan suttogtam oda a szavakat - A te nyakadon egy kőszikla van az tuti… Már fogdosol is?
Az utolsó kérdést azt sokkal inkább suttogva-ordítva tettem fel, mert nem voltam felkészülve arra, hogy gyakorlatilag visszapakol az asztalra. Mondanám, hogy pont úgy kezelt, mint egy leprást, de valójában hozzám ért, szóval ez nem igaz.
- Teljesen tönkretetted a hajad – mivel előttünk egy elég nagydarab srác ült, bátorkodtam ismét feléje nyúlkálni – Segítsek? Nem foglak az engedélyed nélkül megérinteni.

1 407 || ruha

**Saffron Jeong** · Re: why did it have to be me? •• Ah In & Saffie Kedd Aug. 10 2021, 22:24

Ah In&&Saffron

1 universe, 8 planets, 7 continents, 195 countries, 7 seas... and it had to be you?

- És mi lenne akkor, ha mindenki csak magára gondolna, Ah In? - Fürkésző pillantással méregetem az arcát. Nehezen értem meg, hogy valaki hogyan képes ennyire negatívan felfogni az életet. Sőt, a helyzet az, hogy nem is sikerült megértenem. Abban egyetértek vele, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyek miatt az emberiség már rég megérett a pusztulásra. Viszont határozottan úgy gondolom, hogy attól még szükség van azokra is, akik minden negativitás ellenére is képesek másoknak segítő kezet nyújtani. A legkisebb segítség is fontos, mert lehet, hogy azzal az aprósággal tesszük elfogadhatóvá valaki napját, vagy épp hetét.
Tudom, hogy nekem is lenne min javítanom, hogy sokszor kedvesebbnek kellene lennem, nem beszólni azoknak, akiket valójában szeretek és általánosságban nem felhúzni magamat másokon, mert egyes embereknél sosem lehet változást elérni, akárhogyan is akarjunk rámutatni a hiányosságaikra, vagy hibájukra. Az is lehet, hogy védekezem azzal az az érvvel, hogy mindenkinek van még hová fejlődnie - beleértve saját magamat is -, de hiszek benne, hogy az is egy lépés előre, ha felismerem a hibáimat.
- Talán. - Megrántom a vállaimat, majd egyszerűen elfordítom a fejemet. Az egyik kedvenc módom arra, hogy kifejezzem, hogy mennyire érdekel egy beszélgetés, vagy ember az, hogy tartom vele a szemkontaktust, ami Ah Innal nagyon nehezen sikerült volna, mert állandóan azon kaptam őt, hogy félrepillant, vagy pusztán egy olyan nézéssel ajándékoz meg, amivel akár ölni is lehetne. - Köszönöm a karrier tanácsadást, de te sem ismersz, szóval... - Féloldalas mosoly kúszik az arcomra, miközben újra felé fordulok. Talán még a szememben is megcsillan valamelyest a tény, hogy lehetőséget látok abban, hogy lecsapjam a magas labdáját. Ha én nem alkothatok róla véleményt, akkor neki sem kellene úgy beszélnie rólam, mintha ismerne engem, vagy az indítékaimat.
- Te kezdted az egészet... - Hosszan szívom be a levegőt, de végül csak egy frusztrált sóhajjal szorítok rá a kezemben tartott tollra. Valószínűleg épp elég felháborító lehetett a környezetünk számára, hogy végig dumáltuk az órát, mégsem kaptunk érte szidást, de ha most belemennék a vitába arról, hogy ki kezdett beleszólni kinek az életébe... Egyikünk sem köszönné meg a másiknak, szóval jobb lesz, ha most visszafogom magam.
- Ühüm. - Nem terveztem Ah In felé pillantani, mert még mindig annak a hatása alatt voltam, hogy ne akarjam újra meg újra a saját igazamat bizonygatni. Rossz ötlet volt fiatalabb koromban vitakörbe járatni engem, tekintve, hogy nehezen tudom elengedni, ha valaki úgy próbál meg véleményt alkotni valamiről, amiben én hiszek, hogy ő maga nem feltétlenül veszi figyelembe a másik álláspontját. Ilyen alapon persze amennyire nekem nem kell elfogadnom Ah In véleményét, úgy annyira nem kell nekem sem az övét... Mégsem tudtam elengedni ezt és én magam is kezdtem úgy gondolni, hogy elég lesz túl lenni a közös órai feladatokon, aztán jobb lesz, ha elválnak az útjaink.
- Csak nem értem néhány ember miért jár egyetemre, ha utána semmit nem csinál. - Újfent a vállaimat rángatom, miközben magyarázok. Még csak nem is a jelenlegi helyzetre és a mi csapatmunkánkra gondolok, hanem arra, hogy vannak emberek, akik annyira nagyon el akarják érni, hogy egyetemre járjanak, aztán amikor már itt vannak, egyszerűen szarnak az egészbe, miközben valaki fizeti nekik, hogy ellógják az óráikat és elvégezzenek egy alapszakot vagy hat év alatt. - Én hiszek benne, hogy akkor majd más is látni fogja, hogy megéri energiát rakni bele, nem csak valaki hátán megkapaszkodni és megkapni a jó jegyet. - Határozott bólintással jeleztem, hogy részemről ez a téma ennyi volt. Vagyis... Vetek egy pillantást a szemem sarkából a srác felé és már épp szóra is nyitom a számat, végül azonban mégis becsukom azt és nem mondok semmit. Nem akarok elkezdeni előre mentegetőzni, hogy nem rá értettem, mert akkor talán azt fogja hinni, hogy csak kifogásokat keresek és magyarázkodom, mikor valójában tényleg rá értettem. Pedig én tényleg nem Ah In-ra gondoltam, amikor kimondtam, amit.
- Jó, akkor megcsinálod az egészet három percen belül mindkettőnk helyett? - Olyan mosoly költözik az arcomra, ami talán a beszélgetésünk során eddig soha. - Egyébként nem szeretek sztereotípiákban gondolkodni. - Nem mintha érdekelte volna. Én mégis elmondtam neki. Visszaszívni pedig már nem fogom tudni, szóval már teljesen mindegy az is, ha bátran kiállok a véleményem mellett.
- Te csinálsz úgy, mintha téged sértegetnélek, mikor elmondtam, hogy nincs bajom veled. Vagy azt akarod hallani, hogy van? Hát akkor van. - Határozottan olyan érvelést követtem, mint egy kisiskolás, de baromira nem érdekelt már. Én magam sem szerettem volna túl sokáig azon vekengeni, hogy most épp kinek van baja és mivel, mert láthatóan mindkettőnknek volt - mégis egyedül én ismertem be.
- Jó, legyen így. - Részben azért is egyeztem bele olyan könnyen a téma felosztásába, mert bántott, hogy alig egy egyetemi órányi idő alatt oda jutottunk Ah Innal, ahová. Főleg mert sok más esetben nekem egyszerűen ment az ismerkedés és az, hogy ha nem is feltétlenül nagyon mély dolgokról, de mégis el tudjak beszélgetni a partneremmel. Most pedig egyszerűen sehogy nem ment ez, ráadásul arra sem sikerült rájönnöm, hogy miért érdekel ez ennyire, ha erről a srácról van szó.
- De mások nem fognak olyan részletekbe menően utána olvasni a témának, mint ahogyan te már megtanultad. - Nem szerettem volna magunkat fényezni, de Ah In mégiscsak ázsiai - és nem csak a felmenői miatt állítom ezt, érezhető volt a beszédén is -, tehát elsődleges forrás lehetne. De mivel ez a téma számunka már elúszott, kár is lett volna azon töprengeni, hogy a srác épp miért jó, vagy miért rossz.
- Mégis megtetted. - Tényleg flexelt, én pedig felháborítónak tartottam, mert álszent dolog volt a részéről, hogy azt mondta nem akar vele felvágni, aztán mégis megtette. Nyilván eléggé bele kellett volna kötnöm ahhoz, hogy ez probléma legyen, de nem szerettem volna, ha rajta múlik az én jegyem is és direkt csak a lehető legminimálisabb hozzájárulást teszi bele ebbe az órába. - Pedig biztosan sok embert érdekelne a mondanivalód. - Ezen a ponton a pillantásommal a teremben ülő lányokat kerestem, akik nyilvánvalóan nem voltak vakok és ők maguk is meglátták, hogy milyen jóképű Ah In. Hangtalanul nevettem el magamat és ráztam meg a fejemet, amikor belegondoltam abba, hogy ők biztosan megtennének mindent, hogy a saját nyakukba vegyék a srác munkáját is, csak azért, hogy utána járjon nekik valamilyen köszönetnyilvánítás.
- Semmi. - Megfeszül az állkapcsom, amikor szinte elkapja az enyémtől a kezét, de újra a képernyőre fókuszálok, hogy be tudjam neki jelölni magamat és könnyebben tudjunk majd kommunikálni, ha elkezdjük a munkát. - Én általában hetente tudom meg a beosztásomat, de az órarendem miatt viszonylag állandó. De ha közbejön valami, akkor mindenképp szólok. - Sosem lehet tudni például, hogy mikor kerül rám a sor és mikor vigyázok én magam az öcsémre. Habár a vigyázni nem a legjobb szó erre, mert nem csak felügyelni szoktam őt, hanem vele tölteni az időmet. A kettő pedig az én fogalomtáram szerint merőben mást takar.
- Tessék? - Ha rám pillant, valószínűleg a kérdő pillantásommal és felvont szemöldökeimmel találja szemben magát. Figyelmeztetnem kellett magamat, hogy már az elején nem volt a megfelelő kémia közöttünk arra sem, hogy rendesen egymás szemébe nézve folytassunk le egy beszélgetést, azért felesleges is lett volna hosszú ideig néznem őt. Ezúttal én voltam az, aki inkább elkapta a pillantását. - OKé. Legalább haladunk valamire és ha lemaradnánk, akkor nem kell annyira aggódni. - Nem tartom ezt rossz technikának, mert hamar kiderült, hogy két különböző ritmusú ember vagyunk, akiknek nem lesz mindig ideje közösen foglalkozni ezzel a feladattal, tehát ha most előre dolgozunk akkor csak a saját dolgunkat könnyítjük meg. Legalábbis én így láttam a helyzetet.
- Nem erről van szó. - Megrázom a fejemet, de amikor elfordul, egyszerűen nem folytatom tovább. Minek magyarázzak valakinek úgy, hogy nem is figyel rám? Mondhattam volna a falnak is, hogy csak azért ajánlottam fel az egészet, hogy egységesebbé és ezáltal jobb minőségűvé tegyem a dolgozatunk nyelvezetét és stílusát, de valószínűleg nem hitt volna nekem.
Sokkal egyszerűbb és kifizetődőbb lett volna, ha szimplán visszatérek a jegyzeteléshez, de a fene sem gondolta volna, hogy már egy tárgy is képes számomra kellemetlenséget okozni és épp most dönt úgy, hogy leveti magát az asztalról. Egyedül arra nem számítottam, hogy lesz segítségem a felvételivel, ami miatt a reakcióm sem fogtam vissza, egészen hangosan bukott ki belőlem a dolog. - Aú! - Automatikusan a fejemhez kapom a kezemet, mert úgy éreztem, mintha az egyébként a helyén lévő agyam most neki dodzsemezett volna a koponyámnak. Vetek egy kifejezetten durcán pillantást a srácra, aztán elfordulva igazítottam a tollamat megfelelően a kezembe, hogy tudjak vele jegyzetelni és legalább a ma elhangzó információk végét csípjem el. Nem számítottam rá, hogy ő meg egyszerűen fogja és belemászik az intim szférámba, tehát azt sem kalkuláltam bele, hogy a fülem rögtön égni kezd, az érzés pedig mintha az arcomat is bizsergetni kezdené...
- Senki nem kérte, hogy vedd fel nekem! Amúgy sem csak a te fejed fáj. Ahj... - Mérgesen fordítottam el a fejemet és emeltem meg a kezemet, hogy visszasöpörjem a tincseket a fülem mögül, de Ah In keze még a közelemben volt, ami miatt nekiütöttem a sajátomat. Sóhaj tört elő belőlem, de nem adtam teljesen fel, hanem ráfogtam az alkarjára és leraktam azt az ő térfelére, ezzel is jelezve, hogy ne másszon annyira rám. Ezen a ponton pedig már csak azzal oldhattam volna meg, hogy ne vörösödjön jobban az arcom, ha megpróbálom őt visszatolni azzal a jó pár centivel, amivel közelebb helyezkedett hozzám. Ha ilyen volt az első találkozásunk, mi lesz, ha azért találkozunk, hogy megpróbáljunk együtt is dolgozni? Egy biztos, lehet hogy megbeszéltük, hogy a félév lezárultával inkább kerüljük egymást, az én emlékezetemben mindig lesz egy Jeong Ah In.

