Winnie olyan kedves! Jó, lehet, hogy egy kicsit beszélhetne kevesebbet, de végülis egészen aranyos, nem? Nem sokszor és nem sokáig, de akkor határozottan az. Winnie nagyon megbízható, olyan jól végzi a munkáját. Kicsit többe akar beleszólni, mint ami megilletné, de végülis a dolgok csak-csak megoldódnak. Winnie mindig hoz kávét, mindenkinek a kedvencét, Joseph-ét cukor nélkül, mézzel, mert tudja, hogy nem veri nagy dobra, de magas a cukra. Winnie nagyon szeleburdi, az már igaz, de azért odafigyel ám! Olyan dolgokat is megjegyez, amiket nem kéne, mondjuk olyat meg néha nem, amit kéne. Tulajdonképpen ha jobban belegondol az ember, akkor eléggé figyelmetlen, kissé béna is, legalábbis ha emberekről van szó, a gépeknek úgy duruzsol, mintha mindet ő szülte volna. Tipikus egyke jellem, ha bárki engem kérdez, látszik, hogy mindene megvolt az életben, és a bajai legtöbbje csak kitaláció. Jó, hát volt az a szerencsétlen eset a vőlegényével, hogy ott hagyta az oltár előtt, de a legjobbakkal is megesik, nem? Meg amúgy is kiderült, hogy a fickó már akkor is a koszorúslányok felé kacsintgatott, úgyhogy hosszútávon jól is járt.
Mondjuk ennyi idősen már igazán lehetne valakije, olyan egyedül van, folyton csak a két macskájáról beszél, én igazán nem vagyok pletyás, de azért ez mégsem járja. Ha lenne valakije,  akkor talán kevesebbszer húzna olyan pulóvereket, amiktől jojózik az ember szeme. Kicsit olyan, mintha nem nőtt volna fel eléggé, és esküszöm, nem csak azért mondom, mert olyan apró...! Nemrég volt itt egy csapat általánosiskolás a Légy te is Rendőr programunk keretében, annyira elveszett közöttük, hogy őt is beleszámolta a felügyelőtanár a létszámba.
Mi? Hogy örökbe volt fogadva? Nem, ezt nem tudtam. Mondjuk ez sokat megmagyaráz, mindig úgy ragaszkodik a saját dolgaihoz és a legkisebbnek is örül... Azt hittem, csak tetteti, na, udvariasságból. Modoros ő a maga módján, még ha néha addig is feszíti a húrt, hogy elpattan. Általában talpra esik, különben nem is lenne itt. Elég fura bagázs az, akinek dolgozik, tulajdonképpen egészen logikus, hogy ilyen különös szerzet jár melléjük.
Tessék? Hogy a nővére... Ó, nem, ezt nem tudtam! Az igazat megvallva nem sokat tudok róla, így jobban belegondolva. Nem beszél a családjáról, azt hittem csak azért, mert tudja, olyan átlagos. Na nem mintha elmondanám a titkait, vagy hasonló, ha rám bízta volna őket, csak épp úgy történt, hogy rám se bízta.
De a macskái, azokról rengeteget beszél. Képet mondjuk még nem láttam róluk, kezdem azt hinni, kitaláltak. Szegény pára, lehet, hogy jobb lenne újra elküldeni ahhoz a pszichológushoz.

Az Amerikai Egyesült Államok tele van idióta jogszabályozásokkal és törvényekkel. Arizonában például tilos a szamaraknak kádban aludniuk (de állniuk szabad); Kentuckyban egy nő nem mehet ötödjére is hozzá ugyanahhoz a férfihoz; Connecticutban az uborkáknak muszáj pattanniuk, Massachusettsben pedig tilos olyannak jövendőt mondania, akinek nincs erre engedélye. Mármint, duh, ha már fizetek valakinek a tenyérjóslásért, a minimum, hogy legyen egy nyomtatott diplomája a falon, nem? Mondjuk kíváncsi vagyok, meg lehet-e bukni belőle. És milyen beadandók vannak? Biztos izgalmasabbak, mint matekon volt. Lehet, hogy pályát tévesztettem és tenyérjósnak kellett volna mennem.
New Yorkban egyébként tilos mamuszban járni az utcán este tíz után. A legőrültebb törvény viszont az, ami tiltja a görények tartását.
