Luna & Micheal

Magam sem tudom, hogy pontosan hogyan képzeltem el korábban az életem. Teljesen más kérdés volt az, hogy mit csinálnék másként, vagy éppen mit nem, mert ahányszor ránéztem az ikrekre, lényegében nem bántam meg azt, hogy minden így alakult. Szerettem volna, hogy könnyebb életünk legyen, ugyanakkor esélyem sem volt végül átmenni az általam áhított alapszakra, ami miatt nekem annyi jutott ebben az életben, hogy legalább egy dolgot próbáljak meg nem elrontani… Ezek pedig a gyerekeim voltak.
Őszintén éreztem azt, hogy inkább vagyok a személyes bohócuk, akit kedvükre hülyének nézhetnek, mint valaki olyan, aki nem próbált meg mindent megtenni azért, hogy boldogok lehessenek. Valószínűleg ez az oka annak is, hogy végül úgy döntöttem, hogy mindent nekik adok, hiszen én már eleget éltem: gyako-rlatilag nem lehetett okom panaszra, mert megtapasztaltam a szerelmet, és az érzést, amikor az ember pofára esik ezután, jártam egyetemre, és most összességében nincs párom, de apuka lehettem, ami miatt képtelen voltam nem pozitívan szemlélni az életem. Hiszen most már lassan tényleg minden olyan fordulópontot ki tudok pipálni, ami egy férfire vár. Pont ezért gondoltam azt, hogy semmi okom nincs a szomorkodásra. Úgy éreztem, hogy húsz év múlva, amikor már Mai és Ming elég nagyok lesznek ahhoz, hogy cikinek gondoljanak engem – bár néha úgy érzem, hogy ezt már most elkezdték az én kis kritikus törpéim – akkor sem fogom megbánni egyetlen döntésemet se. Hiszen szerelmes voltam és az édesanyjuk maga veszített rengeteget azzal, hogy lemondott róluk. Úgy gondoltam, hogy ha holnap bekopogtatna, akkor megengedném neki, hogy a gyerekeimmel találkkozzon, viszont biztosan nem akarnám vele újrakezdeni. Nem tudok megbízni egy olyan emberben, aki már egyszer elhagyott… Legalábbis ezt állítom.
Talán erősebb indok lehet az, hogy most is  vártam, hogy letegyem a munkát és sietősen szedtem a lábaimat a buszmegállóig. Talán mondhatjuk azt, hogy futottam, mert így el tudtam érni a korábbi járatot, amire egy hosszú lépéssel ugrottam fel. Majdnem felborultam, de végül diadalittas mosoly volt az arcomon, amikor megkapaszkodtam és magam elé terelgettem egy nénit, akinek nálam nagyobb szüksége volt az ülőhelyre. Ha nagyon őszinte akartam lenni magammal, akkor azt mondtam, hogy az exem azért nem érdekel, mert sietek az óvodába. Nyilvánvalóan azért, mert páros nap volt, ezért Luna vigyáz a gyerekeimre. Sokszor voltam késésben, azonban az utóbbi időben kevesebb gyerek tartózkodott náluk, ami miatt megérte sietni. Így tudtam vele pár szót váltani. Általában, amikor szezonja van az ovinak, akkor csak annyi marad nekem, hogy távolról figyelem, ahogy olyan aranyosan terelgeti ki a gyerekeket, vagy éppen elverik egy plüssállattal. Emlékszem arra, amikor ilyenkor találkozik a pillantásunk. Soha nem mondtam meg neki, hogy mennyire cukinak gondolom, valójában szerettem megtartani magamnak az ilyen kedves pillanatokat. Szerintem a gyerekeim apjaként amúgy se közeledhetnék felé, így pedig távol maradok a csalódásoktól is.
- Sajnálom, hogy nem az vagyok, akire számított – egy szomorkás mosoly volt az arcomon, ahogy beugrott annak a tetovált, fiatal férfinek a képe, aki nálam fiatalabb volt, ráadásul két gyerek nélkül élte az életét. Ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy idióta, aki megint csalódást okozott valakinek. Csak úgy, mint Tristennek bevásárlás közben, aki végül csak szembesült azzal, hogy nem igazán lett belőlem semmi.
- Kérem, jöjjön le onnan azonnal – lágy hangon szóltam neki, miközben a tenyeremet felfelé fordítva nyújtottam felé – Mi lesz a gyerekekkel, ha megsérül? Az enyémek biztos elszomorodnának.
Ebből mertem volna arra következtetni, hogy a többiekkel is ez lenne a helyzet, mivel Ming és Mai nagyon szerették Lunát. Vagy Park kisasszonyt. Nem túl illedelmes a nevén szólítani, de amióta először megpillantottam, azóta nehezen nézek úgy a Holdra, hogy nem az ő arca jelenik meg előttem.