1563 || ruha || ••

**Jeong Ah In**

Saffron & Ah In

- Ez esetben el foglak szomorítani – enyhén felvontam a szemöldököm – De egy kegyetlen és sötét világban élünk, ahol saját magadon kívül senki sem fog segíteni rajtad. Az egyetlen ember, akiben megbízhatsz az te magad vagy.
És ezt nem csak azért gondolom így, mert az én családi drámám eléggé megtanított arra, hogy igazából mindegy mit csinálok, a végén úgyis egyedül maradok. Elég volt nyitott szemmel járnom az utcán. Amióta feltalálták a pénzt, lényegében ez az a dolog, ami az emberi kapcsolatainkat formálja. Ha valakinek van, akkor azért, ha nincs, akkor azért lesz boldogtalan. És az emberek emiatt gyarlók lettek, bár le merem fogadni, hogy még az őskorban sem volt ismerős az ingyenes segítségnyújtás fogalma. Soha semmit nem teszünk önzetlenül… Aki azt állítja, hogy igen, az hazudik. Lényegében mellettem volt egy csodálatos barátom, aki nagyon hasonló ambíciókkal bírt, mint ez a lány… Az ő motivációjára még sosem jöttem rá, mert túl ártatlannak tűnt, emiatt pedig tartottam tőle, hogy meg fog sérülni. Ugyanez a mellettem ülő lányról nem volt elmondható, mivel ő jóval határozottabb volt Shinnél. Nem is tudom, hogy a szülei mit reméltek, amikor egy szótagból álló nevet kapott a gyerek, de a reményhez fűzött, kemény legény stílus nagyon úgy tűnik, hogy nem járt a dologgal együtt.
- Te pedig minden bizonnyal pályát tévesztettél, ha ennyire analizálni szeretnél úgy, hogy semmit sem tudsz rólam – a pillantásom elég hűvös volt, de rögtön el is kaptam a tekintetem a lányról. Soha nem kedveltem kifejezetten azokat az életfázisokat, amikor új emberekkel kellett ismerkednem. Nem voltam jó benne, sőt lényegében a kommunikáció is az erősségem. Emiatt pedig megkérdőjelezhető lenne az is, hogy mit keresek a szakomon, de mivel alapvetően olyan munkát szeretnék szakmailag megalapozni, amihez lényegében a legfőbb kötőanyag – a pénz – már most megvan, konkrétan csak azért járok be az egyetemre, hogy majd legyen mivel villognom. Úgyis az a mérvadó, hogy például milyen operatőr vagyok, vagy hasonló, nem pedig az, hogy hány percig tudok beszélni a Maslow piramisról.
- A pszichológia képzést három utcával lejjebb találod – csak az orrom alatt motyogtam a szavakat, közben pedig a tollammal kezdtem el határozott vonalakat húzni az előttem heverő papírra – Nem azért vagyok itt, hogy barátkozzak. Letudjuk a projektet és utána úgysem beszélünk többet, tehát semmi szükség nincs arra, hogy életigazságokkal etess, jó?
Nagyon azt éreztem, hogy ő és én annyira mások vagyunk, hogy egyszerűen csak el kell engedni azt, hogy egyszer mi jóban lehetünk. Nem olyan személynek tűnik, akinek egyáltalán lenne kedve átférkőzni azokon a falakon, amiket alapvetően magam köré emelek. Én pedig pontosan tisztában vagyok azzal, hogy nagypofájú dolog tőlem elvárni, hogy az emberek megküzdjenek a szeretetemért, mert nem vagyok én egy kastélyba zárt hercegnő. Mégsem vagyok képes a változásra, ami miatt áldás az, hogy jól megvagyok magamban is.
- Így van, a te életed – engem pedig őszintén nem izgattak annyira mások. Próbáltam legalább annak a pár embernek a kedvére tenni, aki a barátaim köreibe tartoztak, de nem volt egyszerű a dolgom. Akár megfelelhetnék a szüleimnek is, mivel minden bizonnyal egyre nehezebb dolgom lesz azzal, hogy kordában tartsam az epilepsziát… Már, ha erre egyáltalán van mód. Attól tartottam, hogy ha ez az egész rosszabb lesz, akkor vagy a zártosztályon, vagy a temetőben fogok kikötni még harminc éves korom előtt. És van egy csomó orvos, egy csomó ember, aki látja azt, hogy mi folyik körülöttem, de a legtöbben szemet hunynak felette. A szenvedésem gyakorlatilag semmit sem jelent nekik, amíg életben vagyok, aztán ha esetleg bekövetkezne a legrosszabb, biztosan mindenki szépen zokogna a sírom felett két hónapig, aztán utána pedig elfelejtenének, én pedig egyedül rohadnék el. Ettől teljesen felfordult a gyomrom.
- Sajnos ez egy nemkívánatos velejárója annak, hogy elérd a célod – a szám széle éppen csak egy kicsit kunkorodott felfelé, mert viccesnek találtam a helyzetet – Egyébként egész életedben csoportmunkában lesz majd részed, ha azt akarod csinálni majd, amit. Még megfutamodhatsz.
Elég egyértelmű volt, hogy csak ugrattam, mert viccesnek találtam a szituációt. Én sem feltétlenül voltam oda érte, viszont jelenleg az ellenszegülés tűnt a legbutább döntésnek. ha megbuktatnak minket, akkor dupla annyi időt kell majd elszarakodnunk ezzel, mivel még egyszer neki kell majd menni a csoportmunkának. Tehát mind a kettőnknek ideje volt félretenni az utálatát, és összeszedni magát.
- Nem garantálom, hogy mindig tudok majd közösen dolgozni, de a saját feladataimat megcsinálom majd – a csoportmunkának úgyis csak az eredményét kell majd ismertetni, szóval innentől kezdve akár külön is dolgozhattunk volna, miután felosztottuk az anyagot – Amúgy meg, van egy csomó sztereotípia arról, hogy egy hatéves ázsiainak már nyolc diplomája van. Még örülnöd is kellene, hogy velem kerültél egy csapatba.
Nyilvánvaló volt, hogy igazából az, hogy sok mindenhez értettünk, egyrészt társadalmi nyomás, másrészt meg a magas életszínvonal miatt volt. A legtöbb középosztálybeli már megengedhette magának azt, hogy a gyereke mondjuk az iskolai foglalkozások mellett valamit sportoljon vagy zenéljen. Aztán ott voltak azok a srácok, mint én, akinek a szülei pénztárcája olyan mély volt, hogy még elképzelni sem tudtam azt, hogy hol lehet az alja. Egyetlen alkalommal sem mondták azt nekem, hogy ha valamit kitaláltam magamnak, hogy itt a vége, minden tevékenységemet finanszírozni tudták. A kambodzsai gyerekek kérdésköre pedig már más lapra tartozik.
- Jó, és ha ezt elmondod ötször és úgy nézel rám, mint a legnagyobb ellenségedre, akkor onnantól kezdve megoldódik a dolog? Ez van, fogadd el. A másik lehetőséged az, hogy buksz és reménykedsz abban, hogy a másik tanár nem akar csoportmunkát, gondolom ezt nem fogod megkockáztatni – kezdett megfájdulni a fejem a helyzettől. Legszívesebben fogtam volna magam, és otthagytam volna a helyet. Ma is a legbutább döntésem az volt, amikor kinyitottam a szemem és nem aludtam vissza. Néha egészen romantikus elképzeléseim vannak arról, hogy pontosan milyen lenne egyszerűen a semmiben lebegni, és örökké aludni.
- Egyetlen kérésem van a témával kapcsolatban… - némi hatásszünet után folytattam csak – A nővé válás a te témád, mert te is nő vagy. Én vállalom a férfivé avatás szertartását. De nem akarok menstruációról meg szűz lányok nyáláról olvasni, ugye nem bánod?
Határozottan éreztem, hogy még így is belefutok majd olyan részletekbe, amikre egyáltalán nem vagyok kíváncsi, de ez azzal jár, ha egy olyan népcsoportot kezdünk el vizsgálni, akik más civilizációs szokásokkal rendelkeznek, mint mi. Pontosan tudom, hogy nem szabad emiatt őket lenézni, hiszen a mai napig megtalálhatóak fennmaradt bennszülött törzsek, de ettől függetlenül az én úri jósághoz szokott gyomrom sem vesz be mindent. A szempillák leharapása még oké volt számomra, a többiről nem akartam tudni.
- Tény, hogy elég megúszós lenne a dolog, ha tanulmányt írnék a taoizmusból meg a konfucianizmusból. Még a hagyományos kínai írásjeleket is lenyomták a torkomon hét éves koromban, szóval túl nagy lenne az előnyünk másokkal szemben – arról nem beszélve, hogy egy csomó olyan hagyományunk és hiedelmünk máig fennmaradt. Illetve mivel büszkék vagyunk a történelmünkre, az iskolai éveim legnagyobb részében nem sokat foglalkoztunk az egyetemes történelemmel. Ellenben a dél-koreai szokásokat úgy ismerem, mint a tenyeremet, illetve túl könnyen megtalálnám a forrásokat a kínai és japán témakörben is.
- A világért sem akarok elkezdeni flexelni, de nekem csak a diplomám kell, semmi más, minden egyéb megvan ahhoz, hogy el tudjak indulni az utamon. Szóval úgy gondolom, hogy kettőnk közül neked fontosabb a dolog – határozottan pofátlanság lett volna az orra elé kicsapnom a fekete kártyámat, szóval igyekeztem finoman utalni arra, hogy nekem az ösztöndíj akkor sem játszana, ha hatos tanuló lennék. Szimplán csak szeretném megtanulni azt, hogy miként láthatom át azokat a szellemi termékeket, amikbe érdemes befektetni. Nem akarok csak a filmeknél vagy zenéknél leragadni, mert tök sok olyan beszélgetős műsor van, aminek lehetnék a producere ezáltal. Menő lenne, így pedig mindössze azokra a tárgyaimra vagyok hajlandó koncentrálni, amik amúgy is érdekelnek, vagy szükségesek. Az antropológia nem tartozik ezek közé.
- Nem akarok ilyen fontos szereplő lenni, de kösz a bizalmat – ridegen bólintottam arra, amit mondott – Jó nekem beolvadni a szürke tömegbe.
Nem szerettem se a különleges bánásmódot, se a figyelem teljes hiányát. Pont azért, mert az előbbi esetében is fennállt annak a veszélye, hogy majd mások pécéznek ki maguknak. Sosem fogom elfelejteni, hogy milyen érzés volt, amikor tizenegy éves koromban összevertek az osztálytársaim csak azért, mert nem tudtak a rosszullétemről, emiatt pedig azzal sem voltak tisztában, hogy miért engedtek haza suliból. Azt hitték, hogy nyaltak a tanárnak, de hát… Lényegében revansot vettem rajtuk. Ennek ellenére ugyanúgy fáj a dolog.
- Bocs – ahogy visszavettem a telefonom, gyorsan megoldottam a billentyű problémát, aztán úgy adtam vissza neki. A kezem csak egyetlen pillanatra ért véletlenül a bőréhez, de inkább gyorsan el is húztam onnan a sajátom. Nem akartam, hogy flörtnek higgye a dolgot, mert ha valamihez, akkor szerelmi drámához még annyira sem volt kedvem. Főleg nem egy olyan lánnyal, aki ennyire morcos tud lenni. Engem valahol lenyűgöz az emberi kedvesség, de ő szerintem azóta utál, hogy majdnem beléptünk az ajtón.
- Tudok hozzád igazodni, az egyetemen kívül sok dolgom nincs. Maximum a rokonlátogatás játszik majd, de ha ilyesmi szóba jön, akkor én fogok szólni – nem esik nehezemre az, hogy Shinnel és Sunwooval ne akkor akarjak együtt lógni, amikor az órára készülünk. Ha dolgozik, akkor nyilvánvaló volt, hogy nem neki kellene hozzám igazodnia, mert nekem több szabadidőm volt. Ennyit felajánlhattam neki, és talán még egy csoportmunka is jobb annál, hogy otthon ülök egyedül és egészségtelen ételekkel tömöm magam, vagy a takarítónővel beszélgetek.
- Hjaj, de buzgó vagy… - halkan mormogtam az orrom alatt szándékosan koreaiul, talán meg sem hallotta azt, amit mondtam – Jó lesz, kezdhetünk jövő héten.
Ha Dae Il nem dolgozna annyit, minden bizonnyal képes lennék a nyakába sózni a feladatot. Ha valaki, akkor ő biztosan képes lenne két pillanat alatt mindent elő kotorni a témáról, de úgy éreztem, hogy ezzel most nekem egyedül kell megbirkóznom. Ettől pedig kurvára éreztem a lelkesedést. Jobban örültem volna jelen helyzetben egy olyan partnernek, aki vagy lustább nála, vagy lelkesebb. Az utóbbi értelemszerűen megcsinálta volna amúgy is magától az egészet. Vagy hát… Egy olyan lánynak, akinek elég lenne a testemet ajánlani és megoldaná a dolgot. Egyszer kibírnék hasonlót, attól viszont tartottam, hogy ő nem ilyen.
- Miért, nem bízol bennem? – ezen a ponton egyszerre voltam kíváncsi és akartam őt szándékosan provokálni. Nem lepődtem volna meg azon, ha így lett volna, de végül csak megcsóváltam a fejem, és egy halk sóhaj kíséretében visszafordultam a kivetítőhöz, és lemásoltam még egy olyan kifejezést, amihez tettem egy kérdőjelet. Túl hiányos még az angoltudásom, ami szakmai részeket illeti.
Amint meghallottam, hogy leesett a lány tolla, automatikusan hajoltam le én is, mivel láttam, hogy hova esett, így határozottan hamarabb elértem volna. Viszont valószínűleg túl egyszerre mozdulhattunk meg, ami miatt sikerült olyan erővel összefejelnünk, hogy azt hittem lecsúszok a székről. Teljesen megszégyenülve nyomtam a kezébe az íróeszközét, aztán a fejemet dörzsölgetve igyekeztem megint felvenni az óra fonalát. Mivel nem volt túl nagy szerencsém vele, inkább közelebb húztam a lányhoz a székemet, és eltávolítottam a haját a füle elől, hogy tökéletesen értse a szavakat, amiket odasuttogtam neki.
- Ha esetleg legközelebb megharagszol rám – le sem vettem a tekintetemet az arcáról – Inkább rúgj tökön. Még egy ilyen és szerintem meg is halok a beton fejedtől.