Mármint, látott valaha görényt, aki megtiltotta?! Biztos nem, ellopták volna a szívüket. Meg a zoknijukat. Rosszabbak, mint a mosógép, mindig a dobozukban találom meg a legjobb és legcukibb zoknijaimat. Mint most.
– Hol a párja, Stan? – mutatom fel zaklatottan a kezemben szomorúan lógó lajháros zoknit. Szomorú, mert egyedül van. – Hm?
Csak bámul rám azokkal a gomb szemeivel. Szeretik a hangokat. A kutyákra mondják, hogy olyanok, mint a babák, de ez téves; Stan és Pan órákig képes játszani az alufóliával. Amit, teszem hozzá, nem én adok nekik, de valahogy mindig megtalálják.
– Megint odaadtad annak a szomszéd macskának, ugye? – sóhajtok. A szó szerint talpalatnyi földi javam, azaz az erkélyem, görény-biztossá lett téve, de az aljánál épp marad annyi hely, hogy kisebb dolgokat ki tudjon gurítani. Általában a tollaimat szokta, és nem jöttem rá, miért, míg meg nem láttam azt az átellenben alattunk lévő erkélyen tespedő kövér vörös macskát. Stan valamiért oda van érte, szokott neki hurrogni. És adományokat visz neki. Vagy áldozatot. Még kutatás alatt van a téma. – Hiába halmozod el, sosem lesz a kitartott nőd. Egyrészt, legalább nyolcszor annyit nyom, mint te. Rád ül és meghalsz, Stan! – érvelek, miközben sóhajtva berakom a fiókba a zoknit. Én csak zoknitemetőnek hívom; tele van elhagyatott, páratlan kis kedvencekkel. – Másrészt, ott van ez a faj-dolog is... Egyszerűen nem működik, mindegy, mire tanít a Szépség és a Szörnyeteg.
Azt mondanám, a görények inkább olyanok, mint a macskák. Mindig a lábam elé lépnek, mert éhesek, és nem hajlandóak beleszagolni az amúgy tele lévő tányérjukba, de amint megcsörgetem nekik, máris rávetik magukat. Most is ezt teszem, mielőtt a sálamat a nyakamba tekerve kilépnék az ajtón.
Én macskutyáknak szoktam hívni őket, de lehet, hogy inkább aranyhalak. De azért az enyémek, és szeretem őket.

* * *
Nem azt mondom, hogy mindig én vagyok az első, aki megérkezik, mert ez nem igaz. Eleve azért sem, mert van éjszakai műszak, akikkel általában még egy órát átfedésben szoktunk dolgozni; de az tény, legyek bármennyire is szerény jellem, mégiscsak én tartom mozgásban az egész kéglit, nélkülem rég egy felgyújtott szobában rohangálnának ruhátlanul, eszetlenül, kávétlanul(!). Ha nem lennék, ki nyomná be az első adag kávét, hogy pont addigra legyen ihatóan meleg, mire megérkeznek nyolcra, hm? És ki csiptetné oda az éjszakások amúgy érthetetlen mordori nyelven íródott megjegyzéseinek sokkal szebb, színesebb, illatosabb post-itjeit az aktákhoz? Ki öntözné a virágokat? (Műanyagból vannak, az tény, de legalább párásítanak.) Ki jönne rá, hogy ha nem működik a projektor a megbeszélésen, az azért van, mert nem dugta be az illetékes a laptopjába a kábelt?
Hát nem a nyomozók, ennyit elárulhatok!
Van nekik eszük, nem azt mondom, de amint nem bűnről (és bűnhődésről) van szó, olyanok lesznek, mint egy csapat gorilla. Emberszerűek, de megpróbálják begyömöszölni a kocka alakú építőkockát a kerek lyukba.  Hogy mennyire jártak az őskorban, mikor jöttem én, a szép szűz hercegnő a fehér bringámon? Internet Explorert használtak alapbeállított böngészőként.
Állatok.
– Hé, Fischer! – Majdnem magamra öntöm a kávémat. Ahhoz képest, mekkora, Spencer elég halkan tud osonni. Vagy a telefonomnak igaza lesz, hogy a túl magas hangerőn hallgatott zene halláskárosodást okoz. Tudhatnám, hogy hallgassak a gépekre. – Megtennéd, hogy összeszeded a Bracco ügy aktáit és a bizonyítékdobozokkal együtt beviszed a kivetítőterembe? Fél óra múlva szükségünk lenne rá.
