Jonah & Lay

Sometimes I get discouraged by the unfriendly gaze
What's the problem?
Just ignore it and go

Hiába költöztem el már jóideje Kai lakásából is – ami nem feltétlenül volt hiba, mert azóta ő is meglépte már ugyanezt a lépést – ettől függetlenül se nagyon voltak nyugodt éjszakáim. Sokszor aludtam el nehezen és ébredtem meg az éjszaka közepén annak ellenére is, hogy eléggé leszedált a sok munka és az iskola is. Mindennek ellenére igyekeztem folyamatosan lépést tartani a nyári szünetig nagyjából mindennel, de persze ez egyre inkább lehetetlen feladatnak bizonyult. Végül mégis sikerült a jegyeimet is tartanom és egy ténylegesen valamirevaló bizonyítványt felmutatnom. Terveztem továbbtanulni annak ellenére is, hogy egy ködös semminek tűnt mindaz, amit a jövőmről gondoltam. Lényegében még mindig a balesettel és minden ezzel járó dologgal igyekeztem megbirkózni inkább jóval kevesebb, mint több sikerrel. Mindenesetre sokat segített, hogy Alice a közelemben volt, hogy kaptam egy szobatársat is határozatlan időre, illetve a céges munkálatok és a suli eléggé lefoglalt. Abban semmi meglepő nincs, hogy mindennek ellenére bőven volt időm agyalni a saját bátyám ridegségén, amit az irányomba tanúsított az utóbbi időben. Henry pedig hiába jött nekem azzal, hogy hetven kiló alatt egy fiú nem férfi, egyre inkább a természetes fogyás jeleit vettem észre magamon annak ellenére is, hogy amúgy sem számítottam túlzottan nagydarabnak soha sem. Alacsony is vagyok, emellé természetes vékonysággal áldott meg a sors. Bármennyire próbáltam hízni az évek során, sosem sikerült, emiatt pedig én voltam az egyetlen az osztályban, aki kimaradt a véradás örömeiből... Meg a virsliből amit utána kaptunk és az igazolásból. Na mindegy.
Igyekeztem óvatosan megnézni a telefonom kijelzőjét, hogy véletlenül se kelthessem fel a mellettem békésen szundikáló srácot. Elég korán volt, viszont nekem sok kedvem nem volt bámulni a plafont, így inkább kikászálódtam az ágyamból és elindultam, szigorúan mezítláb a földszint felé. Tudtam, hogy Jonah néha dolgozik hétvégén, ezért számítottam arra, hogy nem sokkal utánam fel fog kelni. Amúgyis oda akartam adni neki a pénzt, amit a nagyszüleim utaltak a lakhatásomra, illetve ilyenkor ha ébren voltam, szerettem a többieknek reggelit csinálni. Annyira korán volt, hogy lényegében a tévében nem találtam semmit a híradásokon kívül, de ahhoz sem volt kifejezetten kedvem, hogy végigpörgessem a Netflixet vagy az HBO GO-t.
Pont ezért, ahogy leértem be is pillantottam a hűtőbe, ami mostanában tele volt tömve étellel. Nem is volt nehéz találnom bacont és tojást, amiből pillanatok alatt tökéletes angol reggelit tudtam összedobni, mire Jonah kidugta az orrát a szobából. Éppen a virsli felvagdosásával voltam elfoglalva, amikor néhány csoszogó léptet meghallottam magam mögött, emiatt pedig abba is hagytam a műveletet és egyszerűen kitöltöttem egy bögrényit a frissen lefőtt kávéból neki, aminek az illata már belengte a konyhát.
- Jó reggelt! – még mindig egészen bizonytalanul csengett a hangom, főleg annak tudatában, hogy nagy lányos zavaromban Alice unikornisos bögréjébe tálaltam neki az innivalót – Ülj le nyugodtan, mindjárt tudsz enni valamit. Korán felébredtem és unatkoztam.
