Már jó ideje annak, hogy Henryvel ott kellett hagynom idén már másodjára egy lakást. Nem igazán szerettem költözködni, mert egy olyan ember vagyok, aki képes ragaszkodni a tárgyakhoz és a helyekhez, talán túlságosan is. Pont ezért is jelenthetem ki, hogy nagyon nehéz volt annak idején Texast is otthagynom. Kifejezetten szerettem a természeti csodáit, hogy ott voltak még helyek, ahol az ember el tudott bújnik, ha csak magában akart lenni. New York már olyan metropolisznak számított, ahol az ember lényegében már a saját lakásában sem érezhette eléggé egyedül magát... Erről is tudtam volna elég sokat mesélni, de egyáltalán nem volt kedvem felidézni a rossz tapasztalatokat.
Lényegében hálás voltam Dale-nek és Jonahnak is, aki hajlandó volt befogadni minket. Egyáltalán nem tudom, hogy a két férfi között mi történt, amiért végül ezt megtette értem, de igazából rájuk is hagytam a dolgot... Nem igazán szeretem olyan ügyekbe ütni az orrom, ami nem tartozik rám. Örültem neki, hogy Jonah otthont biztosított az öcsémnek, de ettől függetlenül nagyobb lett a teher a vállamon, amiért attól kellett tartanom, hogy innentől kezdve még több ember számára jelentek majd veszélyt. Szerencsémre a férfi hagyta, hogy megőrizzem az erős nő imidzsem, így az öcsém rólam alkotott képe annyira nem csorbulhatott. Gondolok itt arra, hogy még mindig két pofára tömi a főztömet, és ugyanúgy szorongatja a bugyimat, mint hat éves korában. Persze hiába igyekszik beadni nekem azt, hogy már nagy fiú, és semmi szüksége nincs rám, lényegében vannak bizonyos szituációk, amikor hozzám fordul először. Gondolok itt a költözködésre és az egyebekre. Nem buta fiú a testvérem, biztosan megélne egyedül is, ha rá lenne kényszerítve, ugyanakkor mivel ilyesmire gondolnia sem kell... Lényegében csak tátja nekem a száját, mint a fiókák és épphogy nem várja el, hogy előrágjam neki az ételt. Ezt nem azért csinálja, mert életképtelen lenne, szimplán csak nála nagyobb lusta döggel még sosem találkoztam.
És ha már kettőnk közül úgyis én voltam a jobb a hála kifejezésében, igyekeztem teljesen átvenni a háztartást vezető személy szerepét. Nem egyszer sikerült ez okból összevesznem Jonah bejárónőjével, aki olyan tévképzeteket alkotott rólam és a férfi iránt – határozottan kreált – táplált érzéseimről, hogy azt egyszerűen felháborítónak találtam. Tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy jó szakács vagyok, illetve én ismerem az öcsém összes kényes ízlését, tehát innentől kezdve nem volt kérdés, hogy ki az úr a házban. Az pedig miért baj, ha az ember néha szívesen kitakarítaná a lakást? Nyilvánvaló, hogy mindannyian egész nap dolgozunk, a gyerekek iskolában vannak, de ettől függetlenül én szerettem anyáskodni mások felett... Lényegében egész életemben ezt csináltam. Tehát nem igazán volt kérdés az, hogy szívesen ragadok majd mikor fakanalat, mikor porszívót, és igyekszem legalább a legfőbb feladatokra odafigyelni. A nő nyilvánvalóan aggódik a munkája miatt, de ugyanakkor nekem mindig muszáj csinálnom valamit, hogy ne bolonduljak meg. Főleg a jelenlegi helyzetben.
Pont ezért is keltem fel korán annak ellenére is, hogy az előző nap egy kicsit tovább maradtam az irodában, hogy segíthessek Dale-nek. Ő nem igazán volt oda azért,ha túlóráztunk, pont ezért fél óra elteltével haza is zavart. Ennek ellenére nagyon fáradt voltam, és a tervezett bevásárlást kénytelen voltam elnapolni. És mivel nem igazán volt szerencsém megismerni a házigazdát, határozottan kitaláltam, hogy ma ki fogom használni és a gyengeségemre hivatkozva, hordárt fogok csinálni belőle.