– Mit gondolsz, azért vagyok itt, hogy csak úgy ugráltass?
– Igazából... igen. Ezért fizetünk.
– Megsértesz – prüszkölöm, majd nagyot sóhajtva felállok az egyébként marha kényelmes székemből. (Nem mondom, hogy egy icipicit csaltam a féléves finanszírozási papírokkal, vagy hogy ne vertem volna szét egy villáskulccsal az előző székem hidraulikus rendszerét, de azt sem, hogy nem. Tudom, mik a jogaim.) – Na jó, hogy lásd, milyen rendes vagyok hozzátok...
– Ez a munkád.
– ...félbeszakítom az igen fontos teendőimet...
– Az ott nem Tetris?
– ...és segítek. De cserébe segíts te is. – Megragadom az addig az asztalomon, a pult takarásában lévő, üres cukorkás üveget, amire egy papírt ragasztottam. Adakozz zoknit.
– Azt szeretnéd, hogy... adjam oda a zoknimat?
Erre önkénytelenül is összerándulok. – Dehogy! Fúj! – A gondolattól is rosszul leszek. – Adj pénzt.
– Ez valami... rászorulóknak való gyűjtés?
Tulajdonképpen nem téved nagyot. Nagyon rászorulok a zoknikra. Tél van, nem járhatok felemásban, az még nekem is extrém lenne. De azért hazudni sem szeretnék; elég kereszténynek neveltek ahhoz, hogy tudjam, a rászorulókon mindig segíteni kell, és hogy sohasem szabad lebecsülnöd azt, amid van, mert mások mindig kevésbé szerencsések. Mondjuk ugyanígy a templomban a bingóest alatt tanultam meg igazán csalni is, szóval elég felemás élmény volt ez a vallásosság. – Csak olvasd el és adj pénzt.
Spencer végül sóhajtva beletúr a nadrágja zsebébe és előhúzza belőle a pénztárcáját. Elég kopott, szakadt bőr, és ha nem tudnám, hogy a sok zöldhasú miatt ilyen vaskos, még meg is sajnálnám, amiért lejmolok tőle. Bár tulajdonképpen ő is jól jár azzal, ha én zoknit kapok, mert boldog leszek tőle. – Ne fukarkodj már! – szólok rá, mikor képes két kétdollárost csúsztatni bele. – Személyre szabott öltönyöd van, tudom, hogy több pénzed van ennél!
És esküszöm, hogy miután belerakott még egy tizest, nem piszkáltam többet. (Aznap.)

* * *

Megkérdőjelezhető a gondolat, hogy pont velem hozassanak fel három teli doboznyi bizonyítékot a raktárból, de szerencsére az ottani őr is belátta, hogy ebből baj lesz, úgyhogy kerített nekem egy kerekes kis kocsit. Éppenséggel ettől úgy néztem ki, mint egy tizenkét éves cserkészlány, csak mentolos süti helyett én... helyszínfotókat árulok.
Ha Spencer azt hitte, így el tud tántorítani a Tetristől, hát nagyot tévedett. Már megtanultam fél kézzel is profi módjára pakolni a dobozokat - a képernyőn. A való életben, mint kiderült, nem, ugyanis nem vettem észre a faltól a középen álló asztalig a padlón át futó vezetéket (csak jelzem, hogy ez tökre nem akadálymentesített!), a kocsi megbillent rajta, és a tetején lévő doboz a földre borult.
– Jaj, ne már!
Nem vagyok hajlandó nyilatkozni azügyben, vajon a rossz helyre lerakott, rózsaszín "T" alakú sokszög vagy a való életbeli bénázásom váltotta-e ki ezt a reakciót. Mindenesetre, így már oda volt a rekordom, úgyhogy a maradék doboz tetejére dobtam a telefonom, és nekiálltam a romeltakarításnak. Próbáltam úgy felemelni a dobozt, hogy a lehető legtöbb dolog maradjon benne az iratokból, de két mappa így is szétszóródott a padlón. Az egyikben a halottkém jelentése és másolatai voltak, a másikban pedig helyszínen készült fotók.