- Szerintem felérem azt a pontot, ahova tenni szeretné ezt az… - ezen a ponton elhallgattam, majd a pillantásom a gyerekrajzokra futott, később pedig a dekorációs elemre – Legyen ez bármi is.
Egyszerűbb volt beazonosítatlan műalkotásnak minősíteni mindent, ami megtalálható volt jelenleg az asztalon. És egyszerűbb volt erről sületlenségeket beszélni, mint arra reagálni, hogy pontosan tudom, hogy a gyerekek még nincsenek itt. Én pont ezért siettem ennyire.
- Nem, köszönöm – mosolyodtam el, miközben megkerestem megint a pillantását – Nem kellene ezt befejeznünk? Biztos örülnének neki az ovisok, ha arra jönnének vissza, hogy szép az a hely, ahol egész nap vannak.
Ezt képes voltam olyan komolysággal magyarázni, mintha pont a tárgyalóteremben lennék, ami az álmom volt, egyben anyám lehetősége is a nyugodt életre. Ettől kissé elszégyelltem magam, de vettem egy mély levegőt és így képes voltam tovább mosolyogni. Ha már gyerekként elbuktam és nem tudtam megfelelően gondoskodni anyáról, akkor apaként jó akarok lenni. Biztos menőnek gondolna a többi ovistársuk, ha tudnák, hogy én segítettem feldíszíteni a termet.
- Persze Ön igyon nyugodtan, ha szomjas – egy pillanat alatt bántam meg, hogy ez a mondat kiszaladt a számon. Elvégre milyen jó fej vagyok, amiért engedélyt adok erre neki – Csak közben adjon instrukciókat, hogy mit hova kell rakni, és mi mennyire ferde, mert az én térlátásom nem a legjobb.
Tudtam volna még arról beszélni jódarabig, hogy szemüveges is vagyok, ami nem könnyíti meg a dolgokat, meg hát sokkal könnyebb volt törvényeket magolni, mint valami olyan kreatív, vagy kifejezetten sok gondolkodást igénylő munkát végezni, mint amit ő is csinál. Ha túl sokat jártatom a szám, a végén még oda lyukadunk ki, hogy mennyire csodálatosnak gondolom amiatt, ahogy a gyerekeimmel bánik, akik lenyúlják a fülbevalóját és elverik a plüss zsiráfokkal. Ezek egyelőre olyan információk voltak, amikre szívesen gondoltam, de nem mondtam volna ki teljesen hangosan őket.

Micheal & Luna

A nyári időszak mindig elég keserédes volt számomra, több szempontból is. Egyrészt az évszak elején elbúcsúztunk azoktól a gyerkőcöktől, akik már szeptembertől az iskolások sorait erősítették, s bár az évnyitókon még oda-oda integettek, de más babái lettek. Nem számolgattunk már együtt a nyuszi bábukkal a délutáni alvás előtt és végképp nem rám várt, hogy begyűjtsem a plüssöket, babákat, kisautókat és egyéb játékokat a csendes pihenő alatt, hogy a játékok távolról figyelhessék, mennyire ügyesen alszanak kis tulajdonosaik. Nem panaszkodom, hiszen ez az élet rendje, s a húsz fős csapatok évről évre ki is bővültek, cserélődtek, új gyerekek érkeztek hozzánk és új csoportdinamika uralkodott szeptembertől, amikor mindenki visszatért a nyaralásról és egyéb családi programokról. Ehhez viszont túl kellett élni azt a közel három hónapos időszakot, amikor hivatalosan a nyári szünet uralkodott és amikor csak azzal a néhány gyerekkel lógtunk együtt az oviban, akik szüleinek a munka mellett nem volt kapacitásuk otthon lenni a gyerekekkel. Adott esetben nem fordítottak külön pénzt arra, hogy nevelőnőket, vagy bébiszittereket alkalmazzanak, mert annak kiválóan megfeleltünk mi is, ráadásul a gyerekek a nyári időszakban is a saját kortársaik társaságában lehettek, ami sok szempontból előnyt jelentett.
