Jonah & Joel

Normál esetben simán merném azt állítani, hogy nem vagyok félős. Épp elég horror filmet néztem már egymagam is ahhoz, hogy fel legyek készülve a legrosszabbra is és tisztában legyek azzal, hogy mi az, ami megtörténhet a valóságban és mi az, aminek semmilyen alapja nincs, ergo nem kell miatta félnem. Ez persze mind szép és jó, viszont ami elméletben jól működik, az nem feltétlenül van mindig úgy a gyakorlatban. Mármint őszintén, ki számított rá, hogy tegnap éjjel hajnalig igaz történeten alapuló horrorfilmeket fogok nézni és ma teljesen egyedül, a sötétben elkeveredem a színházban a színfalak mögött? Csak a mosdóba ugrottam be és a többiek már el is tűntek, valószínűleg a ruhatár felé, tekintve, hogy a mai próbát már befejeztük itt a színházban. Mellesleg tök jól ment az egész és mielőtt végeztünk volna, az utolsó dalnál már el is kezdtem érezni azt a különleges izgalmat, ami minden fellépés előtt elönt, mert annyira várom már, hogy ne csak magunknak csináljuk a műsort, hanem mások is láthassák azt. A mostani pedig ráadásul nem is csak a sulinak, vagy szimplán a családtagjainknak fog szólni, hanem Manhattan öt legjobb iskolai kórusa ad elő, amiben kihagyás nélkül évek óta benne van a Hunter is, ergo én is.
Eszemben sincs azon törni a fejem, hogy valószínűleg úgy nézek ki, mint egy tök sötétben tapogatózó pingvin, ahogyan igyekszem megszabadulni a függönyök és színpadot alkotó berendezések sötétjétől... Egyáltalán miért nincs itt valami hülye lámpa ami azt jelzi hogy merre van a kijárat? És miért nem lehetett volna mondjuk úgy hagyni a fényeket, amikor én TÉNYLEG csak a mosdóba ugrottam ki? Lehet, hogy ezt a tanár mondjuk nem hallotta, az itt dolgozó világosítóknak meg tulajdonképpen tényleg semmi felelőssége azt illetően, hogy ki kóvályog az öltözőkben amikor a betervezett próba hivatalosan lejárt. De mindegy, nagyfiú vagyok már és meg tudom oldani.
Valami isteni szikra folytán eszembe jut, hogy egyébként a farmerem hátsó zsebében - a táskám a ruhatárban van, mert minek is hozhatnánk be - van egy gyújtó, mert kellett a próbához - esküszöm, hogy nem az enyém, Jaytől loptam -, meg ahhoz a részhez amikor úgy csinálunk, mint a koncerteken szokás az emlegetett tárggyal. Személy szerint tökre nem értem miért nem használhatjuk a telefonunkat, sokkal környezetbarátabb, de hát nem én vagyok itt a góré, csak szeretnék egyszer az lenni. Szóval előhalászom azt a zsebemből, mert az legalább annyi fényt nyújt, hogy a megfelelő ajtót megtaláljam a kijutáshoz. A pislákoló lángocskánál csak épp arra nem figyelek oda, hogy mi van az orrom előtt, így az immáron megbátorodott lépteim mellett egyszerűen teljes erőből belerúgok valamibe. Aminek nem csak az lesz az eredménye, hogy felkiáltok, de meg is tántorodom annyira, hogy elejtsem a gyújtót, ami... Hát ötletem sincs milyen fajta festékek és vegyszerek, vagy anyagok közé esik be, amik közül az egyiket sikerült is felrúgni, mindenesetre elég félelmetesnek tűnik, főleg mert úgy emlékszem azt tanultuk, hogy az ilyen dolgok gyúlékonyak. Én pedig nem szeretném tönkretenni sem a díszleteket - mert hogy a leeső gyújtó fényénél még láttam, hogy épp azok mellett állok -, sem pedig a komplett helyet. Hiszen nekünk itt fellépésünk van pár nap múlva!
Annak jelét ugyan nem vélem felfedezni, hogy valami hirtelen lángra kapott volna és ha minden igaz még élek is és nem robbantottam fel a komplett helyet. Épp ezért gyorsan a leesett gyújtó után tapogatózom, aminek a már kialudt fénye még mindig élénken él a látóteremben.. És rögtön valami ragacsosba nyúlok. Grimaszolva fogok rá a gyújtóra, amit így - valószínűleg - festékes kézzel már nem is igazán van kedvem meggyújtani és a tiszta kezemmel tapogatózva magam mellett eljutok végül egy ajtóig, amin kilépve egy kifejezetten ismerős folyosón találom magam. Mivel nem tudom, hogy milyen állapotban lehetnek a díszletek, amiknek a tövében kiborítottam a festéket - és mivel bűntudatom lenne, ha nem szólnék valakinek -, futva indulok neki, hogy egy értelmesnek tűnő felnőttet keressek.
- Maga... Izé, ön... Szóval itt dolgozik ugye? - Lihegve érek oda a férfihez és tapogatom meg sürgetően a karját, mivel egyedül van és úgy néz ki, hogy tökre ráér, amúgy meg ki a fene járkálna itt tök egyedül, ha nem egy itt dolgozó? Szóval csak reménykedem benne, hogy ő ért hozzá és tud nekem segíteni.
- Történt egy kis baleset - jelentem be, amikor megkaptam a választ a kérdésemre. - Szóval az van, hogy... - Ezen a ponton jut eszembe, hogy a ragacsos - mondom, valószínűleg festékes - kezemet illene a hátam mögé dugni, csak hogy a bejelentő mellett ne én legyek rögtön az elkövető is, mert nincs pénzem a károkat fizetni, ha még idén akarok magamnak új gitárt. - Történt valami a díszletekkel hátul. - Innentől kezdve pedig tágra nyílt szemekkel pislogok csak a férfira, várva, hogy ő mondjon valamit, mert mégiscsak ő a felnőtt, neki tudnia kell, hogy mit kell csinálni.