1 806 || ruha

**Saffron Jeong** · Re: why did it have to be me? •• Ah In & Saffie Szomb. Feb. 06 2021, 11:39

Ah In&&Saffron

1 universe, 8 planets, 7 continents, 195 countries, 7 seas... and it had to be you?

Ki fog nekem segíteni, amikor én szorulok rá? Halvány mosoly jelenik meg a szám sarkában, de nem felelek rögtön a kérdésre. Helyette valami 'hmm'-szerű hangot hallatok. Nem csoda, hogy Ah In és én nehezen akarjuk megérteni egymást, hiszen olyan dolgokról gondolkozunk nagyon másképp, amelyek egy-egy ember másokhoz való hozzáállását határozzák meg. Talán néha könyörtelen voltam másokkal szemben, amikor a véleményemről volt szó, de a legtöbben, akiket a barátaimnak neveznek, tisztában voltak azzal, hogy így fejezem ki azt is, ha valakit szeretek. Ha valakivel törődünk, néha nekünk magunknak kell felnyitnunk a szemét arra, hogy hibázott. Nem állhatunk valaki mögött töretlenül, minden cselekedetére bólogatva, mintha egyetértenénk vele. Sokan valószínűleg ezért gondolnak rosszat mások háta mögött, mert az illető szemébe képtelenek megmondani a véleményüket - ez pedig egyfajta gyengeség is. Én mindig azt vallottam, hogy nincs baj azzal, ha nem egyezik valakivel a véleményem, vagy az értékrendben. A probléma abból adódik, ha meg akarjuk változtatni a másikat és csak a saját elképzelésünket, véleményünket tartjuk helyesnek. Pedig az élet pont attól szép, hogy mindenkinek meglehet a saját véleménye és egy-egy témát illetően összevethetjük a különböző nézeteket.
- Nem kell előre tudnom, hogy ki fog mellettem állni amikor szükségem lesz rá, ha bízom annyira az emberiségben, hogy tudjam; van még olyan, aki őszintén képes segíteni, ha szükségem van rá. - Nem kell, hogy minden tettünk azonnal kifizetődjön, vagy hogy mindig attól az embertől várjuk a viszonzást, akinek mi is segítettünk. Ott van például az öcsém, aki valószínűleg soha nem fog olyan anyagi vagy tárgyi viszonzást adni a szüleinknek, vagy épp nekem, mint amennyit mi fordítunk rá, de soha nem is várnánk el ezt tőle. Nekem elég, ha a szeretetét kapom és azt, hogy bizonyos megnyilvánulásainak köszönhetően olyan dolgokat is megtanulok tőle, amit nem várnék egy kisfiútól. - Téged nagyon megbánthatott valaki. - Mélyen a srác szemeibe nézek, amikor kijelentem, amit gondolok. Valószínűleg egyikünk sem arra készült, hogy majd az óra alatt, sutyorogva próbáljuk megfejteni a másikat, amikor először találkozunk, de az eddigi megnyilvánulásaiból képtelen vagyok másra következtetni. El kell veszítenünk a hitünket a hozzánk közel állókban, hogy senki másban ne tudjunk bízni. - Csak azért mert egy kutya megharapott, nem fog mindegyik. - Teszem hozzá végül, majd elfordítom a pillantásom és a fülem mögül előre bukó tincseket újra a vállam mögé dobom, amikor újra a tábla és a tanár felé pillantok.
- Akkor egy dologban egyetértünk - finoman megrántom a vállaimat, majd a tollamat ide-oda billentve pillantok a füzetemre. - Nem kell, hogy megmondd nekem mit gondolsz. Ha hibát követek el, akkor majd tanulok belőle. Az én életem. - Nem a testvérem, még csak nem is a barátom, így a legjobb ha nem várjuk el a másiktól, hogy a mi értékrendünk, vagy elgondolásunk szerint élje az életét. Én sem vagyok annak ellenére, hogy ha valami véletlen folytán újra összefutunk, ne dolgozzunk együtt, de addig is megtehetjük egymásnak azt a szívességet, hogy nem próbáljuk meg kioktatni egymást.
- Nem szeretem a csoportmunkát. - Jelentem ki egyszerűen, válaszként az ő szavaira. Ha őszinteséget vár, akkor boldogan megosztom vele mi a problémám ezzel. - Nem egyszer jártam már úgy, hogy nagy reményeket fűztem egy projekthez, aztán a végén mindent nekem kellett megcsinálnom. Nem szeretek mások helyett dolgozni. - Épp elég dolgom és kötelességem van az egyetemen kívül, hogy ne legyen időm duplán megdolgozni valamiért, amiért a másik fél ugyanúgy meg fogja kapni a jegyét, miközben a kisujját sem mozdítja a cél eléréséért. - Nem a beosztással van bajom, hanem a páros munkával, mint létező gyakorlattal. - Közepesen fontosnak tartottam, hogy ezt megjegyezzem, mivel eszemben sem volt őt megsérteni, hiszen nem ismerjük egymást, így véleményt sem alkothatunk a másikról.
- Rendben, akkor van miből kiindulni - aprókat bólintok, miközben továbbra is a papíron szereplő listát böngészem, habár nem túl nagy sikerrel, mert amikor Ah In megosztja a tupi-indiánokkal kapcsolatos ismereteinek egy részét rögtön grimaszolva kapom fel a fejemet. - Érdekes. - Előbb csak elmélyül az arcomon a grimasz, aztán halkan nevetve rázom meg a fejemet. Néha olyan ismeretekkel gazdagodunk, amelyeknek a létezésére nem is gondoltunk. De legalább már tudok valamit erről a népcsoportól, ami több, mint amit tegnap tudtam. Mennyire megéri egyetemre járni...
- Normál esetben azért van egy egész lista és választási lehetőség, hogy mindenki tudjon belőle választani. - Határozottan bólintok. - Az, hogy minket kizárt egy egész kontinens kultúrájából, igazságtalan. És igen... mert ő mondta. - Nem látom be kinek ne lenne egyértelmű, hogy ez a lépés a tanárnő részéről is kifejezetten kirekesztő volt. Csak mert Ah In ázsiai származású, nem jelenti hogy a papíron szereplő kultúrák mestere - amivel persze nem is azt akarom mondani, hogy ne lehetne ezekről ismerete. De mint valaki, aki nem amerikai születésű és sokad generációs bevándorló, talán olyan ismereteket is meg tudna osztani, amelyeket nem talál meg az adott témát kapó csapat. - Megmondtam, hogy nem veled van bajom. - Jelentem ki határozottan, és nagyon vissza kell fognom magamat, hogy ne engedjek meg magamnak egy frusztrált sóhajt is. - A te átlagodba is ugyanúgy számít ez a jegy, ezért kell együtt csinálnunk. - Nem tudom hányszor kellett volna megismételnem, hogy itt a körülmények háborítanak fel, nem pedig a tény, hogy Ah In és én egy párba lettünk osztva.
- Ezért lenne érdekes, ha arról tarthatnánk előadást, amit első kézből ismersz. - Ezen a ponton engedek meg magamnak egy sóhajt, de közben a papírt nézem és próbálok nem a tanárnő felé pislogni, akit most szemmel tudnék verni. Minden órámra úgy gondolok, mint aminek a későbbiekben haszna lesz, de attól még nem kell szeretnem az oktatókat és az indokolatlan döntéseiket.
A nyelvembe harapok és csak egy 'jót' préselek ki magamból, amikor a srác rám bízza a döntést. Ahhoz képest, hogy az előbb még hajlandó lett volna a saját kezébe venni az egész projektet, most nagyon hamar fordult a dolog és azt állítja, hogy alkalmazkodik az én döntésemhez. Innentől kezdve hogyan bízhatnék abban, hogy vele jobb lesz együtt dolgozni, mint bárki mással volt eddig? Nem nézek rá, amikor beírom a neveinket a tupi-indiánok mellé, csak elvégzem a feladatot és tovább csúsztatom a papírt a mellettünk ülő illetőnek. A kezembe nyomja ugyan a telefonját, de azzal kell szembesülnöm, hogy a billentyűzete történetesen nem angol betűkkel operál, ezért lassan vissza is nyújtom felé, miközben rá pillantok. - Átállítod a billentyűzetet? - Megpróbálhatnám én magam is, de inkább most kérek segítséget, mint hogy elnyomkodjak valamit és aztán derüljön ki, hogy baj van. Amikor megtette, rákeresek a saját profilomra és rányomok a megfelelő gombra. - Jó lesz itt, nem feltétlenül használok más platformot. - Kivéve a whatsappot, amit néhány rokonom és a munkahelyem miatt már-már kötelezően figyelembe kell vennem. Valamiért a latin-amerikai fiatalok sokkal nagyobb előnyben részesítik azt az alkalmazást, mint az egész világ.
- A keddem és a szerda délutánom általában szabad. A beosztásomtól függ, de ha változik valami, akkor majd szólok. - A csütörtököt határozottan azért nem említettem meg, mert az az öcsémnek van fenntartva és nem fogom őt lecserélni holmi egyetemi páros munka miatt. - Neked mikor jó? - kérdezek vissza, nehogy a végén későn derüljön ki, hogy a szabadnapjainkkal teljesen elkerüljük egymást. - Az jó, ha jövőhéten kezdjük el a munkát? Addig gyűjthetünk szakirodalmat. - A korábban kivetített félévi menetrend alapján még az sem feltétlenül lenne esedékes, hogy ennyire előre gondolkozzunk, de sosem árt egy lépéssel előrébb lenni, mert akkor nem fog váratlanul érni a határidő és nem lesz az egészből kapkodás. - A végén a beadandót csinálhatjuk majd úgy, hogy én átnézem a teljeset, mit szólsz? - Felé pillantottam ugyan, de muszáj voltam az ajkamba harapni, mert annyi más részletet is szívesen megkérdeztem volna tőle, amit szerettem volna tudni. Például hogy szeret-e párban előadást készíteni, vagy inkább osszuk fel és egyszer egyikünk, máskor pedig a másikunk beszéljen. Vagy hogy mennyire megy neki jól az angol írásban... Helyette csak visszafordultam az asztalhoz, de pont úgy könyököltem fel rá, hogy a saját tollamat ezáltal lelöktem a kettőnk közötti résben. Nagyszerű... Finom hátrébb toltam hát a székemet, hogy ne csak céltalanul tapogatózzam a földön, hanem tudjam pontosan hova kell hajolnom az elgurult tollért.