Az első pár alkalommal kételkedett abban, hogy normális kajával tudok neki szolgálni, azonban kereken öt hete készítem neki a reggelit abban az esetben, ha hétvégén is szükség lenne rá a munkahelyén. Időközben ez lett az egyetlen dolog, ami rutinszerűen ment az életemben. Amíg Henry nővére rám nem parancsolt, addig uraltam a konyhát, ugyanakkor senkinek nem adtam magyarázatot arra, hogy miért eszem egyre kevesebbet és tűnök kialvatlannak. Furcsán éreztem magam ebben a házban ennyi idegen között, amiért igyekeztem láthatatlan maradni. Úgy éreztem, hogy a problémáimmal nincs jogom terhelni senkit és az egyetlen, akit valóban érdekelhet a hogylétem, az Lizzy. Ő viszont nem kérdezősködött felőlem, mert tudta, hogy nem akarok sokat beszélni a történtekről.
- A nagyiék átutalták a pénzt, ebben a hónapban milyen formában szeretnéd megkapni? – elé tettem a tányért, amin kettő tükörtojás volt és a virsli gondosan belegöngyölve a baconbe, tökéletesre pirulva természetesen. Én a magam részéről üres kézzel foglaltam helyet vele szemben – mellé sosem mertem volna leülni, ahogy az asztalfőt is kerültem, mivel nem én vagyok az úr a háznál – és kíváncsi pillantásokat vetettem rá, miközben a válaszát vártam.

Lay & Jonah

"Family is not defined by our genes, it is built and maintained through love."

Számára teljesen hihetetlen, de bizony, már több mint egy félév is eltelt azóta, hogy hazajött a Spanyolországban tett kiruccanásából. Azóta pedig elég sok minden történt már. A nyakába kapta az unokahúgát, majd annak a barátját. Már ez is kellően megzavarta az ő kis rutinos életét, majd a semmiből előbukkant Jordan is. Miután azt hitte, hogy a „kellemes” családi találkozónál nem lesz rosszabb, azután jött Dae Il azzal az ötletével, hogy egy nagyon kedves alkalmazottja és annak az öccse pont jó helyt lenne Jonah lakásán. Egészen olyan, mintha valami menekült tábort nyitott volna a saját otthonában. Konkrétan már hely hiányban szenved ennyi ember mellett. A két fiú megkapta a nagyobbik vendégszobát, hogy kényelmesen elférjenek egymás mellett, Alice pedig a kisebbiket, mivel lányként nem illik fiúkkal aludnia. Hailee pedig azt a megtisztelést kapta, hogy neki jutott Jonah ágya, így most ő hol a kanapén, hol a saját szobájának a legtávolabbi sarkán, a földön alszik. Egyik sem a legkényelmesebb, így már kellően fáj is a háta. Nem is érti minek jár még haza, aludhatna az irodájában is. Mindenesetre, nagyon reméli, hogy nem jelenik meg más hívatlan vendég is, mert már nincs több szobája. Vagyis, igazából lenne még egy, de az a házvezetőnőé. Őt meg csak úgy nem pakolhatja ki onnan.
Bár, kissé még azt is felháborítónak tartja, hogy tulajdonosként pont neki nem jutott egy kényelmes ágyikó. Nade mikor a házat vette, akkor még nem volt arról szó, hogy más is fog itt lakni rajta kívül. Ha pár hónappal ezelőtt kérdezték volna arról, hogy a sok ember előtt vagy után volt jobb a házban tartózkodni, akkor valószínűleg azt válaszolta volna, hogy üresen tetszett neki jobban. Mostanra viszont kezd hozzászokni a káoszhoz, így talán már egészen fura lenne, ha visszaállna a csönd és mindenki eltűnne. Mégis most úgy érzi magát, mint valami nagycsaládos apuka, amiért hirtelen ennyi bajos kölyök szakadt a nyakába. Nem könnyű ám szemmel tartani őket, na meg követni, hogy kit hova és miért meg mikor kell vinni, vagy mit kell venni, vagy ki mire kényes. Mondjuk tény, egy valamire jó ez a sok ember: mióta ennyi baja van, azóta nem került bajba a méricskélései miatt, mert kellően le van foglalva az agya, és már nincs kedve a random tárgyak méregetésére sem.