Szépen fel is öltöztem, feltettem az arcomra egy kevés sminket, a hajamat pedig a megszokott, laza hullámaiba rendeztem. A mai nap nem figyeltem arra, hogy tökéletesen el legyen kötve az arcomból, hagytam teljes hosszában aláhullani a gesztenyebarna tincseket. Néhány nagyobb táskát még felkaptam, egy kicsit gyakoroltam az ártatlan mosolyomat a tükör előtt, aztán egyszerűen elindultam a konyha felé, ahol a férfit reméltem. Egyre inkább kezdett zavarni, hogy miattam kellett kiköltöznie a kanapéra.
- Szia – meglepően energikusan léptem be a konyhába, holott kávét még mindig nem fogyasztottam – Ismét azért vagyok itt,hogy bepróbálkozzak nálad. Nem kellene folyton a nappaliban aludnod miattam, én jobban elférnék azon a kanapén.
A magasabb nők táborát erősítem, viszont filigrán az alkatom és egészen picire húzom össze magam mindig, ha alszom. Tehát határozottan az lenne a jobb, ha én foglalnám el az ő ideiglenes helyét. Hiszen hiába nem voltam kifejezetten alacsony, hozzá képest mégis annak tűntem... Emiatt pedig egyre rosszabbul éreztem magam, amiért kénytelen minden éjjel elgémberedni.
- Illetve teljesen üres a hűtőnk – ahogy befejeztem a mondatomat, el is húztam a számat – A fiúk még alszanak, de biztos vagyok benne, hogy mindjárt rinyálni fognak, amiért éhesek, viszont félek, hogy nem fogom tudni hazacipelni a dolgokat. Szóval megtennéd...?
Egészen zavarban éreztem magam, amiért a szabadnapján arra akartam kényszeríteni, hogy vásárolni jöjjön velem. Lényegében majdhogynem idegenek voltunk egymás számára, tehát fel voltam készülve arra, hogy elutasítja az ajánlatom. Így már nem is tűnt olyan jó ötletnek ez az egész.
- Csinálok sütit is – magam sem tudtam, hogy pontosan miért jegyeztem ezt meg. Tény és való, hogy egy háromfogásos ebéd, egy vacsora, illetve egy sütemény alapanyagai elég sokat nyomnak, és akkor még nem vettük számba azt sem, hogy a jövő héten is ennünk kellene valamit, illetve Lay kedvenc gabonapelyhe elfogyott, Alice meg valamikor szeretné áthívni a barátnőit és akkorra is kellene valami innivaló és nasi... Nem adhatunk a srácoknak pénzt a végtelenségig, hogy egészségtelen kajákkal tömjék magukat.

Haiz & Jonnie

"Family is not defined by our genes, it is built and maintained through love."

Nem is tudja, hogy mit rontott el az eddigi életében, hogy ilyesfajta „büntetést” érdemeljen, amit kapott. Lassan már kitúrják a saját házából, pedig azért nem egy kis épületről van szó azért. Mégis ott tart már, hogy nincs üres szobája és magának sincs már helye. Mármint, lenne, ha a lányokat egy szobába pakolná, de… Úgy érzi, hogy azért Haileenek is jobb egyedül, mintsem egy szivárványos lelkületű kölyökkel. Mármint hosszú távon biztos fárasztónak tartaná és neki sem valami könnyű a munkája, biztos nem vágyna még egy ilyen szobatársra utána. Így talán az a legjobb, ha Jonah alszik a kanapén, már akkor mikor egyáltalán otthon alszik. Mostanában úgy megnövekedett a rendelések száma, hogy nincs ideje aludni sem mellettük, vagy ha van pár órája, akkor azt az irodában teszi meg az asztalra dőlve. Így hát tulajdonképpen nem is a kanapé az oka az ő hátfájásának, hanem az asztal. De hát a munkahelyén nem feküdhet csak úgy a padlóra, még a végén keresztül gázolna rajta valaki. Valamelyest már látja a fényt az alagút végén. Már nincs annyira nagyon rengeteg hátra, de majd amúgy is ráér pihenni a télen. Ha szerencséje van legalábbis. Idén lesz az első tele, amit majd kötelező otthon töltenie, így az első karácsony is, amit nem egyedül tölt. Őszintén, ő már el is feledkezett az ilyen ünnepekről. Bár jelenleg már annak is örül, ha tudja, hogy milyen nap van és hogy kész van e a határidős munkákkal.
