„Újra felkerestem Abrahamset és Emersont, az előbbit elvesztettük, ha az ajtajából indulok ki, amit az arcomba vágott, utóbbi viszont hajlandó volt újra mesélni az estéről, és megígértettem vele, hogy elgondolkozik a tanúskodásról. Jövő héten újra felhívom”, pötyögöm, az egyik kezemben a telefont tartva, a másikkal Emily Emerson brooklyni társasházának kapuját nyitva.
Kiválasztom Cole számát és a küldésre nyomok, mielőtt a kabátom zsebébe csúsztatnám a telefonom, hogy kényelmesebben a hónom alá csaphassam az aktáimat, egyetlen lista kivételével, amibe rögtön belekap a hűvösebb, őszi szellő, amint kilépek a háztömbből.
A haladásomat próbálom felmérni a jobb napokat is látott papíron, ahogy a metró felé indulok az utcán – a biztosítóm továbbra sem hajlandó addig fizetni a kocsimat ért károkért, amíg be nem fejeződik a nyomozás. Érthető, és nincs is problémám a sétával, sőt, élvezem mind a mozgás, mind a kipufogófüsttel teli levegő élvezetének lehetőségét (már amikor nem akarok megfulladni tőle), de fel se tűnt, hogy mennyi kacat is fér el egy autóban, amit mindaddig természetesnek vettem, mígnem a cipelésükre kényszerültem. Kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy csak idő kérdése, amíg elvesztek valamit; ha nem a papírjaimat, akkor az irataimat, a tárcámat, a lakáskulcsomat, vagy a fejemet.  Esetleg mindet, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Nagyon körmönfontnak éreztem magam, amiért előre csináltattam egy tartalék kulcsot a lakáshoz, és a postaládába rejtettem. Úgy tizenöt perc erejéig. Aztán eszembe jutott, hogy a postaládához sem férek hozzá, ha elhagyom a kulcscsomóm. Te megpróbáltad, Loise.
(És elbuktál. Mint mindig.)
A megállóban várakozva, a számban a metrókártyámat – és néhány hajtincsemet - tartva fordítom meg az agyonhajtogatott, kávéfoltos listámat, kis híján majdnem elejtve az aktáimat. Emerson, Emily pipa, Fischer, Theodora következik. Azaz következne, ha a nevét követő adatok helyén nem egy „elhunyt” felirat fogadna és egy erről szóló dátumozás.
Nem emlékszem a névre az első körből, és más esetben ennyiben is hagynám, mert nyilvánvaló zsákutcába futottunk, de egyrészt pontosan annak reményében kezdtük elölről az egészet, hátha észreveszünk valami olyat, amin első körben átsiklottunk, másrészt pedig valami kellemetlen, hideg, nyomó érzés telepszik a tarkómra, ahhoz hasonló, mint amikor óvatosságra int a tudatalattid, mert valaki figyel, vagy valami nem tűnik helyénvalónak. Csak éppen fogalmam sincs, miért.
Talán egy figyelmeztetés. Vagy csak a jó öreg paranoia. Esetleg valamiféle együttérzéssel átitatott gyász? Szimpla szomorúság, amit már nem tudok megfogalmazni és megfelelően kezelni Emily Emerson története után? Az érzelmi intelligenciám meglehetősen tompa, ez tagadni se merném, de... nem, nem hinném, hogy ez áll a dolog hátterében.
Nem tudom kategorizálni az érzést, és nem szabadulok tőle akkor sem, amikor már a metrószerelvényben ülök, úgyhogy tehetetlenségemben az ölembe húzom az aktáimat és átpörgetem őket, Fischer után keresgélve. D, E, F… Egyetlen F betűs nevem van, az pedig Felton, hiába ellenőrzöm másodjára és harmadjára is. Hol van Fischer aktája? Annyira átugrottunk volna rajta legutóbb, hogy ki se kértük az anyagait? Cole-nál maradt volna?
Nem számítok világmegváltó eredményre – vagy úgy különösebben bármi hasznosra -, amikor újra előveszem a telefonom, hogy a 21. század egyik legnagyobb csodájával éljek, és egész egyszerűen rákeressek a névre, New Yorkra és a környező államokra állítva a keresőmotort.
Azt semmiképp sem láttam előre, hogy némi görgetés után elernyed majd a kezem a döbbenettől, a telefonom pedig a metrókocsi padlóján csattan. A földről immáron a hajszáltörésekkel teli képernyő mögül pillant vissza rám a Theodora Fischer szélesen mosolygó, bájos arca. Egy arc, amit ismerek.