Ráadásul a sok fesztiválnak és rendezvénynek köszönhetően megállása sincs. Sőt, még túlóráznia is kell, így van, hogy csak késő este tér haza, vagy hogy még szombaton is be kell mennie. De hát, így lehet pénzt keresni és ennyi embert eltartani. Addig kell örülni míg van munka. Igazából tavasztól őszig van is elég, télen szokott lecsendülni, nem is csoda, hogy olyankor szívódik fel valamelyik másik országba hónapokra. Valamikor ki kell pihennie ezt a sok fáradalmat. De az még nem most lesz. Most még be kell szenvednie magát, így már kora reggel igyekszik csendben felöltözködni és kiosonni a szobából úgy, hogy Hailee még véletlenül se ébredjen fel. Aztán csak a hátát fogva csoszog is le, hogy a szokásos fekete kávétól várja el azt a megváltást, hogy minden problémája eltűnjön.
Most mondaná azt, hogy a meglepetésére, de már nem olyan meglepő, hogy Layt a konyhában látja sürögni forogni. Esküszik, hogy ő a legfurább a három csodabogár közül, de talán néha a legértelmesebb is, mert ő legalább hallgat a szóra. – Reggelt…- mormogja még álmosan és kissé ásítozva, ahogy leér hozzá. Már nyúlna is a kávé után, de a bögrét látva erősen elgondolkodik arról, hogy minden rendben van e a fiúval. Mindenesetre, ha már ebbe sikerült kiönteni elfogadja, csak Alice meg ne tudja. – Hé kölyök, ugye minden rendben? – kérdezi kissé aggódva, hiszen bár nincs sokat itthon, még ő is látja, hogy valami nem stimmel vele. Egyre karikásabb a szeme és egyre vékonyabbnak tűnik. Ez így nem lesz jó, nagyon nem! Főleg mivel ő van rá felelősséggel, így bármi történik a sráccal, Jonah lesz meghurcolva érte. Na nem mintha magtól vette volna a nyakába már az elejétől kezdve. Nem is érti, hogy a nagyszülők, hogy merték egy idegenre bízni az unokájukat.
Más talán szereti, ha ennyire kiszolgálják, de számára még mindig furcsa, ha nem csak az alkalmazottai teszik ezt és talán soha nem is fog ehhez hozzászokni úgy igazán. Persze, nagyra értékeli a Chew lak vendégeinek az igyekezetét.– Lay… Csak a pénzről szeretnél velem beszélni? Nincs semmi más, amit szeretnél megosztani? – kíváncsian fürkészi a fiatalabbik arcát, hátha valamit észrevesz rajta a fáradtságon kívül is. – Tudod, a te korodban nekem is voltak olyan dolgok, amit épp ésszel ma sem tudnék felfogni, ha felnőttként történne velem. Előttem nem kell ennyire feszültnek lenned. Nekem kiöntheted a lelked én nem foglak azért nyaggatni, hogy miért nem vagy már jól, nekem elmondhatod, ha szarul vagy. Csak kérlek ne mond azt, hogy minden rendben van, ha láthatóan sincs. Ezzel csak jobban aggódunk érted. – talán ez a legtöbb, amit megtud tenni érte, de már így is segíthet rajta. Talán egy felnőtt férfi véleménye többet jelenthet a számár, vagy csak a tudat, hogy bízhat benne. Még azért sem fogja lenézni, ha a másik szeretne szakszerűbb segítséget kapni, hiszen akkor megkeresi neki a legjobb pszichológust is, ezen ne múljon. Ha csak magából indul is ki, ő is jobb szerette volna, ha régen több figyelmet kap és nem csak száműzve lesz egy idegen országba, mondván, hogy ez a legjobb módszer a felejtésre.