Előző este is igen későn ért haza, így örült is, hogy csak a kanapéig kell mennije, mert már nem lett volna több ereje messzebbre mászni. Álmosan pislog is még a kávéja fölött, mikor megjelenik a bejárónő főellensége is a konyhába. Nem érti miért nem férnek meg egymás mellett, de nem is akar ezzel foglalkozni addig, míg nem tud tisztán gondolkozni. Most először csak felszeretne ébredni. Erre némiképp rá is segít Hailee kicsattanó ereje és jókedve. Korán van még ehhez nem? Mit ivott ez, egy karton energiaitalt? -Hell…o? – pislog is ki a karikái alól és igyekszik felvenni a ritmust vele, de lássuk be, hogy jelenleg olyan mintha csak egy kolibri tartana gyorsasági versenyt egy lajhárral. -Hailee, ne kezd megint, légyszi! Tényleg nem gáz, mostanában amúgy se sűrűn volt lehetőségem itt aludni a mun….munka miatt. – ásítja is el magát és igyekszik átropogtatni a hátát, hátha az jobban segít a helyzeten. – Ha annyira ágyon akarnék aludni, akkor már rég átküldtem volna hozzád Alicet és én aludnék az ő szobájába. Vagy szereznék egy matracot a gardrób szobába vagy tudom is én. Megoldanám, ha akarnám, szóval itt le is zárom a témát! – néz rá szigorúan, remélve, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy ezt felhozzák. Egy tervezővel van dolga, ha nagyon kényszer szerű lenne megoldaná. Csinálna valahova egy galériát a gardrób szobába vagy valami. Biztosan egyszerűbb lenne, mint Alice cuccait áthordani egy másik szobába. De őt meg egyszerűbb lenne mozdítani, mert az ő szobája kisebb, mint a Jonahé, így úgy a logikus, ha a két lány a nagyobb szobába lenne együtt. De ezt még ráérnek fejtegetni.
A következő megállapítására pedig csak értetlenkedve pillant rá. Neki mi köze legyen a hűtőhöz? Az a bejárónő dolga, nem az övé. – Merre van Thea? Lehet már elment ő is a boltba. – vonja meg a vállát. Ideje lenne kibékülniük, menjenek együtt, segítsenek egymásnak. -Néha már egészen kezdem úgy érezni magam, mint egy apa, akinek a semmiből szakadt nyakába a hármasikrek. Bár szerintem a te kölyköd vitt el minden jót az enyéim elől. – gondol itt a kinézetre és az észre. Na nem mintha ismerné a kölykök IQ-ját de talán Henryvel lehet a legjobban boldogulni a komolyabb témákkal, hiába nem is bírják egymást. -Hails, ugye tudod, hogy neked itt semmi kötelességed nincs, hm? Pihenj inkább, vagy menj el kikapcsolódni a szabadidődben. Minden a legnagyobb rendben van Thea kezében is, hagyd őt is dolgozni néha. Hm? – pillant rá kissé kérlelve, hátha használ valamit a túlpörgő énje ellen, bár nem lát rá esélyt. – Egyébként meg, ugye nem ebbe mennél boltba? – bök a fejével a nő ruhájára. Kezdi érteni Alice honnan is veszi az ilyen rövid ruhákat. Miért kell ennyire nagy esélyt adni a perverzebb embereknek? Miért nem lehet normálisan öltözködni? Reméli, hogy nem a saját bőrükön tapasztalják meg azt, hogy ez miért is nem jó ötlet. – Már meg ne haragudj, de… Nem mutat ez egy picit sokat? Főleg hajolgatás közben. Így nem is az a csoda, ha valaki a nyakadon van, hanem az, hogy csak egy ember. Ne ad meg az esélyt arra, hogy egy férfi lenézzen az öltözéked miatt. De tudod, az ilyen szettek túlságosan kihívóak. Csak a biztonságod érdekében mondom. – aprókat bólogatva igyekszik is összeszedni a gondolatait, hogy ne bántsa meg nagyon a másikat, de azért a lényeg is átmenjen.