Ne, istenem, ne, csak ezt ne.

Tizenöt eltelt és két átaludt órával, számtalan kávéval és egy a laptopom előtt eltöltött éjszakával később Winifred Fischer brooklyni lakása előtt találom magam. Még mindig alig hiszem el, hogy lehet ilyen kicsi a világ, és éppen ezért Cole-nak is féltem megírni a fejleményeket. Majd ha túléltem a mai napot, megteszem.
Valószínűleg.
A zavarodott gondolatok olyan sebesen váltogatják egymást a fejemben, hogy azt is képtelen vagyok felidézni, hogy pontosan hogy kötöttem ki itt. Lehet, jobb is, ha az utazás is olyan nyugtalan hangulatban telt, mint ahogy most Winnie ajtaja előtt járok fel-alá. Be kellene kopognom. Nem kellene összejárkálnom a folyosót. Be KELL kopognom. Tényleg, őszintén, komolyan beszélnem kell Winnie-vel.
Ugyanakkor, talán vissza kellene jönnöm később. Szombat van, ráadásul reggel, biztos, hogy pont ilyenkor akarom elrontani valaki napját? Hoztam egy kávét a közeli Starbucksból, amolyan "adj egy esélyt" békeajándékként, de az udvariatlan még így sem fejezi ki eléggé, hogy mennyire nem jó ötlet ez az egész. Talán alapból nem is nekem kellene kommunikálnom vele – de nem, alig képzelem el, hogy Cole kínosan-kellemetlenkedve felhozza a témát Winnie-nek, a lánynak, aki rendszeresen hordta két fonatban a haját, és akin egyszer sem láttam egyszínű zoknit a gyakornokságom alatt, és magam előtt látom az elkomorodó tekintetét. Tudom, hogy tartozok neki ennyivel, és messze nem csak neki. Az ügyünknek, magamnak, és valahol talán Theodorának is.
Csak ne lenne ez ilyen elmondhatatlanul nehéz. Vagy ne lennék ennyire… gyenge. Annyira kimerítő folyton-folyvást félni és tartózkodni másoktól, a felszakadó sebektől, a fájdalomtól, hogy lassan nem akarok mást, csak beburkolózni a takarómba, összegömbölyödve lefeküdni és örökkön-örökké ott maradni. Csalódáskeltő, hogy sosem jutok egyről a kettőre, ha önmagamról van szó, hiába reménykedek változásban. Ha létezik reinkarnáció, a következő életemben vagy April J. Wilkins szeretnék lenni, vagy kavics, és semmi más a két véglet között. Akkor inkább nem is léteznék.
Egy sóhajjal túrok a hajamba – rossz szokás, előbb vagy utóbb még megkopasztom magam -, és még azelőtt kopogásra emelem a kezem, hogy még egyszer esélyem lenne lépésről-lépésre végigvenni a „miért kéne visszavonulót fújni” című mentális listámat.
Mintha némi vitát hallanék bentről, de lehet, hogy csak az alváshiányos agyam játszadozik velem, nem tudom, nincs sok időm eltöprengeni a dolgon, mert az ajtó néhány percen belül szélesre tárul, a szívem pedig egy pillanatra megáll, mielőtt megpróbálna kiszakadni a mellkasomból.
Ez nagyon rossz ötlet volt. Ha más nem, legalább írnom kellett volna valami nyitóbeszédet.
- Szia, Winnie! – intek, meglehetősen sután. Lélegezz! – Először is; ne haragudj a zavarásért! Nem tudom, hogy emlékszel-e rám, Loise Riegan vagyok, együtt dolgoztunk, amikor az IU-nál töltöttem a gyakornokságom, mielőtt nyomozó lettem volna – foglalom össze meglehetősen sebesen a dolgokat. Nem tartok tőle (annyira), hogy Winnie ne tudna követni, amennyire emlékszek, ő is szeretett hadarni. – Hoztam kávét? – nyújtom felé a két kávéspoharat tartó tálcát. Az egyiken a Winnie név tündököl, a másikon a Luis. Belefér.
- És most jön az a rész, ahol megkérlek, hogy hallgass végig, mielőtt elküldenél – teszem hozzá, valamivel lassabban és csendesebben. Komolyabban. – Munkaügyben jöttem. Bemehetek?