Jonah & Lay

Sometimes I get discouraged by the unfriendly gaze
What's the problem?
Just ignore it and go

Nyilvánvalóan egyszerűbb volt az életem, miután Lizzie-vel egy házba kerültem, hiszen volt végre velem valaki, aki pontosan tudta, hogy mire van szükségem. Alice bár alapvetően mindig mindent tudni akar, ennek ellenére is talán ebben a helyzetben ő volt az egyetlen, aki képes volt csak annyi figyelmet fordítani felém, amennyire tényleg szükségem volt. Odafigyelt arra, hogy mindig egyek, és igyekezett olyan helyekre rángatni, ahol a kedvenc ételeimet készítik. Én ezért nagyon hálás voltam neki, ugyanakkor viszont egy kicsit rosszul is éreztem magam tőle. Sosem szerettem, ha az emberek túl sok figyelmet szenteltek nekem, mert ettől önzőnek éreztem magam... Pedig sosem mondtam ki, ha tényleg figyelemre vágytam, meg alapvetően sok gyerekkel ellentétben jó voltam abban, hogy egyedül foglaljam le a gondolataimat. Nekem rendben volt az, ha éppenséggel egyedül kellett ennem, vagy ha nem volt körülöttem mondjuk annak idején senki. Gondolok itt arra, hogy a bátyám pont annyival idősebb nálam, hogy amikor mondjuk én még általános suliba jártam, ő addigra már bőven taposta a heti negyven óráját. Emiatt én egyedül mentem haza a suliból – vagy olykor Alice apukája hazavitt – és mivel a szüleim dolgoztak, a nagyi a kedvenc szappanoperáját nézte, papa valamit szerelt a műhelyében, a tesóm meg hát még suliban volt... Nekem el kellett magam foglalnom. Elég jó vagyok ebben, Henrynél határozottan jobb, akire ha nem figyel valaki öt percig, már frusztrált lesz. Mondjuk ezzel nincs baj, ő csak egy másik embertípus, mint én.
Az már sokkal nehezebb volt számomra, hogy ebben a házban egyedül Alice ismert igazán. Pont ezért kaptam állandó jelleggel megjegyzéseket a súlyomra és kérdezgették tőlem folyton azt, hogy beteg vagyok-e. Szimplán csak annyiról van szó, hogy ha fáradt vagyok, rajtam valamiért jobban szembetűnik. Én sem tudom pontosan, hogy mi ennek az oka... Leginkább az lehet, hogy a pelyhedző bajszomat sokszor elfelejtem leborotválni ami miatt még silányabb lesz a kép. Meg gondolom nem kifejezetten segít rajtam az sem, hogy egy kicsit kifogytam a melegítőimből.
Mindenesetre semmi bajom nincs, csak körülöttem mindenki nyilvánvalóan túlreagálja a helyzetet, pedig talán pont arra lenne szükségem, hogy lehűtsenek érzelmileg. Épp elég rossz dolog történt az elmúlt időben, nem kellene szerintem még azzal is megnehezíteni a helyzetemet, hogy állandó tanúbizonyságot tesznek az itt élők arról, hogy mennyire aggódnak értem. Nekem kényelmetlen a túlzott figyelem és paranoiás leszek tőle. Persze mindezt egyszerűen nincsen szívem megmondani nekik és igyekszem minden helyzetben normálisan viselkedni, de vannak azért határozottan nehéz pillanatok is.