Utóbbit igyekeztem anélkül összeszedni, hogy ránéznék, mint mindig. Van egy ilyen... érzés. Mikor tudod, hogy valami rossz fog történni, de már nem tudsz tenni ellene. Ahogy rápillantottam a fiatal női holttestet ábrázoló képre, tudtam, hogy ez volt az a rossz, ami megtörtént. De nem csak ezzel a lánnyal.
Az ikertestvérem pont ilyen pozícióban feküdt a kádban, mikor rátaláltam, a vér barnára itatta a fugát a csempék között. Az összeset kikapartam, miután egyedül maradtam ott. Marley, az örökbefogadónk, azt mondta, a hypo majd megoldja, de hazudott. Hiába próbáltam, a foltok nem jöttek ki onnan. Muszáj voltam kikaparni őket. Két körmöm teljesen letört, de ez semmi volt ahhoz képest, amit Theodora elvesztett. Amit mi elvesztettünk.
Ő sose került ilyen rendőrségi aktába. Öngyilkosság történt, azt mondták. Még ha az igen mélyen vallásos nevelőszüleinknek nehéz is volt megbirkóznia ezzel a ténnyel, én elfogadtam. De azt miért nem kérdezte soha senki, hogy miért követte el? Az miért nem volt fontos, hogy évek szenvedése előzte meg – a peren kívüli megegyezéskor elhangzott megszégyenítések, a kisvárosi sajtóvisszhang, ahol ribancnak hívták, aki magának kereste a bajt, és a még azelőtti borzalmak? Nem volt fontos, mert nem volt érdekük, hogy fontos legyen. Egyszerűbb volt a szőnyeg alá söpörni – öngyilkosság. Mintha így máris minden Theo hibája lett volna.
Remegő kezekkel csúsztatom vissza a képet a többi közé. Talán vissza kéne állnom a szemüvegre, mert kissé homályosan látok – ja nem, ez nem a kontaktlencse, hanem a könnyek. Pedig most csináltattam meg a szempilláimat, és még 48 óráig nem szabadna vizesedniük...! Ez is hatvan dollár kidobott pénz volt.
Vajon a kirendelt védőügyvédünk is ilyen banális dolgokra gondolt, miközben a tárgyaláson ültünk? Megmagyarázná, miért volt akkora bukás az egész.

* * *

Szeretek boldog lenni. És ha nem is vagyok az, hát legalább úgy tenni; miért terhelném a körülöttem lévőket a saját bajaimmal? Ez amúgy sem olyasmi, amin segít, ha beszélek róla; mindig elöntenek a könnyek, én pedig teljesen inaddejváltnak érzem magam. Pedig még le is tudom írni a szót. Az emberek általában megértőek, egy bizonyos pontig, azután pedig elkezded bosszantani őket. Mindenki a saját történetének főhőse, nem? Úgyhogy ez nem meglepő. A mellékkaraktereket csak az igazán jó könyvek tudják úgy eléd tárni, hogy jobban szeresd őket, mint a főhőst, igazán jó könyv pedig ritkán akad a kezedbe. Különben nem lenne különleges.
Nem szólok semmit, mert tudom, hogy mindenkinek vannak rossz napjai. És egyébként se vennék komolyan; csak a figyelemre vágyom, azt mondanák! És igazuk lenne. Mindenkinek vannak rossz gondolatai is.
Mégis, mindig eszembe jut, ha a metró elhalad előttem, olyan hévvel, hogy egészen csapdosni kezd tőle a hajam, hogy milyen egyszerű lenne tenni egy lépést előre... Csak egy, kettő, három. És vége.
De ilyenre biztos mindig mindenki gondol, ugye? Nem vagyok más, mint az átlag. Még ha szeretném is, hogy így legyen.

Jamie a világot gondolta rólam, és el is hittem neki, hogy igaza van. Tényleg nagyon kedveltem. Még akkor is, ha egészen őrült dolgokat csinált - mint például futni járt munka után.
New York este egyébként a legtöbb környéken nagyon szép látvány – persze szigorúan ott, ahol van rendes közvilágítás. Folyamatos volt a pezsgés a belsőbb városrészeken, ahová akkoriban még tudtam fizetni a lakbért, vele együtt. A menőbb negyedekben lakók bizonyára nem éltek olyan alantas emberi tettekkel, mint alvás, pihenés vagy evés. Utóbbi hiánya az egyik sarki kifőzdéből kiszűrődő sülthús aromájával összefogva vágott gyomron, miközben elrobogtam mellette.