the madness and soil of that sad earthly scene

Mindenki ismeri azt az érzést, ha máshonnan is, akkor a gyerekkorából biztosan, amikor túl nagyra púpozzuk jégkrémmel a kanalunkat, és akár figyelmetlenségből, akár bátorságból, de nem bajlódunk a fokozatossággal, hanem úgy ahogy van, egybe bekapjuk.  A brainfreeze-hez hasonlatos jár át, amikor ahelyett, hogy tartózkodással vegyes gyanúval fogadnának (ahogy általában szoktak), inkább átölelnek. Utólag belegondolva a döbbenet okozta mozdulatlanság jól jön, mert esélyem sincs botladozva Winnie-re borítani az ugyan már nem forró, de még mindig meleg kávékat – és van mire fognom, amiért vissza sem ölelem. Nem Winnie hibájából. Sosem más hibájából.
A terapeutám egyszer azt mondta, kétli, hogy ez a reakció ma is ugyanannak szólna, mint kilenc éve. Azt mondta, nem tartja valószínűnek, hogy az érintés okozta ijedelem hat rám sokkolóan, és azzal jött példának, hogy olyanok közelében is megesik ez, akikben teljes szívvel megbízok. April, Ben, néha még a saját szüleim is. Nem, azt feltételezte, hogy a távolságtartásom az évek során átformálta a félelmet, és már csak az érintések iránti kiéhezettség sokkolja a testem. Logikusan hangzott, és kettőnk közül ő ért a dologhoz, de valahogy ez az elképzelés rosszabbul érintett, mintha még mindig a riadtság tartana vissza. Arról nem én tehetek. Évek kellettek hozzá, mire elfogadtam, de nem az én hibám okozta. Az viszont, hogy elvágtam magam mindentől és mindenkitől, csak az én vállamat nyomja.
- Igen? – kérdezem bizonytalanul, és nem kicsit csodálkozva. – Mármint, nem mintha én ne örülnék neked! Csak… nem is tudom, nem számítottam ennyire meleg fogadtatásra.
Winnie mindig annyira pörgős, olyan mosolygós, és tudom, ez nem mindig jelenti azt, amit feltételezünk, de nehezen képzelem el, hogy nincs ezer és ezer barátja, nem lepődtem volna hát meg, ha alig emlékszik rám. A munkakapcsolatoknál ez gyakori. A mi szakmánkban pedig különösen szokatlan, ha ennyire örülünk egymásnak. Érthető; általában rossz hírekkel érkezünk. Mint most én.
- Nem, hívatlanul jöttem. Ne haragudj, szólhattam volna. Nem akartalak meglepni – tűröm kissé zavartan a fülem mögé a hajam. Tényleg, pontosan miért is nem szóltam? Azon kívül, hogy nem tudtam volna mit mondani a ködös „munkaügy” kifogáson kívül, amire Winnie érthető okokból visszakérdezhetett volna, hogy ugyan mi köze van neki ahhoz. Vagy miért az otthonában és szombaton akarom ezzel zaklatni. Nem tudom, hogy a tudat alatti gyávaságom tartott-e vissza, vagy a kialvatlanság okán egész egyszerűen tényleg nem jutott eszembe felemelni a telefonomat, de valamiért ragaszkodtam a váratlan érkezésemhez.
Igazán nem kellene meglepődnöm, hogy a munka hírét hallva nem túlságosan lelkes. Ki lenne az a helyében?
A kínos mosolytól feszülő szám néhány pillanat erejéig megremeg, mindaddig, amíg nem emlékeztetem magam rá, hogy hiába kezd az első öt percben visszafelé sütni a zseniális tervem (új rekord?), ettől függetlenül céllal érkeztem, és már nem fordulhatok meg. Bármennyire is szeretnék.
- Attól tartok – felelek végül a kérdésre, és egy hálás mosoly és biccentés párosával követem Winnie-t a lakásába. Hé, még így is beengedett! Fél siker?  (Az pont egy féllel több, mint amennyiben általában részem van.)
Ha az én lakásom növényekkel van teli, akkor Winnié… macskajátékokkal, ahogy kiderül. És neki nem a polcai vannak ezekkel teli, hanem a padlója, és ezt egy leheletnyi ítélkezés nélkül mondom. Azelőtt se hajlottam volna ilyesmire – mert attól, hogy nekem nincs magánéletem azokon a szabadnapokon, amikor épp nem otthonról vagy Cole mellett dolgozok valamit, és van időm takarítani, másnak még lehet magánélete -, és amióta Zofia a lakótársammá avanzsált, az én padlómon általában ő van, valahányszor lemászik a kanapéról álmában.
