Hiába jöttem rá hamar arra, hogy a Yang családnak nagyobb szüksége van rám, mint azt sejtettem volna korábban, ők mégsem járultak szépen sorban elém, holott azért jöttem, hogy kihúzhassam őket a szarból, amibe keverték magukat. Lehet, hogy ez a megfogalmazás erősnek tűnik, és én magam sem vártam el azt, hogy a jöttömre egyesével haptákba vágják magukat, de ennek ellenére is valahogy úgy éreztem, hogy az erőfeszítéseimet nem igazán honorálják. Leginkább a kedves unokabátyámmal volt problémám, aki képes volt a húsz éves fiát értem küldeni a reptérre. Braylennek minden bizonnyal a legkisebb gondja az, hogy a nagybátyját fuvarozza egy általuk bérelt lakásba. Éppen ezért, hogy már most nem éreztem a vendégszeretetet, én sem siettem senki elé, így Braylenen kívül még egyetlen Yanggal sem találkoztam, leszámítva persze a hivatalos beiktatási ceremóniákat, a céges megbeszéléseket és egyebeket. Bár kaptam Daewontól felkérést arra, hogy vacsorázzunk vagy ebédeljünk együtt, én ezeket mégis csípőből elutasítottam. Értékeltem a romantikus gesztusait, de ugyanakkor úgy éreztem, hogy kicsit magamra lettem hagyva, amit az apám nem biztos, hogy tolerált volna… Az már teljesen más kérdés, hogy én egy fokkal jobb habitussal lettem megáldva, mint az öreg. Ugyanakkor ettől függetlenül a legidősebb Seo fiúként simán lehetnék akkora barom, hogy nekiállok árulkodni, mert a rossz hírkeltés az olyan elit körökben, ahova mi tartozunk, egyáltalán nem ritka. Jesie-re nem tudtam haragudni, mivel ő Braylenhez hasonlóan szintén szimplán csak egy húsz éves lányka, aki biztosan élvezi a nyarat a barátaival és buliból buliba jár. Mona más eset volt, mint az ikerpár, de ő házas, illetve egy ideje a Yang család ügyvédi berkein belül dolgozik, tehát elfoglalja eléggé a munkája ahhoz, hogy ne legyen ideje engem tárt karokkal fogadni. Éppen ezért is vallottam jelen helyzetben azt, hogy nekem kell őt meglátogatni, viszont már rég belém nevelték azt, hogy üres kézzel sehova sem illik megérkezni, éppen ezért is készültem némi ebéddel a nő számára. Mona nem volt az a fajta lány, akinek virágot vettem volna, mindig szekáltuk egymást, emiatt pedig könnyed és kedves kapcsolatunk volt. Lényegében a Yang családba született gyerekek számára én nagyjából nem is nagybácsi, hanem nagytesó szerepet tölthettem be, ez pedig a korom miatt is reálisnak tűnt. A harmincas barátaimnak a testvérei nagyjából mind annyi idősek, mint Jes vagy Braylen. Mona és köztem pedig különösen kevés volt a korkülönbség, ezért sosem zavart az, ha közvetlenül beszélt velem. Nem jelentkeztem be előre hozzá, mert a cégben már most is úgy jártam-keltem, hogy ilyesmikre nem is volt szükség. Mivel még új vagyok itt, és egyelőre csak próbálok beletanulni a folyamatokba, igyekszem a lehető legjobban felmérni minden terepet, emiatt pedig teljes joggal lépnék be akár egy tárgyalás közepén is Monához a még mindig meleg ebédjével. Szerencsére amúgy is készült volna szünetet tartani – mint ahogy megtudtam a csinos kis titkárnőjétől – emiatt pedig én meg sem vártam a telefonos bejelentést, egyszerűen rátörtem a nőre az ajtót, az arcomon egy hatalmas mosollyal. Talán egy kicsit túlságosan is élvezem azt, hogy lényegében bármit megtehetek itt, de egy pillanatig sem volt opció az, hogy a Yangok kedvében járjak. Pontosan tudtam, hogy a fejes nem tett le arról, hogy Braylent tegye a cég élére és engem két pillanat alatt eltávolíthat, emiatt pedig szerettem volna megmutatni, hogy nem vagyok annyira könnyű célpont, mint ahogy ő azt gondolja. - Üdvözletem, Kisasszony – amint becsukódott az ajtó, az elégedett vigyor sokkal szeretetteljesebbre szelídült az arcomon – Idefáradnál megölelni? Még kaját is hoztam neked, és az én koromban ennyi mindent csinálni már határozottan káros. Nem volt kérdés, hogy csak ugrattam, illetve a fizikumom talán korábban sosem volt jobb. Viszont ennek ellenére szerettem cseszegetni a környezetemben azokat az embereket, akik ismertek legalább egy kicsit. Mona pedig ilyen személy volt, bár ő sem feltétlenül lett beavatva a csodálatos egyetemi kalandjaimba. - Jól nézel ki – szimplán megállapítottam a nyilvánvalót. Ahogy mi, úgy az ő családjuk is híres volt arról, hogy a gyerekeik tökéletesek, vagy minimum ilyen látszatot keltenek – Van egy szabad órácskád? Jó lenne, ha együtt tudnánk enni, mert még én sem ebédeltem.