1320 || ruha || ••

**Jeong Ah In** · Re: why did it have to be me? •• Ah In & Saffie Vas. Jan. 24 2021, 14:50

Saffron & Ah In

Én voltam az egyetlen olyan diák ezen a szakon, aki nagyon más elképzelésekkel operált, mint a nagy többség. Ezzel igazából a legtöbben nem voltak tisztában, mivel senkivel sem osztottam meg mindazt, amit én szerettem volna a szaktól. Igazából némi belelátásom volt már magába a filmkészítésbe, illetve a zenéhez is értettem valamennyire. Ettől függetlenül egy dolog, hogy van érzékem ezekhez a dolgokhoz, de rengeteg mindent kell még tanulnom, és nem is vagyok feltétlen filmezés szempontjából profi. Ami a kommunikációs készségemet illeti… Rengeteg fejlődésre van szükségem.
Ezen kívül hiába csináltam a covereket, amikhez vettük fel videót is, alkottam néhány saját dalt, de nem igazán tudtam volna magam zenészként elképzelni. A filmiparba nem volt elég presztízsem és én magam egyáltalán nem gondolom magam olyan istenadta tehetségnek, hogy majd pont rám figyeljen fel más is. Viszont a dédi Jeju-i birtokának eladása megmutatta nekem mindazt, hogy pontosan mit kellene kezdeni az életemmel, ez pedig egy olyan út, amit hosszan fogom bejárni. Szükségem volt mindenekelőtt valami olyan képzésre, amivel megértem magát a médiát és annak az algoritmusát, aztán nem árt majd a jövőben magamra szedni némi gazdasági tudást is, amihez a későbbiek során még minimum egy diplomát szereznem kell. Mivel az alapfokozatnál nem akarok megállni, lényegében majd a jövőben eldöntöm azt, hogy bölcsész, vagy gazdasági mesterdiplomát szeretnék csinálni magamnak. Hogy ehhez mégis miért volt szükség pármillió dollárra? Mert azzal igyekszem majd finanszírozni az első nagyobb projektet, amibe bele akarok nyúlni. Tehát a munkám alapja mindenekelőtt egy fix összeg a bankszámlámon, amit majd okosan tudok befektetni a jövőben. Ezzel pedig lényegében annyi volt a célom, hogy a hozzám hasonlókat támogassam. Akik ugyan biztosak abban, amit a jövőben csinálni szeretnének, de ennek ellenére sem kapják meg a kellő támogatást. Én lehetek az a személy, aki az ilyeneknek bizalmat ad majd a jövőben, ezzel pedig saját magamon is segíthetek valamennyire.
Ezekhez a dolgokhoz mondjuk ki kellett sakkoznom egy csomó felesleges kört, lehetőség szerint jól, mert én is tudtam, hogy Dae Ilnek nem okozhatok csalódást a jövőben. Ő az, aki előtt eléggé hamar lebuktam, hiába hazudtam neki a jogi pályámról és viccelődtem azzal, hogy majd elfedem a tetoválásaimat a jövőben. Eléggé meglepett, amikor figyelmetlenségből megnyitva hagytam a netes naplót a kanapén, ő pedig határozottan jól fogadta a terveimet és megerősített abban, hogy nem találtam ki hülyeséget. Persze volt szó itt a pénzről és arról, hogy szükségem lesz majd rá, de ugye ezt már részben megoldottam… Csak nem avattam be őt a módszerembe.
- Vagy úgy – én a magam részéről nem is igazán firtattam a dolgot, meg amúgy sem érdekelt. Sosem tartottam sokra azt, ha valaki nagy mellénnyel papolt a jótékonykodásról, de semmilyen tárgyi segítséget nem tudott nyújtani annak, aki rászorult volna. Persze szép és jó dolog másoknak segíteni, de szerintem pár szánakozó pillantás, meg kifejezni mások felé azt, hogy mennyire együtt tudunk érezni velük, szimplán csak kevés. És ezt nem azért mondom, mert én éppenséggel aranykanállal a számban születtem, hanem mert ezerszer kaptam a szüleimtől is lelki támogatást, amivel sokkal inkább befolyásolni próbáltak egy olyan irányba, amitől egyre inkább veszítettem el saját magam. Mert azt hiszem az epilepsziám is én vagyok, ők pedig ezt képtelenek elfogadni. Az egyetlen támogatás, ami engem az évek során ért az annyi volt, hogy Shin és Sunwoo megőrizték a titkomat és közbeléptek mielőtt rosszabbra fordulhatott volna a dolog. De ez is csak azért valósulhatott meg így, mert ők ténylegesen ismertek.
- Neked ki fog segíteni, ha rászorulsz? – inkább újra megkerestem a mellettem ülő lány pillantását és mélyen a szemébe néztem – Tudod az emberek olyanok, mint a hálátlan kutyák, akik a saját gazdájuk kezébe harapnak.
Mondjuk sok ilyen állattal még nem találkoztam, pedig szívesebben mentem a fiúkkal is egy olyan kávézóba, ahol voltak macskák, vagy más állatok. A legtöbbjük mind aranyos volt és kíváncsian jöttek oda hozzánk meg engedték, hogy megsimogassuk őket. Ugyanakkor a helyzetet elég jól leírta az, amit most mondtam a lánynak.
- Igazából ezzel nem tudok vitatkozni – csak finoman megrántottam a vállam – Nem hiszem, hogy több órán össze fogunk futni, így én biztosan nem vágom majd az arcodban a későbbiek során, hogy én megmondtam.
Amúgy sem tenném meg, de ezt már nem öntöm szavakba. Sosem voltam olyan ember, aki szándékosan fájdalmat akar másoknak. Az már más kérdés volt, hogy a magatartásom lényegében abból fakad, hogy egész életemben tartottam az emberektől. Ennek fűszernövény nevű lánynak pedig épp eléggé fel volt vágva ahhoz a nyelve, hogy tartsak tőle.
A csoportmunkának én sem örültem, de igyekeztem ettől függetlenül nem túl hülyén nézni a lányra. Sokkal inkább csodálkoztam azon, hogy ennyire kiszámoltuk ezt a lépést, az ő arcára kiülő döbbenet sokkal inkább megmosolyogtatott.
- Kétlem – az én hangom legalább annyira száraz volt, mint az övé – Ne húzzuk egymás idejét azzal, hogy bájolgunk és szimpátiát mímelünk. Nyugodtan kimondhatod, hogy utálod az egészet.
Legalábbis az jóval egyenesebb lenne a részéről, én pedig könnyen visszazuhantam volna a megszokott kis szürkeségembe, ahol már lényegében egész kényelmesen voltam. Én már nem akartam új barátokat és egyéb kapcsolatokat, mert elvoltam azzal, amim jelenleg volt.
- Valamelyik antropológus írt róluk egy egész könyvet, az szerintem elég – némi gondolkodás után sem jutott eszembe az, hogy pontosan melyik volt az – Majd megnézem a jegyzeteimet, de amúgy tök érdekes. Azzal fejezik ki egymás iránt a szerelmüket a férfiak és a nők, hogy leharapják a másik szempilláját.
Képtelen voltam visszafogni az arcomra kiülő vigyort. Ez jóval kevésbé számított cukinak, mint az eszkimók orrdörzsölése. Én pedig nem voltam nagy tupi indián szakértő, de elég spicy előadást tudnék tartani az ilyen mocskos részletekről, amit a lány minden bizonnyal maradéktalanul fel akar majd tárni.
- Mert a tanárnő azt mondta? – összevont szemöldökkel néztem rá, miközben igyekeztem megemészteni a szavait, amik számomra valahogy más jelentéstartalommal csengtek – Figyelj. Ha nem akarsz együtt dolgozni azt most mondd meg és majd magamra vállalom az egészet és megbeszélem a tanárnővel. Ha ennyire számít neked ez a jegy.
Finoman félrebillentettem a fejem, de a pillantásomban így is látszódhatott némi megbántottság. Nem tehetek arról, hogy olyannak születtem, amilyen vagyok. Ezzel pedig a lány nemhogy a bizalmamat nem nyerte el, sokkal inkább unszimpátiát kezdtem el táplálni iránta, ami miatt hátrébb is húzódtam a papírból. Tényleg kész lettem volna visszadobni az egész feladatot csak azért, mert magamra vettem azt, amit mondott. Tisztában vagyok a hiper érzékenységemmel, de úgy éreztem, hogy ennyihez talán jogom van.
- Gondolom nem – csak megvontam a vállam, és ezen a ponton már nem pillantottam a lányra – Az én esetemben azért számít, mert folyamatos érvényben vannak a hagyományaink.
Gondolok itt arra, hogy elsős koromban meg kellett tanulnom a kínai karaktereket, holott bemutatkozni is csak azért tudok, kínaiul, mert kedvelem Cai Xukunt, mint előadót. Ezen kívül nálunk még mindig kultusza van például a hagyományos esküvőknek és a családformák sem feltétlenül annyira modernek, mint mondjuk Amerikában, vagy máshol. És akkor még egyes erkölcsi és túlvilági hiedelmekkel kapcsolatos dolgokba bele sem mentem.
- Rád bízom – egyetlen pillantás erejéig néztem csak rá – Te akarsz jó jegyet. Legyen az, amelyik téged jobban érdekel, én majd alkalmazkodom.
A korábbi megjegyzése után nem is nagyon érdekelt az, hogy pontosan miként sikerül ez az egész projekt. Elgondolkoztam azon, hogy talán egyszerűbb lenne megbuknom az egészből, de azzal lényegében elcsúsztattam volna a félévemet, nekem pedig nem lett volna kedvem még egyszer szenvedni egy rossz modorú csoporttárssal. Éppen ezért is vettem a kezembe a telefonomat, és nyitottam meg a Facebookomat.
- Jelöld be magad – úgy adtam a tenyerébe a készüléket, hogy az ujjaim véletlenül egy kicsit a kezéhez értek, de azonnal el is húztam a kezem – Ha kényelmetlen, hogy látom a profilod, akkor legyen a discord. Instán esélytelen, hogy megtaláljam az üzeneted.
Elég sok követővel rendelkeztem ott a youtube csatornám miatt, szóval nem is igazán használtam a platformot képfeltöltésen, meg videómegosztáson kívül.
- És melyik napokon érsz rá? – nyilvánvalóan már égett a vágytól annak érdekében, hogy elkezdhessünk dolgozni a projekteken, így azt gondoltam, hogy talán kedves lenne megérdeklődni ezt tőle. Közben igyekeztem szemmel tartani a tanárnőt, aki a dolgok technikai részével bíbelődött és a kezembe vettem egy tollat, hogy felírhassam az óra címét az előttem levő lapra. Amikor ez megtörtént, az egyik szó mellé rögtön tettem egy kérdőjelet, hogy majd meg tudjam kérdezni a bátyámat ha hazaér a munkából.