Joel & Jonah

"Family is not defined by our genes, it is built and maintained through love."

Év végén mindig beindulnak az előadások, az ünnepek közeledtével nem csak a színészek, de a gyerekek is ezekre készülnek, hogy a szüleiket meglepjék vele. Ilyenkor jobban beindul az élet a Bloomin’ tervező irodában is. S bár Jonah is elég kreatív tagja a csapatnak, sosem érzékeli azt, hogy mikor engedheti meg magának azt, hogy leálljon. Általában a rendezett környezet jellemzi, kuplerájban ugyanis véleménye szerint lehetetlen dolgozni. Ám, ha az év ezen szakában látogatnánk meg, valószínűleg mást sem látnánk csak szétdobált papírgalacsinokat és egy asztalon kidőlt férfit. Mert Jonah szeretné, hogy minden tökéletes legyen és ehhez ő is a legjobbat akarja nyújtani. Bár talán az otthoniak nem örülnek annak, hogy egy percig sem látják a ház urát –az utóbbi időben – családi fészekben, még csak aludni sem. De hát mit is tegyen, ha egyszerűen hajnalokig dolgozik? Otthon nem csinálhatja, hiszen az zavaró lenne a környezetének, ha az irodában marad, akkor meg természetes, hogy beszundít. Egyébként sincs ő ehhez hozzászokva, hogy várja őt valaki otthon, és hogy siessen haza hozzájuk. Ebben az évben lesz az első olyan karácsonya, amikor nem egyedül lesz. A probléma második része pedig pont itt jön, mert akkor ez azt jelenti, hogy legalább a kölyköknek illene vennie valamit. Na de mégis mit vegyen, meg mikor, ha ideje sincs rá? Decemberben keresgetni meg már igen későn lesz.
A munkára visszatérve, az őszi díszleteket végre letudhatta. Már megvan a halloween és a hálaadás is, már csak a karácsonyin kell dolgoznia többet. A tökök és pulykák után pedig már a diótörőkből van több, mint elege. De nincs mese, ez a munkája, amiért nem is kis pénzt kap egyszer-egyszer. Bár az tény, hogy az ünnepek nagy részét nem is érti, hogy miért kell ennyire nagyon komolyan venni. Manapság egyáltalán van, még aki megtartja ezeket? Reméli otthon nem lesz sem a hálaadásból sem a karácsonyból sem vita konyha téren, jut ott elég munka majd mindenkinek. Bár reméli, hogy nem csak pulyka lesz, mert nem épp a kedvence. Na meg a sütőtököt sem szereti, ami már csak azért érdekes, mert az édesburgonyával jóban van, ami ízben majdnem ugyanolyan, legalábbis a narancssárga színű. A bejárónője már tökéletesen tudja is, hogy mit szabad és mit nem az ünnepi menük közül, attól viszont tartani fog, hogy Hailee ettől függetlenül elkészíti majd őket és neki majd azokból is ennie kell. Lehet, egyszerűbb lenne inkább túlórát vállalnia azokra a napokra. Bár a főnöke pont emiatt rugdosná is ki két lábbal az ajtón és a kulcsokat is elvenné tőle, nehogy visszalopódzón.