And there's no one to blame but the drink in my wandering hands, forget what I said, it's not what I meant, and I can't take it back, I can't unpack the baggage you left, and I get the feeling that you'll never need me again· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
Effektíve egy kedves és mosolygós ember volnék. Nem mondom, hogy minden problémámat elkergetem és hiába a sok negatívum az ember életében én még akkor is képes vagyok boldog maradni, mert nem. Természetes dolog, hogy az ember szomorúnak érzi magát, nekem is vannak ilyen pillanataim, de az alap arcberendezésem az tartalmazza a mosolyt. Így indulok el mindig otthonról és amíg a férjem nem ér haza, addig általában meg is marad. Kivétel, ha dolgozok. Bár nem vagyok egy hárpia az irodában, dehogyis, csak ott határozottan komolyabb vagyok. Alapból meg kell mutatnom, hogy megállom a helyemet a cégnél, hiszen pont a drága uram az, aki nem képes elfogadni ezt, én pedig igenis dolgozni fogok, valamint meg kell mutatnom, hogy nem csak azért vagyok itt, mert apuci pici lányaként ez jár nekem. Így a munkában mindig eltűnik az a vigyor és helyette feszes arckifejezést vágok, az is csak amiatt, mert munkában vagyok és gondolkodok. Ez nem az a hely, ahol negédesen kell kérni az emberkéket mindenre, hanem megmondják nekik, hogy mi a dolguk. Persze udvariasa, de nőként muszáj tiszteletet követelnem, mert félek sokán nem tennék meg maguktól, vagy nem lenne világos nekik, engem is ember számba kéne venniük. Ma is akad néhány elintéznivalóm az irodán belül, éppen ezért is vagyok ott megtalálható. Bár reggel kicsit siettem, mert elaludtam, ami nem vall rám, így kávé és reggeli nélkül indultam el. Pedig nem szoktam én ennyire szétszórt lenni. Sőt, én vagyok az, aki mindig mindent szépen és gondosan előkészít, na meg persze felkel az ébresztőjére. Egyszóval nem tudom mi van ma velem, de remélhetőleg össze tudom majd magamat kapni meló közben. Ott nem kéne hibát vétenem. Most is épp dolgozok, a papírok ellepik az asztalomat én pedig folyamatosan lefelé bámulok. Tökéletes csönd volt a szobámban, pont ahogyan szeretem, mert így tudok egyedül koncentrálni. Lassan azonban pihennem is kéne, mert ennem sem ártana. Pont ekkor nyílik ki az ajtó, mire meglepetten kapom fel a fejemet, de egyből mosoly jelenik meg az arcomon. – Dan! – Rögtön föl is állok és kérésének eleget téve odamegyek hozzá és megölelgetem. – Jaj, ezt úgy mondod, mintha legalábbis egy vénember lennél! Nem vagyok ám sokkal fiatalabb nálad. Egyébként szia. – Mielőtt kapnék azért, mert ezt lehagytam a mondandóm elejéről. Bár tudom, hogy csak viccelődik a megjegyzésével, de azért még csúnyán nézek rá ezért. Valóban nincs túl sok korkülönbség kettőnk között és ha ő saját magát öregnek tartja, akkor én mit gondoljak? Lassan a gyerek kérdésen is el kellene kezdenem gondolkodni, csak… nem azzal a fickóval, akivel jelenleg együtt vagyok, vagy legalábbis vele elég nehéz rávennem magamat arra, hogy ezzel foglalkozzak. -Köszönöm! Azért te se panaszkodhatsz, nagyon fiatalosan festesz. – utalok ezzel arra, amit az előbb mondott, de láthatja rajtam, hogy csak szórakozok vele. – Hmm… - kezdek el gondolkodni a kérdésén. – Talán tudok magára szánni valamennyi időt Uram, abban a zsúfolt napirendemben. – De nem sokáig bírom tartani a komoly arcot és inkább elnevetem magamat. – Szóval? Mit eszünk? – Jelenleg én is nagyon éhes vagyok, így valóban repesnék az örömtől, ha valami étel szerűséghez juthatnék végre. Ezért nem szabad kihagyni a nap legfontosabb étkezését a reggelit. Ami nekem jelenleg kimaradt. Korábban kéne kelnem talán? – Közben meg mesélhetsz, hogy mi történt veled mostanság. – teszek egy apró megjegyzést, hogy jobb lesz, ha elmondja nekem mi történt vele mióta utoljára láttam, mert hát, kíváncsi vagyok.