1 341 || ruha

**Saffron Jeong**

Ah In&&Saffron

1 universe, 8 planets, 7 continents, 195 countries, 7 seas... and it had to be you?

Határozottan hiszek abban, hogy csak mert ez a világ olyan hatalmas és szörnyű, mint amilyenné mi emberek tettük hosszú évtizedek, sőt századok alatt, még nem vált teljes mértékben menthetetlenné. Sőt, annak is a híve vagyok, hogy tehetünk az ellen, hogy rövid időn belül a teljes emberiséget kipusztítsuk, mert önzőek és telhetetlenek vagyunk. Nyilvánvalóan millióknak kellene ebben a pillanatban ráébrednie arra, hogy mit teszünk a környezetünkkel, az erőforrásainkkal, és ha tágabban szemléljük a világunkat, akkor milyen világrendet és politikai hatalmat tartunk megfelelőnek egy több száz milliós ország vezetésére. Annyira viszont én sem vagyok elvakult, hogy elhiggyem, hogy ilyen hamar bekövetkezhet bármiféle változás.
Szerencsésnek mondhatom magamat, amiért a szüleim képesek voltak megtanítani arra, hogy fontosabb másokat magunk elé helyezni és hogy ténylegesen is jobb adni, mint kapni, mivel azoknak az embereknek, akiknek akár csak egy rövid ideig is segítünk, talán az jelenti az életüket. Nem is feltétlenül csak a saját öcsém példájára gondolok, hanem arra, hogy anyu és apu fontosnak tartották, hogy megszeressem az önkéntességet és hogy magam is akarjak ebben részt venni. Sőt, az az irányú elképzeléseimet sem rombolták le, aminek mentén a jövőmet igyekszem alakítani és azt, hogy mivel is akarok foglalkozni.
Rengetegen lenézik a bölcsészettudományokat és társadalomtudományokat, csak azért mert nem lehet olyan könnyedén megfogni azt, amit létrehozunk általuk. Látunk egy papírra vetett verset, vagy tanulmányt, esetleg tisztában vagyunk vele, hogy milyen munkát végez egy diplomata, vagy hogy a politológia és a politika nem egy és ugyanaz. Az orvosok embereket gyógyítanak, az építészek pedig házakat terveznek és emelnek, de egy nyelvtanár, egy szociológus vagy egy filmművészetekben és zenében jártas ember legalább annyira fontosak és lényegesek a társadalom megfelelő működéséhez. Halál unalmas lenne az élet zene, filmek és irodalom nélkül, ha pedig mindenki számára csak a pénzszerzés lenne fontos és nem mások segítése, régen elveszett volna a lehetőségünk arra, hogy menthetőek legyünk. Szerintem pusztán csak több embernek kellene belátnia, hogy az, ha nem pénzben mérjük a sikert, még ugyanolyan siker.
Ha pedig valaki olyan, akinek nyilvánvalóan megadatott a lehetősége arra, hogy akármilyen formában jótékony legyen, lenézi a hasonló tevékenységeket, mindig képes voltam kiakadni. Itt van ez a srác, aki mellett sikerült helyet foglalnom, és akinek a ruhái ránézésre is többet érnek, mint egy-egy dél-amerikai család éves bevétele, amiből nem csak a fennmaradásukra, ruházkodásukra, de a gyerekeik oktatására és az egészségükre is tudniuk kellene költeni... Szóval gondolatban már legalább háromszor megrángattam volna Ah Int és nem csak a nekem intézett kérdése miatt, hanem minimum amiatt is, amilyen energiát árasztott magából a teljes feketeségével, ami a ruházatának köszönhető. Erős lenne azt mondani, hogy kedvem lenne a falat kaparni tőle, az viszont egyértelmű, hogy kifejezetten erős érzelmeket váltott ki belőlem, pedig először találkozunk.
- Nem is kérdezted, nekem meg nem kötelességem megosztani - súgom vissza rögvest. Egyrészt nem ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy erről kezdjünk diskurálni, hiszen egy óra közepén vagyunk. Másrészt semmi köze hozzá, most pedig már csak azért sem mondanám meg neki, mert nem kell, hogy tudjon bármit az öcsémről, vagy arról, hogy hogyan éljük a mindennapjainkat.
- Szóval csak azért mert egyszer mind meghalunk, ne segítsünk másokon? - Teszem fel a kérdést, még mindig elég halkan ahhoz, hogy csak ő hallja meg, a pillantásomat viszont az övébe fúrom, mert kifejezetten kíváncsi vagyok a válaszára. Valamit csak azért nem csinálni, mert nem látjuk a hosszútávú eredményt, szerintem totális hülyeség. Ennyi erővel szavazni se menjünk el, mert nem azon a pár szavazaton múlik.
- Akinek pénze van segítsen pénzzel, akinek nincs, az tegye máshogy. - Jelentem ki könnyedén, s még egy félmosolyt is megeresztek felé. Nem taszítom természetesen én sem a pénzt, ugyanakkor azt sem gondolom, hogy csak úgy segíthetek, ha fürdök a milliókban és nincs már hova tennem a busás összegeket, ezért fordulok adóleírásképp a jótékonykodáshoz. Az öcsémen sem a pénz segít, hanem az emberi kapcsolatok, de valószínűleg ezt olyan ember, aki nem élt át hasonlót, nem is fogja soha megérteni. Ah In pedig valószínűleg azért nem ért meg, mert nem élt még át hasonlót.
Ha önmagában a csoportbeosztás ne lett volna eléggé meglepő, akkor Ah In a kérdésével akkor is tett volna róla, hogy csak még inkább meglepődjek - és talán még bosszankodjak is egy kicsit. Utálom a csapatmunkákat, a páros munkákat és mindent, ami azzal jár együtt, hogy lusta egyetemistákat kelljen rávenni arra, hogy teljesen ismeretlenül megpróbáljanak együtt dolgozni. Nekem vannak bizonyos elvárásaim magammal szemben, amit a nagy többség, akikkel eddig volt szerencsém együtt dolgozni nem ütött meg. A mellettem helyet foglaló srác pedig a sötét aurájával és arrogáns viselkedésével nem kifejezetten adta azzal kapcsolat a jeleket, hogy ő más lenne, mint a nagy átlag, akikhez volt már szerencsém. És még neki áll feljebb és panaszkodik a beosztás miatt? Jó, technikailag nem panaszkodás volt, de mindenki más szimplán elfogadta a tényeket és nem kérdezett rá a módszertanra... Szinte éreztem, ahogyan az érzelmeim nyomán kezd kipirosodni az arcom, de ennek ellenére sem voltam hajlandó elkapni a pillantásomat, mivel azzal mindenki tisztában van, hogy a gyengeség jele. Én pedig nem vagyok gyenge.
- Reméljük eredményes lesz a közös munka - jelentem ki szárazon, habár már most mérget vennék arra, hogy ez nem lesz így. Ha más miatt nem is, de ez a srác pont az a típusnak tűnik, aki pusztán szórakozásból is megtenné, hogy nem hajlandó együttműködni.
- Jó, az eszkimókat engedjük el. - Bizonyos pontig nyilvánvalóan hajlandó vagyok kompromisszumokat kötni, az eszkimók kiválasztása pedig határozottan olyan húzás lett volna, amit hajlandó vagyok meghagyni bárki másnak, aki csak kicsit is jobban érdeklődik irántuk.
- Lesz róluk elég forrás? - Gyors pillantást vetek rá, mielőtt újra a papírra irányítanám azt, hogy szemügyre tudjam venni a listát, közben igyekezve figyelmen kívül hagyni, hogy mindketten közelebb hajoltunk a papírhoz.
Személy szerint első körben nem tartottam túl nagy hátránynak, hogy ki lettünk zárva az ázsiai témákból, viszont a lista tételeit olvasgatva már kezdtem egészen másképp érezni. - Elég nagy kicseszés, hogy több ezer éves kultúrákat nem választhatunk, csak mert... - nem fejezem be a mondatot, mivel épp felpillantok, hogy Ah In szemébe tudjak nézni és azzal szembesülök, hogy továbbra is figyel. Megnedvesítem az ajkaim, s csak ezután folytatom: - ...a tanárnő azt mondta. - Finoman elhúzom a számat, majd az egyik hajtincsemet tekergetve futom át még egyszer a listát. - Az afrikai népcsoportok is érdekesek lehetnek, az animizmus eléggé színes és szerteágazó vallás. Nyilván ha azok közé tartozunk, akik tényleges vallásnak tekintik... - teszem hozzá, egyértelműen nem azzal a céllal, hogy okoskodni akarjak.
- Számít, ha latin-amerikai felmenőim vannak? - Ugyan Ah Innak teszem fel a kérdést, de nem feltétlenül várok rá választ. Azt pedig nem most fogom elkezdeni neki ecsetelni, hogy csak mert részben mexikói származású vagyok, apa révén pedig részben olasz is, mindezektől függetlenül nem tekintem a hobbimnak, hogy széleskörű tudással rendelkezzem a latin-amerikai etnikumokkal kapcsolatban. Arra ott van ez az óra.
- Tupi-indiánok, vagy kelet-afrikai wanikák? - Pillantok fel újra a srácra, felvont szemöldökökkel, majd ha sikerült egyet kiválasztani, beírom magunkat a papírra és tovább csúsztatom a következő embernek.
- Megbeszélhetnénk, hogy hol tartjuk a kapcsolatot. - Sokkal könnyebb lesz úgy megszervezni a közös munkát, hogy nem tűnik el ezután az ominózus első óra után és szívódik fel a jegyosztásig. Mivel pedig nem vagyunk csoporttársak, így nem is lenne olyan egyszerű szimplán összefutni a campuson, nem úgy, mint például Timothyval, aki véleményem szerint elmentette az órarendem, mert mindig teljesen véletlenül bukkan fel jó helyen. Ah Innal viszont így első körben képtelen lennék annyira nyílt lenni, hogy kiengedjem a kezemből a gyeplőt és hagyjam, hogy megússza anélkül, hogy legalább megegyeznénk valamiben a közös munkát illetően.