Ruha ¦ 773 ¦

A magam részéről határozottan kezdtem úgy érezni, mintha az életem valamelyest tényleg a helyére akarna kerülni. Legalábbis határozottan biztonságosabb volt úgy élni, hogy van velem egy férfi, Lolát pedig a zaklatómnak nem igazán volt értelme elkapnia... Hiszen nem rá vadászott jelenleg. Határozottan közel áll az áldozatokhoz – már ami a külsejét illeti – de a lelkére kötöttem, hogy minden nap adjon hírt magáról nekem, mert mindennek ellenére tényleg aggódtam. A férfi tudja, hogy ha Lolának baja esik, akkor fel fogom jelenteni és az eltűnésem óta egyelőre csendben volt. Dale a segítségemre van, és igyekszünk tényleg sittre vágni az embert, viszont ugyanakkor az élet megy tovább, nekem is haladnom kell a feladataimmal, illetve jól esik, hogy többen is élünk a házban. Elég szűkösen vagyunk, és igyekszem nem állandóan felhozni azt Jonah-nak, hogy ha zavarunk, akkor nagyon szívesen elköltözünk Henryvel, mert ezt a kört már párszor tényleg sikerült lefutnunk... Ugyanakkor valamiért az otthonomra emlékeztet az, hogy ennyien élünk egy házban. Texasban apa barátai és a fél szomszédság szinte nálunk lakott. Reggel ébredéskor mindig összefutottam valakivel, és amikor hazaérkeztem az iskolából is általában belebotlottam egy másik barátjába... Estefele pedig a feleségeik ugrottak át hozzánk némi sütivel, és a lányaik már nem használt ruháival, amiket én örököltem meg. Ha őszintének kellett volna lennem magammal, akkor be kellett ismernem azt, hogy hiányzott ez az életforma és nagyon szívesen visszamennék Texasba, viszont ugyanakkor a mi életünk már merőben más, mint az öregeimé. Most már sajnos egyre nehezebb megélni csak úgy, és ha az ember valamit fel akar építeni az életében, ahhoz keményen kell tanulnia. Igyekeztem erre nevelni Henryt is, de egyelőre nem igazán jártam sikerrel.
Egészen meglepett, hogy Jonah ébren volt, viszont ennek a ténye nem igazán tudta letörni a lelkesedésemet. Inkább a hűtőhöz sétáltam, hogy kivegyem belőle a hideg almalevet... Egyet tartunk a kamrában is, mert Lay nem tudja meginni hidegen.
- De nem nézel ki túl jól... Szerintem ketten is elférnénk abban a nagy ágyban – a fülem mögé tűrtem pár hosszú tincset, aztán egyszerűen helyet foglaltam Jonah mellett és igyekeztem nem túlságosan feltűnően vizslatni az arcát – Többet kellene pihenned.
Persze tény és való, hogy egy nő és egy férfi párosítása egy közös ágyban sosem a legjobb megoldás... Viszont ugyanakkor mind a ketten elég sokat dolgozunk ahhoz, hogy egyszerűen csak ledőljünk és már aludjunk. Abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy Dale nem vitt volna engem egy perverznek, főleg nem a történtek után... És ő még nem is tudja azt, ami Hwannal történt. Ha belegondolok, na az volt az igazán perverz. Minden hitemet elveszítettem már korábban is, amit a férfiakba vetettem, és talán Hwan volt az utolsó csepp a pohárban. Elhagyott a vőlegényem, kaptam a nyakamba egy őrültet, és akkor a főnököm ezt úgy honorálja, hogy kihasználja a kellemes külsejét és nekiáll hülyíteni. Emiatt meg persze megutál az összes nő aki körülötte dolgozik.
- Én csak aggódom érted – egészen lágy hangon mondtam ki a szavakat és ártatlanul pislogtam rá. Nem értettem mire ez a nagy mérgelődés, amikor az ember lánya tényleg csak próbál odafigyelni arra, hogy kellőképpen meghálálja a kapott vendégszeretetet.