Most viszont egyelőre az elkészült remekműveket kell sorra leellenőriznie, hogy lássa minden a tervek szerint halad-e, illetve, ahol kell ott betudjon még egy kicsit segíteni is akár. Hiszen bár Jonah általában csak tervezni szokott, előszeretettel hagyja el az íróasztalt egy kis asztalos munkáért is. Nem csinálná állandó jelleggel, de néha nem árt változatossá tenni, hogy ne csak folyton a széket melegítse. Most pedig a sok megvalósítani való terv miatt rengeteg asztalos munka maradt arra a kis csapatra, akikkel együtt dolgoznak. Sorba megy is szétnézni abban a sorrendben, amilyen időben jönnek is az előadások, hogy a hamarabbi időpontok kerülhessenek előtérbe, nehogy valahol elcsússzanak. Szerencsére a legtöbb helyen minden a legnagyobb rendben folyik és időben elkészülnek, így nem is időzik el túl sokat egyik helyen sem.
Mivel aligha aludt valamit – már megint – ezért a színházba beérve első dolga letámadni a büfét, hogy egy jó erős feketét kérhessen magának, aztán azt óvatosan kutyulgatva indul is neki a megadott teremnek, ahol lesz a kölykök fellépése, hiszen a listán az a következő. Az egyik sarkon megáll, hogy immár a kihűlt kávét egyben leküldje, majd a legközelebbi szemetest meglelve el is tűntesse a poharat. Mire azonban visszafordulna, már egy gyerek csimpaszkodik rajta. Na, hát ezt otthon sem nagyon tűri a sajátjaitól sem, nem hogy egy vadidegenétől. Kérdő pillantással néz is oda, hogy rájöjjön mi az ördög lelte a kis vöröst. Kérdésére hirtelen azt sem tudja mit feleljen, de mivel sűrűn jár ide és majdhogy nem mindenkit névről ismer, így tulajdonképpen nem lehet abból probléma, ha rábólint, nem? – Mondhatni… Miért? – ez az első eset, hogy ilyen ijedten keressék fel őt. Tűz van, vagy mi fene? –Baleset? Milyen baleset? – nyílik is tágra a szeme. Valaki tönkre tett valamit, felgyújtott valamit, vagy csak beszorult valahova? Mégis milyen baleset?? Hát ne húzza már itt azt az értékes időt, nyögje már ki a sok felesleges kérdés helyett az isten áldja már meg! – Nyögd már ki, édes fiam! – szól rá kissé erélyesebben, hát lassan lemegy a nap is.
Kissé megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, mikor meghallja, hogy csak a díszlettel van valami. Jó, az még menthető, bár nem örül neki. Az orrnyergét megdörzsölve igyekszik is nyugodt maradni, majd csak fordítja is vissza irányba a fiút, hogy mutassa merre van pontosan a probléma. Ám, amint előre néz, a folyosón elég érdekes nyomokat lát végig, amit csak egy hatalmas sóhajjal nyugtáz magában. Valahogy kezdi sejteni mi itt a baj. –Legalább a talpadról törölted volna le a festéket, vagy ha más nem a cipőt vetted volna le… Most nézd meg milyen rondaságot hagytál magad után! Ah, ezt mihamarabb fel kell törölni, míg meg nem szárad. – kezdi úgy érezni, hogy a mai fiatalokból elég sok minden kimarad mostanában, de legfőképp az ész hiányát kezdi érzékelni. Eddig azt hitte csak az otthoni hárommal van baj, de egy kutya ez mind.