1229 || ruha || ••

**Jeong Ah In**

Saffron & Ah In

Talán furcsa lehet részemről az, hogy egyetemre járok, konkrét elképzeléseim vannak az életemet illetően, mégsem akarom agyontanulni magam, ha nem muszáj. Hogy miként gondolok, holmi vallásantropológia alapozó tárgyra a szakomon? Mint a szükséges rossz, amit sajnos vagy nem, de lényegében kötelességem elvégezni. Mégis próbáltam megtalálni azokat a kiskapukat, amik több időt hagynak nekem. Nem igazán szerettem idegenek között lenni, a nagy tömeg pedig kifejezetten taszított. Azt hiszem, hogy ha nem olyan családban élnék, amilyenben, akkor minden bizonnyal sosem próbáltam volna meg az egyetemet, és így is csak Shin miatt akartam idejárni. Az, hogy a jegyeim mindig jók voltak, lényegében az oktatási rendszerünk elbaszottságából adódott. Míg itt a legmenőbb srácok mindig inkább igyekszik kerülni az iskolát, addig otthon az számít népszerűnek, aki a top 5 tanulóban van... Igazi megbecsülés mondjuk csak az első helyen álló diáknak jár, de én tökéletesen ellavíroztam a legjobb ötben. Pont nem az volt a célom, hogy egy hatalmas és neves egyetemre járhassak, sokkal szívesebben töltöttem volna az időmet távol a fővárostól.
A baj így is megtörtént, ami miatt a csuklóm belső oldalán is megtalálható volt egy sebhely, ami egészen hasonlított a halvány mélyedésre, amit még a legjobb barátommal közösen szereztem annak idején. Csak sajnos a két helyzet teljesen másképp volt morbid. Mert annak idején a bátyám véres fejjel talált meg engem és Shint is, ami miatt magyarázkodni kellett a szüleinek... Az egészben az volt a legrosszabb, hogy mi nevettünk rajta. Addig az autóbalesetemmel kapcsolatban senki sem hitt nekem, ez pedig arra emlékeztetett, amikor a Yang gyereket lelöktem a lépcsőn. Valamilyen szinten tartottam tőle, hogy itt is jelentkezni fognak azok a bizonyos tünetek, ami miatt képtelen vagyok önmagam lenni... És megint egyszerűen csak magamhoz térek valahol, és olyan helyzetben leszek, amit egyszerűen képtelenség kimagyarázni.
Ugyanakkor szerettem kiélvezni azokat a pillanatokat, amik megadattak nekem. Gondolok itt például a mai napra, amikor nagyon is magamnál voltam, és képtelen voltam nem galádul vigyorogni az előttem megtorpanó lányra. Látszott ratja, hogy zavarban van a késés miatt, viszont a részemről elég volt egy bocsánatkérő biccentés a tanárnő felé, és lényegében el is nézte a korábbiakat. Talán nem is volt hülyeség két kreditért felvenni a népdaléneklést, mert úgy néz ki, hogy az engedmények járnak nekem, és talán ez a félév végi osztályozásnál is meg fog nyilvánulni.
A bemutatkozósdi különösen nem tetszet, de igyekeztem kihozni magamból a maximumot. Sosem tartoztam a kedves srácok köreibe, csupán voltak emberek, akiknek meg tudtam nyitni a szívem. Ugyanakkor igaz volt az is, hogy ha valaki elől elzárkóztam, onnantól neki szinte lehetetlen volt újra megnyerni a bizalmamat. Nem tudom beismerni, ha hibázok, mert félek a következményektől... Tehát lényegében egyáltalán nem reméltem az egyetemtől barátságokat, vagy szerelmeket, szimplán csak túl akartam élni, hogy a későbbiekben nyugodtan tudjak függetlenedni a nevemmel járó bonyodalomtól.
Mindenesetre mindig megéreztem azt, ha valaki figyelt, így több tekinetet is magamon számláltam, miután helyet foglaltam ismét. Én a magam részéről már egy ideje nem vagyok az fajta, aki nemes egyszerűséggel összehúzza magát. Sorra megkerestem a pillantásokat, és egyenesen a tekintetemet a szempárokba mélyesztettem, amíg el nem fordították a fejüket rólam. Az egyik lánynál ez a módszer elég sikeres volt, mivel ő szinte azonnal elkapta a tekintetét, de nem volt elég gyors. Észrevettem, ahogyan a bőre enyhén kipirul, ezen pedig én képtelen voltam nem mosolyogni. Sokan azt hiszik, hogy minden ázsiai teljesen fekete szemekkel rendelkezik, de alapvetően középbarna árnyalatú a legtöbbjüknek. Én egy vagyok azon emberek közül, akinek annyira sötét a szeme, hogy a pupillám szinte nem is látszik, ezért nehezen tartják velem a külföldiek a szemkontaktust. Főleg akkor, ha mondjuk rondán nézek valakire.
A mellettem ülő lány beszéde mégis elindított bennem valamit... Leginkább a vágyat a gúnyolódásra. Sosem értettem az olyan nemes lelkeket, mint amilyennek ő mutatta be magát, vagy amilyennek éppenséggel megismertem Shint is. Én a magam részéről végtelenül önző voltam... És ez nem azt jelentette, hogy nem sajnáltam a rászorulókat és belerúgtam minden kóbor kutyába az utcákon. Szimplán csak éppen elég bajom van ahhoz, hogy másét ne akarjam a nyakamba venni. Ezen pedig egyáltalán nem segít az sem, hogy összesen kettő embert tudok magam mellett számlálni, aki kitart mellettem és igyekszik összekaparni minden alkalommal, amikor baj történik. Lényegében a családom tisztában volt azzal, hogy bármikor elvihet egy szívroham, és ennek ellenére sem érdeklődtek a megoldások iránt... Homokba dugták a fejüket, ezért pedig nekem kell szenvednem.
- Csak nem nagyon értem a motivációd – egészen halkan súgtam oda a szavakat, mert mégsem akartam a tanárnőt megzavarni... Biztos vagyok benne, hogy annyira szépen azért nem énekeltem neki, hogy fennhangon pofázhassak vele párhuzamosan – Mármint ez mind szép és jó, de csupán rövid távon tudsz másoknak segíteni.
Nem kellett sokat agyalnom az emberek anyagi helyzetén. Mivel az én szüleim nem csináltak titkot abból, hogy rengeteg pénzünk van, így tisztában voltam a családunk hatalmával is. És hát tök jó dolog, hogy ő gondol a környezetére, de tartósan akkor tudna másokon segíteni, ha lenne pénze. Legalábbis azon a szemüvegen keresztül, amit jelen esetben én hordtam. Mivel soha nem voltak anyagi gondjaim, képtelen vagyok átérezni, hogy milyen az, ha valakinek valamit nélkülözni kell, és a rövid távú segítség mekkora lehet.
- Ha több pénzed van, akkor abból másoknak is többet tudsz adni – finoman rántottam egyet a vállamon, amíg elmagyaráztam neki az összefüggést. Persze az én számból nyilvánvalóan nem fog neki tetszeni ez a dolog, mivel itt terpeszkedek mellette a márkás cuccaimban, kitetoválva. Mindenesetre volt ráció abban amit mondtam, tehát nyugodtan cáfolhattam az ő álláspontját. Elméletileg az értelmiségi vitáknak az egyik célja az, hogy jól összeérjenek az érveink középen. Ha egy fokkal szexistább lennék, akkor határozottan arra kellene gondolnom, hogy Miss Sáfránnyal én másképp szeretnék összeérni.
Le sem vettem a pillantásomat a lányról, akit minden bizonnyal élveztem volna kikészíteni a mai órával kapcsolatban. Amint meghallottam, hogy mi egy csapatot fogunk alkotni a továbbiakban, a szám széles mosolyra húzódott és a tanárnőre pillantottam, majd feltettem a kezem, ezzel jelezve felé a kérdésem szándékát.
- Tanárnő, mi alapján készítette el a csoportbeosztást? – udvarias volt a hangom, ahogy ezt feltettem, azonban egy kicsit magasabb tónusúnak hangzott annál, mint amikor koreaiul beszéltem. Talán azért lehetett, mert ilyenkor jobban figyeltem a kiejtésemre? Magam sem voltam benne biztos. Mindenesetre abból, ahogy a lány előkészült, szinte biztos voltam benne, hogy a lottó ötöst ütöttem meg pár tekintetében. Az, hogy egynél több színű tolla volt, illetve vonalzó és szövegkiemelő is volt nála... Lényegében arra a következtetésre jutottam szinte azonnal, hogy ha nem csinálok semmit, neki a saját jegye akkor is számítani fog. Az ilyen lányokkal írattam meg a beadandómat otthon egyes randikért cserébe.
Amikor meglepetten rám pillantott, én egyszerűen csak felvontam a szemöldököm, de a mosoly az arcomon édesebb lett. Igyekeztem nem elengedni az enyémhez hasonlóan sötét tekintetét, mert egyre inkább szórakoztatott a helyzet. Ezt a kislányt fel tudnám falni reggelire... Legalábbis ebben a pillanatban biztosan.
- Néha rám jellemző lesz – vontam meg a vállam, mintha ez nem is lenne érdekes – Nem túl jó a koncentrációm. De majd megpróbálom megerőltetni magam.
Ennél több ígéretet nem szerettem volna tenni neki, mert úgyis tudtam, hogy meg fogom őket szegni. Egyrészt alapvetően képtelen lennék betartani az egészet már azért is, mert lényegében vannak napok, amikor egyszerűen csak nem tudok magamról.
- Kiosztom az előadástémákat, jó párat választottam Önöknek, tehát lesz lehetőségük dolgozni – az egyik oldalt el is indult a papír, a tanárnő pedig lassan végigjáratta a tekintetét rajtunk, viszont rajtam határozottan elidőzött a pillantása. Már kezdek félni attól, hogy a néninek mégis túlságosan tetszett az a koreai népdal...
- Ah In nem választhat ázsiai előadástémát – finoman beharaptam az ajkam, aztán hallgattam a folytatást – A kurzus célja, hogy megismerjük az egyes kultúrákat és antropológiai szempontok alapján megtanuljuk elemezni a vallásukat. Szóval szeretném, ha egy olyan etnikumot választanának Saffronnal, amilyet nem ismernek túlságosan.
Ilyen szempontból nagyon speciális lennék? Fogadni mertem volna, hogy nem én voltam az egyetlen messziről jött ember a csoportban, viszont ezek szerint a tanárnő eléggé tudja, hogy a megúszásra játszok és mindezt meg akarja előzni. Amikor odaért hozzánk a papír, egy határozott mozdulattal raktam le magunk közé és kicsit közelebb is hajoltam, hogy jobban lássam a lehetőségeinket.
- Eszkimókat nem szeretnék – jelentettem ki határozottan. Semmi bajom nincs velük, csak a magam részéről nem éreztem minimális érdeklődést sem a téma irányába – A tupi indiánokhoz mit szólnál?
Kérdő pillantást vetettem a lányra, akinek az arca egészen közel került az enyémhez. Ebből a távolságból szemügyre véve, határozottan sokkal szebbnek bizonyult, mint az a csaj, aki két pillanatig nem volt képes a szemembe nézni... Nekem pedig pont ebből kifolyólag jutott eszembe, hogy talán tesztelnem kellene Saffront, szóval egyáltalán nem terveztem levenni róla szemem addig, amíg nem válaszol a kérdésemre.