- Ne ráncold ennyire a szemöldököd, mert ottmarad a nyoma! – finoman rá is koppintottam a homlokára, hogy ezzel is utaljak a mondandómra. Nem értettem, hogy mi a probléma azzal, hogy engem legalább érdekel a ház urának a kényelme. Ténylegesen nagyon rosszul érezném magam, ha csak élősködnék Jonah nyakán, tehát igyekeztem legalább összeszedni magam és nem teljesen a terhére lenni... Úgy néz ki, hogy talán éppen ezzel mehettem az idegeire.
- Ha jól tudom a fürdőszobát takarítja. Állítása szerint a sok hajtól eldugult a lefolyó, én pedig jobban tudom, hogy mit szeretnek a gyerekek – egyszerűen csak megvontam a vállam. Elég jó voltam ebben, könnyen megfigyeltem már azt is, hogy Jonah mit fogyaszt nagy gyakorisággal. Tehát lényegében bárkinek nyugodtan be tudtam volna vásárolni valami finomat, mert már ismerem a házban élők ízlését.
- Szerintem Henry problémásabb Laynél – legalábbis én úgy vettem észre, hogy hármójuk közül határozottan a másik fiú a legcsendesebb – Alice pedig szép és kedves lány. A múltkor pont volt szerencsém látni, ahogyan filmet néznek Lay-vel a kanapén, aranyosak voltak.
Legalábbis az én szememben mind a három tinédzser ilyennek tűnt. Egyiket sem láttam kifejezetten problémásnak, nyilván a Chwe lánnyal nem volt egyszerű kijönnöm, de nem a nagybátyjának fogom ezt elpanaszolni. Lehet, hogy csak idő kell neki.
- Én nem vagyok olyan nő, aki sokáig tudja lógatni a lábát – finoman vontam meg a vállam, majd kortyoltam valamennyit az almaléből – Elég régóta ezt csinálom, és erre is lettem nevelve. Plusz tudom, hogy Henry miket hajlandó megenni, amivel Thea nem feltétlenül van így. És ha már a saját gyerekemre főzök, amit amúgy is nagy adagban tesz az ember, akkor miért ne ehetne mindenki abból, amit csinálok? Sokszor gyorsabb is vagyok Theánál, és ha esetlegesen észreveszek némi piszkot, akkor ott kellene hagynom ahelyett, hogy feltakarítom?
Ha apa tudná, hogy ilyeneket csinálok, és ellustulok úgy, hogy valakinek a vendégszeretetét élvezem mellette, akkor minden bizonnyal kiakadna valamennyire. Nem véletlenül kaptunk szigorú nevelést, amiből úgy néz ki, hogy én fogadtam be többet. Henry próbált a dolgok ellen menni, én pedig szerettem volna mindent is normális mederben tartani, de ez nem feltétlenül volt a legegyszerűbb feladat.
- De igen, miért mi a baj vele? – én amikor reggel tükörbe néztem, határozottan csinosnak találtam magam. Mivel ügyvédjelölt vagyok, nagyon fontos a hétköznapi viseletemre is odafigyelni, amúgy meg kifejezetten szeretek is csinosan öltözködni. Viszont amikor Jonah további folytatását is meghallottam, egyszerűen csak tátva maradt a szám. Nyilvánvalóan hallott egy történetet részleteiben, abból pedig levont egy következtetést, ez viszont számomra eléggé bántó volt. 25 éves nőként határozottan azt éreztem, hogy jogom lenne ahhoz, hogy bármit viseljek...
- Nincs szükségem efféle aggodalomra – igyekeztem valamennyire udvarias hangot megütni, de ettől függetlenül azért nem esett jól az a bizonyos aggodalom – Maradj csak nyugodtan, a továbbit majd megoldom egyedül. Arra gondoltam, hogy ehetnénk ma taco-t, szóval készítek majd guacamole-t mellé, meg még valami köretet majd kitalálok... Jó lesz?
Vetettem rá pár várakozó pillantást, közben pedig elő is vettem az egyik cipőmet a szekrényről, hogy bele tudjak bújni, és leakasztottam a kocsim kulcsát a helyéről. Nem igazán éreztem azt, hogy bármi másról társalognom kellene vele a továbbiakban.