Ruha ¦ 872 ¦

Jonah & Joel

Sosem vallanám magamat bajkeverőnek. Nem verekedtem az oviban, a házimat is mindig igyekszem megcsinálni és nem vagyok olyasvalaki, aki csak azért kötne bele másokba, mert olyan kedve van. Nem tudom, hogy bajkeverőnek születni kell-e, vagy meg lehet tanulni, mindenesetre ha választani lehet, én inkább távol tartanám magam az ilyesmitől. Nyilván előfordultak már olyan helyzetek, amikor nagyon is úgy tűnt, hogy márpedig én elkövettem valamit, de én ezeket inkább úgy magyaráznám, hogy pusztán rosszkor voltam rossz helyen. Inkább vagyok tehát balszerencsés, mint bajkeverő. Hosszútávon pedig azt hiszem ez a legfontosabb. A problémát pusztán csak az jelenti, hogy jellemzően az én magyarázataim nem mentenek ki a szorult helyzetekből. A bátyámmal ellentétben mondjuk én nem tartózkodom annyit az igazgatói irodában, mint ő, viszont ha úgy vesszük, tulajdonképpen nem is a suliban keveredem olyan helyzetekbe, amelyekből ki kellene mentenie valakinek.
Például most is rettentően örülnék neki, ha nem teljesen egyedül kellene kóvályognom a vak sötétben és nem csak én lennék ott a színfalak mögött, amikor kiborulnak a festékek. Egyáltalán ki az, aki csak úgy ott felejt egy-két-sok festéket úgy, hogy nem... Nem tudom, mit kell ezeknek a tetejével csinálni, mindenesetre fogadok, hogy ha rendesen le lettek volna zárva, akkor nem történt volna ilyen probléma. Szóval bár rosszul érzem magam, amiért felrúgtam őket, de inkább az a hibás, aki ott hagyta őket így, nem pedig én, aki csak gyanútlanul arra jártam. Főleg mert nem tudtam, hogy le fogják kapcsolni a villanyokat és arról sem tehetek, hogy nem tudom hol vannak a kapcsolók. Azt pedig eszemben sincs elkövetni, ami a suliban is már-már megbocsáthatatlan bűnnek számít; nem akarom beindítani a tűzjelzőt, mert abból csak még nagyobb baj lesz. Viszont legalább egy felnőttet sikerül találnom, aki talán segíthet. Már ha meg tudom fogalmazni, hogy mi is történt úgy, hogy ne keverjem bele magamat. Ennek érdekében még a kezemet is a hátam mögé dugom.
- Hát az van, hogy... Öööö... - Csak olyan magyarázatok jutnak eszembe, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy rosszkor voltam rossz helyen és bár a gyújtó fényénél nem láttam túl sokat, de attól még szeretném elkerülni, hogy nekem kelljen kifizetnem, ha valaminek komoly baja esett.
Így sem tudom, hogy mi a fenét csináljak a törött gitárommal meg azzal, hogy kellene szereznem minél hamarabb egy újat, hogy újra tudjak órákra járni, ne köpjön be a tanár és otthon se vegyék észre. Nem akarom a szüleim pénzét költeni úgy, hogy én tehetek arról, hogy tönkrement a hangszer, ezért is határoztam úgy, hogy megoldom én. Azt viszont senki nem mondta, hogy egy csomó időbe telik VaLaHoNnAn pénzt szerezni.
- Elnézést, én csak... Nagyon... Utálok futni. - Ahogyan magyarázok, már rendeződik ugyan valamelyest a légzésem, de attól még hogy az időt is húzni akarom, ugyanúgy igazat is mondok. A futás nem az én sportom, mint ahogyan semmi más sem, ezért is tartózkodom tőlük. Vagyis... a biliárdot elfogadták már valahol, mint hivatalos sport? Nehezen tudnám a labdajátékok közé sorolni, de ki tudja. A kötélhúzás is olimpiai sportnak számított még réges-rég, szóval lehet a biliárd is az már.
Nem bánom, hogy nem kellett elmondanom máris, hogy pontosan mi a probléma, amikor azonban a vállamnál fogva vissza leszek fordítva abba az irányba, amerről jöttem, rögtön felfedezem a problémát. És nem csak én. Basz... Izé, a fenébe.
- Hát én... - Összevonom a szemöldökeimet, de nem nézek a férfira. - Zokniban nem sétálhatok haza. - Jelentem ki teljesen komolyan, mintha jelen helyzetben épp ez lenne a legfontosabb. Abból viszont, hogy a festék feltörléséről beszél, arra következtetek, hogy ismerős a témában, szóval legalább tényleg jó embernek szóltam. Egy pillanatig elgondolkodom, hogy megpróbáljam-e védeni magamat és a VéLeTlEnRe fogni, de tisztában vagyok vele, hogy rosszul hazudok. - Nem akartam tönkretenni semmit, csak nem tudtam, hogy pontosan mi van előttem, mert vak sötét volt. És nem volt nálam más, csak... - Lehet, hogy szakember előtt gyúlékony dolgokról azt magyarázni, hogy gyújtóval legyezgettem mellettük nem a legcélravezetőbb, ezért a nyelvembe is harapok. - Esetleg... Segítsek feltakarítani? - Immár tágra nyílt szemekkel, kérdő pillantással fordulok felé. Abból kiindulva, hogy mekkora felfordulást okoztam, talán nem a legjobb ötlet, hogy megpróbáljak segíteni a takarításban. De ki tudja, a mosogatásban is szeretek segíteni anyunak.