1 411 || ruha

**Saffron Jeong**

Ah In&&Saffron

1 universe, 8 planets, 7 continents, 195 countries, 7 seas... and it had to be you?

Nem mondom, hogy ne érdekelne mások hogyan vélekednek rólam, különösen egy olyan közösségben, mint egy-egy egyetemi órán összegyűlt csoport. Sosem lehet tudni, hogy milyen emberekkel ülök egy teremben, s bár az NYU maga elég nagy ahhoz, hogy a legtöbbjükkel soha életemben ne találkozzam újra, attól még előfordulhat, hogy egy-egy emberrel a jövőben fontos dolgok miatt fogunk összefutni - habár tény, hogy fogalmam sincs mekkora arányban lettek mondjuk elnökök az NYU tanulóiból, de egy-egy fontos azért csak kerül. Ilyenkor nem árt jó benyomást kelteni. Nem utolsó sorban pedig ott van maga a tanár, aki felé ugyan elvárás, hogy ne a megjelenésünk vagy a felénk tanúsított szimpátia alapján osztályozzon a félév során, mégsem akarhatok önként elébe rohanni a pofonnak.
Önmagában az, hogy elkéstem már rám vonja a figyelmet, aminek normál esetben sem örülnék, hiszen túlságosan a Mean Girls jut róla eszembe. Az pedig, hogy kis híján össze is ütközöm még valakivel, aki mögöttem lép be, csak rátesz egy lapáttal. Jellemzően inkább azzal szeretem magamra vonni a figyelmet, hogy aktív vagyok órán. Most még feladatot, vagy kérdést sem kaptam és sikerül ezt megtennem. Tény, hogy megpróbálhattam volna időben is ideérni, de akkor ott kellett volna hagynom a kávézót, amikor még szükség volt rám és nem ment volna nekik, ha egy emberrel kevesebb van ott. Talán butaság ezt a munkát olyan fontosnak tartani, hogy a tanulmányaimmal egy szintre emeljem, de tudom, hogy ha igyekszem jól teljesíteni, akkor meg fognak becsülni. Nem is feltétlenül azt várom ezzel kapcsolatban, hogy a fizetésemben mutatkozzon meg ez a megbecsülés, hiszen így is épp elég, hogy valamilyen szinten leszállhatok a szüleimről és ha minimálisan is, de tudom intézni a saját életemet. Mert van saját fizetésem. Így igyekszem nem elveszíteni ezt az állást.
Mint ahogyan a tanulmányaim sem fogják kárát látni annak, hogy egyszerre zsonglőrködöm több dologgal is. Ez az óra pedig szerencsére nem bizonyul olyannak, ahol a késés, amit produkáltunk, azt jelentené, hogy le is maradtunk valamiről, ugyanis a tanárnő nem kezdett bele az anyagba a második percben, sőt. Azt várja, hogy mivel kiscsoportos óráról van szó, tegyük egy kicsit fesztelenebbé és mutatkozzunk be.
- Csak jó dolgokat hallottam a maguk évfolyamáról, minden szakról.. Azt hiszem így mindenkinek a dolgát megkönnyítik, hiszen a közös munka is egyszerűbb lesz. - A tanárnő pozitív kisugárzása egyszerre ragadós és minimálisan visszataszító, ugyanis hiába mond csupa szép és jó dolgot, mégiscsak arról van szó, hogy csoportmunkában kell túlélnünk ezt a félévét. Nekem pedig a lelkes felvezetés sem hozta meg ehhez a kedvemet.
Talán ezért is figyeltem annyira mindenki bemutatkozását. Egyrészt mert érdekelt kinek milyen céljai vannak és hogy egyáltalán kikkel fogok egy teremben üldögélni hétről hétre, másrészt mert egyikük az én párom lesz és kénytelenek leszünk együtt dolgozni. Még el sem mondtam a saját bemutatkozásomat és máris voltak olyanok - akiket ugyan nem szabadna így első pillantásra és egy rövid bemutatkozás után elítéltem -, akikkel nem szívesen venném, ha összepárosítana a tanárnő.
Finoman felvonom a szemöldökömet, amikor a mellettem helyet foglaló és velem együtt késő srác akarva akaratlanul is, de kioktatja az egész társaságot a nevével kapcsolatban. A hozzáállásomat leplezendő előbb megnedvesítem az ajkaimat, majd összepréselem őket, különben még a végén kicsúszna belőlem egy gúnyos kuncogás. Jobb esetben egy embernek kell tudnia ezt a dolgot a nevével kapcsolatban, vagy tegyük fel kettőnek, ha a tanárnő nem akar beégni, amikor felszólítja. De nem hiszem, hogy vele ez előfordulna.
Lassan a hallgatók végére érünk, ahelyett azonban, hogy az utolsó két emberre figyelhetnék, elvonja a figyelmemet - határozottan csak - Ah In. - Tisztában vagyok vele - jelentem ki kimérten. - De mivel már két helyen önkénteskedem és dolgozom is, nem igazán van rá időm. - Persze választhatnám azt is, hogy megfeledkezem az Autista Szövetségről és a Vöröskeresztről, csak azért, hogy kifejezetten az UNICEF-nek segítsek, de az öcsém miatt képtelen lennék valami olyasmit elhagyni, ami közel áll a szívemhez. Finoman forgatom a szemem, igyekszem nem kimutatni mennyire bosszant a srác kommentje, amikor feltesz egy újabb kérdést. - Engem nem az érdekel, hogy mennyit fizetnek, hanem hogy mit érhetek el a munkámmal. - Nyilvánvalóan fogalma sincs róla, hogy mi motivál arra, hogy a későbbiekben ott akarjak dolgozni, ahol, így könnyen is ítélkezik, a probléma pedig pusztán csak az, hogy nem kérdeztem a véleményét.
- Köszönöm szépen mindenkinek! - A tanárnő finoman megköszörüli a torkát. - Ha mindenki figyel... Akkor elmondanám a párokat. Annie Simmons és Timothy Wilson, Aaron Reed és Jason Park... - Igyekszem nem mutatni mennyire tűkön ülök azzal kapcsolatban, hogy kihez osztott engem, mégis szinte láthatóan nyugszom meg névről-névre, amikor azok hullanak ki, akikkel nem akartam együtt dolgozni. - Jeong Ah In... Saffron Lavin. Jé, épp egymás mellett ülnek. - A tanárnő ránk mosolyog, majd visszafordul a papírjához. Én bezzeg úgy nézhetek ki, mint az a meglepett Pikachu mém, a szám elkerekedik, s hitetlenkedő pillantást vetek a srác mellettem, amit hamar igyekszem rendezni, hiszen a végén még azt hiszi nem akartam vele dolgozni, mert nem szimpatikus, vagy valami...
- Hát... - finoman megköszörülöm a torkom, miközben összefonom magam előtt a karjaimat. - Reméljük a feladatokkal nem késünk úgy, mint az óráról... - jegyzem meg halkan, s közben a szám sarkában halvány mosoly jelenik meg, miközben rá pillantok és máris azt igyekszem megítélni, vajon milyen csapatjátékos és a feladatok hány százaléka marad majd rám, esetleg végre pozitív élményem is lesz-e a csoportmunkával.