Ennek ellenére hálás voltam a házban lakóknak, a leginkább Jonah-nak, aki megengedte, hogy itt éljek. Mivel Archie-t képtelen vagyok elérni, eléggé lehangolt lehetnék, ha legalább Alice nem lenne a közelemben. Utólag nagyon is megbántam, hogy nem szóltam neki korábban arról, hogy idejöttem. És hiába haragudtam még mindig Jonah-ra amiért egyszerűen kijelentette azt, hogy én megpróbáltam lerázni a lányt, mondhatni ezt majdnem teljesen jóvátette akkor, amikor befogadott.
Részben ezért is, meg mert mostanában nem voltam túl jó alvó, igyekeztem hálából reggelit készíteni Jonah-nak a hétvégéken. Otthon sokszor került sor arra, hogy a szüleim hétvégén is dolgoztak, ilyenkor pedig egyszerűen csak kénytelenek voltunk minimális szinten megtanulni ellátni magunkat. Persze előfordult az is, hogy Archie arra jött ki, hogy fekete füst van a konyhában, de akkor nagyon kicsi voltam még, és meg tudtuk oldani a helyzetet. Azóta pedig már nem gyújtogatok konyhákat sem.
- Persze, miért ne lenne? – elég gyanúsan kérdeztem vissza, a levegőt pedig egészen addig visszatartottam, amíg el nem vette az unikornisos bögrét. Mivel megjegyzést nem tett rá, már ki mertem fújni és újra a tojásra koncentráltam, aminek alig fél perc kellett már, hogy jó legyen. A bab melegedett a mikróban, minden más pedig mondhatni már tökéletes volt, csak tálalni kellett.
- Hát a pénz fontos kérdés – egészen halkan jegyeztem csak meg. Határozottan terelni akartam a témát, ezért úgy csináltam, mintha nem is figyelnék oda rá rendesen, pedig minden további szavát tisztán értettem annak ellenére is, hogy a kezemben tartott spatulával kivettem a tükörtojásokat egy tányérra, és tettem mellé a fehér babból, a virsliből, és a baconből is.
- Elvileg a britek így eszik mindig és imádják – a vállamat vonogatva toltam némi kenyér társaságában Jonah elé a tányért. Én magam részéről mondjuk nem tudom elképzelni reggeliként a babot, mert szerintem az sokkal inkább főétel. Szívesen elcsevegtem volna erről Jonah-val, de tudtam, hogy ő nem olyan, mint Henry. Nem könnyű elterelni a figyelmét, én pedig utálom figyelmen kívül hagyni az emberek kérdéseit az irányomba, szóval egyszerűen csak helyet foglaltam vele szemben a saját bögrémmel, felhúztam lábaimat a székre és úgy kucorodtam össze kényelmesen.
- Persze, hogy szar. Szar az egész – nem láttam értelmét, hogy letagadjak valamit, ami ennyire nyilvánvaló – Elvesztettem a családomat teljesen Jonah. Az ilyen dolgokat az ember nem heveri ki hamar, de ha kísérletet sem teszek arra, hogy eljátszam azt, hogy mennyire jól vagyok, akkor talán sosem leszek jól.
A mondat végére egy picit el is mosolyodtam. Én magam is elhittem amit mondtam, hiszen tényleg igyekeztem normálisan viselkedni és nem idegeskedni minden alkalommal, amikor autóba kellett ülnöm, vagy bármilyen másik járműre felszállnom. A repülőutat is csak nyugtatókkal bírtam ki.
- Illetve ha majd megtalálom Archie-t akkor minden jobb lesz. Ő csak úgy elrohant otthonról és most biztos magányos lehet. – legalábbis szerettem volna azt hinni, hogy egyszerűen csak telefonszámot cserélt, és elfelejtette megadni nekem, ezért nem érem el. Arra a kérdésre meg magamban sem voltam válaszolni, hogy ez esetben mi a helyzet az Instával meg a Messengerrel, és az egyéb üzenetküldő eszközökkel.
- Jó étvágyat – ezzel igyekeztem zárni a témát, és én is belekortyoltam a forrócsokimba. Elég émelyítő volt, emiatt ebédig egyáltalán nem szoktam enni.