Ha volt olyan családtagom a Yang részlegről, aki miatt egyáltalán nem akartam aggódni, legszívesebben gondolkodás nélkül vágtam volna rá azt, hogy Mona az. Mivel mindig jól kijöttünk, és korban ő állt hozzám a legközelebb, reménykedni mertem benne, hogy jobban fogad, mint mondjuk Braylen a repülőtéren, illetve nem akar vásárlásokkal kinyírni, mint a húguk. Mindenesetre úgy voltam vele, hogy ha valakire támaszkodni mertem volna, akkor az Mona lenne. Aztán az apjuk olyan helyzetbe sodort engem, hogy elvágta tőlem ezt a lehetőséget. Hiába vagyunk egy család, üzleti szempontból én mindenképpen egy betolakodónak számítok. Talán jó viszony van közöttünk, talán önfeledten tudunk egymással beszélgetni, de ennél a cégnél senkinek sem érdeke az, hogy én üljek az igazgatói székbe. Tök jól elvoltak a Yangok Amerikában, mi Seo-k pedig Dél-Koreában, és nem igazán hittem benne, hogy ezen az itt lakó rokonaim örömmel változtatnának. És éppen ez a dolog volt az, ami aggodalmat keltett bennem. Mert nem akartam, hogy az üzlet a családi kapcsolataink közé álljon, ugyanakkor ez nem egy olyan dolog, amit csak úgy meg tudnék gátolni, mert nekem az minden vágyam. Pontosan tudtam, hogy talán vitás helyzetekbe kerülhetünk, emiatt pedig egészen szomorúvá váltam. Nem akartam a családtagjaimmal harcolni. Elég sűrű időbeosztással rendelkeztem, de ennek ellenére is sikerült találkoznom az unokaöcsémmel, akit mondjuk elég nehéz lett volna úgy elkerülni, hogy a reptérig jött értem. Az édesapjukkal itt a vállalatnál futottam össze, Jesiet pedig meglátogattam az egyik hétvégén mert nem akartam, hogy kimaradjon. Tudtam, hogy Monával minden bizonnyal találkozni fogok a cégnél, ami első körben megtette a magáét. Mi ketten már nem vagyunk gyerekek, és pontosan meg tudjuk érteni, ha a másik elfoglalt, így jobb híján legalább egy ebéddel tudtam neki készülni. Nevetve húztam magamhoz a nő testét, nem foglalkozva azzal, hogy mennyire illendő ez egy munkahelyi környezetben. Lényegében családi vállalkozásról van szó, így teljes mértékben elkerülhetetlen az, hogy egymást mondjuk néha szívélyesebben üdvözöljük az átlagosnál. Nem mondom azt, hogy innentől kezdve, az összes alkalmazott előtt Monát fogom puszilgatni, de elég régóta nem láttuk egymást és úgy éreztem, hogy ennyi belefér. - A katonaság után pont úgy érzem magam, mint aki már túl sokat élt – derűs volt a hangom és tekintetem is – Olyan, mintha utasítást kaptam volna az élettől, hogy ideje felnőni. Én pedig ezt nem akarom. Elég egyértelműen én voltam az a tag, aki mondjuk a legfényesebb példát mutatta a fiataloknak, ugyanakkor szokták is mondani, hogy nem minden arany, ami fénylik, ez pedig az esetemben tökéletesen igaz volt. Én sem vagyok más, mert a legtöbb esetben ugyanazok voltak a vágyaim, mint azoknak, akik egyszer majd a mi generációnk nyomdokaiba lépnek. Más kérdés, hogy ki mennyire hajlandó figyelni a látszatra. Én személy szerint nagyon odatettem magam ezen a téren, így konkrétan több, mint háromszáz képet sikerült eltüntetnem a nyilvánosság szeme elől. Titokban nagyon viccesnek találtam