870 || ruha || ••

**Jeong Ah In**

Saffron & Ah In

- Még mindig divatosnak számítanak otthon ezek az ingek? – mosolyodott el a bátyám, amikor lesétáltam a lépcsőn, immáron felöltözve. Ő ismét talpig elegánsban volt, én pedig annál jóval... Normálisabban néztem ki? Nem vittem túlzásba a sulis napra az öltözködést, így egyet kiakasztottam az említett ingjeim közül a szekrényből, ami alá vettem egy fehér pólót és egy farmert. A hajam természetes valójában – azaz kócosan és hullámosan – keretezte az arcomat. A fülbevalóimat lényegében szökőévente egyszer kicserélem, tehát azok a tegnapiak, ahogyan a jobb csuklómon állandóan viselt ezüstkarkötő is. Egyedül az órámat és gyűrűimet vettem fel pluszba. Az ing alól kivillant a tetoválásom is, tehát ha valaki kívülről látott volna minket, minden bizonnyal nem hitte volna el, hogy testvérek vagyunk. Míg az én hátamon hanyagul át volt vetve a gitártokom szíja, addig Dae Il kezében aktatáska volt, a nyakkendője pont az övcsatáig ért, illetve öltönyzakót viselt öltönynadrággal. Csupán egyetlen pillantást vetett rám, hiszen úgy dübörögtem lefelé mezítláb, hogy nagyjából az alsó szomszédunk is végighallgatta azt. Utána rögtön a telefonjára szegezte a pillantását, de én ezért nem tudtam teljesen haragudni rá. Igazából megszoktam, hogy az emberek időről időre magamra hagynak.
- Gondolom – csak megrántottam a vállam. Tény és való, hogy a ruháim nagyrésze otthoni és képes vagyok onnan rendelni magamnak cuccokat a más szabások miatt. Egyszerűen csak komfortosabbnak érzem magam a túlméretezett ruhákban, amiket Koreában hordunk.
- Annak idején mi is hordtunk hasonlókat – jegyezte meg mosolyogva, én pedig egy szót sem szóltam erre. Egyszerűen csak felvont szemödökkel nyitottam ki a hűtőt, miközben vártam a folytatást – Csak mindig kigomboltuk a felső gombokat. És sosem vettünk alá más ruhát.
- Na látod – pillantottam rá, miután kivettem a narancslevet – Ez már valóban nem divatos.
Sokat nem tudtam mondjuk a divatról. Mindig felvettem azokat a cuccokat, amik tetszettek nekem. Otthon ilyenekkel nem kellett foglalkoznom, hiszen a boltok, amikből alapvetően beszereztem a ruháimat tisztában voltak a szezonális darabokkal. Én a magam részéről maximum annyit variáltam a dolgokon, hogy miképpen tűröm be a nadrágomba az adott felsőket.
- Meddig vagy ma suliban? –jött a hirtelen témaváltás, amin én magam is meglepődtem. Ahogy a bátyámra pillantottam, talán egy pillanatnyi kis remény csillanhatott meg a szememben, ami miatt valahol utáltam magam. Még mindig úgy lelkesedtem volna a figyelméért, mint évekkel ezelőtt?
- Hatig – mondtam végül, ahogy lassan kíváncsivá szelídült a pillantásom. A kifejezéstelen lett volna az igazi, de a hirtelen váltás még inkább rosszul jött volna ki. Tehát csak bámultam tovább, ahogyan Dae Il lassan szóra nyitja a száját.
- Majd rendelj valami ebédet – mondta végül. Én csak lehajtott fejjel bólintottam, aztán a kezemben tartott dobozt egyszerűen letettem a konyhapultra. Éreztem, ahogyan az ujjait a hajamba fúrja, mintha még mindig hatéves lennék, aztán egyszerűen lelépett. Innentől kezdve én a magam részéről nem siettem el az utat az egyetemig. Először le kellett tuszkolnom valami szendvics szerűséget reggeli gyanánt. Tény és való, hogy az étvágyam a kis incidens után egyszerűen megszűnt, viszont tudtam, hogy az óra felénél egyszerűen megéheznék, azt pedig nem szerettem volna.
Komótos léptekkel indultam el végül a büféből a termem felé. Pontosan tudtam hova kell menni, hiszen több előadásom is volt abban a teremben. A tanárnővel is volt már közös órám, mivel az egyik szabadon választható tárgyamat nála teljesítettem. Ez nem más volt, mint a népdaléneklés és mivel valamit konyítok a zenéhez, igen sikerült magam a szívébe lopnom, emiatt nem is kifejezetten aggasztott a késésem.
Lendületes mozdulattal nyitottam ki az ajtót, aminek hála majdnem sikerült elsodornom az előttem megálló aprócska lányt. Azért, hogy ne ütközzek bele, kénytelen voltam az egyik kezemmel finoman ráfogni a vállára és tolni rajta egy kicsit. Szerintem nem örült volna ha a laza száznyolcvanhárom centim és úgy nagyjából nyolcvan kilóm találkozik vele. Ahogy megperdült, felfedeztem azért rajta, hogy kicsit felfújta magát a dolgon, de én képtelen voltam nem mosolyogni a dolgon. Persze csak a magam visszafogott kis vigyorával tettem ezt, épphogy látszott egyetlen pillanatig valami félmosolyszerű az arcomon.
- Ugyan – tudtam, hogy sokkal inkább nekem kellett volna bocsánatot kérnem, de nem kifejezetten izgatott a dolog. Ebből a kapcsolatból sok hasznom nem lehet és minden bizonnyal el fogjuk egymást felejteni amint eltelt ez a félév. A tanárnő arca viszont talán egy kicsit örömteli volt, amikor felénk pillantott és felszólított minket arra, hogy foglaljunk helyet.
Nem akartam azzal szórakozni, hogy a hátsó sorok egyikében keresek egy feltehetőleg üres ülőrészt, szóval inkább követtem a kislányt és végül a mellette foglaltam helyet én is. Mivel voltam még üres helyek, így egyszerűen lefektettem magam mellé azt. Aki akar, majd beül máshova, én úgysem szeretem ha túl sok ember vesz körül. Valószínűleg az előadásra sem fogok bejárni.
A bemutatkozásokat hallgatva, előkaptam a tokban hordozott,egyetlen füzetemet, meg egy fekete tűfilcet. Számítottam rá ennél a pedáns nőnél, hogy talán belecsapunk a tananagyba rögtön az elején, így kinyitottam nagyjából a felénél és automatikusan hangullal írtam fel a tárgy nevét. Már előre láttam, hogy sokak számára használhatatlanak lesznek a jegyzeteim – már ha egyáltalán fogok jegyzetelni – mivel szokásom volt keverni a két nyelvet. Amikor meghallottam kihúzódni magam mellett a széket, valamiért mégis a lánykára pillantottam és le sem vettem róla a szemeimet egészen addig, amíg be nem fejezte a mondandóját. Nem kicsit tartottam pedánsnak a magatartását, ezért képtelen voltam nem pimaszul vigyorogni az iránya felé, amikor helyet foglalt. Utána pedig én voltam az, aki vette a fáradtságot arra, hogy felálljak, ezzel bezsebelve az egész terem figyelmét.
- Jeong Ah In – mutatkoztam be röviden – Félreértések elkerülése végett jelezném, hogy az Ah In a keresztnevem. Média és kultúraszakos hallgató vagyok, tehát nekem ez a tárgy kötelező. Úgy gondolom, hogy talán majd a jövőben producerként hasznosítani tudom majd az itt tanultak egy részét.
A magam részéről ezzel be is fejeztem, egy bólintást még megengedtem a szaktársaim felé, aztán helyet foglaltam és újra szuggerálni kezdtem a Saffron nevű lányt magam mellett. Talán mégis érdekes félévem lesz Ms. Fűszernövénnyel?
- Azt ugye tudod, hogy az Unicefnél tudnál önkénteskedni is? – hajoltam végül közelebb, hogy szinte némán odasuttoghassam a szavakat – És többet tudnál segíteni az embereknek, ha piacképesebb szakmát választanál magadnak?

987 || ruha

**Saffron Jeong**

Ah In&&Saffron

1 universe, 8 planets, 7 continents, 195 countries, 7 seas... and it had to be you?

- A félév során nagyon fontos lesz a páros munka, ami a jegyük nyolcvan százalékát adja... Jó napot, foglaljon helyet. A feladatok leírása felkerül majd az egyetemi rendszerbe, a leadása pedig egyszerre történik online és papír formában is. Az irodám előtt találnak egy narancssárga dobozt, oda kellene... - A tanárnő szinte levegőt sem vesz, különösebben oda sem figyel rám azon az egy pillantáson kívül, amivel az ajtó nyílását, majd a belépésemet konstatálta, csak tovább hadarja a legfontosabb tudnivalókat a félév menetéről és arról, hogy pontosan milyen követelményeknek kell megfelelnünk, ha teljesíteni akarjuk az óráját.
Szégyellem a késésemet, mert számomra minden egyetemi óra legalább ugyanolyan fontos és ha már fizetünk azért, hogy a megfelelő oktatást kapjam, akkor csináljam rendes. Annak semmi értelme, ha be vagyok iratkozva és csak ellógom az előadásokat, meg a szaktársaimból próbálok a számonkérések előtt jegyzetet kuncsorogni. Nem tudtam azonban korábban elszabadulni a kávézóból; ezért is a késés.
Olyan halkan motyogok el egy illedelmes köszönést, amennyire csak tudok, s megtorpanok az ajtóban, hogy gyorsan körbepillantva szabad helyet találjak magamnak. Még mielőtt a szabad hely felfedezése megtörténne, újra nyílik az ajtó mögöttem, a velem szinte majdnem együtt késő pedig kis híján majdnem nekem ütközik. Próbálok nem túl hevesen reagálni a majdnem megtörtént totális ütközésre, és pár lépéssel beljebb is toppanok a teremben, miközben száznyolcban fokos fordulatot véve szemben találom magam egy sráccal. - Bocsi, ne haragudj! - Próbálom olyan hangerővel kimondani a szavakat, hogy ne zavarjam meg vele még ennél is inkább az órát, amikor azonban találkozik a pillantásunk, megbicsaklik a hangom. Inkább félrekapom a pillantásom és próbálom figyelmen kívül hagyni nem csak a csoporttársak elnyomott, vagy kevésbé rejtegetett mosolygását, a vörösödő arcomat is.
Igyekszem ezt a bénázást azzal álcázni, hogy ténylegesen megindulok, s a legközelebbi szabad helyet kinézve magamnak, előbb gyorsan rákérdezek, hogy szabad-e, majd gyorsan helyet is foglalok, mielőtt még nagyobb felhajtást keltenék - vagy történetesen keltenénk.
- Az első alkalommal úgy gondoltam az lenne a legcélravezetőbb, ha bemutatkoznánk. Mivel én már elmondtam a magamét, most önök jönnek, aztán felolvasom a párokat, akiknek az egész félévben együtt kell dolgoznia... Igen, voltam olyan gonosz, hogy én magam szedjem össze a párokat, de higgyék el, hogy nem fog ártani, ha megtanulnak teljesen idegenekkel is együtt dolgozni. - A tanárnő most ahelyett, hogy a mikrofonnal felszerelt pulpitus oldalait markolná, kiegyenesedik, finoman összecsapja, majd összedörzsöli a kezeit.
Most jut csak el igazán a tudatomig, amit említ: páros munka lesz. Gyűlölök másokkal dolgozni egyetemi munkák kapcsán, mert ilyenkor csak magamra tudok számítani, nem akarok máshoz igazodni, mert mindenkinek más az időbeosztása. Ráadásul jellemzően kifogom az olyan embereket, akik vagy utolsó pillanatban kapnak észbe, vagy nagyon más gondolatvilággal rendelkeznek, mint én. Kis híján fel is döntöm a táskámból kihalászott kulacsomat az asztalon, amikor realizálódik bennem az a szörnyű valóság. Még épp sikerül megelőznöm a teljes káoszt, a kapkodásom azonban így is kisebb hangzavart kelt. Ezen a ponton már csak egyszerűen szeretném túlélni az órát és minél hamarabb végezni itt.
- Szóval! Kezdjük is, mondják el a nevüket, hogy milyen szakon tanulnak és hogy miért vették fel ezt az órát. Illetve aki szeretné megosztani, azt is elmondhatja, hogy milyen tervei vannak a jövőre nézve. - Halk sóhaj hagyja el a számat, amikor elindulunk a terem másik végétől és szép sorjában mindenki igyekszik választ adni a tanárnőnek, ki hosszabban, ki pedig rövidebben. Mire rám kerül a sor, már megigazítottam magamon a pulcsit és ki is egyenesedtem ültömben.
- Én Saffron Lavin vagyok, szociológiát tanulok. Ajánlották is az órát és úgy gondolom fontos is lehet ahhoz, amit egyébként is tanulok. - Tömören adom meg a választ, s igyekszem épp elég hangosan beszélni ahhoz, hogy hallani lehessen, ne tűnjek mimózának. Főleg mert a belépőmet már elég rendesen elintéztem, a srácnak köszönhetően, aki közvetlenül mögöttem érkezett. Szó szerint. - A jövőt illetően pedig szeretnék majd a UNICEF-nek dolgozni. - Ezzel zárom is a mondandómat, és mosolyogva bólintok egyet a tanárnő felé, aki megdicséri a célomat, majd ahelyett, hogy a padot kezdeném bámulni zavaromban, mint sokan előttem, én érdeklődve pillantok a mellettem helyet foglaló emberre.

658 || ruha || ••

Ajánlott tartalom

» Angel [Saffie & Ah In]
» how can you be so cruel •• Ah In & Saffie
» new rules; Saffie & Jade
» a song written easily ~ Saffie & Demian