- Ó, rendben – pillantok csodálkozva a zárt ajtó felé, amire Winnie rábökött. Remek, kis híján a macskáit is életveszélybe sodortam. – Őszintén sajnálom, nem tudtam a… gyenge idegrendszerű macskáidról. Jól ellesznek ott bent…? Nem akarom őket kiszorítani az otthonukból.
Habár, azt se tudom, mi más opciót tudnék felajánlani. Ez nem igazán az a fajta beszélgetést, amire nyilvános helyen sort keríthetnénk, kocsim jelenleg nincs (és az is mennyire kényelmetlen lenne), csak ezért átmenni hozzám pedig még szerintem is időpocsékolás, pedig szeretem úgy megnehezíteni a létezésemet, ahogy csak lehet, úgyhogy ennek jelentenie kell valamit.
Átlépegetek néhány kósza macskajátékon (vékony cicák lehetnek, ha beleférnek azokba a kicsi kis alagutakba, lehet, hogy újszülöttek? awww), miközben Winnie az asztalhoz vezet, hogy leülhessünk, noha ő kissé fázis késve teszi ezt. Ez egy jelzés lenne, hogy mielőbb szeretne távozni látni? Esetleg csak nem tud velem mit kezdeni? Vagy csak a paranoia szól belőlem, már megint?
- Köszönöm – próbálkozok meg azért egy udvarias mosollyal, miután elfoglaltunk egy-egy széket, és csak remélni merem, hogy az összezavarodottság nem teljesen nyilvánvaló az arcomon. Az egyik kávét elé tolom, és így már abban is reménykedek, hogy szereti a kávéját két cukorral és sok tejjel, mert mindkettőt úgy kértem.
Ha eszembe jutna akárcsak egy indok, amivel húzhatnám az időt, egyetlen téma, amivel egy kicsit elodázhatnám az ittlétem valódi okát, ha szégyen, ha nem, vélhetőleg élnék vele. Egy külső szemlélő számára talán különös lehet a reakció, tekintve, hogy vélhetőleg többször hoztam fel ezeket a neveket az elmúlt hetekben, mint az elmúlt tíz évben, azt hihetnék, mostanra már rutinból tudom kezelni az ehhez hasonló ügyeket, és ha más ülne előttem, talán így is lenne. De Winnie más, többnyire azért, mert ismerem, kedvelem, és vélhetőleg soha nem fogom elfelejteni a barátságos mosolyait a kezdő napjaimon, amikor még a létezésemet is megkérdőjeleztem a pályaválasztásom mellett, de nem ezek az egyedüli indokok. Winnie ikertestvére, a lány, akivel az arcán osztozott az élete nagyjában, elhunyt. Elvette a saját életét, és ugyan nem tudhatom biztosra, hogy azért tette-e, amire én gondolok, de a tegnapi megérzésem, ami a Fischer név kapcsán elragadott, ma azt súgja, jó irányba gyanakszok.
Még nem kellett James és Benjamin kapcsán olyannal beszélgetnem, aki elvesztett miattuk valakit.
Összefonom az ölemben a kezeimet, a hüvelykujjaim malmozok, míg megnyalom a számat és összekapirgálom a bátorságom. Winnie-nek joga van tudni, mit csinálunk Cole-lal, joga van eldönteni, hogy segíteni akar-e, vagy sem. Nem áll jogomban nekem eldöntenem, hogy erről tudnia kellene, vagy sem.
- Egy pár hónapja dolgozni kezdtem egy ügyön, ami hivatalosan a narkotikum osztályhoz tartozik ugyan, de bizonyítékok híján az érintettek korábbi ügyeit is elővették, hátha sikerül elég nyomást gyakorolni rájuk egy vádalkuhoz. Több… nem, ez nem foglalja össze a helyzet súlyosságát… Rengeteg nemi erőszak vád van a két fő gyanúsítottunk múltjában, a legtöbb még bíróságig sem jutott el – mély levegőt veszek, és némi pislogással veszem rá magam, hogy ne pillantsak el Winnie-ről. – Ennek hála kerültem én is a képbe; mint SVU-s, de inkább, mint… korábbi áldozat – vallom be egy kesernyés mosollyal, és nem hagyok szünetet, mielőtt folytatnám. – Jelenleg az a feladatom, hogy felkeressem a hozzám hasonló nőket, és megpróbáljam őket tanúskodásra kérni. Így akadtam rá Theodora Fischer nevére is, így tudtam meg, hogy mi történt vele.