az összes részeg fotóm, de ha kikerülnének a napvilágra, akkor már kevésbé lenne szórakoztató a dolog. - Jó ezt hallani. Még négy év, amíg elérem a krisztusi kort – finoman megcsóváltam a fejem – Onnantól már bármi történhet velem, addig még ki kell tartani. Bár mondani szokás, hogy minden életkornak megvan a maga szépsége. Én úgy éreztem, hogy jól fogadtam a harmadik x-emet, és mivel van egy öcsém, aki fele annyi idős, mint én, elég hamar kialakult bennem egyfajta atyáskodó jellemvonás. Éppen ezért ki tudtam békülni a nagy bölcs szerepével, aki átadhatja a tapasztalatait a fiatalabb családtagjainak. Amúgy is szerettem másokkal foglalkozni, még ha ezt sokan nem is hitték volna el rólam. A mi korunkban pedig, ennyi munka mellett, a legtöbb törődés, amit megadhatunk valakinek lényegében az, ha ételt viszünk neki. Nem akartam hallani sem arról, hogy esetleg Mona kihagyja az étkezéseket. - Megtisztelnél vele – az ő hangjában csengő vidámság köszönt vissza az én arcomon is, amikor újra rápillantottam – Halat, salátát és vizet. Képzeld el, néztem valami műsort a tévében, ahol egy ex katonatiszt fogyasztott le embereket. Gondoltam nem szeretnél meghízni, szóval ez a mai menü. Jelen helyzetben még a hal sem stimmelt, mert rizs volt a köret, hozzá pedig csirkét választottam némi salátával. Inni mondjuk kólát kértem, mert pontosan tudtam, hogy mennyi energiát emészt fel az itteni munka. Emiatt pedig szerettem volna Mona koffeinadagját egy kicsit felturbózni. - Annyira sok minden nem – megvontam a vállam – Tudod, huszonkét évesen leszereltem, és csak utána mentem tanulni, szóval nemrég diplomáztam. Elhelyezkedtem az otthoni cégnél, aztán áthelyeztek ide. Egyébként az öcsém is itt van, Jae. Mivel Min is képben van, nem feltétlenül volt egyértelmű, hogy melyikre gondolok. Bár szerintem Mona sejtette, hogy a tizenéves fiú otthon maradt, meg nyilvánvalóan ő is átlátja a helyzetet, amibe keveredtünk most apa miatt. Arról egyelőre nem mertem kikérni a véleményét, hogy ennek mennyire örül, vagy sem. - Lehet, hogy nem fog tudni eljönni hozzád, mert elég elfoglalt – azt nem tettem hozzá, hogy talán nem is akar – Idegsebész rezidens jelenleg, nagyon sokat dolgozik. Legalább neki volt némi kibúvója egyes események alól, ahol én sem mindig tettem szívesen tiszteletemet. Onnantól kezdve, hogy Dae Il már túl sokat kezdett el dolgozni, és Tae Yang megházasodott, lényegében nem maradtak olyan barátaim, akikkel nyugodtan el tudnám ütni az időt. Az öcsémet pedig nem szívesen rángatnám nyolcvan órás műszakok után ilyen helyekre. - És veled mi a helyzet? – finoman elé toltam az dobozt, aztán még mielőtt hellyel kínálhatott volna, én magam ültem le az egyik bőrfotelbe. Lényegében vezetőnek készülök, szóval elméletileg nyugodtan kiszolgálhatom magam, nem?
And there's no one to blame but the drink in my wandering hands, forget what I said, it's not what I meant, and I can't take it back, I can't unpack the baggage you left, and I get the feeling that you'll never need me again· · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · · ·
Kezdőlap