Na jó, a "robogás" talán erős kifejezés... Szaladtam. Siettem. Kocogtam. Poroszkáltam... Mindenesetre, egy átlagos csiga életfunkcióit gyorsaságában nem sokkal haladtam meg, ahogy végig vonszoltam az újonnan vett sportcipőim a járdán.
– Jamie! – kiáltottam utána, bár a hangom majdnem elcsuklott közben. A következő sarokra érve megálltam és a térdeimre támaszkodva kapkodtam levegő után. Hosszú méterekkel hagyott már le úgy két háztömbbel ezelőtt; még jobban grimaszolni kezdtem, mikor megéreztem, hogy egy ideg becsípődött a bordáimnál, a sós izzadtság pedig az orromba folyt. Lüktetett a halántékom, a szívem a fülemben dobogott, és majdnem biztos voltam benne, hogy itt fogok meghalni, az utca kellős közepén egy kínaistól átellenben, mindezt azért, mert a munkatársaim összeesküdtek ellenem és a ruhaméretem ellen. Taco Kedd után Pizza Szerda, aztán Csirés Rooney Csütörtök, amit mindig Margarita Péntek követ. Talán a margarita önmagában nem hízlal annyira, de mindig éhes leszek tőle, a bár pedig biztos direkt van egy étteremmel szemben. Összeesküvés.
– Régóta futunk már?
Jamie ugyan valamely ponton észrevette, hogy nem vagyok a nyomában, de így is idegesítően könnyedén sietett vissza hozzám, és még aközben sem állt meg, hogy beszélt. – Úgy nagyjából... öt perce.
Napszaknak, évszaknak, kornak, térnek és időnek megfelelően reagáltam le a csalódottságom egy igényes halálhörgéssel.
– Ne keseredj el, nem rossz ez ahhoz képest, hogy övnek nézted a pulzusmérőt!
– Először is, az a te hibád volt – hörögtem. – Ki vesz pulzusmérőt karácsonyi ajándék gyanánt? Lehetett volna inkább egy kiskutya. Az elfogadható ajándék. – Most, hogy már nem kellett mozognom, úgy éreztem, hogy a lábam hirtelen betonba öntötték. Képtelenségnek tűnt, hogy még valaha újra járni fogok tudni. – Na jó, tudod mit? Új terv. Te futkosol tovább, én meg majd itt megvárlak. Lélekben erősítek, meg szorítom a popómat, mint abban a tévés reklámban, és mostantól te eszed meg a maradék raviolit, jó?
– Minek? Én imádom a popód!
Imádtam Jamie-t. És ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy, most is imádnám. De már akkor éreznem kellett volna, hogy nem egymásnak szánt minket az ég. Mindig azzal viccelődtem, hogy a legjobb barátom a párom, és mennyire szerencsés vagyok, de sikerült elaltatni a kételyt magamban, mikor nem kellett volna. Sose vonzódtam hozzá... úgy különösebben. Szerettem, mert vicces volt, kedves, mindig számíthattam rá. De sosem találtam vonzónak.
Mi van azokkal a reklámokkal, amik azt mondják, nem a külső a lényeg? Meg a sok romcom, amik szerint nem olyan fontos, hogy valaki jól nézzen ki? Lényegében az azt jelenti, hogy nem kell vonzónak találnod, nem? Tetszhet benne minden más.
Csak azt sajnálom, hogy most azt hiszi, mindvégig átvágtam. Azóta egyébként megházasodott. Most tényleg.
A nőkkel valahogy egyszerűbb. Ha csúnyák vagyunk, sminkelünk, de még ha azt is mondanánk valakire, hogy nem túl szép... Valahogy akkor se úgy csúnya számomra, mint egy férfi. Mindig van benne valami, amitől szép lesz. Vonzó. Az egyik (meleg) barátom, Victor szerint talán azért állok ki könnyebben a nők mellett, mert túl sokszor csalódtam férfiakban, és ez valami felerősített feminizmus bennem, vagy ilyesmi. Mondjuk ekkor már volt benne pár margarita, az tény. Nem hiszem, hogy ez lenne az oka.
Valójában tudom, mi az. De erről, pont úgy, mint a metrós gondolataimról, sosem fogok beszélni senkinek. Még Stannak és Pannak se.