Behunyom a szemem, csak egy picivel tovább, mint amennyi időt pislogásra szánnék, amíg ismét végigfut az agyamban, hogy mégis mi az istent csinálok, és mi értelme volt azoknak a kommunikációs tréningeknek, ha most hirtelen azt se tudom megállapítani, hogy most kellene-e részvétet nyilvánítanom, vagy később. Ha megteszem, azt akarom, hogy őszintének tűnjön, ne hatásvadásznak.
Egyelőre ezt megpróbálom csak a tekintetemmel megüzenni, és egy leheletnyit előre hajolok a székemben. - Winnie, James Wright és Benjamin Rutherford után nyomozunk, és hatalmas segítség lenne bármi, amit el tudsz mondani arról, hogy mi történt.

the madness and soil of that sad earthly scene

Hát, ha Winnie a barátságosságát furcsaságnak titulálja, akkor én véglegesen elkönyvelhetem magam a rossz fajta furcsának, mert hiába törekszek mindig olyan szívélyesen fogadni mindenkit, akit csak tudok, a dolog többször sül el visszafelé, mint ahányszor nem. Nem mintha ez az információ újdonságként szolgálna, de azért nem segít az általános hangulatomon sem.
A kellemetlenkedés helyett ezúttal csak a szégyen önt el, látva, hogy mennyire kényelmetlen helyzetet okoztam Winnie-nek a váratlan felbukkanásommal. Nem hiszem, hogy láttam őt valaha is ennyire feszengeni, és nem tudom eldönteni, hogy ez mennyire szól a személyemnek és mennyire a helyzetnek. Ha belegondolok, hogy Winnie gyakorlatilag a nyakamba borult, miután ajtót nyitott, logikus következtetés lenne az utóbbi számlájára írni a feszengését, de sosem voltam jó abban, hogy az észérvekre hallgassak, ha az önbizalomhiányomról volt szó. Vagy bármelyik másik démonomról.
- Megvagyok, köszönöm – utasítom vissza egy fejrázással a felajánlott vizet. – Azt hiszem, évekig hallgathatnám, ha víznek köszönhetően esnék ki a munkából. De te is tudod, hogy megy ez.
Eleinte próbáltam nem egyetérteni Aprillel, miszerint a legtöbb nyomozó legalább egy kicsit… tapló (előfordulhat, hogy ez nem egy szó szerinti idézet), de az évek múlásával kezdem egyre inkább úgy érezni, hogy viszonylag nagyrészt (úgy 85%-ban) ebben is igaza van. Mint mindig. Újfent megfogadom, hogyha April mond nekem valamit, gondolkodás nélkül hallgatok rá. Eddig működő taktikának bizonyult.
Hiába a sok hónapos ismétlés, most mégis más felhozni az ittlétem okát. Amúgy sem könnyű, ez nem az a téma, ami valaha is úgy gördül majd le a számról, hogy nem rándul tőle össze a gyomrom, de ahogy a nyomozások is teljesen más fordulatot vesznek, amint személyessé válnak, erről beszélni is nehezebbnek úgy, amikor tudod, hogy valamilyen formában mindkettőtök életét megkeserítette. Winnie-ét tagadhatatlanul jobban, mint az enyémet.
Tudom, hogy sok ez így, egyszerre a nyakába öntve, de kétlem, hogy egyrészt képes lennék finomabban lehúzni a tapaszt, másrészt, hogy érne valamit.
- Igen – felelek csendesen a be nem fejezett kérdésére, lassan körbefonva a kávés poharakat az ujjaimmal a rázkódó asztal láttán. Messze nem ez a legszokatlanabb vagy legerősebb reakció, amivel valaha találkoztam. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy Winnie nem sírta el magát, bármennyire is önző ilyesfélét kijelenteni. – Ezért lettem nyomozó, ott, ahol nyomozó lettem.
Sose esik jól hangosan kimondva az esethez kötni a jelenemet, vagy éppen a karrierválasztásom okát. Kissé olyan benyomást kelt, mintha ők választották volna az utamat, és egy utálatos hang nem győzi a telesuttogni a fejemet az erre vonatkozó kommentárokkal. Nekik köszönheted, hogy itt vagy. Ez tett azzá, aki vagy. Lehet, hogy hálásnak kellene lenned. Amúgy is a te hibád volt.