Magam sem tudom mikor jött el az a pont, hogy nem fájt már a szívem azért, hogy nem lehet saját gyerekem. Vannak, akik biztosan furának tartanak a döntésért, amiért éppen óvónőnek tanultam és önként vállaltam, hogy szinte minden napomat olyan kis pöttömök társaságában töltöm, amelyekre egykor én is vágytam, mégsem fogom átélni a terhesség élményét én magam. Nyilván tisztában voltam a lehetőségekkel, örökbe fogadás, béranya... Ezekhez azonban nyilván egy nyitott másik félre lenne szükség, amit rövid távon elég nehéz megvitatni, hosszú távon pedig a végén valaki mindig úgy érzi, hogy becsapták. Nem adtam fel teljesen, hogy valaha találni fogok egy olyan embert, akivel nyíltan beszélhetek erről és aki elfogad úgy, ahogy vagyok, minden kétségemmel és félelmemmel együtt, ne adj' Isten ez az illető még arra is képes lesz, hogy meg is tudjak szabadulni ezeknek a szorongásoknak egy részétől. Jelenleg azonban megelégedtem mindazzal, amit a munkám során a gyerekektől kaptam. Az ő létük és a tény, hogy az életem arról szólt, hogy őket megismerjem és tanítgassam őket, tulajdonképpen sebtapaszt nyomtak a szívemre.
Nagyon szerettem volna bizonyítani, hogy érdemes vagyok a barátságukra és arra, hogy én terelgessem őket öt éves korukban. Ehhez az is hozzájárult, hogy évről évre új dekorációt és elrendezést kapott a csoport állandó terme, aminek az elkészítésére nem is létezett jobb időpont, csak a nyár. Ilyenkor adott, hogy kevesebb gyerekre kell vigyáznunk, ezért kevesebben is elegen vagyunk ahhoz, hogy oda tudjunk figyelni rájuk. Vagy ahogyan a mai napon is alakult, valaki más elvigye őket a parkba és fagyizni, amíg én befejezem a csoportszobát, még mielőtt megérkeznének a szülők, vagy adott esetben nagytesók, nagyszülők a gyerekekért.
Ezért is volt értelme jelenleg az egyik asztal tetején egyensúlyozni és megpróbálni feloperálni a falra az időjárással kapcsolatos matricákat, amelyeket a gyerekeknek minden nap lesz lehetősége leolvasni. A plafonról lógó fényfűzéreket szerencsére rá tudtam bízni a gondnokságra, a színeket ábrzáloló képek azonban még várattak magukra. Egyedül nehezebb feladatnak bizonyult az egész, mint gondoltam, ráadásul idén nem tudtam megkérni Laylát, hogy jöjjön be nekem segíteni, mert elfoglalt volt, náluk is esemény volt ma a kávézóban.
Dekorálás közben csak azt érzékeltem, hogy valaki belépett a terembe, arra első körben nem volt kapacitásom, hogy még oda is forduljak, mert már így is elég közel egyensúlyoztam az asztal széléhez. - Már vissza is értetek? - Automatikusan arra gondoltam, hogy Noel lesz az érkező, aki elkísérte a kicsiket délutáni programra. Lesimítottam még néhányszor a matricát a falon, s csak ezután fordítottam oldalra a fejemet, hogy szemügyre tudjam venni az érkezőt, aki kicsit sem hasonlított Noelre. S akármennyire nem bántam ezt a tényt, Mark és May édesapjának szemeibe nézni meglepő és zavarba ejtő volt egyszerre. - Ó! - Meglepetésemben majdnem hátraléptem egyet, amitől kibillentem az egyensúlyomból és már épp lejátszódott előttem az egész életem, ahogyan az asztal szélén billegtem, mielőtt leguggoltam volna, hogy minél kisebbet essek, ha már letanyázok a földre egy asztal tetejéről.
Paradicsompirosra színeződő arcom olyannyira felforrósodott, hogy már épp azon kezdtem aggódni, talán teáskannákat idéző fütyülésbe is kezdek a füleimen át. - Ne haragudjon! Én... - megilletődve kaptam a mellkasomhoz, amin szinte éreztem a dübörgő szívem zakatolását. Torokköszörülve ültem le teljesen az asztalon, hogy valamivel illedelmesebben érjek földet, mint első körben félig sikerült. - Azt hittem, hogy más érkezett meg. - Már-már kényszeresen igazgattam a hajamat a fülem mögé, ami nem biztos, hogy jó ötlet volt, mert biztosan a füleim végei is épp olyan vörösek voltak, mint az arcom.
- A gyerekek még nem értek vissza, éppen fagyizni vannak. - Valamivel tágabbra nyílt szemekkel, kérdőn pislantottam a férfi felé, aki előtt már biztosan annyi rossz pontot szereztem az ismeretségünk során, hogy teljes mértékben flúgosnak néz engem. - Addig... - Az alsó ajkamat rágcsálva pillantottam körbe, hogy legalább ülőhelyet tudjak neki kínálni, de jelenleg csak az óvodásokra méretezett székekkel volt telepakolva a helyiség. - Hozhatok valamit esetleg inni?