Aztán rájövök, hogy mennyire felháborít a puszta gondolat is. Semmit nem köszönhetek nekik a pszichológiai terhen és a szemem erőszakos felnyitásán kívül; egyik sem érdemel hálát. De minderre csak azután tudom magam emlékeztetni, hogy egyetlen illó pillanatra elhiszem, amiről a hang győzköd.
- Valamennyire – biccentek lassan, és valahol ismét elszégyellem magam. Azért is akartam SVU-s lenni, hogy figyelemmel kövessem Jamesék útját, de valahol menet közben elvesztettem a szemem elől a célt. Gyenge voltam, és ennek mások látták kárát, még ha közvetve is. – A legtöbb ügyet nagyon hamar ejtették. Ritkaságszámba ment, ha valaki bíróságig jutott vele.
Mint Theo. Vagy én.
- És azok sem hoztak igazságos eredményt. Egyetlen egy sem.
Mint Theoé. Vagy az enyém.
Lélekben már arra készülök, hogy nem elég, hogy elküldenek, de elveszítek valakit, akit barátnak nevezhetek. Nem feltétlenül közelinek, de akkor is barátnak. Valakit, akit látszólag nem zavar, hogy mennyire nem arra találtak ki, hogy emberekkel próbáljak élvezhető kommunikációt folytatni, és az ilyen személyekből sose lehet elég az ember életében.
Végül nem az fogad, amire számítok, és nem győzöm csodálkozva felkapni a fejem, hogy meggyőződjek róla, hogy ez a visszaemlékezés nem-e valami sokkal rosszabb előfutára, de nem annak tűnik. Winnie ugyanolyan őszintének, figyelmesnek és barátságosnak tűnik, mint mindig.
Ez egy kicsit még jobban kibillent az egyensúlyomból, és nem vagyok képes másra, csak igyekezni összeszedni magam. Nem tudom, miért számítottam a legrosszabbra; egészen eddig nem is tudatosult, hogy a legrosszabb bekövetkeztét vártam, noha fogalmam sincs, mi lehetett volna az.
- Biztos vagyok benne, hogy utólag hálás volt neked érte, amiért rávetted a feljelentésre, és támogattad a folyamat közben. Én a mai napig az vagyok az édesanyámnak – vallom be egy félszeg mosollyal, visszább húzva a kezeimet az asztalon. - Amikor a legmélyén vagy az egésznek, nehéz… emlékeztetni rá magad, hogy miért fontos végigmenni az egész folyamaton, bármennyire is nehéz, de sose tudhatod, hány embernek segíthetsz vele.
Más kérdés, hogy Jamesék azóta is szabadlábon vannak, és élik tovább a romlott, büntetlen életüket, mintha mi sem történt volna, és nem hagytak volna maguk mögött tucatnyi összetört embert. Remélem, Winnie-nek nem ez lesz az első gondolata, különben nem sok értelme volt ezt indokként felhoznom.
- Nagyon sajnálom, amin végig kellett mennetek Theoval – teszem hozzá komorabban. Tudnék mit mondani; hibáztathatnám a rendszert, mások hanyag munkáját, Jamesék születési előjogát, voltaképpen bármit, amit jólesne. Egyik sem hozná vissza Theot, egyik sem enyhítené Winnie fájdalmát vagy a tragédia súlyát. Vannak helyzetek, amikor a szavak az égvilágon semmit nem érnek, a tett viszont, ami megnyugvást hozhatott volna számukra, nem következett be. Még. Minden erőmmel azon leszek, hogy ez mihamarabb megváltozzon. Csak remélem, hogy ez elég lesz.
Nem lesz, súgja megint a hang.
Igen, én is így sejtem, de akkor is megfogom próbálni. Azért ülök itt.
Kortyolok egyet a kávémból, hátha sikerül ha nem is felélénkülnöm, de kissé elűznöm az esőfelhőket a fejem felől.
- Őszintén? Akármit. Bármiféle kis részlet, amit Theo neked esetleg elmondott, de a kihallgatáson nem tette, mert nem akarta, vagy nem kérdeztek rá. – Ismerve az ügyek körülményeit, nem tartom teljesen kizártnak, hogy nem tettek bele mindent a rajtuk dolgozók, és csak túl akartak rajta esni. Nem tudhatom. – Nehéz megmondani, mi számíthat a dolgok összességében, és mi nem, így tényleg bármi lehet nyom, amin elindulhatunk.

the madness and soil of that sad earthly scene